Tudják-e, mi az újság? Eladó a Bogárka! Bogárkának hívják a peresznyei 128. sz. telekjegyzőkönyvben foglalt jószágot, mely a Patáncsy Pál nevén áll. Mindössze kétszáznégy katasztrális hold. Csak ennyit mond ridegen a telekjegyzőkönyv, a »Tudás könyve«.
De aki természetben látja a kis birtokot, az már a paradicsomon se fog csodálkozni, ha véletlenül odajut. A dombon fenyőerdő, vegyítve itt-ott őstölgyekkel. Ezek valamikor Árpád idejében lehettek süvölvény fácskák. A domb meneteles részén nagy darab szőlő, amelyre még rá nem talált se a filoxéra, se a peronoszpóra.
Alant a völgyben van a rét, kövér, sokat jövedelmező. A vidéken az »Isten szakállának« hívják a rétet: az is az. Gyorsan nő, minduntalan borotválni kell. Négyszer kaszálnak ott egy esztendőben.
A rétet kanyargó, tiszta patak szeli ketté, mely egy kidőlt-bedőlt zsúpfedeles malmot hajt, de csak mikor ereje van hozzá. Tisztes régi fickó ez a malom, sok hasznot már nem hajt. Hanem amint elszaladnak ezek a bolondos évtizedek és évszázadok, mintha csak a talpuk viszketne, jól esik látni, ha valaki vagy valami megköti magát, hogy ő bizony a szentnek se megy az időkkel, és itt marad.
Hát eladó a Bogárka. Mekkora forrongást idézett az elő a környéken. Eladó, eladó, meg lehet szerezni. Bankóért, aranyokért ideadják. Azt a csodaszép birtokot, az erdőt, a szőlőt, a malmot, az »Isten szakállát«.
De miképp lehetséges ez? Hogy jutott idáig Patáncsy, mikor sem nem iszákos, sem nem kártyás? Hogy nem fáj a szíve megválni a Bogárkától? Dehogynem fáj, dehogy, hanem ha kénytelen vele. Hogy miképpen történt?
Hát szenvedélyes gyűjtő volt.
Gyűjtő? Különös! Hiszen igaz, hogy külföldön vannak amatőrök és gyűjtők, akik antikváriustól antikváriushoz járva, műbecsű tárgyakat, vázákat, gobelineket, ritka könyvpéldányokat vásárolnak őrült szenvedéllyel, minélfogva tönkremennek, de Magyarországon én csak olyanokat ösmerek (a barátaim között is van nem egy), akik szivarvégeket gyűjtenek. Ott hordják a zsebükben a szivarcsipegetőt vagy a penecilust, s aggódva sietnek odanyújtani egy-egy könnyelmű teremtménynek, aki a szivarvéget le akarja harapni. »Ohó, ide nekem a szivarvéget!«
Régenten, hja régenten még voltak áldozatkészebb gyűjtők, is, a tajtékpipák világában. De hol vannak már a tajtékpipák? Ahol a pataki malmok. - A papír-cigaretta, ez a könnyed fattyú, tette őket tönkre. Ma már senki sem gyűjt tajtékpipákat.
Ugyan mi a kőt gyűjtött akkor Patáncsy?
Nos, mégis Korvina-kódexet, Rafael-képeket, műfaragásokat gyűjtött volna? Pedig milyen jó magyar arca van!
Nem, nem, Patáncsy pöröket gyűjtött. Szenvedélye volt a pörlekedés, egyszerre húsz-harminc pört is vitt, s ha hallotta, hogy valakinek különös pöre van, megvette tőle jó pénzért. Minél komplikáltabb, kétesebb volt, annál jobban vágyott rá, hogy megszerezze. A tiszta, világos pörök nem érdekelték. »Hisz erről a bolond is tudja, hova dől el.« Hanem egy-egy szövevényes esetnél csillanó szemekkel kiáltott fel: »Szép pör, fölséges pör, ritka példány, ha olcsón adják, megveszem.« És rendesen meg is vette a felperestől.
Patáncsy Pálnak az apja is Pál, s tudta Pál, mit kaszál, mert ő maga nagy kártyás volt (de szerencsés kártyás), megeskette Pali fiát a halálos ágyánál, hogy sohase nyúl kártyához.
Nem is nyúlt - pedig benne volt a természetében. Pótolnia kellett valamivel. Úgy-úgy, uraim. Egy pszichológiai problémával állunk itt szemben. Ifjabb Patáncsy Pál kártyás lett, mert arra volt teremtve. A Girgl kártyáihoz nem nyúlhatott, hát a pöreivel kártyázott. E pörök hullámzása, sorsa izgatta, s különfélesége okozott neki örömet - míg végre a Bogárka eladó lett.
Hogy ki veszi meg a Bogárkát? Ezt találgatta az egész környék. Alkalmasint valami zsidó! Oh, de isten ellen való vétek! Nem lesz már ebből az országból kutya se!...
Köröskörül a Bolontó-hegytől le a füzes Kotorna vizéig csupa szegény ember lakik. Az mind arra vigyáz, hogy a maga földje el ne szaladjon a lába alól, nem hogy birtokszerzésre gondoljon. Apró parcellákra osztott földek, melyek minden emberöltőben még keskenyebbekre hasadoznak szét. Mert a föld nem nyúlik; pedig mikor egy-egy gyereket hoz a gólya, útközben egyet húzhatna, ránthatna az irtványon is - de mikor nem nyúlik.
A föld jó kövér, de az emberek bizony soványkák. Maga az Úristen is csak minden negyedik faluban juthatott saját házhoz köztük. Az zsindely alatt van, de a többi bizony szalmazsúpos.
Hanem a kovárnoki udvarház gazdája, az talán megvehetné a Bogárkát. Az úgyis éhes a földre. S a föld utáni éhség, az a legnagyobb éhség az éhségek között, mert az még szomjúság is egyszerre. A kovárnoki udvarház gazdája jómódú ember, magának is szép tagja van egy darabban, meglehet, hogy ládáját se a régi királyok kosztolják.[13]
Ez úgy volt, eltalálta a közvélemény. A kovárnoki udvarház gazdája-, Marjánszky Mihálynak (de Felső-Bogács és Közép-Marja) megdobbant a szíve arra a hírre, hogy eladó a Bogárka, eladó, eladó!
Ez a Bogárka, ez a kétszáz hold, mely úgy el van találva, mintha a király legszebb köntöséből éppen azt a darabot vágná ki az ember, amelyikbe a pénzes zacskó van bevarrva. Micsoda föld ez a Bogárka! És most eladó.
Egész éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel hallotta a bogárkai malom zúgását. Hajlongtak, suttogtak a vén tölgyek, csörgött a kis réti patak. De milyen bolondokat csörgött:
Házasodj meg Marjánszky Mihály, házasodj meg. Ne bolondozz, mert csak egy Bogárka van a világon. Vén legény leszel már maholnap, eddig ellentálltál. Azt mondtad, nem sietős. De hiába mondtad, mert az idők mégis elmentek. Fejér szál is van már a hajadban. De még hagyján, az idő csak idő, elöl is, hátul is van belőle, a tegnap is idő volt, a holnap is idő lesz. De most már siess, Marjánszky, mert Bogárka csak egy van. Ha most elszalasztod, soha utol nem éred.
Hallgass, hallgass, patak, ne csörögj ilyen ostobaságot!
Ámbár nem volt az egészen ostobaság, mert úgy állt a dolog, hogy Marjánszky Mihály igen csinos legény volt a maga idejében, s még most is az volna, ha kimosakodnék. A nagybátyja, Körmöczy Péter, a főhercegi tiszttartó, váltig biztatta a nősülésre (de már néhány év óta fösvény a szóval).
- Házasodj meg! Tudok egy negyvenezer forintos lányt a számodra.
(Olyan titokzatos arccal mondta, mint a diákgyerek, aki verébfészket tud.)
Mihály csak a fejét rázta. »Jobb nekem így«, mondá.
- Egészen elparlagosodol.
Igaz is, hogy elhanyagolta a külsejét, nem borotválkozott, piszkos, toprongyos kabátban járt; az apjától maradt ruhákat egy obsitos katonából lett béresével, aki a tűhöz is értett, fordíttatta át a maga számára. A peresznyei szabó, Sándor János uram, mindig halálra nevette magát, mikor megpillantotta rajta.
- Házasodj meg - nógatta az öreg egy-két évvel később. - Van egy harmincötezer forintos csirkém, csak a kezedet kell utána nyújtani.
- Nem nyújtom én.
- Majd nyújtanád, szamár, csakhogy már akkor köszvény lesz benne. - Mindig ilyféle szemrehányások, rábeszélések járták.
- Hogy leszel el a világon asszony nélkül?
- Hiszen van másoknak.
Megint elmúlt egy-két év, az öreg nagybácsi csak mindig ütötte a vasat.
- Éppen van most in petto, édes öcsém, egy harmincezer forintos özvegy asszonykám.
- Hát csak egye meg, ha van, Péter bácsi.
Péter úr szájában minden alkalommal leolvadt ötezer forint. Íme, már csak harmincezer - és még özvegy is hozzá.
Pedig még Marjánszky nem idős, a harmincnegyedik évében járt, bronzszínű arca férfias, nyílt, termetben deli volt. Igaz, hogy nem a régi szikár fiú többé: hízik, vastagodik. És talán éppen mert ő egyre több-több, azért mondja a bácsi a hozományt folyvást kevesebbre.
Hanem hiszen mindegy. Így se kell, úgy se kell. Marjánszky hallani se akart a nősülésről. Ügyet se igen vetett a leányokra. Ha itt-ott a vidékbeli kisasszonyok közé került, elfogult, ügyetlen volt s elvágyott onnan. Jobban tetszettek neki a parasztmenyecskék. »Ez is csak szoknya, az is csak szoknya, az egyik asszonynak fölfelé áll az orra, a másiké lefelé, de alapjában egyre megy.«
Nem szeretett mást, nem foglalkozott egyébbel, csak a birtokával. A föld volt az ő szeretője. A Pálfa nevű tag gyümölcsösével, piros fedelű aklával, hatalmas búzatábláival, nagy káposztás földjeivel, melyek úgy csillogtak az őszi napfényen, mint egy ezüst tó.
Ezt szerette, ebben turkált, ezzel pepecselt. S az is viszonozta szerelmét. A Pálfa is szerette a gazdáját. Enyelgett, kötekedett vele, egy-egy ismeretlen virágot vetett fel neki, amit pedig oda senki sem ültetett; máskor megrakta a barackfáját zamatos gyümölccsel, hogy a király is nyelvet csettentene rá; néha meglepte, olyan görögdinnyét növesztvén, amit két béresnek kellett emelni, vagy olyan óriás, tömör káposztafejet, hogy a káposztavevő tótok őszkor sírva fakadtak amiatt, hogy az az ostoba Szvatopluk nem tudott még csak egy kicsit lejjebb jönni a népeivel. Inkább a fehér lóban engedhettek volna a magyaroknak; hadd lett volna az csak szamár.
Kimeríthetetlenek voltak a Pálfa szeszélyei. Elszomorította és megvigasztalta a gazdáját. Egyszer kedvetlenül hozta a termést, máskor pazarul. Ezelőtt négy évvel olyan sárgás növényt vegyített a füvei közé (de hol a pokolból nőtt ki), hogy a lovak, birkák nem ették a szénát. Ez gonosz egy tréfa volt. Még beszélni is tudott a Pálfa. A réten egy kis darabkán szép repceszálak bújtak ki s nőttek fel. Mintha csak azt súgná a Pálfa: »Vess ide repcét, barátom.« Marjánszky megpróbálta és nagyban sikerült. Oh, a Pálfa mindenre képes volt, ha akarta, de néha nem akarta. Virágokkal cicomázta fel magát a hasznos termények helyén, pipaccsal, puszpánggal, varjú-hájjal, kakukkfűvel. (Hiszen ő is hiú.) Olyankor odaadó volt, olykor megcsalta. Egészen hasonlított egy asszonyhoz. Érdemes volt beleszeretni.
Ezért nem házasodik meg Marjánszky sohasem. A Pálfa visszatartja, kielégíti, boldoggá teszi. Az ügyvédi diplomáját is miatta dobta sutba, ott van valahol a szekrény alján, ha még az egerek meg nem ették. De ha meg nem ették még (mert már azok a csúf állatkák is finnyásak, válogatók), isten hírével elkölthetik, mert Mihály úrból örökös paraszt lesz már és agglegény. Kihal a Marjánszky família, s lefordítják az ősi címert: a koronás menyétet kék mezőben. De semmi az. Ez az egy menyét nem számít. Csak megmarad a világ e szegény menyét nélkül is.
Így elmélkedett Körmöczy Péter úr s többet elő sem hozta öccsének a házasságot. Annál jobban volt meglepetve tehát, mikor az egy reggelen izgatottan nyitott be hozzá:
- Megházasodom - hörgé.
- Hm, - szólt az öreg, vörhenyes bajuszát simogatva - és kit veszel el?
(Valamelyik cselédlányra gondolt az öreg úr - mert így szokott az lenni.)
- Kit? Hisz azt a bácsi tudja!
- No, én ugyan nem tudom.
- Hát hol van az a leány vagy asszony, vagy mi, akiről harmadéve szólott?
- Hja, az akkor volt! Hó olvad, hozomány fogy, asszony öregszik.
Az öreg úr szeretett szaggatott mondatokban, spártai rövidséggel beszélni.
- A dolog úgy áll, kedves bátyám, hogy a Patáncsy Pali tönkrement, és a Bogárka eladó. Hallja, eladó a Bogárka? Hát azt nekem meg kell vennem. Ha belehalok is, ha a pokol kapuján kell is bebújnom. Hallja? Érti?
- Hallom, öcsém, mert nem vagyok süket (de ülj le hát elébb); értem, mert nem vagyok szamár és helyeslem, ha a pokol kapuján való keresztülmenetel helyett a házasságot választod, mert ez mégis jobb, könnyebb - talán - valamivel. A Bogárka eladó. Meg kell venni. Persze, hogy meg kell venni. Harmincezer forintért ideadják. Hát a harmincezer forintot az asszony kellene, hogy hozná. Nagyon jól van. Nem is teszek én semmilyen diffikultást. A Bogárka szép birtok, szinte megérdemelné, hogy a Bogárka helyett Boglárkának nevezzék, mint ahogy a boglár a legbecsesebb a kalpagon vagy a mentén. Nem, én nem teszek ellenvetést, csak egy kérdést, hogy szoktál-e te néha tükörbe nézni?
Mihály úr elnevette magát:
- Eltörött a tükröm, s biz én nem csináltattam meg.
- Tudom, mert hanyag vagy és fösvény. Minden garasodat a Pálfába teszed, begyömöszölöd, betaposod. Még jó, hogy nem sáfránnyal trágyázod, vagy liliom szirmával. Hátha annak még jobban megörülne a földed?
- A bácsi gúnyolódik!
- Nem, csak az újmódi gazdálkodástok jut eszembe. De nem erről van szó most. Inkább arról, hogy nincs odahaza semmi tükröd. Amott függ ni a falon egyik! Nézd meg magad benne, Mihály öcsém!
- És aztán? - szólt Mihály fanyarul.
- Nézd meg jól a fiziognómiádat, aztán mondd meg, van-e valahol olyan bolond vászoncseléd, aki azt harmincezer forinttal honorálná? Hiszen úgy nézesz ki, mint egy bozontos medve.
- Hát mit tegyek?
- Mindenekelőtt eredj ki az előszobába, mondd meg a Mátyás hajdúnak, nyírjon meg, borotváljon meg, aztán gyere vissza, megnézlek az ablaknál és megmondom, hogy tied lesz-e a Bogárka.
Bizony nem tehetett egyebet szegény Marjánszky Mihály, minthogy előkereste a Mátyás hajdút, aki aztán előkereste a beretváját (verje meg a ragya, csorbás volt vagy három helyen), elkérte a Zsófitól a szappant, hogy habot verjen belőle, a Demetertől a juhnyíró ollót, s olyan csinos legényt formált egy félóra alatt Mihály úrból, hogy mikor ismét visszakerült Péter bácsihoz, az csodálkozva csapta össze a kezeit:
- Tyük, ezer vaspatkó! Hiszen te megkapod még tán a Borcsányi-kisasszonyt is!
- Ki az a Borcsányi-kisasszony?
Péter úr felhúzta a szemöldjeit, leeresztette a nagy fejét a mellére, mintha egészen átadná magát a visszaemlékezésnek.
- Oly szép anyja volt annak, mint a Rafael madonnája.
- Jó, jó, de csak nem az anyját szánta nekem a bácsi.
- Eredj, te golyhó! Az elment, elhagyta az urát. Az asszony és a cserép hamar törik. Talán meg is halt már azóta. De egy leánya maradt. Az apjánál van Selmecen. Az apja kenyeres pajtásom volt. Most árvaszéki ülnök. Bizony már régen nem láttam. Van vagy tizenöt esztendeje. A kis Erzsike nagyleány lett azóta, eladó leány. Oh, be szép lehet. S ahogy én tudom, van ott leves. Ott aztán van leves...
(Péter úr levesnek hítta a hozományt, nem tudhatni, milyen nyelvtani okoknál fogva.)
- Van-e annyi, hogy a Bogárkát megvehessem?
- Többnek kell lenni. Oh, többnek. A Ferkónak nagy háza volt a főpiacon és tömérdek földje Szélakna táján, sőt még örökölt is azóta az anyja után. Mert folytonos kontaktusban vagyunk, levél jön, levél megy tizenöt esztendő óta. Csak a tavasszal írta, hogy az Erzsike már nagylány, egy jó férj kellene a számára.
- Itt vagyok! Próbáljunk szerencsét. Menjünk oda, bátyám.
Az öreg úr hihetetlen tekintettel mérte végig:
- Hát igazán akarod? Komolyan elhatároztad? Hogy azután útközben le ne ugorj a kocsiból.
- Ha akarom-e? Mindent, mindent, ha a Bogárkát megszerezhetem. Ha harmincezere van, elveszem miss Pastránát, ha nincs annyija, Tündér Ilona se kell. Menjünk, bátyám!
- Mikorra gondolnád az indulást?
- Nem bánom, menjünk holnap.
- Ohó! Az hamar lenne. Hiszen így csak nem mehetsz leánynézőbe. Hová gondolsz? Mindenekelőtt egy szép új ruhát kell csináltatnod a városi szabóval.
Mihály meghökkent, szinte belesápadt.
- Új ruhát? Hm. Az nagy rizikó! Hátha nem jön hozzám?
- Ostoba vagy! Legrosszabb esetben megmarad a ruha.
- De a nagy költség! És mire való? Mért ne lenne jó ez a ruha is, ami rajtam van? Hiszen egy Marjánszky mindenféle ruhában Marjánszky.
- Hallgass! Utálatos fösvény vagy. Vagy tisztességesen jössz, vagy nem viszlek. Punktum.
- Engedje meg legalább, hogy meggondoljam.
Délután kiment a Pálfára. Tanácskozni ment vele. Végignézte azt a gyönyörűséges tagot. Volt ott a kertjében egy díszjávorfa, az alatt gyeppamlag. Ott eldőlt, elgondolkodott.
Milyen különös egy fa ez! A fiatal levelei alul egyforma zöldek, az öreg levelei felül egyforma fehérek, hanem a közbülső levele, ha millió van is, mind különféle fehér csíkokkal cifrázott. Két egyforma levelet aranyért se lehetne köztük találni.
Van-e ugyan két egyforma férfi a világon? Csak a gyerekek egyformák és az aggastyánok.
Nincs, nincs két egyforma lélek. Érzi-e még valaki szívében azt a forró szeretetet a föld iránt, amit ő? Meg tudja-e úgy érteni valaki az anyaföld gondolatait?
A Bogárka őserdeje üdén, hullámosan zúgott kelet felől.
A hűs szellő láthatlan bódító áramokat hajtott maga előtt. Boróka-illatot összekeverve a fenyőével. S ez a szag ott lengett, rezgett és kóválygott, ellepve mindent, együtt röpülve a szétfoszlott bogáncs fehér pelyhével, a békanyálakkal, a jövő-menő legyekkel és bogarakkal.
A Pálfa érezte ezt az illatot, mint valami szerelmi üzenetet. A füvek álmosan, mámorosan bújtak összébb.
Mély csend volt köröskörül. Szinte hallani lehetett a föld leheletét. Néha megrepedt egy-egy káposztafej és nagyot pattant. Megint csend lett. A föld párája, mint valami szürkés folyadék, látszott elömleni a végtelenben.
A Bogárka nagy fái pedig csak egyre zúgtak és integettek messziről Marjánszkynak ágaikkal, mintha kiterjesztett kezeik volnának: »Vegyél meg bennünket«.
S azalatt köröskörül a növények, a suhogó kukoricaszálak, a kacéran himbálózó mákok egyre azt hajtogatták a Marjánszky füleibe - sőt az a parányi méhecske is, mely a tökvirág harangjában lakmározott, ugyanazt döngte: »Nézd csak, nézd csak, jaj de szép az a Bogárka!«
Oda látszott a malom is - a kis réti patak szép ezüst szalagja.
Marjánszky felugrott, nem nézhette tovább, el volt már határozva. Behajtatott a városba s másnap már jelenthette Körmöczynek:
- Megrendeltem az új habitust. Már varrják!
Az öreg érdeklődve tette le a pipáját.
- No, az derék dolog, de nem elég. Egy új bricska se ártana.
- Azt is veszek. De ön igazán kegyetlen.
- És a lovakra új szerszám - folytatá.
- Borzasztó - hörgé Marjánszky.
- És a kocsisra szép libéria.
- Jaj, még az is? Meglesz az is.
Meg is lett minden egy hét alatt. Igazi csoda volt, mikor a két prüszkölő vasderest befogták a filigrán, cifra kasú kocsiba. Az egész falu megbámulta. »Milyen pompa, milyen pompa!«
A strucctollas kocsis egyet cserdített ostorával, s aztán megindultak a görbe város felé, amelynek a gyomrában egy pokol van aranyból. A »Fecske« lónak volt egy kis csikaja: az is ott poroszkált, ott ficánkolt az öregek után, nyakán a tíz csörgettyűjű fekete szíjjal...
A nagybácsi vígan pattintott az ujjaival:
- No, most már csak az a fő, hogy valami bolond nyúl ne szaladjon keresztül az utunkon.
Kovárnoktól Selmecbányáig másfél napig tart az út, várak mellett, erdők között, mindég hegynek fel, istenverte úton, kőrül-kőre hágva, folyton a feldőlés esélyeiben. Elunja azt nemcsak az ember, aki ide-oda lötyög a hátulsó ülésen, hanem még talán a ló is.
Rég lement a nap, mire elhagyták Lestet, ahol jó, becsületes nép lakik, csak egyet nem szabad tőlük kérdezni: Igaz-e, hogy kánikulában fagyott meg náluk a birka?
Biz ott már hideg van. Otthon még minden smaragdzöldben, itt már sárgába öltözött a mező. Kezdődik az igazi Tótország, kopasz hegyeivel, sovány zabföldjeivel.
Lesten túl a Lopata rengeteg nyújtózkodik el s visz egész Tótpelsőcig, hatalmas bükkök fehér héjú szelíd nyírfákkal váltakozván, néhol egy veszekedett nagy szikla ráhemperegve az útra, másutt egy földhasadék. Itt csak úgy lehet éjszaka járni, ha a hold világít, de akkor is csak lépegetve - és akkor is csak ha már az ember meggyónt otthon.
Az öreg úr Pelsőcre szeretett volna beérni éjfélre. Azzal biztatta a kocsist, hogy ott csodaszép torkú bakter van, akit érdemes volna meghallgatni, mikor az éjfélt kiáltja. Azért biztatta ezzel, mert a Marjánszky kocsisa bakter volt ezelőtt, sokat tartván erre az állására, s azért szeretett volna beérni Pelsőcre, mert ott vendéglő is van: kényelmesen meghálhatnának.
- Hát csak rajta, János. A holdvilág keresztülsegít. Essünk át ezen a mihaszna erdőn!
- Bátorságos-e?
- Biz az nem bátorságos - felelte mosolyogva. - A vén Szurina most szabadon lődörög. Amint tudom, felmondták neki a kosztot a gyarmati börtönben. Mikor szabadon van, itt tanyázik. Ez az otthona, itt nőtt fel, itt öregedett meg a Lopatában. Könnyen csinálhat valami kópéságot a legényeivel.
- És mégse fél? - kérdé Marjánszky.
- Mitől? Becsületes fickó a Szurina, aztán jó emberem. Nem bánt az minket, hidd el, legfeljebb a pénzünket szedi el. Éppen jó, hogy szóltál, elrejtem a bankót, add ide te is a magadét, a csizmaszáramba. (Péter úr örökké zsinóros Kazinczyt viselt és magyar nadrágot.) Egy pár forintot pedig hagyunk a tárcánkban. Azt hadd vigye isten hírével. Ahogy én ismerem, még abból is hagy a számunkra. Mert mondom neked, hogy nagyon becsületes ember.
S begyömöszölvén a kordován csizmaszár mögé öt ötvenest (abból kettő volt Mihályé), nagyokat kacagott, folytonosan hajtogatván szeretetreméltó kedélyességével:
- Hahaha! Hogy tesszük most bolonddá azt a szegény Szurina Matykót!
Hanem amint egyre beljebb-beljebb értek a Lopatába, honnan jött, honnan nem jött, egyszerre csak egy ménkő nagy felhő kerekedett s úgy elnyelte a mennyei »fényes kiflit« egy harapásra, mint egy falánk fekete kutya.
Szuroksötétségben maradtak. Csak úgy lehetett előre menni, hogy meggyújtottak egy lámpást, s annak elővitele mellett vezette Jancsi kocsis kantáránál fogva a nyerges lovat, éktelen kifakadásokkal:
- Az istennyila verje el ezt a tartományt! Mégis borzasztó, hogy erre is emberek laknak. Nem jó ez, csak ördögök szánkázó helyének. Szent József, Szűz Mária, süllyesszétek el, kérlek! Álmos volt az isten, mikor teremtette. Hogy nem volt a keze ügyében egy gyalu, amivel a görbeségeit lefaragja!
Még hagyján: ez ideig legalább mehettek, ha csiga módjára is, de most zuhogni kezdett a záporeső és kioltotta a lámpát. Valóságos istenítélet volt ez. Az erdő bömbölt a vihar erejétől, amely a fáit csavarta, a sziklás magaslatokról le a hegyrepedéseken szilajan nyargalt a meggyülemlett esővíz, óriás köveket taszigálva le a hegyhátakról.
- Itt pusztulunk el - szepegett Marjánszky -, sohase lesz enyim a Bogárka. Érzem, bátyám.
Csakugyan minden percben összezúzhatták a kocsit, a lovakat és utasokat a leguruló óriási kövek.
Az öreg urat is elhagyta tréfálkozási hajlama.
- Érzesz bizony ördögöt. Hiszen baj, baj, mert ez felhőszakadás, öcsém. Mármost mi az ördögöt csináljunk? Az igaz, hogy egyrészt szinte jó, mert legalább a Szurina békén hagy most: kényelemszerető a gazember. Valami odvas fából nézi az égiháborút. Hiszen szó, ami szó, nem jó volna így virradni meg, ezen a helyen. Hát magam is arról gondolkozom... Hopp, te János, úgy emlékszem én, hogy itt egy akolnak kell lennie valahol a közelben.
- Vagy ötszáz lépésnyire van innen - válaszolt a kocsis. - A Kártony Jóska ott a juhász. A gazdag Kártony Jóska, akinek a szép Anna leánya van. Hiszen tudja a tekintetes úr. Nem akarta bevenni a szolgálatba, mert sok juha van. Abból az időből tudom, mikor még bakter voltam.
- Hogyne volna sok juha, te mamlasz - förmedt fel a tiszttartó -, mikor hármával ellenek. Sohasem láttam még olyan csodálatos anyabirkákat.
- Már az igaz, hogy sok méretlen húst ehetett meg őkigyelme, amióta él - röhögött a kocsis, elértvén a tiszttartó úr célzását.
- Hogy juthatnánk ahhoz az akolhoz, János?
- Ha az urak tolnák fölfelé a bricskát, én meg biztatnám a lovakat. Csúsznak szegény párák és az időjárás se tetszik nekem. De ha ötven lépést megyünk, megpillantjuk a juhászházat, ha világos az ablaka.
- De hátha nem világos?
Akkor csak annyi a ház, uram, mint egy erdőbe behajított gombostű.
Nem volt mit tenni. Az urak leszállottak a köpenyeikben s inaszakadásig tolták a kocsit. János pedig húzta a két hegyhez nem szokott makacs állatot nyájas biztatásokkal.
- No, Fecske, no, Ráró! Gyű no, édeskéim! Micsoda szégyen az, hogy mozdulni se akartok. Mintha fazekasszekeret húztatok volna teljes életetekben. Ej, Ráró, Ráró! Lépkedj már, a Belzebub vigyen el. Gondolj valamit a becsületre, meg a rangra is. Te is, Fecske, te is. Hiszen ha úgy fordul, maholnap még hintós lovak is lehettek!
(- Hm - dörmögte a tiszttartó -, ez a gazember kocsisod már sejt valamit.)
A lovak mintha megértették volna, hagyták magukat kapacitálni. Csak a csikó szemei csillogtak a sötétben szomorúan, s kis teste reszketett, vonaglott a félelemtől, mint a nyárfalevél.
- Holla! - kiáltották most élénken. - Ott az akol!
Csakugyan ott volt balra az úttól, nem messzire. A juhászház két ablaka ki volt világítva, még a pitvarajtón is fény ömlött ki. Talán lángost süt a juhászné, s a kemence lobogó tüze libegteti, teregeti a maga árnyékát ott künn az udvaron.
Az volna aztán a szerencse, ha igazán lángost sütne a juhászné. Az éhség is incselkedett már velök. Az volna csak a nagy szerencse.
S még nagyobb volt, amint képzelték, mert a molyvánkai juhásznál éppen lakodalom állott, sütöttek ott nemcsak lángost, libát, malacot, de még talán tengeri herkentyűt is. A lánya lakodalmát ülte Kártony Jóska. S ha már egyszer üli, valami az, ha ő üli, a »juhász-mágnás«. Még tán a ludakat is mézes pálinkával tartják ott ma.
Javában folyt a tánc. A híres Lapaj fújta a dudát. Messze kihallatszottak a jókedvű kurjantások. Még akkor se maradt abba a jóízű »podzabucski« - mikor Körmöczy uraimék beléptek, lerázván köpenyeikről a csapadékot.
A juhászgazda rájuk ösmert és vidáman ugrott eléjük:
- A jó isten hozta a tekintetes urakat. Hogy pottyannak ide, ahol a madár sem jár?
- A vihar, a zápor bekergetett. Egy kis fedelet kérünk kendtől.
- No, csak az kellene, hogy ne adjak. Félre az útból, hej! Eresszétek előre a tekintetes urakat! Igyanak, egyenek! Meg ne vessék szegény abroszkámat. Hej, haj, most már magam is perdülök egyet. Ilyen két vendég! Az is csak a molyvánkai juhásszal esik meg. Hip, hop, hip, hop. Fújjad, Lapaj, fújjad. Tessenek helyet foglalni az urak.
Az öreg tiszttartót szertelen élénkség fogta el, hogy ilyen víg helyre bukkantak:
- Mit, hogy leüljünk? Még csak az kellene!... Hol a menyasszony? Melyik az? Ott az a szöszke, a koszorúval? Ejnye, de derék anyja volt, aki szülte. Hol az anyja? Hadd forgassam meg!
Mire aztán egy szögletből előugrott egy javabeli asszonyszemély, megtörölte száját szégyenlősen a kendőjével - de már akkor derékon csípte Körmöczy Péter s olyan podzabucskit kezdett vele járni, hogy a fiatal legények is megirigyelték.
Azonban szó, ami szó, akármilyen nagy potentát volt is Kártony József - a társasága nagyon vegyesnek látszott. Csinos csak a menyasszony volt. A szépnemet ezenkívül nehány éltes juhászné képviselte. A bojtárok mint nagy gavallérok tűntek ki, újdonatúj bocskorokban, csillogó csatos szíjakkal a hasukon. Ott volt Esztergályról Szomor Pál mészáros, aki a gyanús előéletű birkákat szokta megvenni Kártonytól; Pelsőcről Koskár Mátyás, harang- és csengettyűöntő (de titokban hatosokat is csinált), a szeplős lányával, Krizsával, kit a Kártony fiának, Gyurinak szeretne elsütni. Ők képezték az arisztokráciát. A jelenlevők közt lehetetlen fel nem említeni az öreg Szurina Matykót, a Lopata haramiáját, néhány cimborájával. Egy kicsit vegyes volt, mondom a társaság. De hát én istenem, hiszen végre is nem lehet minden ember herceg Esterházy.
Körmöczy hirtelen beletalálta magát a helyzetbe. (Micsoda követjelölt lett volna ebből az öreg úrból!) A menyasszonynak megcsipkedte a vállát. »Ejnye, de kemény húsod van, húgocskám!« Szomor mészárossal kezet fogott, Szurinát hátba ütötte: »Hát te most itthon telelsz, vén imposztor!« Aztán újra táncra kerekedett sorba a juhásznékkal.
A heje-hujába belevegyült egy-egy női sikoltás. Krupats Gazsinak támadt az az ötlete, hogy eltűnt, egeret fogott künn a konyhában a szuszék alatt s aztán az asszonyok valamelyikének az ingvállába csúsztatta a hasítékon át, amint dévajul megcsipkedte a nyakánál. Fölséges tréfa volt! Az a nevetés, az a hancura, elevenség. Fogadni mernék, hogy ez a király bálján sincs. Tudnak is ott ilyen jót kigondolni!
Hát még Szomor mészáros, az a nagy selyma. Az csak a lakodalmakra való ember. Megfizethetetlen perszóna, született vendég. Abba fogadott a Szurinával egy ezüst forintosba, hogy a Szurina bárhova dugjon el egy tojást, ő azt a szag után megtalálja, mert az ő nagy orrában olyan csodálatos ösztön van. Szurina a tojást, míg Szomor kiment, elbújtatta a Koskár kalapja alá. Persze a kalap a majsztram fején volt. »Ördöge legyen, ha rátalál.«
Bejött Szomor, megállott a szoba közepén, azután körüljárta. Megvakarta a fejét: »Ej, hol lehet? Nem érzem.« Szagolta, szimatolta a vendégeket. Hamiskás gyanakodással nézett a menyasszony domború keblére. Mintha nem tudná a vén kecske, hogy mi van ott. Azután, mikor már semmi ideája nem volt, odalépett a mozdulatlanul vigyorgó Koskárhoz és felkiáltott: »Kutya kutyánszky, elvesztettem a forintot« - s ahogy az elkeseredett ember szokta, rácsapott roppant tenyerével nagy rezignációval a Koskár uram fejére.
Koskár ijedten szisszent föl. Egyszerre csurogni kezdett elöl, hátul, arcán, orrán, fülén át lefelé a széttört tojás fehérje, sárgája. A násznép üvöltött, kacagott. Hahaha! Ejnye, de remek volt, hahaha!
A csúffá tett Koskár dühbe jött Szomorra és Szurinára (akik természetesen össze voltak beszélve). Rájok rohant, amiből dulakodás támadt, hogy az asztalt is feldöntötték. Az asztalról lefordult a gyertyatartó, gyertyástul, koppantóstul s kioltódott. Koskár kihúzta a kését a csizmaszárából és elkezdett vele szurkálni, hadonászni a szétriadt menekülő nép közt... Hát nem volt ez szép mulatság? Hát unta itt magát valaki?
De Marjánszkynak nem volt érzéke a juhászlakodalmak gyönyörei iránt, s míg az öreg úr, aki mindenféle duhajságot kedvelt (furcsa csont volt, mondják, fiatal korában), nagy ékesszólással békítette a bősz harangöntőt, ő addig fekvőhelyet kért az örömapától, ahol egy-két órát pihenhessen.
Kártony megsértődött: már akkor meglehetősen pityókos volt.
- Lefeküdni? Hogyisne! Hol látott az úr olyan lakodalmat, ahol alusznak? Nem engedem a házamat meggyalázni!
De Marjánszky olyan szépen tudta körülvenni, hogy végre ellágyult és elvezette az udvarra.
- Tudom én, hogy rosszul érzi magát - szólt tompán, szomorúan, hogy szinte közel állt a síráshoz. - Ne csodálkozzék, hogy el vagyok érzékenyülve. De már nekem ez a szokásom. A szájamon veszem be a pálinkát és a szememen jön ki. Ilyen vagyok én. Szeretem a házam becsületét és nem szeretem, ha megsértenek. De mindegy, hiszen igaza van. Nem önnek való ez a társaság. Hát itt hagyja, lefekszik. Fáj nekem. Mindég fájni fog. Lefeküdni lakodalomban, a Kártony Jóska házánál! Borzasztó!
A fogait csikorgatta, azt hittem, mindjárt harap, de csak elpityeredett.
- Pedig lássa, vannak előkelő emberek is a vendégeim közt. A Szomor! Micsoda esze van annak! Hát a Koskár! Az igaz, hogy van szemét is, egy csomó kapcabetyár, de ezek is jó fiúk - ha az eget nem látják. De az haragítja fel őket! Az, az! A mennybolt, kivált éjjel, a maga gúnyosan pislogó csillagaival. Csupa szerencsétlen emberek, uram, akiket az isten megvert, s most ők visszaverik a törvényeit. Kötekedés az éggel, semmi más!... Hogy kinek van igaza, ki tudja, minek lennénk mi bírák benne?
Lehajolt, egy létrát keresett elő s feltámasztotta a padlás-nyíláshoz. Nagyon erőt vett rajta a szóbőség.
- Jó gyerekek, mihelyest fedél alatt vannak. Kenyérre lehet őket kenni. Aztán nem ölnek ezek embert, csak egy-egy birkát sinkófálnak el. Pedig micsoda egy birka! Csodálom a vármegyét, hogy ennyire... ennyire... Szeretném tudni, hogy mit adnak neki a birkák... a birkák... a vármegyének... vármegyének. Mert nem tenné ingyen... ingyen.
A nyelve nem forgott már, kurjongatott, dalban próbálta kiönteni a mondanivalóját, egy szomorkás, kesernyés juhászpanaszban, mely a vármegye uraihoz szól:
Tekintetes urak!
Mit tesztek? Mit tesztek?
Egy hitvány birkáért
Engem vasba tesztek.
Nem ment ez versbe, de mégis énekelte, elérzékenyült, bőgött, mint a gyerek, rekedt hangja megbicsaklott, csak hörögni tudott már.
- No, hát menjen most feküdni. Ezen a létrán... létrán... A padláson sarjú van... van... van...
Míg Marjánszky fölment a létrán, olyasvalamit makogott, hogy csak a sarjún lehet jól aludni. Azon gondolkozik úgymond, mikor az anyjuk olvassa a kövön alvó Jákobról, milyen szépeket álmodott, hogy hátha még sarjún hált volna, volna...
A padláson volt sarjú, de alig több, mint egy rőfnyi réteg, mert le se kellett Mihálynak görbülnie, amint ott botorkált a sötétben, alkalmas helyet keresve. De ahol lefeküdt, ott átszivárgott a zuhogó eső a zsúpfedélen - odább kellett húzódnia. Kis idő múlva »kop, kop«, az esőszemek oda is potyogni kezdtek. Egy fészekben, fent a szarufák keresztezésénél, apró verebek csipogtak. Az anyaveréb kétségbeesetten rebbent fel, éji nyugalmából fölzavarva. Veszélyben volt a fészek: ázott és az egyik elmállt darabja leesett a Mihály fejére.
Morogva állt fel és néhány lépést tett beljebb jobbra, amikor egyszerre nagyot roppan-reccsen a talpa alatt valami, s azzal megnyílik a talaj és száll, száll lefelé...
Csak akkor nyitotta ki a szemeit, mikor lent volt s egy rémült kiáltást hallott. Miféle csoda történt vele?
Hát semmi. Beesett a padláslyukon.
Ott találta magát a szénatartóban az istálló balszögletén.
Semmije se fájt. Jó szerencse, frissen kaszált, párolgó lóherével volt a szénatartó megbélelve.
A gerendáról egy lámpa lógott le, hosszú kócmadzagon. Az gyéren világította be az istállót, inkább csak egy csücskét, de mégis látni lehetett a jászolnál egy tehenet, hallani, amint kérődzött és csapkodott jobbról balra a farkával.
De ki kiálthatott az imént?
Amint jobban megszokta szeme e bizonytalan félhomályt, összerezzent.
- Ohó hó - kiáltá és fölemelkedett. - Valaki van ott? - szólt újra.
Senki sem felelt. Pedig semmi kétség, két átható szem villogott rá az istálló túlsó szögletéből. Mintha két szentjánosbogár volna. Ej, bolondság, hátha valami kis borjúé. Hiszen a borjúnak is két szeme van.
De nem, nem. Határozottan emberszagot érzett.
Áthajította magát a szénatartón s megmarkolván egy vasvillát, így szólt:
- Megnézlek, ha ördög vagy is.
Egy kellemes, csengő hang felelt most lágyan, reszketegen:
- Meghalsz, ha még egyet lépsz!
Soha még a halált ilyen szelíden nem ígérték.
De nyomatékul megcsillámlott a hang tájékán egy puskának az acélcsöve.
Mihály bátor ember volt, de a puska mégis puska, meghőkölt, nem ment tovább, hanem csak a lámpát fordította meg; az egyetlen üveges oldalát a hang felé (mert a lámpa többi táblácskái deszkalapokkal voltak beszegezve).
A világosság odacsapódott a túlsó falra, s a meglepetésben Mihály kezéből kiesett a vasvilla.
Két tornyos ágyat látott s az egyikben félig felülve egy gyönyörű leányt, gazdag fekete hajfonata lecsüngött majd a földig; ragyogó szemei mereven, ijedten szegződtek a férfira, és az arca, oh az arca, az olyan tiszta fehér volt, mint az angyaloké. Ruhástul feküdt, az ujjaknál bő, a nyaknál ráncos, három piros csíkkal díszített durva vászon ingvállban, a tarka pettyes viganójának egy széle kilógott a kanavász dunyha alól, s a lábacskájából kilátszott egy darabka, mintha maréknyi tojáshab volna elcsöppenve. A mellén is tágabbra, szélesebbre csúszott az ingvállhasíték, mint kellett volna, de biz azt nem lehetett megigazítani, még ha észrevette is, mert a két pici kéz bizony arra kellett, hogy a puskát tartsa Mihálynak szegezve.
Marjánszkynak káprázott a szeme, mintha egy látomány lenne, egy tündérkép, ködből szőve. Hiszen szinte ismerős. Megdörzsölte a homlokát. Igen, igen, egy istállóban van. Maga a Madonna ez! S önkéntelenül a tehénke felé fordítá tekintetét. Hátha minden úgy van, mint régen a szent regében. Hátha a gyermek is ott fekszik a jászolban... és a tehénke melengeti a párájával...
Gyermek azonban nem feküdt sehol, hanem a Kártonyék másik tornyos ágyán egy öreg anyóka aludt édesdeden, száraz, kiaszott kezét mellén keresztbe fonva. Bodros főkötője alul a zúzmarás tél vicsorgott.
Megszégyellte gyanúját Mihály úr, s lágyan, szinte kérlelően szólott a leányhoz:
- Tedd le, fiacskám, azt a puskát, és ne félj tőlem. Jó ember vagyok én, nem bántalak.
- Hát akkor minek fogta a villát? - kérdé a leány majdnem kunkogva.
- Mert nem tudtam, hogy te vagy.
Elgondolkozott, ránézett gyanakodva.
- Hát ösmer maga engem? - kérdé félénken, halkan.
- Nem, nem ösmerlek. Sose láttalak.
- Hát akkor minek mondja? Úgy megijesztett, hogy ösmer. Ezért nem hiszek én magának.
És csak még görcsösebben fogta, szorította a puskát.
- Csak úgy mondtam, csak azért mondtam, mert nem egy gyenge leányt képzeltem itt. De mondd csak, ki vagy te voltaképpen? Mit keressz itt? Hogy jutottál ebbe az ágyba? Beteg vagy talán? Mert sehogy se természetes. A kisleányok nem álmosodnak el oly hamar a lagziban!
Mindent megelőzve, dacára halálfélelmének, a cáfolatra gondolt legelébb:
- Nem vagyok ám én kisleány. Az csak azért látszik, mert fekszem, hanem állnék csak fel.
(S éppen ezzel lett bizonyossá, hogy süldő lányka.)
Volt valami édesség a csacsogásában. Még az érzéktelen Marjánszkyt is átjárta egy kis melegség.
- No, hát állj fel. Hadd lássalak!
Feleletül a piciny piros száját csucsorította össze csúfondárosan.
- Hát még mit? Nem parancsol egyebet?
- És azt se mondod meg, hogy ki vagy?
- Utasok vagyunk a nénikémmel. Mi nem tartozunk a lakodalmas néphez. Oh, nem. Most este eltört a tengelyünk itt a Lopata erdőben, idejöttünk lucskosan, átázva éjszakára, kénytelenek voltunk idejönni. A juhászné jó asszony, valamikor dajkám volt. Nagyon megijedt szegényke, mikor meglátott: »Jaj, lelkem, galambocskám, ne jöjjön be; ide ugyan rosszkor jött - istenem, de rosszkor, csúf emberek vannak odabent, tudja, nekünk valók, de nem ilyen ártatlan rozmaringnak... Még a leheletüket se engedném magára esni, érti-e?« S aztán kigondolta, hogy mert az ágyakat már korán reggel kihordta az istállóba a lakodalmas házból, hogy ott több hely legyen, hát azokat az ágyakat veti meg nekünk. »Biz az ronda egy hely, lelkecském - mondá -, de mégiscsak fedél, az a tehénke pedig jámbor, tisztes állat, nem árt a légynek sem.«
- Hát a nénike fekszik ott? - kérdé Mihály. - Csoda, hogy fel nem ébredt az én bezuhanásomra.
- Annak az az oka, hogy a nénike süket egy kicsit.
- Nagyon süket lehet. De hát mondjad tovább. Aztán idejöttetek a nénikével?
- Idejöttünk, lefeküdtünk. Én roppant reszkettem, féltem, mire megvigasztalt a juhászné: »Hát jó lesz-e, ha az uram puskáját elhozom?« Jó lesz, jó lesz! - és elhozta - aztán ránk zárta az ajtót és bizonyosan elvitte a kulcsot, hogy senki, de senki se jöhessen be, mert azt mondja, hogy a fiatal lányokra sok veszedelem származhatik abból, ha a férfiak aludni látják őket.
Olyan kedves volt és olyan buta, - hogy az ember szerette volna megenni.
- Hát aztán, hát aztán?
- Aztán elaludtunk és még tán most is aludnánk, ha ez a szerencsétlenség nem történik.
- Miféle szerencsétlenség?
- Hogy maga beugrott. Mondja meg, mit akar? Akar valamit? A néni a kocsiládácskában hagyta a pénzét, de az én kis zacskóm itt van a fejem alatt. Kell?
Marjánszky elnevette magát.
- Nem kell, dehogy kell - s akaratlanul tett néhány lépést feléje.
- Ne közeledjék, mert lelövöm! - kiáltá a leány fenyegető hangon.
Marjánszky megsajnálta.
- No jó, nem megyek. De nem a puskád miatt. Hallod-e kicsike, nem a puskád miatt, hanem a tiszta homlokod miatt. A puskádtól nem félek, csak a homlokodtól, attól a te fehér homlokodtól. Ne reszkess, nem akarok tőled semmit sem. Becsületemre nem akarok. Hát te mit akarsz tőlem?
- Hogy távozzon.
- Szívesen megteszem a nyugalmadért. De merre? Mondod, hogy az ajtó be van zárva. Repülni pedig nem tudok.
A leány szomorúan, tanácstalanul hajtotta le a szépséges fejét. Majd a reménytől megkapatva hirtelen felkiáltott:
- Nem tud mászni?
- De bizony; hogyne tudnék!
- Hiszen az pompás! - csicseregte vidáman -, mert akkor visszamászhat, ha... hogy is mondjam csak, ha igazán jó ember.
Marjánszky habozott egy percig. Jó ember volt, de mégiscsak ember. Az ördög ott járt a sarkában. Hiszen minden embernek van egy láthatatlan inasa - az ördög. Ott van ez mindig kéznél éjjel-nappal. Az ördög incselkedni kezdett vele: »Ne menj el, uram, hiszen kellemetes itt... Hogy vergődik az a kis fehér galamb! Hátha mégis elhull valami tolla. Bizony bolond volnál, ha elmennél.«
Így beszélt az ördög, de a leány azt mondta: »ha igazán jó ember«. Úgy zúgott a szava, mint egy harang. Lezúgta a harang az ördög suttogását.
- Igazán jó ember vagyok - szólt Marjánszky hirtelen elhatározással. - Mindjárt megláthatod!
S azzal kezébe kapva egy emelőrudat, odaerősítette a padláslyukhoz s elkezdett szép lassan fölfelé mászni rajta.
A leány merengve nézett utána.
- Aludj, kicsike! Jó éjszakát!
Az csak nézte, nézte a nagy álmatag szemeivel, bámészan, szótlanul, mígnem végképpen eltűnt a padláslyukon, akkor aztán kiugrott fürgén az ágyból (»oh, be szép növése volt!«), s odaszaladt a siket anyókához, megrángatta a karját.
- Néni, néni keljen fel! Hadd beszéljem el, mi történt.
Az öreg néni, aki a jobbik fülén feküdt, átfordult a rosszabbikra. Aztán szó nélkül odanyújtotta neki a mellette heverő tubust.
Mosolyogva hallgatta végig a borzalmas történetet, megsimogatta a leányka tojásdad arcát, és visszaküldte aludni: »Álmodtad te ezeket, szívecském« - azzal megint visszafordult a jobbik fülére.
A leány útközben fölemelte a vasvillát és bevitte a szénatartóba, felállítván azt az éles hegyivel fölfelé. Hadd lakoljon, ha még egyszer kedve szottyanna beugrani!
Aztán bebújt a meleg dunyha alá. Mély csönd lett, csak az esőcseppek petyegtek kívül az istállóajtón, és a tehénke ropogtatta csendesen, egykedvűen a maga lóheréjét. Nem is igen nézte, hogy van-e közte négylevelű.
De e mély csöndben sem tudott aludni. Felriadt minden neszre, ha a tehénke fölemelte valamelyik lábát vagy mulatságból, vagy hogy újra letegye tisztább alomra.
Nem-e jön? Jaj, megszúrja magát abba a villába. Szörnyet hal, ha beleesik.
A lelkiismerete háborogni kezdett. Vagy kétszer állt azon a ponton, hogy fölkel és elviszi onnan a villát.
Kár volna érte! Hiszen igazán jó ember!
És a »jó ember« se tudott aludni. Alighogy pitymallott, még a mindenség olyan volt, mint a szürke malter, mikor már lekászmálódott a padlásról. Az eső elállt. Az ég tisztulni kezdett nyugatról.
Felköltötte Jancsit, aki lovastól-kocsistól egy színke alá volt vonulva és elrendelte, hogy fogjon be.
Aztán bement fölkeresni Körmöczyt. Nem is kellett bemennie. Az öreg úr a pitvarban ült egy fapadon, csurom vizesen az izzadságtól. (Képzeljék, mostanig táncolt!) Mind a két csizmája le volt húzva, a bajusza lelógott, és a lelógó bajusza alul a legcifrább káromkodások röpködtek ki.
- Mi baja, bácsi?
- Jaj, haragszom. Oda vagyok. Mindjárt valami borzasztót teszek. - S dühösen emelgette az ökleit.
- Kire haragszik?
- Kire? - szólt a hajába markolva. - Hát kire is? No, hát a kormányra haragszom, ha éppen tudni akarod. Hát láttál már te akkora marhaságot, olyan papirosra nyomatni a pénzeket, amelyik elolvad?
- Nem - felelte komolyan -, olvadó papirost még nem láttam.
- No, hát nézd meg ezt - s ezzel Mihály felé lökött egy pár gomolnyi piszkos gyurmát, amit a csizma aljáról kaparászott ki.
- Mi ez?
- Az ötveneseink. Agyontáncoltam őket.
A Marjánszky szája nyitva maradt.
- Lehetetlen!
- Már úgy van, öcsém. Táncoltam, izzadt a lábam, s a bankók egyre lejjebb csúsztak, végük van. Azért csak fel nem akaszthatom magamat. Ami megtörtént, megtörtént.
- De mármost mit csinálunk? - aggódék Mihály.
- Hát furcsa, hiszen itt vagyok én - szólt közbe Kártony uram a mellét megütve. - Az volna csak a szép, hogy a molyvánkai juhásznál ne legyen egy pár száz forint. Mennyi kell, tekintetes uram?
A tiszttartó kétszáz forintot kért, mire a juhász fölment a házpadlásra (már egy cseppet se volt mámoros), s egy kis idő múlva lehozta.
Bent a szobában még zúgott a tivornya, de a duda nem (azon léket hasítottak egy bicskával); Koskár a kútnál állt és egy vödörbe mártogatta a fejét, Szurina széles jókedvében felmászott az udvaron egy fára és ott kukorékolni kezdett. »Ne bolondítsa kend a tyúkjaimat, mert megharagszom« - kiabálta Kártonyné.
Marjánszky közel lopózott a juhásznéhoz:
- Miféle csirkét tartogat az istállóban? - súgta neki.
Az asszony rémülten nézett rá.
- Pszt, hallgasson! Hogy szagolta ki, szent istenkém? Szorultságból oda dugtam a lelkemet. Olyan becsben tartom én azt, mint egy darab karbunkulust!
- De ki ő?
- Hosszú volna azt elbeszélni, mert hát...
Belekezdett, de már késő volt.
- No, ülj fel már, gyerek! - hangzott az öreg úr mérgesen pattogó szava. - Hamar, hamar!
A befogott kocsi előállott, felültek, megindultak.
- No, az isten verje meg ezt a Lopatát! Visszafelé más úton jövünk.
De alig tettek néhány lépést, s ím utánuk szalad sebbel-lobbal az öreg Kártony, messziről kiabálva: »Hát az írást! Hát az írást!«
Körmöczy bosszúsan állította meg a kocsit s sértődve mondá Kártonynak, ki egy papírlapod lobogtatott a kezében:
- Úgy? Írás kell a pénzről? Előbb is mondhatta volna.
- Dehogy kell nekem az írás? Mire való volna? Hanem a tekintetes úrnak hoztam. De jól eltegye, azt megmondom.
Körmöczy átvette a lapot és elolvasta a juhász kövér betűit (mert úgy kell ám Kártonyt megnézni, hogy latin iskolákat is járt Besztercén).
»Elösmérem, hogy Tekintetes Körmöczy Péter Urnak kétszáz pengőt költsönöztem.
Jósef Kártony.«
- Megbolondult kend? - kacagott a tiszttartó.
- A szarkalábaimat tetszik nevetni? Bizony nehéz már az én kezem. Lassan is ment, mondhatom.
- Nem azt nevetem, hanem, hogy maga adja az írást, pedig voltaképpen nekem kellene.
A molyvánkai juhász a fejét rázta.
- Hagyja csak ezt rám. Nem érti azt az úr. Az öreg Kártony becsületes ember. Nem mondhat rám senki semmit. Csak a bográcsom. Az mondhatna. (És elnevette magát.) De a bográcsom nem tud beszélni. Becsületes vagyok, de vérmes is. Akármikor megüthet a guta. Mert halandó az ember, kérem alássan. No mármost, ha annak a gaz kölyöknek - a fiamnak, mert abból sohase lesz tisztességes ember - meg akarja a tekintetes úr adni a pénzt, az, mert én ösmerem, ráesküszik, hogy több volt, kétszer, háromszor annyit fog követelni. Süllyedjek el, ha nem igaz! Baja lenne a tekintetes úrnak. Ellenben, ha írás van, az írás beszél, a szó pedig csak ugat. Az isten áldja meg!
- Hajts!
Most újra megindultak hőseink, meg sem állva, csak egy kicsit etetni Bábaszéken és onnan Kolpachon át ügetve behajtattak egyhuzamban Selmecre.
A hitvány zab- és pohánka-földek, sovány rétek egyre a Bogárkát juttatták a Marjánszky eszébe: »Hej, milyen különbség!«
Ha pedig valami csinos parasztleányt pillantott meg útközben, akit az öreg megdicsért, arra is ezt mondta: »Hej, milyen különbség!« Amiért aztán a bácsi elnevezte »Különbség úrnak« és úgy hítta egész úton.
Úgy, úgy, különbet látott ő az éjjel! Mikor elmesélte a kalandját, a bácsi bólingatott a fejével:
- Bolondos egy eset. De jó jel van benne. Kezdesz már látni. Azután jön az: érezni. (A nyelvével csettentett.) Az csak a jó! De már itt vagyunk Selmecen. Az ott a kálvária balra! Nézd, nézd, »Különbség úr,« amott az új vár a hegyen. Azt is egy asszony építtette. A kackiás Rösel Borbála. A krónikások azt írják, hogy csodaszép karja volt! Teringette, mindent az asszonyok csinálnak. De hohó! Ne erre, te János! Balra tarts, balra, ezen az utcán! Erre van a Borcsányi barátom háza.
Mihály ellenvetést tett:
- Nem jó lesz, bácsi. Én azt gondolnám, ne rontsunk a házba ajtóstul. Szálljunk vendéglőbe, ahol ki lehet előbb kefélkezni; pihenjünk egyet és csak azután, estefelé menjünk a lányos házhoz.
- Hallod-e, fiú, terád borzasztó sors vár. Rajtad a szerelem minden előhírnökei kezdenek kiütögetni. Ilyen a hiúság is. De megvallom, igazad van. Hát szálljunk a »Szőllő«-höz.
- Szőllőnek hívják a vendéglőt?
- No, ugye szemtelenség! Szőllő - Selmecen!
Most egy kanyarodónál előbukkant regényes romjaival, szemben a Szitnya hegyével az ó-vár is bearanyozva a déli napsugarakkal.
- Milyen múlt! - jegyzé meg szórakozottan Mihály, a romok szemléletébe merülve, majd hozzátette: - S milyen hanyatlás!
- Ostoba beszéd - pattant fel az öreg. - Azelőtt jezsuiták lakták, most baglyok. Tehát inkább emelkedőben van.
Hóbortos egy város ez! Micsoda utcák, szent istenem. Hol olyan mélységben voltak, hogy csak az egy eget látták, mint valami kút fenekéről, hol olyan hegyen, hogy a város lent látszott, meglapultan, mintha aludnék, megbarnult házaival egy szakajtóba összerázva, s keletre a sárguló rétség apró sarjúpetrencéivel hasonlított a rétes kinyújtott tésztájához, amin mazsolaszemek vannak elszórva.
- Hopp, itt van a »Szőllő«. Állj meg, János!
Ódon épület volt a »Szőllő«, vidám zöld rámájú ablakokkal, leánderes tornáccal.
A csengetésre két szobaleány rohant, mind a kettő golyvás a nyakán, mintha uniformírozva volnának golyvával. Ők azt mondják, hogy az a meszes selmeci víztől nő. Én pedig erre azt mondom, hogy Selmecen bort kell inni.
De ha aztán az ember bort iszik Selmecen, környékbeli termést, mégis abban lyukad ki, hogy jobb a víz.
Nagy elevenség, hullámzás volt a »Szőllő«-ben. Éppen a tanév kezdődött, s a bányásztanulók ismerkedési lakomát csaptak. Csinosak voltak, festői ruháikban, keresztbe tett kalapácsú jelvényeikkel a bársony díszítésű zubbony ujján, deákos kis sapkákban, a hátulra kárhoztatott bőrkötényekben... de hová beszélek - mi közünk nekünk a bányászokhoz, kalapácsaikhoz, bőrkötényeikhez, elég annyit tudni, hogy a mi hőseink beszálltak, megebédeltek, ebéd után ledőltek egy órácskára »a szemeiket megcsalni«, mint az öreg úr mondotta, de biz azokat a szemeik csalták meg, mert teljes nyolc órán át maradtak leragadva, korom éjszaka lett, mire felébredtek. Körmöczy odább táncolta álmában a »podzabucskit«, Mihály pedig künn járt a Bogárkán, s ott hangyazsombékokat egyengetett el a talpával (hangyák látása sok pénzt jelent az álmoskönyv szerint), a fenséges réten, az »Isten szakállán« sarjút gyűjtöttek a leányok, menyecskék, s hol vette magát, hol nem vette, köztük volt a molyvánkai utas-leány is, azzal a két szemvesztő hajfonatával, abban a pettyes perkál-szoknyában, filigrán gereblyével a kezében. Gyűjtöttek, kacagtak, daloltak. Még mikor felébredt is Mihály, csengett a dal fülében...
- A pénzünket agyontáncoltuk - zsörtölődött a tiszttartó -, az időnket agyonaludtuk. Most már csak reggel mehetünk Borcsányiékhoz. De jobb is, öcsém, mert ma péntek volt!
Kihúzták magukat, kikenekeztek szombaton délelőtt, aztán kiküldték a pincért előre, hogy kergesse el a folyosóról, meg a kapu alól a szobalányokat, ha netán ott csatangolnának, nehogy asszonyféle legyen az első szembejövő - ami az ilyen nagy aktusnál mindig szerencsétlenséget jelent.
Azzal megindultak Borcsányit felkeresni. A szentháromság táján kell a házának lenni. Körmöczy emlékezett rá, ezer ház közül is megösmeri.
A várhegyre vezető meredek gyalogúton mentek, mikor egyszer csak felkiáltott:
- Ez az!
Egy lesütött szemű földszintes ház lapult meg előttük, de az a földszintje is olyan alacsony, hogy a födelét pofon lehetett ütni.
- Ez a Borcsányi háza? - szólt az elkedvetlenedett Mihály fitymáló hangon. - No, ha ezt tudom, Péter bácsi...
Körmöczy hamiskásan nevetett.
- No no, no no! Ereszkedjünk csak alá a sikátoron. Mert a túlsó oldaláról van a bejárás.
Két egész perc kellett, míg a földbe vájt garádicsokon nagy óvatosan leértek.
- No, most nézd meg már, amice, ezt a házat.
Hatalmas kétemeletes palota emelkedett előttük tornyos cifrázatokkal, szép gót ízlésű kapuval.
- Ez volna az a ház? - kiáltá Mihály elragadtatva.
De az öreg úr nem egyhamar felelt, egy, a kapuban ácsorgó hevérrel bocsátkozva szóba.
- Egye meg a kutya - felelte kis vártatvást megfordulva és a fejét vakarva. - Ez, ez!
- Amelyet ott felül láttunk?
- Igen, amelyet az előbb még földszintesnek gondoltál.
- No, de most már hála istennek kétemeletes.
- Igen, de nem a Borcsányié.
- Mit beszél? Hogy ím kétemeletes lett, már nem volna a Borcsányié?
- Azt mondja ez a becsületes ember, hogy Borcsányi már évekkel ezelőtt eladta egy szíjgyártónak, és hogy nem is lakik itt, ő nem is tudja, hol lakik.
- Baj, baj! - jegyzé meg Mihály elgondolkozva. - Úgy nézem én, bátya, hogy az ördögnek tartoztunk egy úttal!
- No no! Majd meglássuk! - dörmögte vontatottan. - Gyerünk be ebbe a szabóüzletbe. Itt talán útbaigazítanak.
Éppen a derék Kutlik József boltjába nyitottak - aki arról nevezetes perszóna, hogy mikor évekkel azelőtt (a rossz világban) elküldte hozzá a megyei főnök, méltóságos Kratovka úr a fekete szalonkabátját, hogy távolítsa el belőle a pecséteket - fogott őkegyelme egy ollót, és szépen, egyszerűen kinyirkálta a szövetből a zsír által eléktelenített helyeket -, amitől aztán olyan népszerű ember lett, hogy messze az országból, Hevesből, Abaújból is nála dolgoztattak a nemes érzésű hazafiak.
Most már egyre fogytak a kuncsaftjai. Az idegeneket elkergettük. És amint kitették a lábukat, eltűnt az erős magyar érzés is, mintha a kalucsnijuk talpán vitték volna el. Az ördög érti ezt a dolgot!
Hiszen vannak, hiszen akadnak olyanok, akik szeretik még a hazát - de már nem nagyon, nem olyan nagyon, hogy Kutliknál varrassák a nadrágjukat...
Ám azelőtt, azelőtt...
A nevezetes férfiú éppen az üveges ajtónál állt és ezeken tűnődött, mikor barátaink benyitottak.
- Mivel szolgálhatok, uraim? - kérdé alázatos kézdörzsöléssel.
- Hol lakik, kérem, Borcsányi Ferenc úr?
- Szemben a kamara-épülettel.
- Ott is van háza?
- Bérházban lakik.
- Csodálatos! - puhatolódzék Péter úr nagy ravaszul. - Bérházban? Az a gazdag ember?
Kutlik nem felelt, csak a hangyászéhoz hasonló vékony, hosszúkás fejét lóbázta kétkedően.
- Vagy talán nem gazdag? - firtatá Marjánszky.
Kutlik úr egy lesújtó pillantást vetett az idegenekre, s aztán egykedvűen vállat vont, mintha méltóságán alul volna ilyenekről fecsegni.
- Uraim, én tudok zsebeket varrni, bizonyára tudok, de a zsebekbe belátni bizonyára nem tudok.
Mire egy kimért, önérzetes kézlegyintéssel, mely ívet írt le a levegőben az ajtó irányában, mintegy kilökte őket az utcára.
- Mit tegyünk? - kérdé Marjánszky ott künn.
- Menjünk Borcsányiékhoz.
- Nekem nincs kedvem. Én nem megyek. Minek? Nincsen ott vagyon, Péter bácsi, én úgy látom.
- Ugyan ne okoskodj. Végre is háztűznézőbe elmenni még nem leánykérés. Előre megírtam a barátomnak, hogy jössz, hát el kell jönnöd, punktum. Aztán nem is tudunk semmit. Az, hogy eladta a házát, még nem azt jelenti, hogy az árát is elköltötte. Ki tudja, miért adta el? Ferkó okos ember, nem kell félteni. Aztán a ház Selmecen, valljuk meg, veszedelmes jószág, mert az egész város alá van ásva, s ha egyszer valamikor, quod deus avertat, egy fölrengés jönne, mint a múltkori volt Zágrábban, de ha kisebb is (mert ide kisebb jön, ez csak félig szláv fészek), akkor ugyan könnyen lesétál az egész város a föld alá és azt se mondja, hogy látott bennünket valamikor.
- Isten neki, menjünk! - rezignált végre Marjánszky.
Nem messze volt a kis, öt ablakos alház, könnyen ráakadtak. Mind az öt ablakból virágok kandikáltak. Különösen szép volt egy kinyílt tritoma. De nini, az a hibiscus se bolondság a másik ablakban!
Az udvar is telides-tele volt virággal. A méhek szinte megrészegedve, hányaveti módon röpködtek sziromról sziromra.
Egy kis mopszli-kutya a fiatal macskával játszott a tornácon. Fent a hiju alatt galambok csókolóztak, a sorompós kerítésen pedig hófehér női szoknyák voltak kiterítve. Minden mutatta, hogy leány van a háznál.
A »Fifi« (mert így hítták a kis mopszlit) egyet-kettőt nyaffant a vendégekre és az öreg úr csizmáját kezdte szagolgatni.
- Csiba te! Drága zsírral van ez megkenekezve belülről. No, rántsd meg a csengettyűt, Mihálykám!
Marjánszky becsengetett az ajtón, kisvártatva nesz hallatszott, megcsikordult a kulcs belülről, és előttük állott a kitárt ajtóban egy eszményien szép leány, a - Borcsányi kisasszony.
Hasított ujjú fekete ujjast viselt, selyemmel szegélyezve, harmonikaszerűen összeráncolt szoknyácskát fodrok nélkül. Minden olyan komoly, előkelő volt rajta, csak a fekete hajkoronáján nevetett egy rózsabimbó.
Marjánszky hátratántorodott: a molyvánkai leány volt.
Annak kell lenni, arca, szeme, orra, minden az! És ő is összerezzent, mintha ráismert volna Marjánszkyra. Vagy csak úgy rémlett ez neki.
Ej, bolondság, mit keresne itt a molyvánkai leány? Hol hagyta volna fehér pettyes, kurta viganóját, parasztos vászon ingvállát? És másrészt hogyan került volna e finom, lengeteg alak a molyvánkai odúba puskával felfegyverkezve? Hát nem veszedelmesebb ő anélkül?
- Itthon van uraatyja? - kérdé a kalapját lekapva Körmöczy, majd a szavakat keresgetve hozzátette - mert nem csalódom, ugyebár, hogy kis húgocskám senki más, mint...
Kecsesen, szerényen hajlott meg a leány, de nem természetesen, mert rajta volt még a meghajlásán a zárdabeli hímpor.
- Igen, Borcsányi Erzsébet vagyok. Az apa itthon van.
- Marjánszky Mihály földbirtokos - mutatta be társát az öreg.
Erzsi kisasszony gépiesen biccentett a fejével, de rá se nézett Marjánszkyra.
- Én pedig egy régi barátja vagyok az atyjának, Körmöczy bácsi.
- Ah, ön az? - mosolygott, és odanyújtotta a kezét.
Mintha csak egy meleg, puha fészekbe tette volna a maga nagy tenyerét Körmöczy bácsi. Még tán ott tartotta volna sokáig, ha e pillanatban két súlyos kar nem fonódik a válla körül. Borcsányi volt, a régi jó barát, átölelte, összecsókolta atyafiságosan két oldalról - ahogy egyáltalán szoktak csókolózni a lutheránusok.
- No, csakhogy megjöttél, cimbora. Hogy már megint együtt lehetünk. Ez itt az öcséd, akiről írtál? Isten hozta minálunk! De gyertek be, urak, erre, erre! Ejnye, de derék dolog, hogy eljöttél. Reménylem, maradsz is egy darabig.
- Míg a dolgunkat elvégezzük - felelte kitérőleg.
- Hát mi dolgotok van? Majd rajta leszek, hogy akadályok támadjanak benne. Hanem ni, Péter pajtás, ki az ördög meszelte be azóta a fejedet olyan fehérre?
- Az, aki a tiedet meggyomlálta - szólt Körmöczy nevetve.
Bizony nem sok haj volt a Borcsányi koponyáján. Csak ügyes kertészeti berendezéssel fedte el a tarlót valamelyest.
- Nehezen vártalak már tegnap, tegnapelőtt. A leányomat is elhozattam a kedvedért. Éppen tegnap jött. A nővéremnél volt látogatóban Kékkőn, a legidősebbnél, tudod, a Zsuzskánál, aki neked tetszett valamikor, s aki aztán egy főerdészhez ment férjhez.
- Tudom, tudom - motyogta az öreg tiszttartó elmélázva. - Régen volt az... oh, régen volt az. - Arca szokatlan komoly lett, s aztán, mintha valami ködös emléket akarna szélnek ereszteni, nagyot fújt maga elé... Elmúlt, elmúlt...
- Most itt van a Zsuzska is.
Péter úr felemelte lehorgasztott fejét, szemében sajátságos fény jelent meg, mintha a hamu alól egyetlen szikracsillámot piszkálnak fel.
- Itt van a Zsuzska. Hogy itt van a Zsuzska?
És csak egyre csóválta mélabúsan azt a fehérre meszelt fejét: Milyen különös... különös, hogy itt van a Zsuzska!
Üde levegő áradt be a nyitott ablakon, melynek vasrostélyzata az őszi napsugárban vidáman táncoló lila színű árnyékot vetett a szoba padlózatára. A verbéna- és az ibolyaillat csak úgy dőlt be a virágos udvarról. Az öreg úr lelke szállt, szállt az illattal visszafelé, messze a letűnt ifjúkorba, mikor még a Zsuzska hajfonatából jött ez és nem az ablakon...
- Ej, no. Hát igazán itt van a Zsuzska?
Aztán nagyot rázott magán, mintha a tavasz lehét éppúgy akarná magáról lerázni, ahogy a zúzmarát szokták. De sikerült is neki legott belezökkennie a mai napba, egy enyelgéssel:
- Hogy megnőtt ez a kis Erzsike... Lám, mennyire megnőtt! Ki hitte volna azt?
- Az ám - felelte Borcsányi közömbösen. - No, adtál-e már csókot a bácsinak? Egy, kettő, három, csókold meg hamar!... Aztán eredj, lássatok az ebédfőzéshez, mert itt ebédeltek ma, urak, reménylem. De addig is küldj be egy kis jó papramorgót!
A papramorgónál megoldódott a gazda nyelve, elpanaszolta, hogy rosszul mennek a dolgai; azután áttért a politikára, ez volt az éltető eleme, azon kisvárosi politikusok kifogyhatatlan típusához tartozván, mely abban találja a virtust: »Ártani az államnak, ahol lehet«. Eltagadni az adóból valamit, rászedni a vámmal, illetékkel, kijátszani a törvényt, a fináncot, mindent elszedni az államtól, amit lehet - s halála előtt az állam nyakára behelyezni az összes gyerekeit.
- Kár, hogy nincsenek fiaim - szokta mondogatni Borcsányi szomorúan. - Két képviselő rokonom van és egy fiam sincs. Hát nem szatíra ez? Nem borzasztó ez?
Még fiakat is csak azért szeretett volna, hogy az állam kenyeréből ehessenek. Hadd fogyjon, hadd pusztuljon, míg egyetlen karéj van belőle.
Ez alkalommal az államadósságokról volt szó. Körmöczy sopánkodott, hogy miképp fizetik majd ki, Borcsányi föl se vette.
- Ugyan ne törődj vele! Nem árt az. Sőt még jó. Én legalább úgy fogom fel a dolgot, hogy ha egy államnak sok adóssága van, a hitelezők nem hagyják elveszni. Hidd meg, Péter pajtás, ebben van ennek az államnak az ereje...
- Originális felfogás. Igazad lehet.
- De úgy van, kérlek. Az adós emberre a hitelezők vigyáznak, azok segítik, még az élete fölött is őrködnek. Itt vagyok példának én magam. Engem a hitelezőim választottak be az árvaszékhez. Megtettek volna azok engem szívesen még tán palatinusnak is.
Körmöczy e váratlan szavakra izgatottan kezdett fészkelődni, s félénk, jelentőségteljes pillantást vetett Marjánszkyra. De az mereven bámult maga elé, mintha semmit sem hallott volna. Egykedvűen dobolt ujjaival a saját térdén. Ki tudja, hol járt az esze ilyenkor - midőn ilyen nagy ostobaságot böffentett ki Borcsányi.
A tiszttartó bosszúsan vakarta az orrát.
- Hitelezőid? Neked? Hát azért adtad el a házadat?
- Persze - felelte kurtán.
- Hát a palojtai erdőd megvan-e még? - faggatta fojtott hangon.
Borcsányi édesdeden mosolyodott el.
- Dehogy! Hiszen úgyse ért semmit, csak az adót kellett utána fizetni. Nem az enyém volt az, hanem csak a madaraké. Fát nem lehetett belőle hozni, csupán életveszéllyel. Hát mit tegyek vele? Sokáig gondolkoztam, míg végre kieszeltem, ravaszul. (Arca ragyogott, izzadt a boldogságtól, amíg beszélt.) A tagosításnál eltagadtam, hogy az enyém. Nem akadt gazdája. Az államé maradt. Most ott külön erdészt és kerülőket tart az aerarium, ami több ezer forintba kerül, de nem jövedelmez egy veszekedett garast sem.
A tiszttartó kelletlenül húzta szét a száját mosolygásra.
- Nagy bolond vagy te, Feri pajtás, mindig is az voltál. De a szélaknai birtokod csak megmaradt még?
- Hogyne, természetesen... De mit ér az? Patria quae de lapide et aqua laudatur. Sovány öröm van belőle.
Úgy eltelt az idő apránkint, hogy az ebédet jelentették. Maga Erzsike jött be a konyhai melegtől pirosan: »Az asztalon van a leves«.
Az ebédlőben, hol a Garibaldi, Zách Felicián és a Hugo Viktor (csupa garázda emberek) arcképei lógtak, ott várt rájok egy öreg asszonyság.
- Nővérem, Marzson Györgyné.
Az öregasszony mosolyogva nézett Körmöczyre becsületes szürke szemeivel, melyek túlságosan aprók voltak és mélyen süppedtek gödreikbe.
- Ugye nem ismert volna rám, édes Körmöczy?
- Nem, nem - dadogta zavartan. - Azaz...
És csak nézett rá csodálkozva, gyámoltalanul, a feje zúgott, az orrcimpái kidagadtak, a szája nyitva maradt.
Hogy ez a Zsuzska... a Zsuzska! Az a szép cukros baba, az a délceg fürge lányka, az egykori Flamme.
Az apró egérke-szemek pedig csak egyre nevettek rá szelíden, jóságosan.
- Ereszd ki a hangodat erősre - figyelmezteté Borcsányi -, a Zsuzska alig hall valamit! (És a tubusra mutatott a Marzsonné tányérja mellett.)
Marjánszkynak fejébe tódult a vér. Most már semmi kétség, hogy a molyvánkai kaland hősnője Borcsányi Erzsi volt, az ő süket nénikéjével. Maga se tudta, miért izgatja ez? Hiszen mindegy, ha ő volt, vagy ha nem ő lett volna. És mégis valami jóleső érzés áradt el benne - hogy most bizonyossá lett. Összeállította elméjében az egész esetet, hogy Kékkőről jöttek, útközben bekergette őket tengelytörés, záporeső az akolba, lucskosan, átázottan, ahol aztán a juhászné rájuk adta az Ancsurka száraz ruháit, s lefektette, ahova éppen lehetett... Kanál koppant, villa csörrent, de csak erről bírt gondolkozni.
Mellette Erzsike ült, érezte, hogy illő lenne megszólítani. Még eddig egy hangot se beszéltek, keresni kezdte a szavakat, de az egész világ szavai közül nem bírt összeválogatni olyan négyet-ötöt, amely helyén volna.
Pedig a többiek miatt ugyan beszélhetett, mert azon síri csendek egyike uralkodott, minő az asztalnál gyakran szokott előfordulni, mint az unalom előhírnöke, de amit eszes háziasszony egy pár üres kérdéssel olyan ügyesen tud agyontaposni, mint egy pondrót.
Csendben voltak, csak a tiszttartó törülgette a bajuszát minden falat után, váltig mormogva félszavakat: »Hja, hja! No, no!«
Még sóhajtott is. Örökös tréfáját, bugyborékoló jókedvét valami szelíd borongás váltotta fel.
- Tessék, egyenek az urak! - törte meg olykor a csendet a háziúr. - No, Péter, ebből a töltött káposztából!... Hej, Erzsi, Erzsi! Miért nem kínálod a szomszédodat?
Erzsike erre fölvette a tálat és odatartotta Mihálynak.
- Nem merek - mondá az fojtott hangon.
- Csak nem ad nekem kosarat?
- Igaz, nem adok - és szórakozottan kivett egy kanálnyit.
- Ej, ej, ön rossz vendég - fenyegette meg Erzsike.
- De igazi jó ember - felelte hirtelen élezett nyomatékkal.
A leány kérdőleg tekintett rá.
Úgy érezte Mihály a tekintetét, mintha lánggal égő pálinkát töltenének az ereibe.
- Elösmeri-e most már? - folytatá a megkezdett fonalon.
Erzsike nyugodtságot színlelt, de a kis szíve ijedten ugrált.
- Honnan tudhatnám én azt?
Marjánszky felkacagott, aztán halkan jegyzé meg:
- Parasztleányka korából.
Olyan lett az arca, mint a kigyúlt fáklya. Lesütötte a szemeit a tányérjára, és alig lehetett tőle egy igét kicsalni.
Mihály hozzáhajolt:
- Hát tagadja?
Semmit se felelt. Szemei álmatagon révedeztek a szoba bútorain, a virágos pici findzsákon, az almáriom tetején, a derék Zách Felicián mérges arcán, a nénike ósdi főkötőjén.
- Hát nem felel? Nem szól hozzám?
- Álom volt - rebegte Erzsike. - A nénike mondta, hogy álom volt.
Így indult az ebéd nehézkesen, ügyetlenül, de hovatovább összetörődtek az emberek, a pecsenyék rendjén múlni kezdett a feszesség; amiben nagy érdeme volt a bornak, meg a szklenói hutából való szépen köszörült poharaknak, melyeken ez a rejtélyes felirat díszlett: »Igyál ki és fektess le. Ha fölkelek, tölts tele«. A poharaknak szót fogadtak, s a poharak mindég fölkeltek (nehéz, gömbölyű aljukkal képtelenek lévén a fekvésre), ők pedig, ha fölkeltek, mindig újra megtöltötték és kiitták.
Ezen kölcsönös engedelmesség mellett annyira kisarjadzott a jókedv, hogy az ebéd vége felé a tiszttartó úr hangjától alig lehetett már szóhoz jutni, a tubuson át ordítozván kedélyes apró dolgokat az öregasszony füleibe. Borcsányi keresztülgázolt az összes királyokon, már a vegyes házbelieken is, míg végre a gyümölcsnél elérkezett a vezérekhez és jól összeszidta Árpádot, aki ilyen hitvány országban állott meg a hadaival, ahol nyolc hónapig tart a tél és csak négyig a nyár.
A feketekávét a kertben tálalták fel. Körmöczynek alkalma nyílt egy percig magára maradnia Mihállyal.
- Mit szólsz a leányhoz, fráter?
- Igen csinos és kívánatos - felelte Marjánszky egyszerűen.
- Igaz, ami igaz. Kár, hogy nem lehet a feleséged.
- Nem lehet? - vágott közbe Mihály izgatottan. - Mit mond ön? Hogy nem lehet?
- Nincs ezeknek pénzük, barátom. Mea culpa. Csalódtam. Az öreg nagyrészt elherdálta a vagyont. Hiszen hallhattad délelőtt.
A Marjánszky homloka elsötétült.
- Hát mit csináljunk? - kérdezte nyugtalanul.
- Megisszuk a kávénkat, elbúcsúzunk és holnap reggel hazamegyünk.
- De...
- És keresünk valami más leányt, ha ugyan nem jobb volna mindent abbahagyni. Láttad volna csak valamikor ezt a Zsuzskát, milyen volt; ha ideadták volna, két kézzel veszem el, és nézd meg most, milyen; hogy ez járjon velem egy kocsin, aludjon velem egy szobában és szólítson engem »édes öregemnek«, nem vállalnám ma a világért.
- De...
- Tudom, tudom... a Bogárka. Mindig a Bogárkát hozod fel. Hiszen persze, hogy gyönyörű a Bogárka.
- Nemcsak a Bogárka... nemcsak amiatt - szólt lankadtan, tompán, valóságos fahangon - ...de ne hirtelenkedjük el a dolgot, ki tudja, hátha... a látszat csalhat.
- Csalhat, öcsém, ha a van »van«-ra irányul, de mikor a »nincs«-en jár a mutatója, akkor nem csal.
E pillanatban közelgett Erzsike a kávés kannával és a csészékkel. Borcsányi egy dobozban a szivarokat és a csibukokat hozta utána, későbben előtipegett Marzsonné is.
Azután Plange úr jött, akit a »ház egyetlen barátjá«-nak mutattak be, a fiacskájával jött: egy nyolc esztendős kópéval. Erzsike négy csészét hozott ki, Plange urat tehát várták. Plange úr egy meggazdagodott borkereskedő volt, ki a szomszéd házban lakott s onnan (alkalmasint a Borcsányi engedelméből) kis ajtót csináltatott a Borcsányi-kertbe, ami a szabad bejárás jogát jelentette. De miután Plange úrnak is volt kertje és sokkal szebb ennél, ez a jog nem sokat látszott érni. De minthogy Plange úrnak nem volt felesége (harmadéve halt meg fekete himlőben), és Erzsike délutánonkint mindig a kertben tartózkodott, ez a jog mégis sokat látszott érni.
Plange úr tömzsi, rút ember volt, ritka, vörös pofaszakállal, szeplős arccal és mint makacs negyvenes tartotta fenn magát. Azért mondom makacsnak, mert három éve (mióta az asszonyság elhalt) váltig negyvenévesnek mondja magát. Amely makacsság a negyvenes kerek számhoz arra enged következtetni, hogy Plange úr még házasodni akar.
Ezt mutatják gyakori felkiáltásai és célzásai; ha a Micu fiú, ez a kedves kölyök (akit, mint példás atya, mindenütt magával hurcol) valami csínyt tesz, ablakot tör, vagy diákfejet, Plange úr felsóhajt: »Anya kellene neki!« Ha pedig a Micu fejét törik be vásott pajtások, Plange úr megint felsóhajt: »Anya kellene neki!« Annyira közkeletűvé lett már e felkiáltás, hogy a kis bagó-diákok (a harmadik elemiben) titokban cédulát tűztek fel hátul a Micu kabátjára, messze olvasható nagy betűkkel: »Anya kellene neki!« Ezzel szaladgált a városban, általános mosolyokat és hatást keltve a lányos házakban a »Klopacskától« kezdve le az Alsó-Majorig.
Az urak pipáztak, beszélgettek. Micu csakhamar a ribizke-bokrok közt tűnt el parittya-puskájával, a verebekre leselkedve. Marzsonné kötögetett, és a fürge kis szemeivel igyekezett kitalálni az ajkak mozgásáról, hogy mit beszélhetnek (mert a siketek a hallásért a kíváncsiságot kapják a leleményes istenektől kárpótlásul). Erzsike ellenben visszavonult a lugasba és valami regényt olvasott.
- Borzasztó az - sipegte Marzsonné -, egész nap ki nem szakad a könyv a kezéből. Még egyszer belebolondul, máris tele van a szegény fejecskéje fantáziákkal!
De most, legalább ez egyszer nem volt igaza, mert Erzsike csak nézte a könyvet, lelke nem kísérte csodás kalandjaiban a regény hősét, a deli, vakmerő Purpurátót. Minek? Hiszen körüle is valami ilyesféle történik. Az ifjú, ki olyan csodálatosan jelent meg előtte tegnapelőtt éjjel, mintha az égből pottyant volna le, ma nagymerészen itt is fölbukkan a láthatáron. Ah, a Grizeldis torony-ablakához is feljutott a pásztor és ment, ment világvégeiglen utána.
Reszketett, érezte, hogy történni fog valami. Óhajtotta, hogy történjék, és mégis félt. Nyugtalanság fogta el, de nem gyötrelmes, kínzó nyugtalanság. Olyan volt ez a nyugtalanságok között, mint a betegségek között a viszketés - hogy még gyönyört is okoz.
Igen, igen, a százszor elolvasott, végigálmodott regényekből, a fekete betű-erdőkből előbontakozott, kilépett a hős elevenen, és itt van, ott ül és szivarozik. Szinte ismerős előtte... Vajon melyik? Ki tudja - akármelyik, de közülök való.
A lugas megvedlett, a felkúszott borostyánlevelek, a folyóka, a növény-ország stréberei, lehullottak sárgultan rendre, az őszi szél egy erősebb rohamára, a kopasz gallyak és indák nem tették többé láthatatlanná sem őt, sem a künn levőket. Látszólag a könyvbe merülten, lopva nézegetett Marjánszkyra.
Látta, amint odaát kártyát vesznek elő. Körmöczy osztani kezd... meg-megcsillan a Plange úr ezüst burnótszelencéje. Marjánszky nem kártyázik, hanem feláll és egyenest feléje tart a lugasba.
Valami zizzen a levegőben... a gallyak csörögni kezdenek, mintha egyszerre ezer szán indulna... Jön, jön! Mindjárt valami borzasztó történik. Jaj! Kiáltani szeretne, zsibbasztó bágyadtság fogja el, mintha szívén, torkán szorítaná egy láthatatlan kéz, nem képes semmire, csak a szemeit hunyja be szelíden, álmosan, tehetetlenül...
Átcikázik fején egy sejtelem. Jön - és hipp-hopp, ott terem egy paripa is kantárral, nyereggel. (De hogy honnan teremhet ott?) Marjánszky átfogja, fölhajítja a nyeregbe, ő maga is felül s köd utána, viszi, viszi...
- Erzsi kisasszony, ön talán haragszik, vagy csak álmos?
A leány fölnyitja szemeit. (Ah, hát még mindig nincs itt a paripa.)
- Nem, nem, se nem haragszom, sem álmos nem vagyok - feleli hűvösen. (Hogy tudnak ezek a bakfisok tettetni.)
- Pedig azt gondoltam, mert úgy félrevonul, hogy még mindég fél tőlem.
- Az akkor volt - felelé halkan, tompán, szép fejét elfordítva.
- Hát ugye, hogy félt tőlem, lám beösmeri.
- Nagyon féltem, míg el nem ment.
Kendőjét, mely nyakába volt dobva, fázékonyan fogta össze a kezeivel.
- Azután nem többé?
- Nem, mert egy hajdúra tettem szert, mihelyt elment. Odaállítottam a szénatartóba. Egy vasvillát élével fölfelé.
- Ej, ej, nem bízott bennem? - szólt szemrehányó hangon Marjánszky. - Ez nem volt szép magától. S aztán odatenni a vasvillát! Borzasztó! Hátha agyonszúrom benne magamat?
- Megérdemelte volna, ha visszajön.
- Maga valóságos Báthory Erzsébet. Nem csoda, hogy a druszája. Kegyetlen. Igazi kis gyilkos maga.
Erzsike elnevette magát s aztán pajkosan, kacérkodó kellemmel csapta össze kezeit.
- Szent isten, milyen a világ! Nini, még ő szid engem!
Mintha a ribizke- és georgina-bokroknak, meg a fáknak panaszkodnék. No, lássátok, még ő veszekszik!
Véghetetlen kedves volt így.
Marjánszky leült egy fatönkre, mely szék gyanánt szolgált, a picinyke deszkapaddal szemben, aztán csak tovább szőtte-fonta a tárgyat, ezt a haszontalanságot, semmiséget. (Egyébiránt az asszonyi szívekhez vivő út többnyire ilyen színtelen, értéktelen kavicsokkal van behintve.)
- Mi lett volna, ha véletlenül beleesem a vasvillába és meghalok ott a szeme előtt?
- Hát alkalmasint eltemették volna - felelte vidáman.
- Eljött volna-e a temetésemre?
- Nem.
- De egy koszorút csak küldött volna?
- No, ezt éppen nem. Most nagyon szűkében vagyunk a virágoknak. Nézze csak a kertet!
- Hát egy rózsácskát?
Ajka körül kötekedő, csintalan mosoly játszott.
- Egy bimbócskát legfeljebb.
Marjánszky hozzá hajlott most vakmerően és kihúzta hajából a piros rózsabimbót.
- Talán éppen ezt! - lihegte lázasan.
- Nem, nem. Adja vissza a rózsámat.
- Nem adom - hörgé fojtott hangon és az orrához vitte. Oh, de bódító, de kedves! Rajta volt a bimbón a haj illata.
Erzsike durcás arcot vágott.
- Az nem illik, uram, amit ön tesz. Elveszi a szegény rózsácskámat. Ez rablás. Ön egy...
E tréfás hangban egyszerre elakadt, s halálos sápadtság önté el vonásait. Kezei erőtlenül hulltak ölébe, ajka idegesen rángatózott.
- Mi baja, az istenért?
Meredten nézett maga elé s nem felelt, csak egyre odább húzódott Marjánszkytól.
- Semmi, semmi - szólt később -, csak eszembe jutott... gondoltam valamire... De jól van az. Hol is hagytuk el? Jaj igen, hogy adja vissza a virágomat.
Arcának előbbi színe visszatért, fönséges homlokán derült fény ömlött el újra.
- Nem adhatom, mert engem illet, mert úgyis nekem adta volna.
- Igen, ha meghalt volna - de azon kezdem, hogy meg sem halhatott.
- Szeretném tudni, mért nem?
- Mert egész éjjel nem aludtam, hogy önre kiáltsak, ha neszét hallom: »ne jöjjön, uram, mert ott áll a vasvilla!« Sőt el akartam onnan venni később azt a csúf villát, de lássa, oly lusta vagyok.
- Igazán el akarta venni? - kérdé ragyogó szemekkel Mihály.
A fejével bólintott és a szemével hunyorgatott.
- El, el!
- Hát sajnált volna?
Elpirult szemérmesen és a borostyánleveleket tépdelte zavartan.
- Persze - hagyta rá lagymatag, fáradt hangon.
E pillanatban éles női sikoltás hangzott a kertben. Mindketten arrafelé futottak. Marzsonné sikoltott. A kártyakompánia is felugrott. Jaj, mi történt? Hozzá rohantak: »Meglőttek, meglőttek, végem van«.
Lövést nem hallottak, seb nem volt. Mi történhetett? Végre kieszelték, hogy a Micu gyerek lőtte meg a parittyapuskájából. No, megállj, kis kötnivaló!
- Anya kellene neki - motyogta Plange úr gépiesen.
- Mindenekelőtt korbács kellene neki, Plange úr - jegyzé meg Körmöczy mérgesen. - Van itt valahol egy somfavessző?
Somfavessző nem volt - de hiába is lett volna, mert a gyerek nem volt megtalálható, pedig csak az imént zörgött még az egyik fenyő-grupp - hanem ahelyett megtalálták a daganatot az asszonyság feje búbján, amit az elröpített kő okozott.
- Hideg víz neki! - vélte Borcsányi. - Gyere fiam, Erzsi, borogasd szegény nénédet.
S ezzel ő és Plange úr kétfelől karonfogva bekísérték a szobába, mialatt még folyton jajveszékelt.
Marjánszky egyedül maradt Körmöczyvel, hevesen, görcsösen fogta meg a karját és a kert sűrű fái felé vezette.
- Valami mondanivalód van, gyerek?
- Igen, igen, be akarom önnek vallani, hogy nekem magamnak is van otthon megtakarított ötezer forintom.
- Oh, te Harpagon! Hát aztán?
- S hogy eszerint huszonötezer is elég volna a Bogárkára. Hátha van annyija az öregnek? Hátha félretett a ház árából?
Az öreg úr vállat vont.
- Nagylelkű vagy. De félek, annyi se lesz.
- Mégse menjünk addig haza, bátyám, míg ki nem puhatoljuk.
- Jó, jó. Maradjunk hát még holnap a kedvedért. De én csak azt mondom, hogy Borcsányinak nincs pénze.
- Van! Van! - hangzott most egy szózat, mintha az égből jönne; vékonyka túlvilági hang.
Dermedten néztek össze. Mi volt ez?
- Van pénze, van pénze! - csilingelte újra a hang.
Körmöczy, aki babonás volt, megremegett, azután félénken nézett köröskörül, de sehol egy lélek sem, mígnem végre fent a magasban, a nagy kőrisfán egyszerre megpillantotta a Micu-gyereket. (Odaszaladt fel óvatosságból a katasztrófa elől.)
- Ejnye, kis pernahajder, hát te mersz itt beszélni?
- Merek, merek, mert van pénze. Mert becsületemre mondom, reggel is láttam Borcsányi bácsinál negyven krajcárt.
- Jössz le mindjárt, te gaz náció.
- Ha megígéri, hogy meg nem vernek.
Az öreg úr igen restellte, hogy a nebuló kihallgatta őket.
- Látod, milyen szerencséje ennek az emberpalántának - filozofált Marjánszky felé fordulva -, hogy annak idején el nem vettem a Zsuzskát, most összetörném a csontjait, míg így eleresztem, sőt elősegítem a menekülésben, hogy eltagadhassa az ittlétét. Mert ha nem volt itt, akkor nem is hallott semmit. Igaz-e vagy nem?
A Micu gyerek lecsúszott gyorsan, mint a majom, csak a nadrágjából maradtak a fán egyes cafatok, s mialatt a partnerek visszatértek, már akkorra régen künn gombozott néhány gézengúzzal a Fialka-ház előtt.
A pagátot újra fogdosni kezdték a triumvirek, nem is lehetett azt abbahagyni (egy »solo« volt felírva Plange úron), Marjánszky pedig árván merengve bolygott a virágpadok közt a tekergős ösvényeken. A parittyakő Marzsonné asszonyt érte, de az ő pásztoróráját ütötte agyon. Süllyedt volna el az a kölyök a pokol fenekére!
Vajon kijön-e még Erzsike, látni fogja-e még ma? Egy piszke-bokor tövében fehérlett egy marmancs; attól kellene megkérdezni, kitépdelve a hófehér szirmokat. »Látom - nem látom?«
Hallgatag kis virág titkot tud tartani, de mégis őszintén elmondja, amit kérdenek.
Már éppen lehajolt, hogy a marmancsot meginterjúvolja. (Ej, ej, nem szégyenled magad, te vén legény - súgta neki egy hang. »Kérdezd meg, kérdezd meg!« súgta neki száz hang.)
Lehajolt, letépte, már fel is emelte, mikor egyszer csak látja lihegve feléje szaladni Erzsikét, tüskén, gazon, virágpadon keresztül.
- Meneküljön! - rebegte, amint hozzá ért.
- Meneküljek? Hová? Miért? Nem értem.
Összekulcsolta a kis kezét rimánkodva:
- Ne vesztegesse az időt, az istenért! Menjen! Itt a Plange-féle ajtón! Hamar, hamar! Ezen a Plange-ház folyosójára jut s onnan elmenekülhet.
De Marjánszky meg se moccant - már a csodálkozástól se bírt volna mozdulni; ott maradt legyökerezett lábakkal, bámészan, maflán.
Erzsike a lábával toppantott katonásan.
- Menjen! Akarom! Parancsolom!
- De kisasszony, nem értem - dadogta -, mi történt? Mért kerget el?
A leány hozzáhajolt egész közel, hogy a kártyázók ne hallják, édes lehelete megcsapta az arcát, amint súgta:
- Itt van a csendbiztos!
Marjánszky vállat vont.
- Miféle csendbiztos? Még most se értem. Mit akar?
- Önök után tudakozódott - szólt és egész testében reszketett. - Azért futottam előre, hogy megmenthessem.
- Mitől?
- Hogy el ne fogja, szerencsétlen. Jaj, vége van! Jaj, itt van már!
Aléltan támaszkodott egy fához, oly kétségbeesett tekintettel, hogy a Marjánszky szíve megdobbant.
A kerti ajtón csakugyan egy csendbiztos közelgett, a maga hagyományos, végig gombos nadrágjában, százpitykéjű vitézkötéses spencerben, darutollas kalappal; pompás ruha arra, hogy a szegénylegény messziről felösmerhesse.
Egyenesen a kártyások felé tartott. Marjánszky is eléje ment.
- Körmöczy és Marjánszky urakat keresem - kezdé a csendbiztos.
- Mivel szolgálhatunk?
- Én a honti csendbiztos vagyok és elfogtam tegnap Szurinát.
- No, azon én nem csodálkozom - dohogta Körmöczy. - Az öreg így őszfelé rendesen bemegy telelni. Talán üzent valamit?
A csendbiztos a fejével bólintott és előadta jó hivatalos stílusban, miszerint megmotoztatván, nála kétszázötven forint találtatott osztrák értékben, amely összegnek természetéről akképp nyilatkozván, mintha az tegnapelőtt egy lakodalomban a tiszttartó úr csizmaszárából húzatott volna ki általa, helyette gyűrött papirost csempészvén be, ezen valószínűtlen önvallomás mineműségének kipuhatolása tárgyában, értesülvén itteni időzésükről, hivatalos ügybuzgalmánál fogva, ide való eljövetele nyomban foganatba vétetett.
Az öreg úr élénken ugrott fel.
- Szórul-szóra igaz. Az én pénzem az, vagyis a kettőnké, a Mihály öcsémé és az enyém. Igazat vallott a Szurina. Hiszen mindig mondom, hogy az egy nagyon becsületes ember.
Melegen megrázta a csendbiztos kezét.
- Köszönöm a szíves fáradságot. El tetszett hozni az összeget?
Mire a csendbiztos gúnyosan mosolygott, kifejtvén, hogy miután azt ő áttette mindjárt tegnap depozitum gyanánt a vármegyéhez, amelytől nem lévén azt megkapni oly könnyű, mint amilyen könnyű volt megkapni Szurinától, kellő sorrendben jeleztetett általa azon szükséges kihallgatások és jegyzőkönyv-fölvételek mikéntje, mely az összeghez való tulajdonjog érvényesítésének megvalósulását helyezi kilátásba, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, ajánlotta magát, kezet fogott Marjánszkyval és Körmöczyvel, amely utóbbinak sok szerencsét kívánt, meghajlott nyalkán a kisasszony felé, összeütötte a sarkantyúját és elment.
Az öreg úr a fejét csóválta haragos dörmögéssel.
- Az egész vármegye egy gonosz fészek. Hát becsület az, hogy az embernek a saját pénzét ide nem adják?
Borcsányi közbeszólt:
- Egy csomó folyamodványt kell beadnod... tízet, húszat, ki tudja, mennyit s mind bélyeggel. Ösmerem én pajtás, az államot. Az egy pióca. De gyere, ülj már vissza! Folytassuk! Ki az osztó?
Erzsike hevesen lépett Marjánszkyhoz s aztán bizonyos fitymáló hangon mondá:
- Úgy? Hát maga eszerint nem átöltözött zsivány?
- Persze hogy nem! - nevetett Marjánszky. - Mindent kezdek már érteni. Hát azt hitte? Hahaha!
- Azt - felelte a leány -, de csalódtam... - s egy bánatos, lemondó tekintetet vetett rá, mely azt látszott kifejezni: »Hiszen akkor te csak közönséges ember vagy, uracskám«.
Ezzel megfordult s karjait negédesen lóbázva, haladt végig a kertben, be a szobákba, a nénit borogatni.
*
Nyugtalan tudósok egy idő óta még egy hatodik érzéket kezdenek keresni (mikor ezzel az öttel se bírunk). Jaj, csak valahol meg ne találják!
Keresik, már ki van nyújtva a kezük utána, de rossz nyomon indultak. Én megmutathatnám nekik, milyen szálakon menjenek. Ne a kísértetek között turkáljanak (mint Flammarion a Telepathiában). Hanem ott vannak a posta-galambok. Ezek a jó tanúk, akik bebizonyíthatják. Mikor elviszik őket sötét kalitkában, vasúton, zárt kupéban, az ötödik országba, se Baedeker nincsen a kezökben, se útmutató mappa, sem nem látták, meg nem figyelhették azt az utat odafelé, és ha kieresztik, mégis egyszerre megindulnak egyenes irányban és szállnak, szállnak vissza mesés gyorsasággal, fennakadás nélkül abba a városba, abba a házba, ahonnan elvitték.
A kutya is messziről eltalál haza, de őt a szaglása segítheti, vagy a memóriája. A költöző madarak is tudják az utat a nyári és a téli haza kötött, tudják, hogy a tenger melyik része fölött szálljanak át - de őket az öregek vezetik először. Az öregek megint az ő öregeiktől tanulták. Kitől kapta az útmutatást az első költöző szárnyas, a légáramok vezették-e, vagy csak egy vele született ösztön, az a teremtés misztériumai közé tartozik. De ami rendkívülit, csodálatosat végeznek a földgolyó lényei, az mind megmagyarázható az eddigi öt érzékből.
Hanem a posta-galambok tudománya nincs benne az öt érzékben. Ez a megfoghatatlan, ismeretlen forrású tudás, ez már a hatodik érzék.
És ami már egyszer megvan a galamboknál - az a tehetség ne volna meg az emberben? Amit nem értünk, amit nem látunk, amit nem hallunk, de amit mégis mindig eltalálunk. Hát persze megvan az emberben is. Megvan, de ködben, fátyolban, embrióban.
A galambok természetfölötti tudásából valami, a hatodik érzéknek a csírája. Megvan a szerelemben.
Szent isten, micsoda forradalom az, ha a szerelem megjelenik. Mindenik érzék el akarja csikarni a többi négynek is a hatalmát. A szem tapintani mer, a kéz ízlelni tud, a száj látni akar, a szív hallani próbál. És ebben a káoszban, mikor mind az öt érzék megbomlik, elszilajodik, egymás tetejére ágaskodik, előjön fenséges ködben, a csodálat foszlányaiban a hatodik érzék, mely mindent tud, mindent lát, mindent megérez...
Marjánszky is megérezte, hogy Erzsikét érdekli, de azt is megérezte, hogy valami zökkenés esett, csak nem tudta, miért; százfélét is elgondolt hazamenet, és ott a vendéglői ágyban egyre fészkelődött, forgott. Jobbra fordult: »Ej, egy nagy gyerek!« Balra fordult: »Ej, egy kis bolond!« Az öreg úr meg is kérdezte egypárszor: »Mit hánykolódol, hékás, talán téged is a bolhák csípnek?« Az öreg úr csakhamar elaludt a maga bolhái dacára, de a »lelki bolha« csak nem hagyta, csak egyre marta Mihályt. »Miért lett egyszerre olyan hideg hozzám?«
És a hatodik érzék azt is megsúgta neki.
Reggel korán kelt és egy virágbokrétát rendelt Erzsikének a kertésznél.
Míg a kertész összeválogatta, kétszer is kérdezte: »Nincsen-e valami szebb, valami különb?«
A kertész méregbe jött:
- Hol látott az úr szebb szekfűket, szebb rózsákat? Hogy Budapesten? No, azt meghiszem. Majd bolond az úr kedvéért a selmeci föld, amelynek a gyomra ki van lyukasztva, hogy olyan növényeket hozzon, mint a pesti homok. A selmeci földtől ez is elég. Sok is. Ha teszi, azt is azért teszi, mert én turkálom fel az életkedvét. Nekem teszi, ha mondom.
*
De ha haragudott is Patona uram, azért mégis igen csinos bokrétát csinált. A háziszolga, aki vitte, egy hatost kapott a kisasszonytól.
Délelőtt aztán Mihály is ellátogatott Borcsányiékhoz, de egyedül, az öreg úr nem ment vele.
- Én majd a városban szimatolok.
Erzsike minden zavar nélkül sietett eleibe. Igen csinos volt. Fehér csipkeköntös volt rajta, csehgránát csattal a nyakánál, sárga szíjjal átkötve a derekán, abból a szíjból szaladt lefelé egy mákszínű szoknya éppen csak addig, hogy a lábacskából kihagyjon egy darabkát, éppen csak olyan darabkát, hogy az ember eszét elvegye.
Ah, az a csipkeköntös! Finom likacsain be lehetett látni a fűződerékra. A fűződerékon meg lehetett ösmerni a kidudorodó halcsontokat, amik ott rejtőzködnek a vászon alatt. Egy szép leány dereka, apró parcellákra osztva!
Hanem a többi, óh a többi, az mind a sejtelemre van bízva.
Mert ő a szerelem kincstárnoka. Ha csak a valóságot ígérné, fösvény volna. A valóság egy koldus hozzá képest - pedig sokat sikkaszt tőle.
Vontatott társalgás indult meg (kivált a Marzsonné beleszólásai miatt), beszéltek az időről, Marjánszky a »Pálfá«-ról, Marzsonné a régi jó farsangokról, Erzsike az aranyról, mely kezd a föld alatt kifogyni, de amely megint visszakerül a föld alá az eltemetett emberek fülein, ujjain...
Azután mintha véletlenül jutna eszébe, megköszönte Marjánszkynak a bokrétát - s ott fejlődött egy kis párbeszéd, amelyet tán nem kellene elhallgatni.
Marjánszky azt jegyezte meg:
- Csak a tegnapi virágért küldtem cserébe.
- Nem önnek volt adva - mondá Erzsike durcásan.
- Tudom. A regényes zsiványnak adta. Eltaláltam?
Erzsike fehér foga megvillant; kedélyesen nevetett:
- Ön igazán nagy mester, Marjánszky. Eltalálja az én saját külön hóbortjaimat. Nos, tekintetes, nemes és tudós uram, ha éppen tudni akarja - s komoly, ünnepélyes arcot vágott, (igazán oly kedves, bohó gyermek volt) - ön nekem tegnap, megvallom, tetszett egy kissé.
Marjánszkyt bántotta a maliciózus, kötekedő hanghordozás; hasonlóval felelt:
- Oh, én természetesnek találom ezt. Hiszen olyan szép lett volna... a kis Erzsike lábainál egy félelmes haramia, egy Pintye Gligor vagy egy Jánosik. Egész életen át el lehetett volna mesélgetni. Mindenesetre én vagyok a hibás. De az ember nem választhatja mindennap újra a pályáját. És legalább tudtam volna! Mert fájdalom, a tegnap elmúlt és ma már ma van. Tegnap talán hozzám is jött volna, ha megkérem?
- Nem.
Mihály egy cigarettát sodorgatott, de csak nem akart az sikerülni sehogy sem, vagy a papír szakadt szét, vagy a dohány hullott el.
- Lássa, ez megint furcsa vonás. Ugyan melyik regényből való? Tetszettem és nem jött volna hozzám. Ebből logikailag azt következnék...
- Ugyan mi?
- Az, hogy most, miután nem tetszem, hozzám jönne.
Erzsike féloldalt hajlította a fejét, ábrándosan és a karjait renyhén leeresztette.
- Meglehet.
- Köszönöm alássan.
Mindez csak tréfa volt, dévánkodás. (Ámornak is körme van.) Kosár volt, de a füle nélkül; nem kellett elvinni; ígéret volt, de a zamatja nélkül; nem kellett elhinni.
A kétség és bizonytalanság tengerén hányódék; két iránytűt látott, az egyik feléje mutat, a másik el tőle - de melyik az igazi? Azért okosak a hajósok, hogy három iránytűt alkalmaznak a hajókon, mert ha csak kettő volna és elromlanék az egyik, nem tudnák, melyik úton menjenek. Ha három iránytű van, akkor az az igaz, amit kettő mutat...
Valami harmadik iránytű után nézegetett Mihály, mikor Borcsányiéktól eltávozott. A vendéglői szobában ott találta Körmöczyt, éppen a bőröndjén térdepelt, sehogy se bírván begyömöszölni a holmiját: »Az ördög vigye el ezt a sok limlomot, mindég több, ha hazavisszük, mint mikor elhozzuk«.
- Mit csinál bátyám?
- Azt, amit mindjárt te is utánam csinálsz; készülök haza.
- Most?
- Most - lihegte az öreg és egyet rúgott a csizmasarkával a bekapcsolt bőröndön, mely bukfencet vetve gurult az ágy alá. - Végeztünk, mehetünk, levegőt lapátoltunk.
- De hát mi történt, az istenért? - kérdé ez ijedt képpel.
- Csak az, fráter, hogy voltam a takarékpénztárnál. Egy kuszipajtásom az igazgatója, a Kozsehuba Jankó, attól megtudtam, hogy Borcsányi tele van adóssággal, váltókkal; voltam a közjegyzőnél, a Csorovánszky Szepinél is, aki távoli atyámfia, ott meg arról szereztem meggyőződést, hogy a szélaknai birtok teherlapja tele van zsidó nevekkel; és hogy az elöl álló nevek gúnyosan vigyorognak a hátul álló nevekre. Nos, elég-e?
Mihály leült egy székre, mintha nem bírná állva hallgatni, nagyon sápadt lett, és homlokát hideg verejték verte ki.
- Nem elég! - mondá tompán és a sétabotjával izgatottan verdeste a szőnyeget. - Már nem elég. Már későn van.
- Nem értelek, hogy mi van későn.
De most egyszerre fény kezdett derengeni az öreg elméjében.
- Szerencsétlen! - kiáltott fel - te talán ott voltál és...
- Ott voltam, de...
- Nem kérted meg?
- Nem - felelte Mihály végtelen szomorúsággal.
- No, hála istennek! Nagy teher esik le a lelkemről. Mert nincsen ám ott semmi, még tisztességes kelengye se, még bútor se. Restellem, mint a leforrázott kutya, mert én biztattalak bele, hogy »van ott leves«. Van ám vagy tizenkét alsószoknya és ugyanannyi ezüstkanál.
Mihály fölkelt a székről és a nyitott ablakhoz lépett. A Szitnya felől hűs szél fújt, lázas arcát simogató. Nagy fejét odanyomta a rostélyvashoz, s merev szemekkel, szinte érzéketlenül bámult le a városra, a sürgő-forgó emberekre: a napszámosra, aki téglákat tol egy furikban (a legritkább látvány Selmecen, ahol minden száz évben építenek egy házat), a kofára, aki berkenyés kosara mellett guggol, a hevérekre, kik kettesével sorban vonulnak el az ablak alatt csákányaikkal és lámpáikkal, az ódon templomra, hol lomhán jár a százesztendős óra, öreg rézkezeivel bizonytalanul mutogatva a tovaröppenő időt. (Ej, régen mutatott ilyen kellemetlen negyedórát!) És amint nézte, nézte, egyszerre csak összefolyt előtte az egész város, a barna házikók leszaladtak a hegyről, a hegy is utánuk, a templom elkezdett kalamajkát táncolni a piac körül. No, amint látták az élő lények, azok is táncra perdültek, mintha valami forgatag kapná el őket. Táncolt a napszámos a furikkal, a kofa, a berkenyés kosár, a tyúkok a borító kosaraikban, a hevérek a lámpáikkal, a gyóntatni menő pap az icipici minisztránsokkal. És ami ebből keletkezett, az a nagy zsongás-bongás, az mintha egy ékbe torlódnék fölfelé, keskeny sávban, s mint egy láthatatlan kaszapenge hasogatná a Mihály fejét.
Az öreg pedig fel és alá tipegve-topogva a szobában, csak beszélt hozzá, vagyis inkább a hátához, nem hallott ő abból semmit.
- No, nem baj... nem baj. Van még leány a világon. Az idén is hat percenttel több született, mint ahány fiú. Az újság írja. Hát ne búsulj semmit. Ej, felelj már valamit és láss a csomagoláshoz.
Hozzá lépve, kedélyesen megrázta a vállánál és befelé fordította, de el is eresztette íziben, csodálkozással:
- Ohó! Hiszen a te szemedben könnyek vannak. Ezer üres kemence! Mi lelt téged? Ohó, te a Bogárkát siratod. No, ne bolondozz, meglesz, ha mondom.
Marjánszky melle kínosan hörgött, de a hangja csak úgy ropogott a határozottságtól, keménységtől.
- Hát ha én meg azt mondom, hogy a leány kell.
- Miféle leány?
- Hát az Erzsike.
- Mit beszélsz? - pattant fel Körmöczy, nagyra meresztett szemekkel. - Hiszen az lehetetlen! Hiszen mondtam már, hogy nincs semmije.
A fiatalember vállat vont.
- Bánom is én.
- De a Bogárka...
- Hát legfeljebb nem veszem meg a Bogárkát.
- Hogy mondod? Mit mondasz? Nem veszed meg a Bogárkát? Hát meg vagy te bolondulva?
- Meg.
- De én azt nem engedem - szól Körmöczy úr és az asztalra csapott az öklével. - Szegény húgocskámnak, az édesanyádnak megígértem, mikor haldokolt, hogy őrködöm feletted. Hát minden könnyelmű lépést megtiltok, uracskám.
Marjánszky kevélyen emelte fel a fejét és feszítette ki a domború, széles mellét:
- No, azt szeretném én látni!
Az öreg dühbe jött. Arca kivörösödött, mint a pipacs, haragosan kalimpált kezeivel a levegőben, s egy szót se szólva kirohant az ajtón, becsapta maga után, hogy csak úgy rengett az egész ház. Csak már ott künn lefelé menet a lépcsőkön kiáltozta rekedten:
- Majd meglátod, meglátod!
Kis idő múlva utánament Mihály és kissé már lecsillapodva találta az ebédlőben; mohón, sebesen evett-ivott, ahogy a mérges ember szokta.
Melléje akart ülni. »Elmenj innen - förmedt rá -, nem ülök veled egy asztalnál.« Mihály szó nélkül a szomszéd asztalhoz telepedett.
- Még egy palack bort, pincér! Valami jobbat ennél.
A pincér elhozta neki a palack bort, az öreg úr megkóstolta és a nyelvével csettentett; azután egy öblös poharat töltött meg, azt egy hajtásra itta ki és kétszer csettentett a nyelvével. Eközben egy egész hurcolkodás ment végig az ábrázatján. A vörösség, mely eddig elöntötte arcát és homlokát, átköltözködött az orrára. Ez az új szállás bizonyosan jobban tetszett neki. De nemcsak a harag vörössége múlt el, nemcsak a homlokráncok simultak el, hanem a harmadik pohárnál elkezdte csiklandozni a közlékenység is.
- Hm - mormogá maga elé - hiszen az igaz, hogy becses kis macska az az Erzsike. Becsületemre mondom, nekem is tetszik. Hiszen ami igaz, igaz...
Mihály kapott a szón s fölfelelt hirtelen:
- Aztán igénytelen, szerény teremtés.
Az öreg úr hirtelen felhajtott még egy poharat, s ezzel szigorúan, ridegen nézett a közbeszólóra, de biz az a nagy mogorvaság nem nagyon sikerült.
- Az ám, az ám! Csak a Bogárka ne lenne.
Mihály erre újra átszólt:
- Elég nekem a Pálfa is.
- Persze, hogy elég - hagyta rá az öreg és a borocska piros színét nézegette, az ablak felé tartván poharát... Ilyenforma piros az ő szájacskája is! Hát nem ilyen, Mihály?
- De olyan, édes jó bátyácskám. Nem gondolja, hogy átülhetnék?
- Nem, nem, így jobban megértjük egymást, csak maradj ott veszteg, mert borzasztóan haragszom. De mikor szeretted meg úgy azt a fityfirittyet? Mikor, mikor? Ez megfoghatatlan. Érthetetlen. Hanem az igaz, hogy a Pálfa is elég. Becsületemre mondom, elég. Pincér, még egy üveggel!
Most aztán előhozakodott Mihály a legfontosabbal.
- Bizony megtehetné, bátyám, hogy odamenne most ebéd után és megkérné.
Mérgesen pattant fel:
- Hogy én megkérjem? Hallod-e, ne inzultálj, azt mondom! Inkább törjön el mind a két lábam. Hallgass, ne kívánj lehetetlent!
- Ne legyen olyan makacs, kedves bácsi, miért lenne az lehetetlen, ha akarja?
- Lehetetlen, mert, mert... (elakadt, sokáig kereste az argumentumokat). Mert már az ünneplő zekém be van csomagolva.
- No, hát csak azért! - szökött fel vidáman a helyéről Mihály és átölelte az öreget. - Azon könnyen segítünk! Mindjárt felbontom én a bőröndjét. Adja ide a kulcsot.
S fürgén sietett fel az emeletre, két lépcsőt is ugrott egyfolytában. Olyan könnyűnek érezte magát, mint egy lepke, ahogy egyetlen elhatározott szóval lerázta magáról a Bogárkát - azt a fölséges darab földet, mely olyan szép, mint a paradicsom, de amely úgy nyomta, szorította, amely olyan nehéz volt a szívén tegnap óta.
Megolvadt az öregnek vajszíve, cseregni kezdett belőle a jóság.
- Hát iszen elég a Pálfa - dünnyögte, mikor magára maradt -, mert én is rájok hagyom, amim van. Jól tudja a lurkó, azért teszi. De kire is hagynám?
Azután fölment a szobába, felhúzta a csikorgós kordován csizmát, az új fekete zekét, felrakta az aranygyűrűit, a smaragdot, a topázt, az ametisztet, a kígyót a gyémántszemmel, a szívet a rubinttal és megindultak karonfogva minden szó nélkül - mintha soha nem is akartak volna egyebet.
Mihály elkísérte a fele útig. Az »Arany kalapács« kávéháznál elváltak: »Eredj be, igyál egy kis szíverősítőt és várj be, amíg visszajövök«.
Nagyon elkomolyodott, de mintha megbánta volna, még egyszer visszafordult és mosolyogva kiáltá: »Glück auf!«
Az ódon toronyban megkondult a harang s mogorván zúgta, hogy »amen, amen«.
A »Három alma« korcsmánál egy hevérlegény dalolta bánatosan, szomorúan - majd a szíve szakadt ketté, úgy átérezte:
Mikor reggel a bányába mentem,
A pipámat otthon felejtettem.
S most hazatérve, mi mosolyog rám...
Jó estét, jó estét, édes pipám!
Az öreg ment, ment s a szívszaggató refrén egyre bágyadtabban, elmosódottan követte: »Jó estét, kis pipám, jó estét, jó estét«. Romeo se üdvözölhette lágyabban Júliát, mint a hevérlegény azt a mihaszna »zapekacskát«. De mégsem volt az nevetséges; hiszen a föld alatt más világ van, a föld alatt másféle nóták teremnek.
Mihály titokban kísérte utcáról utcára, dehogy tudna ő most nyugton ülve maradni a kávéházban, csak akkor fordult vissza, hogy odaért az öreg a vadszőlővel befuttatott kapu elé, hanem akkor se távozott nagyon messze, ott maradt a közelben a másik utca kanyarulatánál.
Az öreg úr pedig végigment az udvaron, ahol a galambok most is úgy röpködtek, szerelmeteskedtek, mint tegnap. »Vá vá, brrukuú!« búgták feléje s ő érteni vélte, mintha azt tenné galambnyelven: »a kisasszonykáért jössz?« Brrukú, brrukú! a kisasszonykáért.
Szemben pedig maga jött a kisasszonyka, kesztyűs kezecskéjében ernyőt tartva, a másikban kis békateknős tárcát. Fején pásztor-kalap volt orgonaággal. Olyan gyönyörű volt, hogy elandalodott rajta a szem. Csak az eperfa alatt sétálgató, felborzolt tollú pulyka kiabálta: rut, rut. (Elhallgass, együgyű állat!)
- Jó napot, bácsikám!
- Jó napot, kis baba. Hová megy?
- Egy kis vásznat megyek vásárolni a boltba.
Körmöczy megcsipkedte az állát.
- Jaj, de szép karmin festék van a körmöm alatt - selymáskodék, amint piros lett a leány álla -, no csak menjen, húgocskám. És vegyen sok, sok vásznat, de nagyon sokat, mert szükség lesz rá, úgy lehet.
Erre aztán egészen elpirult Erzsike, még a homlokába is vér szökött fel.
- Ejnye, hát talán mégsem az én körmöm alatt van az a karmin festék.
Erzsike kíváncsi volt:
- Oh, bácsikám - kérdé naivul -, mire kellene az a sok, sok vászon?
- Ugye szeretné tudni, hehehe. Hanem iszen nem marad az titok sokáig. Azaz hogy...
Mindjárt most kiböffentette volna, de a leány eltűnt előle, megérezte, elszaladt a kapuajtón. Körmöczy pedig sietett Borcsányit fölkeresni.
- Hozott isten - fogadta az kedélyesen, nyájasan, éppen most ébredve a délutáni álmából. - Jó, hogy jössz, Péterkém, már éppen levelet akartam küldeni, mert ma nálam vacsoráltok.
- Az kérdés - felelte Körmöczy rejtélyesen.
- Ohó! Talán elígérkeztetek? De ülj le hát, cimbora, és ne vágj olyan ünnepélyes arcot, mert elnevetem magam. Pedig most is öklel az oldalamban.
De Körmöczy mégis állva maradt, mint a cövek, s elhárítá mozdulataival a csibukot, amit Borcsányi a szájába akart dugni.
- Sem a vacsorád nem kell, sem a csibukod (s itt fölemelte hangját egész a pátoszig), hanem valamint a folyóvíz, haladván virágos partok között, más folyóvízzel találkozik útjában, és a két tiszta patak összefoly, eggyé lesz...
Borcsányi közbevágott, összecsapván a kezeit:
- Szent isten, nem vagy te valami titkos vízi kormánybiztos? Jaj az oldalam, az oldalam! Mondd el kérlek hamar, hogy mi kell, mert megöl a nevetés.
Valóban komikus volt ebben az ünnepélyes pózban, a szavaló hangjával. Amint egyszer kizökkent belőle, többé nem bírta megtalálni.
- No no! Hol is hagytam el? Mit zavarod az embert? Elmondtam volna sorjában. Igen, hogy mi kell? Hát a lányod kell, punktum. A leányod az öcsémnek, Marjánszkynak. Kérőbe jöttem, punktum. Már most vagy kosár, vagy leány, punktum.
Erre az apa is komoly arcot vágott, amint illett, letette a csibukot, megölelte vén pajtását s következőn adta meg a választ, csendesen, nyugodtan:
- Ez komoly dolog, pajtás. Nem akarlak megcsalni sem téged, sem öcsédet. Nagyra tartom a szerencsét, mert a család jó, a fiú derék ember, jó gazda, ösmerem hírből, meg a te leveleidből. Azt is elhiszem, hogy Erzsikének megtetszett, vagy legalább megtetszenék, de tudjátok-e ti azt, hogy az én leányom vagyontalan és hogy egy garast se fog kapni?
- Tudjuk - felelte az öreg ragyogó arccal.
Borcsányi elszomorodott és most először jött zavarba. »Tudjátok és mégis kéritek?« sziszegte mintegy önmagának. Kétszer-háromszor végigsétált a szobán, megállott a neje arcképe előtt, aki ott állott a rámában, komoly, redős arcával, gyöngéd, kék szemeivel, aranycsipkés főkötőben, az imádságos könyvvel a kezében, mintha a templomból jönne szép, napsugaras vasárnap délutánon. Az élő rászegezte apró szúrós szemeit a halottra, mintha valami tanácsot várna tőle: »No, szólj már, Anna, miért nem szólasz?«
Csak a falióra ketyegett a tompa csendben, kimérten, szaggatottan, és egy elpattant zongorahúr adott kísérteties hangot.
Borcsányi kedvetlenül vakarta a fejét:
- Ez már baj, nagy baj.
- Hogy-hogy?
- Mert mégsem adhatom a leányt.
- Nem adhatod? - tagolá a tiszttartó csodálkozva. - Talán már nem eladó?
Borcsányi felsóhajtott:
- Éppen ez a baj, hogy eladó. Szegény gyerek, szegény kis kosztrosom!
Arcát kezeibe temetve, egy székbe roskadt, és az ujjain keresztül folytak a könnyei.
- Ülj ide mellém, cimbora. A te hű szívedbe miért ne önthetném, ami az enyimet szorítja? Szerencsétlen ember vagyok, semmim sincs, de még ez nem volna baj. Fülemig ér az adósságom, én ugyan azt se bánnám, az ördög vigye a fülemet. Hanem az a baj, hogy a fülön túl ér, egész a becsületemig.
- Ne beszélj, ne beszélj!
- Úgy gyónom meg neked, mint a papnak. Rendetlenségben van a hivatalom, az árvapénzek, költöttem innen is, onnan is. Hiszen érted a dolgot... hiszen tudod te. Hiszen eleven ember vagy és már láttál eleven árvaszéket. Hát így van.
A vén pajtás lehajtotta fejét, mintha lenyomná valami mázsás teher, és csak a kezével integetett. »Ja, értem, értem.«
- Nem egészen az én bűnöm, hanem a sok pajtásé. Hidd el nekem, a pajtásoké.
- Tudom, tudom, az a sok »pertu«. Bolondok voltak a királyaink, amiért már régen el nem rendelték, hogy minden ember »ön« legyen az országban.
- Persze, bolondok voltak - motyogta Borcsányi, ehhez a szalmaszálhoz kapva. - Igen, a királyok, Péter. Ezek a régi királyok...
És elhallgatott, elbámult a falra, mintha a falból lépkednének ki árnyalakban azok a régi királyok, hermelin köntösökben, arany koronákkal a fejükön, és vernék a saját mellüket a drágaköves buzogányaikkal: »Rosszul csináltuk a törvényeket, rosszul, rosszul, különösen azokat a váltókat nem kellett volna engedni, nem, nem« és a falióra utánuk ketyegte: »nem, nem«.
- És mennyi az egész? - törte meg végre a csendet Körmöczy.
Borcsányi végigsimogatta a homlokát, letörülte róla a verejtéket:
- Valami húszezer forint.
- Sok, nagyon sok. De hát mi köze ahhoz a gyermeknek?
- Hiszen éppen ez az. (Hangja megcsuklott, ajkai rángatóztak.) Eddig még tiszta a dolog és világos. Nézd ott a falon azt a pisztolyt. Kezdtem már neki mondogatni, mikor leakasztottam egyszer-másszor, hogy magammal vigyem: »Ma még én viszlek el, holnap tán te viszel el engem«. Már szinte megbarátkoztunk. Először rideg, mogorva volt az a villogó csöve. Később azután olyanná lett a csőlyuk, mint egy emberi szem. Mikor végigfeküdtem itt a díványon, elgondolkozva sorsom felett, rám nézett a falról és mosolygott, integetett, még hunyorgott is. Kezdtünk már megbarátkozni. Hanem az ördög, tudod, hogy az ördög ravasz, és még valami célja lehet velem. Gyanakszom rá, mert a nyakamra küldte ezt a Plange urat.
- Akivel tegnap ösmerkedtünk meg?
- Azt; hiszen jó ember, derék ember, hanem bizonyos, hogy az ördög küldi. Az ördög háladatos, hidd meg nekem. Sok nemes tulajdonság van benne. Több mint az emberekben. Látta, hogy néha-néha gyertyát gyújtok neki, hát azt gondolta: »Kisegítem a fickót«, és küldte ezt a Plange urat.
- Nem értelek.
- Majd mindjárt megértesz. Plange barátom hozzám jött és így szólott: »Ösmerem a viszonyaidat és sejtem. Neked lányod van, nekem pedig pénzem van. Rendbe hozom a dolgaidat, kitisztázlak mindenből, de nekem adod a leányodat.«
- És te mit mondtál neki?
- Hát te mit mondtál volna helyzetemben? Odaígértem. Furcsa! Mit bámulsz? Hát mért ne adnám? Hiszen feleségül kéri, és becsületes, jóravaló ember, mindössze a korát lehetne kifogásolni. Az csak az én magánfelfogásom a dologról, hogy az ördög küldi Plange urat; más apa azt mondaná, hogy az isten hagyította le.
Az öreg úr csak egyre volt még kíváncsi:
- És Erzsike? Mit szól ehhez Erzsike? Tudja-e már ő ezeket?
- Még nem, de ő jó gyermek és szereti a szegény apját.
- Ah, oh, a szegény atyját! - szólt metsző gúnnyal, feszesen felállva. - Van is kit szeretnie, mondhatom. De semmi közöm hozzá. Bocsánat alkalmatlankodásomért. Köszönöm a szíves felvilágosításokat!
Ezzel hidegen bólintott a fejével, s felkapva a botját, kifelé sietett, még kezet se adva Borcsányinak, ki utána futott az előszobába, hol erős almaszag áradt szét az almáriom tetejéről. A bútorokat és a padlót már az esti szürkület vonta be, mert csak felül volt egy ablak.
- Ne menj így el, Péter - kérlelte végtelen szomorúsággal. - Hát nem szánsz meg engem, nincs egy meleg szavad sem?
- Nincs, nincs - süvíté ez zordonan -, mert rossz ember vagy. A könnyelmű emberek jók, de neked a szíved is rossz. A saját gyermekedet eladni! Nem vagy becsületes, punktum, punktum.
Úgy hangzottak e szavak, mint az ítélet harsonái.
Borcsányi reszketve támaszkodott a falhoz. A lába megrogyott, a feje szédült.
- Megállj! ne kiáltozz! Jaj, még az utcán is meghallják! Ne vádolj! Elég a terhem. Mit mondasz, hogy eladom a gyermekemet? Hát eladom. Azt akarod, hogy meglőjem magamat és megszomorítsam szegénykét örökre? Pecsenyét akarsz belőlem?
- Semmit se akarok - szólt Körmöczy megvetően. - Eressz el!
Mert Borcsányi már akkor megkapta a karját, belekapaszkodott, nem eresztette. Valóságos dulakodás támadt közöttük, észre sem vették, hogy a nyitott ajtóban Erzsike áll, és a szép fehér keze a Marjánszky vállára van téve.
- Nem eresztlek - hörgé a gazda -, míg egy jó szót nem adsz, míg ki nem engesztelődöl. Hisz mit tehetek én róla, hogy kell a húszezer forint. Kell, kell! Ezért lesz a leány a Plangeé.
Az a gömbölyű kar úgy remegett a Marjánszky vállán, úgy remegett. S az a karcsú derék úgy meghajlott, mint egy letört liliom.
- Hát én megadom azt a húszezer forintot - mennydörgé most Marjánszky a küszöbről.
A két dulakodó ember rémülten tántorodott meg erre a szóra.
- Te vagy itt? Hu! Hát hogy jössz ide?
- Mit beszélsz? - riadt fel az öreg Körmöczy. - Te adsz meg húszezer forintot, szerencsétlen! Még csak ez kellett! Megőrültél? Ugyan honnan vennéd?
- Hát eladom a Pálfát - felelte ez közömbösen.
Az öreg szemei befelé fordultak kékjükkel, mint a beteg sasé, minden hajszála égnek meredt.
- A Pálfát adod el? - nyögte összetörve. - A Pálfát te, aki a Bogárkát akartad megvenni! Hát miből élsz azután, miből?
És megüvegesedett szemeit mereven szegezte rá. Még e keserűségében is kibuggyant humorából egy csöppnyi nedv:
- Hát azt gondoltad te, hogy abban a piros szájacskában éléstár is van?
Az a piros száj pedig ki volt most nyitva az ámulattól, mert a szép, okos fejecske nem értette, ami történik. A két szem tisztán ragyogott, mint két csillag. Mit tudta ez a két csillag, hogy most borulat van?
Azaz, hogy valami mégis súghatta a leánynak a veszedelmet; vadul dobogott kis szíve, ösztönszerűleg simult Mihályhoz. És érintésétől a delejes meleg sebesen nyargalt a Mihály erein... Majdnem oly sebesen, mint ahogy a Pálfa futott a lába alól.
- Eladom, hogyne adnám el...
- És az én nyakamon élősködöl ugye?
Mihály fölszisszent a megmart vadállat hevességével. Kevély fejét haragosan rázta meg:
- Bátya, egy szót se többet! Előveszem a diplomámat és dolgozni fogok.
- Így mersz velem beszélni, te gaz kölyök, te... - Szemei kidagadtak a dühtől, lábaival toporzékolt és kezeit fölemelte, mintha átkozódni akarna.
Ezt már átértette Erzsike, hirtelen a nyakába vetette magát, mint egy mókus. »Bácsi, bácsi! - csitítá édes hangon, és puha kezeivel simogatta a borostás ábrázatját. - Énrám haragszik? Olyan rossz vagyok én, hogy énrám haragszik?«
Ezekre a simogatásokra, mint a szelídítés alatt levő medve, megszűnt lassankint a hörgés a mellében és zihálássá változott. »Megölöm ezt a tékozló kölyköt« sziszegte, aztán a zihálás is lecsendesült lázas pihegésre; »nem haragszom önre, kisasszony, nem, nem«, míg végre a pihegésből egyszerű mormogás lett: »De mégis furcsa eset, furcsa eset!«
Az Erzsike pedig még egyre simogatta, még egyre szelídítette:
- De bizony csak énrám haragszik. Érzem én, tudom én. És az nekem úgy fáj, de úgy fáj - s fejét bánatosan nyomta oda az öregnek a tenyerébe.
Amitől aztán úgy elérzékenyült apródonként, mint egy gyerek.
- Már ugyan ne beszélj, hogy haragudnék én rád, kis szívecském. Mikor te nekem sohase vétettél.
- Hát mi indította fel akkor annyira?
- Mi-e? Hát az, lelkem, hogy ez az ember úgy rászedett (Mihályra mutatott, de nem nézett rá), nem ott várt meg, ahol mondta. De hogyan is történt ez? Hogy jöttetek ide?
- Összetalálkoztunk az utcán. Elkísért. Beszélgettünk és... és...
Mihályra nézett, megakadt... Hangja elfúlt.
- Úgy? Beszéltetek? Ejnye és mit beszéltetek? Dugod, ugye, a kis buksi fejedet ide az enyémhez, hogy a pirulásodat ne lássam. Be jó rezedaszaga van a hajadnak! Ohó, el ne vidd hát innen! Inkább elengedem, hogy miről beszéltetek, mert azt már a bolond is kitalálja.
- Hát igazán nincs más oka, mint az, hogy nem ott várta meg?
- Nincs, ha mondom.
- Becsületére mondja?
- Azt már nem mondom.
- No, lássa, hogy mégis másért és másra haragszik.
És az öreg úr úgy érezte, mintha nedvességgel kenné az arcát az a két tündérkefe: a leányka két könnyes szempillája.
- Jól van, jól, hát becsületemre mondom, hogy most már nem haragszom.
- Igazán?
Két hang kérdezte mohón egyszerre, a Marjánszkyé és a Borcsányié, ki lesütött szemekkel, meglapulva ült egy szögletben.
- No no - magyarázta ki magát az öreg. - Nem haragszom, mert hiába haragudnám. Hanem furcsa eset, különös eset. Ha legalább megvártál volna, ahol mondtam. De meg nem vártál, hát most már ott vagyunk, ahol vagyunk. Jó, jó, hiszen én nem bánom, ha rendbehozzuk a dolgot. Ha mindent rendbehozunk. Eredj be, húgocskám, addig a szobádba. Ne félj semmit. Hisz itt maradok én. (A mellére ütött.) A baj baj - folytatá -, azon segíteni kell. Sajnállak, szegény Ferenc! Ámbátor magad vagy az oka. De mindegy, ami megtörtént, megvan. Minden rendbe jön. Mert a gyerek... a Mihály így akarja. Hát legyen meg. Beszéld el neki is őszintén. Ne restelld, bánja is az, hiszen látod, hogy nagy szamár.
Mondjam-e még tovább, mi történt? Másnap visszaindultak hőseink. A két ló vígan kocogott a köveken, a kis csikó fickándozva csörgette nyakszíját. Az utcán kinyílt egy kis ablak, szép női kéz sokáig lobogtatott utánok egy fehér kendőt. Azután végigmentek Kolpachon, Bábaszéken. Tele volt arra már az út sárguló haraszttal, csak a kukoricák voltak még künn.
Valahol Pelsőcnél elvesztette a mafla kis csikó a csörgőjét, hát kiszálltak Koskárnál egy csöngettyűt venni. Szépen szólt, de nagyon meghúzta őket a gazember. »Az unokáimnak is meghagyom - bosszankodott Mihály -, hogy Koskárnál soha ne vegyenek csengettyűt«.
- Ne ugrálj olyan nagyokat, fráter - pirongatta Körmöczy -, előbb még a nagyanyjukat kell hazahozni. Most még csak a gyűrűjét visszük!
A molyvánkai akolnál etettek, megadván a kétszáz forintját Kártonynak, aki azonban követelte az írást is: »Mert az írás nélkül, higgye meg a tekintetes úr, hiábavaló lenne a pénzt megadni«.
Minthogy megint éjjel mentek arra, az öreg Kártony lámpást vitt a kocsi előtt egy darabon, míg a jó útra kiérnek.
- Ámbátor - jegyzé meg - üres itt már, csendes itt már minden, mióta a szegény Szurina bekerült. Erdő zsivány nélkül, halastó hal nélkül egy fityinget sem ér.
Másnap harangszókor szépen hazaértek, harmadnap pedig már, mert így megy a világ, széltében beszélték a környéken:
- Tudják-e, mi az újság? Eladó a Pálfa.
Pálfának hívják a kovárnoki 76. sz. tjkönyvben foglalt jószágot, mely a Marjánszky Mihály nevén áll; egy órányira fekszik a bogra-blonkai vasúttól és eladó a gazdasági fölszereléssel vagy anélkül.
Hogy ki veszi meg a Pálfát, mikor még a Bogárkára sincs vevő? Ezt találgatta a környék. Alkalmasint valami zsidó. Oh, de isten ellen való vétek! Nem lesz már ebből az országból kutya se.