(Melyben mint közönségesen, megdicsértetnek ama régi jó idők, amikor még a só is sósabb volt.)

Bizony más világ volt az egészen!

Mikor még az volt a legkülönb hazafi, aki legjobban el tudta fütyülni egy szuszra a »Rákóczi« nótát, az volt a legjelesebb szónok, aki a legvastagabb bottal rándult föl a megyegyűlésre, s az volt a legtekintélyesebb perszóna, akinek a legkülönb tajtékpipa lógott a szájában.

Finánc nem szaglálódzott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó, még ha lett volna is, be nem merte volna tenni lábát a nemesi portára.

Az ügyvédnek az volt a honoráriuma, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg, a lutheránus azt mondta a perköltségek fejében: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per-tu«, míg a kálvinista a vállát megveregetve, biztatta, hogy ha valami akar lenni a restóráción, neki szóljon akkor.

A tekintetes vármegye maga hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopott fejű oroszlán olyan méltósággal bámult le a megyeház homlokzatáról erre a hitvány Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre...

Könyv, tudomány nemigen háborgatta a kedélyeket.

Az ország összes irodalmi termékeit meg lehetett évenkint olvasni tizennyolc garason a kassai kalendáriumból. Ha ugyan akadt volna olyan bolond is, aki nemcsak megveszi, hanem tetejébe még el is olvassa.

Bizony volt jó dolga, hogy a poros könyvekben turkáljon valaki. Mikor azokban csak vagy olyan lehet, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, s akkor fölösleges, vagy pedig olyan, ami nincs benne a »Corpus Juris«-ban, akkor hiába való.

Nem volt akkoriban még sem perrendtartás, sem büntető kódex, sem rendőri törvény, mégsem lopták el a becsületes embernek semmijét. A tolvajban is több móres volt; csak a gézengúzoktól lopott.

Aztán nem kínozták azt sem, szegényt, a bűntettre applikálható paragrafusokkal, hosszas kérdezősködésekkel, cikornyás vád- és védbeszédek végighallgatásával, egyszerűen rádiktálták az őt megillető mogyorófa pálcákat, a tekintetes szolgabíró vagy csendbiztos úr kedélyhangulata szerinti számarányban. És a kiszabott büntetésről sem vettek fel még külön jegyzőkönyvet is, mi szükség arra a tekintetes vármegyének is visszaemlékezni? Elég ha a delikvens emlékei közt megmarad.

És ez nagyon célszerű büntetés volt, mert először kevés kiadásába került az államnak. Mogyorófa pálca mindég termett Magyarországon!

Másodszor pedig azért volt célszerű, mert hiábavalóság lett volna megapellálni: amit egyszer a tekintetes úr odadiktált, azt a palatinus sem vehette vissza onnan többé.

Ezekben az időkben azonban mégis nagyobb tudomány kellett a világ dirigálásához, mint most.

A rablók, tolvajok kiirtása, a bűntettek kinyomozása bizony több időt és gondot adott, mint mai napság, mert hát ennek a becsületes mesterségnek több követője volt, mint most; méltán kevésbé veszedelmes és sokkal regényesebb volt az hajdan.

Aztán meg nem állt rendelkezésére a hivatalos közegeknek semminő nyilvántartás az emberekről, sem a távírda, sem a vasút, sem a személyleírás publikációja a lapok útján.

Voltak is akkor lapok!

De minek is lettek volna? Nem tudom, ki olvasta volna? S nem tudom, mit írtak volna beléjük hét hasábon keresztül az újságírók? Majd, hogy bizony nyomtatásban szóltak volna bele a világ folyásába. No 'isz csak az kéne. Statárium az olyan sehonnai fráternak, aki a vármegye dolgába meri magát beleártani.

De minek toldjam-foldjam tovább e derék korszak színezését, elég végezetül annyit mondanom, hogy a bornak iccéjét ebben az idő tájban adták egy váltógarason, s hogy ebben az időben voltak bálbajárók a híres Majornoky kisasszonyok, kiket még mai napig is úgy emlegetnek otthon a vármegyében, mint akiknél sem azelőtt nem látott szebbeket halandó emberi szem, sem ezután nem fog látni.

(Melyben a Majornoky kisasszonyok gyámja, nemzetes Bornemisza István uram
bemutattatik a nyájas olvasónak.)

Éppen ott künn ül az ambituson s természetesen pipázik. Ha nem pipázna, hát bizonyosan káromkodnék, mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát sohasem káromkodik.

Különben is a nemzetes úrnak a mesterségéhez tartozó eszköz az éktelen káromkodás, miután Bornemisza István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.

Mégpedig híres, nevezetes csendbiztos, kinek hetedhét vármegyére szól a híre, neve; Le Coq, a híres párizsi rendőr, Brigly John, a vallatások világnevezetességű mestere, mintha csak egy kalap alatt lenne egyesülve Bornemiszában.

Apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja, s hegyes lefelé álló orrával és hegyesedő állával madárhoz hasonlatos vala az ő ábrázatja.

Már tizennyolc éve viselé e tisztes hivatalt mindenkinek megelégedésére, országrendítő hírben és dicsőségben.

Mert mikor nemrég valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy adta elő magát Bécsben, mely iránt maga a császár is érdeklődék, s melyet a bécsi rendőrség nem bírt hónapokig kinyomozni, Reviczky Ádám uram tanácsára a fölséges császár Bornemisza István uram őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi városba.

A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába.

No 'iszen ez fogja majd kikutatni az ökör-affért, aki mozdulni sem bír ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza bír találni a vendéglői szállására! Milyen gondolat őfelségétől ezt a hígfejű táblabírót ereszteni bele a szaglálódzásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit.

A derék rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, még azt a juxot is megengedte magának, hogy két közönséges rendőrt felöltöztetett csirkefogónak s a lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebéből. Hadd süljön fel Bornemisza István uram egészen.

De épp mikor e nemű rendeleteit osztogatná az érdemes policájdirektor, egyszerre csak betoppan Bornemisza uram ezekkel a szavakkal:

- Megvannak az ökrök, kolléga uram!

- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött volna rá?

- Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt az, melyet Szatmármegye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt - a haláluk után. Mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett »az élelmezési konzorcium« kezei közt, s csak százkilencven darab bőre.

Kitűnt tehát, hogy egyik-egyik ökörnek csupán ötven fontosnak lehetett lennie, s hogy nyolcszáztíz darab bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett s rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hozott szigorú parancsa, akik a régi tempóban kutatták, hogy »Wo ist die Katze« - és természetesen nem találták meg. Mert hát a »katona-élelmező konzorciumoknak« már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, s olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan be nem látott senki.

Bornemisza mindjárt másnap kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességű ökör oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik elbeszélésünk keretébe ennek a története.

Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a »Pitaval« beszél felőlük, hanem még a költészet is visszatért rájuk.

Midőn az uralkodó nemsokára ezen kázus után új főispánt nevezett ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés kármen kezdett cirkulálni:

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,

De a császár ezért csak egyet Szatmárnak!

Különben nem is az ökrökről van itt szó, még kevésbé őméltóságáról, a szatmármegyei főispánról, avagy az ottani tekintetes karok- és rendekről; e fejezet, mint homlokzatán is látható, Bornemisza uram bemutatásának lévén szánva, - azt folytassuk.

Számos bravúr-vallatása forog közszájon itthonról is, melyek között nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A főbíró úr semmire sem tudott velök menni. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy kőszobor, némán, megátalkodva; készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljanak.

A főbíró elunta a bajlódást velök három napon keresztül, elküldte hát őket a főcsendbiztos úrhoz; hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

(Ez azon fejezet, mely a másodikat összekapcsolja a negyedikkel.)

Bornemisza uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma virág, kiknek már akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb hírek keringtek. Hallgatásuk regényes színt borított rájuk. Széltében találgatták: mik és kik lehetnek.

Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az alföld véres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére, amint az a népmesékben szokás.

- Hozd be őket! - parancsolá a hajdúnak.

A három marcona képű fiú előállott.

- Mi a neved? - kérdé az egyiktől. - Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéketlen, semmit ki nem fejező arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is őhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

- Hát ti ketten kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Bornemisza uram megvakarta az álla alatt levő fiók-szakállt s nyájasan mondá:

- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Aztán a hajdú felé fordult:

- Szólítson kend elő három pandúrt.

Nyomban előállott mind a három.

- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőtetlek, - szólt az ismeretlen csavargókhoz - hanem oda fogtok állni mindenitek a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva... S mindenik mellé egy-egy fegyveres pandúr azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

És hangja olvadó, édes volt a nyájasságtól.

Ezután csakugyan odaállította a foglyokat a nagy tanácskozó terem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az első aljegyzőt, mint aki minden dolgát jól végezte, elkezdett gondtalanul fel s alá sétálni a teremben, csupán néha vetve egy pillantást cövek gyanánt mozdulatlanul álló pártfogoltjai felé.

Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus tarkábbnál tarkább tárgyakról, arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet s fölfelé igyekszik idomítani a víz folyását hozzá, s arról a hallatlan vakmerőségről, hogy a harmadjegyző, Fekete Miklós a Majornoky Borcsa kezére vágyik s milyen messze tud menni az elvakultságban, alkalmasint meg is fogja kérni e napokban Bornemisza István uramtól.

Bornemisza összeráncolta a homlokát s más irányba fordítá a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással elkezdte demonstrálgatni a napóleoni hadjáratok szükségességét a korhadt Európában, úgy, hogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, egyszerre csak kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s stentori hangon ordítá el magát a terem közepén:

- Halbrechts!

Két sasszeme villám-hirtelen futotta be a termet.

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen - megfordult.

- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák. Ezer mennykő, kendtek szökött katonák! Melyik regimentből valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet. Megunták a komisz katonakenyeret s úgy búcsúztak el az ezredtől, hogy még azt sem mondták: »befellegzett«.

A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn egy félóra múlva elküldte neki Bornemisza mind a három foglyát teljesen kivallatva, kettőt ezredéhez való visszaküldés végett, a harmadik szegénylegényt pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a megyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb középület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Bornemisza.

Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burján módra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd vármegyék szegénylegényei is ide jártak... olcsó kalandokra.

(Folytatása a harmadik fejezetnek.)

Ilyen körülmények közt a régi praxishoz nyúlt az új rendőrbiztos, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan igazán mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Bornemisza nem a saját emberét küldé közéjök, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.

Bornemisza így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez:

- Kár ilyen derék deli legénynek ott kint égni el a napon az erdőben, ahol senki sem lát, senki sem bámul meg. Te bátor ember vagy, Matykó fiam. Az isten is katonának teremtett. Ott vón' a te helyed. Olyan ember vagy te, édes fiam Matykó, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a nehány szótul s mélyen felsóhajtott.

- A' volna nekem jó, komiszárus uram.

- Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget... Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.

A Matyej lihegett a kéjtől, lelkét édesen csiklándozta ez a szőrmentes beszéd.

- Az csak a gyöngyélet, fiam Matykó, - vitte odább a Matyej képzeletét Bornemisza uram - ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

- Szerezzen be oda, komiszárus uram - hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

- Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem Matykó. - Látod, most még először elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk erről, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan bólogatta lefelé-fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.

- Aztán nem lehetne ezen segíteni sehogy?

- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, - magam sem tudom, miért - mintha testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

- Ez már hiba, nagy hiba, - dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcsöppek verődtek ki a homlokára.

Bornemisza úgy tett egy darabig, mint aki mélyen elgondolkozott; egyszerre a Matyej vállára ütött, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta magát, mohón szólt:

- Te nem vagy aljas ember, Matyej...

Matyej behunyta a szemeit és úgy bólintott nagy fejével, hogy ő nem aljas.

- Te nem fogsz engem megcsalni.

A rabló kezét nyújtotta Bornemiszának, azt a kezet, amellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

- Itt a becsületes parulám!

- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől, s hogy amint én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát neked is engedelmeskedni kell s kezedet oda nyújtani a vármegyének.

- Hadd hallom - mondá Szlimák sötéten.

- El fogod beszélni minden kalandodat, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájok leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok - s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögről-végről elbeszéled.

- Hát aztán? - mondja Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Bornemiszára.

- Egy évig szolgálod ily minőségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én felterjesztem a hasznos szolgálataidat a vicispánnak s az fölment minden üldözéstől.

- Hát aztán?

- A jövő évben magam foglak elvinni a regementhez, vagy pedig olyan levelet adok kezesül, hogy nyomban megtesznek - hadnagynak.

A Matyej szeme felcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Bornemisza markába.

- Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, szorgalmasan referált a komiszárusnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el a főembereit, kiket Bornemisza uram könnyűszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.

- Nos fiam, mit loptál? - szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.

- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből lógtam a Jasztrabéknál. Én még nem tartoztam hozzájok.

- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be a bűneidet? Fölösleges dolog titkolóznod. Hát nem-e te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malacát? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvétmásodnapján a nyolc jerkét. Ne tiltakozz, öcsém, hiszen tudom. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy akácfa alatt, a Madzag Ferke késével, aztán ott sütöttétek meg őket az Olej bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

- Nem, nem - kiáltja megsemmisülve a vallatott. Mindent tud ... Minden úgy történt.

(Jasztrab bandájának végképpeni kipusztulása és sok egyéb.)

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Bornemisza uram megkente szemeit a Szent-György napján, vagy azelőtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott megolvassa a láthatatlan betűket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az aztán szépen kezdte kivallogatni, hogy hát »ha már egyszer ide jött a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tűrés-tagadás... A tekintetes úr úgyis tudja, hogy ő ölte meg a zeherei postást is«.

Bornemisza ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész vármegyét a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a tekintetes vármegye.

Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek között, hol ő volt a korlátlan király és nem lehetett lecsalni onnan semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg. A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözői elől.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek a Jasztrab kézrekerítésére - ha a szót akarnám szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Bornemisza lázas dühbe jött mindannyiszor, amikor egy-egy ilyen elfogatási kísérlet meghiúsult. Mert azt tartotta, hogy amíg a híres, félelmes rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midőn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba, Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy az ördög nem bír azzal a lurkóval, Bornemisza István uram elsápadt haragjában.

- Egy pipa dohányt sem érnek kendtek. Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, mellyel a hajdani Bornemiszák nyulakra vadásztak vala, de melytől a hajdani nyulaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Bornemiszáknak, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopota« rengetegbe.

Az erdőnek volt egy »messzelátó« pontja; Bornemisza jól tudta Matyej elbeszéléseiből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat. Keletre lelátva egész a »Motuz« völgyig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló ponton; puskájára támaszkodva állt ott, mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy az nem hiába jön ide.

Eltűnhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak igen tetszett, hogy Bornemisza egyedül jön, mikor hát jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, hogy ez valami tisztelet kifejezése az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Bornemisza akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

- Add meg magad, Jasztrab! - kiáltja Bornemisza már messziről. - Érted jöttem, édes fiam. Magam jöttem érted, mert hát nem tartlak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ösmerlek, édes fiam. Kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem el magam. Gyere no; ne bolondozz, Gyurka. Úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt jobb dolgod, mint lesz a kezem alatt.

A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:

- Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.

Bornemisza azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott s mind a két csövét elsütötte. Jasztrab pedig nem szokott hibázni.

A kis emberke, a hírhedt csendbiztos rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el... nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy fél másodpercre sem; sőt ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két golyót vett ki a zsebéből villámhirtelen, s midőn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Bornemiszának holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve büszkén állani, mint egy gladiátort, ki felemelt kezében a két, éppen az imént testébe küldött golyót mutatja:

- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam, - kiáltja rá bátor, csengő hangon. - Kár fogyasztani a drága puskaport. Nem fog engem a golyó, édes Gyurka fiam. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon...

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:

- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.

S Bornemisza uram kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, akivel három vármegye nem tudott boldogulni.

(Egy kis epizód a szerző életéből, s áttérés a regény tulajdonképpeni kezdetére.)

Ezen elbeszélés nem hiába viseli az »Apám ismerősei« címet, valóságos élő alakokról és igazán megtörtént dolgokról fog szólni. Még magam is emlékszem Bornemisza Pista bácsira gyermekkoromból, 1860-ból. Akkor már nagyon öreg ember volt, egy-két ősz hajszál lengett csak fején, s ezer meg ezer ráncot rajzolt az idő olajszínű arcára, keze reszketett, lábai már csak félve léptek szörnyű aprókat.

Apámhoz igen szeretett szállni, s rendesen oda hozzánk idézte be a felvidéki tótokat, akikkel legtöbb baja volt.

A kis-csoltói kastély, e mogorva százados épület, megtelt tarkábbnál-tarkább karavánokkal, gyanús kinézésű bocskoros tótok- és átkozódó tótasszonyokkal, kik végigfeküdtek hűselni a folyosókon, hol édesanyám leanderei állottak.

Én nagyon szerettem e népcsődületeket, mert az öreg Pista bácsi, ha szépen hízelgőleg kezet csókoltam neki, megengedte, hogy bent lehessek a vallatásoknál. Haragudni csupán az édesanyám haragudott Pista bácsira, mert az ebédlőjét annyira bepiszkoltatta és tönkretétette a parasztokkal, hogy három napig kellett füstöltetni, éppúgy, mint most a Natália szerb fejedelemnőnek, ha Milán a »szkupcsina« tagjait fogadja.

Egy ilyen vallatás emlékei derengnek felém az aranyos gyermekkor tündér-ködéből.

Valami nagyobbmérvű lopásról volt szó. Nemigen értettem belőle sokat, s nem is az itt a fő dolog, mint inkább azon türelem, azon nyájas modor jellemzése, mellyel Bornemisza terhes tisztét viselé, s mellyel csodákat mívelt.

Az öreg a térdeire ültetett, s mialatt figyelmét a vallatásra fordítá, addig velem is ráért tréfálgatni.

- Eredj no megnézni, fiam, mit főzet az édesanyád ebédre. Mert tán meg sem tudja nélküled csinálni a szakács.

- Tudom, hogy mit főznek. Túróspalacsintát.

- Nem szereted?

- Dehogynem...

- Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni?

- Mert hát még jobban szeretem a vallatást. Azt szeretném, ha mindennap vallatnának bácsiék.

- Jól van, gyerek, vicispán vagy főbíró lesz belőled. No, mi szeretnél jobban lenni, vicispán-e, vagy főbíró?

- Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy a bácsi engem is vallatna.

Ezen aztán olyan jóízűen nevetett Bornemisza István uram, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor a szemeit kitörölgette olajos zsebkendőjével, kikiáltott a hajdúnak, hogy jöjjenek be a többi vádlottak.

Egy galambősz, ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltóan nézett ki az agg ember, hogy még maga a vén Bornemisza is elálmélkodva nézett rá s tiszteletteljesen kérdé:

- Kit keres kend, öregapó. Engem ugye? Mi járatban van kend?

- A Majgó Márton vagyok, teens uram - szólt reszkető hangon a matuzsálemi férfiú.

- Majgó, a tolvaj? - kiáltott fel Bornemisza szokatlan megütközéssel. - Hát tudja-e kend, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?

- Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszárus uram.

- Hány éves kend?

- Nyolcvanhat leszek aratáskor.

Bornemisza elfordítá fejét tőle, s kemény, ropogó hangon feddé meg.

- Vén bűnös, kinek az istenhez kellene térnie már, s aki ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyenli magát.

- Az apám vett rá - mentegetődzék Majgó Márton.

- Micsoda? - ugrott fel Bornemisza, engem hirtelen lerázva a térdéről - kendnek élő apja van? Lehetetlen!

- Itt van az inas-szobában, jegyzé meg a bíró (ki azért volt mindig berendelve a vádlottak mellé, hogy magyarázó jegyzetekkel kísérje a vallatás alatt fölmerülő kérdéseket) s kinyitván az ajtót, kikiáltott:

- Az öreg Majgó!

Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón. Összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, a hasa előre nyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és oly rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött sapkának látszottak.

Bornemiszának össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson.

- Kend ennek az öregembernek az apja?

- Én volnék - felelte az idősebb Majgó kelletlenül.

- Majgó Márton azzal vádolja kendet, hogy kend vette rá a lopásra?

Az atya egy haragos szigorú pillantást lövellt fia felé.

- Igenis, apám vett rá ... ismétlé Majgó Márton.

- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idősebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehetetlen mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is.

- Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni... No, iszen majd megtaníttatlak móresre odahaza az anyáddal.

Ami ugyan nehezen történt meg.

Mivelhogy hát még egy kis dolguk akadt előbb a vármegyeháznál, a nagy sárga épületben.

(Némely szükséges, de unalmas dolgok.)

Miután bemutattuk az olvasónak Bornemisza István uramat, érintsük röviden azon kört is, melyben mozgott.

Családja nem volt; feleségét már évekkel ezelőtt temette el Szupik Ferenc plébános úr, akinek »nagy hálával« tartozik ezért, mint humorosan emlegetni szokta.

Legkedvesebb barátja: Majornoky halála után, mint két hátramaradt árvájának gyámja, Majornokra ment lakni, s a maga birtokát bérbe adta. Teljesen pótolni akarta az atyát, s a két kis leány, guvernantot hozatván számukra, a szeme előtt nevelkedett naggyá, széppé, okossá.

Borcsa azonban mégis sokkal szebb és sokkal okosabb lett Marinál. Az öreg büszke is volt rá véghetetlenül, s üres óráiban azon szeretett merengeni, vajon van-e a világon olyan jóravaló ember, aki az ő Borcsáját megérdemelné.

S ha összevissza hányta is elméjében a földkerekség minden zig-zugát, bizony csak egyetlenegy olyan talpig derék embert bírt találni, akire a Borcsát nem volna isten ellen való vétek rábízni, s az az egy nem volt senki más, mint éppen néhai barátja: Majornoky, a Borcsa apja, aki meghalt.

- Hej, hogy most már nem teremnek olyan tökéletes emberek!

Majornok igen unalmas kis falu volt, egészen az isten háta mögött elrejtve a nemes vármegye egyik legigénytelenebb szögletében. A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos főispán úr mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítő volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs; az t. i.: hogy a világhírű Bornemisza István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az: hogy a megye leggazdagabb földesura, gr. Teléry László őméltósága szintén ott lakik.

Ami a falu szégyenítő voltát illeti, azt sem hallgathatom el.

A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rhénusi forintot ígértek a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy Majornok oda kebeleztessék be.

Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvan forint ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, hogy őt érje mindaz a csúfság, amely Majornok után háramlik a nemes municipiumra.

Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság őrajta esik meg.

A majornoki palóc kiáltott rá a budapesti szivarozó emberre: »Hó! hallja az úr, belekapott a tűz a pipaszárba!«

A majornoki magisztrátus követte el azt a hallatlan esetet is, miszerint elhatározván, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandólag, kihozatta egy szép decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitűnt, hogy a költség márványemlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levő befagyott pocsolya jegére vésette föl, az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsű versezetet:

Majornokon a kolera böcsülettel odább ment.
Senkit nem ölt meg őkeme.
Dicsertössék az Úr neve.
                      Ámen.

...De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a Sebes-Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.

Ővelük történt az is, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánka-kásával bevetett majorsághoz értek, azt hitték: a márványtenger, s beugráltak és megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, hogy csak tizenegyen vannak. Az egyik majornoki ember be is fúlt a hajdina-kásába.

Ebbe a gyalázatos faluba vezetem olvasómat. Itt fog lefolyni azon rejtélyes, bámulatos dráma, melynek híre ment akkoriban messze földön s még a külső országi prókátorok és jogtudósok is úgy emlegették, mint ritka, sajátságos esetet.

(Mely borzalmasságban fölülmúlja az előbbieket.)

A majornoki határ közepén, a sástótul alig néhány lépésnyire, körös-körül vércseppektől piroslott a fű. Mintha piros harmat esett volna az éjjel az égből!

A széles síkon egy nyúl fut a véres folt felé egyenes irányban, juhászkutya kergeti sebesen. A juhászkutya után juhászbojtár szalad.

Sajátságos karaván ez együtt. - Mintha a társadalmat jelképezné.

A nyulat üldözi a kutya, s a kutyát követi a bizalmatlankodó gazda, nehogy a megejtett pecsenye porba essék, az ő jelenléte nélkül a kutyahűség révén.

Egyszerre a véres folthoz ér a nyúl, elkanyarodik.

- Hajrá, Tisza! - ordítja a bojtár édes biztatással a lankadó ebnek.

A Tisza tovább fut a nyomon, megkettőzött sebességgel, de midőn a véres folthoz ér, egyszerre megáll, mintha a földbe gyökereznének a lábai, s elkezd ott nyalogatni valamit.

- Hogy a toportyán egyen meg, lusta döge! - dörmögi mérgesen a bojtár, egy búcsútekintetet vetve a messze elkalandozott nyúl után, s midőn közel ér a kutyához, el nem mulasztja úgy fejezni ki iránta való elégedetlenségét, hogy a »birka-jegyzőkönyvet« utána hajítja. (Közönséges nyelven ugyanis bot volna csak a neve, de sokkal találóbb a jegyzőkönyv, mert a kimúlt és született birkák jegyzékét mutatják rajta a fölülről és alulról kezdődő rovások.)

A kutya is ért a filozófiához; kitalálja e finom előjelből a gazda haragját, s borzalmat gerjesztő üvöltéssel ódalog el illő távolba.

A bojtár a botja után szalad, de egyszerre megbotlik valamiben és hanyatt esik. Elterül a fűben, s amint fölkászmálódni igyekeznék, úgy látja, hogy a lába véres.

Gazdája balesetét látva, Tisza visszatér, s engesztelésül elkezdi a kezét nyalogatni. A kéz véres lesz. A Tisza nyelve is véres.

Megremeg a fiú egész teste, félve, lassan húzódik hason fekve, a hely felé, ahol megbotlott.

Közel van az, csak egy-kettőt kell csúsznia, s föl van tárva előtte az iszonyú titok.

A buja fű közt, mely az élettől duzog, egy hulla fekszik. Arccal a földnek borulva, a portól ellepve, fölismerhetetlenül.

Mellette egy ezüsttel kivert puska és egy kalap. A bojtár megismeri, hogy kié. Lélegzete eláll az ijedelemtől, tagjai megmerednek s a legnagyobb erőfeszítéssel emeli föl botjával kissé följebb a holt főt.

Két ijesztő, ismerős szem mered onnan rá, mintha mondaná kevélyen, parancsolóan még most is:

»Én vagyok az, te pimasz paraszt! Nem ismersz?«

Megismerte. Sokszor látta már ő ez üvegesedő szemeket, amint hidegen rámeredtek. Még irtózatosabbak voltak azok élve!

Tagjait zsibbadtság fogta el, kiáltani szeretné a hulla nevét, de ajkait csukva tartja a megdöbbenés, erőtlenül, félig eszméletvesztve rogy a földre, s behunyja a szemeit, hogy ne lásson semmit abból az irtózatos halotti arcból.

Mindegy, nem lehet előle menekülni, azt látja mindenütt; a sötétségben is az rajzolódik le élethíven; az égre néz fel, ott is annak a körrajzait látja egy sötét felhőben; a kis-ilyei határnak szegzi tekintetét, ott a falu végén két termetes boglya mintha a hullának két nagy kidülledt szeme volna. Irtóztató!

Nem állhatja tovább, felugrik, s ott hagyva botját is, ott hagyván az ugaron a nyájat is, egyenesen a falunak fut, torkaszakadtából kiáltva:

- A gróf... a méltóságos gróf meg van ölve.

S szájról-szájra fut a rémkiáltás, egyik a másiknak adja a szörnyű hírt:

»A gróf meg van ölve.«

A Teléry-kastély homlokzatára feltűzik a fekete lobogót.

Forgószél támad. Megreszketteti az ablaktáblákat és megcsikorgatja a kastélytornyok szélkakasait: mintha sírva mondaná:

»A gróf meg van ölve.«

A forgószél dühös lesz, beleköt a gyászlobogóba, kicsavarja azt helyéből és nyelestől odavágja süvöltve a templom falához, mintha arcul akarná vágni vele a templomot:

Hallod-e, öreg templom! A gróf meg van ölve.

(Bebizonyítása azon magyaros közbeszédnek, hogy aki úr, az a pokolban is úr.)

A holttestet hazahozzák és kiterítik a nagy, fekete posztóval bevont címerteremben. Fölgyújtatnak a fáklyák a fényes ravatal körül, s vérvörös nappali világuk kísérteties fényt vet a Teléry grófi címerre, egy szájában aranykarikát tartó sasra, e jelmondattal körül: »Az ősök nyomán.«

Valóban Teléry László most van legigazabban az ősök nyomán; nemsokára ott lesz a tiszteletre méltó hatalmas főispánok és országbírák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Teléry-kripta befogad. A legislegutolsó koporsó. Most már meg fogják fordítani fölötte a büszke címert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Teléry ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öregasszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkínlódott e művelettel, de a szemek nem csukódtak be. László gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Teléry nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó fedelét reá szegezzék, és nyitott szemekkel találja az ítéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujjhegyen járnak-kelnek a nagy úr halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Teléry! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának útján az apró-cseprő parasztemberek sorsába.

Kísérteties némaság honol.

A mozdulatlan szív fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet túlélte az istenit. Ennek a verése megállt, az még továbbra is méri az időt.

S künn messze földön, hetven faluban zúgnak a harangok, ahol birtokos, patrónus volt őméltósága. És e nagy harangzúgás közé nem vegyül egyetlenegy zokogó szem sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely túlharsogná hetven falunak a harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvétkönny sem, mely foltot hagyjon a drága selyem lepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.

Ej! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! Az el tud menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki könny és sóhajtás útravalóul.

A címerterem szárnyas ajtói be vannak zárva, s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos úr tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajúdni.

Az udvar megtelik kíváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz egy grófot halva látni.

Falun szokásban van az: sorba látogatják a halottakat. Még egyszer megnézik színről-színre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelíd kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, új csizma volt-e a lábukon, vagy a régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e a kezük vagy meredt, és csak nagy üggyel-bajjal gyűrhető be a koporsóba? Megvizsgálnak szögről-végről mindent, figyelemmel kísérik a halottat is egész a temetésig, és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megfordítva tették a fejfát a sírjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek, s akit hetven falu harangja sirat tegnap dél óta folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba.

Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol, s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangúlag a hideg márványkövezeten.

Az alabárdosok végigtekintenek a csőcseléken, megvetőleg, hidegen... néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt, azonban újra bezárul a nagyúri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasítólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérőknek:

- Őméltóságához nem lehet bemenni.

S amint újra meg újra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehelet csapkodja meg a nyíláson át a csőcselék arcát; valami fojtó, szúró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehelete keveredett volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvető hangba rezdülnének össze, egy hangba, mely visszaverődik a gyászba vont címeres falakról:

»Takarodjatok innen!«

S míg bent a palotában a kísértetszerű csend virraszt némán a méltóságos hulla felett, - addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely még egyszer muzsikálni fog a méltóságos úrnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer, utoljára, fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Teléry család színeivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben olyan puha, nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen funkció vár őméltóságára. Mielőtt oda fektetnék az ősökhöz, még egy libériás szolgájával van egy kis dolga, - a törvénnyel.

Mint törvényhozó erre is ő varratta, míg élt, a libériát, ennek is ő parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesíteni!

Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a fiatal Teléry gróf. Öngyilkos volt-e vagy megölték?

Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte, és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog nyitott szemeivel végignézni az embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik ízekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.

És minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik.

(Kléner úr és társainak megérkezése.)

A hivatalos küldöttség megérkezett, az orvos, dr. Szirupka, egy kövér, pirospozsgás férfiú, Kléner Pál törvényszéki ülnök úrral ült a hátulsó ülésen, míg ellenben a kocsis mellett domine Krupicsek törvényszéki jegyző foglalt helyet, nagy vörös orra úgy nézvén ki a kocsin, mint egy érkező vasúti vonat vörös tűzgolyója.

Kléner Pál úrnak is nagy vörös orra volt, minélfogva az érdemes vizsgálóbíró úr igen vonzódék jegyzőjéhez azon okból, mert csak a jegyzővel szemben érezhette magát biztosnak abban, hogy orra nem fog gúnyos megjegyzések tárgyául szolgálni. Krupicsek nemkülönben volt Klénerrel; - ő is legjobban szimpatírozott Kléner úrral, mint aki a szóban forgó férfias díszt véleménye szerint nagyobb mértékben bírta, mint ő.

De azért legboldogabb volt mégis a két úr éppen a dr. Szirupka társaságában, kitől megtagadta a természet azon ékességet, hogy teljesen kifejlett orra legyen; pisze, lapos orra volt, s az eső - mint mondani szokták - két orrlyukán át becsurgott a fejébe, vizenyősségel eresztve föl ama gondolatokat, amik ott termettek. A két úr méltán gondolhatta hát, hogy dr. Szirupka nemcsak hogy nevetségesnek nem tartja irtózatos orrukat, hanem még irigyli is.

E gondolat szinte büszkévé tette Kléner urat, midőn a Teléry kastély udvarán leszállva, végigmentek a széles tornácon a bámuló sokaság között.

A folyosón Kamuti János, a tiszttartó úr fogadja őket.

Nagyon nehezen várta már érkezésöket, - úgymond - mert már nagyon kell a rend ide... s hiszi, hogy a tekintetes urak ismert bölcsessége eligazít mindent.

Kléner úr vastag szemöldeivel int, mintha mondaná: mindent, de mindent el fogok igazítani.

Majd dr. Szirupka felé fordulva, hivatalos szigort ölt magára arca:

- Ön pedig, doktor, azonnal hozzáláthat a boncoláshoz.

A tiszttartó úr azt bátorkodik megjegyezni, hogy ha nem lenne alkalmatlan a tekintetes uraknak, méltóztatnának talán előbb az ebédlőbe besétálni; egy kis villásreggelit kíván felszolgálni; a kocsi bizonyosan megrázta a tekintetes urakat s meghozta az étvágyukat.

Kléner úr arcáról azonnal eloszlik a hivatalos szigor, s karját a doktoréba fűzve, édeskés mosollyal mondja:

- Nos tehát vezessen ön, tiszttartó úr - nem bánom, ha az ebédlőbe is. A halottak nagyon türelmesek, igaz-e doktor? S a mi halottunk is az; nem bánja, ha egy félórával később kezdünk a dolgaival foglalkozni. Igaz-e, doktor? No, ugye szép és eredeti e gondolat, hogy a halottak türelmesek? Igaz-e, doktor?

Dr. Szirupka nem az az ember, aki ellenkezni szokott valakivel. Ami kevés oppozicionális természet van benne, arra otthon is szüksége van a feleségével szemben. Majd ő azt itt vesztegeti Klénerre - ingyen!

A reggelinél, mint egy olyan kitűnő kriminalistához illik, Kléner úr néhány futamot tesz a vizsgálóbírói tudomány fortélyos fogásaiból, s az alázatos Kamuti János úrnak ugyancsak van mit felelgetni.

- Hüm, hüm! Halva találták... hüm, hüm, hát elég az, hogy halva találták? Azt minden bolond ember mondhatja, hogy halva találták. De azt mondja meg valaki, hogy miért találták halva? Ez a kérdések kérdése. Ezt ez az orr van hivatva kiszimatolni.

És Kléner úr jobb keze mutatóujját arra a híres orra teszi, amely ezt kiszimatolni van hivatva, mialatt bal keze előhúzza szürke kabátja hátsó zsebéből a burnótszelencét és megeteti azon tiszteletre méltó orrt, mert ilyen nagy feladat megoldásához indul.

- Mit hisz ön, tiszttartó úr, hogyan történt e borzasztó eset?

- Én semmit sem tudok, semmit sem hiszek.

- Hüm! Annál jobb - gondolá Kléner úr, annál jobb. Nem szeretem, ha tányéron hozzák elémbe az ilyen nevezetes események vázlatát, s nekem csak a részleteket kell hozzá összeszednem.

Azonban elmélyedve hajtá le fejét tányérja felé, mígnem hosszas merengés után előbbi szavaihoz folytatólag hozzátette:

- Szeretem a homályosságot, hogy turkálhassak benne s hogy világossá változtassam. Megint egy eredeti gondolat, doktor. Igaz-e, doktor?

Kléner úr ugyanis előszeretettel tért vissza folyton azon eszméjéhez, hogy őbenne nagy író veszett el, hogy az ő gondolatvilágát teleültette a gondviselés magasztos új gondolatok virágával, s azok ott még e sivár, tudományos foglalkozási körben is folyton nyílnak. Minélfogva minden ilyen virágra sietett figyelmessé tenni környezetét.

- Nos tehát hajtsunk le, uraim, még egy pohárka szilvóriumot, aztán lássunk kötelességünk teljesítéséhez. Mert a kötelesség olyan, mint a láncra kötött kutya, nem szaladhat el... Milyen gondolat! Igaz-e, doktor?

Szirupka a fejével bólint, a jegyző azonban nem állhatja meg gúnymosoly nélkül, amikor megjegyzi:

- Nekem, úgy látszik, hogy nem új... Mintha már mondta volna valaki - az írnokaink közül.

- Önnek minden látszik... Ön egészen a »látszik« embere. De nekem meg úgy látszik, hogy legokosabb lenne, ha ön máris ott ülne a tintatartó mellett s elkészítette volna a jegyzőkönyv homlokzatát.

(A kihallgatás.)

Kléner úr a címer-terem felé irányozta lépteit összes kíséretével, s megállván a halott fejénél, így szólott a doktorhoz ünnepélyes hangon:

- Íme, dr. Szirupka úr, ezennel önre bízom őméltóságát.

Azután Kamuti felé fordult.

- A tiszttartó úr fog kihallgattatni legelőbb. Jegyző úr, ön végzi e kihallgatást, miután úgysem várok tőle semmi fontos részletet. Én addig kimegyek az udvarra a nép közé. A nép véleményében és pletykáiban fogom fölszedni azon magvakat, melyekből ki fog csírázni a mi vetésünk, ama kender, mely a fonalat adja e dologhoz. Íme, megint egy eredeti gondolat, doktor! Elég élesek az ön kései?

A vizsgálóbíró egy csipet burnótot szítt fel, azután még egy pillantást vetvén a hullára, melyet utoljára lát ezúttal egydarabban, kiment a folyosóra s szóba ereszkedett a parasztokkal.

- Sajnálják a méltóságos urat, ugye?

- A nagy uraknak is csak meg kell halni, tekintetes uram, - válaszolt alázatosan a törvénybíró Belindek-Kukacz Márton uram.

- Ki hitte volna e szörnyű katasztrófát - toldá odább a társalgást Kléner úr.

- Előre vetette már az az árnyékát, tekintetes uram. Furcsa istenteremtése volt a gróf úr már a világ elejétől fogva. Régen gondoltam én, hogy nem jó vége lészen.

- Miről gondolta kend? - kérdi élénken a bíró.

- Hát az anyjukom mondta - böffenté ki szórakozottan a törvénybíró.

- Mit mondott a kend anyjukja?

Belindek-Kukacz Márton uram most kezdte megsajnálni, amit mondott, s megkísérté a tisztességes hátrálást.

- Asszonyok beszédje, hiábavaló pára és füst... Nem éri az azt meg, hogy a tekintetes uram füle végighallgassa. Igenis, kérem alásan.

- De tudni akarom ám - mondá Kléner úr némi szigorral.

- Igenis, kérem alásan. Hát biz az asszony annak a mondója, hogy őméltósága az ördögökkel lett volna cimboraságban. Ő egyszer keresztülment éjjel a récskai erdőn, mikor odajárt a Bajmokra férjhezment leányomnál, aztán az eső útközben feltartóztatta, úgyhogy éjjel jött haza a szegény Zsuzsim. Amint megy, mendegél a récskai erdőn, egyszer csak hangokat hall; valaki beszél, folyton beszél és senki sem felelget neki. A méltóságos gróf volt egyedül és valami láthatatlan szellemnek felelgetett... Aztán az Avar Mátyás is tudja azt. Nemegyszer látta és hallotta ott éjjel láthatatlan szellemekkel szóbeszédbe eredve urunkat.

- Nagyon jól van, - mondá Kléner úr - rendelje be ebéd utánra a feleségét és Avar Mátyást. Most pedig küldjön el azért a gyerekért, aki a holttestet föllelte.

- Azt azóta a hideg leli, tekintetes uram. Igenis, kérem alásan. Lidércek nyomják a gyomrát szegénynek. Meglehet, hogy az ördögök bosszúja...

- Kend ostoba ember, Belindek Márton.

- Igenis, kérem alásan. De hát mit tegyen a szegény ember? Én csak azt tudom, amit beszélnek.

- Nos, mi egyebet beszélnek még?

- Azt, hogy az ördöggel volt a méltóságos gróf úrnak kontraktusa, lekötötte magát, írást adott magáról a cseppentett véribe mártott tollheggyel, hogy a mostani Kisasszony-napja előtti péntek éjjelen a mélységes poklok zsákmányaul adja át magát. Aminthogy igenis úgy lett, kérem alásan...

Kléner úr egészen dühbe jött, nem is a babona végett, hanem inkább azért, hogy öngyilkosságnak nézik azt, amit az ő fantáziája tekervényes bűnügynek festett, és sebes léptekkel sietett vissza domine Krupicsekhez.

Az már akkor egészen készen volt a kihallgatási okmánnyal.

- Nos domine, van-e valami érdekes benne?

- Tessék átnézni! - jegyzé meg Krupicsek félvállról. - Én nem találok benne semmit.

Kléner úr feltette pápaszemét s morogva olvasni kezdé:

Jegyzőkönyv

Fölvétetett Majornokon gróf Teléry László ügyében 1851 szeptember 10-én.

- Tanú neve és életkora?

- Kamuti János, 64 éves.

- Vallása?

- Róm. kat.

- Nős-e?

- Nem.

- Volt-e már büntetve?

- Nem.

- Mit tud ön Teléry Lászlóról?

- Huszonkét éve szolgálom a grófi familiát. László grófot gyermekkora óta ismerem. Mogorva, rideg fiatalember volt, senkivel sem barátkozott, a kastélyba senki sem járt, ő sem járt sehova, könyvei közt ült folytonosan.

- Minek tulajdonítja tanú a gróf halálát?

- Nem tudom, nem bírom elképzelni az okot. Legvalószínűbb az életuntság.

- Mikor látta tanú legutoljára a grófot?

- Csütörtökön délután, mikor a vadászatra ment.

- Egyedül ment ki?

- Nem; Teléry Mihály volt vele, aki távoli rokona a grófi-ágnak. A nemesi ág igen el van szegényedve, s Teléry Mihály nem egyszer jött át Majornokra a székvárosból gyalog, puskával. A gróf csütörtökön, ami nem volt szokása, elkísérte hazafelé és szinte puskát vett magához, s midőn Mihály úrfival mellettem átment a folyosón, a következőket méltóztatott megjegyezni hozzám: »Ma nagy kedvem van kissé a vadak után nézni, Kamuti úr; megint később jövök haza«. Általában a legutóbbi napokban sokat kimaradt a gróf még éjszakákon át is, úgyhogy éppen nem volt szokatlanul feltűnő, hogy tegnap reggel nem találtam itthon. Azt hittem magamban: »Nos, alkalmasint egy kis édes kaland...« A gróf is csak ember, kivált ha még csak harmincéves, mint amennyi idős őméltósága volt.

- Ah! Oh! - kiáltá Kléner - ez nem éppen érdeknélküli. - Aztán kettőztetett élénkséggel odább olvasta a jegyzőkönyvet.

- Mit tud még tanú?

- Őméltósága még délben sem jött haza. Kissé nyugtalankodni kezdtem már, midőn a borzalmas esemény híre fülembe ért. Nyomban befogattam s elhoztam a holttestet, melyet arccal a földnek fordítva találtunk. Puskája egy lépésnyi távolban hevert a fűben. Minden körülmény odamutat, véleményem szerint, hogy öngyilkos lett.

- No persze! Hogyisne? - dörmögött közbe Kléner úr és elhajítá a jegyzőkönyvet, amelyben úgysem volt a felsoroltakon kívül semmi egyéb már, mint a szokásos »Kelt m. f.«

(Amit Bige Ferke vallott.)

Bige Ferkének ama juhászbojtárt hítták, aki a hullát megtalálta, amit azért is szükséges itt kijelenteni, mert nemcsak hogy az olvasó nem tudja a nevét, de tán ő maga sem tudja, amint ott áll reszketve a tekintetes vizsgálóbíró úr előtt, ki szúrós szemeivel szinte átszegzi, mintha csak ő lenne a méltóságos úr gyilkosa.

Belindek-Kukacz Márton törvénybíró uram félholtan az ágyból húzta ki, hogy a törvény elé hurcolja, pedig hát a keze-lába száradjon el, ha tud valamit az egészből; nem is az ő eszéhez való a nagy urak passziója. Mit tudja ő, miért lőtte magát főbe a majornoki gróf? Ő rajta ne kereskedjék a törvény, mert ő nem lopott semmit, kivévén azt a tizenhat kukoricacsövet tavaly, amiért már úgyis eléggé megszenvedett, mert a nyakába akasztva kellett meghordani a templomból kijövő gyülekezet előtt.

- Ne reszkess, te kamasz! Egyenesen állj, értelmesen felelj, és ne kapkodd a fejedet! - pirongatja Kléner úr. - Mondd el nekem, hogy találtad meg a hullát?

- Mit mondjak én erre, kérem alásan?

- Azt mondd meg, barmok barma, hol voltál, mit kerestél ott, hogy láttad meg a holttestet, s mit csináltál ezután?

- Mikor?

- Ma egy hete is, és azóta is mindennap.

- Ma egy hete...

- Ne beszélj nekem a »ma egy heté«-ről, te oktalan állat! Azaz hogy... hüm... hüm... Ohó! Ohó!

Kléner úr a homlokára ütött.

- Ott voltál-e az ugaron csütörtökön is?

- Ott voltam, kérem alásan. De ne tessék szólni a nemzetes Bornemisza István uramnak, mert isten mentsen meg attól, hogy megtudja.

- No, ha ott voltál, - mondja Kléner úr egyszerre nyájasan - akkor bizonyosan hallottál lövést is. Emlékezz csak vissza jól.

- Hát iszen hogyne hallottam volna.

- Ühüm... ühüm... - kiált fel Kléner úr felvillanyozva. Barátom, Krupicsek, jegyezze ön a jegyzőkönyvbe, amint diktálom: »Tanú által azon körülmény beismerése eszközöltetik, miszerint künn a Majornoknak ugarján való lételének folyományaként általa lövés hallattatott.«

Ezen ékes hivatalos periódus után büszkén nézett szét az érdemes bíró úr, de mivel az orvost, ki a másik szobában boncolt, nem találhatta meg tekintete, nem volt vele kinek eldicsekedni, minélfogva odább ment a csomó legombolyításában.

- Hány lövést hallottál?

- Egyet.

- Nos, nem tudnád megmondani, ki lövöldözött, s milyen tájon?

- Körülbelül ott, ahol a méltóságos gróf feküdt halva - tagolá a fiú s a foga vacogott.

- Ki lőtt? - kérdé izgatottan és mohón Kléner úr.

- Nem tudom, kérem alásan; amint odatekintettem, egy urat láttam szaladni Ilye felé, csakhogy...

- Miféle csakhogy?

- Nem volt nála puska.

- Hát aztán?

- Hát osztán azon álmélkodtam, hogy mi módon lőhetett puska nélkül.

- Bolond vagy. Írja ön, Krupicsek barátom, amit mondok. Teringette! Nyomon vagyunk, Krupicsek barátom. Írja ön: »Egy futó úrnak látásával kapcsolatos észrevétele a tanúnak azon körülményre vonatkozólag, miszerint fegyver tekintetében tökéletesen hiányosnak mutatkozván, különben is fölismerhetetlensége eredményeztetett általa«.

- Vigyázva írja, domine! Ki tudja, mire fontos az. Ezt nagyon velősen kell papírra vetni... Hiába, domine, a stíl az ember... Hiába, a stíl...

Kléner úr megsimogatta a tokáját, mint olyan ember szokta, aki meg van magával elégedve, aztán a foga közt mormogá:

- Nem volt puskája! Kezd a dolog tetszeni. Átkozottul bonyodalmas. Aztán a kezeit dörzsölte, miközben a boldogság derűje mosolyokat festett ajkai körül.

- Nagyon, igazán nagyon bonyodalmas... Lesz mit kiszimatolni.

S Kléner úr lelki szemei előtt ott lebegett e pillanatban ama csillámló kis lidérc, mely minden jóravaló csász. kir. hivatalnok álmaiban ott kísért, melynek gondolata megédesíti fáradalmait és fölvillanyozza a cselekvésre. Az a kis lidérc, melynek »érdemkereszt« a neve.

Az, aki a lövés megtörténte után szaladt, nem lehetett maga a gróf, mert az meghalt, - okoskodék Kléner úr magában - ha pedig nem a gróf volt, akkor bizonyosan másnak kellett lennie.

Ezen meglepő eredményt vonván le okoskodásából, miután Bige Ferkéhez még némi apró kérdéseket intézett aziránt, milyen ruha volt a megfutamodott úron, s miként bukkant rá másnap a buja fű által teljesen eltakart tetemre, s miután Bige Ferke mindezekre adott feleleteit közönnyel mellőzte - hirtelen elhatározástól megkapatva fölugrott s így szólt:

- Domine Krupicsek, menjen át a doktorhoz, hogy siessen a boncolással. - A bűntény színhelyére fogunk elmenni.

(A »Borcsa« név mint vezérfonal.)

Dr. Szirupka fölboncolta a méltóságos urat és ezután konstatálta, hogy golyó által okoztatott a halál. A golyó ennyi és ennyi centiméternyire mélyen hatolt a testbe, s amerre ment, ott a test-folytonossági hiány ennyi és ennyi centiméternek mutatkozik. A testből kivett golyó hivatalos megőrzés végett átadatik a vizsgálóbírónak.

Kléner úr semmi újat sem tudott meg a boncolási jegyzőkönyvből s türelmetlenül lépegetett Bige Ferke kalauzolása mellett a sástó felé, hol a gróf halálát lelte.

Az őszi nap kellemes verőfénye aranyozta be a vidéket, melyet Kléner úr szemei gonddal fürkésztek, mintha a termetes boglyáktól, a röpülő madaraktól s a sárguló levelű fáktól akarná kitudni, mint történt az eset...

A doktor és Krupicsek egykedvűen ballagtak utána, néhány lépéssel elmaradva tőle. A két úr heves disputában volt. Krupicsek ugyanis azt állította, hogy a tisztességes ferbli nem tűri a »girigárét«, mely vakmerő állítás ellenében dühre lobbanván Szirupka úr, kifejté azon magasabb okokat, melyek a »girigáré« létjogosultságát támogatják, s melyek közt szoborként magasodik ki azon fontos körülmény, hogy aki rossz kártyára adja a »vizi«-t, legtöbbet reszkíroz, minélfogva egészen igazságos, hogy legtöbbet nyerjen. Azt pedig, hogy a girigárénak a rossz »blatt« a fundamentuma, nem tagadhatja meg Krupicsek úr sem.

Oh nem! Krupicsek úr ezt nem tagadja. Krupicsek úr felvilágosodott férfiú és meg szokott hajolni az örök igazságok előtt, s csupán azt hozza fel előbbi állítása mellett, hogy a girigáré ellen nem is bölcsészeti, mint inkább gyakorlati szempontból van kifogása, mert a girigáré jogosultságát elvben ő is elismeri, de mégis kárhoztatnia kell azt, mert kibővíti a ferbliben a különféle esélyeket s lehetetleníti nemcsak a »hasbanézést«, hanem a kombinációkat is. A girigáré olyan a ferbliben, mint az államban az anarchia. Minden üt, minden tromf s a véges emberi elme nem bír kiigazodni a káoszban.

Dr. Szirupkát édes ábrándozás fogja el e kellemes téma fölötti elmélkedésében, s már éppen válaszolni akar Krupicseknek, midőn Kléner úr felkiált, valamely tárgyban megbotolván:

- Hahó! Ohó! Egy bűnjel, uraim.

A két úr, kiket Kamuti és Belindek-Kukacz Márton is követnek, csodálkozva látja, hogy egy puska hever a fűben.

- Ez a Teléry Mihályé - mondja Kamuti.

- Természetesen, - jegyzi meg a vizsgálóbíró, a fegyvert felemelve, itt van a »T. M.« betű rajta. Semmi kétség többé...

Kléner úr homlokán sötét ráncok képződtek.

Gyorsabban lesz vége, mint gondoltam. Semmi kétség többé...

Azután hangosan mondá:

- Nézzük meg a helyet, uraim, ahol a hulla feküdt, aztán siessünk vissza a kastélyba, meg kell tennem a szükséges intézkedéseket.

A hely alig volt tizenöt lépésnyire onnan. Bige Ferke nyomban odatalált; a legázolt fű híven mutatja azt. Az arisztokrata vérét fölszítta az anyaföld s barnavörös lett tőle egy darabon. Semmi sem mutatta azt, hogy »kék vér« volt és különb a többinél!

- Szomorú hely ez, - mondá Kléner úr - s ha ráteszi a talpát az ember, úgy égeti azt valami... És ez az égető tűz felhat a szívig. Az igazság szomja ez, doktor! S ha az igazság szomja égeti a szívet, inni kell. Igazságot fogunk inni, doktor!

Kléner úr egy fejjel lett magasabb, midőn e magasztos szavakat mondá, míg ellenben Krupicsek úr akképp vélekedik magában, miszerint sokkal jobb volna ez idő szerint parádi vizet inni, amiben szinte benne van - állítólag - az igazság.

Visszamenet Kléner úr Kamutihoz intézett kérdéseket:

- Hol lakik Teléry Mihály?

- A szomszéd faluban, Ilyén, a forradalom óta. Azelőtt vicenótárius volt a megyénél.

- Miféle ember?

- Egyike a legbecsületesebb fiatalembereknek, egyéb baja sincs, csak hogy szegény.

- Fiatal ember? Hüm! Miből él?

- Egynéhány holdnyi birtoka van ott a faluban.

- Nagyon jól van, tiszttartó úr! Azonban mondja csak meg, ki örökli most a gróf Teléry uradalmát?

- A szent korona ügyésze - mondá Kamuti.

- Miféle állat az? - kérdé a derék Kléner úr csodálkozva.

- Más szóval az állam örökli az uradalmat.

- Bizonyos ön ebben?

- Nagyon természetesen, mivel a grófi családnak magva szakadt.

- Hogyan? Hisz éppen ön említette, hogy Teléry Mihály rokona a grófnak.

- Az csak történelmi rokonság. Három század előtt talán rokonok lehettek, de annak nincs semmi befolyása az örökösödési jogra. Egy nevük, egy nemesi predikátumuk van - ennyi az egész; sem több, sem kevesebb...

Kléner mélyen gondolkozóba esett.

Bizonyára csalódtam, - dünnyögé - nem az az indító ok, amit gondoltam: és az indító ok nélkül nem lehet megtalálnom a csomót. Nem valószínű, hogy valaki gyilkosságot kövessen el ok nélkül. De mit jelent akkor az elhajított puska s a futás?

Eközben a kastélyba értek. Kléner úr gondolkodva haladott át a márványcsarnokon a halottas terembe. Megállott a közepén s némán tekintett a semmibe, mint egy mozdulatlan, hideg, merev kőszobor.

A burnótszelence is kiesett kezéből. Annak a csörrenésére felrezzent, szippantott egyet s hosszan billegtette az orra bal padlását kívülről, hogy a túlságos arányban ráülepedett, édesen csiklandozó port a másik oldalra rázza.

- Valamiről elfeledkeztem, tiszttartó úr! Adja át azonnal a szükséges kulcsokat. Mielőtt valamibe fognék, át akarom nézni a gróf irományait.

A tiszttartó átvezette a gróf írószobájába s kinyitá asztala titkos fiókját. Kléner úr a vizsla ügyességével turkált az egymásra halmozott iratok közt, villámsebesen.

De nem talált semmit.

Pörös akták, nemesi levelek s az ügyhöz nem tartozó levelezések voltak ezek.

Végre egy csomó vers akadt kezébe. Olvasni kezdte őket. Egy kezdő firkái voltak. Tele beteges ábrándozással, szerelmi hévvel és verstani hibákkal.

»Hüm, hüm! Tehát verseket is írt a gróf. Hüm, hüm. Ezt sem rossz tudni.«

Az eredménnyel azonban nem volt megelégedve, s már épp bosszankodott, össze akarta csapni a fölbontott csomagokat, mikor egy kilenckoronás levélpapírra esett pillantása.

Egy levél kezdete volt az. Annyi sem. Csupán egy megszólítás. Csupán annyi:

»Tisztelt Biri kisasszony!«

Ezután még két szó következett, de azt a levélíró gróf olyan vastag vonalakkal törülte ki, hogy nem lehetett elolvasni.

A vizsgálóbíró felemelte fejét és apró szemei diadalmasan csillogtak.

»...Tehát mindenütt, mindenben az asszony!«

Fejét gondolkodva hajtá le az íróasztalra s sokáig maradt e helyzetben, - mialatt kívülről zavarólag hangzott be a dr. Szirupka és a Krupicsek heves disputája azon témáról, hogy a piquetben szabad-e a »quintet« vagy »quartot« a »négy tizes« után is kimondani?

(E fejezetben oly kevés valamirevaló dolog történik, hogy maga a szerző sem tud annak címet adni.)

Kléner úr egyike volt azon embereknek, kiket az új idő honosított meg Magyarországon, s kik az idegen talajt igen megkedvelték. Egyike volt azoknak, kik családfájukat otthon Cseh- vagy Morvaországban hagyták, de az új ágakat szívesen ültették be a hazai földbe.

Ha valaki megnézné otthon az almárium tetején azt a kopott kötésű cseh énekes-könyvet, melyből valaha még tán nagyanyja zengedezte a zsoltárokat valamely prágai templomban, annak a hátulsó lapján ezeket találná felírva:

»Január 10-én Anno 1840 született Árpád fiam a rák plánéta alatt.

Dec. 18-án 1840 született Töhötöm fiam a bika jegye alatt.

Nov. 30-án 1841 született Dezső és Kálmán fiúikrek. Mindkettő a mérleg plánéta alatt.«

De az ördög győzné elszámlálni a hosszú sorozatot a gyerekekről, mely annyira igénybe vette éveken át az imádságos könyv üres lapjait, miszerint az utolsó, tavaly született csemete már a »margóra« került, annak is a legszélére.

Itt most már természetesen meg kellene szakadni a családfának, ha Kléner úron egyáltalán kifoghat a végzet. Kléner úr cirkumspektus ember, s egy ív tiszta papirost szándékozik máris köttetni a tisztes családi könyv hátuljára.

Ezen kitérést azért kockáztattuk meg, hogy Kléner urat tisztázzuk a közönség szemeiben, s hogy azon időt kitöltsük valamivel, mely alatt a hajdú Ilyére küldetett azon célból, hogy ott keresse föl Teléry Mihály urat s nyújtsa át neki a hivatalos megidézést, mely szerint a legszigorúbban köteleztetik azonnal megjelenni a vizsgálóbíró előtt.

Délután öt óráig megfordul a hajdú: Johann Körmös volt császári királyi katona és alásan jelenti, hogy az idéző végzést kiszegezte Telérynél az ajtóra, mivel Teléry Mihály, mint cselédei vallják s mint arról a falu népe által is meggyőződött, már négy nap óta nem volt otthon. El nem bírják gondolni, hova lett.

- No, ezzel sem diskurálunk többet - véli Krupicsek.

- Bah! - mondja Kléner úr - hát mire való a rendőrség? Igaz-e, doktor? S főleg mire való az én orrom?

Krupicsek úr szólni akart. Tán azt akarta megfejteni, hogy mire való a Kléner úr orra, vagy tán valami egyebet akart mondani, de Kléner úr nem engedé szóhoz jutni s Kamuti felé fordult.

- Újra öntől kell felvilágosítást kérnem. Ki van itt a környéken előkelő kisasszony, akit Borbálának hínak?

Az öregember elgondolkozott. Ki is van csak? Hányta-vetette az elméjében. Hogy most ez a fiatalabb generáció már a neveket is Párizsból rendeli meg! Becsületes régi Borbála névre, ahogy az ősanyáinkat hítták, manapság már csak a parasztlányokat keresztelik.

- Ha csak nem a Majornoky Boriska - mondá végre.

- Ahá! A Majornoky Boriska? Kicsoda az?

- Az egy gazdag, ide a faluba való úrileány. Ahun ni, az ablakon keresztül ide látszik a kastélyuk. Az ott, a sárgatornyos.

- Szép-e?

- Már t. i. nem a kastély - hanem Boriska? - vágott közbe Krupicsek.

- Ne beszéljen bele, domine! Ön nem ért ehhez! Önnek nincs fogalma azon finom rendőri szálakról, melyekkel én gubómódra körülfonom e gordiusi csomót, melyből világhírű bűnügy ígérkezik, barátom. Ön mindenbe belefecseg, domine! Azt mondja ön, hogy Teléry elszökött. Hova szökött volna?

- Jeldaui-Helveciába - mondja Krupicsek.

- Hüm, és ha odaszökött volna is, - mint mondám már - mirevaló lenne a rendőrség? Igaz-e, doktor?

Szirupka a fejével bólint:

- Igen... igen. A rendőrség olyan, mint a »huszonegyes«, arra való, hogy a »pagátot« elfogja.

- Ön téved, orvos, - ellenveté rendületlen meggyőződéssel Krupicsek - a huszonegyes nem mindig fogja el a pagátot s a huszonegyest is elfogják néha.

- Nem arról van itt szó, hogy az önök e téreni szakismereteit hallgassam, hanem önnek egy igen fontos szolgálatát kell igénybe vennem az állam nevében. Önnek... önnek, Kamuti úr!

Az öreg kuruc, ki eddig alázatosan engedelmeskedett, az »állam« szóra felemelte fejét s kezével elhárító mozdulatot tőn.

- Nekem semmi közöm az államhoz, bíró úr! Én nem ismerem ezt az »urat«.

- Oh! Oh! No persze! Majd el is feledtem az »időket«. No no, öreg úr, nem kell azért nyomban tűzbe jönni. - Nem is annyira az állam követeli azt öntől, mint inkább az »Igazság istennője«. - S az egy igen tündöklő arcú, szép asszony. Megérdemli, hogy udvaroljunk neki! Ez oszt' a gondolat, doktor!...

- Mit kíván még tőlem, bíró úr? Mindent elmondtam már...

- Nem egészen, - tréfálkozék Kléner úr - ha jól emlékszem, még azt sem hallottuk, szép-e a Boriska kisasszony? Gyanús, hogy e kérdésben oly vonakodólag felel. Hehehe! Nagyon gyanús... Pedig nincs oka féltékenynek lenni. Becsületemre mondom, gyanús, hehehe...

Az öreg úrra nem tévesztette el hatását e kedélyesség, maga is ilyen hangulatban felelt:

- Ha szép-e? Szeretnék megfiatalodni csak azért, hogy őt azokkal a szemekkel láthassam, melyek a szépséget fölfogni tudják.

- A gróf ösmerte?

- Azt hiszem, látásból.

- Van a kisasszonynak valami viszonya?

- Nincs. Legalább tudtommal nincs. Mindössze Teléry Miskáról beszélt valamit a pletyka, de az is elhallgatott.

- Tiszttartó úr, nekem okvetlenül beszélnem kell a kisasszonnyal.

- Az pedig nagyon nehéz lesz.

- Miért?

- Mert az öreg Bornemisza István a kisasszony gyámja; s az a mostani hivatalnok-féle embert - már bocsássák meg az urak - be nem ereszti a portájára.

- De hátha ide idéznők a kisasszonyt?

- Nem eresztené ide.

- De önnek tudnia kell, hogy nekem hatalom is van a kezemben, s akit akarok, erőszakkal is ide hurcoltathatom!

- Az kellene csak még, hogy az öreg Bornemiszával kössenek ki. Mindnyájokat agyonverné a nép.

Kléner úr nem jött zavarba.

- Tudtam, hogy úgy van. S csak azért soroltattam magamnak elő ezeket, miszerint ön belássa, hogy számomra csupán egy mód maradt a kisasszonnyal szólhatni; - ha tudniillik ön lesz szíves odavezetni s álnév alatt, mint barátját mutatni be a családnál.

(Kléner úrék elindulnak.)

Az öreg sokáig ellenkezett, hogy ő az ő tiszteletreméltó barátja: Bornemisza István családját elámítsa. Az sem ment fejébe, miként lehessen a kedves szép Boriska összeköttetésben egy bűnüggyel.

- No no, tiszttartó úr, - csillapítgatta Kléner úr - félreértjük egymást. Nem a kisasszonyról van itt szó, hanem a végzet néha sajátságos kifürkészhetetlen útjairól. Ön okos ember, Kamuti úr, ismernie kell a szenvedélyeket. Miért ne mehetne el a rohanó patak útja egy szerény mezei virág mellett?

De már ezt az okoskodást csakugyan nem bírta Kamuti úr megcáfolni.

- Nézze meg, barátom uram, ezt a három szót. Egy levél kezdete ez valakihez, akinek Biri a neve. Az igazságszolgáltatás nyitott szemeit és szimatoló orrát el nem kerülhetik e szavak. Mi lehetetlenség volna abban, hogy a gróf titkos szenvedélyt táplált Majornoky kisasszony iránt? Ki tilthatta meg neki?

- De uram, - ellenveté a tiszttartó úr - a kisasszonyok valószínűleg nincsenek is a faluban, hanem odakünn a pusztán az öreg úrral.

- Kérdeztessük meg.

S Kléner úr azonnal elküldé a hajdút megtudakozni. Azalatt pedig kihallgatta az apró-cseprő tanúkat, lelkiismeretes figyelemmel jegyezve föl minden adatot, mely a grófra és Teléry Mihályra vonatkozott. Meg volt győződve, hogy világhírű bűnügyben dolgozik, mely méltán fog sorakozni az Ebergényi- és a híres Tichborne-pörhöz, s nevét emlegetetté teszi a kontinensen.

A szerzett adatok azonban nem vitték közelebb; azok csak azt bizonyították, hogy Teléry Mihály egyike a legbecsületesebb, legjámborabb, közszeretetben részesülő ifjaknak, kihez még árnyéka sem fér a bűnnek. A megye társadalmi életének ő volt a dísze. Ő nem lehetett a gyilkos.

A gróf ellenben rideg, komor, kegyetlen ember volt, a tanúvallomásokból levont eredmény szerint. Soha senki sem szerette, soha senki sem mosolygott rá, talán még az édesanyja sem, ha ugyan anyától született a csonttá-vérré vált, testet öltött alak, kitől mindenki irtózott. De miért? Valami ösztönszerű idegenkedés volt az emberekben, melyet nem magyaráz meg a lélektan. Soha senki sem látogatta, soha senki sem kért tőle semmit, pedig nem is volt fösvény. Még a koldus is kitért előle, ha rideg, sápadt, síri arcát megpillantá. Még a vakokat vezető gyerekek is ismerték, s reszketve húzták félre a kapuk aljába vakjaikat. Ő maga sem szeretett senkit, jót senkivel sem tett, szívét nem öntötte ki senki előtt, mert senkije sem volt. Hallgatag, zárkózott kedélyű volt, éjjel azonban sokszor barangolt a mezőn.

Azután megnézte Kléner úr a »corpus delictiket«. Különösen megvizsgálta a »T. M.« betűs puskát, mely a Teléry tulajdonának lett konstatálva. Csupán az egyik cső volt megtöltve, mégpedig golyóra. Ebből kelle eldördülnie a Bige Ferke által hallott lövésnek, mely a gróf életét kioltá; az igen-igen nehezítő körülmény, hogy golyóra van töltve az egyik cső! Miért volt azt golyóra megtölteni nyúlvadászatra?

- Bocsánat, spectabilis, - szólt Krupicsek úr - ne tessék figyelmen kívül hagyni, hogy a gróf puskájával is hasonlóan áll a dolog; az egyik cső üres, a másik golyóra van megtöltve.

- Persze, édes Krupicsek barátom. Éppen ez a szép oldal a Teléry-féle bűnügyben. Bizonyos titokszerűség. Hüm! Félek, bonyodalmas lesz. A lapok is foglalkozni fognak vele. Bizonyára...

- Én is azt hiszem, a dolog nem oly egyszerű, mint hisszük. Eddig legalább nincs okunk hinni, hogy Teléry Mihály a gyilkos. A gróf öngyilkos is lehetett, s Mihály rémületében futhatott s dobhatta el puskáját.

- Igen barátom, de ismétlem, miért volt a csőben a golyó?

- És miért volt a gróféban? Az egyik kérdés elüti a másikat; addig míg az esemény indító okát nem sikerül kikutatnunk, minden csak föltevés.

- Egészen helyes, - bizonyítá az orvos - előbb gyökeresen meg kell ösmerkednünk az előző napok történetével, mert ezeknek a napoknak kell, hogy legyen történetük.

- Éppen ezt akarom kiszimatolni. Éppen ezt! Megjött-e már a hajdú? - kérdé.

- Meg, - mondja eltitkolhatatlan örvendezéssel Kamuti - Bornemiszáék csakugyan künn vannak a tanyai nyári lakukban már négy nap óta.

- Nos mit tesz az? Oda fogunk elmenni. Mégpedig azonnal. A patvarban is, minden a legjobban megy... Ön bemutat engem, mint a gróf barátját, ki a temetésre jött el. Ily minőségben fesztelenebben fogok cseveghetni. Azt hiszem, indulhatunk is, a kocsis hadd fogjon be; az a tanya egy óra járás...

Kamuti szabadkozott.

- A sok mezei munka... A széna behordatlan...

- Eh! - kinek gazdálkodik? Örökös nem maradt, az örökös, mint ön mondja, az állam - s az én vagyok.

A hencegő francia király óta még ily nagy szavakat nem nyelt el a levegő.

- De ezen eltakarítatlan holttest... próbálkozék Kamuti úr még egyszer.

- Éppen e holttest teszi kötelességévé, hogy az igazság felkutatására segédkezet nyújtson, nehogy az ártatlanság lakoljon.

- Menjünk, uram, - szólt az öreg elérzékenyülve s hagyta magát föltuszkoltatni a kocsira.

Kléner úr még a kocsiról is egyre csevegett.

- Ön azalatt, domine Krupicsek, nyomoztassa a Teléryt, hogy visszatértemkor pontos, kimerítő jelentést tehessen. Biztos őrizet alá kell tenni, ha megkerül.

Útközben, míg az urasági kocsi a döcögős úton sebesen röpíté őket, hallgatag és gondolkozó volt, csupán egyszer kiáltott fel bosszúsan: »Rossz ómen, átkozott rossz ómen«.

A jeles férfiú ugyanis otthon felejtette a burnótszelencéjét s a legközelebbi tanyáról egy lovas embert küldött érte a Teléry-kastélyba, mert anélkül kutatásokhoz fogni valódi istenkísértés lenne.

(Majornoky Borcsa szereplő személyzetünk közé lép. Kléner úr meglepetik a szépsége által.)

A Majornokyék kerítésén reggel óta kelepelt egy szarka, a falusi lakók ez a kedves fekete-fehérbe öltözött komornyikja, ki az érkező vendéget bejelenti. Eleinte unatkozva gubbaszkodék egy korhadt karón, melynek hasadékain ki s bemászkáltak a mindenféle bogarak, a magát otthonosan érző szú és lapos bödék nagy sokasága. A szarka nagy komolyan nézegette, csak néha-néha piszkálta meg őket hosszú, összenyomott csőrével, ímmel-ámmal. Nagy oka volt a kedvetlenségre. Az a malheur esett meg rajta, hogy az imént, midőn étkezési kombinációkkal egy ízletes húsú bogár felé nyúlt, egy apró pille röpült torkába s szűk szájpitvarában összevervén szárnyait, a szarka torkát konokul megcsiklandozta.

Biz az borzasztó dolog volt. Sokáig rázta utána a fejét, s - mint már mondottuk - kedvetlenül turkált az istenadta mindennapi kenyérben, mely a lyukacsos karó minden zeg-zugából bőven özönlött ki sütkérezni a napra. No, de az idő megenyhít mindent, s a vendégek előfutárja a kellemetlenség utóízének elmúltával ismét napirendre tért, s mint valami kényes páva a legyezőjét, szélesre teríté szét farkát, rázva azt jobbra-balra, hangos kelepeléssel; mintha az érkező vendégekről beszélne.

Egy gyönyörű barna fő bukkant elő a folyosón sorba rakott leander-bokrok közül. Talán oda is tartozik: a leandertőn nőtt a legszebb virágnak.

- Hess, te, hess te... nem kell most a vendég - és megfenyegette piciny ujjával a csúf madarat.

A szarka kutyába sem vette a bizalmatlansági szavazatot, egyre kelepelt.

Dejszen ma ne jöjjön senki. Nem lehetne az kedves vendég! Mert hiszen a legkedvesebb vendég, aki azt a szép rózsás leányfőt megzavarta, itt van. De csitt!

Hiszen azt még senki sem tudja, ez még mély titok, a szép barna főbe nagy ravaszsággal belopódzott gondolat, mely még ott is csak inkognitó kóvályog; igazi nevét nem meri elárulni, sem azt, hogy a szív küldöttje, titkos hódítási instrukciókkal ellátva, csak olyan átutazó ártatlan perszónának adja ki magát, ki ha akarom - gondolat, ha akarom - köd, ha akarom - füst, ha akarom - ott van, ha nem akarom... - bizony akkor is ott van.

A szép tündöklő homlokon azonban az égető sötét szemekből kicsillogó öröm fölé valami piciny bánatfelhőcske van odaállítva intendánsnak.

Beszélyírói látcsövünkön megadatott azon privilégium: látni még olyan rejtett dolgokat is, miket talán Kléner úr orra sem lenne képes kiszimatolni; igen jogosan bocsátkozhatunk tehát Borcsa kisasszony arckifejezésének magyarázatába.

Magyarázatába a megmagyarázhatatlannak! Mert négyszem közt szólva, van-e abban logika, hogy mikor valakinek öröm ül a szemében, bánat üljön egy centiméter távolnyira a homlokán? Éppen olyan, mintha valakinek a csizmapatkója szikrát adna, mikor térdig lubickol a vízben.

Fiatal leányokkal azonban sok olyan történik, ami akkor válik igazán érthetetlenné, mikor már meg van magyarázva.

Ne vállalkozzunk tehát sisiphusi munkára, elégedjünk meg annyi leleplezéssel, hogy a Borcsa kisasszony szívecskéje már nem semleges terület; hogy a szarka fecsegése most prózai; és végül, hogy valami nincs ínyére. Többet még a regényírói látcsőn sem lehet meglátni a - nőből.

A Kamuti és Kléner urat hozó cséza mintha az égből cseppent volna le, hirtelen berobog az udvarra.

A barna fő ijedten tűnik el a bokrok között, de csak egy pillanatra, a másikban már vidáman ugrik Kamuti elé édes ravaszkodással:

- Oh, a szarka... A kedves szarka, hogy megmondta.

- Bemutatom magának, kedves húgocskám, tekintetes Kléner urat, őméltósága barátját.

Boriska kedves pukedlit vágott, amint azt a cseh táncmestertől tanulta a »madám«-nál, mit Kléner úr átkozottul ügyetlen meghajlással viszonzott. A leány szembeszökő szépsége, melyet még növelt a rózsaszín ruha csipke-bordázatán át kikandikáló karok vakító fehérsége (Kléner úr bolondja volt a karoknak), zavarta meg annyira, vagy a burnót-szelence távolléte tette oly ügyetlenné, nem lehet biztosan megállapítani. Elég az hozzá, hogy nagyon esetlen és zavart volt, bemenet fejét beleütötte a külső ajtó keresztfájába, a konyhában feldöntött egy mosó-dézsát, az elébe siető komondornak pedig azt mondta: »Kezeit csókolom«.

No, de zavara végre is nem tartott sokáig, a lovas legény megérkezett a szelencével s Kléner úr nemsokára maga vezette a társalgást ott benn a két hölggyel.

- Sajnálom, átkozottul sajnálom, hogy a tekintetes úr nincsen itthon, szerettem volna megösmerni. Az ördögbe is, sokat hallottam már felőle.

- Gyámatyánk a kelecsi gazdaságunkra utazott még tegnapelőtt. Minden órán várjuk.

- Oh, bárcsak jönne már - jegyzé meg Boriska, zavartan nézegetve körös-körül.

S mintha a mennyei gondviselést is megvesztegetné e gyönyörű korall-piros száj minden, még meggondolatlanul is kiejtett kívánsága, - azon pillanatban berobogott az a kocsi is az udvarra, - amelyik Bornemisza István uramat hozta.

(A diadalmas orr.)

Az öreg Bornemisza belépett. Körülbelül semmit sem változott 1847 óta, amely időből bemutattuk ez elbeszélés elején; haja már úgysem fehéredhetett meg jobban, hacsak vissza nem feketedik; tagjai pedig nem vesztették még el ruganyosságukat. Fürgén ugrott be a szobába, mint egy evet, s az eléje siető leányokat megölelvén, az öreg Kamutival melegen szorított kezet, aztán derekasan megrázta a Kléner úrét is, és igen örült, hogy őt vendégül üdvözölheti.

- Egy szomorú eset hozott a Teléry kastélyba, amit már bizonyosan önök is tudnak.

A két leány kíváncsisággal teljes pillantást lövellt Kléner úr felé, ki bizonyosan nyomban el is mondja a gyilkosságot, ha Bornemisza István uram észrevétlenül nem csiptet egyet a szemeivel, figyelmeztetve őt a titoktartásra, mintegy magyarázva neki egyetlen szemhunyorítással, hogy ő maga mindent tud, de a lányokat jó lesz megkímélni.

- Egy szomorú eset hozott, igenis... eltört a szekerem tengelye útközben, s míg a kovács összecsinálja, itt kell vesztegelnem... Meg nem állhattam, hogy ezen időt és alkalmat föl ne használjam önt és becses családját meglátogatni.

- Nagyon örülünk, spectabilis.

- Különösen pedig Biri nagysámat kívántam ezúttal felkeresni, annyival inkább, mert üzenetet hozok neki.

- Ah! - kiáltott föl Boriska élénken. Bizonyosan valamelyik barátnémtól.

- Igen is, meg nem is - felelte Kléner úr titokszerű mosolygással. - Majd meg fogja látni.

- Már is kíváncsivá tett.

Kléner úr úgy tett, mintha kötekedni akarna Boriskával, s mennyre-földre elkezdett esküdözni, hogy ő azt csak négyszemközt mondhatja el, mert az olyan nagyon nagy titok.

Boriska csodálkozva mereszté szép szemeit az idegenre s kérdőleg fordult Mari felé.

Bornemisza bácsi észrevette a lányka habozását, melyet nyilván az illendő és nem illendő fölötti fogalmak mérlegelése idéz elő, s azzal akarta végét vetni a Boriska könnyen udvariatlanságnak látszható határozatlanságának, hogy ujjaival a szomszéd szoba ajtajára mutatott.

Kléner úr fölkelt és udvariasan karját nyújtá, hogy a megrezzent leányt odavezesse.

- Nem, nem... a mellékszobában egy, egy... valaki van.

- Ki van a mellékszobában? - kérdé az öreg Bornemisza.

- Egy szegény beteg ember - hebegé Borcsa elpirulva.

- Csak nem valami muszka emisszárius, hogy olyan nagyon titkolóztok vele?

- Nem; hanem... - ellenveté Mari.

- Hanem?

- Rosszabb a muszka emisszáriusnál is, mert Pista bácsi nem szívelheti. Márpedig a szegény Boriska...

- Oh te! Oh te! - kiáltott föl Boriska sírva fakadva, és szégyenülten futott a kertbe a virágokhoz. Azokhoz a virágokhoz, akik megértik, de nem beszélik el a kedves titkot.

Az öreg Bornemisza türelmetlenül és bosszús arccal sürgeté Marit.

- Megmondod-e már egyszer, édes leányom, hogy ki van itt.

- Ejnye no, édes bácsi... Hát a Teléry Miska van itt. Idejött tegnap s beteg lett. Csak nem dobhattuk ki az utcára.

Az öreg Bornemisza ajkába harapott, arcrángatódzása mutatta a mély fölindulást, melyet e hír okozott, de leszorított ajka egyetlen szóval sem árulta azt el.

A vasfejű öreg már útközben mindent meghallott s gyanította, hogy Teléry Miska áll a vád alatt.

Maga Kléner úr pedig egész hidegen húzta ki a szelencét, szippantott és mutatóujjával orrát mindkét oldalról gyöngéden megveregette, mintha mondaná: »te hoztál engem ide, tied az érdem, a dicsőség és jutalom«.

Legelső dolga volt Boriska után látni.

Az ott ült a lugasban, kezeibe temetett arccal. A kezek még nedvesek a könnyektől, és az arc alattuk már mosolyog. Az elárult titok feletti fájó érzés csöndes megelégedéssé változott. Most már legalább keresztülesett ezen is. Oh, szinte jó, hogy kiböffentette az a Mari; Pista bácsi, ha fogja is ellenezni egy kicsit, amilyen jó ember, végre is megnyugszik mindenben.

Ha valami nyugtalanítá Borcsát, az a Teléry viselete volt, ki feltűnő mogorva, levert kedélyű. De a szerető leány tudott annak találni ezer okot. Valami kellemetlenség érte, pénzzavarban van, vagy tán... Eh! hiszen nem lehet mindig jókedvű.

Kléner úr éppen akkor ért Boriska közelébe, midőn ezek a fontos dolgok foglalkoztatták elméjét, miért is észre sem vette elmerülésében, hogy az idegen úr előtte áll.

- Bocsánat, édes kisasszony, - mondá ez érdemes férfiú, mellette foglalván helyet a gyeppamlagon, - de okvetlenül szükséges kegyedhez néhány kérdést intéznem.

Boriskának eszébe jutott a »madám« tanítása a nevelőintézetből: »mindenekfelett legyetek udvariasak, gyermekeim, a fehérhajszálú férfiak iránt, még ha nem jól esik is« - és azt felelte Kléner úrnak:

- Rendelkezzék velem!

- Engedjen előbb még egy megjegyzést.

Kléner úr ünnepélyesen szívére tette kezét.

- Esküszöm, hogy nem kíváncsiság ösztönöz kérdéseimre, bármily különösek legyenek is azok. Egy emberélet függ szavaitól, kisasszony. Legyen szíves tehát meghódolni e tekintetnek s őszintén felelni mindenre.

Borcsa megrettenve nézett az idegenre: tréfál-e, vagy igazat mond?

- Istenem, - rebegé - mit akarnak tőlem?

- Egy kis őszinte fölvilágosítást.

- Őszinte leszek, uram.

- Hüm! Lássuk, az lesz-e valóban? Mondja meg például, szereti-e Teléry Mihályt?

Boriska méltóságos haraggal pattant föl ülőhelyéről, keble sebesen dobogott, melle zihált.

- Ki adta önnek e jogot?

- Szomorú tisztem, kisasszony. Teléry veszélyben forog.

- Ah! - szólt fölrettenve fájdalmas hangon - mindjárt éreztem. Igen, uram, - tette hozzá a fölindulás pátoszával - én szeretem őt teljes szívemből. De kicsoda ön?

- Mindenesetre barátja.

- Ah uram, ha ön barátom, kérem, ne hagyjon sokáig kétségben. Milyen veszélyben forog ő?

- Lehet, semminőben. Feleleteitől függ...

- Akkor kérdezzen!

- Mióta szereti őt?

- Magam sem tudom. Van-e a szerelemnek kezdete? Talán egy hó, talán egy félév, talán több...

- Teléry nem volt valakire féltékeny?

- Senkit sem szerettem kívüle.

- De kegyedet kívüle is szerették többen. Bizonyára, bizonyára...

- Nem tudom.

- Vigyázzon, kisasszony, ön nem őszinte. Ezzel mindent elront.

Kléner úr most ahhoz a ponthoz jutott, hogy a legnagyobb tételt tegye fel egy kockára.

- Önt Teléry gróf is szerette, sőt levelet is írt kegyedhez.

- Ez igaz. Teléry gróf írt hozzám egy udvarias levelet.

- Hah! - tombolt a Kléner úr lelke örömreszketve... Milyen orr! Milyen orr ez az enyim!

(A dráma végéhez látszik közeledni.)

Boriska halk, szakadozott, fuldokló hangon folytatta:

- E levélben azon kérelmét adta elő, hogy tűzzem ki a napot és helyet, ahol velem egy gyöngéd tárgyban beszélhessen. Én ide híttam meg őt, ahol jelenleg tartózkodunk.

- Mely nap történt ez? - vágott közbe a bíró.

- Hétfőn. Én keddre tűztem ki az időt, ő megjelent s itt e kertben a legnagyobb meglepetésemre kinyilatkoztatta, hogy szeret.

- S mit felelt kegyed? - kérdé Kléner úr mohón.

- Megmondtam neki, hogy szívem nem szabad, hogy Miskát szeretem.

- Patvarba! - álmélkodék a jó úr, míg homlokára mogyorónyi izzadságcsöppek gyűltek. - László gróf természetesen le volt verve.

- Nagyon szomorúan távozott, s különös meglepetésünkre, ez elutasító válasz dacára ismét megjelent vasárnap dúlt, sápadt arccal. - Mondta, hogy egész éjjel nem aludt, s hogy egy határozat érlelődék meg lelkében: még egyszer házasságot ajánl - s ha el nem fogadom, meghal.

- Ezt mondta! Ah, ezt mondta! - szótagolá Kléner úr lehangoltan.

- Szavai komoran, síri nyugalommal hangzottak. Megijedtem s nem mertem elutasítani. Azt hiszem, mindjárt megölt volna. Oh, az irtóztató volt, midőn feleletemet várva, rám nézett azokkal a meredt, üvegszín szemeivel. Még most is borzadok tőlük.

- Úgy, úgy... ön tehát nem utasítá vissza? - kiáltott föl a bíró élénken.

- Tehettem-e azt? Négy heti gondolkozási időt kértem... Addig, gondoltam, kimegy a fejéből...

- Szólt erről valakinek?

- Mindössze Mari nővéremnek.

- Hogyan, Miskával sem közölte?

- Alkalmam sem volt hozzá; a gróf első látogatásának eredményét elmondtam neki, mert másnap reggel találkoztam vele. A második látogatásról azonban semmit sem tud; éppen ma akartam azt neki fölfedezni.

Kléner úr fölkelt, meghajtá magát és miközben kezeit dörzsölte, még egy kérdést látott jónak tisztába hozni.

- Köszönöm, kisasszony, ön teljesen fölvilágosított, még csak arra vagyok kíváncsi, hogy László gróf meg volt-e elégedve a válasszal.

- Azt hiszem, igen. Kezet csókolt, midőn távozott, s gyámatyám beszéli, hogy midőn a kocsihoz kísérte, mosolyogva szorított vele kezet. Ő, aki sohasem szokott mosolyogni.

Kléner úr előtt most föltárulni látszott az egész szomorú dráma. Látta azt lelki szemeivel és gyönyörködött benne, mint a művész a majdnem egészen kész képben, hol az összehordott nagyszerű anyaghoz csak itt-ott hiányzik egy keskeny vonás, egy-egy szín.

Nyugodtan készült távozni, de Boriska útját állta.

- Tudni akarom, uram...

A bíró hosszan nézett rá és oly gyengéden, mint csak tudott.

- Elég korán fogja megtudni, szegény... szegény gyermekem!

Azzal megfordult s végigsietve az udvaron és szobán, hol az öreg Bornemisza még mindig némán, tenyerébe temetett arccal, az öreg Kamuti és Mari egyetlen kérdésére sem felelve, ült, fölrántá a szomszéd szobába vezető ajtót s ünnepélyes hangon kérdé:

- Teléry Mihály, itt van ön?

Boriska éppen akkor lépett be s remegve állott meg a baljóslatú hang hallatára, mely reszelve hasította a levegőt s erős rángásba hozta a kis szívet.

- Itt vagyok, - volt a felelet a másik szobából, s az ajtóban megjelent Teléry. Gyönyörű, férfias alak, sugár bajusszal, sugár termettel, becsületes, nyílt arccal.

A bíró élesen nézett erre az arcra: a Kain-bélyeg nem volt rajta.

- Ön a törvény nevében foglyom.

Az ifjú megrezzent s valódi bűnösként lesüté fejét: hosszú, göndör fürtei beárnyékolták.

Az ősz Bornemisza István fölemelkedett ezekre a szavakra s Kléner úrhoz lépett.

- Ki ön? Mit akar? Hogy mer itt rendelkezni? Ezer villám! Az én házamban, az én vendégemmel.

- Uram, az ön vendége gyanú alatt áll, hogy meggyilkolta Teléry László grófot.

- Az lehetetlen! - hörgé az öreg Bornemisza.

Teléry fölemelte fejét, egy szelíd tekintetet vetett az öreg úrra és egy fájdalmast Borcsára.

- Igen, én öltem meg őt, mert nagyon, nagyon szerettem Boriskát.

- Boldogtalan! - kiáltott föl Bornemisza, de kiáltása egy velőt hasító női sikoltásba veszett, melyet egy a padozatra hulló test tompa zuhanása követett.

A hanyatló nap szokás szerint vidám arccal kukkant be a zöld ablakfüggönyökön keresztül, búcsúzni a kedves falusi ház lakóitól, és a szarka még folyvást ott kelepelt a korhadt karón; de a nap olyan sötét arcokat talált, hogy azon hitben, miszerint éj van már s elkésett útjában, nyomban visszahúzódék; és a szarka is, mintha azt kiabálta volna ez egyszer: »gyilkos, gyilkos!«

(Kléner úr elcsügged.)

Míg a vizsgálóbíró az elbeszélt eredményhez jutott, addig a kastélyban semmi említésre méltó nem történt, hacsak azt nem vesszük eseménynek, hogy Krupicsek jegyző úr dr. Szirupka méltó bosszúságára éppen »quintet« mondott aduban, midőn a megnyílt ajtón Kamuti és Kléner lépett be, az utóbbi nagy mérgesen.

- Ah, ily korán? - szólt Krupicsek úr, s az akták alá sanzsírozta a kártyát.

Pedig bizony már nem volt valami nagyon korán, esti kilenc óra után járt az idő.

- Mindent kisütöttem - szólt Kléner úr kedvetlenül, szürke, németes szabású köpenyét egy székre dobva.

- Én sem ültem itt hiába...

(De nem ám - gondolta az orvos; húsz partit vert rám a kópé.)

- ...Azóta már nyomában vagyok Teléry Miskának.

- Ne mondja! - jegyzé meg Kléner úr gúnyosan.

- Kutattam, nyomoztam, szimatoltam, kérdezősködtem, inquiráltam és sikerült konstatálnom, hogy Styriába futott.

- Az messze van! - mondá ásítva Kléner úr, kinek kedve telt kedvét tölthetni valakin. - Styria messze van.

Krupicsek úr nem hagyta magát zavartatni önérdemeinek felsorolásában.

- Sebaj! Azért hosszú az igazságszolgáltatás keze, hogy oda is elérjen. Gondos fáradozásaim folytán sikerült hű személyleírását összeállítanom.

(Egy albumban megtalálta a lurkó az összes gazdatiszti személyzet fotográfiáját.)

- Krupicsek úr, ön buzgó tisztviselő, - szólt Kléner úr meghatottnak látszó hangon - hanem azért bízvást pipára gyújthat azzal a személyleírással...

- Hogyan, főnök úr? - kérdé az indignálódva.

- Hja barátom, Teléryt már én el is fogtam, el is hoztuk, künn van az udvaron, azaz hogy, illetőleg, vagyis jobban mondva a börtönné rögtönzött urasági jégveremben.

- Jó híves hely - mondá Krupicsek minden zavar nélkül.

- Az úton ki is vallattam, - mondá Kléner úr szomorúan. - Mindent bevallott az akasztófáravaló... Mindent bevallott.

- Hála istennek.

Kléner úr keserűen ráförmedt.

- Mi? Hála istennek? Önből a káröröm beszél, domine. Ön mindig ellenségem volt, halálos ellenségem. Még azt mondja: »hála istennek«, mikor engem valaki tönkre tesz. Ilyen ügyet e néhány ostoba szóval, hogy »én vagyok a gyilkos«, lelkiismeretlenül befejezni, ilyen ügyet, melyben országos hírre vergődhettünk volna. Uram, én nem találok szavakat méltatlankodásom kifejezésére. Ez leverő, ez elszomorító.

Kléner úr oda volt a fölindulástól.

- Csomagolja be, domine, a corpus delictiket és a jegyzőkönyveket. Többé nincs itt mit keresnünk. A Teléry-ügy véget ért. Mindent bevallott az a gazember; nem maradt semmi kitudni valónk. Semmi, semmi... Ami még következik, az már egészen a törvényszék dolga. Vacsora után akár haza is mehetünk nyomban. A bűnöst otthon is kihallgathatjuk.

A vacsora azonban olyan hosszú ideig tartott, hogy messze benyúlt az éjbe, minélfogva Kamuti úr azon szíves meghívása, hogy a tekintetes urak maradjanak itt éjszakára és a temetésre, minden nehézség nélkül elfogadtatott.

- Spectabilis, - szólott oda dr. Szirupka súgva Kamutihoz, midőn lefeküdni készültek - ez a Krupicsek nagy korhely. Vitessen egy kancsó bort a szobájába is. Mert jó fiú, nagyon jó fiú s érdemes, hogy kedvezzünk neki. Márpedig, ha éjszakára nincs bora, nem jól érzi magát... Becsületemre mondom, kétségbe van esve.

Kamuti úr persze hogy engedett a szép szónak s a fölszolgáló inasok egyike által nyomban intézkedett arról, hogy a jószívű doktor nemes sugallatának érvényt szerezzen. - Mit saját szemeivel látván dr. Szirupka úr, megnyugvással ballagott ki élénk diskurzus közt a két úrral a komornyik gyertyái előtt a kastély keleti szárnyába, hol háló-szobáik voltak.

- Melyik a jegyző úr szobája?

- Ez az udvari itt - mondá a komornyik.

- Hát az enyim?

- Ez itt átellenben...

- Nix nucz barátom. Hallja ön kedves Krupicsek úr, engem meg akarnak ölni. Bennem a reggelenkint beszivárgó üde lég tartja a lelket. S ez üde légnek okvetlenül a növényzet kipárolgásával kell vegyülnie. Summa-summarum, nekem okvetlenül udvari szoba kell, barátom, mert én különben halálos beteg leszek holnap.

- Hisz ezen könnyű segíteni - vigasztalja Krupicsek. Foglalja el az én szobámat.

Dr. Szirupka megkereste a sötétben barátja kezét és melegen megszorongatta.

- Köszönöm a szívességét... nagyon köszönöm... mert igen nagy szívesség az.

Krupicsek úr el nem bírta gondolni, miért e nagy megható hála. A doktor hangja szinte reszketett az őszinte érzettől.

Az ajtókból még egyszer csendes jó éjszakát kívánt magának a két úr, valamint Kléner úrnak is, ki azt mogorva dörmögéssel fogadta.

(A temetés leírása, vagyis miként lehet egy temetést úgy leírni, hogy a temetésről ne legyen benne semmi.)

A három úr olyan későn kelt, hogy kevés híja, miszerint hasonlóan a Ferenc József király koronázására Pestre érkezett nyitramegyei nemesekhez, át nem aludták a temetést. Pedig pompás volt az és népes. A meghalt gróf érdekes lett a halála után. A fél vármegye összejött. Talán azért, hogy tisztességgel elkísérje a végső nyugalom helyére? Nem. Azért, hogy a szemét hízlalhassa a gazdag aranyozott koporsón, a remek szemfödelen.

A »circumdederunt« áhítatteljes és mégis oly borzalmas hangjai költötték föl Kléner urat, amint átszűrődve, mint távoli zsongás, lassú, méla zeneként hatottak félálomban füleihez.

A derék úr éppen a feleségéről álmodozék; úgy tűnt föl neki, hogy az fekszik a ravatalon s neki szól a gyászzsolozsma. Csöndes derült mosoly ült ki tehát a jóízű alvásban megdagadt és megizzadt arcára.

Azonban a keserű ébredés csakhamar fölvilágosította, hogy a Teléry contra Teléry bűnügy tárgyi tényálladékának ceremoniális földi eltakarításáról van szó, s hirtelen magára rántván a nadrágot és egyéb ruháit, azon hallatlan szórakozottságot követte el teljes életében legelőször, hogy öltözetének azon részeit, melyekhez őt ősi nemzeti kegyelet kötötte, s melyek viszonzásul testének felső részét a nadrághoz kötötték, t. i. a »hozentrágereket« elfelejtette fölcsatolni, úgyhogy azok mint valami ünnepélyes sallang fityegtek alá s kacérkodva verdesték hátulról tekintetes lábszárait.

»Hm, hm... dünnyögé magában. Későn feküdtünk le. Alkalmasint alszik még a doktor is.«

S amint átment szobája mellett, bekopogtatott.

- Ki az? Mi az? Miféle szemtelenség az? - hangzott belülről egy álmos, rekedt hang.

A doktor úr ugyanis azt képzelte, hogy otthon fekszik a rendelési szobájában s künn az előszobában türelmetlen páciensek kopogtatják az ajtót.

- Majd elmennek kendtek onnan! Az ördög gyógyítsa kendteket hajnalban. Aki beteg, az várhat, az már úgyis legföljebb csak betegebb lehet, vagy meghalhat. Ne dörömbözzenek kendtek!

- Én vagyok az, doktor. Kléner Pál. Keljen föl!

- Ahá! Ön az? Nos, nem lesz még korán fölkelni? Hagyjon még kissé.

- Ön átaludta a temetést, doktor!

- Ezer ördög! Hát a tort? - kiáltá dühösen. - Feleljen ön, a tort is elaludtam-e?

- Azt még nem, ha siet.

- Ezer villám, bíró úr! Ez komoly eset lenne. Ha így áll a dolog, azonnal készen vagyok.

Így történt, hogy Kléner úrék csak a temetés végén értek s csatlakoztak a gyászgyülekezethez, kivévén Krupicseket, ki korábban kelt s az ambitus vastag márványoszlopa mögül nézte a szép palóc asszonyokat s a délceg hajadonokat, kikből a legközépszerűbbik is mutatónak való híres szépség lenne Csaszlauban.

Sokáig elmerengett ezen a gondolaton; nem is lenne az tréfadolog, odaplántálni egyet a szebbek közül, akinek még azonfölül egy kis pénzmagja is lenne.

Már ki is nézte magának: melyiket, mikor az érkező doktor durván fölriasztá álmodozásából egy nyájas hátbaütés által, ami a doktornál a legnagyobb szeretet jele volt.

- Hogy aludt, domine? Kissé halaványan néz ki. Az ördögbe is, mutassa csak a nyelvét.

Krupicsek álmélkodva nézett Szirupkára.

- Megbolondult a spectabilis. Ennyi ember előtt öltsem ki a nyelvemet? Hogyisne...

- Igaza van... Oh, oh! annyira szórakozott az ember, hogy nagyon, nagyon szórakozott. Kivált mi, tudományos emberek. El is feledtem, hogy kívülünk is áll itt valaki. Igaza van, spectabilis, a mesterségem iránt érzett szenvedély hajszol. Ez az, Krupicsek úr! Mutassa ön legalább az üterét, mert felette aggódom.

S ezzel minden ellenállás dacára megkapta kezét s elkezdé olvasni a pulzus-verést:

- Egy, kettő, három..., négy..., öt..., hat..., hét..., nyolc..., kilenc..., tíz..., alsó..., felső..., király...

- Ohó, spectabilis! - Ön rosszul olvas.

- Halt! Hahó! - kiált fel a doktor elpirulva... Csakugyan szórakozott vagyok ma. Az ördögbe is, az a kancsó bor egészen megzavart... S túlhajtásokat követek el még a tudományban is.

A szertartás véget ért az udvaron, a koporsót föltették a gyászkocsira, a Vácról hozott éneklő diákok rázendítették a halotti zsolozsmát, s az utolsó Teléry gróf elhagyta ősi kastélyát, hogy oda többé soha vissza ne térjen.

A kapu dübörögve nyílt meg a széles masszív kocsi előtt, melynek széles kerekei dübörögve tompán gördültek végig a köves országúton. Majd végig a dűlőutakon és a családi kripta felé a réteken és mezőkön, melyek mind a Teléry gróf nevén vannak följegyezve - a telekkönyvben.

Vajon érzi-e az anyaföld a bevágódó kerekek súlyát? S vajon fáj-e valamije tőlük?

Mikor a három úr visszatért a temetésről, nagy csodálkozásukra Bornemisza Istvánt találták a kastélyban rájuk várakozva.

Kléner úr sietett őt üdvözölni.

- Remélem, nem nehezteli azon kis epizódot, mely úri házát érte. Higgye meg, nagyon sajnálom. Dehát hiába, a törvény... törvény! Igaz-e, doktor? S a kellemetlenség is sokkal ildomtalanabb portéka, mintsem legyen benne becsülettudás elkerülni a tisztesebb úri házakat.

Az öreg Bornemisza István komoran nézte a vizsgálóbírót és szó nélkül engedte csevegni tovább.

- Nekem úgy tetszik, hogy az egészben legsajnálatraméltóbb a Boriska kisasszony. Mert hát hiába a szív... szív. Igaz-e, doktor? S a szív sokáig fáj.

Az öreg Bornemisza arcán még több lett a ránc e szavakra. Ősz szemöldei összehúzódtak s azok között egy szigorú vonás uralgott, mely még Kléner urat is megrezzentette, s azzal a feszességgel kezdett mozogni e magyar öreg nemes előtt, mintha az lenne Kléner Pál, a vizsgálóbíró, ő pedig csak holmi Belindek-Kukacz Márton.

- Egyébiránt arra való a felejtés - folytatá nyájas hangon. A kisasszony el fogja felejteni az egész dolgot igen könnyen. A csont is beforr, ugye doktor, hát a szívsebek, hogyne forrnának be? A legkényelmetlenebb lesz a kisasszonynak megjelenni a törvényszék előtt. De ennek is élét vehetni, ha korán hozzászoktatjuk a kötelességhez.

- Nem ezt akartam öntől hallani - mondá Bornemisza hidegen. - Tudom: mit kíván az igazság, s semmi kedvem az alul kibújni. Sokáig voltam a cselédje ennek a szép istenasszonynak, mikor még magyar ruhát hordott. Híven szolgáltam s most sem akarok tőle elpártolni azért, hogy idegen mez fedi. A libériát nem veszem föl ugyan, de híve vagyok.

- Uram! - kiáltá Kléner úr - ön a császári kormányt gúnyolja és annak közegeit, ha libériás cselédeknek tünteti föl. Ezt nem tűröm, uram.

- Engedje meg, bíró úr, de én metaforában beszélek. S ahhoz nekem jogom van; mert még eddig nem adtak ki Bach úrék rendeletet, mely ezt eltiltaná. Vagy ön talán erre is tud valami paragrafust?

Kléner úr pedig nem tudott erre egyetlen paragrafust sem előkotorászni fejéből, minélfogva megadta magát azon alkotmányos jognak, hogy Bornemisza István uram metaforákban beszélhetett tovább is.

- Azért jöttem ide, mert több szem többet lát. Arra akarom kérni önt, engedje átolvasnom a vádlott vallomását. Sok útbaigazító és sok enyhítő körülményt fogok fölhozhatni.

- Én ezt egészen fölöslegesnek tartom - szólt Kléner s azután, hogy ő is kiszorítson egy - szerinte - metaforát, ezeket jegyzé meg: az igazságszolgáltatás semmi hasznot nem lát ebben, éppúgy, mint a hajdani szürke barátok, kiknek azon esetre testálta oda elveszett tehenét az egyszeri szegény ember, ha meg nem kerül, - ha az ügyhöz akar szólani, az esetben nem fog ön mondhatni semmi újat, ha pedig újat fog mondhatni, az bizonyára nem fog tartozni az ügyre és reánk... vagy legalább nem lesz lényeges. Minden tiszta már ebben a dologban.

- S én mégis remélem, hogy átadja e jegyzőkönyvet.

- Bizonyára megtenném, ha nem volna lehetetlen...

- Miért lenne az lehetetlen? Talán valami új szabályzat?

- Ej dehogy! - szól bele Krupicsek úr - azért lehetetlen, mert még a bűnös nincs kihallgatva.

Kléner már csak azért is, hogy Krupicseknek ellentmondhasson, hirtelen köpönyeget fordított.

- Igenis, ezért lehetetlen az e pillanatban - de azonnal lehetővé lesz. Igenis, uram, örülök, ha önnek szívességet tehetek. Intézkedjék, Krupicsek úr, hogy a vádlott elővezettessék. Ki fogjuk hallgatni azonnal együtt.

Teléry Mihályt elővezették. Sápadt és levert volt.

Gyenge, szakadozott hangon felelt a szokásos előzetes kérdésekre.

Azután Kléner úr formulázta a kérdést, mely ekképpen hangzott:

- Adja elő a vádlott, miként és miért eszközöltetett általa a bűntény kivitelének ténye?

Teléry Miska kiegyenesíté összeesett tagjait, mintha kimerült erejét akarná összeszedni; fölemelte elhomályosodott szemeit, de amint megpillantá az öreg Bornemiszát, ki a pamlagon ült, hirtelen lehajtá fejét s a falnak tántorodék.

A néma csendben szívverését lehetett hallani.

Teléry Mihály vallomása.

Sorsomba volt megírva, amit elkövettem. Mióta csak emlékezem, folyton idegenkedéssel viseltettem László gróf iránt s mégis minduntalan összehozott vele a végzet. Megyei aljegyzőkoromban ismerkedtem meg vele szorosabban. Egy ízben valami apró szolgálatot tettem neki, amidőn így szólt hozzám: »Látogasson meg egyszer, egy név viselői, rokonok vagyunk.« Megboldogult szüleim a nagy úr pártfogó ismeretségét nem győzték eléggé ajánlani, s így lőn az, hogy a vasárnapokat gyakran itt Majornokon töltöttem a kastélyban.

Ennek lett következménye, hogy megismerkedtem Majornoky Boriskával. Először a templomban láttam őt, amint ott ült mosolygó arcával a nővére mellett. Rózsaszín ruha volt rajta, fehér díszítéssel és tetszetős, formás szalmakalap. Oh! mennyire illett neki kerek, hamis arcához, melytől az ódon templom komor falai is sugárzani látszottak... De, én istenem, mit beszélek én? Hova tévedt el szegény fejem? Hiszen bíráim előtt vagyok, hisz mindez nem érdekli önöket.

Ott kezdem, hogy megismerkedtünk Boriskával s én őrülten megszerettem és ő sem volt idegen irántam.

Bárcsak el tudnám mondani, mit érzett szívem, mikor mellette ültem, mikor reá gondoltam, remélve olykor, reménytelenül legtöbbször. Ha kitárulnának önök elé azok a változatos betűk, melyeket szerelmem akaratomon kívül írt szívembe, s önök elolvasnák azokat, hiszem, nem tartanának engem bűnösnek.

Boriska gyámatyja ellenezte e viszonyt, eleinte csupán hideg modorával mutatva azt, később pedig határozottan ellene szegült, hogy a házához járjak, mert mint mondá, ő a haldokló Majornokynak adott szavát minden áron be akarja váltani, hogy leányait csupán diplomával bíró embernek adja nőül. Ez idő óta én kezdtem ragaszkodni a grófhoz. A grófi kastély volt az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam, mert mikor ott tartózkodtam, megvolt az eshetőség Boriskával találkozhatni, ami igen gyakran történt, a templom melletti hársak alatt, ahol a kisasszonyok estefelé sétálni szoktak, vagy a »csevice-kút« mellett, Boriska kedvenc tartózkodási helyén. Hozzájuk elmenni csak igen ritkán mertem; kilesve az alkalmas pillanatot, mikor az öreg úr hosszabb időre távozott hazulról.

(- Gyanítottam... - dörmögé az öreg Bornemisza a pamlagon türelmetlenül, fölváltva rakosgatva az egyik lábát a másikra.)

A gróf, ki mindenki iránt rideg közönnyel viseltetett, velem szemben feltűnően nyájas kezdett lenni a legutóbbi időkben. Terve volt velem. Szerdán este éppen e teremben ültünk együtt, midőn így szólott:

- Miska! egy komoly tervem van önnel; én a jövőre gondolok. Üljön le és hallgasson meg, én ki akarom önt emelni a bocskoros-nemesi állapotból. Úrrá akarom tenni.

Szívem hevesen dobbant meg: Boriskámra gondoltam. Valami emberfölötti erőt és hatalmat tulajdonítottam most e sápadt arcú arisztokratának, azt hittem, egyetlen szavával hatalmassá, gazdaggá tehet, s már is láttam, amint ötlovas hintón hajtatok be a Majornokyék portájára, aranyos livrées inas ugrik le a bakról kinyitni az ajtót...

(- Csak a dologra... a dologra - szólt közbe Kléner úr).

A gróf a következőkben folytatta szavait:

- Van egy másod-unokahúgom Pesten, a Clarisse. Ön ösmerheti őt, mint kisleányka itt tartózkodott nálunk az anyámnál. A gróf Perzse Miklós leánya, apátlan, anyátlan árva, minden hibája az, hogy a háta ki van nőve. A leányt, minthogy én lettem gyámjává kinevezve, levittem anyám halála után Pestre, a nevelő-intézetbe. A jövő héten fog hazajönni; én nem akarom itt tartani, különös helyzete lenne egy fiatal ember házában.

A gróf itt szünetet tartott s fürkészőleg pihentette rajtam szemeit.

- És most ide figyeljen, Miska, - mondá egyszerre hirtelen - értse meg, mit akarok. A hibás testalkatú comtesse-nek húszezer hold földje van. Ön ösmeri a Perzse-birtokokat. Csupa primae classis föld. Egyszóval én azt akarom, édes Miska, hogy Clarisse comtesse a nevelő-házból egyszerre az oltárhoz lépjen.

- Öntől függ az? - kérdém a gróftól szórakozottan.

- Ez egészen tőlem - mondá hatást vadászó nyomatékkal a gróf; - az azonban egészen öntől, hogy ön legyen a vőlegény.

Elképedtem e kijelentésre, de nem tartottam azt semmi egyébnek, mint a László gróf jóakaratának. Mosolyogva köszöntem meg szívességét:

- Biz az nem lenne rossz, ha nem lennék már elígérkezve másnak.

A gróf arca elsötétedett, és tompa, színtelen hangon jegyzé meg:

- Tesz is az valamit! Remélem könnyen túlad az ily apró szívügyeken. Bagatell az egy nagyszabású életcél mellett. Millió ember közül egy jut oly szerencsés helyzetbe, mint ön van e percben. Ne bolondozzon, Miska, mondjon igent. S tizenkét nap alatt olyan úr lesz, mint akár én.

- Nem lehet. Ha a világ minden kincsét adnák hozományul a földkerekség legszebb hölgyének kezével, s ha még hozzá kínpadra feszítenének, hogy mondjak le érte Boriskámról, akkor is azt felelném: »nem«. Sohasem.

A gróf fölszisszent, mintha valami tüzes vas égette volna meg azzal a »nem« szóval.

- Ön ostoba! - kiálta dühösen, vérben forgó szemekkel.

Fölálltam ülő helyemről, hogy eléje álljak s figyelmeztessem, kíméljen meg az ily kifejezésektől.

- Ön hálátlan! - viszonzá.

- Én nem tartozom önnek hálával - kiálték föl, egészen közel lépve hozzá, fenyegető álláspontot foglalva, épp mint ő.

- Ön szemtelen kezd lenni -

- Ön kezd az lenni! - törtem ki végre.

A gróf e szempillantásban hozzám ugrott, kezét fölemelte, arcul ütött és hirtelen beugrott itt e balra nyíló szobába s magára csukta az ajtót, hogy visszatorló kezemtől megmenekedjék.

Vérem fölforrt, a düh mint orkán tombolt bennem. Egy irtózatosat ütöttem öklömmel az ajtóra, míg aztán tehetetlenségem érzetében szitkok közt távoztam, lázasan fontolgatva, mit kell cselekednem.

A felkorbácsolt düh és a bosszú gondolata nem engedett nyugodtan hazamenni, útközben beszóltam a láposi pusztán a számtartónál, ki rokonom volt. A számtartóéknál ott találtam Borcsát.

Elbeszélte, - oh minek is beszélte el! - hogy a gróf náluk volt s szerelmi nyilatkozatot tőn, mit ő visszautasított, el nem hallgatva azt sem, hogy egyedül engem szeret. Sokáig elbeszélgettünk. Midőn hazaértem, már otthon várt a gróf egyik szolgája levéllel.

(A vádlott e helynél megállapodott, kihúzta tárcájából a levelet s átnyújtá Kléner úrnak, ki azt azonnal hangosan olvasta:)

Kedves rokon!

Mai viseletemet számítsa ön be, kérem, szokott betegségem megújuló lázrohamainak s bocsássa meg. Felette sajnálom azt s csak az ön eljövetele nyugtat meg tökéletesen. Úgyis életbe vágó dolgokat kell holnap megbeszélnünk.

Tiszteletteljesen üdvözli

Gróf Teléry László.

(- Csatolja, domine, a többi iratokhoz, - szólt Kléner úr, a levelet Krupicsek elé dobva.)

E levél majdnem kibékített. Másnap reggel a kastélyba mentem, hogy személyesen kibékülhessek a gróffal. Tehettem-e egyebet? El nem menni gyávaságnak, félelemnek is tűnhetett föl, lovagias elégtételt kérni pedig a bocsánatkérés után nem látszott előttem kellőleg indokoltnak. A méreg lassankint foszladozni kezdett. Hiszen utoljára is mit tehet arról a szegény László gróf, hogy ő is szereti Boriskát? Az ellenkező volna a legnagyobb csoda! A grófot nem találtam otthon, azt mondták, kilovagolt a Majornoky-tanya felé. Egy kínos gondolatom támadt; - ha a Majornoky-tanya felé lovagolt, bizonyosan Boriskához ment. De mehetett-e oda a történtek után? Nem, semmi esetre sem...

Eh! de hát ki felel nekem arról, hogy a tegnapi jelenet csakugyan úgy folyt le, amint Boriska előadta! Ki fog egy tizenkilenc éves fő szilárdságára építeni ott, hol egy szegény fiúról és egy főúrról van szó?

Izgatottan rohantam ki a vetésekre a gyalogúton, vállra vetett puskával, magam sem tudom, mi célból. Egy fuvaros jött velem szembe, akitől megkérdeztem, nem látta-e valahol lovagolni Teléry grófot.

- De láttam ám, - felelt a fuvaros - ott sétál a Majornokyék portáján a szebbik kisasszonykával.

Szédülés fogott el, megsemmisülve éreztem magamat.

A szerelemféltés kínzó ördög, beleszabadult szívembe és kegyetlenül marcangolta.

Oh, ez nagy kín volt. Kijátszottnak, megcsalatottnak képzeltem magamat.

Teléry végképp kimerült, engedelmet kért rá, hogy leülhessen.

(- Bizonyára, bizonyára! - felelt Kléner úr s maga is szelencéjéhez folyamodott a kimerülés meggátlása céljának tekintetéből, hogy az ő hivatalos stílusát utánozzuk.)

Egy egész pokol volt az az idő, míg a grófot vártam tiszttartója lakásán. Egyedül ültem Kamuti úr dolgozószobájában, s a magány megnevelte féltékenységemet. A féltékenység merész kezű regényíró, ki rakásra költi a fájóbbnál fájóbb helyzeteket, és ki tudja azokat színezni; ki pokoli terveket kohol, csábító, borzalmas gondolatokat teremt. Én az egész délelőttet a féltékenységgel társalogtam át.

Délben a grófhoz mentem. Már megjött s a tornácon állott. Sohasem láttam oly vidámnak és megelégedettnek, mint ma, midőn rám nézett. Oh, ez a vidámság végső döfés volt szívemnek! A fejem zúgni kezdett és e zúgáson mintegy átszűrődve csapott hozzám a gróf hangja: »Isten hozta, kedves Miska!«

Szívélyesen kezdett velem beszélgetni, felületesen érinté a tegnap köztünk történt kellemetlenséget, s bocsánatot kért.

- Nagyon föl voltam hevülve, - mondá - remélem megbocsát. No, majd az ebéd alatt ünnepélyesen is megisszuk a békepoharat.

Azután utasítást adott a komornyiknak, hogy a legjobb borokból hozzon föl.

Az ebéd alatt feltűnően sokat ivott s feltűnően nyájas volt hozzám. De ebben a nyájasságban volt valami vérfagyasztó, valami borzadálykeltő.

A feketekávénál így szólott:

- Az idő igen kellemes. Délután hazakísérem egy darabon. Hátha lőhetek is valamit? Úgyis rég vadásztam már.

- Nagyon jól van, - viszonzám - az ön társasága bizonyára megrövidíti az utat.

- Hozott ön puskát?

- Mint mindig. Ott hagytam a tiszttartónál. Mialatt ön délután szundít egy keveset, átmegyek érte.

Siettem a tiszttartói lakba. Az urasági parkon keresztül kellett átmennem.

Ah, tehát vadászni megyünk!

Egy ördögi démon fülembe súgta: használd fel az alkalmat.

Összeszorítottam a fogamat: »nem, nem fogok elmenni.«

A nap derülten ragyogott fejem fölött, a fák, virágok mosolyogtak, de nekem úgy tetszett, hogy komor este van, az égen fellegek járnak, s hogy a fák, tüskebokrok belekapkodnak ruhámba és azt beszélik: »öld meg, öld meg!«

Még a föld párázata is azt látszott lihegni, még a levegőből is hangok emelkedtek: »öld meg!«

A földet dühösen vágtam meg lábammal; azt felelte tompán: »öld meg!«

Hallgass! ordíték s befogtam füleimet, de a csodálatos hangok még mindig hallatszottak s elkísértek a gazdatiszti lakba is.

Kimerülve roskadtam egy pamlagra s igyekeztem lelkem jobbik felét feléleszteni zsibbadtságából, de egy átkozott darázs a nyitott ablakon keresztül szobámba röpült s minden idegemet fölrázta monoton dongásával, »öld meg, öld meg!«

...Megölöm! kiáltottam fel, s a tiszttartó tölténytáskáját vettem elő a szögről, amelyben mindig szokott lenni nehány golyó, de nem volt időm megtölteni, csupán az egyik csövet, mert a tiszttartó rám nyitott s többé nem rázhattam le nyakamról, míg csak a gróf nem üzent, hogy már indulhatunk.

Puskámat és tölténytáskámat nyakamba akasztva, visszasiettem Kamuti társaságában a kastélyba. Amint a címerterembe léptem, láttam, hogy a gróf a szomszéd szobában háttal nekem fordulva áll, felnyitja a nagy antik zöld szekrényt s nehány golyót csúsztat abból zekéje balzsebébe. Ez máskor föl sem tűnt volna, de most nem bírtam szabadulni azon gondolattól, hogy engem akar megölni... Hah, tehát embervadászat lesz ma! Mit jelentsenek egyebet a golyók? Nos, legyen hát embervadászat!

(- Nagyon jól tenné vádlott, - szólt közbe Kléner úr - ha a részletekbeni túlterjeszkedési előszeretetének nem adná oly kétségbevonhatatlan jeleit. Mindenekelőtt rövidség! Ami a dolog mesés oldalát illeti, az a védő fiskusé!)

Csak kevés mondanivalóm van még. Ami ezután a vadászaton történt, azzal magam sem vagyok teljesen tisztában.

(A bűnös arca borzadást tükrözött vissza, hangja reszketett.)

Útközben a gróf hallgatag volt, többször rám nézett komoran, majd hirtelen lekapta rólam szemeit. Úgy látszott, erős tusát vív magával. A »Madzag«-dűlőnél egyszerre megállapodott s érctelen, vontatott hangon mondá:

- Ha én azt mondanám önnek: ön szegény ember, adok önnek ötvenezer forintot, menjen ön ki Amerikába s felejtse el itt ezt az egész világot.

- Nem bírnám elfeledni, - viszonzám - nekem nagy számadásom van még ezzel a világgal.

A gróf gúnyosan nevetett és egy áriát kezdett dúdolni a »Traviata«-ból. Szándékosan hátramaradtam kissé, hogy végsőkig felcsigázott bosszúszomjam elpárologjon, s ez csak úgy volt lehetséges, ha a grófot minél távolabb tudom magamtól.

A démon még mindig azt sugdosta: »legtávolabb lesz ő a föld alatt«.

A gróf alig előzött meg húsz-harminc lépéssel, midőn egyszerre megállt, hátranézett s puskáját tölteni kezdve, felém fordult.

A düh és bosszú pokoli lavinája önté el egész valómat, látván, hogy nem a tölténytáskából, hanem a zubbony balzsebéből tesz a csövekbe lőkészletet.

Tehát golyózunk! Tehát meg akarsz ölni.

Őrülten kacagtam fel.

- Későn kelt, méltóságos uram, - ordítottam föl vadul, s egy szempillantás alatt célba vettem őt fegyveremmel.

Úgy rémlik, mintha e másodpercben rám tekintett, s leeresztett fegyverét ő is felemelte volna, de semmiről sem vagyok bizonyos; a világ összefolyt körültem, görcsösen húztam meg a sárkányt.

Egy dördülés... s ő elbukott.

A fegyvert iszonyodva dobtam el magamtól, s futottam a világnak. Lábaim reszkettek, fejem zúgott, azt hittem, le kell roskadnom lelkiismeretem ónsúlya alatt. De csalódtam, s még talán könnyebbségemre szolgált, hogy futhatok a végkimerülésig, a kétségbeesésig, a halálig.

(Melyben váratlan fordulatra készíttetik elő a nyájas olvasóközönség.)

- Elég! - szólt Kléner úr. - Ön befejezte vallomását. Amit ezentúl mondhatna ön, az nem tartozik a dologra.

Azzal intett Johann Körmös hajdúnak, hogy vezesse ki.

A bűnös visszafordult az ajtóból.

- Csupán arra kérem, bíró úr, ha lehet, siettesse ügyemet. Borzalom és iszony nekem az élet. Megérdemlem a büntetést, s következzék az be minél előbb.

- A törvény meg fogja tenni a magáét, - mondá a vizsgálóbíró mosolyogva, mint mikor otthon azzal biztatja a kis Árpádkát és Töhötömöt, hogy katarceltlit hoz nekik. A többit végezze el ön az istennel.

A bűnös eltávozása után Kléner úr Bornemisza felé fordult, ki mélyen elgondolkozva ült egy helyen, úgyhogy Kléner úrnak háromszor kellett kiejteni a »nos?« szót, míg fölrezzenthette.

- Nos, miféle körülményeket tud ön fölhozni a természeteseken kívül?

- E percben még nem vagyok készen. De lesznek!

- Ah! - szólt Kléner úr csodálkozva, és szája tátva maradt.

Kevés vártatva a kezeit kezdte dörzsölni oly eleganciával, mint egy született boltoslegény.

- Ön tehát megkísérli? Igazán kíváncsi vagyok.

Bornemisza szúrós szemeit Kléner úrra emelte.

- Igenis, meg fogom kísérleni. Mit tart ön például azon állításról, hogy a gróf is gyilkossági tervet forralt?

- Eh, uram! amit az állításokról egyáltalán tartani szoktam. Nos, de föltéve, hogy bebizonyítható lenne is, mit nyomna a latban? A gyilkos és kezdeményező mégiscsak Teléry Mihály.

- Lehet, ez azonban mégis tág teret nyújt a kombinációkra.

- Hahaha! Ön erővel mesés elemet akar vegyíteni ebbe a prózai anyagba. Ez egy egészen közönséges, ostoba gyilkosság, fényes nappal, birkabárgyúsággal végrehajtva. A vallomás után egyetlen szó is fölösleges kommentárnak. Kombinálni meg pláne nevetséges. A bevégzett tény előttünk fekszik egész meztelenségében.

Bornemisza föl volt tüzelve a bíró gúnyos modora által s nagy kedvet érzett magában mindenáron ellentmondani.

- Ön nem elég tanút hallgatott ki. A vallomások nem eléggé kimerítők. A beismerés még nem elég bizonyíték.

- Sőt éppen ellenkezőleg. Légió tanút hallgattam ki. Kihallgattam a kulcsárnét, a tiszttartónét, Belindek-Kukacz Mártont és a feleségét, egyszóval számtalanokat, kiknek vallomásáról nincs jegyzőkönyv.

- Miért?

- Mert nem volt érdemes a papírt pazarolni. Mennyi ostobaságot beszélnek ez asszonyok. A tiszttartóné, kinek felnőtt lányai vannak, azt vallotta, hogy Teléry gróf bizony egy csöppet sem volt szerelmes a Majornoky Borcsába. Nem is szép az, csak úgy ráfogják. Aztán a bálokban határozottan rosszul szokott kinézni. Vékony, sovány. Tavaly is, gondoljam csak meg, bepúderezett hajjal jelent meg a bálokon! ... Bezzeg ilyen ízléstelenség oszt egészen tönkreteszi még azt a nimbuszát is, amit erőnek erejével a Boriskára halmoznak az ő leányainak az irigyei. Jézus Mária! ki is látta azt, olyan erősen fekete hajat bepúderezni egy elitbálra.

Kléner úr egész dühös lett, mire idáig jutott.

- Hát ilyeneket vegyek én be a tanúkihallgatási jegyzőkönyvbe? Asszonyok hitvány pletykáira pazaroljam a cs. kir. papirost és az olyan derék tisztviselő szorgalmát, mint aminő Krupicsek úr. Képzelje ön, mekkora bosszúság az! Az ember részleteket kíván hallani a gyilkosságra vonatkozólag, és azt tudja ki, hogy a Borcsa kisasszony sárga-kék ruhája úgy néz ki, mint két cifra ablakfüggöny, amelynek...

- Gyakran a legérdektelenebbnek látszó dolgok is fontosak - szólt közbe Bornemisza komolyan. - Lássa ön, a bepúderezett haj azt jelenti, hogy Majornoky Borcsa (mert itt most nem jő tekintetbe, hogy gyámleányom) kissé hiú... s meg van benne a hajlam, ha szunnyadón is, egy arisztokrata nejévé lenni. A hajpor egy porszemnyi vágyódás a magasabb légkörbe. S a kék és sárga ruha is gondolatokat támaszt bennem... A ruha a nőkön egy egész tanulmány, bíró úr!...

- Oh! Oh! Ön igazán élénk öreg úr!...

- A fölgazdagodott parvenü hölgyek cifrán öltözködnek, az előkelők ízlésesen - bizonyos mérséklettel -, a híres emberek nejei és leányai pongyolán, mert azokra fényt vet a népszerű név, s e fény meg százszorta káprázatosabb színekben játszik, ha egyszerűség a talapzata. Thiersné asszony örökösen sáfrányszínű karton ruhákat visel, a Dumas kedvese, Le Montoin kisasszony, egy fakó orlean ruhában jár Franciaország legszellemesebb emberének karján, a boulevardokon, hol bámulják, kalapot emelnek előtte s nem ritkán suttogják irigyelve: »a mi kedves Dumas-nk barátnéja«; - Girardin Emilné egy gyapotkendővel a nyakán jelent meg az udvarnál...

- Az ördögbe is, honnan tudja ön mindezeket? s mit akar tulajdonképpen mondani?

- Azt, hogy nézze meg a Teléry grófi címert, egy arany karikát tartó sas kék mezőben. E zászlósurak családi színe tehát a kék és sárga. Nos, nem talál ön valami csekély jelentőséget abban, hogy az én egyik gyámleányom sárga-kék ruhákat visel?

- Spectabilis, én önt bámulni kezdem...

- Ne bámuljon ön, mert meglehet, korán lenne még; hanem inkább tegye meg azon szívességet, bocsássa rendelkezésemre az összes tanúvallomásokat és bűnjeleket.

(Melyben Kléner úr is meggyőzetik, hogy a vizsgálat nem volt tökéletes.)

Kléner úr nem ellenkezett többé.

- Ha ön mindenáron akarja, elvégre is semmi kifogásom nem lehet. Krupicsek úr, legyen ön szíves kicsomagolni a bűnjeleket, a kihallgatási jegyzőkönyveket és a tekintetes úr rendelkezésére bízni.

Bornemisza uram mohón esett neki a sok aktának, melyek szinte csomaggá nőttek tegnap óta, mialatt Kléner úrék az ebédlőbe sétáltak.

- Még nem is reggeliztem - dünnyögé dr. Szirupka keserűen. - Hogyan uram, ön itt marad?

- Míg önök ebédelnek, azalatt legalább kényelmesen átolvashatok, megnézhetek mindent.

- Denique! kiki a saját sorsának kovácsa - szólott a doktor végtelen részvéttel tekintve Bornemiszára.

Az elmélyedve nem is felelt többé, összes figyelme oda volt irányozva a betűözönre, mely mind a Teléry Mihály bűnösségét bizonyítá. De azért nem csüggedt, valami sajátságos előérzet ösztökélte a kutatásra.

Mire az ebédnek vége lett s a három úr benyitott, az öreg Bornemiszát még mindig az iratokba temetkezve találta, de sokkal komorabban, mint előbb.

- Nos, átolvasott ön mindent? Van-e valami észrevétele, valami mesécskéje az ilyen magamszőrű öreg gyerekek számára?

- Uram, - jegyzé meg Bornemisza - én nem mesélni jöttem, hanem enyhítő körülményeket keresek. Olyanok kell hogy legyenek, s minél tovább gondolkozom ez ügyben, annál többet fedezek föl.

- Bizonyára, bizonyára, - szólt a vizsgálóbíró - azok lehetnek, sőt vannak is. De mit ér ez? Nem mindegy-e, élethossziglani börtönben sínyleni, vagy húsz évig tartóban?

Bornemisza türelmetlenül vágott közbe.

- A felfogástól függ. Ahhoz a Teléryhez, akit önök elhurcoltak, semmi közöm. Teléryt elítélik, becsukják, kivégzik, egyszóval eltávolítják az emberi társadalomból, de énjének egy másolata megmarad a közvéleményben. Hadd lakoljon az eleven, igazi bűnös, de szeretném, ha a köztünk maradt másolat nem lenne olyan nagyon, nagyon fekete... Szegény Boriska, mennyire szerette!

Ősz fejét lehajtotta szomorúan, gépiesen forgatva kezében a bűnjeleket, a finom damaszcsövű grófi fegyvert, a holttestbe fúródott golyót s a Miska egyszerű puskáját.

- Uram, - veté oda szórakozottan - én a vizsgálatot korántsem tartom még befejezettnek. Nagyon egyoldalú, hiányos...

- Hogyan? - kérdé Kléner úr vontatva.

- Pszt! Csitt! - ordított föl Bornemisza magánkívül s olyat ütött öklével az asztalra, hogy annak összes tartalma táncolni kezdett. - Csitt! Egy gondolatom van! Igen, igen. Hadd rendezzem eszméimet... Ah!...

A meglepetés örömrivalgása volt az az »ah« szó.

A Bornemisza ráncos arca föllángolt, rég kialudt fényű szemei szikrákat szórtak, Kléner úr pedig türelmetlenül toppantott a lábával, s megrovó arckifejezésbe engedte ábrázatát, mintha mondaná:

»Micsoda impertinens modor ez?«

Az öreg úrnak kisebb gondja is nagyobb volt most Kléner úr haragjánál, szíve hangosan dobogott, hangját elveszté örömteljes felgerjedésében. A szavak ott ültek arcán, homlokán, de nem bírt azoknak Kléner úr fülei által fölfogható alakot adni.

- A grófot nem Teléry Miska ölte meg - rikkantott fel végre tompán. - Nem! Nem!

Kléner úr szánakozva nézett rá.

- Megbolondult szegény. Jó, hogy kéznél van a doktor. Fogja meg, domine Krupicsek.

- Nem ő ölte meg, - hörgé az öreg úr - mert... mert...

- Meg kell kötözni - vélekedék Kléner úr valamivel nyugodtabban.

Bornemisza harsogó hangon folytatá:

- Azon golyó, mely a hullában volt, nem a Miska puskájából jött... nem jöhetett.

- Miért? - kiáltott föl Kléner úr.

- Mert sokkal nagyobb, mintsem valaha beférhetett volna a csőbe, sokkal nagyobb...

A jegyző és a doktor villámhirtelen ugrottak oda, hogy a próbát megtegyék.

- Csakugyan, - mondá az orvos - a dolog csodálatos! A haláltadó golyó nem lehetett a Teléry Mihály puskájában.

Kléner úr pedig ott állott az asztalhoz támaszkodva, mint egy kővé változott nagy húsdarab, a tubákpikszist meredt kezében tartva, apró szemei bambán meredtek a semmibe, tátott szájának alsó ajka mozgott, sőt még a tokája is segítségére jövén tőszomszédjának, de értelmes hangot nem volt képes adni.

- Oh, oh, oh! - gagyogta a jeles férfiú.

- Ez oszt' a fordulat! Ez oszt' a rébusz! - kiálták egyszerre a jegyző és az orvos.

- Oh, oh - hajtá egyre Kléner úr.

Bornemisza sietett magának elégtételt venni.

- Nem mondtam-e, hogy hiányos a vizsgálat?

Kléner úr megsemmisülve ugrott nyakába.

- Az volt, hiányos volt - rebegé szelíden, mint egy megvert gyermek.

Kléner úr ezen megalázódás után szippantott egyet, s e szippantás visszaadta őt önmagának. Ötölt, hatolt.

- Azaz, amennyiben e hiányról magamnak is volt tudomásom. Hüm, hüm! Ha jól emlékszem, mondottam is domine Krupicseknek.

- Nem volt szerencsém hallani - maliciózuskodék Krupicsek úr.

- Elég rossz, elég rossz. Különben is ön nem képes fölfogni szunnyadó eszméimet. Pedig a szunnyadó eszme életre ébredhet, ténnyé válhat, csodát művelhet. Lássa ön. Ez egy szunnyadó eszme volt bennem, melyet most az ügyvéd úr fölrázott, életre ébresztett. Félek azonban, kissé korán. - Az eszméknek érni kell, uraim. Nekem egy bizonyos rendszerem van, egy összefüggő láncolat, melynek láncszemei a tények: ő azt tette, hogy midőn én a lánc egyik oldalán vizsgálódtam, tapogatóztam, egyszerre odarántotta eszemet a lánc másik végére, hova bizonyára magamtól is eljutottam volna, de később.

Bornemisza ismerte az emberi lélek különösségeit, minélfogva (célja lévén Klénert a maga észjárásának megnyerni) következőleg válaszolt:

- Bocsánat, vizsgálóbíró úr, igazságtalanul vádol engem. Az eszmét ön érlelte meg bennem, nem én önben. Figyelemmel kísértem szavainak hátterét, s azon meggyőződésre jutottam, hogy ön valami meglepő fordulatot tartogat ez ügyben.

- Teringette! - jegyzé meg a csodálkozásban kiizzadt homlokkal Kléner úr - ön éles ész! Teringette!

És a derék ember méltán is csodálkozhatott, mert hát még neki magának sem volt azelőtt sejtelme ezen szavainak hátterében lappangó csodagondolatról, melyet Bornemisza onnan előhúzott.

»Hm... A tenger sem tudja, hogy drága gyöngyök hevernek a fenekén. Bizonyára nem. - Hanem átkozottul éles esze van annak a prókátornak.«

- Hm! Átkozott éles... folytatá hangosan - hanem lássa, az ilyen plágiumok éppen nem szeretetre méltók. Ne mártsa ön máskor orrát rendőri ügyekbe. Nem vagyok hiú ember, minélfogva ez egyszer megbocsátok önnek, de csak oly feltétel alatt, ha hagy engem intézkedni, kideríteni ezen világhírre vergődhető ügyet, bele nem szól, míg eszméimet rendezem, míg azokat formába öntöm, kisütöm és föltálalom. Ne piszkáljon ön addig a saját kedvenc ételemben, mert az illetlen is, bosszantó is.

Bornemisza mosolyogva fogadta el ezt a föltételt, s Kléner úr hozzálátott eszméi rendezéséhez; a corpus delictiket s tanúkihallgatási jegyzőkönyveket átvitte a másik szobába, egy csésze feketekávét rendelt, magára zárta az ajtót és teljes másfél óráig időzött benn. Csak nehéz lépéseit lehetett hallani koronként, amint sebesen vagy lassabban, de mindig szabálytalan lépésekkel járkált a szobában; azonkívül néha egy prüsszentés, egy-egy »oh, oh« fölkiáltás jelezte hogy ő jelen van s keresi az igazságot.

Mikor kijött, arca sugárzott.

- Mindent fölfedeztem. Az ügy ki van domborítva részleteiben is. Históriai nevezetességű másfél óra volt ez, uram! Ez az orr megtette kötelességét. Szólíttassék elő a vádlott.

(Elbeszélésünk utolsó előtti fejezete.)

A vádlottat néhány perc múlva ismét elővezették. Egykedvűen lépett a bíró elé. Nem volt semmi mondanivalója többé s nem volt semmire kíváncsi többé.

Csak addig reszketett, míg a homályos folyosón keresztül vezették. Minden szögletből a gróf árnya nézett rá rémesen.

Kléner úr a belépő vádlott felé fordult.

- Üljön le, barátom, önnek előbbi vallomása össze nem egyezik a valósággal.

- Pedig én semmit sem tagadtam el. Mit is tagadhatnék már?

- Ne vágjon szavamba! Én fogom elmondani, mint történt a katasztrófa.

Csend lett; mindenki Kléner urat nézte s leste a lassan potyogó szavakat ajkáról.

- Ön csütörtökön délután megtöltötte a puskáját golyóra, de csak az egyik csövet volt ideje a gazdatiszt belépte miatt megtölteni; az azért áll, mert Bige Ferke és többek vallomása szerint csak egy lövés történt, ennek pedig szükségképp a gróf puskájából kellett jönnie, mert a mindenes és egyik inas vallomásából kitűnik, hogy a gróf puskájának csövei közvetlenül a végzetes kirándulás előtt meg lettek tisztítva; az egyik cső belső kormossága tehát világosan bizonyítja a lövés megtörténtét.

Teléry Mihály összerázkódék; remegő ujjaival végigsimítá homlokát és lélegzetfojtva hallgatta a bírót, míg agyában zűrzavaros gondolatok nyargaltak...

- Megengedem, hogy önnek szándékában volt a grófot megölni, puskáját fölemelte és célzott. A gróf arccal ön felé fordulva állt és valószínűleg éppen fegyverét töltötte, ki tudja mily szándékkal, midőn szemei önre estek, s mint gyakorlott vadásznak azonnal észre kellett vennie, hogy az ön puskájának iránya neki szól.

Itt egy darabig megállapodott Kléner úr, mondanom sem kell, hogy szippantani.

- Amit most fogok mondani, egy szempillantás alatt történhetett, s egyike azon rendkívüli eseményeknek, miket a szeszélyes végzet keze fon, s miket teljesen konstatálni nem lehet. Azon tény azonban biztosan levonható, hogy ön e percben megrántotta a sárkányt, az lecsattant, de fegyvere nem sült el; bizonyítja ezt a piramidlin összerepesztett állapotban talált kapszli; de ugyanazon pillanatban kellett eldördülnie a gróf puskájának is, mert csak így lehetséges az ön csalódása, mellyel a lövést magának tulajdonította. Őrülettel határos lélekállapota s a gróf elbukása különben is megfoghatóvá teszik csalódását. A véletlenség nagy mester, ügyes lurkó, de az öreg Kléner eszén nem megy keresztül.

Kléner úr itt ismét lélegzetet vett, s sokkal emeltebb hangon folytatá:

- Uram, ön ezennel szabadlábra van helyezve s csupán életbiztonság elleni merénylettel vádoltatik, s mint ilyen, ha elég bizonyítékot bír szerezni, meg is lesz büntetve. Távozzék.

Teléry pedig nem távozhatott, mert ájultan rogyott össze; a nagy bűn terhét megbírta, de a nagy öröm leverte lábáról.

- Kléner úr, ön derék ember! - szólt Bornemisza a bíróhoz lépve.

Kléner úr élénken szorítá meg kezét, aztán az orvossal és Krupicsekkel is kezet fogott.

- Én magamnak nem követelek semmit, - mondá ünnepélyesen - hanem az orromnak tisztelet adassék. Az egy olyan sróf a jogszolgáltatás gépezetében, melynek hiányát nagyon meg fogják érezni, ha majd nem leszek. No, de a halál bizonyára messze van... Ne gondoljunk rá, szippantsunk.

Kléner úr bekövetkezett prüsszentéseire föleszmélt Teléry, de szólni nem tudott. Az öreg Bornemisza kézen fogta és némán vezette ki a folyosóra. A szögletekből most már nem néztek rá az előbbi síri árnyak. Csak a vén Blikk, a gróf vadászvizslája sompolygott el mellette, nyihogva kapkodva a keze után.

Ki tudja, megnyalni akarta-e, vagy megharapni.

(Melyben a szerző elbúcsúzik anélkül, hogy indokolná, miért nem adta Borcsát férjhez.)

A Teléry-ügy, melynek mai napig is sok homályos oldala van, nagy szenzációt költött nemcsak a megyei, hanem tágabb körökben is, és Kléner úr neve emlegetett lőn.

Még a pesti hírlapok is egész terjedelemben közölték a majornoki vizsgálatot, s Kléner úr megérte azon régen álmodott dicsőséget, hogy a sajtó személyével foglalkozott.

Ah, azok kéjes boldog napok voltak! Nem tudom, akkor szokott-e rá a hírlap-olvasásra, hanem az tény, hogy azóta naponkint türelmetlenül várta a hivatalos lapot, melyet remegő kezekkel szokott fölbontani, elhalványodott arccal gusztálva az első lapon egy nevet, egy szemeinek ismerős, százszor odaálmodott nevet, elöl-hátul ilyenforma sorokkal: »ilyen meg olyan érdemek jutalmául ezen meg ezen rendjelt adományozom«.

A lap megjelenik napról napra, de az a bizonyos név nincs benne. Kléner úr nem csügged el, már szintén megszokta a hasztalan várakozást, a kaszinóban az átnézett lapot félredobja, egykedvűen szokta kihúzni szelencéjét és élvezettel szippant belőle, mintha mondaná az orrának: »még nincsen rendjel«.

Az aztán egy hatalmas prüsszentéssel mintha visszafelelné: »türelem«.

*

És most végére értem az elbeszélésnek. Kötetekre lehetne azt toldani, ha nem itt lenne annak a természetes vége. A Teléry-ügy be lett fejezve, s én csak a Teléry-ügyről kívántam írni. Ami azontúl van, az már egy másik regénynek a tárgya.

Nyájas olvasóim ugyan nem találják helyénvalónak, hogy a megzaklatott fiatal párt, amint illik, össze nem házasítom.

Lehet, hogy igazuk van - de nekem is megvannak a magam okai, amiért Boriskát nem adtam férjhez.

Önök ugyan nem fogják eltalálni az igazi okot, de mégis találnak egyet-kettőt, amit el lehet fogadni.

Ilyen például az, hogy ha Boriskát férjhez adtam volna, idősebb létére a Mariskát sem illett volna pártában hagynom, - márpedig a személyzetem közt egyetlen házasulandó ember sem volt, a domine Krupicseket kivéve; azt meg éppen teljes lehetetlen volt megházasítanom, mert olyan jámbor embernek van festve, hogy az esztétikai igazságszolgáltatás nem engedi meg őt a regény végén megbüntetni.