Régi történet már ez.

Még az anyám is rövid ruhában járt akkor, még akkor fel sem fedezték talán azt a puskaport, amit Stofi bácsi fedezett fel 48-ban a német haderőnek; a híres szónok, Mády Károly még valahol az ábc-ét tanulta; Ákos bácsi pedig javában lovagolt azon a vesszőparipán, mit a rege szerint felkapott egyszer alóla a forgószél s beültette valahova Zemplénmegyébe. Azóta nagy, erőteljes fa lett belőle. Az Andrássy verebeit is rajta költötte ki az anyjuk.

Egészen más idők voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében.

Sramko fiskális tollut fosztott Trencsinben, még akkor Zsiga bácsi is csak az anyatejet kóstolgatta. Egyéb ital nem fordult meg szájában. Legfelebb az ősz Kelemen bácsi emlékszik még vissza arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, az volt a legtekintélyesebb férfiú, kinek legkülönb tajtékpipa lógott szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, ki egy szuszra el tudta fütyülni a »Rákóczi-nótát«.

Nobilis idők voltak ezek.

Prókátorok nem nyúzták a világot. Legfeljebb az volt honoráriumok, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom uram, legyünk "per tu"«, míg a kálvinista egyszerűen ezzel a biztatással rótta le a perköltségét: »aztán, édes úr, ha szolgabíró akar lenni a restauráción, csak nekem szóljon, az ebadta!« Finánc nem szagolt a magyar ember dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos »meghívásokkal«. A régi szolgabírák csak akkor hítták meg a nemesembert, ha ebédet adtak.

Minden másféleképpen volt.

Az ország összes irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a kassai kalendáriumból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe rá még el is olvasta. A nemes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem fért bőrébe, hogy a »karancskeszi vármegye« repedt ki belőle.

A két kopottfejű oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a tekintetes vármegye nagy hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűtől kezdve egész a székváros közepén emelkedő négyemeletes palotáig, melynek fedeléről egész sereg varjú károg rémletesen, mintha az is a teens vármegye büntető hatalmáról tartana tudós felolvasásokat.

A börtön, a deres és a mogyorófa-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom fennállásának logikája.... Nem az emberekért van a mogyorófa-pálca, hanem a mogyorófa-pálca kedveért vannak teremtve az emberek, hogy a szolgabírónak, nemes passziója hevében, legyen kin kitölteni a mérgét.

Ez volt az uralkodó elv.

Külön büntető-kódex volt minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában ráolvastatott huszonötöt, szamár újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak újságok, másodszor, mert ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki... Aztán statárium neki, az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát beleártani!

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi megtanulni valónk. Mert vagy arról beszél a bolondos anglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, és akkor felesleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig a tudományos embert illeti, ott van Széchenyi Pista. Gondolkozik az mindnyájunk helyett. Azzal tessék diskurálni!

Ezt a szót »haladás« kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából.

Ismeretlen pogány mondat volt az előttünk.

Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ezt írta fel oda ékes, tudós karmenbe: »Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.« -

Még én is így tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük azt, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk. Nem kell közlekedési út. Mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokkompánia csak összetákolódik. Idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta: mint jöjjön ide, ha nem lehet.

Legalább nem akad ránk ebben az átkozott sárban a német.

Az igaz, hogy a német nem is akadt ránk; akadt valami más, ami még nagyobb hatalom a németnél - a civilizáció.

Az is úgy jött ide csak, hogy előbb megtanult röpülni.

...Világot borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült az ország levegőjével, melyet aki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákonyivó, soha nem hallott, őrült, bolondos, képtelen eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről.

Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a félország, mintha tüdővészben volna.

Új tüdő kellett ehhez a levegőhez.

Magyarország kezdett kivedleni régi bőréből.

A megyeháza most is ott állott, ahol előbb, a zsinóros hajdú most is olyan hegyesen lépkedett, mint előbb, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan gavallérosan verdeste combjait, mint előbb, a régi feneketlen sár is ott volt az utakon, a deres is ott állott a vármegyeház udvarán s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába beszáradt toll azokról a gyűlésekről, amelyekben azt határozták, hogy majd határozni fognak... de a bolond idő megteremtett egy új erkölcsöt, s mint mikor a földbe ültetett krumpli kitolja a rohadásba átment ősanyagot, az emberek kezdtek egymással meg nem férni.

Ez a súrlódás volt a Nibelungok harca.

Az egyik embernek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalizmus!

Tudta is azt még akkor valaki: mi az?

A Rákóczi-tárogató utolsó hangjai régen-régen hangzottak már el a Tisza partján. Ki tudná már azt: hogyan szóltak? A »libertas« feliratú zászlókat már régen csókolta a hazai levegő. Az a torony is régen ledőlt már, amelyiken lobogtak.

Liberté, fraternité, égalité!

Bolondos, ostoba új idea, világfelforgató emberek izgatott, őrült álmainak szörnyszüleménye.

Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, haragból, becsületből, könnyelműségből, királyné szép szemének felszárított könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért: annak van értelme; de az egyenlőségért, testvériségért küzdeni: az őrület, eszeveszettség.

A világ vége közelít. A százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek.

Avagy logika az, ha meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, vagy hogy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt a saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.

Meg kell a mozgó földet állítani.

Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok - és rendektől!

Pereat mundus!

Háború a világ folyása ellen! Éljen az, ami ócska, ami régi. Halál mindenre, ami új, ami modern!

És aztán elkezdte magát szervezni a Nibelungok gárdája.

Minden ócska atillába jutott egy ember. És ilyen ócska atilla nagyon sok volt.

Az új emberek pedig nekitámaszkodtak az új helyzetnek és harcoltak merészen, kitartással, lelkesedetten... Nem kell megmosolyogni e harcot, azért, hogy humoreszket írok felőle: nagy és szent volt az, mint aminő egyik sem. Tisztelettel hajlom meg a küzdő alakok árnya előtt, s úgy teszek, mint a gyermek, ki az erdőben föl nem érvén a nagy magas tölgyfák sudarát, csak az apró bokrokat csipdesi meg.

Ilyen apró bokornak született a világra az én Feri bátyám.

Igazi pecsovics vér. Már talán azonmódon penészesen jött a világra. Egy született régiség, aki úgy veszi ki magát a mai társadalomban, mintha valakinek a kabátjára daróc foltot varrnának.

Hanem azért akármilyen régi ember is Feri bácsi, azt nem kívánom tőle elvitatni, hogy fiatal ember is volt valaha, mégpedig tisztességes fiatal ember, ki elvégezvén fényes Eger városában a »just«, a megyei komaság, sógorság és urambátyámság protekciója alatt megkezdé nagyot ígérő pályafutását az aljegyzőségen.

Az igaz, hogy messze falu az aljegyzőségtől az országbíróság, nagy út fekszik odáig, de hát ötven évig léptetve, ki tudja: nem ér-e oda is?

A »Corpus Juris« gondoskodott arról, hogy a nemes ember még akkor is lépjen, amikor áll.

A nemes embernek legnehezebb dolog születni. A többi aztán könnyen megy. Ráül a »Hármas könyv«-re, s az mint a mesebeli királyfi bocskora, odaviszi ahová kívánkozik.

Csakhogy Ferenc úr éppen olyan időben ült rá a »Hármas könyv«-re, amikor ez ócska jószágot elkezdték nagyon mozgatni, hogy kitörüljék belőle a legjobb paragrafusokat.

Ezt persze nem volt szabad engedni.

A vármegye körirata sorba járta az ötvenegyet.

A fehér- és verestollasok döntő ütközetre készültek egymás ellen.

*

És lőn, hogy a vén Makkfői, aki legszájasabb prókátora volt a vármegyének s leghasznavehetőbb öregágyúja a pecsovicsoknak, mikor legjobban számítottak eszére, tudományára, szónoki tehetségére, egyszerre csak kezdett megbolondulni.

Hüm! Csak gyarló teremtés az ember mégis. A reális egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, míg egyszer - fölteve, de meg nem engedve - a legszendébb kliens úgy lefőzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt s nekimegy per analogiam a szent házasság bolondos aktusának, mely legfelebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátorok előtt, amennyiben leendő válópöröknek szokásos alapját képezi.

Már nem tudni bizonyosan: az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik-e össze, vagy járványos betegség az talán, mely néha az öregeknél is jelentkezik, hogy egyszerre csak üresnek kezdi találni az »aktákkal« elhalmozott »kancelláriát«, mely pedig eddig olyan szűknek látszott, hogy az amice Lupcsek adjunktus sem fért bele, hanem odakint volt köteles hálni a konyhában, Örzsi szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért persze annak eszeágában sincs birtokháborítási pert kezdeni amice Lupcsek ellen: de míg a kancellária üres, sivár, kietlenné lesz, mint valami tudós feje, azalatt a szív meg megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás, félig szívdobogás, félig eszeveszettség; a nagy zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai között a legokosabb argumentumnál egyet fordul az emberrel a világ, szétfoszlik betű, jogtudomány, argumentum, s egy szép szőke leányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes »kalamus« kifordul a bágyadt kézből, a kopott perrendtartásban összevissza kuszálódnak a paragrafusok, semmire sem bír ráakadni, a végrehajtási kérvényt tévedésből rózsaszín papirosra írja, a pör stádiumai helyett a holdat jár nézegetni és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, hogy mért nem marasztaltathatja el az egész világot makacsságban.

Ez az első stádiuma a szerelemnek, amitől a prókátor annyira reszket, hogy a világért sem meri azt magának bevallani; hanem ráfogja, hogy más az oka nyugtalanságának: komisz politikai időjárás... a liberálisok ütik a vasat... a keményfejű Nagy Pál szörnyen kezd terjeszkedni... Aztán az az átkozott törvénycikk! szűkmarkúak a kliensek, rosszul állapítnak a bírák... a fenének legyen jó kedve.

Azután következik a második stádium.

Ez már sokkal erősebb.

Elmulasztja a perfelvételt, szakadnak nyakába a makacssági végzések, mint a zápor. Nem törődik velök. A harmadfokú bíróság kedvező ítéletét igazi angol közönnyel fogadja, hanem annál jobban törődik: jól ki van-e kefélve a búzavirágszín »rókatorkos«? jól van-e megkötve az új rojtos nyakkendő? Az adjunktustul megkérdezi: nincs-e valami becsületes olvasmánya? mire az készségesen kikeres valami rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el, összeszidván domine Lupcseket, amiért őt gúnyolni merészli; neki a »Himfy szerelmei« kellenek vagy az »Aurora«; neki ide ne hozza sem Virozsilt, sem Mackeldeyt, mert mindjárt lehúz öt bankó forintot a havi fizetéséből, ami már azért is nehéz matematikai művelet lett volna, mert a domine Lupcsek havi fizetése csak négy bankó forint volt.

Ebből aztán amice Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes, amit pedig amice Lupcsek tud, aki Makkfői fiskális szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna Makkfői fiskálisnak is nem tudni.

Tehát Makkfői fiskális a második stádiumban rájön, hogy az a kis szőke lánygyermek, akitől oly nehezen vált el múltkor Debrecenben jártában, Feri öcsénknek maradandó nyomokat hagyott szívében, s ha a lányka véletlenül még »res nullius« volna, nem lenne bolondság idehozni az élet »felzetéül«... hiszen a prókátor is ember... az ő szíve sem egészen kő... azt is »szignálja« az Ámor nyila, az ő világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömök, legalább »sub clausula«.

Ekkor tehát legelőször is felveszi elméjében a »tényálladékot«: a kis szőke leányzó egyetlen gyermek, az apja szorgalmatos hentesmester, jó sokat gazdálkodhatott már, a Péterfia utcában meglehetős háza van, aztán ő maga is ér még valamit ötven éve dacára is... legény még a gáton... van egy pár száz forintocskája, csinos klientélája és egetrontó politikai nimbusza. A két vagyonka összetéve meglehetős »fundust« képezne a jövő számára, - minélfogva elhatározza megtenni a kellő lépéseket.

Egy egész processzus ez is. Csakhogy nagyon furcsa processzus.

Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne elmarasztaltatni a bájos alperes által, dobogó szívvel lesi a »választ« s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszontválaszt«: a goromba »tagadtatik« szó elő sem fordul benne, az alperest a világ kincseért sem cáfolja meg sehol, beösmeri minden állítását, ígér mennyet, földet. - Egyszóval ez egy egész megfordított pör, melyet mindenáron el kell veszíteni. Az embernek egészen ki kell vetkőzni természetéből, nyájasnak, előzékenynek, odaadónak lenni. Az pedig nagy megerőltetés egy prókátornak.

Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan utána következik a »végirat«, melyben kitűzetik az esküvő napja, az indulási, megérkezési program s egyéb bolondság. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen.

Makkfői fiskális úr és Kalap Erzsébet leányasszony között egy egész tenger feküdött.

S ez a nagy tenger Feri bátyánk volt, azaz akkor még Feri öcsénk.

Mind a három között pedig feküdött még egy nagyobb átlábolhatlan, átvitorlázhatatlan tenger - az öreg Kalap István uram -, aki megesküdött rá, hogy sohasem adja lányát pecsovicsnak, ha mindjárt a fönséges nádorispán kéretné is.

Amit pedig egy debreceni cívis megmond - az nem üres levegő, puszta beszéd, mint valami nagy úr szava, az meg van mondva, és - punktum - többé soha senki sem változtathat rajta.

Feri öcsénk és Makkfői fiskális, még mikor Debrecenben voltak valami osztályos pörben, korán észrevették egymáson a kiütögető szimptómákat és kezdték gyanús szemmel nézni egymást.

Hosszú volna elbeszélni egyhúzomban: mint jutottak a Kalap uram lázához, mint hódította meg finom manöverjeivel két heti ott mulatásuk alatt csintalan Örzsike mind a kettőt; ezer semmitmondó, de mégis érdekes haszontalanság egész láncolatát.

A dolog komoly része ott kezdődött, mikor a két alak mindenike méregette előnyeit és hátrányait a másikkal szemben.

Feri öcsénk csinos legény volt, 28 évvel, élénk barna szemekkel, tulipiros magyaros arccal, a kezdődő pálya küszöbén egy szép jövő kilátásával a háta mögött. Makkfői fiskális pedig nem volt ugyan fiatal, sem szép, hanem volt egy nagy előnye, ami alkalmasint rózsaszínűvé fogja festeni ripacsos fekete arcát, koromfeketévé őszülni kezdő haját, délceggé hajladozó termetét a szép Erzsike szemeiben: - fel volt léptetve a pecsovicsok által országgyűlési követjelöltnek.

Ha csak egy parányi nagyravágyás van is az Erzsike szívében, akkor meg fogja tudni mérlegelni: mi az, ha »nagyságos asszony« lehet valaki.

Ebben bízott Makkfői, s volt gondja rá, hogy mindenféle tüntetéseket elkövettessen korteseivel, kiket gróf Czelédy fizetett. Minden kornak vannak bolondjai. Gróf Czelédynek is az a bizarr ötlete támadt, hogy ő most eredeti sportképpen részt vesz a közügyekben; vékonyabb mulatság ugyan a rókavadászatnál, a lóversenynél, de azért elég elegáns egy mágnásnak, mert sokba kerül.

Ő maga ugyan közvetlen nem avatkozik az ország dolgaiba, a felsőházi székét is ott hagyja üresen, mert az megint nem úrnak való passzió, hogy mint az iskolásgyerek odajárjon vagy leckézni vagy leckéztetni magát a pozsonyi országházba, hanem odaküldi az alsóházba az uradalmi fiskálisát olyan kődarabnak, amelyik majd zicher be fogja törni a Nagy Pál uram fejét.

Pénz van, amennyi kell. És azt olyan jól esik látni, hogy meg lehet venni rajta mindent, észt, tudományt, meggyőződést és hazafiságot.

Szomorú időket éltünk... Csakhogy Makkfőinek tetszettek ezek a szomorú idők. Szerelmes volt beléjök.

Arany álmakra feküdött, arany valóságra kelt.

A liberálisok vesztesége egészen bizonyosnak látszott. A bocskoros nemesség nagy része egészen fel volt izgatva azon vad eszme iránt, mely az urat egyenlővé fogja tenni a paraszttal. Az izgatottság és a gróf Czelédy által fejenkint ígért egy arany láza egészen népszerűvé tette Makkfői nevét a vármegyében. Az éljen-kiáltás bejárta a levegőt. A kortesnóta hangzott mindenütt; a főúr termében, az aratólányok ajkán; a nebuló kis diák is ezt karmolta fel a házak falára:

Nem kell nekünk Kabalay
Paraszt-pártoló szavai,
Utat, töltést nem csinálunk...
Makkfői a követ nálunk...

Makkfői pedig még azt a bolondságot is megtette, hogy fogott magának valahol egy vándor piktort, aki lerajzolta becses fiziognómiáját vagy húsz példányban, azt osztán kiosztogatta a korteseknek, és volt gondja rá, hogy egy példányt elküldjön belőle a szép Erzsikének is.

Nem maga küldte el, mert a régi jó világban még nem volt divatban, hogy valaki egy hajadon leányzóval levelezzen; sértette volna a közerkölcsiséget, melyre a mai kor olyan fátyolt borított, hogy azon keresztül még a kánkánt is pirulás nélkül nézi; hanem volt Erzsikének egy helybeli barátnéja, akit Makkfői úr rávett, hogy bocsátkozzék Erzsikével egy kis ártatlan levelezésbe és engedje meg, hogy a leveleket ő diktálja neki: egy kis jux akar kerekedni belőle, amelynek majd olyan jóízűn fognak nevetni a végén, mint annak a rendje.

Azok a levelek azután beszéltek a Makkfői diadalairól, az imádott nagy hazafi egetverő népszerűségéről, az ezer meg ezer lobogó zászlóról, melyen az a név leng, mit a tulajdonosa olyan szívesen osztana meg Erzsikével.

Erzsike mindenikre felelt nehány semmitmondó sort, amint már ez a lányok levelében szokásos; benne volt, hogy »én hála istennek egészséges vagyok, tegnap a nagynénémnél voltam vizitbe, holnap ide vagy oda készülünk... sietek, mert nagyon sok dolgom van« sat. - hanem az ilyeneken kívül soha semmi egyéb. A nagy hazafiról soha egyetlenegy betű sem.

Azonban egyszer mégis volt az egyik levélben valami, amire kimosolyodott a fiskális arca, mint a napfénytől a zúzmarás vidék.

A levél alatt ez az aláírás állott: »Eliz«.

Tehát már nem »Erzsike« többé.

Azt az édes, azt a kedves nevet, azt a bűbájos tündér két szótagot, melyet az édesanya ajka rebegett először, midőn a bölcsőnél megcsókolta édes meleg csókjával, melyet a szerelmes ifjú suttogott, mikor legelőször volt szabad megszólítania azon az igézetesen gyönyörű néven: Erzsike, azt a nevet, melyet olyan sokszor visszazengett a szülői ház, melyet olyan nagyon megszokott a fül, melyhez hozzátapadt minden, minden a boldog gyermekkorból, megkergetett pillangó... elfeledett játszótárs, borzalmas tündérmese, azt a nevet, melyet az apa reszketeg vonásokkal jegyzett be a nagy penészes bibliába, azt a nevet eldobni egy tollvonással, az mindenesetre jelentett valamit.

A prókátor jól tudta, mit jelentett.

Írt is azonnal két levelet: az egyiket Eliznek, a másikat Kalap uramnak. Mind a kettőnek az volt a tárgya, hogy Erzsikét szeretné nőül venni.

Egy hét alatt megkapta a választ mind a kettőre. Erzsike azt írta neki: »Elmegyek önhöz, ha követ lesz«, Kalap uram pedig azt felelé vissza: »Megkapja leányomat, ha megszűnik pecsovics lenni«.

Ugye nevetséges válasz?

A mai korban már ezt nem érti senki.

Közönséges emberek lettünk.

Letettük a fegyvert és nem harcolunk többé, mintha talán nem is lenne »miért«.

Mintha már nem lennénk többé gyermekek, kiknek még folytonosan ott kell csüggni az anya emlőjén. Mintha már elválasztottak volna bennünket.

Emancipáltuk magunkat. Megszégyeneltük, hogy míg a világ egyéb társadalma már mind szakállas, edzett ember, aki önállóan jár magas céljai érdekében, addig nekünk, gyermeknek, oda kellett simulni édesanyánk szoknyájához, fel kellett kapaszkodni a karjaira, megmelegedni kebelénél...

Pedig abban volt a mi »erőnk«.

Mindenütt, mindenben a szegény elhagyott haza.

És érte nem volt szégyen harcolni semmiféle fegyverrel.

Ha imádkoztunk, érte tettük, a szerelem csodás ösvényén az ő keze vezetett, a költő dallamos ajka őróla zengett szomorúan, lágyan, sötéten, viharosan... mindenütt az ő halovány, bánatos arcát láttuk visszatükrözve:... hiába hunytuk volna be szemünket, akkor is megjelent volna lelkünk elé hívólag, biztatólag, mint a vágy, mint a sóhajtás, mint az - isten.

Így volt csak lehetséges elérni, hogy levetette özvegy fátyolát a mi anyánk: a mi hazánk; a halavány ráncos arc kezdett felelevenedni; szépülni, ragyogni, megfiatalodott, mintha a Léthe vizéből ivott volna, roskadt termete kiegyenesedett, izmaiba acélerőt nyert, gyenge köhögős hangja mennydörgéssé vált s mellét büszkén kitárva a félvilágnak kiáltá önérzetében, hogy: »mérkőzzünk össze!«

De ez nem volt ok arra, hogy befejezzük a harcot, mely olyan nevetséges volt, hogy elmosolyodunk most rajta, mely olyan érzékeny volt, hogy kicsordul a könnyünk emlékétől, és olyan nemes volt, hogy feldobog szívünk hallatára.

Ami »kétgaras« volt a magyar embernek, azt »tízgarason« adtuk a németnek.

Megfeszítettük lábunkat, mert éreztük, hogy tolnak kifelé: pedig mi bent akartunk maradni abban a nagy arany gyűrűben, mely a haza szent földjét köríti, melynek nemzetiség, szabadelvűség, erő és életrevalóság a neve, melyet sohasem fog többé megtörni a századok vihara, s mely jegygyűrűjévé vált később az ifjú szabadság istenasszonyának, hogy eljegyezze vele vőlegényül a magyar nemzetet.

Oh, milyen eljegyzés volt ez!

Csakhogy előbb nagyon sok akadállyal kellett megküzdeni.

Szépen letisztogatni rozsdát, penészt minden ócska vasról, a használhatlant eldobni, a hasznost különválasztani a réztől és más idegen elemtől, hogy az összes óriás anyagból megkovácsolhassák azt az egy világot megremegtető fénye kardot, melynek villanása halál volt, csapása feltámadás volt, markolatja sötétség volt, a hüvelye koporsó lett, széttört darabjaiból napsugár támadt...

Hanem akkor még azt nem tudta sem Makkfői fiskális, sem Feri öcsénk.

Tíz év nagy idő.

Akik most ott állanak egysorban a konzervativizmus zászlója alatt és együtt fogják a nyelét, hogy a széláramlat el ne ragadja - mint megváltoznak tíz év alatt! Hogy megviseli őket az idő!

A nagy pecsovics szónokból csendes ember lesz, ott fog feküdni a sír fenekén és sírján zöldelni fog a kakukkfű és katángvirág, míg le nem legeli a megiramodott harci paripa, melynek nyergéről szabadság harctérein halva lemaradt gazdája, a másik pecsovics szónok.

Milyen kontraszt!

De hát a sors szereti az ilyen bolond kontrasztokat. Mintha tudná, hogy ezek jó téma a novellaírónak.

A követválasztási határidő közelgett.

Senki nem várta türelmetlenül, mert mindenki meg volt győződve a Makkfői győzelméről. Nem is lehet másképp. Makkfői Pozsonyba, Kabalay puttonyba.

Kabalay egy hígeszű lázongó. Tele bolond eszmével.

Ott járt egy esztendeig Párizsban, onnan hozta azt a sok romlott gondolatot. Neki ugyan kicsi a pártja. Elbújhat vele... Még csak lehetség sincs a győzelemre...

Hanem hát az ördög nem alszik. A sors kerekeinek forgása olyan bolondos, olyan változandó, mint a női szeszély. A sors kerekének nyomai olyan görbék, mint a török császár névaláírása: az ördög tudna elmenni rajta.

Egy véletlen néha halomra dönti a legpozitívabb számítást. Aki a véletlenre nem számít - az nem tudja az egyszeregyet.

Feri öcsénk valahogy nyomára jött a Kalap István uram és a Makkfői közt megejtett levelezésnek. És megdöbbent az eredmény lehetőségétől.

A vén makktuz követ is lehet, pecsovics is megszűnhet lenni. Tőle kitelik, hogy ott a pozsonyi diétán egyszerre beáll liberálisnak.

Az lenne aztán a nagy skandalum.

A szerelmes ember megborzadt benne erre a gondolatra, a politikus ember pedig - elhűlt.

- Ezt nem szabad úgy hagyni - suttogá magában. - Minden fortélyt, minden ármányt elő kell vennem. Megakadályozni az utolsó csepp vérig.

A kis városkát, melyben laktak, nagy öröm készült felrázni szokott egyhangúságából: arra volt utazandó a fenséges nádor.

Makkfői gondoskodott arról, hogy a követválasztás határidejeül a nádor megérkezését követő nap tétessék. Az a mámor sokat fog érni neki, amellyel előttevaló nap telik be a nép, illetve a nemesség a felséges uralkodóház iránt.

Addig is egészen jól haladtak a dolgok.

A kiküldött kortesek derekasan működtek a falukban, a bor folyt mint a tenger és ízlett a sült ökörhúsra pompásan.

Feri öcsénk mint főkortes mindenütt látható volt, ő volt az egész követválasztási mozgalom főintézője, a megvett »vótumokat« lekötötte a pecsovics pártnak erősen, kit becsületszóra, kit pedig írásra.

Hanem az egész korteskedési manöverben megvolt az a fatális taktika, hogy nem a személy, hanem az elv számára hódította a híveket.

Meghagyott magának egy »kibúvó ajtót« a legutolsó esetben is.

Ha a véletlen nem sugall jobb eszmét neki, vagy nem áll útjában magától az elbízott kandidátusnak, még ezzel a »reservatio mentalis«-szal mindig be lehet utána csukni az ajtót.

Végre beköszöntött a nagy nap.

A kis város megtelt örömlármával. A fenséges nádor megérkezett. A kortesek behozták a mámoros nemességet. Rekedt torkok éljen-kurjongatásátul reszketett a bor-kipárolgásától bűzös levegő.

Senki sem emlékszik rá, hogy valaha ilyen népes lett volna a város.

»Embert lélegzett az ember«, mondá Bernát Gazsi, ki akkor fiatal legény létére mint a hétszemélynök patvaristája együtt utazott urával a nádor kíséretében.

A vidéki földesurak, tarka bandériumok végtelen sora, mutatóra behozott piros-pruszlis parasztleányok (minden faluból kettő), polgárság, utcagyerekek, nagy tömegekben tolongtak egész nap az utcákon: különösen a megyeháza előtt, melynek nagytermében díszebédre voltak meghíva a megye primipilusai.

Hosszú krónika kellene hozzá elősorolni a fényes uraságok neveit, a hatalmas toasztokat, mikből még a következő nap hősének, az »uralkodóházhoz rendkívüli ragaszkodásáról ismeretes« Makkfőinek is jutott az ebéd utolján egy sovány falat, mit a jó úr, már derekasan beszíván magát - ismeretes potyakedvelő természeténél fogva - az ingyen tokaji-italból, a szörnyű csuklások miatt alig bírt nehány bölcs fejbólintással megköszönni.

No, de ne csuklott volna csak, majd mondott volna ő olyan retour-dikciót rá, hogy szeme-szája állott volna el mind a fenséges nádornak, mind a nagyságos és tekintetes rendeknek!

Egyébiránt a hallgatás ezüst. Elég bolondot, azaz aranyat beszéltek mások. Az okos ember magának tartja az aranyat és megelégszik az ezüsttel is.

Kivált mikor fejébe derekasan megülepedik az a bizonyos londoni köd, melyet a kutyabagosi drapáktól is meg lehet szerezni.

Aztán neki tömérdek a dolga, tömérdek a beszélni valója még ezenkívül...

A választó nemesség ott van már összegyűlve a városon kívüli tanyákon. Feri öcsénk beüzent, hegy estefelé elvárják, hogy egy beszédet tartson elveiről az atyafiaknak. És küldessen még vagy ötven akó bort a beszéd után »punktumnak«. Ez bizonyosan hatásos befejezés fog lenni.

Az írásbeli üzenetben még azt is megmagyarázta Feri öcsénk, hogy merre tanyáznak, miszerint a jó úr valahogy el ne tévessze a dolgot: ott az ócska téglaház mellett csoportosul az egész tábor; ajánlja, hogy esti szürkületkor jöjjön, mégpedig inkognitó: az nagy előnyére lesz, ha a választó közönség nem ösmeri meg külsejét, mert hát vannak arcok, miknek kinézése megfagyasztja a hazafias ajkak éljeneit. Aztán miért ne tarthatna ő maga mellett, mint harmadik személy, egy kis dicsbeszédet? Ez a kis ravaszság úgysem jön napvilágra soha. De meg tökéletesen világos a kalkulus! Ahol nem ösmerik, ott sokkal könnyebben választják meg!

Makkfői igyekezett megszabadulni az ebédtől. Mihelyt szerét tehette, kiosont, s a nagy tömegben tántorgó, bágyadt léptekkel haladott lakása felé, hogy ruhát cserélhessen, mielőtt választói közé menne.

Tökéletesen meg volt magával elégedve s büszkén lógázta fejét ide-oda, midőn a »Két rozmarin« utca szögletén megszólítá egy ismeretlen csizmadia kinézésű egyéniség.

- Tekintetes uram... kilóg az órája. Mindjárt elveszti.

Makkfői fiskális egy lomha tekintetet vetett a nagy acélláncra, mely a mellénye gomblyukán keresztül fityegett le s melynek egyik végén csontkutyafej lógálódzott cifrának, a másik végén pedig a lajblizsebben egy negyvenötesztendős »klepszidra« ketyegett egyforma unalmas taktusban.

Makkfői fiskális belátta, hogy az a bolondos filiszter bizonyosan a kutyafejet nézhette órának s nagy begyesen válaszolt:

- Úgy van az jól, amint van... Magam akarom én azt így, jó ember.

A jó ember erre a szóra lekapta süvegét fejéről nagy alázatosan.

- Igenis értem, méltóságos uram. Bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő voltam a méltóságos urat figyelmeztetni.

Azzal szépen odább ment.

Makkfői fiskális megállott. Ejnye, az akasztófa még csúfolódni merészkedik. Neveletlen csizmadiája! No megállj! Majd adok én neked méltóságos titulust a hátadra. Hiszen csak utolérhetném a gazembert vagy legalább ösmerném a gézengúzt!... Hát ki vagyok én? No, de majd fogok én még helyetted magamnak valami csizmadiát, akin kiadhatom a mérgemet. Vasra veretem az egész céhet!...

Hanem alig ment tíz lépésnyire az érdemes úr, midőn egy ismerős utána jövő szakácsné ismét rákiáltott:

- Teens uram, mindjárt elveszti az óráját.

De már erre indulatosan megfordult a jeles ember s szépen lehámozta az elmaradhatlan csibukszárról a füstös pipát, hogy a szakácsnénak egy kis prelekciót tarthasson a húspuhítás nemes tudományából, amit Németh Zsuzsanna az ő szakácskönyvében csak egyféleképpen magyarázott meg.

- Tyhő! Ezer milliom! Hát ti mindnyájan összebeszéltetek, hogy engem gúnyoljatok. Hogy mered azt tenni? Igazold magad, mert különben...

A szakácsné nagyot bámult a teens úr viseletén.

- Hát hiszen mindjárt leesik.

- Micsoda, hé?

- Az órája.

- Hol, te vén satrafa? - riadt fel Makkfői. - Mutasd meg, hogy hol?

- Hát itt a kabátján hátul.

Makkfői odakapott és álmélkodva látta, hogy a kabátja hátulsó gombjára láncánál fogva egy óra volt akasztva.

A szakácsné segélye nélkül alig bírta volna leoldani.

Az öreg szemei szikráztak a bámulattól. Egy nehéz arany genfi óra volt gyönyörű művű arany láncon. Hogy az ördögbe jutott az oda? Ez már igen rendkívüli, regényes, megfoghatatlan. Talán csak úgy álmodja ő azt.

Jónak látta magát előbb megtapogatni, csak azután hihette el, hogy ébren van; az azonban még mindig nem volt világos előtte: ő-e valóban Makkfői fiskális, vagy pedig nem-e ő a fenséges nádor, aki ma érkezett meg a városba.

Persze, hogy ő a palatinus. Hogy is feledkezhetett meg erről. Az aranyláncú órát is azért akasztotta ki kívülre, hogy valami szegény ember lelophassa.

Igazi fejedelmi passzió!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ha az emberrel sohasem történnének rendkívüliségek, meg sem tudná becsülni az életet. Hüm! Hiába! A boldogság is csak olyan, mint a Nellke cipője, csak akkor nem szorít, mikor már kimegy a formájából. Egyszóval a boldogságnak is megvannak a maga formái, amiken keresztül kell menni mindnyájunknak, mint a fogzáson.

És ezek a formák rettenetesen formátlanok.

Szabályt nem lehet alkotni ellenökben. Filozófia, ravaszság, készültség nem fog rajtok, mint a Bem apó köpenyegén.

Ezt már nem Makkfői mondta - hanem én tudom magamról.

Ha az ember Marcsától kezdve Ilonáig végigudvarol valamennyi kalendáriombeli keresztény hajadon keresztnevet, keresztültör a mamák és apák szeszélyein, megbirkózik a bájos hölgyek grimaszaival, aztán találkozik egy hencegő obsitos katonával, aki dicsekszik vele, hogy végigharcolta Európa valamennyi forradalmát, szenvedett esőt, éhséget, nyomort, nélkülözést, kiállotta a hadviselés minden sanyarúságát, bevette forsszal a legdesperátusabb pozíciókat, egész fitymálva mondhatja neki:

- Oh, az még mind csak semmi.

Olyan nagy dolog szeretni és megházasodni!

Külön egyik sem olyan véghetetlen baj. Csak úgy »junctim« borzasztó.

Oh, ez a junctim!

Az akkori idők politikai kellemetlen jelszava, aminek egyik verziója erről a másik oldalról is ránehezedett szegény Makkfői szerint, aki teljesen átérezte, hogy neki ez a »másik« oldala összes élete.

Egészen egyoldalú ember volt.

Talán azért is írom róla ezt a novellát, kísértgetve becses személyével a Nógrádi Lapok tisztelt olvasóit, akik neki sohasem vétettek semmit, dehát mit tehetek én róla, hogy olyan unalmas, szerelmes, haszontalan vén fráter volt, miszerint ha érdekeset akarnék róla írni, kénytelen lennék az öregapám bundájáról ereszteni meg egy régészeti értekezést, amelyiknek pedig az a tulajdonsága, hogy lassankint összerágta a moly, s ami megmaradt még belőle, az olyan, mint a belügyminiszteri költségvetés: lajblinak nagy, bundának kicsiny, nyárra meleg, télre hideg.

Hát ez a novella is olyan! Annyira régen kezdtem már, hogy az elejét elfelejtettem, szegény Makkfőit annyi ellenmondásba kevertem, hogy sehogy sem bírok már belőle valamirevaló embert kikerekíteni. Odavan minden renoméja szegénynek! Megette a moly. Csak az egyes foszlányok látszanak ki belőle! Most már akár itthon is maradhat. Ilyen pofával nem ereszthetem az országgyűlésre.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Makkfői urat torkonragadta a dühös ember s elkezdte rázni eszeveszetten, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. - Spion! kém! Makkfőista! Fel vele a legelső fára. El akarta csábítani embereinket.

Szegény Makkfői ugyan megjárta. A saját népe helyett a Kabalay tanyájára került.

A keletkezett lármára odacsődültek a főbb emberek. A vén róka meg volt fogva. Dühösen rángatta magát, de sehogysem bírt megszabadulni. Utoljára is meg kellett magát adni a fátumnak.

Szürke köpenyegét epés arcára húzta, hogy felismerhetlenné tegye magát.

De ott már ismeretes volt.

Feri öcsénk előre kicirkalmazta a Kabalay-párt főkortesével, egy lelki-testi barátjával, hogy Makkfői Kabalay tanyájára jön és lesz nála egy lopott aranyozott óra, amelyben mindnyájan rá fognak ösmerni a főkortes órájára. A főkortes már egy óra óta előre panaszkodni fog, hogy az aranyóráját ellopta valaki, vagy most, vagy a díszebéden. Pedig hát biz azt nem lopta el senki, hanem maga a főkortes akasztotta fel a nagy néptolongásban, délután, az érdemes úr külső gombjára.

És ez a kis tréfa bizonyosan sokat fog eredményezni...

A véletlen sokszor nagyon jó szövetséges. Bármily irányban tereli is a jux előre nem látható következményeit, hasznot valószínűleg fog lehetni húzni belőlök.

A főkortes is rögtön ott termett a tett színhelyén. Már régen várta ezt a percet. Furfangos fickó volt.

- Kicsoda kend? - rivallt Makkfőire parancsolólag.

- Mi köze hozzá? Nemes ember vagyok. Úgy bánjon velem az úr.

- Mondani mindent lehet. Majd meglássuk kicsoda. Itt sompolyog a tanya körül. Ez mindenesetre gyanús körülmény, tekintetbe véve, hogy az aranyórámat valaki kirántotta zsebemből... Ki kell kutatni ezt az urat.

Makkfői bátyánk megszeppent. Erre nem volt elkészülve. Borzasztó esetlegesség. Az ő zsebiben csakugyan egy aranyóra van. Vérjegesztő fatalitás!

Akarva, nem akarva bele kellett mennie a gyalázat kellő közepébe, ki kellett ürítenie a keserűség poharát fenékig, az inkognitóságot nem tarthatta, meg kellett magát ösmertetnie.

Egyet fordított a beszélgetés gyeplőjén.

- Hahó, barátim! Nem addig a... én tekintetes nemes és nemzetes Makkfői Demeter vagyok, ezen kerület országgyűlési követjelöltje s több nemes vármegyék táblabírája. Hozzám ne merészeljen nyúlni senki.

Általános röhögés volt a felelet.

- Bolondítsa az úr az öregapját, ne minket. Mit keresne itt Makkfői úr őnagysága közöttünk. Nem sültbolond, hogy idejöjjön, az ellentáborba. Makkfői úr odahaza alszik ilyenkor selyemágyon.

Ezzel két markos legény megfogta és elkezdte a zsebeit vizsgálni a szerencsétlennek, ki látván, hogy itt bajos dolog imponálni, könyörgésre fogta a dolgot, esengő hangon szólva a főkorteshez:

- Ugyan, ugyan, édes Laci öcsém! Ne légy olyan maliciózus! Hát nem ösmered már meg a te kedves Demeter bácsidat, aki téged annyira szeret...

- Hogy elperelte tőlem anyám örökségét. De bizony ösmerem a drágalátos mákvirágot. Nem adnám sokért, ha egyszer úgy sötétben találkozhatnék véle. Oly igaz, mint hogy élek, miszerint rögtön bezúznám a koponyáját.

A boldogtalan ember állatias fájdalommal bődült fel:

- Jaj nekem. Orgyilkosok közé jutottam. Ég, pokol, emberek összeesküdtek ellenem.

Ezalatt az egyik kutató kihúzta a nadrágzsebéből az ominózus órát láncával együtt.

Hurrá! mindenki megösmerte, hogy az a főkortesé.

- Tolvaj! - kiálták megvetően az érdemes hazafi szeme közé, ki ott állt némán, mereven, mint egy kővé változott kérdőjel: arcáról lecsurgott a halálos félelem verejtéke, tagjai remegtek a düh őrületes lázától. Olyan volt, mint egy láncra vert szörnyeteg.

- Szemfényvesztés! - hörgött fel üvegesedő szemekkel.

Ajka elkékült, arca zölddé, majd fehérré változott. Egészen felvette a »nemzeti színeket«.

- Istentelenség. Tolvajnak látszom, pedig ártatlan vagyok, a saját népem közé jöttem s mégis ellenségek között találom magamat. Vagy én őrültem meg, vagy ti! Az élő istenre esküszöm, hogy azt az órát valaki más akasztotta a kabátom külső gombjára, és hogy én vagyok Makkfői.

Gúnyos nevetés felszisszenése volt az általános felelet.

- Tegyétek őrizet alá; valaki pedig siessen értesíteni a kapitányságot - parancsolá a főkortes, át kell adni a törvénynek.

Ettől ijedt meg csak komolyan Makkfői!

A főkortes ránézett a tanyatűztől megvilágított arcára és elérkezettnek látta azt a pillanatot, melyben terve foganatosításához lásson.

Odalépett Makkfőihez, parancsolólag intett az őrizőknek, hogy pusztuljanak, azután karját a Makkfőiébe fűzvén, magával vonszolá a tönkrejutott hazafit olyan messzire, hogy beszélgetésöket a nép ne hallja.

- Szokta ön, bátyámuram, játszani a sakkot? - kérdé szelíd barátságos hangon.

- Nem biz én, tisztelt öcsémuram - hebegé Makkfői. - Nem ismerem e jeles játékot...

- Nagy kár... mert akkor tudná, mi az a sakk-matt.

- Légy szíves magyarázd meg, tisztelt Laci öcsém.

- Hát a sakk-matt az, mikor valakinek annyira el van vágva az útja mindenünnen, hogy sehova sem mozdulhat, kénytelen magát megadni.

- Értem. Hát mit kívántok tőlem? - kiáltá Makkfői kétségbeesetten.

Laci öcsénk kihúzott a zsebéből egy papirost, meggyújtott egy gyufát és annak világánál elkezdett olvasni egy kortesdalt:

Búsulnak a pecsovicsok,
Hogy Makkfői órát lopott;
Most már meggyőződtek róla,
Hogy mennyit ütött az óra.

- Két óra múlva ezt a nótát fogják dalolni az egész tanyán: holnap az egész városban: holnapután az egész vármegyében.

És azután elkezdett hozzá csinálni valami monoton kiállhatatlan dallamot: utánozva a baktereket.

- Tönkre vagyok téve. Jaj, hagyd abba. Meghalok, megőrülök tőle. Szólj, mit kívántok, pokoli cselszövők?

- Mondjon le, bátya, írásban a képviselőségről a Kabalay javára. Éljenek a liberálisok.

Az öreg fiskális reszketett, mint a nyárfa; a hold odavilágított eltorzult arcára, melyen át a különböző érzelmek küzdelme váltakozott.

- Nos?

Makkfői soká nem szólt semmit: megfagyott ajkaira nem jött szó, végre görcsösen ragadta meg a Laci karját s fuldokló hangon nyögé.

- Lemondok.

- Helyesen. Hát ki a vivát?

- Éljen Kabalay! - ordított fel Makkfői. - Éljenek a liberálisok!

A tanyáról ezerszeresen dörgék vissza az éljent.

A prókátornak pedig úgy potyogtak könnyei, mint a záporeső...

- ...De édes öcsémuram... én ártatlan vagyok, mint a ma született gyermek.

Laci öcsénk felröhögött:

- Hiszen éppen az az érdekes benne.

Régi történet már ez. Egészen más idők voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében.

Az öreganyám is talán még csak rövid ruhában járt, Sramko fiskális alkalmasint tolyat fosztott valahol odahaza Trencsén megyében, még akkor Zsiga bácsi is csak az anyatejet kóstolgatta: egyéb ital nem fordult meg szájában; legfeljebb az ősz Kelemen bácsi emlékezik még vissza arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, az volt a legtekintélyesebb, kinek legkülönb tajtékpipa lógott szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, ki egy szuszra tudta elfütyülni a »Rákóczi-nótát«.

Nobilis idők voltak azok!

Prókátorok nem nyúzták a világot, legfeljebb az volt honoráriumuk, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom uram, legyünk per tu«, míg a kálvinista egyszerűen azzal a biztatással rótta le perköltségeit: »aztán, édes úr, ha valami akar lenni a restóráción, itt vagyok én, csak nekem szóljon«. Finánc nem szaglászott a magyar ember dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos »meghívásokkal«. A régi szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemesembert, ha ebédet adtak.

Minden másképp volt.

Az ország összes évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a kassai kalendáriomból, már t.i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem még tetejébe el is olvasta. A tekintetes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem fért bőrébe, hogy a »karancskeszi vármegye« repedt ki belőle.

A két kopottfejű oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le arra a komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a tekintetes vármegye nagy hatalmát!

A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűktől kezdve egész a székváros közepén emelkedő emeletes palotáig, melynek fedeléről egész sereg varjú károg rémletesen, mintha az is a teens megye büntető hatalmáról tartana tudós felolvasásokat: mert az a büszkén kiemelkedő fedél a börtön tetőzete.

Börtön, deres s a mogyorófa-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom fennállásának logikája.

Nem az emberekért van a mogyorófa-pálca, hanem a mogyorófa-bot kedveért vannak teremtve az emberek, hogy a szolgabírónak nemes passziója hevében legyen kin kitölteni a mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető-kódex volt minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában rádiktáltatott olvasatlan huszonötöt, pipogya újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor... statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani.

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi megtanulni valónk: mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban és akkor felesleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig tudományos embert illet, ott van Széchenyi Pista. Azzal tessék diskurálni. Gondolkozik az mindnyájunk helyett.

Ezt a szót »haladás« kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt az előttünk. Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ilyeket írt ékes carmenekben:

»N..... vármegyében kell járni nagy sáron.«

Még én is úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk. Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha - nem lehet.

Legalább a német nem akad ránk ebben az átkozott sárban.

És az igaz is, hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett idetalált egy, a németnél is nagyobb hatalom - a »Liberalizmus«.

Az is úgy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.

...Világot borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült az ország levegőjével, melyet ki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákony-ivó, soha nem hallott, őrült, bolondos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben volna.

Új tüdő kellett az új levegőhöz. Az ország kezdett kivedleni régi bőréből, nem várva be, míg lehámozza róla az idő.

A megyeháza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen lépkedett, mint hajdan, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyogott a gyilkos utakon, a deres is megmaradt kevélykedni a vármegyeház udvarán, s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába beszáradt toll azokról a gyűlésekről, miken mindig azt határozták, hogy majd határozni fognak;... de a bolondos korszak új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe ültetett krumpli kitolja a rothadásba átment ősanyagot, az emberek kezdtek meg nem férni egymással. Az egyiknek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalizmus!

Tudta is azt még akkor valaki: mi az? Aki tudta, az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már, mikor a »Libertas« feliratú zászlókat csókolta a hazai levegő. Az a torony is évek előtt dőlt le már, amelyiken lobogtak!

Csak úgy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt a hajnal epedve várt szürkülete.

Aztán bajos dolog volt azt olvasni és elhinni is mind, ami annak a bűbájos tündérasszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlőségnek« hínak.

Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.

És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak győződve, hogy az arany.

Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből; könnyelműségből, királyné szép szemének felszárított könnycseppeért, királynak kimondott kevély szavaért: annak van értelme; de az egyenlőségért, testvériségért harcolni, perorálni: az őrület, eszeveszettség...

Így gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szúrt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkoztak még, akik gyűlölték tündérarcát...

A világ vége közelít. A százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek.

Avagy logika az, ha midőn meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, vagy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.

Meg kell a mozgó földet állítani! Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok- és rendektől.

Sokan voltak, akik így gondolkoztak, s először morogni, későbben pedig küzdeni is kezdtek az új emberek ellen. Nem kell megmosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges, és kevés hősies elem van [benne]: nagy és szent volt az, mint akármelyik.

Harci kürt nem lelkesítette, megdördült ágyú nem üsztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszíté a harcba azokat a jó táblabírákat, kikre előszeretettel fogjuk rá, hogy csak »toasztirozni» tudtak; hanem egy néma gondolat, mit akkor kimondani sem tudtak, csak csírájában hordtak szívök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg előbb s csak azután jegyezett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ősrengetegek virágserege. Azokat ki ültette? ki parancsolta meg az őserdőnek, hogy egy időben soha nem látott színű, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon?

A virágok az anyaföld gondolatai; de hát a mi gondolataink kinek a virágai?...

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek éltek. Tán a só is sósabb volt még akkor! Tíz ember sok ha van a faluban, aki még emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, a legtekintélyesebb úr, kinek a legkülönb tajtpipa lógott a szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, aki legszebben fütyülte el a »Rákóczi-nótát«.

Prókátorok nem nyúzták a világot; legföljebb az volt honoráriumuk, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom uram, legyünk per tu«; - míg a kálvinista egyszerűen azon biztatással rótta le perköltségeit: »aztán hallja az úr, ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon«. Finánc nem szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos meghívásokkal; régi szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemesembert, ha ebédet adtak.

Minden másképp volt. Az ország összes évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a »kassai kalendáriom«-ból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.

A vármegye hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopottfejű oroszlán a megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon tűnődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűtől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek födeléről varjú-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön; annak van legtöbb lakója.

A börtön, deres s mogyorófabot jelvényi alatt összpontosult a társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a mogyorófa-pálca, hanem megfordítva, hogy a szolgabírónak nemes hevében legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető-kódex volt minden egyes szolgabíró, ki ha unalmában rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor... statárium neki, az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani!

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról van szó - ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik az mindnyájunk helyett.

A »haladás« szót kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ilyeket írt ékes karmenekben:

»Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.«

Még én is úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? - Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol valamirevaló tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha - nem lehet.

Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.

És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett idetalált egy, a németnél is nagyobb hatalom, a »Liberalizmus«.

Az is úgy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni. Világot borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült a haza levegőjével, melyet ki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákonyivó, soha nem hallott, bolond, ábrándos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.

Új tüdő kellett az új levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi bőréből, nem várva be, míg erővel lehámozza róla az idő. A megyeháza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen lépkedett előtte, mint hajdan, a szolgabíró dohányzacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a deres szintén megmaradt kevélykedni a vármegyeház udvarán, s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a gyűlésekről, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; - de a bolondos korszak ezek hátamögött új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment ősanyagból, az emberek kezdtek meg nem férni egymással.

Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalizmus!

Tudta is azt még akkor valaki, hogy mi az! Aki tudta, az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már, mikor a »Libertas« feliratú zászlókat csókolta a hazai levegő! A torony is csak düledék már, amelyiken lobogtak!

Csak úgy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt a hajnal epedve várt szürkülete.

Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, ami annak a bűbájos tündér-asszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlőségnek« hívtak.

Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.

És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak győződve, hogy arany.

...Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből, könnyelműségből, királyné szép szemének felszárított könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért, annak van értelme; de az egyenlőségért, testvériségért harcolni, perorálni: az őrült eszeveszettség...

Így gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szúrt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik gyűlölték fényes homlokát?...

»A világ vége közelít: a százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek!«

»Avagy logika az, ha midőn az ember meglátja maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, - vagy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.«

»Meg kell a felfordulni akaró világot állítani. Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok- és rendektől.«

Sokan voltak, akik így gondolkoztak, először morogni, később küzdeni kezdve az új emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos szomjúhozik utána.

Nem kell mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés hősies elem van benne; nagy és szent volt az, mint akármelyik.

Harci kürt nem lelkesítette, megdördült ágyú nem üsztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszíté az ütközetbe ama jó táblabírákat, kikre előszeretettel fogtuk rá, hogy csak »toasztirozni« tudtak: hanem egy néma gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak csírájában hordtak szívök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg előbb s csak aztán jegyzett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ősrengeteg virágserege.

Azokat ki ültette? Ki parancsolta meg az őserdőnek, hogy egy időben soha nem látott színű, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon?...

Honnan jött be a »szabadság« a mi kicsiny falunkba?

Az elpusztult úri házak hajdani lakói hozták azt be ide.

S mikor végigmegy a paraszt a labodával fölvert kertek alján, hova most a zsidó árendás kukoricát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan, különös levelű cserje még most is hirdeti a régi elpusztult nemes családok parkjait, meglassítja léptét s néma kegyelettel veszi le fejéről a kalapot.

»Istenem!... a só is sósabb volt valaha.«

Ködös délután volt. Korán mentem haza az »Arany Oroszlány«-ból, s leheveredtem a kávészínű pamlagunkra. A spaléták le voltak eresztve, s félhomály uralkodott a szobában. A szó szoros értelmében misztikus félhomály, melyet virginiám füstje még inkább azzá nevelt.

A belső szobában a vén takarítónő csoszogott; kívülről pedig elaltatólag hangzott be a szomszédasszony dajkájának melankolikus nótája:

»Arra jár a cimbalmos, cimbalmával cimbalmoz.«

Elkezdtem gondolkozni, nyugtalan képzeletem végigsuhant a politikai eseményeken, s láttam, hogy az egész politika nem egyéb, mint a királyok játéka a népekkel... s azok a nagy eszmék, miket mi dicsőítünk most, mindenik egy-egy rög, vérrel öntözött rög, mely az idők barázdájára gurul, hogy csakhamar szétmálljék.

S mi az a zászló, mely alatt küzdünk mi?

Selyem ma, rongy holnap. - Az a sorsa, ami az elavult báli ruhának, még hozzáérni is kéj volt egykor, és ma már a szemétdombra kerülnek foszlányai...

Egy pikáns történet jutott eszembe.

Egy főispán és egy album.

A főispán lemond hivataláról. Tisztviselőtársai összejönnek s beösmerik, hogy »derék ember volt«, tehát illő lesz megtisztelni. Egy dísz-albumot csináltattak számára, melynek sorai beszélni fognak a fájdalomról, melyet a szeretett főnök távozása kelt.

Oh, az nagyon szép, őszinte album lesz.

S el is készült az album - de a főispán nem távozott.

A hatalom elvesztette az étvágyát - reá. Ő helyén maradt.

Már most mi történjék az albummal? Milyen nagy kár, hogy most már a szép albumnak nincsen gazdája.

A koporsó meg van csinálva: milyen nagy kár, hogy nem akadt bele prédikációs halott!

És íme, nem az történik, hogy széttörik a fölösleges koporsót, hanem elteszik szépen gondosan, és inkább bevárják türelemmel, míg az idő összetöri azt, akit abba a koporsóba szántak.

Mert hát mikor ők olyan nagyon szeretik azt a derék becsületes embert, hogy mindenesetre meg akarják tisztelni.

...És mikor idáig jöttem gondolataimban, megundorodtam a népszerűségtől, föltettem magamba, hogy abbahagyom a nyilvános pályát, s behunytam szemeimet, hogy ne lássam a világot.

*

Amint szemeim lecsukódtak, egyszerre világos lett sötét szobám; valami földöntúli fény ömlött be a falak repedésein fölülről, s engem zsibbasztó édes lankadtság fogott el.

Felhőszín ruhában, szivárvány-diadémmal fönséges homlokán, szép nő lépegetett felém; picike lábain piros szattyán csizma, ruhája népies, hanem az arca királyi és olyan nagyon, nagyon ismerős. Ha oldalt néztem, úgy tetszett, hogy Borcsa; ha az ablak felé fordult, a Marcsából láttam benne egy-két vonást; mikor rám szegezte szemeit mosolyogva, egy régebbi ideálomat véltem fölismerni; összetétele volt az mindannak, ami valaha női arcokon elbájolt... Amint azonban bizalmasan vállamra helyezte kicsike kezeit s szemrehányólag tekintett le rám, volt feleségemnek rémlett.

- Maga az, Ilonka? Hol vette ezt a szép parasztkosztümöt?

- Nem az Ilonka vagyok - szólt ezüst csengő hangon.

- Hát akkor kicsoda maga?

- Ösmersz. Sokszor emlegettél. Múzsád vagyok.

- Igen, igen, most már rád ismerek - kiáltottam föl, szívem nagyot dobbant, s arcom kigyúlt. - Ilyen vagy te!

Ilyennek képzeltelek, ilyennek akartalak! A nép ruháját viseled, mint az én lelkem... szép tőled, hogy eljöttél; csókolj meg!

A múzsa azonban nem csókolt meg, hanem fehér kötényét hamisan fölhajtotta az arcára s onnan beszélt ki; még így is csábító volt a hangja.

- Búcsúzni jöttem hozzád. Éppen ezelőtt két perccel fogamzott meg benned a szándék, hogy elhagysz engem, visszavonulsz a nyilvános irodalmi pályától.

- Higgye meg magácska, nem gondoltam komolyan.

- No tudod, hiszen tulajdonképpen én sem hagylak el komolyan. Vigyázok rád s meglátogatlak ezentúl is, de te arról ritkán fogsz tudni valamit. Csupán a szorosabb összeköttetést szüntetjük meg egy időre. S én addig is gondoskodni akarok rólad.

- Hogyan?

- Te hátat akartál fordítani múzsádnak, és a magánéletben kívánod fölkeresni a költészetet és az életörömöket. Ám jó! Én ezennel magadra hagylak. Keresd a költészetet s az örömeket, ahol akarod. Válassz a földi lények közül helyettem hármat, akiket akarsz; én segíteni foglak.

- Jól van, kis múzsám, én nem bánom; hanem ígérd meg, hogy nem haragszol meg...

- Ígérem.

- Ígérd meg, hogy akiket választok, azokat te haragodban nem teszed szeplősekké, sem rútakká, és ígérd meg, hogy azokat én a te hatalmadnál fogva látni fogom, egész lelkük mélyéig.

- Azt nem tehetem. Sokat kívánsz. Először is az én hatalmam kevés ahhoz, s a te lelked kicsiny ahhoz. Ha meglátnád az embereket úgy, amint vannak, megundorodnál, és undorodban megőrülnél. Nem, azt nem tehetem. Eddig csak a nagy íróknak, egy Shakespearenak, egy Dickensnek engedte meg múzsájok, hogy egészben lássák az embereket. Te nem tartozol a választottak közé. Hanem mégsem tagadom meg kérésedet egészen. Súgd a fülembe azt a három egyént, akit választasz.

Három női nevet súgtam a múzsámnak.

A szemem közé nevetett.

- Tökéletes bolond vagy. A nőknél keresed a boldogságot, és pláne háromnál. No, te ugyan kötni való bolond vagy.

- Hadd legyek én kötni való bolond is, csak te ne beszélj bele, hanem ha szeretsz, tedd meg amire kérlek.

- Hát jól van. Őket ugyan nem mutathatom meg, hanem fölfedek előtted egy olyan tükröt, ahol meglátszanak.

- Hol van az? Miféle tükör?

- Járj, kelj az emberek közt, s amit hallasz, gondolkozzál fölötte. Akármilyen jelentéktelen szó, mindenik egy-egy szín, s az a tükör azokból a színekből áll. Ha valamennyi szín együtt lesz, állítsd össze, s ha ez sikerül, olyan leszel, mint egy kis isten, mindent látni fogsz.

- A három ideálomat is?

- Azokat legkésőbb; de mégis elég hamar.

- Fogsz-e segíteni te is a színek megválasztásában?

- Hát hogyne segítenélek!

- Akkor itt kell tartózkodnod Szegeden.

- Oh nem. Itt az idén nem lesz virág a réten.

- Miért nem?

- Mert a vén Neptun jön ide nyaralni. Ti, fiatal írók, persze nem ösmeritek már az öreg urat.

- Hát akkor hogy fogsz engem segíteni, ha nem leszel itt?

- Elküldöm hozzád a nagynénémet... az unalmat. Az majd örökké nógatni fog a gondolkozásra. Oh, a kedves nagynéni, az majd megtanít téged mindenre.

A kis bájos teremtés édesen fölkacagott.

- Maga rossz... maga gúnyolódik - mondám és felé nyúltam, hogy szép gömbölyű orcáját megcsípjem.

De biz ott, ahova nyúltam, nem volt semmi más, csak az íróasztal faragott angyalkája.

Hirtelen szétnyitottam a szemeimet. Az én múzsámnak híre-hamva sem volt. Talán csak úgy álmodtam én ezt összevissza.

(Az elbeszélés tulajdonképpeni kezdete)

És lőn, hogy öreg Fércz Márton uram, a legpetrifikáltabb mameluk, Szeged városának a legszájasabb prókátora, s leghasznavehetőbb ócska ágyúja az álliberálisoknak, kezdett egyszerre megbolondulni.

Hüm! Csak gyarló teremtés az ember, ha szerelmes. Még az okos ember is. Még a megkövesült mameluk is. Sőt még a vén prókátor is. A reális egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, likvidál, míg a legszendébb kliens úgy lefőzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt, s nekimegy per analogiam a házasság bolondos aktusának, mely legföljebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátor előtt, amennyiben leendő válópöröknek szokásos alapját képezi.

Nem tudni bizonyosan, az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik-e meg, vagy járványos betegség talán, mely néha az öregeknél is jelentkezik, midőn egyszerre üresnek kezdi találni az »aktákkal« fölhalmozott »kancelláriát«, mely pedig olyan szűknek látszott ezelőtt, hogy az amice Lupcsek, Fércz Márton ügyvéd úr »adjunktusa« sem fért bele, hanem odakünn volt kénytelen hálni a Borcsa szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért annak persze eszeágába sem jutott »birtokháborítási pört« kezdeni amice Lupcsek ellen; de míg üres, sivár lesz a kancellária, azalatt a szív meg megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig szívdobogás, félig eszeveszettség, félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás; a nagy zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai közt a legokosabb argumentumnál egyet fordul vele a világ, szétfoszlik betű, jogtudomány, argumentum s egy szép, feketeszemű, hosszúkás barna leányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes kalamus kifordul a bágyadt kézből, a kopott táblájú perrendtartásban összevissza kuszálódnak a §§-ok, semmire sem bír ráakadni, a »végrehajtási kérvényt« rózsaszín papírra írja, a pör »stádiumai« helyett a holdat nézegeti, és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, miért nem marasztalhatja el az egész világot makacsságban?

Ez az első stádiuma a szerelemnek, mitől a prókátor annyira reszket, hogy nem meri azt magának bevallani, hanem más okát adja nyugtalanságának: komisz politikai időjárás... a szélsőbal emelkedőben... s ezek a szemtelen újságlapok nekimennek a legjelesebb férfiainknak... szűkmarkúak a kliensek... rosszul állapítanak a bírák... az ördögnek legyen jókedve.

Most jön a második stádium.

Ez már sokkal erősebb.

Elmulasztja a »perfölvételt«, szakadnak nyakába a »makacssági végzések«, mint a zápor. Dehát baj is az? Törődik is ő most a prrts 111-ik §-val? Nagyobb gondja neki most, ki van-e kefélve az új fekete »gérok«, s jól van-e megkötve a dohányszínű atlasz-nyakkendő? Az adjunktustól megkérdi: van-e valami becsületes olvasmánya, mire az készségesen kikeres valami rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el: neki a Jókai és Abonyi novellái kellenek, neki oda ne hozza se Paulert, se Virozsilt, mert nyomban lehúz negyven forintot a »salláriumból«; ami már azért is nehéz matematikai művelet lenne, mert a domine Lupcsek havi fizetése csupán huszonöt osztrák értékű frt.

Ebből aztán domine Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes; amit pedig domine Lupcsek tud, ki Fércz Márton fiskális úr szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna magának Fércz Márton fiskális úrnak nem tudni.

Tehát a fiskális úr a második stádiumban rájön, hogy az a szép leány, az a kis »feketerigó« maradandó nyomokat hagyott szívében, s bizony ha véletlenül még »res nullius«, nem lenne bolondság magához hozni az élet »felzetéül«... hiszen a prókátor úr is ember... az ő szíve sem egészen kő... azt is »szignálja« az Ámor nyila, az ő világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömek, legalább »sub clausula«.

Ekkor tehát legelőbb is fölveszi elméjében a »tény álladékát«: a kis feketerigó egyetlen leány, az apja derék, becsületes iparos volt, az isten megáldotta a két keze munkáját, úgy vonult vissza a mesterségtől, hogy egy szép háza van felsővároson, s gyönyörű tanyája odakünn, hát biz ez mind a kis rigóé lesz, ha az isten ő szent akaratának tetszeni fog kiszólítani ez árnyékvilágból őkigyelmét Bike Ferenc uramat; ami meg másrészről őt magát (t. i. a fiskális urat) illeti, még mindig ér valamit ötven éve dacára is, van néhány ezer forintocskája a takarékpénztárban, csinos »klienturája« és egetverő mameluki nimbusza. A két vagyonka összetéve, meglehetős »fundust« képezne a jövő számára, minélfogva elhatározta megtenni a kellő lépéseket.

Egy egész processzus ez is - de nagyon furcsa processzus!

Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne »elmarasztaltatni« a bájos alperes által, dobogó szívvel lesi a »választ«, s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszonválaszt«, a kimaradhatlan goromba »tagadtatik« szó elő sem fordul benne, az alperest a világ kincseért sem cáfolja meg sehol, sőt inkább beismeri minden állítását, s igér mennyet-földet. Egyszóval ez egy egészen megfordított pör, melyet mindenáron el kell veszteni. Az embernek egészen ki kell vetkőznie természetéből, nyájasnak, előzékenynek, odaadónak lenni, ami pedig nagy megerőltetés egy - prókátortól.

Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan következik utána a »végirat«, melyben kihúzatik s megbeszéltetik az esküvő napja s egyéb ezzel járó bolondság.

Ezen szerelem pedig csodálatos módon keletkezett, valamint a házasság eszméje is. Mert ha egy fiskális bolondul meg, annak nagyon furcsa az ő megbolondulása.

Fércz Márton régi ember Szegeden, s ügyvédi irodája egyike a legkeresettebbeknek, mert különb ügyvédet kívánni sem lehet, mint ő. Hallgatag, ravasz, titoktartó, kegyetlen és mindenre képes.

Egyszer egy árverési végrehajtáson, midőn hiába folyamodott annak elodázása iránt, behintett valami okmányt valódi szegedi paprikával, s mielőtt végrehajtáshoz hozzákezdett volna a bírói kiküldött, ki mellesleg legyen mondva, a rövidlátó emberek közé tartozott, átnyújtá neki az okmányt.

- Uram, mindenekelőtt olvassa ezt - kiáltá stentori hangon. A végrehajtó kezébe vette az iratot, közelvivé azt szeméhez, s hogy more patrio leverje a porzót, két hatalmas fricskát adott annak alulról.

Hanem 'iszen egyéb sem kellett a végrehajtó úrnak. Egyszerre irtóztatóan marni kezdte valami a szemeit. Fölordított fájdalmában, mint a vadállat.

- Megvakultam.

Hirtelen ágyba kellett fektetni, orvosért futni, s a licitációt, mely délelőttre volt kitűzve, abbanhagyni. Fércz Márton a markába nevetett, mert a célját érte. Az árverésre új terminust kellett kitűzni s »qui habet tempus, habet vitam« - addig rendbe hozhatta a kliense ügyét.

Ez azonban csak egyike a Fércz Márton hírhedt furfangjainak: egész anekdotte-tár van ezekből.

Mint fogadott extra-vonatot, mikor a híres felsőmagyarországi »Csupik et Comp.«-féle cég bukásának híre Szegedre jött, pedig a rendes vonat előbb indult a különvonatnál. Arra persze senki se számított az érdekelt fiskálisok közül, hogy míg ők állomásonkint késnek itt tíz, amott húsz percet, addig a különvonat odaérkezik, s egész kényelmesen rá lehet vezetni Fércz úr kliense érdekében a fönnmaradt vagyonra a végrehajtást, s a sero venientibus ossa.

De az ördög győzné mind fölemlegetni a Fércz Márton prókátori cselszövényeit és találékonyságát, melyet mint városi bizottsági tag sokszor kamatoztatott ügyesen, de mindig a hatalom mellett, amiért a »petrifikált mameluk« elnevezés lett osztályrésze.

Mindezeket pedig azért kellett előre bocsátanom, miszerint annál valószínűtlenebb legyen ama tény, hogy a petrifikált mameluk szerelmes lett.

Nincs valami nehezebb a költők állításai szerint, mint az ébredő szerelmet rajzolni éppen keletkezésében. Támad, nem tudni mikor, nem tudni hogyan, megfoghatatlanul, lassan és mégis egyszerre...

Én végre abba a szerencsés helyzetbe jutottam, hogy túlhaladva Shakespeare-t is, egész korrekt vázolhatom: miként és hogyan támadt Fércz Márton uramban szerelem a szép Vilma iránt.

Biz ez egy okmány olvasása közben támadt, mégpedig az okmány második lapján, amikoron is Fércz fiskális úr fölugrott fekete karosszékéből, megállt a tükör előtt, sokáig nézte magát, azután sebes léptekkel egyszer-kétszer végigment a szobán, s megállapodván a körmölgető amice Lupcsek előtt, azt - a világ eleje óta legelőször - egy garasos szivarral kínálta meg.

Nem tudni, megbánta-e később e szokatlan lelki fölindulást, annyi azonban tény, hogy szerelme e pillanatban született.

Azontúl napról-napra mindinkább elhatározóbb alakot kezdett ölteni; az utcán köszönni kezdett a kis Vilmának, ruházatára nagy gondot fordított, s azt a titokzatos okmányt, mely őt szerelemre indítá s melyet gondosan lezárt vasládában tartott, sokszor vette elő, új erőt merítve belőle a nagy vállalathoz, amibe ilyen hajlott korban belevágott.

Így álltak Fércz Márton uram szívügyei, midőn egy napon az »Arany Oroszlány« kávéházba vetődött a »Fővárosi Lapok« novella-folytatását olvasni (mert a fiskális úr, amióta szerelmes lett, ilyenekre is ráér).

Az »Arany Oroszlány« pedig két nevezetes dologról ismeretes. - Először arról, hogy ott a mameluk ember nem érezheti magát otthonosan, mert az »Arany Oroszlány« mindenkor a tigrisek főtanyája volt, s másodszor arról, hogy annak a szép kis leánynak, aki a fiskális úr öreg szívébe tavaszt ültetett, az édesatyja odajárt ebédutáni feketekávéra.

Mindenki elcsodálkozott, midőn Fércz Márton uram oda belépett, és mint minden rendkívüli esemény, ez is mozgást idézett elő.

A törzsvendégek kinyújtott nyakkal s kíváncsi pillantásokkal méregették. A pincér, ki éppen feketekávét vitt nemzetes Csutak János uramnak, kiejté a csészét bámultában.

- Spicli! - sziszegé az öreg brigadéros, a »bumzerek királya« és még nagyobb füstmacskákat kezdett eregetni világhírű tajtpipájából.

A kártyázók, kik a kávéház belsejében ütik az asztalt, egyszerre kérdőleg néztek egymásra. Absolon Zsiga azonfölül még a »tercet királyig« is elfelejtette kimondani, ami miatt holta napjáig [nem szűnt] átkozni Fércz Mártont, mert ezen főbenjáró cselekmény elmulasztása ez egyszer döntő szerepet játszott a parti rossz kimenetelére is.

Fércz Márton uramat azonban mindez a legkevésbé sem konfundálta; lassú, méltóságteljes léptekkel ment végig a kávéházon, a »Kassza« előtt megbillentette újdonatúj kalapját az ott ülő kisasszonynak, üdvözölte a biliárdozókat, azután leült Csipék-Bike Ferenc uram mellé, aki az említett leányzó törvényes édesapja gyanánt vala ismeretes.

- Jó napot, Bike Ferenc uram!

(- Ha jó, edd meg - dörmögé magában a megszólított, s egy szokatlanul nagyobb kortyot hörpintett ki a feketekávéjából, hagy annál előbb megszabaduljon tőle s következésképp az asztaltól is, melyen a findzsa állott, s mely mellé az ügyvéd úr letelepedett.)

- Hogy érzi magát, Bike uram?

- Hát csak úgy - felelte Bike vállvonítva.

- Éppen kegyelmedet keresem.

- Ugyan? - felelte Bike kedvetlenül, és nem kérdezte miért.

- Egy-két szavam lenne...

- Oh, oh... - dünnyögé az öreg Bike, és nem kérdezte, vajon mi legyen az az egy-két szó.

- De csak négyszemközt mondhatom el. Azt is olyan helyen, ahol nincsenek a falaknak fülei, például otthon önnél.

- Nem szeretem a titkokat - szólott Bike. - Ha már meg kell lenni, isten neki, itt is végighallgathatom a fiskális urat.

- Hehehe! - kedélyeskedék Fércz, - pedig ez éppen egy nagy titok.

Az öreg Bike fölállt, megfogta a kávéskanalat és csengetett.

- Fizetek! - mondá a pincérnek, azután Fércz felé fordult és amúgy foghegyről megjegyzé:

- Vagy itt mondja el az úr, mit akar, vagy sehol. Nem szeretem, ha a házamhoz olyan emberek mászkálnak...

- Milyen emberek - vágott közbe nyájas mosollyal a fiskális úr.

- Olyan emberek, akik ellenkező pártálláson vannak. Ha hozzám látja bemenni valaki most, a követválasztás idején, még azt hiszi majd, hogy a főispántól jön az én lelkemet is megvásárolni az ördögnek.

- Hüm! Hüm! Ön igazán szörnyű rebellis. Semmi közöm a kigyelmed lelkéhez, édes Bike uram. Eszemágában sincs a magas kormány részére hajlítani kigyelmedet. Egészen másnemű az én szándékom, amelyért úri házához kívántam bátorkodni. Hanem hát ha nem lehet, akkor nem lehet, csupán a segédemet küldöm el kigyelmedhez.

Bike nem is hallgatta tán végig az egész mondatot, hirtelen fölvette felsőkabátját s eltűnt a kávéházból, míg Fércz Márton uram maga maradt gondolataival az asztalnál.

Egyre jobban-jobban gyűltek a kávézó vendégek, az asztaloknál már nem lehetett helyet kapni, némelyek állva szürcsölték kávéjukat, de azért a Fércz uram asztalához mégsem ült senki, mert az »Oroszlány« tigrisei kérlelhetetlen emberek, kik végtelenül gyűlölik a kormányokat és azok embereit.

Fércz úr egy-kétszer fölkelt, a tükörbe nézett, meg leült, aztán a padlót döfködte fehér elefántcsontos botjával s elábrándozva motyogta:

»Enyim lesz... Enyimnek kell lennie.«

Bike Ferenc uram a szegedi felsőváros legtiszteltebb polgárainak egyike, kinek mindene van, amire egy igénytelen embernek szüksége lehet. Van elegendő vagyona, népszerűsége és egy igen szép leánya. - Általánosan azt tartják róla, hogy ritka becsületes ember, és ami még többet ér, hozzá boldog ember is.

Ha van valami hibája, amit az emberek megrónak, az szertelen kevélysége, mely már úgyszólván a gőgbe csap át.

Házának külsejéről látszik némileg lelkének belseje. A homlokzaton egy hajadonfejű szent állott a mélyedésben: már a kőfaragó is úgy fundálta ki, hogy levett süveggel álljon ott őkegyelme tiszteletére, respektusból az alatta olvasható sorok iránt:

»Ezt a házat építette Bike Ferencz Anno 1850. A saját erejéből.«

Ezzel aztán meg van mondva: kicsoda lakik bent! Egy ember, aki kevély önmagára. Egy vótuma a tekintetes városi bizottságnak, aki meg van szokva, hogy a főispán is messziről köszöntse s így szóljon hozzá, valahányszor találkoznak: »Hová, hová, édes Ferencem!« Mert hova Bike uram áll, ott van az egész felsőváros, sógor, keresztkoma, minden hetedízigleni atyafi, meg aki ezután azzá akar lenni.

Pedig ki nem akarna! Egyetlen leány és szép leány. - És még milyen szép. Nem azon szépségek egyike, kiken szívesen pihen meg szemünk a korzón vagy a népkertben, kiken művészet, fényes hazugság mindaz, ami a szemnek tetszetős, kiknek csinos külsejében a kémikustól kezdve lefelé mindenféle mesterember hozzájárul a maga tudományával. Vilmán valóság volt minden: a gazdag hullámzó fekete haj, a karminpiros ajk, az elevenségtől csattanó arc, a fehér fogsor és az a természetes naiv vidorság, melyet nem mérgezett meg az úri szobák pacsuli-szaga, hanem épen, frissen tartott meg az ártatlanság üde költészete.

Bike uram éppen künn pipázott a tornácon, midőn amice Lupcsek a ház elé érkezve, szerencsés jó estét kívánt s magát tek. Fércz Márton uram adjunktusa gyanánt mutatta be.

- Üzent talán valamit a fiskális úr? - kérdé Bike.

- Üzenni ugyan minél kevesebbet üzent, hanem küldött ahelyett egy bepecsételt levelet.

- Akkor hát menjünk be a pápaszememhez - szólott a gazda kedvetlenül, s maga menvén be előre, Lupcseket le sem ültette.

Ott benn aztán kikereste a pápaszemet, orrára igazította, levette megtörülgetni, újra föltette, akkor odalépett nagyobb világosság okáért az ablakhoz, s penecilusával szép lassan fölbontogatván a pecséteket, kihámozá azt hüvelyéből, s szokás szerint egy erőteljes fricskával megtisztítá a porzótól.

Biz abban a levélben szép meglepetés várt rá.

- De hát ápril 1-je van ma? - tört ki ingerülten.

- De bizony november 10-ike van - felelt egykedvűen Lupcsek.

- Hát megbolondult a maga principálisa, hallja kend?

Amire Lupcsek édesdeden vigyorgott.

- Tudja-e, hogy a lányom kezét kéri meg levelében?

Lupcsek úr szánakozólag egyengeté a száját.

- Ejnye, ezer lámpás! ez rossz tréfa a maga principálisától, hallja kend. Nem szedtem én a lányomat a szemeten, hogy a legelső agglegénynek, ki apja lehetne, odadobjam. Viheti neki a kosarat. Fel is út, alá is út.

Amire Lupcsek majd meghalt nevettében e pattogó szavakra: tetszett neki, hogy így szapulják a principális urat. - A principális úr, kérem alásan, bizonyosan számított azon körülményre, hogy tisztelt Bike úr kevesellni fogja a prókátori állást és sokallni az ötven tavaszt, mely vállait nyomja; miután azonban azt, amit akar, ki is viszi - ezúttal sem volt rest, a föntebbi oknál fogva szerény helyettesét különféle argumentumokkal látni el. Ha a Nr. 1. nem használt, van szerencsém átnyújtani a Nr. 2-őt.

A Nr. 2. alatt Lupcsek úr átnyújtott egy leltárt, melyben bennfoglaltatott összeírva a fiskális úr összes ingó-bingó és ingatlan vagyona, ami pedig sem több, sem kevesebb, mint kerek 40.000 forint. A leltár mellett ott volt a móringlevél is, hogy mivel ez a vagyon a Fércz Mártonné szül. Bike Vilma úrhölgy tulajdona stb.

- Szép, szép, - mondja átnézve az iratokat - de azért mégsem eszünk egy tálból cseresznyét. Mert nekem is vannak argumentumaim. Nem adom először, mert - nem adom, másodszor pedig nem adom azért, mert már odaadtam.

- Hát a harmadik argumentum - bátorkodék alázatosan megjegyezni Lupcsek úr.

- Hát még ennyi sem elég? Ki ne vegyen az úr a flegmámból - annyit mondok.

- Nem elég, kérem alásan, persze hogy nem elég. Nem elég pedig, instálom, először azért, mert a bizonyítás végtelen valami, a ha már egyszer végtelen, nagyon természetes dolog, hogy a második argumentummal nem végződhetik teljesen; nem elég pedig másodszor azért, mert nekünk van ám harmadik argumentumunk is.

Azzal kivett zsebéből egy Sziráky-féle halformájú bicsakot s szétnyitván azt, meghasítá mellénye bélését, melyből egy másik ötpecsétes levél hullott ki különféle illatos papírokba takarva, mely kiváló gondoskodás nyilván annak fontos voltát volt hivatva mutatni.

- Ide hát vele! - mondá fél-bosszusan, fél-nevetve az öreg Bike.

De alig hogy olvasni kezdé, arca szederjes ónszínt váltott: minél tovább ment az öregbetűs sorokban, annál jobban ráncolta össze felhős homlokát. - Mikor végigolvasta, némán megrendülve tette zsebébe; a pipája is kialudott, hozzáfogott, hogy újra megtömi, de a zacskó helyett újra a levelet húzta ki és végigolvasta még egyszer. Biz abban csak az állott, ami előbb. Megtörülte homlokát reszkető kezével:

- Beleegyezem! - nyögé kínosan, s arcán síri sápadtság ömlött el. - Még ma szólni fogok a lánnyal is.

Szakítsuk itt meg történetünket egy darabon, hogy fölkeressük sötét odújában a múltat, mely beszélyünk meséjét szőtte. Csak 17 évvel megyünk előbbre Bike bátyánkkal, ki még akkor élete javát élte, amennyiben nemrég nősülvén meg, úgyszólván a mézes évek örömeit élvezte, ha ugyan lehetséges, hogy a »hetek«, mint gumielasztikum, évekké nyúljanak. Itt azonban valószínűvé tette az a körülmény, hogy Bike uram nagynehezen jutott hozzá a feleségéhez - s amihez nehezebben jut az ember, az mindig becsesebb.

Az ifiasszony már tudnivaló, hogy azért sem maradhat ki e fejezetből, mert »titok« a címe. Márpedig hol titok van, ott keresd az asszonyt, és megtalálod a titok kulcsát.

Isten nyugosztalja meg szegény ifiasszonyomat a haló porában, de csakugyan ő volt oka mindennek! Minek ment férjhez Bike uramhoz, ha Karczy Pétert szerette? Minek hallgatott szüleire, kik elébe tették a falusi ispánnak a gazdag Bikét, ki azonfölül még gyermekes apa is volt, mert korán elhalt neje után két kis árva maradt.

Igaz, hogy a leányszív még az akkori idők szokásában nagyon kis potentát volt arra, hogy a szüle ellen merjen protestálni, - de ha, ez lehetne is mentség arra, hogy hozzáment, vajon hol találhat mentséget rá, hogy még azontúl sem verte ki fejéből a csinos hetyke Karczy Pétert, ki sokat járt be Szegedre.

Nehéz a szerelemnek parancsolni, de nehéz a féltékenységnek is! Ezt kellett volna tudnia a szegény ifiasszonynak! A sors úgy akarta, hogy a fiatal házasoknak mindjárt a mézeshetek után el kellett menniök egy rokonuk lakadalmára, ki egy Szegedhez közelfekvő faluban jegyzősködött.

A lakadalmas háznál ott volt Karczy Péter is.

A fiatal férj mindjárt az esküvő után fogatni akart: Veronka nem engedte.

- Oh, maradjunk még legalább egy óráig.

Bike sötéten bólintott: rossz géniusza pokoli sejtelemmel kínozta.

- Jó! Maradjunk hát még egy óráig.

Az az egy óra kínos volt neki: nem találta helyét sehol. Feje égett, lábai roskadoztak, szíve hangosan dobogott. Izgatottan támaszkodott a falnak s behunyta vérben forgó szemeit. Gondolkozni akart, egy sötét terv érlelődött lelkében. A gyanú és düh rossz tanácsadó. Behunyt szemei előtt rendben végigvonultak a lelkében elképzelt víziók, láza képzelet-alkotta képek a megcsalt szerelem hátterével, sötéten, fenyegetőn: kígyó alakban végződő női szörnyek, mik neje arcát viselték, aztán két irtózatos szem, mely reábámult és égette mint a pokolkő.

Megrázkódék, megtapogatta homlokát, melyről izzadság csurgott. Arról gondolkozott, ébren van-e vagy álmodik? Lehetetlen, hogy ébren legyen.

Belülről éppen e percben hangzott föl a zene: a régi jó idők csárdása.

Bike az ablakhoz lépett és benézett. Amit látott, abból nyomban megtudhatta, hogy ébren van.

Veronkája Karczyval táncol, kéz a kézben, szív a szívhez közel, feje a Karczy vállán pihen, míg a Karczy keze karcsú derekát szorítja. Oh, kárhozat! Ki tudja, mit sugdoshatnak egymásnak!

Magánkívül rohant be s megfogta neje kezét, midőn az éppen a legügyesebben kacérkodott, hogy a táncosa meg ne foghassa. A csárdásnak ez a legköltőibb része; mintha azt mondaná a táncosné: »fogj el s a tied vagyok«.

- Az egy óra elmúlt, - szólt Bike tompán - menjünk!

A menyecske kipirult lángoló arca egyszerre elsápadt, s nagy kék szemeit esdőleg emelte Bikére:

- Oh, még egy félóráig... csak egy félóráig. Olyan jól érzem magam.

- Olyan jól érzed magad! - szólott Bike gúnyosan.

Ez döntött. Semmi kétsége nem volt többé. A jelek beszélnek a legőszintébben annak, aki olvasni tud belőlük.

Az erős férfiú idegét mintha villanyfolyam öntötte volna el az egyik percben, míg a másikban borzongató hideg futott rajtok keresztül. A kitörő düh festékezett arcán s egész valóján, de ajka nem árulta el.

Éppen a düh nagysága adta neki azt a gonosz tanácsot, hogy szedje össze magát, ne áruljon el semmit abból, ami belsejében forr.

- Nem bánom, - mondá látszólagos egykedvűséggel - maradjunk akár reggelig: magamnak sincs nagy kedvem elmenni. Azzal hidegen hátat fordított nejének s úgy eltűnt, hogy egész este nem látták, az igaz, hogy nem is nagyon ügyeltek reá.

Úgy éjfélfelé azonban újra látható lőn, szótlanul járva-kelve, az egyedüli komor alak a vigadók közt.

Ismerősei azt hitték, hogy sokat talált bevenni a jóból, s valahol a szénatartóban aludván ki a mámort, még mostanáig sem gombolódott ki teljesen a »katzenjammer«-ből.

Bike uramnak azonban jobban fájt a feje, mint a bortól szokott. Alig várta az alkalmat, hogy négyszem közé kerüljön Karczyval.

- Az úr nemesember, ugye? - szólítá meg halkan.

- Az vagyok - felelt az mogorván.

- Ha nemesember, akkor nem gyáva. Nem fog szólani senkinek, hanem egy félóra múlva kilopózik innen s lejön utánam a kertbe. Várni fogom a méhesnél. Egy kis számolni valónk lesz együtt.

- Ott leszek - súgá dacosan, s azzal egyet kurjantva, ott a Bike uram szemeláttára táncra kapta annak feleségét. Akiért a számadás lesz a méhesben.

Hanem azért nem váratott magára sokáig; a szomszéd pajta falára két sötét árnyék rajzolódék: a Bikeé és a Karczyé.

- Eljöttem! - mondá hetykén Karczy, a méhes egyik oszlopának támaszkodva. - Mit akar velem?

- Nem valami találós mese - szólt a másik; - bizvást elmondhatom.

- Nos?

- Nekem úgy tetszik, hogy mi egészen fölöslegesek vagyunk egymásnak ezen a világon.

- Magam is gondoltam már arra...

- Úgy-e? annál jobb. Legalább könnyebben esünk át rajta. Tudja, hol voltam azalatt, míg a mulatság folyt? - Nem vagyok kíváncsi.

Bike türelmetlen mozdulatot tett.

- Felültem az egyik lovamra, s hazavágtattam a pisztolyaimért.

Karczy hidegen mondá:

- Nagyon jól tette.

- Mind a kettő golyóra van töltve. Jöjjön utánam!

Karczy szótlanul követte. Egy széles ugaron mentek keresztül, melyet a sötétben is fehérlő gyalogösvény szelt át, feketén elterülő füzesbe vezetve a rajta menőket. Bike ment elől; a füzes közepe táján megállapodott, mintegy gondolkozásba esve, de csakhamar ismét megindult gyorsított léptekkel.

Karczy törte meg a hallgatást.

- Nem látom át, miért menjünk olyan messzire?

- Majd átlátja.

- De mit mondanak majd, ha olyan hosszasan maradunk ki?

- Azt csak egyikünk fogja meghallani, hogy mit mondanak, mert a másik nagyon is hosszasan fog kimaradni.

- Körülbelül? - veté oda Karczy gúnyosan.

- Körülbelül az ítéletnapig.

A füzes túlsó részén az Ér folyó kanyargott, mint egy óriás fodorba szedett csillámló ezüst szalag. A folyamot itt egy keskeny lóca hidalta át a gyalogosok számára; ha szekéren akart oda eljutni az Éren túli dűlőbe, félnapi járóföldet került a vármegye hídjáig. Olyanok voltak akkoriban a magyar közlekedési viszonyok.

A parton egyszerre megállott Bike, s kihúzván köpenye alul a hozott pisztolyokat, ellenfelének nyújtá választás végett.

Karczy találomra hozzányúlt az egyikhez, s fanyarul jegyzé meg:

- Én azonban tanúk nélkül nem lövök, mert nem akarok úgy halni meg a börtönben, mint gyilkos.

- Te nem lősz? - ordított föl dühösen Bike. - Amint akarod. De én esküszöm, lövök s ledurrantlak, mint egy megfutamult nyulat.

Karczy úgy érezte, hogy most legokosabb volna erre a dühöngő emberre rohanni, kicsavarni kezéből a pisztolyt s bedobni a magáéval együtt a vízbe; de volt a dühöngő ember kitörésében valami igazságos, valami jogos, ami megmegbénítá a másik erejét és lehűté merészségét.

- Nem bánom hát, - szólt halkan - végezzünk, de szaporán.

Bike homlokára ütött és élénken mondá:

- Megálljon, csakugyan igaza van. Annak, aki életben marad, némi alkalmatlansága lesz a másik holttestével. Ezen segítsünk valahogy. Én azt indítványozom, álljon mindenikünk erre a keskeny lócára: akit a lövés ér, lebukik, eltemeti a víz, nem lesz vele a másiknak semmi baja. A víz hűséges titoktartó.

Karcy egy percig gondolkozott.

- Elfogadom - szólt mohón. - Ki lő először?

- Mind a ketten egyszerre.

- Hogyan lehet az?

- Mindjárt megmondom. Hallja az éjféli kakas kukorékolását a faluból?

- Hallottam; de most éppen megszűnt.

- Nem tesz semmit, mindjárt megszólal. Az első kakasszóra lövünk.

- Igen, de mi biztosít, hogy valamelyik vissza nem él a helyzettel és bevárja...

- A saját becsületünk, Karczy uram! Az Isten reánk néz és látni fogja...

- Elég... én helyemre állok.

A karfátlan keskeny gyaloghíd lett tehát a csatatér.

A két ellenfél kimérte a nyolc lépést lassan, tipegve az egymás mellé tákolt deszkákon, amiken nappal is vakmerő vállalat végiglépkedni, aztán fölhúzták a pisztolyokat, egymásnak szegezték és figyelő állásba tették magokat.

A várakozás nem volt hosszú, de borzalomteljes és fárasztó. A holdvilág hol-hol kibukkant, mintha búvosdit játszanék a csillagokkal az apró-cseprő felhőfoltok mögül, a füzesben titokszerű zúgás kelt, mintha az alvó természet lélegzete lenne, az éji csendet csak egy-egy, a gyaloghídoszlophoz csapkodó hab loccsanása zavarta meg.

Éles kakasszó metszette át a levegőt, két pisztolydurranás hallatszott utána - s két emberi test zuhant a hullámokba.

A hold sietve bújt felhőtakarója alá.

Az egyik alak legyőzte a hullámokat s kiúszott a partra, a másikat pedig csendesen vitte a víz... a hűséges, titoktartó víz.

Bike maradt meg. Megmerevülten állott a parton, szemei önkéntelenül utána vesztek annak a mindinkább kisebbedő fekete pontnak, mely olyannak tűnt föl a csillámló ezüst szalagon, mint egy odacsöppent tintafolt.

Mi lehet az?

A halott feje, mely ki-kibukkan a habok közül. Utána szeretne futni a part hosszában, de inai megtagadják a szolgálatot. A bosszú, düh, féltékenység, lelkének eddigi sötét lakói egyszerre semmivé váltak, rájok nem emlékezik többé, mintha sohasem ismerte volna őket.

...Miért tettem? Miért tettem?

Csak a mogorva csend felel kérdésére, mit lelkéhez intéz; a füzes most is titokszerűn zúg, mintha az egyik fűzfavessző a másiknak sugdosná a rejtélyes titkot, a habok most is haragosan csapódnak a hídoszlophoz, mintha locsognák: gyilkos! gyilkos!

Csitt!... Egész testében reszketni kezd: sóvárogva várja, mikor tűnik el a láthatárról végképp a lefelé úszó fekete pont.

Akkor tán megkönnyebbül.

Csalódik. A fekete ponttól sohasem válhat meg többé: lerajzolódott az lelkében s ezentúl örökkön-örökké magával kell cipelnie e gyötrő fotográfiát.

Az előbbi fejezetben leírt esemény régen történt, olyan régen, hogy talán nem is igaz már. - Azelőtt ugyan sok mendemondára adott alkalmat a fiatal ispán gyors eltűnése, magyarázták különféleképp, különösen a környék vénasszonyai köszörülték rajta nyelvüket sok ideig: hova lehetett, mi történt vele, megölték-e, vagy ő ölte-e meg magát? De hátha Amerikába szökött, vagy álruhában jár-kél a környéken, hogy így kerülgethesse a Bike uram szép feleségét.

Néhány hónap múlva aztán kifogtak az Érből egy holttestet, teljesen föloszlott, megismerhetlen állapotban.

A közvélemény megelégedett vele: a' bizony a szegény Karczy holtteste. Az isten nyugossza meg, hogy ím most már az anyaföldben fog találni pihenőhelyet.

A bíróság ugyan hivatalosan konstatálta, hogy a holttest nem lehet a Karczyé, mert annak fekete haja volt, míg ezé sárgás, azonfelül Karczy magas termettel bírt, emezé meg alacsony. De hát utóvégre is mit tud ahhoz a bíróság? Tessék csak a szolgabíró úrnak két hónapig víz alatt tartani tekintetes fejét, valamint érdemes csontjait, s majd meglátja: mekkora változáson megy át becses úri személye.

A bagódi csősz emlékezett arra, hogy a lakadalom estején éjféltájban két úrféle ember ment el a kunyhója mellett, kisvártatva két pisztolylövést is hallott az Ér felől; csakhogy a bagódi csősz részeges ember, s mióta húsz évig - mire nagyon büszke - a császárt szolgálta, annyira megrögzött benne a katonaerkölcs, hogy egyetlen szavát sem lehet hinni.

A szomszédos kackari bakter pedig mennyre-földre esküszik, hogy azon éjszaka egy lucskos kísértet ment át falujukon, a víz úgy csepegett róla, mint az ereszről, csipkés nyomokat hagyva a poros úton. Eleinte - úgymond - neki akart menni, de aztán eszébe jutott, hogy a kommenciójában nincs benne a kísértet-fogdosás, minélfogva behunyta szemeit és áhitatos kereszteket vetve magára, hagyta a rossz lelket a maga útján menni.

Karczy özvegy volt. Neje, kivel alig élt egy évig, éppen azon percben veszté el életét, midőn újat adott a kis Miklóskának. Miklóska második évében járt és már nagyon tisztán ki tudta mondani az »apa« szót, (a »mama« szóra nem volt szüksége szegénynek!) midőn egyszer az apa csak nem volt sehol. Jó emberek, kik már tizenhét év óta is megfogytak, gondoskodtak az apátlan-anyátlan árváról, mígnem egy napon valami felsővidéki kabátos ember jelent meg a faluban, ki magát Karczy rokonának vallotta, s a gyermeket magával vivé.

Mindössze ennyi vált köztudomásúvá e szomorú dologból, de lassanként, mint mindent, e halvány részleteket is elfeledték az emberek. A tények is csak olyanok az idő markában, mint a festett kelme, mely lassan-lassan színét veszti.

Csupán Bike lelkében maradt örökké újdonatúj a borzalmas kép.

De ha foglya is annak a képnek, ha nyomja is lelkét ez a kép, ha fölijeszti álmaiból, ha arcul csapja, mikor a legédesdebben mosolyoghatnék, ha ürmöt vegyít italába, mérget kever ételébe, ha a jótékony feledést elhessegeti is tőle - legalább ne tudja senki! A titoktartó víz ne szóljon soha, soha!

És íme ma, évtizedek múlva váratlanul megszólal a víz feneke.

Fércz uram azt írta a levélben:

»Tisztelt Bike uram! A kenderesi lakadalom éjjelén két férfi állott a bagódi gyaloghídon fölvont pisztollyal. Hogy mi lett a két férfi sorsa, azt csak »mi ketten« tudjuk.

Ha tudjuk, minek meséljem tovább. Okos emberek a kevésből is értenek. Tisztelt uramat tán nem is valami nagyon interesszálja ez a dolog? Régen volt - bizony el lehetett volna már felejteni is azóta! Meghiszem, ha a dokumentumoknak nem volna olyan fatális hosszú memóriájuk! De mit beszélek én itt összevissza, mintha a kosárért aprehendálnék? Az első gondolat nem mindig a legjobb gondolat, tudom tehát, hogy nem marad mellette, hanem szívesen elfogad vejéül. Dátum stb.«

Ez volt a prókátor sorainak tartalma, melyektől Bike mozdulatlan maradt székén, mint a villámsujtott, ki nem hall, nem érez, nem gondol, nem él; amice Lupcsek kezeit dörzsölte s még egyszer kérdé az öregtől:

- Tehát beleegyezik a házasságba ugye?

Dejszen kérdezhette már az öreg Bikétől! Nem felel az már többé a vallató bírónak sem... Nagy megüvegesedett szemei ostobán meredtek az ifjúra, mintha azt mondanák a »nem értem, miről van szó«. Végre megmozdul a nyelve s érthetetlen bömbölő hangot ád, mint a beszélni tanuló gyermeké.

- Ezt a szél érte - mekegé hüledezve Lupcsek s az ajtóhoz szaladva elkiáltotta magát: - Segítség!

Lupcsek kiáltására az öreg cseléd, Boris szaladt be legelőször, de rémültében nyomban vissza is futott az udvarra, föllármázva az egész környéket.

- Jaj istenem! Ki hitte volna? Ilyen hatalmas embert is hogy meglátogat az isten! De csak erős vagy, én teremtőm! Hogy meg tudsz birkózni mindenkivel. Emberek, népek, felsővárosiak! - ordítozott kezeit tördelve - ha van lelketek: segítsetek, fussatok! A Jancsi hadd menjen orvosért a Palánkba. Jobb volna ugyan a bába, mert az különb ember az orvosnál, de a nemzetes úr nem szereti, - te Teca, te!... te meg szaladj szaporán a sánta molnárnéhoz, a Tyúkbögy-utcába, egy kis jóféle fűért. Te meg mit bámészkodsz itt, fiam, Kató. Jobb bizony, ha hirtelenébe egy kis zabot melegítesz a nemzetes úr gyomrára, - ki tudja, hátha megállítaná a költözködő páráját...

Lupcsek éppen a kalapját vette s távozni készült, midőn Vilma sugár alakja megjelent a küszöbön.

- Atyám! - kiáltá a valódi fájdalom megdöbbentő hangján, s odaborult atyja keblére, csókolva arcát, homlokát, s saját kezeiben melengetve az övéit.

- Oh, milyen hidegek, mint a...

»Mint a halotté«, akarta mondani, de Lupcseket valami sajátságos, életében először érzett gyöngédség arra készteté, hogy útját állja annak a borzasztó szomorú gondolatnak.

- Mint a jég - szólt hirtelen Vilma mellé lépve, és maga is megfogta az öreg merev kezét. Majd ezeket tette még szavaihoz: - Különben nincs ok aggodalomra, azt hiszem.

A leány meglepetve nézett föl: jól esett neki az a szó, szelíd szemei köszönetet látszottak mondani Lupcseknek, ki ettől egészen megindult. Szegény Lupcsek: még soha nem érzett hasonló melegséget a szíve tájékán.

- Az első szélhűdési roham nem szokott veszedelmes lenni. Azt gondolom, még a szavát is visszanyerheti.

- Szent isten! - zokogott fuldokolva Vilma, szép halovány arcát kezeibe temetve, - mért mondja, hogy visszanyeri a szavát? Hiszen el sem vesztheté azt! Nem néma az én apám. Atyám, atyám! nézz rám, szólj hozzám! Én vagyok itt, nem ismersz?

Az öreg kinyitotta szemeit egy percre, nyelve sebesen forgott ajkai közt, de csak értelmetlen gagyogást hallatott. Vilma lázasan sikoltott föl:

- Hát mégis néma vagy! Nincs szavad, csak gondolatod! Látsz, de meg nem szólíthatsz. Kérdezhetlek, de nem felelhetsz! Édes jó apám!

Könnyei megeredtek, mint a zápor, s odatérdelt apja mellé, kit Lupcsek ezalatt ágyba fektetett.

- Ki fog nekem mesélni a hosszú téli estéken, kivel fogok én beszélgetni ezentúl? Ki fogja nekem mondani, fejemet simogatva: Kedves Vilmám!

Amice Lupcseknek jaj be kedve lett volna odalépni a kedves leányhoz, térdre esni előtte és azt kiáltani: »Én, én.«

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------