Nagy eltökélés tőlem, ha én most Ferrara városába vezetem olvasóimat, aki ott sohasem jártam.

A nemes város leírásába tehát bele se fogok, pedig megtehetném, mert hogy miképp nézett ki 1486-ban, azt én éppen úgy tudhatom, mint a mostani bennszülöttek. Hanem a kert, a ferrarai herceg kertje (az egész Ferrarából csak erre a kertre van szükségünk) meglehetősen szegényes kinézésű volt. Maga a herceg sem úszott tejben-vajban; adósságai voltak és pénze nem. Gyakorta szokta mondani:

- Minden reményem és minden bajom a rokonaim.

Amit úgy kelletik értelmezni, hogy egy csomó szegény rokon élősködött a nyakán s hogy egy pár gazdag nagy állású rokon viszont a lelket tartotta benne.

Így élt őmagassága »közbül« a rokonainak. Patriarkális, egyszerű udvart vitt, melynek igénytelenségéről egész adomák keringtek a Hradsinban, ahol Podjebrád székelt és Aachenben, ahol a római császár udvaroncai faragták az élceket.

De ne induljunk el a csípős nyelvek után, maradjunk az elhanyagolt nagy kertnél, melybe a rozzant kerítésen át a városka összes gyerekei ki- s be másztak pajkoskodni a herceg gyerekeivel. Volt ott aztán hancúra, játék, lovasdi, búvósdi. Lepkét űztek, fűzfasípot faragtak, rontották a fákat, a virágpadokat, úgyhogy az idegen származású kertész, Poven apó, sokszor bottal páholta el őket, és ilyenkor a kis hercegek is kaptak egyet-kettőt az ütlegekből.

Azon a délutánon, mikor ez a történet kezdődik, maga a hercegné asszony zavarta meg a visító, nagy csatarát ütő gyerek-zajt, hangosan kiáltozva a fák közt:

- Hippolyt! Kis Hippolyt! Kedves fiacskám, hol vagy? Gyere elő!

A kis Hippolyt nemigen jelentkezett. Nyilván beljebb ment a sűrű fák közé, hogy rá ne akadhassanak. Mert a kis Hippolyt éppen az »a-bé-ab«-ot tanulgatta most, az pedig igen rossz mulatság a verekedésekhez képest. Bizonyára az ábécés táblához szólítják.

Ezt a hercegasszony is így gondolta, következésképp jónak látta hozzáragasztani a hívó szózathoz:

- Gyere elő, fiacskám! Kapsz valamit.

A Hippolyt gyerek azonban még erre sem jelentkezett, mert tudta a múltak tapasztalataiból, hogy ez a valami esetleg egy »barack« is lehet, amit a fejére kap.

Végre is az történt, ami máskor, hogy Poven apó iramodott a kis dezentor után, elcsípte valahol a filagória mögött és a fülénél fogva vezette elő.

- Poven, Poven! - mondá a hercegné boldog mosollyal. - Hogy tartja azt a fiút? Ön jó keresztény, Poven. Félek, hogy ön nagy bűnbe esett.

Az öreg kertész bámész szemeket vetett úrnőjére:

- Nem tudom miért, asszonyom?

- Majd megtudja, jó Poven. De hogy nézesz ki, szerencsétlen?!

A kis Hippolyt valóban furcsán reprezentálta magát, a nadrágja ki volt szakadva vagy két helyen, csinos gömbölyű arca csupa piszok, csupa maszat, csak a fekete szemei szépek és tiszták. A feje hátul be volt törve, s a haján megaludt vér piroslott.

- Ej, ej, édes kis szépségem, de csúnya vagy! Gyere hamar, mosakodj meg, mielőtt apádhoz vezetnélek.

- Hát mit kapok? - kérdé a fiú kedvetlenül. - Azt kiabáltad, hogy kapok valamit.

- Hát hallottad, rossz kópé? No, megállj. Bizony mondom, kapsz valamit, aminek nagyon megörülsz.

- Cseresznyét? - kérdé Hippolyt megvillanó szemekkel.

- Sokkal többet, sokkal, de sokkal nagyobb dolgot.

Hippolyt elgondolkozott, mi lehetne a cseresznyénél nagyobb dolog a világon.

- Tán egy eleven lovat?

- Még annál is különbet, csak gyere. De mi ez a nyakadban?

Hippolyt nyakán egy pitypangból csinált lánc lógott. Az anya mosolyogva mondá, mintegy magában: »Milyen előérzet ez!« S örömizgatottságában lehajlott a fiához, fölvette ölébe és százszor, meg százszor csókolta meg:

- Jaj, te bolond gyerek, hiszen mind lenyaltam képedről a piszkot!

- Talán meg se kellene mosakodnom.

- Óh, hogyisne... Okvetlenül kicsinosítlak előbb egy kissé.

A mama valóban mindent elkövetett, hogy Hippolytot jó karba tegye, megmosdatta, megfésülte, tiszta inget adott rá és a legújabb bársony öltözetét, amit csak ünnepnapokon volt szabad fölvenni.

A fickó megijedt:

- Mamám, mamám, mi lesz ez? Csak nem kell misét hallgatni mennem?

- Nem, nem! de már készen vagyunk. Csak még ez a fodor. No, gyere most!

A nappali szobákon keresztül bevezette a terembe, melynek kék bolthajtása volt csillagokkal, s hol csak ünnepélyes alkalmakkor szokott a család összegyűlni.

Együtt voltak most is; körben ültek a nagy asztalnál; fönt az asztalfőn maga a vékonyarcú, rideg, sovány kinézésű öreg herceg, komoly, ünnepélyes arccal.

- Hippolyt fiam - szólt -, lépjen elő!

- Minek? - kérdé az ajtónál bámészkodva álló Hippolyt makrancosan, mert sehogy se látszott előtte barátságosnak a dolog. Az anyjának kellett előre tuszkolni a gyanakvót.

- Jer, jer, fiam - szólott a herceg nyájasabb hangon, s egy nagy aranyláncot vett föl az asztalról, melynek közepén gyémántos kereszt csüngött.

Hippolyt félénken sandított a lánc felé, el nem bírta képzelni, mit akarhatnak vele. Hátha azzal a lánccal odakötik a lábánál fogva az asztalhoz!

Az apa felállott most s a gyermek elé lépvén, a láncot annak nyakába akasztá. A fiú csak nézte-nézte, s úgy látszott neki, mintha valami nehéz, mázsányi tárgyat tennének rá, ami megzsibbasztja, lenyomja. A gyémántkereszt leért a padlóra s ott csillogott szemkápráztatóan.

- Légy üdvözölve, Magyarország prímása!

A fiú csak bámult, egyre bámult a nagy, kerekre nyitott szemeivel és nem szólt semmit. Nem értett ő ebből egy szót sem.

Az apa azután lehajolt hozzá és homlokon csókolta, majd a hercegné ölelte meg, mire eleibe járultak sorba a rokonok, az Este-család mindenféle retyerutyái, és kezet csókoltak Hippolytnak.

- Az isten éltesse főmagasságodat sokáig!

Most megnyílt a szomszéd terem ajtaja, és két magyar lovag lépett be, fényes, aranytól csillogó öltözetben.

- Ezek a földieid, Hippolyt!

Majd a magyar urakhoz fordult a herceg, fiára mutatva:

- Íme, az esztergomi érsek!

A lovagok meglepetve hökkentek vissza. Az esztergomi érsek? Ez a kicsike, vézna fiúcska? De csak mégis összeszedte magát Keővágó Simon, a szószóló, s mélyen meghajolván a prímás előtt, így szólott:

- Szent atyám! Mátyás király üdvözletét küldi nagyságodnak és arra kéret általunk, hogy minél előbb siess országodba, esztergomi palotádba, nagy uradalmaidba, mert millió és millió főnyi nyáj várja immáron pásztori vezetésedet.

A latin szónoklatból semmit sem értett a prímás, az apja magyarázta meg neki olaszul. A kis érsek mindössze azt felelte rá:

- Elmehetek már?

- Hova akarsz elmenni?

- Hát játszani, a kertbe.

Az apa szigorú ráncokba vonta homlokát és azt felelte a magyar uraknak:

- Az esztergomi érsek mély alázattal mond köszönetet a felséges magyar királynak és felséges hitvesének, mélyen szeretett nagynénjének, legmagasabb kegyelmökért, s nemsokára felkészülvén az útra, örömmel költözik hazájába. De addig is király őfelségének arcképét küldi és jobbágyi hódolatát.

A ceremónia ezzel véget ért. Most már mehetett Hippolyt játszani.

- Magammal vihetem a láncot is, apám?

- Amit fölséges nagynénéd küldött? Hogyisne? Hát mire való volna az?

- Gyeplőnek! - kiálta a kis Hippolyt és ugrándozva rohant ki a pajtásokhoz.

*

Ejh, hát igazán megtörtént ez a bolondság? Vagy tán csak az író gondolta ki?

Dehogy. Egy írónak nincs ekkora fantáziája. Ezt csak egy asszony gondolhatta ki.

Az egésznek abban van a nyitja, hogy Hunyadi Mátyás túlságosan szerette a feleségét, Beatrix királynét, s mikor már mindent legyűrt széles Európában, akkor ez az asszony ült a nyakába, s lenyűgözte az akaratát.

Egykorú képek pufók arcú, vaskos, termetes asszonyságnak ábrázolják, hogy mi tetszhetett rajta őfelségének, azt nem tudja sem Horváth Mihály, sem Fraknói, következésképp én se tudom. A fölséges asszony egész kinézéséből csak azt látom, hogy meglehetős jó koszt lehetett a Mátyás udvarában.

De a király szerette nejét, annyi bizonyos; a legendák Mátyásához, tudom, nem hasonlít ez a vonás, a boroszlói szerelmi kaland révén százat komponált ki a népfantázia. Ha mind igaz volna, a sok csókolózás miatt bizony rá nem ért volna az ő vitézi dolgaira. Mint a csóka, a nép minden fényeset összeszed és egy helyre hordja. Amennyi asszonyt Mátyás elcsábított a poéták csácsogásai szerint, éppen kettő jutott volna neki minden napra, (mert rövid ideig élt), s honnan maradt volna ideje még azonfölül a cinkotai kántorral iszogatni, meg az urakat kapáltatni Gömörben?

Hát csak költemény lesz alkalmasint az is, hogy itt járt, hogy ott járt, diáknak öltözve vagy kereskedőnek, hogy ott ült a fejérvári vásáron a lacikonyhán, a csizmadiák közt, furmányos tót gúnyájában gurítgatta a kereket Bécs ostroma alatt, hogy őzekre vadászott Véglesen és édes regényt szőtt az erdőmester leányával, hogy a Venetur lencséjéből lakmározzék Háromszéken és a többi meg a többi.

Ennyi elpocsékolt idő az ő nagyravágyó lázas terveinek közepette! Ennyi időt elszedni Mátyástól az ő akarata nélkül! Ahhoz olyan nagy hatalom kellett, mint a mese. Mert a mese nagyobb úr a történelemnél is, aki pedig ítélőbírája a királyoknak. - De a mese a történelmet se respektálja, azt gyúr a királyokból, ami neki tetszik.

A nagy intrikák, a merész tervek, melyekkel egész Európát behálózta, még aludni sem hagyták, nem hogy unalmában országot ment volna próbálni gyalogszerrel, különféleképpen átöltözve.

Szerette a saját népeit, dicsőséget szerzett nekik sokat, de a pénzüket leleményesen elszedegette a háborúzásokra. A népek szeretik a dicsőséget, de a népek a pénzt is szeretik.

S azért Mátyás király nemigen volt népszerű, amíg élt. Annál szerencsésebb az utódok előtt, akik nem érezték már az ő hatalmas tenyerét a zsebük körül, de a megmaradt dicsőségben jólesett sütkérezniök.

Különös azonban, hogy bár bőven rászolgált a »nagy« vagy az »igazságos« címre is, az igazságos mellékneve éppen egy igazságtalanságból ragadt rá; Szilágyi Mihály elfogatása csinálta meg a nagy effektust a köznemességnél:

- De iszen, derék ember Mátyás, még a saját bátyját is megbünteti.

S milyen szerencse, hogy úgy él emberöltők emlékében, mint aki kunyhóról kunyhóra járt a nép baját tanulmányozni és orvosolni. Éppen ő! Ő, akinek sastekintete olyan messze kalandozott, hogy a közelségre nem látszott ügyet vetni.

Két kedvenc terve volt, melyet nem tévesztett soha szem elől: hogy ő maga valamikor megkapja a császári trónt, és hogy fiának, Corvin Jánosnak biztosítsa az öröklést.

Beatrix királyné csak az egyiket akarta ezekből: a német császári koronát. Nem is volt éppen rossz ízlése. De hogy Mátyás után ki örökölje a jogarát, arra neki más jelöltje volt; s nem is titkolta valami nagyon, hogy az éppen ő maga.

- Lehetetlen az, fiam, - mondogatta az okos király -, téged nem szeretnek a magyarok; de ha szeretnének, sem volna a te kis kezedben erő, azt a gyeplőt fogni, ami halálommal az én kezemből kiesik. Trónod összedőlne.

De ami a magyarok szeretetéből hiányzott, azt mind kárpótolta az ő szeretete saját maga irányában. Hiába volt neki minden okos tanács. Örökké szőtte ebben az ármányait a király háta mögött is. S bizony nagy szerencse, hogy a király olyan bolondul a papucsa alá került, s ahelyett, hogy kolostorba küldte volna, vagy haza pokolba, Olaszországba, becézgette, kényeztette, s ajándékokkal, apró kedveskedésekkel igyekezett mintegy elaltatni a terveit.

Egy ilyen »apró kedveskedésről« szól ez a történet is.

Önök persze most azt gondolják, hogy valami gyémánt nyakláncot hozott őfelsége a nejének, drága csipkéket vagy aranyos keleti szöveteket, de nem, őfelsége így szólt a reggeli után a királynéhoz:

- Amire tegnap kértél, Beatrix, megteszem.

- Tehát én tölthetem be a széket tetszésem szerint?

- Természetesen.

- És a pápa?

- Az eszembe se jutott. De reménylem, nem fog ellenkezni.

- Én nem vagyok benne bizonyos, mert akit akarok...

- Igaz, a személy, erről még nem is szóltál, Beatrix.

A király egy aranyozott székbe ült, melynek négy lába oroszlánlábakat ábrázolt, s azt közelebb húzta Beatrixhez.

Az őszi nap bágyadt fénye, mely a bécsi vár ablakain át beszűrődött, megaranyozta a Beatrix kibontott nagy haját, melynek a király - Galeotti szerint - nem tudott ellentállni. Most is e haj egyik tekercsét megfogta és áthajította a maga nyakára. Valószínű, hogy ez kellemesen csiklandozta a király nyakát.

- Igen - folytatta Beatrix -, tegnap csak azt kértem, hogy az érseki szék betöltését reám bízd, de most már a személyt is megnevezhetem. Az unokaöcsém. Estei Hippolyt.

A király fölnevetett.

- A kis Hippolyt! Tréfálsz, Beatrix. Hiszen ha jól tudom, az még gyerek. Hány éves?

- Már hét.

- Ezt te »már«-nak mondod? Hét éves esztergomi prímás! Ugyan, ugyan Beatrix! Nevetni fog az egész ország.

A királyné tréfával akarta elütni az ellenmondást.

- Eleget megríkatjátok országaitokat, ti királyok, illő, nevettessétek is meg néha-néha.

De a király komoran, kedvetlenül nézett maga elé, felállt és lerázta magáról a királyné haját.

- Ez meggondolatlanság lenne - mormogta.

A királyné ingerülten emelkedett föl a rokkája mellől, melyen font (bár mindig csak a rokkán font volna!).

- Egyébiránt, ha fölséged jónak találja visszavenni szavát - szólt sértődve -, én megadom magamat.

Mátyás szeretett volna átcsapni az enyelgő hangba:

- Az én királynémnak megárt a mérgelődés, rendeljük tehát Isten által reánk ruházott hatalmunknál fogva, hogy tovább is mosolyogjon, mert az jobban is illik neki.

- Igazad van - felelte a királyné eléggé jól palástolt ingerültséggel. - Tévedtem, barátom. Tudnom kellett volna, hogy olyasmit kérek szegény Mátyásomtól, amire az nem elég erős.

- Beatrix!

- Amiért voltaképpen őszentségéhez kellett volna fordulnom.

A király bosszúsan dobolt ujjaival az asztalon. Meg volt fogva. (Azok a hajdankori asszonyok is tudtak ám zongorázni - a férjeik idegein.)

- Egy szót se többet! Meglesz a kívánságod!

Az asszony arcát az öröm fénye önté el:

- Megírhatom neki?

- Természetesen.

Így ment el a levél a nagy aranylánccal s a király üzenetével Ferrarába; vitte a két levente, Keővágó Simon és Vizsolyi István.

Azok hozták vissza a kis Hippolyt arcképét is, hozzájuk csatlakozván Valentini Caesar, a ferrarai herceg ügynöke.

Már akkor a királyi udvar Budán volt, s éppen ebédnél ültek őfelségeik, mikor a követek audienciára jelentkezének.

A király élénken kiáltott föl:

- Jöjjenek be azonnal! Mit üzen vajon a mi kis magyarunk?

A királyi táblánál jelenlevő urak gúnyosan néztek össze, mert nagy ingerültség volt elharapózva az országban, Hippolyt kinevezése miatt. A püspökök duzzogtak, morogtak. Ujlakyék, Czoborék pedig izgattak is a terv ellen mindenfelé:

- Pelenkás gyereket ültet be a király az esztergomi érseki székbe, melyhez az ősz haj is tapasztalatokért szokott fordulni.

A követek átadták a prímás arcképét. A király élénk kíváncsisággal nyúlt utána.

- Csinos és kedves - szólt megelégedetten, s aztán legmagasabb ajkaival érinteni méltóztatott a képet. - Nézzék meg kegyelmetek is!

Átnyújtotta Szapolyainak, aki hasonlóképpen megcsókolá. Szapolyai átadta Czobornak - s mit tegyen, bár forrt benne a méreg, őkegyelme is egy csókot cuppantott rá, s így tovább a hosszú táblán sorba vándorolt a kép, le egészen Drágffy Pálig, átnedvesedve a sok csóktól és bepiszkolva a különféle kunkorodó és lelógó szittya bajuszoktól.

Meg kell adni, hogy már az akkori őseink is értettek valamennyire a mameluksághoz.

Majd a bizalmasabb jellegű megbízásaikat adták át a követek ebéd után az uralkodó párnak.

- A hercegné, a felséges asszony nővére, arra kéri felségedet, titkon adta ezt az üzenetet, hogy annak idején követeket küldjön a prímásért.

A király mosolyogva nézett Beatrixra.

- Természetesen - szólt Beatrix. - Miért ne mehetne el, teszem azt, Kanizsay János és Dersffy Gábor.

A király keze intésével elbocsátá a követeket.

- Nem úgy lesz az, Beatrix. Nem úgy értette azt nővéred. Két követ nem elég. Én kétezret szándékozom küldeni.

- Kétezer követet?

- De mind körmöci születésűt.

Bár a király komolyan vette is a dolgot, még azért Hippolyt át nem ment a gázlón. Rómába követekül küldé Szirmai Jánost és Veronai Gábort, az egri bíbornok-püspököt, hogy dolgozzanak Hippolyt javára. Képzelhetni, milyen kelletlenül tették. De nem is volt sikere.

VIII. Incze egy kérdéssel válaszolt a király előterjesztésére:

»Mivel igazolhatná fölséged Isten előtt az egyház kormányzásának egy csecsemőre való bízását?«

Mire a király is visszavágott egy kérdéssel. Kérdésre kérdés: »Szentséged-e Magyarország királya vagy pedig én?«

Hónapokig folyt a feleselgetés. A pápa is fenyegetőzött, a király is.

A pápa megírta kurtán: »Nem fogom megerősíteni, mást nevezek ki.«

Mátyás is visszafelelt kurtán: »Azt nevezhet ki szentséged, akit akar, de a prímási székben csak az fog ülni, akit én akarok, és a prímási jövedelmeket is az kapja. Ma küldtem ebből kétezer aranyat Hippolytnak.«

De már erre megadta magát a pápa. A Mátyás argumentumai csakugyan erősebbek. Ha a kétezer arany útnak indult már, akkor Mátyással nem lehet többé tréfálni. Az okosabb enged. Az okosabb az erősebbnek.

A pápa végre beleegyezett, s a kétezer darab körmöci arany, melyeket Mátyás Ferrarába indított, éppen jó volt útiköltségnek.

A kis Hippolytot felkészítették, útra kelt nagy pompával, fénnyel. Hat társzekér vitte a holmit, de még az öszvéreken is volt málha.

Két nemes lovag kísérte, Angelo Colonna, a ferrarai herceg legjobb vitéze, hadban oroszlán, bárány amúgy, és Fulvio Nelluno, a legszebb tartású, finom beszélgetésű dalia egész Itáliában. Ezektől csak jót tanulhat. Hátha még hozzáadjuk a páter Moretti nagy tudományát és politikai érzékét, ki mint mentor, nevelő és udvarmester adaték az érsek mellé.

Egész tábor volt az, mikor elindultak. Elöl egy kürtös lóháton, utána két lámpásvivő (az éjjeli utazásokra) aztán az érsek járműve jött, oldalánál ült dadája, a vén Anetta. Mellette a két nemes vitéz lovagolt, utána a kis póni-lovát vezette egy csatlós. Éppen tegnap hozták Milánóból, hogy megédesítse némileg az elválást. Csak úgy csillog-villog rajta az ezüst szerszám.

Aztán a páter jön hatalmas izmos öszvéren; utána tizenkét katona lándzsákkal. Az egyik társzekéren ül a szakács és két kuktája; a többi szekerek tetején egy mosóné, aki az érsek fehérneműjét kitakarítsa útközben (mert csak három inget vitt magával őmagassága), egy fráj, aki bevarrja, ami elszakad. De nincs ennek vége hossza, három futár könnyű méneken, akiket előre-hátra üzenettel lehet küldeni. Egy mindenes, két íjász, egy pecsenye-forgató - ah, győzné őket az ördög elsorolni.

A prímás örült a törpe lovacskának, örült még tegnap, mikor hozták, majd kiugrott a bőréből. Kedvére voltak az új érseki ruhák is, melyek Velencében készültek, - de ma, mikor búcsúzni kellett, egyszerre elszorult a kis szíve, s neki ágaskodott a makacs akarata, a földre vetette magát, hogy ő bizony nem megy sehova; erőszakkal emelte be a kocsiba az erős páter Moretti, rúgott, kapart, de csak mégis el kellett mennie, itt hagynia édesapját, anyját, a testvért, a játszó pajtásokat, mindent, mindent és örökre. Szegény kis prímásnak majd meghasadt a szíve a keserűségtől.

Hiába biztatták, hogy így lesz, hogy úgy lesz. Magyarország Tündérország. Palotája lesz Esztergomban, lovai, ökrei, tehenei, még katonái is, igaziak, elevenek. Mit ér az, mit ér az? Az érsek csak egyre sírt, sírt az egész úton, hiába kerültek eléje új hegyek, új völgyek, új fák, új városok, a szegény kis érsek csak arra a kis ágyacskára gondolt, hol az édesanyja reggelenkint csókjaival ébresztette, hol az édesanyja estelenkint csókjaival elaltatta. Mit ér minden kincse, mit ér a sok látnivaló, ha nincs ott mellette a kis bátyácskája, akinek mondaná: »Nézd csak, nézd, Ferdinánd!«

Hát a palota is mit ér Esztergomban, ha végig nem szaladgálhatják a szobáit, folyosóit Ferdinánddal, hiába röpködnek aranyszárnyú lepkék a palotakertben, ha nem dörmög ott ásójával a kavicsos utakon a vén Poven apó.

Nem kellettek neki az új vidékek, csak a napot nézte folytonosan. Azt a nagy aranytányért az égen. Az édes ismerőst. Azt most a mama is látja és ő is látja; folytonosan vele megy - és mégis ottmarad a mamáéknál is, besüt a mama szobájának ablakán, ráveti sugarait a Poven apó kopasz fejbúbjára, s verejtékcsöppeket sajtol ki a homlokából... De furcsa is ez, istenem.

Ám egyszer aztán a nap is elhagyta, lecsúszott az égről, egy hegy mögé. - Most már egészen árván volt, egyedül. Leszállt az este, és sátort vertek egy erdő közepén.

A dada lerakta a társzekerekről a hercegprímás dunyháit és ágyat vetett neki a sátorban.

- Hát a játékszereket ne szedjem le? Nem akar magasságod játszani?

- Ne bántsd, Anetta, nem játszom - mondá szomorúan. - Nincsenek játszótársaim.

- Ne meséljek valamit?

- Ahogy neked tetszik, Anetta.

Az öreg dada a prímás lábaihoz ült, s elmondta neki a sárkányos ősmesék egyikét.

Künn a sátor előtt a tűznél a két lovag elegyedett beszédbe Moretti atyával. A csatlósok, cselédek a szekereknél csináltak maguknak vackot, a három úr pedig meleg pecsenyére vágyván, bárányt süttetett nyárson és sűrűn hörpentgetett a kulacsból is, melyben jóféle szicíliai bor kotyogott.

- Szegény Hippolyt, nem irigylem - szólt Angelo. - Kenyérbe jutott, de nincs köszönet benne.

- S ki tudja, mi lesz a vége - felelte Fulvio - a magyarok nem hiszem, hogy örülnének e furcsaságnak. Szegény kis urunk megjárhatja. Olvastam valahol, kegyelmed, szent atyám, talán tudja is: hol, hogy a magyarok mint szoktak elbánni főpapjaikkal. Az egyiket ledobták egy nagy hegyről a folyamba.

- Az Szent Gellért volt - mondá Moretti.

- De mi is indíthatta Mátyást, hogy ilyet tegyen?

- Hát nem tudjátok - szólt közbe a pap gúnyosan. - A halhatatlan szerelem. Igen, a »halhatatlan szerelem« neje iránt. Ezt írta a király urunknak és a pápának.

- S a pápa beadta a derekát?

- Meghiszem azt, Fulvio. Nem kicsi dolog az, ha a nagy király azt üzeni valahova: »Így akarom«, hát az akkor úgy is lesz.

A lovagok elábrándozva nézték a hamvadó tűznek a szürkeségen átpirosló zsarátnok-belsejét. Moretti a botjával megpiszkálta néha.

- Szeretném már azt a híres halálfejű seregét látni - sóhajtott föl Angelo.

- Én Visegrádra vagyok kíváncsi. Mondják, hogy a paradicsom se szebb.

- Hm - sóhajtott föl a pap -, ha három dolgot kívánhatnék az istentől, mind a Mátyás király rovására esnék.

- Ugyan mit kérne, szent atyám?

- Kérném magamnak a Tokaj hegyet, a király fekete seregét és a könyveit.

Elhallgattak, csak a kulacs keringett sorba; Angelo nem győzött eléggé járni a társzekeren lévő hordóhoz, ahol újra megtöltötte. Szép, csöndes nyári éjszaka volt. Az erdő fái lassan susogtak; messze valahol egy malom kelepelt. De kutya nem ugatott sehol sem. Nem lehet falu a közelben.

Az urak némán gondolataikba merültek, talán mindnyájan Mátyásra gondolva; Fulvio mondá is egyszer mintegy önmagában:

- Vajon mit is csinálhat most a magyar király?

- Nyilván alszik, s talán még hortyog is - felelt a pap nevetve.

Az álomisten még a magyar királynál is erősebb. Kiverte őt a fejükből. Elbágyadva dőltek le, gyorsan mély álomba merülve, csak a pap tartotta még magát egy kicsit, s elkezdett diskurálni a kulaccsal.

Hm! Igazán elhagyjalak már? Pedig még jóformán tele vagy. Ejh, nem iszom többet, már így is nehéz a fejem. Jó éjszakát, kulacska!

Moretti atyának úgy rémlett, mintha a kulacs, amint megkottyant, visszafelelné kedélyesen:

»Jó éjszakát, páterka!«

»Mit mondtál, kulacska?«

»Hogy kóstolj meg, páterka.«

»Isten neki, kulacska.«

»Hogy ízlettem, páterka?«

»Ne beszélj már annyit, mert Isten engem, egy kortyot sem hagyok benned. De kár is volna a csatlósok bendőjébe.«

Egy pár perc múlva elaludt a pap; minden csendes volt, benn a sátorban is megkapta a királyfi a lányt, akiért a sárkánnyal megküzdött, s Anetta beszédes szája, vén szeme is becsukódott, csak gondos, kérges keze tapogatta meg az éjszakán át néhányszor öntudatlanul, megszokásból a gyermeket és vánkosait. A gyermek aludni látszott, de a vánkosai nedvesek voltak. Az öreg dajka tudta ebből, hogy sokáig nem aludt és sírt.

Hajnali szürkületkor kinyitotta a szemeit Anetta. Egy futó tekintetet vetett a gyermekre.

A prímás jóízűen aludt kék selyemtakarója alatt. Megigazgatta a vánkosait s a reggeli imáját kezdte morogni. Aztán megint bóbiskált egy kicsit.

Mire újból fölébredt, a gyermek már fönn volt és mosolygott. Takarója lecsúszott, ingecskéje felgyűrődék; kis teste olyan színű, mint a barackvirág, egészen csupasz volt.

Az öregasszony fölsikoltott:

- Szent Isten, szűz Mária és minden szentek, segítsetek! Az ördög incselkedik velem!

Fölugrott, kirohant a sátor elé és föllármázta, fölráncigálta a papot és a lovagokat.

A pap félálmosan folytatta a párbeszédet ott, ahol este elhagyta:

»Ne okoskodj, kulacska!«

S azzal megint behunyta a szemeit és elaludt.

De a lovagok talpon termettek.

- Teringette, anyó, mi baj van?

A szegény öreg Anetta alig bírta a nagy fogvacogtatásban kihebegni:

- A prímás átváltozott leánnyá.

A lovagok elkezdtek kacagni.

- Megbolondultál, anyó? Ezért ugyan kár volt bennünket felkelteni és megijeszteni. Ha máskor valami ilyent találsz álmodni, tartsd meg magadnak, jó asszony.

- Az élő istenre mondom, hogy igaz.

Fulvio tréfásan mondá:

- No hát gyere, nézzük meg, Angelo, ezt az új csodatételt.

De a lovagok is elsápadva hökkentek vissza a sátorban.

A finom patyolatos dunyhák közt egy leánygyermek ült, hosszú, derékig érő barna hajjal, nagy kökény szemekkel, piros, élettől duzzadó orcákkal.

- Ez csodálatos! - hebegte Fulvio minden idegében megremegve.

- Hogy történhetett ez? - tördelte a kezeit Angelo.

Sírni és nevetni lehetne ezen.

- Ördög és pokol, mit csináljunk? Hogyan vigyük ezt most már Esztergomba, hogy: »itt van a prímás, elhoztuk, nesztek«.

- Költsd föl, anyó, a papot, hadd adjon tanácsot.

- Fogadni mernék, hogy ez Ascanio bíbornok csínyje. E gonosz Sforza maga akarja az érsekséget. S a pápa is ludas benne. Így akarják Mátyást kijátszani.

- De hogy történhetett meg a merénylet? Lássuk csak, mondd meg, gyermekem - kérdé Fulvio -, ki vagy te voltaképpen?

- Én Mária vagyok.

- Hogy jutottál ide, kicsikém?

- Egy fiú vezetett ide, bátyikám. Egy fiú - selypített a leányka.

- És honnan vezetett ide az a fiú? - kérdé Fulvio nagy figyelemmel.

- Az öcsémmel elmentünk tegnap délután az erdőbe virágot, gombát, csigát szedni és eltévedtünk. Az éj leszállt s mi kétségbeesve kóborogtunk az erdőben, hangosan sírva és kiabálva. Akkor elénkbe toppant egy fiú és így szólt: »Ne sírjatok, én elvezetlek benneteket jó helyre«: engem idehozott a sátorba és lefektetett az ágyába, az öcsémet pedig, aki nagyon éhes volt, elvitte a szekérhez, mert ott, mint mondá, nagyon sok jóféle ennivaló van. Adhatnál belőle, bátyikám, nekem is!

- Úgy? - kiáltott föl a lovag éledő reménnyel. - Szaladj, Angelo, nézz szét a szekerek körül.

Angelo csakhamar visszatért nagy kacagással:

- Minden rendben van - kiáltá -, ő magassága nem veszett el: ott kinn birkózik az új pajtásával. Egész éjjel játszottak a csatlósok közt. Föl kellett neki nyergelni a pónit. Víg, mint a mókus, mintha csakugyan ki volna cserélve.

Most sült ki aztán apródonkint az egész: hogy a prímás nem tudott aludni az éjjel; éjféltájban gyermeksírást hallott; fölkelt, fölöltözött és lábujjhegyen kiosont. Ráakadt a fáradt, éhes gyermekekre és a leánykát a saját ágyába vitte lefektetni. Anetta és a lovagok mélyen aludtak. Senki sem ébredt föl. Morfeus csinálta ezt a csínyt, nem Ascanio bíbornok.

Bosszankodott is a páter, mikor fölébredvén, csak utólag értesült Ascanio bíbornok furfangos merényletéről.

Ez az egy boldog félórája lett volna, kedvére kikáromkodhatta volna magát a bíbornok ellen, akit teljes szívből gyűlölt, s ezt a félórát is átaludta!

- De, per amorem dei - szörnyülközött a páter, öntudatra jutván tanítói és szertartásmesteri voltának -, hogy tehetett olyat a prímásérsek; éjnek éjszakáján kimenni az erdőbe. Hol van, hadd figyelmeztessem erre az illetlenségre.

Őmagassága éppen akkor robogott elő nyargalvást, egy kötőfékbe befogva s a kis Gregorio, az új pajtás fogta a gyeplőt.

- Jó reggelt, herceg, jó reggelt - üdvözlé Moretti messziről, pohos termetét hajlongásra erőszakolva.

- Én nem vagyok herceg. Hallja-e?

- Hát mi?

- Ló. Nem látja?

A szent férfiú összecsapta a kezeit erre a pajkosságra, s égre emelvén szemeit, mintegy tanúbizonyságra hítta föl a mennyeieket, mintha mondaná nekik:

»Itt van ni! Hát hogy faragjak én ebből érseket addig, míg a határra érünk? Hogy mondhassam én a csemete vesszőnek az erdőn: légy fa, nagy törzsű, ereszd föl a koronádat!«

Míg üstökben főzték a reggelit, addig a kis Mária is felöltözködött. Kurta vörös szoknyácskája volt és igen csinos hófehér felöltője. Igazán helyes egy gyermek. Mikor az öreg Anetta, akivel madarat lehetett most fogatni örömében a nagy ijedség után, megigazgatta a fodrát, meg a gesztenyeszín tömött haját, meg nem állhatta, hogy meg ne ölelgesse: - De szép vagy, kis lelkem, de szép vagy. Ne is haragudj rám, hogy úgy megijedtem tőled. De látod, aranyom, mi prímást viszünk a magyaroknak, s ha az ember egy kakast visz valahová a házhoz, ahová a kakas kell, hát nagyon megijed, mikor egy kis fióklibát lát helyette kosarában. No, de tudom, éhes vagy, báránykám.

Kimentek a katlanokhoz, ahol a reggeli főtt, jó berbécshús rizzsel. Egy füles bögrében tejet forralnak a hercegnek.

- Ugye, te is azt iszol? No, majd ha jóllaktál, lelkem, megmutatom neked a herceg játékait - ha még nem indulunk.

A katlanokhoz odajött az érsek is, bizalmasan ütve hátba a lánykát, mint gyermeket gyermek.

- Kialudtad magad, te baba?

- Nagyobb vagyok náladnál - felelte a leányka merészen. - Mit locsogsz?

Anetta anyó figyelmeztette pártfogoltját:

- Ne beszélj így, fiacskám, a herceggel. Mert bár ő piciny még, mindnyájunknak atyja.

A lányka nagy szemeket meresztett Anettára.

- Ez volna a ti apátok? - s megrázta szép fejecskéjét kételkedőn.

- Tudsz-e főzni? - faggatta tovább a kis prímás.

- Istenemre, ez nem rossz - kacagott Moretti atya Angelóhoz fordulva. - Kezd belejönni a papi mesterségbe: máris szakácsnét keres.

Erre az élcre a két lovag is nevetett, minden oly vidáman kezdődött e nap reggelén, mint amilyen szomorú volt a tegnapi nap. Az arany tányér üde fényben bukkant föl újra az égbolton, a fák balzsamos illatot leheltek. A málhás öszvérek pajkosan rázták a fejüket, s a nyakukon nyájasan szóltak a csengők. A párolgó reggeli pompásan ízlett. Moretti atya megelégedetten dörzsölgette a kezeit:

- Jó, jó, nagyon jó, de hát még majd a magyar konyha! Csodákat beszélnek arról.

A prímás leszedte a szekérről játékait, a falovait, fakatonáit, íját, kis kardját, kereplőjét, sípját, s megmutogatta a két pajtásának. Azoknak elállt a szemük-szájuk. Azt hitték, hogy az erdő közepén csakugyan ráakadtak Tündérországra. Különösen a Gregorio szeme fénylett.

- És ez mind a tied? - kérdé sóhajtva.

- Mind az enyim, de ti is játszhattok velük.

- De már nem sokáig - szólt Fulvio lovag, az úti-marsall - mert mindjárt indulunk. Hej csatlósok, kocsisok, készüljetek!

- Igen - felelte az érsek -, de ők is velünk jönnek. Ha már megtaláltam őket, elviszem magammal.

A lovag közbeszólt:

- Hova gondol, hercegem? Hiszen őnekik a szüleikhez kell visszamenniök.

- Igaz ez? - szólt elkomorodva a prímás. - Nem jössz velem, Mária, s te, kis Gregorio?

- Én veled megyek - válaszolt Gregorio határozottan. - Ha nekem adod az egyik lovat.

- Hát jól van, neked adom. És te, baba, mit akarsz?

- Gregorio elmegy a te kedvedért, én pedig elmegyek a Gregorio kedvéért.

- De kedves hercegem, az lehetetlen, amit tervel. A gyermekeket elvinni annyi volna, mint elrabolni őket szüleiktől. Abba bele nem egyezem.

Fulvio ellenkezéséhez csatlakozott Angelo is, Moretti atya is. - Ugyan, ugyan, herceg, hogy lehet olyat kigondolni?

A herceg lábával toppantott.

- Én vagyok-e az esztergomi érsek vagy nem?

- Mindenesetre az...

- Hát akkor én parancsolok.

- Igen, igen, de az bűn lenne.

- Feloldozom magamat a bűntől.

(»Ez kemény gyerek lesz valamikor«, - dohogta magában Angelo.)

A páter közbeszólt, félig mosolyogva, félig szigorú arccal:

- Az nem lehet, kegyelmes uram. Önmagát nem oldozhatja fel a bűntől.

- Én édes istenkém - szólt bele Anetta anyó, az ő édeskés, siránkozó hangján -, miért ne engednék meg a mi jó urunknak, hogy ezt a két bogárkát magával vihesse játszani? Hiszen kit hagynak itt? Kikérdeztem Mariettát. Egy mostoha anyjuk van, aki rosszul bánik velök; apjuk tengeri hajós, évekig barangol a tengeren és igen keveset törődik a porontyaival, meg vagyok róla győződve. Üljetek föl, kis árvák, a kocsira, azt mondom. Egy, kettő, három, aló föl, azokra a zsákokra! Tudom én, mit mondok; elöli a búbánat, búskomorság, összeeped a honvágytól, ha nem szórakoztatják, ki nem verik a fejéből a játszótársak. Hiszen így is milyen soványka. Csak egy lehelet kell ennek, egy rossz szélfuvalom. De bizony az Isten hajította ide ezt a két gyereket, a kiszemelt szolgája kedveért. Üljetek föl, ha mondom.

A dada ékesszólása többet ért az esztergomi érsek hatalmánál, mert mintegy legyőzve, nem ellenkeztek többé a rendelkező faktorok. Lesz, ami lesz.

A gyerekek fölültek és a karaván megindult zsivajjal, nyüzsgéssel, hatalmas ostorpattogtatással, a hosszú, hetekig tartó útra, világhírű Budánál csak egy kicsit idébb, - a soktornyú Esztergom felé.

*

A királyoknak minden sikerül. Igazán regeszerű az...

Egyszer egy királynak mi jutott eszébe? Talán nem volt pénze és nem kapott kölcsön sehonnan; kérdé a miniszterétől:

»Hát már most honnan vegyek pénzt?«

»Próbálja meg felséged az álmok országát.«

És onnan hozott pénzt. Ez volt a lutri.

Másszor egy királynak mi jutott eszébe? Annak sem volt pénze és már talán nem volt mit eladnia, kérdé a miniszterétől:

»Bajban vagyunk; miből pénzeljünk ezután?«

»Keressen felséged a bajára gyógyfüvet.«

És a király megtalálta a dohányt.

Mátyás még rá nem talált ezekre, de már kereste az efféléket és közel járt. A jobbágyok álmához nem nyúlt, hanem csak a saját álmát fizettette velök. Hja, az primitív korszak volt még!

A saját nagy álma, a német császárság sok pénzt elnyelt. Mindég azon dolgozott, de különféle eszközzel. S minden eszköz pénzbe került. Költött a világon mindenre, könyvkötőkre, szobrászokra, építészekre, kóbor lovagokra, a fejedelmektől megvette a népeiket, a népektől megvette a fejedelmeiket, szubvencionálta az apró választófejedelmeket, a cseh főurakat folytonos ajándékokkal tartotta melegen maga iránt.

Tudott nagy jövedelmet csinálni, sokszor a semmiből (Drugeth egyszer a hólyaghúzó bogárhoz hasonlította s emiatt ki is maradt az udvartól), de el is tudta költeni sokszor a semmire.

Most is kétezer aranyat utalványozott a kincstárnoknál egy kis hangulatcsinálásra. (Ohó, hát ez a mi fiatalnak látszó ismerősünk már akkor is mutatkozott?)

Igenis, hangulatcsinálást rendelt el a király: legyen a Hippolyt fogadtatása kápráztató. Hadd lássa a pápa, hogy fogadják a magyarok a gyermek prímást. Akit ő nem akart. Hadd lássák az idegen népek, hogy ki az úr a világnak ebben a sarkában!

Szirmai Jánost és Rozgonyi Rajnáldot bízta meg a fogadtatás előkészületeivel. Az ország határán a fekete sereg egy dandára várja a prímást s kísérje hazáig. Ezekhez fognak csatlakozni a közbeeső városok és megyék bandériumai. Győrben átül a prímás öt fehér lóval vont kicsi díszhintóba, melyet a királyné ajándékoz unokaöccsének. Maga a király és királyné nem lesznek jelen az ünnepélyeknél: szebb az, ha minden nélkülük történik; a prímás később jöjjön fel Budára látogatóba.

Augusztus havában Szent-Domonkos napja utáni szombaton ért Hippolyt Esztergom alá. Jött Páduán keresztül a szép Udinébe, onnan a »Strada hungarorum« úton menve folyton-folyvást a stájer fenyvesek közt, Sopronban szállt magyar földre. Itt már a Mátyás hollója repked a zászlókon. Mint a fergeteg, feketén közelgett a csapat, melyet kíséretül küldött Mátyás Székely vezérlete alatt. Azontúl egyre dagadt a kíséret. Egyes főurak és bandériumok csatlakoztak a prímáshoz. Győrben a király titkára, Bakócz Tamás várakozott az érsekre, hogy tanácsokkal lássa el a fogadtatásoknál.

Keserű napja volt ez Hippolytnak. Bakócz Tamás kijelentette kereken:

- Most már közeledünk Esztergomhoz. Mindenekelőtt papot kell csinálnunk nagyságodból.

- Hát az hogy megy?

- Körülnyírjuk a fejét koszorúba, ahogy az enyim van, azután a közepén a fejbúbon megborotváljuk.

A prímás ellenkezett, sírt, szégyenelte a kis Gregoriótól, fenyegetőzött, hogy ő visszatér, hogy ő lemond, de biz azt mégiscsak szépen lefogta Moretti és Angelo és a gyönyörű göndör haja lehullt a sziszegő ollóágak között.

Azután fölöltöztették, amint illik Magyarország első papjához: sötétkék selyem-reverendácskát adtak rá, föléje téglaszín muzettát; pompásan vette ki magát üde arcához a brokát szövetből készült arany áttöretű infula, hátul a két aranyrojtos leffentyűvel. Odalent már várt rá a Beatrix királyné ajándéka, ezüstös veretű hintó, öt prüszkölő fehér lóval (hat csak a királynak, királynénak jár), két udvari apróddal a fölhágónál, kik olasz divat szerint öltöztek, testhez álló smaragd-színű, kurtaujjú kabátba, mely egy kidudorodó mellövben folytatódik, fehér atlasz karikák a mellövön, a lábakhoz tapadó sárga nadrág, mely piros szattyán hegyes cipőkben végződik. Az apródok fejét pici strucctollas sapka fedi.

Győr alá a dunántúli urak nagy számmal jövének, úgyhogy mikor elindult az érsek, egy hosszú tábornak látszott a menet. Sötét porfelhő kelt a nyomában. Nem volt annak se vége, se hossza. Mintha egy ellenséget verő sereg volna; csak éppen, hogy páncél nem csillogott a leventéken, és hogy nehéz hadias sisakok nem fénylettek. (No iszen, csak az kellene még ebben a nagy melegben.) De a ragyogó köntösökből, gyémántos, gyöngyös könnyed mentékből, melyek százféle színben úsznak a szemkápráztató óriás képben, tíz király-lakodalom kitellett volna. Az aranylencsés kantárok vígan csörögnek a lovakon, a piros-fehér-zöld selyemzászlók, ez ott a hollóval, az ott a Szűz Máriával, méltóságteljesen kígyóznak, röpködnek a levegőben, lovagok süvegén a sastollak kevélyen integetnek a rengő kócsagtollaknak.

...De nini, itt van már Esztergom. Egyre jobban domborodik ki az érseki kastély tündöklő gót tornyaival, tündéri függőkertjeivel. Amott látszik már a fürdőház aranyozott búbos fedele is. (Istenem, istenem, de sok pénzt is vert bele ebbe az épületbe a megboldogult Vitéz János.)

A menet a város kapujához ért. Megkondultak a harangok a szent Adalbert bazilikájának tornyában.

A prímás hintaja megállott a diadalívnél, melyen ibolyavirágokból voltak kirakva az üdvözlő felirat összes betűi: »Salve, stirpe celsissimus, corpore exilis, unus cum regno crescendus« (Légy üdvözölve, eredetre fényes, testre kicsiny, ki az országgal együtt fogsz megnőni).

A gyermek meg volt illetődve a kifejlődő pompás látványtól. Arca elsápadt, szemei zavartan jártak szerte.

Bakócz Tamás, aki mellette ült a hintóban, leugrott és lesegítette az érsek-herceget a díszes szőnyegre, mellyel a föld be volt borítva.

Ég-reszkető »vivát« hangzott fel... A harangok egyre zúgtak-búgtak.

A szem nem tudott betelni a látnivalóval, nem tudta, mit nézzen. A zászlóerdőt-e, vagy a drágakövektől tündöklő nagyurakat, kik a diadalkapunál várták a prímást a nádorispánnal, Szapolyai Imrével élükön? Vagy az összesereglett főpapokat (nini, még Thuz Osvát uram, a zágrábi érsek is, bár betegen, eljött) festői redőzetű tabursumaikban, brokát arany fövegeikkel? A száz fehér ruhába öltözött leányka koszorúkkal... Mintha a menny vándorolt volna le, száz angyal belőle...

De mit a bimbók! Ejh, hiszen a rózsák is mind itt vannak. Az ország főrangú hölgyei, keleti tündérregék megelevenedett hercegkisasszonyai és hercegnői, arannyal átszőtt szoknyáikban, mentével a vállukon, csipkés főkötőikkel, melyeken drágakövek égnek és szikráznak. Hát még a szemükben mi szikrázik, mi ég?

A palatinus, e dölyfös úr levette a fejéről fekete kócsagos csalmáját, a fiúcska elé lépett és így szólott (Bonfin szerint nagyon szerette a floskulusokat):

- Hatalmas herceg, főtisztelendő atyánk, nagyságos uram! Üdvözlöm kegyelmedet az ország nevében. Isten hozta és isten tartsa itt közöttünk, aki az ő beláthatatlan bölcsességével azt rendelé kegyelmedről, hogy egyszerre legyen atya is, fiú is és szentlélek is. Mert a mai naptól kezdve édes fiává fogadja ez az ország, melyet kegyelmed állásánál fogva mégis atyai szeretetébe veszen, és szent lelkének sugallatával fogja főpásztori botjával vezérelni. Fakadjanak e bot nyomában a béke és az áldás liliomai.

S ezzel átvette a háta mögött álló apródjától a drágakövekkel kirakott, csigaház módjára kunkorodó, zománcos pásztorbotot, melyet a szebeni ötvösök csináltak a kincstár költségére és átnyújtá a prímásnak.

A gyermek sápadtan dadogta, mint egy szajkó, a Bakócz Tamástól betanult magyar szavakat:

- Köszönöm, kedves bátyámuram!

S sovány két kezét gépiesen nyújtotta oda a nádor hatalmas markába. A nádor láthatólag jól hangolva a nyájas, hízelgő megszólítás által, atyafiságosan rázta meg, hogy szinte belészisszent a kis teremtés.

Most aztán átvették szegényt a főpapok, akikkel sorba összecsókolódzott. (Jaj urak, de savanyú arcot vágott a kalocsai érsek ennél a csókolódzásnál.)

Veronai Gábor a főurakhoz vezette, akiket bemutatott. Mint valami álom, úgy tűnt fel neki mindez! Föl fog ébredni és szétfoszlik mindenestől... Egy-egy név elröppent, és egy-egy fej ősz, ráncos, vagy piros, kevély bajuszú, meghajolt.

»Ez itt Bánffy Miklós... az ott Geréb Péter. Palóczy László uram, az érsek kegyelmed felé nyújtá a kezét. Jöjjön közelebb Frangepán uram, hadd prezentáljam őnagyságának.«

Volt zavar, nyüzsgés, tolongás és egy pár »tapintatlanság« is. (Hja, a tapintatlanságok olyan régi keletűek, mint a királyok.)

Pongrácz János uram magyarul kérdé az érsektől:

- Hát a fenséges mamája nem jött el?

Amire persze nem tudott felelni.

A két Perényi és Bánffy Miklós pedig erőnek erejével fel akarták vállaikra emelni, hogy a sikoltozó, zajongó néptódulat láthassa, de szerencsére ott termett a finom érzékű Szentgyörgyi gróf és megakadályozta.

- Hova gondolnak kegyelmetek? Nem megyei comes az, hogy a bordáit összetörjék. Úgy kell azzal bánni, mint az iratos tojással.

Még nagyobb ügyetlenség az Upor Lászlóé, aki olaszul beszélt a prímással (az ostoba embernek az is csak bajára van, ha tud valamit), és azt kérdé együgyűen, hogy elég volt-e az útra a kétezer arany, amit a király küldött?... De így megpirítani azt a szegény gyereket!

Ám ahogy volt, úgy volt, azon már nem lehet segíteni, csak már legalább a többi sikerüljön.

Míg a társalgás tartott a diadalívnél, azalatt Szirmai János elrendezte a menetet, a bevonulást a palotába.

Prímási huszárok lóháton kardlappal vájtak utat a gomolygó tömeg közt:

- Helyet, helyet az érsek-hercegnek!

Valami csodalátvány volt, szem nem látott olyat, fül nem hallott olyat. A fák, a házfedelek is tele voltak bámulókkal. Korniss Ferencné asszonyom még a szoptatós gyerekét is fölvitte magával az eperfa tetejére, aminthogy le is törött alatta. A tűzre kellene tenni az ilyen anyát.

De pszt... Megszólaltak a harsonák, s mozsarak dördültek meg a várban.

A menet megindult.

Elöl hat apród ment nemes lovakon; utánok Szirmai János püspök nagy, tizenhat markos ménen, magasra tartva a keresztet.

A püspök után kisebb mokány lovon hófehér ruhába öltözött szűzleány ült, ezüst serpenyőt tartva kezében, melyből kékes naftaláng csapkodott fel. (Ez a liliomtisztaságú anyaszentegyházat jelentette; a láng a felvilágosodást, melyet terjeszt.) A leány paripáját két sárga csizmás, skarlátpiros dolmányos, nemes ifjú vezette.

Most két drága öltözetű apród jött sötét ruhában, fekete lovon. Egyik az ország címerét vive pajzsán, másik balfelől az Estei-házét.

Egy nemes vitéz deres lovon hozta a diadalkapunál átadott főpásztori botot.

Közvetlenül mögötte lépkedett Frangepán Kristóf »Bóra« nevű híres fakó lován, a király meztelen kardjával. Egyszerű csorba szablya volt, melyet Mátyás az ütközetekben viselt. S különös megbízásként kellett vinnie a menetben Frangepánnak; legyen tudtára mindeneknek, hogy ez a kard megvédelmezi a prímást mindenek ellen.

Egy gyalog menő apród a város kulcsait vivé almazöld selyempárnán.

De az üdvrivalgás mégis csak most tört ki.

Vörös bársony baldachin alatt, melynek selyem kék mennyezete az égboltot ábrázolá csillagaival, a prímás-érsek következett; a baldachin egyik oldalán a holló volt kihímezve feketén, aranygyűrűvel a csőrében, a másik oldalon az egyház madara, a pelikán. A baldachin hat lábát hat pap emelte lila talárban.

- Éljen Mátyás király! - hömpölygött végig a beláthatatlan sokaságon ajkról-ajkra a kiáltás, mint a láva.

Tetszett a népnek a csinos gyerek, akivel megajándékozá őket a király. S ezalatt Hippolyt is magához jött: elmúlt a lámpaláza, szinte beleélte magát az új helyzetbe. Mosoly ült az arcán és önérzet.

Jobboldalról Fulvio és Angelo mentek mellette gyalog; néha átszólt hozzájuk:

- Miért kiabálnak? Mit kiabálnak?

- Ez azt jelenti, hogy tetszik nekik nagyságod.

- Hát Gregorio és Maritta merre van?

- Valahol leghátul jönnek.

- Látják-e mindezt?

- Látják, uram.

- A kis lovam is látja?

- Az is látja, csakhogy az lelketlen állat, uram.

Mind közelebb-közelebb értek a székesegyházhoz; már az orgona búgását is ki lehet hallani. A felzászlózott házak ablakaiból virágokat szórnak a prímásnak.

Közvetlenül a főpapok követik, majd a nádor a főurakkal. Hosszú sorban a címeres ezüst-arany cifrázatú hintók, amikben a hölgyek ülnek s a kocsiajtók mellett lépkedő apródok az illető családok színeibe öltözve.

A megyék bandériuma robog most; Baranya a szőlőgerezdes zászlóval, Nógrád lobogóján pajzsot tartó vitéz; úszik a napfényben Bars három temploma, Győr három folyója, skarlátszín mezőben. Hetykén ágaskodik az aranyos szarvas, aranyos keréken, Pozsony címerében. Ezüst vár tetején gyűrűt tart szájában Vasmegye madara. Biztatón fénylik a Bihar dús kévéje. Vígan evickélnek a Zemplén halai. Fel van húzva tegze az öreg Szabolcsnak Szabolcs címerében, ha gazdátlanul bár; maga az ős vezér tán általment vala Komárom pajzsára, hogy ott villogtassa rettenetes kardját; ha nem az, hát olyan. Kígyózik a szélben az Ugocsa rákja, Krassó méhköpűjét medve nyalogatja. Suhognak a finom selyem kelmén Máramaros fenyői; Mosony csak egy megye, oroszlánja kettő, s a két oroszlánja égszínkék mezőben négy farkával csapkod. Virágbokrétát tart karmaiban Turóc udvarias medvéje, vickándozik a kígyó Heves gólyájának pirosló csőrében. Mintha lágy fuvalom támadna íziben Zólyom hat halmáról. Három ezüst pólyán Sáros szárnyas hölgye csak derékig látszik; rebben a szárnyával Torna vadgalambja... s még mennyi van hátra, hányféle küldöttség, városok és céhek; még százannyi zászló.

Mindenki ujjong, kurjongat. Csak messze túl a csapatokon, a lassan döcögő málhás szekerek egyikén ül egy anyóka és mintegy megijedve ennyi pompától, ragyogástól, keserves sírásban tör ki.

- Édes Hippolytkám. Drága Hippolytkám. Mivé tettek, mi lett belőled? Azt a szép hajadat, hogy lenyírták! Azt az aranyos kedvedet békóba hogy rakták. Tőlem hogy eltéptek, tán vissza sem adnak.

A fakó szekér végigdöcögött a rossz esztergomi köveken s az öreg Anetta csak egyre sírt s nedves tarka kendőjével egyre törülgette a szemeit.

De akik a zászlókat nézhették, a sok ezernyi tekintetből tán egy sem esett erre a bizonytalan színű kendőre, pedig ez is látható volt, pedig ez is egyik porszeme volt a tarka színek millió változatának, s talán a legszebb, legigazabb dísz az összes lobogó, suhogó zászló között.

Ámbár iszen ékes volt minden és gyönyörű. Hát még a templomi ceremónia? Hát még a nagy ebéd?

Ezt a fogadtatást, ezt a hangulatot, meg kell adni, jól megcsinálták Szirmai János és Rozgonyi Rajnáld uraimék. A király pénzének van látszatja.

De mindez csak buborék, fényes buborék az igaz, de legott szétpattan.

Az Esztergomból hazaszállingózó urak mihelyt megették a prímás ebédjét, még ki sem böfögte egyik-másik, máris elkezdték a prímást fitymálni; öcsémuramat szidták, de a bátyámuramnak szólott. A kis prímásra szórt szótövisek hegye a királyt akarta szurkálni.

Maga Bakócz Tamás, a király titkára is alattomban azt a hírt terjesztette az érsekről:

- A gyerek szeles, félkegyelmű; sohase lesz belőle komoly ember.

Amit már Budán az udvari körökben úgy toldtak meg, persze suttogva, hogy nyavalyatörős is.

A bosszankodó főpapok mindenféle módon szították az elégületlenséget. És nőtt is az ingerültség folyvást. Ujlaky uramnál értekezlet volt szent Mihály napján, hogy az országgyűlésen törvényt kell hozni arra nézve, hogy főpapoknak ne lehessen kinevezni gyermekeket és idegeneket.

Drágffy Bertalan kitört az értekezleten:

- Sok, ami sok. Egyszer csak leküldi főispánnak a királyné uszkár-kutyáját. És mi levesszük szépen a fövegeinket előtte!

Különösen Beatrix ellen indultak meg a csipkelődések. Czobor íródiákja, Tóth Simon egy gúnyos versezetet komponált össze nehézkes klapanciákban, amely carment későbbi korban valami jámbor krónikás áttette a hazai nyelvbe; fönnmaradt mai napig, pedig de sok jó rigmus veszett el azóta örökre istentől ihletett poétáktól, s ez még most is itt nyomja a papirost:

Olaszországban van Beatrixnak sok atyafia:
Magyarországon van sok püspökség és parókia.
Számoljuk össze, több-e az atyafia,
Mint ahány a parókia.
S ha kevesebb a rokon férfiágon,
Tegyünk törvényt, hogy a lány is beváljon.
Csanádi püspök legyen Estei Anna;
A pécsi legyen Aragoni Johanna.

S ebből az alapeszméből kiindulva, folytatja az ő sajátos kombinációit, előszámítván a nagymagasságú nemes és vitézlő Aragoniai háznak minden ijátfiját, minden legkisebb pereputtyát elannyira, hogy ahol a lajstrom megszakad, az utolsó családtag (egy féléves leánycsecsemő) már csak éneklőkanonok Vácon.

A pasquillusoknak segítségére jött a babona.

Kinizsi Pál uram, midőn Győr felé húzódnék hadaival ősz táján, meglátogatta volt útközben a prímást, s amint keresztülment volna a szobákon, benyitván a legutolsóba - két kis esztergomi érseket lát vala ülni az asztal mellett, egyforma reverendákban, egyforma muzettákban és egyforma infulákban.

Mire a babonás főúr, kit a csaták ádáz viharja sohasem félemlített meg, holtra halványodva halálos rémületben rohant ki nyakra-főre a palotából, s azóta mindenütt terjeszti:

»Az ördög incselkedett velem. Az a gyerek nem az istentől származó teremtmény.«

Dóczy azt állítja ugyan, hogy a másik prímás a kis Gregorio volt, a herceg játszópajtása, aki a viseltes reverendáit elhordja, de Dóczy udvari tányérnyaló, beszélhet akármit, Kinizsi Pál pedig szavahihető ember, ha ő két Hippolytot látott, akkor annyi is volt, és a pokolbeli sátán annyi példányban mutogatja, amennyiben neki tetszik... De iszen, derék ember a pápa, hogy nem akarta kinevezni.

Az ostobaság gyorsan fiadzik; egyből száz születik. Beszélték, hogy a palota északkeleti oldalán, ahol a prímás hálószobája van, minden éjjel bemászik hozzá a nyitva hagyott ablakon egy fekete macska.

Hogy miért mászik be ez a fekete macska, azt senki sem tudta megmondani. Nincs ott egér, amit megfogjon. Hej, különös dolog ez, már azért is, mert az ablak körül egy fehér galamb röpköd (Vitéz Jánosnak a lelke), s a macska mindig elhessegeti, elriasztja onnan.

Egyre csodálatosabb hírek szivárogtak ki a nép közé, hogy a kis prímásnak egyik lábán kecskekörmök vannak, hogy amióta installálták, a székesegyház egyik harangjának elállott a szava (különös, égi ujjmutatás ez!) és hogy az egyszer nála ebédelő budai prépostnak, Geréb Lászlónak, ebéd után felugrott a vállára és így szólt:

- Lovagolni akarok rajtad.

És ha a tisztelendő prépost fel nem találja magát, s nem vet hirtelen keresztet, menten lónak változott volna.

Az okosabb emberek persze csak nevették az effajta nyegleségeket, s főképp akik Geréb Lászlót jól ismerik, még egy kis tréfás megjegyzést sem sajnáltak tőle:

- Bizony kár volt pedig azt a keresztet vetni, lévén őkegyelme akkora nagy szamár, hogy csak örülhetett volna, ha paripává lesz.

A prímás még október elején tette első látogatását Budán; de a király értesülvén (valami kevés fülébe jutott a mendemondákból), hogy még nemigen mutogatni való, csupán szűk családi körben fogadta; s bár Mátyás is szerette Hippolytot, kiben a pápán kivívott erkölcsi győzedelmét látta megtestesülve, mégis inkább Beatrix nyalta-falta. Mátyás voltaképpen félt e látogatástól, minél inkább közelgett s célzatosan, különböző ürügyek alatt távolítá el a főurakat Budáról.

- Kiégne a szemem - említé a királyné előtt -, ha kis Hippolytunk valami tapintatlanságot csinálna, vagy nevetséges színben tűnnék fel az ország rendei előtt.

Ideges félelemmel őrködött a királyi tekintély és nimbusz felett.

Oly nehezen szerezte, annyi küzdelemmel, hogy éppen nem csoda, ha óvta még a rossz széltől is.

De különben is hovatovább, mindinkább rájött, hogy ebben a Hippolyt kinevezésében, ha van is »virtus«, de az utóíze nem kellemes; be is vallotta egyetlen bizalmas barátjának, Szapolyainak:

- Rossz fát tettem a tűzre, s most mindennap szemembe megy a füstje.

A papok közt teljesen meglazult a fegyelem. Az erkölcstelenség egyre mélyebben harapózott, mint a tűz. Rózsaszín reverendákban rikító szalagokkal fölcifrázott piperkőc-papok hítták ki a közvélemény megbotránkozását. A püspökök egymásra agyarkodtak. Nem volt, aki az egyházat féken tartsa.

S még más is történt. Bekopogtatott a király ajtaján az a hatalmas nagy úr, az öregség, aki így szokott szólani:

»Itt vagyok; veszel-e észre? De ha nem veszel is, itt vagyok. Eljöttem, hogy ismét kicseréljelek.«

Mert az emberi korok is szeszélyesek, egyhez korábban, máshoz később jönnek. Mátyáshoz előbb jött valamennyi; mint gyermek rab volt, mint ifjú férfi volt, mint férfi aggastyán lett.

S ki is cserélte a kor egészen. Kezdett nem törődni többé Fridrikkel, kezdte nem szeretni többé Beatrixet; egy másik, édesebb arc tolakodott eléje: a Corvin Jánosé. Jánosnak biztosítani a koronát, ez volt egyetlen törekvése.

S a köszvény a lábában minden nyilallásnál azt kiáltotta: »Siess!«

A király átgondolta az eszközöket. »Hatalmas, hű nádorra van szükségem, aki halálom után ne hagyja elejteni; s már most életemben kellene megkoronáztatni.«

De ki tegye föl fejére a koronát?

Hát a prímás.

A király majdnem a hajába markolt bosszúságában e gondolatnál.

A prímás. A kis Hippolyt. Ez a vakarcs! Nevetséges.

Ha nagy, hatalmas prímás ülne Esztergomban, az sokat érne most; ha Vitéz élne, és az tenné föl János fejére a koronát! S ilyenkor fölsóhajtott: »Szegény fiam, szegény Jánosom«!

A királynak rossz előérzete volt. A csillagászok is rosszat jósoltak, de hát még azok a borzasztó képek, amik ott függtek az esztergomi prímási kastélyban; az a három kép, amit Pethő Gergely együgyű krónikája szerint egy őrült barát festett Vitéz János érseknek; három király arcképét, három leendő királyét. Ezek jönnek Mátyás után.

Az egyik egy alvó alak, koronával a fején. Oh, de bosszankodott Beatrix, oh be nézegette, mikor ott járt, hogy van-e rajta szoknya?...

A másik képen nincs egyetlen alak se; ezt nem volt nehéz megfesteni a fráternek; piros festékkel odamázolt láng. Minden láng, csupa láng.

A harmadikon két ember marakodik a koronán. (Csoda, hogy a közbülső képen már az is el nem olvadt a nagy tűzben.)

Ez mint szent jóslat szállt akkor szájról-szájra, s a király szíve mindig elszorult, valahányszor rágondolt a jóslatra. Talán érezte, hogy bekövetkezik.

De azért küzdött a jóslat ellen minden erejével.

Elhatározta, hogy a kis prímásból is embert farag. Megrendelte, hogy magyar nevelő adassék mellé, s míg a gyermekességtől teljesen meg nem menekül (oh, mintha menekülni kellene a paradicsomból!), addig palotájában tartózkodjék, vendégségeket ne adjon s nyilvános ceremóniákban ne vegyen részt.

A prímás nevelőjéül a vágújhelyi prépostot, Kelemen Bencét ajánlotta a nádor, aki szigorú, katonás természetű pap s jártas lévén az olasz nyelvben is, mindenképpen alkalmas ember olyan fontos országos föladatra.

- Jó. Föl kell az udvarhoz hívatni. Mert előbb én akarok vele beszélni.

Kelemen Bence egy nap megjelent a király színe előtt. Nagy marciális alak volt, barátságtalan, vad tekintetű.

- Kend akarja tanítani a hercegprímást?

- Én, fölség.

- Mit tud kend? - kérdé a király.

- Kettőt tudok, fölség: parancsolni és engedelmeskedni.

- Akkor sokat tud kend. Ebből egy is elég tudnivaló egy prépostnak. Nagyváradi kanonokká teszem kendet.

A volt prépost meghajolt:

- Köszönöm fölséged gráciáját.

- Várjon még. Minden feleleteitől függ. Mondja meg nekem, mikor érik a dinnye?

A kanonok gondolkozott egy kicsit, azután bátran felelte:

- Vágújhelyen nyár közepén, Budán a fölséged üvegházában tavasz közepén.

- Kend megértett engem - szólt a király. - A dinnye ideje előtt is megérlelhető. Nagyon jól van. Csak még egyet mondjon meg: mi kell ahhoz, hogy valaki prímás legyen?

- Egy király, egy palást és egy infula - vélte a vágújhelyi pap.

- Egyet, valamit még kifelejtett - riadt rá a király, ajkszegleteit kedvetlenül rángatva.

Bence úr meg volt akadva; nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek homlokán, félt, hogy elhibázza valahogy. Már-már megmozdult a szája, már-már odabökte, amint hirtelen eszébe jutott »és egy pápa« - de csak mégis elharapta a kitörő szót és gondolkozott, sokáig gondolkozott, aztán csendesen, nyugodtan mondá:

- És egy bot.

- Egy pásztorbot - egészíté ki a király mosolyogva. - Kend nyerte el az állomást. Azonnal Esztergomba megy, s átveszi szeretett sógorunk és öcsénk nevelését, engem időnként értesítve előmeneteléről és a szükséges teendőkről.

- Mindent elkövetek, felséges uram.

- Egy nyesegető késsel kettőt farag kend; prímást a prímásból, saját magából püspököt.

Kelemen Bence meghajtotta magát és átvette a nevelői tisztet a prímásnál.

Bezzeg vége lett a víg életnek. A szegény kis prímásra rossz napok vártak. Eddig mindig játék, mulatozás; a prímási belső udvar tele volt a gazdatisztek gyerekeivel, s folytak a régi kor játékai, a »mitymáty«, a »bakfütty« s a leleményes »ülüjáték«, némelykor a »kutyakalangya« is (a földön egymásra feküdtek a gyerekek míg csak össze nem dőlt nagy kacagás közt az embergomoly), vagy a »cserkabala«, melynél egy deréknyi vasszöget ástak be a földbe, kifúrtak a közepén egy gerendát, föltették a szegre, két fiú felült a gerenda végére (legtöbbször maga a prímás és Gregorio), a többiek pedig alulról forgatták sebesen, míg el nem szédültek a játszók s le nem estek róla.

Esős napokon bent a nagy teremben az akkori labdajátékok: a »kukkütés«, a »büdübe állás« vagy a »kótyázás« járta; ha csak ketten maradtak Gregorióval, elég jó volt a »pickézés« is.

De ennek mindnek vége szakadt most; Kelemen Bence nagy felfordulásokat csinált.

Legelőször elcsapta Moretti atyát. Moretti atya a királynénak írt, hogy a herceg esze nem kaszapenge, hogy akár mindennap más kaszafenő kővel élesítsék. De az irkafirka hasztalan volt, a király nem engedett semmit a Beatrix közbenjárásának.

Amit a nevelő rendel, annak meg kell lenni. Egy évig tanítja a gyereket, és ezalatt ő az úr. Egy év múlva egy tökéletes esztergomi érseket szeretne bemutatni az udvarnak és az országnak.

A páter Moretti abeundija nem volt azonban kétségbeejtő, megnyerte a konyhamesteri hivatalt.

- Úgy is jó, - biztatta magát kedélyesen - a lelkét hadd hizlalja a magyar pap, én a testét veszem át.

Még talán örült a cserének, de azért el volt telve keserűséggel, bosszúsággal Kelemen iránt, aki nemsokára megint előterjesztést tett a királynak: hogy a két olasz gyerek eltávolítása volna még szükséges, t. i. a Talján Gergelyé és Talján Máriáé. Ezek társasága teszi a prímást gyerekessé; ha csupa komoly embereket látna környezetében, ő maga is komoly lenne.

A király átolvasta a levelet s mondá a királyasszonynak:

- Elfér még minálunk ez a két cselédke. Én a fiút vállalom apródnak.

- Én pedig a lánykát zsámoly-hordozónak.

Így kerültek föl az olasz gyerekek Budára az udvarhoz, így lett a szegény kis prímás rab a saját palotájában, s azonfelül árva. Nem volt a fényes termekben egyetlen lélek se, aki őt szeresse, csak a jó öreg Anetta ragaszkodott hozzá, de az is csak hébe-hóba, lopva juthatott a színe elé. Kelemen Bence csupa tudós professzorokat gyűjtött össze, s ezek reggeltől estig kézről-kézre adták egymásnak a szegény nyolcéves fiúcskát, akit a király kegye a legboldogtalanabb gyerekké tett széles e világon.

A prímás tanult a négy fal közt, és semmi hír sem szivárgott ki a palotából. Megszűntek a mendemondák is apródonkint, kiment a divatból őrajta élesíteni a nyelveket. Az udvar körül akad elég más köszörűkő.

Ha rátévedt is imitt-amott a szó a prímásra, egykedvűen mondogatták:

- A prímást nevelik. Szegény kis prímásunk!

...Jó a magyar szíve, soha el nem veszhet; az, aki bajban van, mindig megtalálhatja magánál.

Az ingerültség meglohadt iránta végképpen, sőt még a király ellen fordult, - őmiatta.

- Mégis rettenetes, így kínozni azt a szegény fiút. Tanítják, gyötrik. Meglehet, rosszul bánnak vele. A királytól kitelik. Hisz egyszer a megboldogult János érseket arcul is ütötte. Bezzeg szeretné most föltámasztani sírjából.

...Rossz a magyar nyelve, sohasem pihenhet, mindig a fényeset piszkolja.

Hír a prímási udvarból csak a királyhoz járt.

Tél elején azt írta Kelemen Bence: »Már a Virgiliust olvassuk!«

Tél közepén azt írta a ceremóniásmester, Medgyesaljai Mihály uram: »Egy királyfinak sincs finomabb tartása.«

Tél végén ismét híradással volt Kelemen: »Mire fölséged idejön, őhercegségével magyarul beszélhet.«

A király örült a haladásnak s szinte szeretett volna már elmenni, de csak elhalasztá egészen a nyár közepéig.

Nyár közepén Véglesen vadászott a király s minthogy országos tanácskozás is volt, nagy számmal voltak jelen a főurak, Czoborék, Lendvayék, Ujlakiak, Perényiek, Frangepánok, Kanizsayak - és mert ott volt őfelsége a királyné is palotahölgyeivel egyetemben, fényes ünnepségek estek közbe.

A király nem volt szenvedélyes vadász, inkább szerette a zergét, mintsem pusztította. Vétek azt megölni. A kis bamba gidát, aki olyan szeretetteljes édelgéssel viszonozza anyja gondosságát. Milyen okos, milyen eleven! Reggel ellik és már délután az anyja után szalad, vastag, ügyetlen lábacskáival.

Gyakran leült egy-egy sziklamélyedésbe és onnan elnézte nagy gyönyörködve, hogyan tanítja az öreg zerge ugrálásra a gidáját, és hogy az milyen okos, tanulékony.

Először maga szökdécsel szikláról-sziklára, bámészan nézi a kicsike. Akkor az anya a felső sziklán megáll s professzori arccal várja, ha utána tudja-e csinálni a csemete. Biz az kudarcot vall, próbálja, nem tudja. Mekeg valamit az öreg, talán azt mondja, hogy »Csak próbáld, fiacskám, menni kell a dolognak«. A gida próbálja és végre sikerül neki, fent van már a felső sziklán az anyja mellett, aki kedveskedve nyalogatja paradicsommártás színű szőrét, valami megelégedés-félét mekeg, mintha mondaná: »Derék gyerek vagy, látom, hanem ez még csak az egyik fele a mesterségünknek, most már tanuld meg a leugrást is; az a nehezebb; én majd megmutatom.«

Leugrik az öreg és most már lent várja. A kis gida remegve néz le a mélységbe, okos szép szemében mintha valami nedv reszketne...

Sokáig, nagyon sokáig habozik, végre hopp, lent van egy ugrással - s bevégezte a gimnaziális tanulmányait...

A király a kis Hippolytra gondolt. Annak is úgy kellett szegénynek hamar megtanulni mindent.

Hármas kürtszó, vidám zsivaj riasztotta fel gondolataiból a királyt.

Sietett a zaj felé. Nem történt semmi különös, Ujlaky egy öreg zergét ejtett el, onnan a vidám kurjongatás! Az elesett vad két gidája ottmaradt, fájdalmasan bégetve anyja holtteste mellett, mind a kettőt elevenen fogta meg a király pici apródja Talján Gergely.

- Szegény ki jószágok - sajnálkozék a király -, ott maradtak, pedig mennyire irtóznak a vértől.

S a király elfordult a szívet facsaró látványtól; majd Czobornak mondá:

- Milyen szeretet, milyen kötelességérzet! Annyira irtózik a vértől a gida, hogy ha az anyja csak megsebesül, elszalad tőle, nehogy a vére folyását lássa, de ha elesik, ott marad a testénél. Százszor láttam én ezt...

- Mi történjék a két árvával? - kérdé Bánffy István.

- Csak egyik az árva - felelte a király -, a zergének csak egy kicsinye van. A másik az örökbe fogadott gidája. Valamely, e napokban elejtett zergének a fia és ez is gyászolja a fogadott anyját.

Az urak szintén elérzékenyültek. Dóczy a zsebkendőjét kereste; mert miből áll az igazi politika? Belehelyezkedni a király hangulatába.

- Hogy mi lesz a két gidával, felséges uram? Szabadon eresszük?

- Azé a madár, aki megfogta - szólt őfelsége mosolyogva -, kérdezzétek meg a kis Talján Gergelyt. Az övé a két gida. Hej Gergely, jer ide, mi célod van az állatokkal?

Gergely merészen felelte:

- Szeretném őket elvinni ajándékba a hajdani kis uramnak, a prímásnak.

A király vidáman fordult az urakhoz:

- Istenemre, a fiú mond valamit. Tudjátok mit, urak, csináljunk magunknak egy kis farsangot. Menjünk át holnap vagy holnapután így mindenestől, ahogy vagyunk, Esztergomba a prímáshoz egy kicsit mulatni. A királyné is eljön a palotahölgyeivel. Messze van, az igaz, de egy kis mozgás nem árt. Nos, mit szóltok hozzá?

Hát mit szóltak volna? Pompásnak tartották az ötletet. És legott még onnan futárt menesztett a király a kis Hippolythoz, hogy szombaton reggel oda érkezik vendégül.

- Mondd meg az érseknek, fiam Turi Mihály, leszünk vagy kétszázan.

Megcsinálták az útitervet.

- Csütörtökön déltájt indulunk lassú lépésben, vadászva, a palotahölgyek elhozhatják a sólymaikat is; Kékkő várban hálunk öreg Balassánál. (Oda is menjen egy futár!) s onnan Hontba csapba, átmegyünk pénteken hálásra a Palásthyné kastélyába. Legyenek kegyelmetek híradással a szép özvegyhez! Valami csinos fiatal levente üljön lóra. Eredj te, Dersffy Pál! Mert nem kacsalábon forog ám a kastély, mint ahogy a mesebeliek, hanem galambkézen... No, csak eredj, nyergelj! Palásthyné várához csak egy óra már Esztergom; szombaton reggel átlovagolunk csendesen...

Jó volt a terv, mert király gondolta ki, minden sikerült benne, mert király foganatosította; fölségesen mulattak az urak és asszonyok útközben, Balassánál, Palásthynénál, mert a király homlokán szakadatlanul vidámság ült.

Valami ideges türelmetlenség vegyült a vidámság közé, váltig mondogatta:

»Csak már ott lennénk a prímásnál«, s tízszer is elismételte útközben:

- Majd meglássák, micsoda komoly szent apót találunk ott. Meg lesznek lepve kegyelmetek.

Aztán mintegy dicsekedve folytatá:

- Az akarat sokat tesz. Csalódnak azok, akik azt hiszik, hogy csak egy fekete seregem van. A másik a saját vasakaratom, s ez nekem több győzelmet hozott, mint a másik sereg.

- S azonfelül - mond csípősen Ujlaki (mert Ujlaki mindig sokat mert) -, a másik sereg nem fogyaszt annyi muníciót.

- De a legnehezebb diadalokat aratja - bókolt a finom, eleven Dóczy -, mert a természet törvényein is képes győzni.

- Ebben az esetben reménylem...

E remény sajátszerűen csiklandozta.

Szombaton kora reggel, egyszerre a nappal kelt föl, s apródját türelmetlenül küldözte az urak nyakára, hogy keljenek.

Az urak föl is keltek, de mit ér, ha a királyné lakosztályában minden csendes.

A kis Talján Gergelynek szabad bejárata volt a királyné szobáiba. Az okos, élénk fiúcska gyorsan lett általános kedvenc, a király már szinte el se tudott lenni nélküle. Volt benne valami vonzó, megigéző.

- Eredj fiam, Gergely, nézz be, mit csinál a királyné!

Visszajött kis Gergely:

- Éppen most fésülik.

... Azt a gyönyörű hosszú haját fésülik.

Kisvártatva megint elküldötte Gergelyt.

Visszajött kis Gergely:

- Éppen most húzza föl gyöngyös cipellőjét.

Harmadszor is elment és jelenté Gergely:

- Éppen most adják föl gránátszín palástját.

- Hát akkor induljunk. Menjünk, urak, menjünk! Fújd meg azt a kürtöt, Bessenyei János!

Megharsant a kürt s nyomban élet kelt az udvaron. Mintha a kövek is elevenednének, a sötét folyosók ontani kezdték a sarkantyús, fényes lovagokat, ragyogó hölgyeket; csatlós lovát hozza, solymár sólymát hozza, lovász a nyerget kapcsolja, apród az ura fegyverét keresi; a királyné szolgái emelik a zöld selyem palankint.

- Menjünk, urak, menjünk!

Király a nyergébe pattan, lovagok a hölgyek pici lábát beleigazítják a kengyelbe (mert a hölgyek is lovon utaznak, csak ha megunják, ülnek át az aranyozott gyaloghintókba), s megindul a tündöklő csapat. Kevélyen ficánkolnak a paripák, csillámlanak fényes patkóik a porban... s aztán ez a por felszáll takarónak mögéjök... Hiába lenget már kendőt a szép Palásthyné. Hiába néz már vissza Dersffy Pál... de nem akarok pletykázni, pedig rám férne a szószaporítás, mert az ötszáz esztendős guzsalyról, ami keveske aranyos kendert rajta leltem, már mindjárt lefonom.

A párkányi határban kiöntött a Garam, egy nagy kerek folt fehérlett, fénylett messziről, mintha ezüst tallér lenne. De persze akkora nagy tallér, hogy mindjárt meg lehetne vele indítani a török háborút.

A rekettyés szélek felől egy vadgalamb rebbent fel.

Nosza, lekapja arra hirtelen Ujlakiné sólymáról a sapkát. A sólyom száll, száll a galamb után... De ímhol előbukkan a réti sas is, komor, sötétlő szárnyaival, »de bizony nem adom oda a pecsenyémet« s vijjogva csap rá a sólyomra.

- Jaj, a madaram, a madaram! - sikoltá Ujlakiné. - Jaj, a négyszázaranyos, idomított sólymom oda van.

A szép barna asszony kétségbeesve tördeli a kezeit: - Urak, lovagok! Jaj, a madaramat!

- Nehéz dolog az, húgomasszony - véli Czobor Miklós -, mert már össze vannak gomolyodva, s az ember éppen úgy találhatja a sólymot, mint a sast...

De nyíl sivít a levegőben; száz szem nézi útját. »Jaj, mi lesz most?«

Íme, egy pillanat, s a sas véresen bukdácsol alá. A sólyom megmenekült s a galamb után szállt. - Éljen! Hej, ki lőtte? Kié volt az a nyíl?

- Biz az a kis Talján Gergely íjából pattant fel.

- Nini a kis prücsök, mi mindenhez nem ért?

- Ember vagy, Gergelykém - kiáltja Ujlaki s leugrik a lováról, hogy kezet fogjon az apróddal. Nagy dolog ez a gőgös Ujlakitól.

Maga Ujlakiné szintén odaszalad, s szép kis kezeivel végigcirógatja a Gergely kipirult arcát.

- Mit adjak most ezért, aranyos cselédem?

- Bízza rám kegyelmed - szólalt meg hirtelen az odalovagló király, aki szerette magát kellemeztetni Ujlakiné előtt -, majd megjutalmazom én kegyelmed helyett.

Azután Gergely felé fordult pompás hangulatban:

- Nos, ördöngös fickóm, hát már most mit iszol, vizet-e vagy bort, szólj? Jó lesz-e, ha magyar nemessé teszlek?

Gergely boldogan mosolygott és nagy pillájú szemeit csendesen behunyta.

- Hát azzá teszlek, és neked adom ezt az egész területet, ami itt víz alatt van, le egész a malomig. Íródiák tegye pergamenre!

- Éljen a király! - zúgtak élénken a felvidult urak és asszonyok.

A király kedélye szinte bugyborékolt.

- Azért kapod ezeket a vizeket, mert te még elég fiatal vagy bevárni, míg a víz lefolyik a birtokodról. S ha már a vizeket kaptad, legyen a predikátumod: Talján de Vizek.

Ilyen a véletlen, ilyen szerencse érte a kis Gergelyt, s amíg Esztergomba bevergődtek, mindenki csak róla beszélt, őt becézte, magasztalta.

Valami ez! Biz isten valami! Mesét lehet írni belőle valamikor. Egy nyolc-kilenc éves fiúcska maga szerzi a nemességét! És megérdemli, annyi bizonyos. Milyen jövő vár aztán az ilyenre! Igazi férfilélek lakik ebben a tökmagban. Nézze meg az ember. Fogadni mernék, hogy nagy vitéz lesz belőle valamikor. De okos is, amellett, hogy bátor, olyan feleletei vannak, mint egy nagy embernek. S milyen hamar megtanult magyarul! Aztán hogy meg bírta magát kedveltetni mindenki előtt. Persze, mert életrevaló is, nem afféle fonnyadt csemete-fácska, amelyen egy-két szem savanyú körte veti föl magát; vezér a többi közt, pajkos ott, ahol kell. No, már meg kell adni, hogy helyes egy fickó!...

...De ni, mi volt ez?

Ahá, eldördült az első tarack a fellegvárban, hogy ím a röpülő hídon átkelt a királyi vendégsereg.

De iszen a prímás kitett magáért: föl egész a várig csupa zászló, csupa diadalív, csupa virág az út. Ezer kacagányos huszár száguld a király elé, meghajtják a Szűz Máriás zászlókat előtte, s aztán visszafordulnak, hogy elöl vezessenek.

A kapuban ott állnak a prímás papjai, tisztjei, professzorai, élükön Kelemen Bencével, ki hajadonfővel várja őfelségét. Izgatott, lót-fut, parancsokat oszt: ide azt a zászlót, oda azt a csöbrös virágot!... Terítsenek hamar ide a följáróhoz még egy szőnyeget!

Ah! de itt a király! Itt az egész udvar. Teremtő istenem, mekkora fény, mekkora pompa! Minden szem azt nézi, csak Kelemen Bence nem; ő rá nem ér, míg az a ménkő nagy latin giliszta ki nem tekerődzik a fejéből.

Ékes a beszéd, gyönyörűen kanyarodnak a periódusok, oh be kár, be kár, hogy a király nem hallgatja elég figyelemmel, nyugtalanul nézeget ide-oda s egyszer csak megszakítja:

- Jól van jól, kanonok uram, de hol van a házigazda, az érsek-herceg őnagysága?

A szónok ijedten kapkod a fejével, kizavartatván a textusából.

- Hát itt áll felséged előtt - motyogja zavartan, félig öntudatlan.

- Csak tán nem kend az?

A Kelemen szeme ijedten, mohón futkároz ide-oda.

- Azaz, hogy még az imént itt volt. Ez különös, nagyon különös...

- Egy kissé - jegyzi meg a király kedvetlenül. - De bizonyára ott benn vár reánk - könnyedén haladt fel az urakkal és a hölgyekkel a termekbe.

- De hol van a prímás?

A prímás ott se volt. Mindenki ajkán az a kérdés lebegett: hol a prímás? Gúnyos mosolyok játszadoztak az ajkakon.

Kelemen kanonok kikelt arccal, megdagadt szemekkel rohant a folyosókon, a garádicsokon fel s le, mint egy őrült, bőgve, mint egy vadbika:

- Hol a prímás? Hisz ott állt a kapunál, még két perccel a megérkezés előtt. Hiszen láttátok! Hát hova lett? A föld nyelte el? Keressétek, gazemberek, mert holtra veretlek benneteket.

Ő maga a kert felé futott. Nyilván ott lesz, mindig oda szökik, ha lehet.

A kertajtónál a Psyche szobra melletti padon üldögélt Moretti atya, s a latin szakácskönyvből a mai ételsorozat tálalása rendjét komponálta elégedettségtől gömbölyödő arccal.

- Hej, páter - kiáltott rá a kanonok. - Nem látta a prímást a kertbe menni?

- A prímás nincs a kertben.

- Becsületére mondja?

- Papi hitemre esküszöm - erősíti Moretti. S ravasz mosoly villant meg ajkai körül.

Kelemen tehát visszafordult; ha ott nincs, hát egyebütt van. Keresni kell. Kutassatok fel mindent! Száz szolga nyargalt össze-vissza, s bambán kérdik egymástól: hova lett a prímás? Prelátusok, címzetes püspökök, éneklő-kanonokok, tisztek, ajtónállók futkároztak hajadonfővel, kétségbeesve, benézve pincébe, kályhalyukba, éléskamrába, minden zigbe-zugba; de a prímás csak nem volt elő.

A király nem bírt haragjával, ajkszegletei reszkettek, s tekintete vészjósló volt.

Érezte, hogy ki fog törni. Kezével a homlokát dörzsölte. Aztán lesietett a kertbe. A friss levegő kiszívja fejéből a mérget. A főurak nagy része is utána húzódott, egymásnak integetvén a szemöldökjeikkel, a tekinteteikkel: »No, ez ugyan szépen kezdődik«. A királyt a velőkig szúrták e gúnyos tekintetek.

S íme, ahogy mennek, a kavicsos úton lefelé, egyszer csak megpillant a király a füvön egy pár ezüstcsatos cipőt.

Hűvös, nyirkos reggel volt, a füveken harmatcsöppek himbálóztak (a napsugárnak nem volt elég ereje, hogy gyorsan fölszürcsölje őket), a méhek óvatosan jártak a virágokon, bele nem menve a nedves harangjaikba, pedig úgysem kapnának náthát; minden üde volt és friss, balzsamos illatban fürdött a röpködő narancs-pille, vígan fütyörészett a rigó. Csak a király érezte magát rosszul.

Most egyszerre élénken felkiáltott:

- Ni, ott a fa alatt egy pár kis cipő!

Őfelsége ügyet se vetett a kacskaringós gyalogútnak, a virágágyakon keresztül gázolt egyenesen a fa felé, melynek koronáját hatalmas tölgyek és szálas fenyők takarták el a szem elől.

- Jöjjenek kegyelmetek utánam; sohase törődjenek a virágokkal. Kié azok? Ahogy én nézem a dolgot, itt úgyis vacantia van.

- Ah! Oh!

A meglepetés felszisszenései hallatszottak. A fa tetején girbe-gurba ágak közt ott gurnyaszkodott a hercegprímás összetépett reverendában, melyből foszlányok csüngtek alá, az aranyos infula félrecsapva a fején, a lába pedig mezítelen. Felgyűrt karjával egy fészek felé ágaskodik, melyet egy elálló gallyra rakott meg az óvatos anyamadár.

A főurak és hölgyek hangos kacajra fakadtak. Hiszen végre is nincsenek kőből.

Mátyás az ajkait harapdálta mérgében.

- Jó reggelt, szeretett öcsénk és rokonunk - szólt fel kesernyés gúnnyal -, és jó munkát! Miben hivataloskodik főtisztelendőséged?

- Dicsértessék a Jézus Krisztus - szól le a gyerek gépiesen, elfogulatlanul, egy pillantást vetve a királyra és kíséretére. - Fölmásztam, hogy ezt a fészket leszedjem, de nagyon rossz helyen van. Nemigen tudom elérni. Följebb kellene hágnom, azt hiszem, de félek, hogy a gally letörik.

- Mi is tartunk attól - mondá a király tompa hangon -, hogy nagyot talál esni hercegséged.

- Nem, nem; mindjárt lejövök! Már mindjárt a kezemben lesz. Lám, itt is van! Oh istenem, milyen gyönyörű tojások!... Egy, kettő, négy, hat.

A fiú fürgén kúszott le a madártojásokkal és boldogan mosolygott, kedveskedve mondván a királynak:

- Ugye szépek? Odaadom szívesen. Rögtön rántottát csináltatok belőlök fölségednek.

Hát hogy lehessen egy ilyen kis mamlaszra haragudni? Mikor odaadja a királynak, ami neki legkedvesebb.

Még a fejedelmi arc szigorán, még a szemek villámán át is keresztültörte magát egy kicsikart mosoly, de metsző szavaiból a gúnyt nem száműzte:

- Nagy kitüntetés reám nézve. Hanem most már húzza föl nagyságod a cipőjét és menjen, szedje rendbe öltözékét.

Ujlaki sorba lökdöste az urakat, tettetett bárgyúsággal kérdezve:

- Ne csókoljunk kezet őnagyságának, mit gondolnak kegyelmetek?

Amely ötlet általános derültséget keltett a magas rangú uraknál.

A gyermek fölhúzta cipőit s kötény módjára fölszedett selyem reverendájába rakva a tojásokat, virgoncan futott föl velök a palotába, egyenesen a konyhába, hol nyolc szakács, húsz kukta főzte a villásreggelit a vendégeknek, nagy sürgés-forgással.

A király halántékai lüktettek, arca vörös volt, mint a rák, s indulatos hangon mondá olaszul az egyik fasornál előbukkanó királynőnek, aki nagyszámú hölgyeivel virágokat szedett:

- Hippolyt szégyent hozott ránk. Visszaküldöm a szüleihez.

Beatrix elhalványodott, s esdőleg emelte sötét szemeit férjére.

- Hasztalan minden. Még ma visszamegy Ferrarába.

S ezzel szót se várva, sarkon fordult, gyors, elhatározott léptekkel a palotába sietett, hogy ő maga ossza ki a rendeleteket; de már nem ért rá, a nagy prímási teremben meg voltak terítve a patkós asztalok aranyfonállal varrott abroszokkal; a harangok hívogatólag kongtak-bongtak.

Az éhes úri nép gyorsan gyűlt. Előjött a királyné, a vendégek asztalhoz ülhettek, mely dúsan volt megrakva ezüst tányérokkal, aranykupákkal és billikomokkal.

Mindenki helyén volt, csak egyetlen szék állt üresen a kis prímás mellett, a Kelemen kanonoké, mert a király Medgyesaljaival, a prímási ceremóniásmesterrel közlé kívánságát:

- Intézkedjék kegyelmed, hogy a kanonok ne kerüljön többé a színem elé.

(Hm, morogta Medgyesaljai, a püspöki süveg hát odavan, s legott közlé Kelemennel őfelsége parancsát: »Bizony a püspöki süveg odavan, de vigasztalódjék kegyelmed, hogy ott maradt a madárfészek a fán, most már azt teheti fel a fejére helyette - a madárnak már úgy sincs rá szüksége«.)

Az étkezés nagy ceremóniával ment hajdanta ilyen fényes alkalomkor.

Az étekfogók selyem varrottas kendőbe takartan hozták a tálakat a prímási udvaron keresztül, a konyhától az ebédlőig, az étekfogók előtt a konyhamester, Moretti atya ment méltóságteljesen, de gyalog, a konyhamester előtt a prímási asztalnok, Motesiczky János uram lépegetett fölszerszámozott paripán, kozákos nyest kucsmában. Megtévén a néhány lépést a paripán, az ebédlő grádicsánál leszállt a nyeregből, s visszaeresztvén a konyhamestert, az étekfogókat az ebédlőterembe vezeti, hol is térdet hajtva királynak, királynénak, az egyik tálat elveszi az étekfogótól, őfelségeik elé téve.

S aztán ott állván udvarlásukra, amíg esznek, az utolsó falatnál ismét térdet hajtva királynak, királynénak, új fogásért megyen szolgahadával a konyhába, melyet ugyancsak hasonló szertartással hoz föl az etyepetye oltárára.

Most is minden úgy volt, csakhogy az első ételt aranytálban hozta; a királynénak is térdet hajtott, de a piciny tálat a király elé helyezte.

- Ő magassága a herceg-érsek megbízásából - mondá Motesiczky uram éneklő hangon. - Egy kis rántotta fölségednek.

Őfelségét újból úgy megszúrta ez ízetlen ötlet, mintha kígyó fullánkja lenne, de csak mégse szabad azt észrevétetni; ha megtörtént, megvan, el kell inkább palástolni a bosszankodást. Van hozzá lelki ereje.

- Igen - szólt szelíden -, a madártojásokból.

S azután megízlelte és megette. (Csodálkozhatik az utókor, hogy nem ettől a rántottától lett halálos beteggé, hanem két-három évvel később néhány fügétől.)

Az urak halkan beszélgettek az asztalnál. Czobor a darázsderekú Frangepánné vállán át váltott szót Ujlakival:

- Non datur saltus in naturam. (A természetben nincs ugrás.)

- Difficile est satiram non scribere. (Nehéz szatírát nem írni.)

Kisvártatva visszafelé súgva Ujlaki:

- Én már ki is komponáltam. Egy föliratot kell bevésetni ide a falba: »Hic fuit Mathias rex, Comedit ova sex«.

- Ugyan ne prézsmitáljanak itt deákul - duzzogott Frangepánné.

Mire Czobor a másik oldalra hajolt és a bal szomszéd révén adta odább Ujlaki azóta híressé lett pasquillusát; s hogy gyorsan utazott a kis asztali csemege, mutatta, hogy a vigyorgás, nevetgélés már a túlsó oldalon gyúl ki az ajkakon és szemekben.

E pillanatban azonban óriási zaj hallatszott kívülről; kusza lárma, vad kiáltások verték föl azt az úgynevezett félcsendet, melyet a király jelenlétében fönntart az előkelő társaság. Egy-egy tompa zuhanás, rekedtes hörgés tarkította az egyre növekedő csatarát.

A király intett Keczer György nevű apródjának.

- Eredj fiam, nézd meg, mi történik ott künn?

Az apród megrémülve rohant be:

- Gyilkolnak odakünn. Egy pap a másikat meg akarja ölni.

A király felkelt az asztaltól és az ablakhoz lépett. Mivelhogy a király fölkelt, mindnyájan fölemelkedének.

Künn az udvaron épületes látvány tárult ki. Kelemen kanonok verekedett páter Morettivel, mind a kettő a földön feküdt összefogózva egy gombolyagba, de az atléta-termetű Kelemen volt felül s javában fojtogatta az olasz papot.

- A lelket szorítom ki belőled - hörögte tajtékzó szájjal -, mindennek te vagy az oka!

A szakácsok, kukták, ki piszkafával, ki főzőkanállal, ott álltak körbe és igyekeztek őket csillapítani.

- Aki hozzám közel ér, halál fia! - ordítá Kelemen.

És senki sem mert közeledni. A szegény konyhamester hiába ordított segítségért szeretett alattvalóihoz, mindössze egyetlen jámbor kuktát, Borsodi Palit vitte a bátorság annyira, hogy a fölvert tojáshabot ráönté Kelemen kanonokra, amitől az csak bőszebb lett és harciasabb, szórva az éktelen szitkokat, mint Vezúv a lávát.

- Tönkretettél engem is, a prímást is, megszégyenítéd magát a királyt is, meg kell halnod!

A király leüzent a sárga dolmányú darabontoknak, akik egykedvűen nézték a csata kimenetelét, a bástyáról, hogy rögtön válasszák szét a dulakodókat és vezessék eleibe, ő maga akarja hallani a viszály okát.

Egy-két szempillantás, ott állott a két pap zihálva, téglaszínű nyakkal, lilaszínbe játszó arccal a legfőbb úr előtt.

- Nem szégyenlik, mint értelmes emberek és isten szolgái, ilyen istentelen, botrányos cselekedetre vetemedni?

- Fölséges úr! - kezdék egyszerre.

- Hallgassatok - mond zordonan. - Majd később rátok kerül a sor. Előbb a fát akarom kitépni, aztán tördelem le a gallyakat. Szép állapotokat találtam a prímási udvarnál, mondhatom. A serleg betelt és most kicsordul. Amit a király elhibázott, azt ki is javítja.

Hangja remegett a fölindulástól, éles tekintete a két olasz lovagot kereste, Angelo Colonnát és Fulvio Nellunót, kiket az asztal túlsó sarkán látott ülni az imént a reggelinél.

Egy intésre ott termettek.

- Mindenekelőtt veletek végzek, urak, kegyelmesen elbocsátván benneteket a mulató társaságból, mert belátom, hogy sok munka vár rátok, csomagolás, előkészület a nagy útra.

A lovagok megütődve hallgatták, hogy mi fog következni.

- Ah igen, nem mondtam még. A herceget haza fogjátok kísérni a szüleihez. Adjátok át üdvözletünket fenséges rokonainknak.

Mélységes, zsibbasztó csönd lett, a szívek dobogását meg lehetett volna hallani.

Fulvio szólni akart, a királyné sietve odalépett, de Mátyás közbevágott:

- Elintézett ügy! Egy szót se róla többé!

Király haragja, mint a felhő, komor színbe vont mindent, a lovagok nem enyelegnek tovább a hölgyekkel, a női ajkak nem mosolyognak, minden elhomályosul, megdermed, megfagy. A terem boltíveiről köd ereszkedik alá, a szögletekből árnyékok suhannak, libbennek elő - mert a király haragszik.

Csak egyetlen arc mosolyog, a gyermeké, aki fölött most mondják ki az ítéletet. S csak egyetlen ember mer szólani, Kóla Pali, az udvari bolond:

- Ej, ej, fölséges komám, ez mégse járja, miután már a rántottát megetted.

De ki hallgatna most az udvari bolondra, ki nevetne rajta? Most a papokra került a sor.

- Beszélj, te hórihorgas - parancsolá a király, ki ritkán és csak megvetésből tegezte a papokat -, miért akartad megfojtani társadat?

- Mert érdemetlenné tette magát papi állására, hamisan esküdött és engem megcsalt.

- Mivel csalt meg?

- Mikor a főtisztelendő prímást kerestem egy órával ezelőtt.

- Nos, mikor a herceget kerested...

- Lótottam, futottam, hogy hová lett; egyenesen a kertbe akartam menni, gondoltam, ott van. S ha megtalálom, sok minden nem történik, ami történt. A kertajtónál ott ült ez az ember; kérdeztem tőle: »Nincs bent a kertben a prímás?« - »Nincs!« mondá. - »Igazán nincs?« »Papi hitemre esküszöm, nincsen bent«, felelte s ezzel engemet tévútra vitt. Ítélje meg fölséged helyzetemet, hogy bűnös vagyok-e, ha a rossz indulatok, így felkorbácsolva, erőt vettek rajtam?

Igazságos Mátyás Morettihoz fordult:

- Igaz ez így?

- Igaz, fölséges úr, igaz.

- De akkor te hamisan esküdtél, s ez reverendádba fog kerülni, gonosz pap.

- Nem esküdtem hamisan, a prímás nem volt a kertben.

- Konok, hazug vagy. Én magam vagyok rá tanú. Ott találtuk a herceget. (A király szándékosan kerülte a prímás szót.) Mit felelsz erre?

- Amit mondtam, mondtam. A prímás nem volt a kertben.

- Ez mégis hallatlan! - kiáltott föl a király. - Hurcoljátok el a börtönbe!

- Oda vettethet fölséged, de ezért nekem mégis igazam van, mert az a fiú (és most az ablakmélyedésben álló prímásra mutatott) nem az esztergomi érsek.

- Meg van őrülve - dohogta a király.

De e pillanatban Beatrix tört magának utat a királyhoz.

- Okvetlenül beszélnem kell fölségeddel, négyszemközt, rögtön - szólt lihegve, izgatottan.

Késő volt: mire a királyné odaért, már a két lovag térdre volt borulva a király előtt.

- És ti mit akartok?

- Be akarunk mindent vallani.

- Mit? - kérdé csodálkozva.

- A bűneinket, hogy csupa jóakaratból tévedésbe ejtettük fölségedet.

- Engem? Mivel, jó urak?

- Mi kísértük volt a prímást Budára, múlt év őszén, midőn felséged látogatását kívánta. De akkortájban volt az Ujlakiak értekezlete és híre járt, hogy a prímás vesztére törnek, értesüléseket vettünk, amelyek majdnem bizonyossá tették, hogy a prímást útközben megtámadják, elrabolják vagy meg is ölik. Cselre csel, okosak akartunk lenni, s a páter Moretti fejében az a terv szülemlett meg, hogy ne a prímást vigyük Budára, hanem a játszótársát, Gregoriót, aki korra, alakra hasonlít hozzá. Hadd fogjanak vele csizmadiát Ujlakiék.

- És? - kérdé a király izgatottan.

- És Gregoriót öltöztettük fel, őt vittük el. A fiú kész volt uráért mindenre. A szándék az volt, ha elfogják, akkor előállunk az igazi prímással (s ez lesz a nagy tromf), ha pedig odaér Budára sértetlenül, fölfedjük fölségednek, hogy milyen fölösleges elővigyázattal valánk.

- Mily vakmerőség! Nekem semmit sem szóltatok!

- A felséges királynéval közöltük, ki, minthogy Gregorio prímásságában senki sem gyanakodott (Bakócz, aki már látta egyszer, nem lévén az udvarnál), azzal nyugtatott meg bennünket, hogy alkalmas időben hozza tudomására fölségednek. Egyidejűleg hírek keltek, hogy fölséged vas-szigorral lép fel a kis érsek ellen, s igazi remegés fogta el úgy a prímást, mint környezetét, midőn Kelemen kanonok teljhatalommal idejött Esztergomba. A játék készen volt, csak folytatni kellett. - Kelemen kanonok megint a kis Gregoriót találta az érseki reverendában.

- Mire nem ébred az ember - morogta a király félhangosan.

- Az volt a tervünk, hogy előbb kipróbáljuk a kanonokot, s ha derék ember, az igazi prímást adjuk kezére; de kegyetlen volt; néhányszor meg is verte a gyermeket; azt mondta, fölségedtől meghatalmazása van rá.

- Megmaradtatok tehát a játék mellett?

- Igen, fölség; mindnyájan ebben állapodtunk meg, s maga a hercegérsek legszívesebben.

- Persze, mert nem kellett tanulnia.

- Gregorio tanult helyette, de felhőtlen égből jött a villámcsapás - folytatá Fulvio -, midőn leérkezett a királyi rendelet, hogy a prímás játszótársa Budára küldessék nővérével.

- Nos és mi történt?

- Nem volt más mód, uram király. Az igazi prímást kellett elküldeni.

A király élénken kiáltott fel:

- Eszerint a kis Talján Gergely...

- Senki más, mint Estei Hippolyt herceg!

- Hisz ez derék dolog! - tört ki őfelsége nagy vidáman. - Bár vétkeztetek, megbocsátok. Mert a megoldás igen kellemes. Keljetek fel, vitézek, és üljetek az asztalhoz. Ti ugyan hamar visszaérkeztetek Olaszországból!

Aztán az urakhoz fordult, kiket egészen elkábított a meglepő fordulat:

- De hol van a mi Gergelyünk? - kérdé nyájasan.

- Az imént láttam az udvaron - felelte Ujlaki, s maga szaladt ki érte, hogy beszólítsa.

Zajos, viharos éljenzés tört ki, mikor a népszerű apród betoppant:

- Éljen az érsek! Éljen az esztergomi érsek!

A kis Gergely elhalványodott. »Mindent tudnak!« rebegé. De félelme csak egy percig tartott. A király eléje lépett, szeretet- és kevélységtől sugárzó arccal hajolt hozzá és megcsókolta.

- Ej, ej, rossz kópé, hát illik az, a királyt bolonddá tenni?

Majd a királynéra nézett fél haraggal, fél pajkosan:

- És a királyné-asszonyka is! ... No, de most már hozhatja kegyelmed, Motesiczky uram, azt a második fogást! Üljünk vissza, urak, az asztalhoz!

Majd a két egymással farkasszemet néző papot pillantotta meg.

- Kendtek pedig menjenek isten hírével, béküljenek ki, aztán mosakodjanak meg.

Azóta sem volt olyan lakoma Esztergomban, mint ez a reggeli.

A harmadik fogásnál felállott a király, teli billikommal:

- Vitéz urak! Igyuk ki poharunkat nemes házigazdánk és szeretett öcsénk, Esztergom hercegérsekének egészségére, ki, mint a mesékben a királyfiak, alacsony sorsban szerezte meg magának a tiszteletet.

A király után Ujlaki mondott lelkes felköszöntőt ugyancsak a prímásra, fölemlítve, hogy az a merénylet csakugyan tervben volt ma egy éve, amiről a nemes ferrarai lovag szólott - de ma ő volna az első, aki vérét ontaná a prímásért.

Legmulatságosabb volt azonban a Czobor uram mondókája; szólt pedig a kis Gregorióról, aki prímási nevelésben részesült s egy gyermek lelkületét meghaladó odaadással állta ki a Kelemen kanonok szekatúráit ura helyett. »Az ember - úgymond a főúr humorosan - még magának se tanul szívesen, hát még ha valaki másnak tanul.«

- No, de nincs benne kára - szólt a király nevetve -, mert míg ő Hippolyt számára ismereteket szerzett Kelementől, azalatt Hippolyt az ő számára birtokot és nemességet szerzett éntőlem.

Valami volt azt nézni. A fényes nevű, hatalmas urak mind oda járultak a kis Gregorióval koccintani. S ez már mind igazi volt, kiérdemelt dolog, nem bohókás szerep, mint a prímásság.

Arca sugárzott az örömtől.

- Ez még mind semmi - súgta neki a prímás, a háta mögé kerülve -, hanem ha majd átadom reggeli után a két kis zergét, amit neked hoztam.

...Azóta se volt olyan lakoma Esztergomban. Poharat emeltek még Kanizsay Péter (a királynéra), Lendvay János, Perényi Pál igen csinosan (az anyaszentegyházra), Dersffy, Madách stb.