A MI ÖRÖKÖS BARÁTUNK



1899

Egy délvidéki városkánál leszálltunk a vonatról, hogy ott háljunk, s nappal folytassuk utunkat tovább. Én magam sem tudok a vasúton aludni, de leginkább útitársam, a professzor megviselt állapota ösztönzött rá. Gyenge tüdejű és vérköpős. A professzorok sokat beszélnek a katedrában, s igen furcsa, hogy a tudományuk, melyet szétvisznek a tanítványok, mégis megmarad nekik egészben, a tüdejük ellenben, melyet nem visznek szét a tanítványok, elfogy.

Egy kiszállás Magyarországon valóságos leégést jelent. Vasúti szolgák, hordár, bérkocsis, pincérek, kapus, szobalány, stb. Szegény Baross, híres zónáját behozva, vidáman mondá a klubban: »Most már könnyű lesz Magyarországon utazni.« Bolondság, bolondság! Hiszen megmaradtak a vendéglősök, a hordárok, fiákerek, és minden egyéb megmaradt, csak a menetjegy lett olcsóbb. Mintha valaki agyonütne a »Fehér Rókánál« egy poloskát a millió közül és azt mondaná: »Most már könnyű lesz aludni«.

Azért említem a »Fehér Rókát«, mert ott szálltunk meg éjjelre. Mindenekelőtt azonban bementünk vacsorálni az ebédlőbe. Késő volt, tizenegy óra felé. A vendégek már alkalmasint hazaszállingóztak, és csak egy sarokasztalnál volt kompánia. Hiszen ösmerik azt a bizonyos sarokasztalt. Mintha csak városkáról városkára velünk utazna, s valami ezeregyéjbeli dzsin minket megelőzve röpítené az ebédlőbe, hogy már ott találjuk. Ez az, mindig ez. Ugyanez van Kikindán vagy Becskereken, Désen, Szebenben vagy Berecken. Ott ül a patikárius, a helyi szerkesztő, egy városi tanácsnok, amelyik a legnagyobb korhely (néha kettő is ül ott). Hasonlóan ott szemlélhető a tanfelügyelőségi tollnok, a főispáni titkár, járásbírósági aljegyző, egy-két ügyvédsegéd, akik későbben éji zenét fognak adni a leányok ablakai alatt, és valami vidéki nemes, akinek a kocsija künn áll a vendéglő előtt.

Amennyiben változik valahol ez a kép, alig hajszálnyi lehet a különbség. Hogy például a patikárius nincs ott, hanem ott van a postamester, és hogy néhol vörös bort isznak, néhol fehéret, néhol a főispáni titkárnak van hosszú feje és a szerkesztőnek kerek feje, néhol megfordítva, de nagyjában egy ugyanazon kompánia ez.

Ami a »Fehér Róka« sarokasztalát illeti, azt nagyon rossz állapotban találtuk. Éppen a fogantatások percében. T. i. rendesen itt születnek e kis városka párbajai. Viszály és szörnyű föloszlás közeli végzete lebegett az összeöntözött, behamuzott fehér abrosz fölött. Egy vörös képű marcona úr fölkapta a székét és le akart vele sújtani egy szőke úrra. A sarokasztal alakjai fölugrottak és közbevetették magukat. Bábeli zűrzavar keletkezett. A pincérek megriadva futkostak összevissza. A kucséber benyitott az utcai üvegajtón, bedugta a fejét, aztán ijedten húzódott vissza a kosarával. Maga a pohos vendéglős, akit sietve behívtak pincérei, a baziliszkus kígyó éles nézésével fixírozta őket egy szögletből, de előremenni nem mert. Csak annyit tett meg a forradalom lecsöndesítésére, hogy kivette zsebéből aranycirádás házisapkáját és föltette a fejére, mint egykor L György angol király a koronát egy dühöngő gyülekezetben.

Hogy min kezdődött az összeveszés, alig lehet elmesélni. A vörös úr olyasvalamit mondott, hogy ő ette meg a nagy Hamilovicsot. Hogy mi az a Hamilovics, nem bírtam még akkor megérteni, de nem is figyeltem oda. Megette, hát megette.

Ebből aztán valami szóváltás támadt - éppen a Hamilovicsból -, ahelyett, hogy egészségére kívánták volna. Szóból szó lett, s egyszer csak emelkedettebb hangon kezdte a szőke úr a vörös úrnak a szemire hányni:

- Bizony kár neked hencegni a Hamiloviccsal. Mert azóta is abból élsz. Ebből a hullából táplálkozol. Ha más nem meri, megmondom neked az igazat. Nem etted meg Hamilovicsot, mert még most is őt eszed. Ebből lettél szolgabíró, ezért vette meg a kormány a házadat zsandárlaktanyának négyszeres áron. Ezért kaptad meg a kincstári bérletet negyedrész áron. Jó falat az a Hamilovics. Hanem mégiscsak elfogy egyszer.

Erre tört ki a vörös ember dühe, erre fogta fel a széket vérbeborult szemekkel, s ha közbe nem lépnek, ki tudja, milyen verekedés támad.

De az okosabbak valahogy megakadályozták a botrányt. Néhányan a szőke urat, néhányan ismét a vörös urat fogták karon, s kivezették őket szerencsésen az utcára, persze nagy lárma és nagy ellenállási törekvések diadalmas legyőzésével. A vörös ember például úgy fújt dühében, mikor mellettünk elhaladt, mint egy kehes ló.

A vendéglős láthatólag föllélegzett, mikor az utolsó is kiment az ajtón. Most már hadd veszekedjenek odakünn kedvükre, míg végképpen szétoszlanak. Megelégedetten vette le ismét a sapkáját, s begöngyölve, gyöngéden tette zsebre. Valószínű, hogy neki tulajdonította a törzsasztal szerencsés elvonulását. A sipka hatalom. A sipkától megszeppennek. Bizonyosan verekedés lett volna, ha be nem jön és föl nem teszi a sipkáját.

Odajött hozzánk és burnóttal kínált meg. Szép ezüst szelencéje volt, egy fehér rózsával a felső födelen.

- Ki volt az a vörös ember? - kérdem, egy csipetnyit véve a burnótból.

- Az, kérem, Szlebenits Mihály; egy megférhetetlen rabiátus ember, aki, ha egy vendéglőbe jön, minden társaságot szétrobbant. És amellett kegyetlen és vérszopó, néha ellenben megjuhászkodik, mint a bárány. Igen különös egyéniség, csodálatos egyéniség. Mintha két anya hordta volna a hasában. Egy anyabirka és egy nőstény tigris.

- Szlebenits Mihály! - tűnődtem emlékeim közt keresgélve. - Idevaló?

- Nem. Egy órányira lakik innen, egy majorságot bérel a kincstártól. Azelőtt neki is volt birtoka, de eltékozolta; egészen a züllés útján van.

Elbeszélte, hogy nemrég szolgabíró volt. De miket csinált, miket csinált! A községi bírákat messze földről magához rendelte tél idején, hogy ekkor és ekkor épp tizenkét órakor megjelenjenek a legterhesebb következmények súlya alatt, s mikor aztán nagy rémülettel jött egy-egy bíró néha tíz mérföldnyiről, Szlebenits a dorbézoló cimborái közt fogadta. »Miért tetszett hívatni?« - Szlebenits vigyorgott: »Azért hívattalak, barátocskám, hogy hozz a kályhából egy kis parazsat a csibukomra.«

Mindezt szaggatottan, lassan, nyugtalanul mesélte a vendéglős, mert félfüllel és féllélekkel ezalatt odakünn volt, ahol még egyre folyt a lárma és civakodás az ajtó előtt, de amint csöndesedett az, úgy lett ő maga hangosabb és elevenebb:

- Kínozta őket, a parasztokat... de legalább egy kis rendet is csinált. A tetejükbe ült. Ha jól meggondolja az ember, hát még jót is tett ez a Szlebenits Mihály. Mert ahogy mondani szokták, mihelyt egy araszt, huncut a paraszt - egy arasztnyira pedig megnő, he-he-he. Ő maga rabolt, szipolyozott, de másokat nem engedett. Hát egyszer mit gondolt?... Azaz, hogy nem jól adom elő. Hát egyszer csak egy messzeeső községben megjelenik egy rongyos ruhába öltözött vándorló legény, aki az elöljáróságtól községi bizonyítványt kér erről meg erről. Bíró uraimék szabadkoznak, mikor mutatja a kész írást, amit alá kellene írniok, hogy olvasni nem tudnak, magyar szót nem értenek, hát nem is írhatják alá a bizonyítványt, míg a jegyző nem látja. De a vándorló legény nem enged, hogy így, amúgy, nem szükséges a jegyzőnek mindenbe az orrát ütnie, s egy-egy öt forintos bankóval keni meg a kezeiket, a bíróét tízzel. No, persze aláírták a dolgát. Hát jól van, egyszer csak jön az idézés az új szolgabírótól bírónak, esküdteknek. Elmennek, beállítanak hozzá gyanútlanul, hát mikor csak eleibök jön a fényes termekben, nagy csibukszóval a múltkori vándorló legény, csakhogy most már nem rongyosan, és a hajdú is ott van mellette. Kihúzza az írást és fölolvassa nekik, átfordítván a nyelvükre. No, hát hallgassátok, hogy mit írtatok alá. »Mi alulírott Ilyjanka község elöljárósága hitelesen bizonyítjuk magunkról, hogy pár forintért képesek vagyunk akármilyen gazságot aláírni, s éppen ezért kérünk magunknak egyenkint tizenkét botot kiutalványoztatni.« Szlebenits Mihály tombolt a dühtől meg a gyönyörtől is, nyomban rájuk vágatta a kérelmezett botokat. Úgy vagy egy év múlva azonban kijutott az eset az újságokba, lett nagy vizsgálat, és a miniszter elcsapta Szlebenitset.

- Igen, igen, innen emlékszem a nevére.

- Sok mindenféle helytelen dolgáért nem bántották, de ez az egy helyes a nyakát szegte. Azért csak azt mondom én uraságtoknak, hogy akit az isten kártékony dologra teremtett, az ne fogjon bele a hasznosakba... No, hogy az ördög vigye el - fordult most hátra a vendéglős, az utcai ajtó megnyitását érezvén -, visszajön...

Csakugyan Szlebenits jött, nehéz, idomtalan léptekkel, éppen úgy emelvén lábait, mint mikor az ember térdig érő hínárban jár. Két orvosságos üveget hozott a kezében, amellyeknek a feliratait olvasta útközben a lámpák fényénél.

A vendéglős meghunyászkodott mosollyal sietett eleibe, látszott, hogy fél tőle.

- Egy kis butellia magyarádit! - nyafogta dölyfös hányivetiséggel, és egyenesen a sarokasztalhoz tartott, melyet most kezdtek takarítani a pincérek. - Sipirc! - kiálta rájuk, durva taglejtéssel jelezve a kisöprést.

A bort meghozták neki, töltött, de nem ízlelte meg, mintha elfelejtené, hogy ott van, mereven bámult maga elé sötét tekintettel, kezeivel izgatottan gesztikulált a gondolataihoz, majd eldőlt a széken és szuszogott, nyögött, sóhajtozott.

Ezalatt akaratlanul is szemügyre vettem. Zömök, tagbaszakadt ember volt, felette ellenszenves arccal. Azt gondoltam magamban, hogy ab invisis föl lehetne akasztatni, mert a megtestesült gonoszság. Az arca a legközönségesebb szláv típus. Képzeljetek hozzá bozontos szakállt, kiálló pofacsontokat és két rettenetes, fekete szemöldököt, mely hol rézsunt áll a szemek fölött, hol félívben, hol egyenes vonalban, s ezek szerint változik pillanatról pillanatra az összevissza szabdalt, paprikavörös arc kifejezése. Alacsony, ráncos homloka butaságra mutat, de a kegyetlen villogású apró szürke szemekből bizonyos paraszt-ravaszság rí ki. Különben alig lehetett több negyven évesnél, s öltözéke megfelelt egy vidéki nemes ízlésének. Szürke vadászblúz szarvascsont-gombokkal, sárga cipő és szürke nadrág, mely fönt egy fehér mellény alatt veszett el, s alul sárgagombos harisnyákkal volt leszorítva a bokához.

Szemlátomást nyugodtabb lett. A bosszúság is olyan, mint a tűz, eleinte lobog, sustorog, pöröl, szikrázik, aztán leszáll a hamu alá. Megkóstolta a bort, meg letette nagy csattanással a poharat, hogy az alj levált a tetejétől. Másik poharat kért, és az éttermet kezdte nézegetni az unatkozó emberek szokása szerint, a plafont, a savanyúvíz- és a pezsgőplakátok kackiás kokottjait, a fehér rókát ábrázoló olaj-. festményt, aztán hirtelen elhatározással fölkelt, s fölszedvén poharait s üvegeit (t. i. az orvosságos üvegeket is), jött lefelé a vörös csíkos szélű szőnyegen, míg nagy meglepetésünkre megállott az asztalunknál.

- Szlebenits Mihály vagyok - mutatta be magát hajladozva.

Mi hasonlóan bemondottuk a neveinket.

- A nagy Hamilovics megölője - tette hozzá mosolyogva.

- Igen örülök, uram. (Hát mi az ördögöt tehettem volna egyebet? )

- Megengedik - folytatta -, hogy itt fogyasszam el egy pohár borocskámat?

- Oh, kérem.

Lerakta holmiját az asztalunkra és leült.

- Oly nehéz egyedül lenni - mondá végtelen szomorúan. - Olyan nehéz. Hova utaznak az urak? Úgy? Erdélybe. (Aztán felém fordul egy gentleman könnyed fesztelenségével.) Talán valami új munkához gyűjt benyomásokat? Gyűjti a mézet a mi számunkra (s kinyújtotta nagy vörös nyelvét, mintha nyomban nyalni akarna belőle). Igen, igen, ismerem az ön írói tollát, mert én nagy nevelést kaptam otthonról. A szegény mamikám nagyon szeretett, s következésképpen sokat pofoztatott a nevelőkkel. (Elröhögte magát az emlékeken.) Úgy no, jó volt az. Most olyan, mintha találtam volna, hogy az ön műveit ismerem. Például a Karthauzit.

- Azt Eötvös József írta...

- Az mindegy - vágott közbe ingerülten; úgy látszik, nem tűrhette az ellenmondást. - Ha Eötvös írta, hát Eötvös írta. De ön is megírta volna, ha eszébe jutott volna. Ezt mondom én, Szlebenits Mihály. Mert mindenki azt teszi hazájáért, ami az eszébe jut. Én például Hamilovicsot öltem meg a hazámért, de nem ösmerték be, nem tudják méltányolni: A kormány nyomorult, uram.

Megrázta az ökleit dühösen, és arca megint fölvette durva, ijesztő kifejezését.

- Ki volt ez a Hamilovics? - kérdém, csak hogy éppen szóljak valamit.

- Mit? Ön nem tudja? A nagy nemzetiségi izgató. Véremből való vér. Megöltem őt párbajban (bizalmasan hunyorított balszemével), szoknya miatt. De csitt! A száraz tény az, hogy megszabadítottam tőle a magyarokat. Széthasítottam a fejét, s a kormány feje nem fáj többé. De azért senki sem mondja: »No, Szlebenits! Hát kívánj valamit azért, hogy megmentettél minket a sárkánytól«.

Ivott és újból megtöltötte poharát, éppen belement az egész butellia. Akkor aztán felemelkedett ünnepélyesen, fölemelte a poharát, mint a nagy banketteknél a szónokok, köhintett, megköszörülte a torkát, s elkezdte hatalmas bikahangon, mintha négyszázan ülnének a teremben: »Tisztelt uraim!«

Mi titkon összemosolyogtunk a professzorral. Ez bizony tószt lesz. A nemzeti giliszta. Hát már csak adjuk be előtte a derekunkat.

Abból indult ki, hogy adatnak az életben pillanatok a sorsüldözött halandóknak is, midőn a szerencse istenasszonya nekik is, akik egész életükben ökörnyomból isznak, odanyújt egy arany poharat. Ilyen pohár ez, amiből most ő iszik az én egészségemre. Az én egészségem, azt mondja, talán nem lesz jobb, de az ő emlékezete gazdagabb lesz egy kinccsel. Mire aztán egy kanyarodással ecsetelte azokat a találkozásokat, melyek a világtörténelemben előfordultak: Nagy Frigyes találkozása Voltaire-ral, Sándor cár találkozása I. Napóleonnal, Hamlet találkozása apja szellemével (ezek mind az étterem falain voltak), és végre az én találkozásom Szlebenits Mihállyal. Ez az utóbbi legnevezetesebb őelőtte. Becsületére mondja. Mármost tehát, miután így akadt egymásra két rokonlélek, kössük meg a barátságot, igyuk meg a poharat, mely örök időre egybekapcsoljon, mint két testvért, de nemcsak a sírig, hanem még azontúl is, mert rövid az élet, és hosszú a sír.

Koccintottunk, ittunk, mire ő megtörülte a bajuszát, a szakállát hajlítván fel, s ezzel dörzsölve le róla a nedvességet, a nyakamba esett és megcsókolt két felől.

- Szervusz, kedves cimborám! - kiáltá és még egyszer a markomba csapott.

S mikor minden így meg volt pecsételve, enyelgő hangon, mely sehogy sem illett hozzá, így szólt, merengő tekintetét rám tapasztva:

- Hozass mármost az örökös barátodnak egy palack francia pezsgőt!

Bármilyen furcsa volt, már csak mégis jó képet vágtam hozzá.

- Igen jól van, Szlebenits Mihály - feleltem tréfásan -, de ez az örökös barátság mintha nem egészen jól kezdődnék. Milyen pezsgőt parancsolsz?

- A dicső özvegyet, barátom. Az özvegyek özvegyét.

Hátra szóltam a pincérnek, hogy hozzon egy Veuve Cliquot-t.

Mohón felhajtott belőle két pohárral, miközben elkezdett panaszkodni, hogy a fia beteg, hogy a kis Misica oda van. Úgy beszélt róla, mintha mi már ismernők. Nagyon ellágyult, szürke szemeiben megcsillogtak a könnyek, ez mind oly végtelenül különös volt. A pezsgőbe is becsurgott vagy két csöpp. Aztán a mondatai is a közepükön kezdtek elszakadozni, mint a rossz cérnák... Csak azt lehetett kiérteni bizonyosra ebből a zavart előadásból, hogy a kis Misica nagyon beteg. Úgy süt, azt mondja, a képe, mint a tüzes vasaló. Hogy orvosságért jött be az este, és haza kellene sietnie az orvossággal.

- Hát nős vagy, Szlebenits Mihály?

A fejét rázta.

- Nem, nem. Az asszony nem az enyim. Az csak úgy van ott. Csak úgy. Hiszen tudjátok. Hanem a gyerek, a Misica, ő az enyim. Az embernek van egy szép tulipánja egy cserépben, de a cserepet elhagyítja az ember. A cserép semmi, a tulipán minden. A tulipán igazi Szlebenits. Orra, szeme, minden mozdulata. Az asszony? Eredjetek vele a pokolba! Igaz, hogy az anyja, és miatta halt meg a Hamilovics, Mert ez volt az a leány. A Hamilovicsnak is tetszett, nekem is tetszett. A leány kasszírnő volt Versecen. Egyből kettőt nem lehet kivonni - Maróthy szerint. Mondtam a Hamilovicsnak: »Ne nyúlj hozzá, Hamilovics!« Nem fogadott szót, hát meghalt. Bohóság, bohóság - a cserép már el volt törve. Értesz ugye? Mindegy, odavettem őt magamhoz. Azt a bizonyos verseci Katalint. S főz nekem. Hanem a gyerek, az későbbi valami. Ő az enyim. És enyim is lesz, ha csak az isten el nem veszi tőlem. De azt mondom az istennek is, amit a Hamilovicsnak mondtam az asszonyra nézve: »Isten, isten, ne nyúlj a gyerekhez!«

Mintha megriadna a saját vakmerő szavaitól, lehorgasztotta fejét, s alázatosan dünnyögte a szakállába: »De látod, minek is vonnéd el, hiszen olyan kicsike, olyan édes, és olyan szépen tud nevetni. És majd meglátod, milyen leszek én. Csak ezt ne tedd, csak még most az egyszer ne tedd.«

Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, míg a nagy láthatatlan lénnyel beszélt, de milyen istentelenség, hogy nem fölfelé nézett, ahol az illető lakik, hanem a földre mélyeszté a tekintetét, mintha oda akarna befúródni, ahol az a »másik« van, katlanok sokaságában.

Aztán mintha szabadulni akarna a rossz gondolataitól, megrázta magát, felugrott, egyet nyújtózott, és megint poharat emelt, most már a Pestalozzi példájából fonván színes szálakat a tanárral való örökös barátság megkötésére. Ami meg is történt, hasonlóan két hangos csókkal.

- No, mármost te is hozass az örökös barátodnak egy pezsgőt!

A tanár szó nélkül engedelmeskedett (pedig nehezére eshetett, mert takarékos ember). Szlebonits megtöltötte a maga pezsgős poharát, s a jégkockák alól szopogatta az égi nedvet, egyet-egyet csettentve a nyelvével, miközben újra belebonyolódott a témájába:

- Haza kellene mennem. Ezzel az orvossággal. A Misicának van. És nem lehet hazamennem. Képzeljétek, hogy jártam! Amint bejövök most este kilenc után, megálltunk itt a »Fehér Róka« előtt. De minek is álltunk meg? Már nem is tudom. Talán az ördög súgta. De az is lehet, isten súgta, hogy próbát tegyen velem. Azt gondoltam, hamarabb lesz úgy, ha én bejövök vacsorálni, s azalatt az öreg kocsisom, Nikoláj, elszalad a receptekkel a patikába. De hiszen odaállhatott volna a kocsival, és visszajöhetett volna idejébe! Hanem ott látok a kapunál egy koldus lánykát, aki egy krajcárt kér tőlem az összetett kezeivel. Vetek neki egy hatost; és valahogy összezavarodik az eszem, és azt mondom Nikolájnak: Eredj, öreg, a receptekkel a patikába, te pedig, kis poronty, vigyázz addig a lovakra, a kocsira, hogy valamit el ne lopjanak. No, mármost kimegyek, hogy hazainduljunk, hát mi van? Nikoláj meghozta ugyan a szereket, de a kis lányka bent alszik a kocsiban, és nem merem felkölteni. Nikoláj mindenáron fel akarja zavarni, de nem engedem. »Ne avatkozz, Nikoláj, nem akarom, hát nem akarom, és vége... « De micsoda ez, hát senki sem tölt? No, hát töltök én. Csakhogy megint nem kotyog benne semmi. Hallod-e, cimborkám (hozzám fordult szelíden, szeretettel), hozass még egy pezsgőt az örökös barátodnak.

- Nem bánom, Szlebenits, de csak úgy, ha az utolsó lesz, mert már mi elmegyünk lefeküdni.

- Oh, hogyne. Persze, az utolsó. Becsületemre mondom. Ámbár nem merem felkölteni, de meglehet, hogy már azóta fölébredt.

Egy pincér behozta a harmadik üveget is, de nyitva és etikett nélkül, ami nagyon felbőszítette Szlebenitset.

- Mit? Ti már ott künn vettétek ki a dugóját? Hát miféle lebuj ez, he?! Ösmerlek, gyalázatos piócák! Persze, a dugón rajta van a cég jegye, hát nem meritek behozni, mert valami pancsot adtatok föl. Pancsot? Az én örökös barátaimnak? Szörnyűség!

Óriási tenyerével az asztalra vágott, hogy minden táncolt, csörömpölt rajta.

- Szaladsz ki rögtön azért a dugóért, mert úgy kétfelé hasítom a fejedet, hogy az agyvelőd szétfrecsegjen a világ négy tája felé.

S ezzel fölemelte hatalmas öklét, hogy kupán üsse, de a pincér se volt rest, rémülten futott a szomszéd vörös terítékes helyiségbe, ahol a söntés is volt.

Szlebenits utána iramodott.

- Majd földerítem én a csalást!

Hogy fölfedezett volna valamit, igen valószínűtlen, mert a korcsmárosok se estek a fejük lágyára, és mert nem hallottunk semmi vihart (pedig röstelkedve vártuk), sőt ellenkezőleg, egy idő múlva kibontakozott kívülről a pincérek trécseléséből a Szlebenits durva, érdes hangja, de teljesen nyugodt volt.

- Számítsa fel a dolgokat, Aladár! (Minden pincért Aladárnak szólított.)

- Mi volt, kérem alásan?

Ismét a Szlebenits hangja csikordult meg:

- Egy kisüveg magyarádi és a négy pezsgő.

- Csak három üveg volt - szólt közbe a fizetőpincér.

- Négyet mondtam - pattant föl Szlebenits. - Hogy mer maga belekottyanni... szamár?!

- Bocsánat, én becsületes ember vagyok, csak hármat számolhatok.

- Kuss! - rivallt rá Szlebenits, hogy a falak látszottak hasadozni. - Mindjárt szörnyet halsz, te kutya, ha még egy mukkot kiejtesz. Ha én négyet mondtam, az akkor négy. Mit tudod te azt a tökfejeddel, hogy egy Szlebenits mit miért mond? Mert azt akarom, nyomorult cincárok, hogy ha az én barátaim valaha erre jönnek és megszomjaznak, mindig legyen itt egy behűtött pezsgőjük.

A professzor meglökte a könyökömet:

- Hallottad?

- Különös ember, nehéz benne eligazodni.

De már akkor ő is jött lassan, peckesen, mint egy angol lord.

- No fiúk - mondá csöndesen -, igyuk meg a szentjános áldását, mert már későn van.

Hirtelen megittuk az utolsó üveget, és kikísértük az utcára, ahol a kocsija állt, egy féton két almásszürke lóval.

Szép nyári éj volt, szőke éj - de talán nem is éj; fekete testvéreihez nem hasonló. Talán csak a föld álmodik az Éjről, és ez az álom lebeg, mint kékes, átlátszó fátyol fölötte, hogy kiédesgesse a csillagokat. És azok a bohók ki is jöttek mind, mind. Arra a rövid időre! Mert tudjátok, az álom hamar elszáll. De minden meghódolt e látszatnak. Az erdei fák illata bejött a városba, a denevérek csapongva rajzolták óriás cirádáikat a levegőben, a leander-bokrokon, melyek a »Fehér Róka« előtt a járdán voltak vödrökben elhelyezve, buja pillangók háltak a virágok közt. Szelíd, idegzsongató csönd honolt köröskörül. Az egész mindenségben nem hallatszott más, csak az a sziszegő nesz, amit a szürkék előidéztek a farkaik csapkodásával és valami jóízű szuszogás a kocsiban.

- Még mindig alszik - motyogta Szlebenits rekedten, gyámoltalanul. - Mit tegyünk?

Valóban, egy négy- vagy ötéves vézna leánygyermek aludt mélyen a kocsin, egy szürke angol pléden, melynek két szélét összefogta. Rongyos volt, piszkos volt és olyan sovány, hogy oldalbordáit a homályban is meg lehetett számítani. Vajon miről álmodhatik a kis nyomorult? Hanyatt feküdt, meztelen lábacskáit szétcsapta, ajkai körül amorettek játszadoztak...

Nikoláj, az aggastyán rác kocsis, a lovak körül totyogott. A tarisznyákat szedte le a lovak fejéről és a hámokon igazgatott. Szlebenits ellenben a kocsi hátának dűlt, tanácstalanul vakarta a fejét és sóhajtozott:

- No, hát tessék ezt megfaggyúzni!

Mindez nevetséges volt, egész a pukkadásig. Még a pezsgő gőze mellett is, mely pedig nagyítja a kis dolgokat ás kicsinyíti a nagyokat, oly hallatlanul nevetséges volt. Ez a vén mamlasz, ez a rossz zsírokkal megkent ember megakad egy szalmaszálnál. Hát mi lehet ez? Az előbb még azt hittem, hogy csak bohókás ürügyet hoz fel a további lumpolásra, de látva megszeppenését, háborgását, kissé gondolkozóba estem. Hátha csakugyan csodálatos gyöngéd lélek! Hiszen vannak olyan emberek, akik durva kéreg alatt finom érzelmeket rejtenek.

- Ugyan, ne légy gyerek! - mondám kacagva. - Micsoda bolondságot gondolsz ki, Szlebenits Mihály? Csak te eredj haza isten hírével, tedd ki a gyereket a kocsiból, hiszen neked sietned kell az orvossággal a saját gyerekedhez.

Egy elhárító mozdulatot tett a kezével.

- Nem lehet, nem lehet - éppen a miatt a gyerek miatt nem lehet... Misica miatt... Csakhogy te azt nem érted. De nem lehet. Valami mást kell kigondolni, valami mást. Hallod-e, Nikoláj, öreg cselédkém, van egy eszmém, ha talán kiemelnők a gyereket a kendővel együtt, csöndesen, óvatosan, úgy, hogy alva maradna, aztán ide lehetne tenni a leanderek mellé a fonott padra, és a kendőt is itt hagynánk neki, hogy ne fázzék.

Szelíden, lágyan beszélt, éreztem, hogy a hangjával a rokonszenvnek egy-egy sugarát veri be a szívembe. De milyen hamar és milyen megfoghatatlan okból zökkent ő ki abból! Egy fekete macska lépegetett keresztül az úton, valami kalandról jött, nesztelenül, elnyúlt testtel; egy ideig elnyelte az átellenes templomtorony árnyéka, mely az út közepén terült el, úgyhogy a macska csak a Szlebenits lábainál bukkant ki az óriás barna sávból, s vöröses világító szemével ránézett Szlebenitsre.

- Sicc, te utálat! - ordítá idegesen, a macska tekintetétől megreszketve. - Mit nézesz engem, huh! -... és a botját utána hagyította, hogy az kísértetiesen csörömpölt a kövezeten.

Az öreg Nikoláj odatipegett a hátulsó üléshez; olyan volt a ráncos arcával, mint az őskori patriarkák. Csakhogy az őskori patriarkáknak nem volt olyan kis cseréppipájuk, mint amilyenből Nikoláj szítt; a rézkupak lyikain izzó tűzszemecskék futkároztak a homályban, amint ide-oda himbálta fejét, nézegetvén a környülállásokat a kendővel meg a lánykával.

- Hallom, édes uram, amit mondasz. (Csak te-nek szólította a gazdát, mint abban a régi bibliai korban.) Hiszen meg lehetne csinálni, de nem lesz az jó. A kendő tíz forint volt, a tavasszal vettük, kár volna a kendőért. Hanem ha valami jót akarsz, adjál a leánykának egy forintot; azon ételt vehet magának, és még alvásra is jut neki, meleg ágyban.

Szlebenits megint gyöngéd lett, s míg a botját kereste a sötétben, megeredt a nyelve a szláv fantázia babonás erejével.

- Ostoba vagy, öreg cselédem! De milyen ostoba vagy. Minek is ettél te annyi kenyeret nyolcvan esztendeig! Úgy kell annak lenni, ahogy én mondom, Nikoláj. Mert tudd meg, amit én elgondoltam, mikor az a leányka elaludt. Mintha valaki pisztolyból lőtte volna bele az agyamba azt a gondolatot, hogy az a leányka most a mennyországban van, angyalok seregében játszadozik velök, és hogy azt nem szabad onnan kizargatni a felköltéssel, nehogy azok aztán megharagudjanak és fölhíjanak egy másik gyereket... tudod te, kit gondolok, tudod te, mit gondolok... Hiszen babonaság, bolondság, de ne nevess, Nikoláj. Tudod, az isten is jóért jóval fizet... És a leányka, ha ott fönn van, jobb ha ott fönn van, mert mégiscsak mondhat egy és mást, ha kellene, így vagy úgy megsegíthet. El lehet azt gondolni. Talán benne is van a pihegésében: »ugyan ne bántsátok azt a kis fiúcskát, azét a jó emberét, aki engem nem engedett felkölteni... « Oh, Nikoláj, ha felkölteném, félek, hogy a Misica meghalna... Nagyon elérzékenyült, majdnem fuldokolt, az utolsó szavak valóságos hörgésbe vesztek bele, aztán prüsszentett is közbe és csuklott. Minden elővette, persze az a sok pezsgő is. Nikoláj ezalatt értelmetlenül mormogott valamit, mintha a lovakkal beszélgetne.

Ideje volt, hogy elbúcsúzzunk. Szlebenits megtalálta botját, és lanyhán, gépiesen nyújtott kezet; egy szóval se marasztalta az örökös barátait.

Mire fölértünk az emeletre, és kitekintettem az ablakon, már akkorra ketten a Nikolájjal vitték a kis lánykát az angol plédben. Könnyű lehetett, mint a pöhöly, úgy is vitték, mint valami finom virágbokrétát, hogy valahogy össze ne törjön, lassan, óvatosan, jóformán hozzá se nyúlva. Mielőtt letették volna a padra a leanderek közé, Szlebenits vánkost csinált neki a friss, illatos szénából, amit a lovak meghagytak, és vidáman, megelégedetten dörzsölte a kezeit, hogy föl nem ébredt, hogy minden olyan jól sikerült.

- No, mármost itt van négy ezüst forintos, Nikoláj, köss be a kendőnek mind a négy csücskébe egyet-egyet, s aztán indulhatunk.

Maga felült előre a kocsiba, még meleg volt a gyermek helye, mint egy fészek, de még el sem helyezkedett rajta, midőn lódobogás hangzott fel a Kapisztrán utca felől; összerezzent, kezét ijedten emelte a füléhez, hogy jobban hallja.

- Figyelj csak, Nikoláj! Ez a Zorka! Csak az ő lábai kopognak erre a nótára. Ugye a Zorka?

- Úgy van, a Zorka ez - felelte Nikoláj komolyan. Szlebenits leugrott a kocsiról, eleibe akart futni, de már a ló is előtűnt a kanyarodónál. Ni, hogy csillog a patkója, hogy szikráznak a kövek. Már a kevély feje is felismerhető. Csak a Zorka viszi úgy a nyakát, csak ő szedi úgy a lábait. Hollá! Erre, erre!

Odaér a lovas, hát csakugyan Zorka, a Szlebenits hátaslova. És csak nem is nyihog, mikor a gazdáját meglátja. Csupa hab a szája, a zablája, csupa hab az egész, és Iván ül rajta, a béreslegény.

Szlebenits megfogódzott a kocsi sárhányójába, és csak nézte-nézte ezt a baljóslatú látományt, egy szót sem bírt kiejteni.

Nikoláj kérdé tompán:

- Hát mit hoztál?

- Semmi jót, öregapám, semmi jót. Katalin asszony üzeni az úrnak, hogy a kis Misicát isten magához vette esti harangszókor, és hogy hozzon az úr csipkés szemfedőt a zsidótul, kis koporsót az asztalostul.

Az atya fejéhez kapott, és mint a megsebzett vadállat, fölordított, széthasítva az éj halotti csöndjét messze darabon. Egy percig tántorgott, mint a taglóval homlokba ütött bika, s melle hörgött a lázas lélegzetvételétől, aztán hevesen, fúriában megindult a templom felé, kirántván zsebéből a bagaria bőr tokot, melyben a revolvere volt.

Nikoláj észrevette, intett Ivánnak is; hajrá utána! Rávetették magukat, hogy kicsavarják kezéből a fegyvert. Reszkető keze különben se bírta kikapcsolni a bőrtokot.

- Jaj, mit akarsz? Erősítsd meg a szívedet, szegény uram. Az élet máskorra is kell.

Szlebenits igyekezett magát kiragadni a kezeikből, rúgott és hadonászott

- Nem, nem - rikácsolta rémletes tekintettel -, eresszetek! Nem ölöm meg magamat. Csak ővele van bajom, ővele - és a kidülledt, üveges szemeivel a templom felé integetett -, a fiát akarom lelőni. A fiamért az ő fiát!

A templom előtt állt a Mária szobra, csillagokkal a feje körül. A karjain ült a szent kisded. A szobor párkányzatán köröskörül pedig élő galambok ültek. Strázsálták.

Csak egyre huzakodtak még, görcsösen szorította a revolvert; - »nem adom, nem adom, engedetlen hitvány szolgák«, míg egyszer csak lehullt a kezéből a földre, s ő maga is összeesett. Nem volt jártányi ereje.

Nikoláj egy kőhöz vonszolta.

- Ülj ide, így ni, és sírd ki magad, édes uram, megkönnyebbül a szíved, hidd meg. Aztán mindjárt megvirrad, magadhoz jössz, és valahol felköltünk egy asztalost. Csak sírj előbb egy-két csöppet.

- Nem akarok sírni - sziszegte az vadul, dühösen. - Mit érek én a magam sírásával? Azt szeretném, ha az egész világ jajgatna. Hallod-e, Nikoláj, vedd vissza a plédemet attól a porontytól, és rugdald össze a nyomorultat. De jól rúgd meg, Nikoláj, jól rúgd meg, hogy fájjon neki. Nem akarok semmit az istennel! Mit adhatna ő nekem, és mit vehetne még el tőlem? Nem kell a barátsága. Nem érdemes. Nem, nem. Ostoba voltam, hogy belekezdtem...

Nikoláj fölvette a földről a Szlebenits kalapját, mely a huzavonában esett le, s míg a port leverte róla, pirongatta nagy gyöngédséggel:

- Ej, ej, hogy beszélhetsz így? Hiszen elhozom a kendőt, de mégse beszélj így az istenről. Te vagy a hibás, Szlebenits Mihály, kedves gazdám. Mert látod, az isten nem kereskedő, akivel máról holnapra alkut köthetsz. Hogy azt mondod, mintha bemennél a boltjába, én ezt adom, te azt adod. Az isten jó, ezt már a boldogult atyád, az én édes uram, Szlebenits Pál is mondta, de nem könnyen hagyja magát bolonddá tenni, és már fiatal korodtól kezdve kellett volna kedvében járnod, és nem most másfél óra óta... akkor talán ő is...

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

E pillanatban megszólalt hátam mögül a professzor, aki már vetkeződött.

- Csukd be, kérlek, az ablakot, mert meghűlök.

Becsuktam, és ezzel örökre elvesztettem szemem elől Szlebenits Mihályt, a mi örökös barátunkat.





EGY ÉJ AZ ARANY BOGÁRBAN



1899

Tótpelsőc igénytelen városka Zólyom megyében, alig van annyi lakosa, mint egy kisebb alföldi falunak. S ami van se városias. A pap, néhány mesterember, a boltos, a nótárius és a bíró járnak kaputban. A többi egyszerű parasztság, mely nagyobbrészt angolul beszél. Mert megfordult a világ. Azelőtt latinul beszéltek a kaputosok egymás közt, hogy a parasztok ne értsék őket, most a parasztok beszélnek angolul egymás közt, hogy az urak ne értsék.

Félszázaddal ezelőtt történt itt az elbeszélendő epizód az »Arany Bogárhoz« címzett vendéglőben, mely most is a régi karban áll, csakhogy most sárgára van meszelve és »New-York városához« neveztetik. Akkor jó bort mértek benne, most gyalázatos pancsot, ami azonban a bogarakat illeti, bogarak inkább most vannak ott nagyobb számmal, mint azelőtt - az igaz, hogy nem aranyból való bogarak. Özvegy Huszák Sámuelné, a vendéglősné, nagy rendet és tisztaságot tartott; a három vendégszoba, mely az emeleten van, olyan volt mindig, mint a kristály, csak lent az ebédlőben panaszkodtak a vendégek a sok légy miatt, s Huszákné asszonyomnak innen maradt fenn egy mondása, amiből nyilvánvalóan kitetszik a szellem elsősége a többi múlandó dolgok fölött; mert Huszák Anna már harminc éve ott fekszik a völgyben, a temetőben; a kicsi, piros szobaleány, a Zsuzska, aki akkor itt sürgött-forgott kackiásan a kurta rokolyában, hasonlóképpen hamu már valahol; a poharak, tányérok, amelyekből akkor ittak-ettek, rég összetörtek bizonnyal, de a Huszákné mondása még mindig él, s minden nyáron felidéztetik a legyek szaporasága idején.

- Hja, a legyek, a legyek! Legjobban megmondá azt a boldogult Huszákné, mikor a vendégei zaklatták, hogy mi lesz már ezekkel a legyekkel, melyek minduntalan belepotyognak az ételekbe, italokba? Hát mi lenne - pattant fel -, ősz elején erre vándorolnak majd a fecskék nagy seregekben, s egy délután föleszik őket.

Csúfságból aztán a »fecskék vendéglőjének« nevezték el a Huszákné fogadóját, s még ma is így mondják Pelsőcön, dacára új, büszke címének.

A fecskék vendéglője voltaképpen nagyon hanyatlott újabban, virágkorát özvegy Huszákné idejében élte és azelőtt. Most igazán csak a fecskék utaznak arra keresztül, de a régi jó időkben lengyel urak jártak át sűrűn vadászatokra a magyar urakhoz, s itt háltak meg, néha kártyáztak is nagy pénzbe, valamint a szülők is erre vitték leányaikat Besztercebányára s fiaikat Selmecbányára, az iskolákba. Bor- és marhakereskedők váltig úton voltak, s gavallérmódra viselték magukat.

Azon a csikorgó éjszakán is, melyről történetünk szól, két lengyel úr szállt ott, akik valami örökségi ügyben utaztak, de a nagy hideg miatt nem merték az útjokat tovább folytatni. Meg kell adni, hogy mérges, kemény tél volt e tájon - ezt Görgey bizonyíthatná legjobban, aki ott közel feküdt a bányavárosokban. Mert ugyanis az 1849. év elején vagyunk, és még nem is sejtjük, hogy miképp leszünk a végén.

Hja, bizony keresett emberré vált az idén úgy a kályhásmester, Plesán József, valamint Kripuska, a szűcs.

De a szóban forgó nap (ha jól tudom emlékezetből, január 7.) még e borzasztó télbe se illett bele. Moszkvába való mulatság ez - hogy fújná oda az ördög! Kivált este felé még talán a farkasok foga is vacogott az erdőkben. A verebek, sármányok holtan potyogtak alá, amelyek nem voltak okosak a kazlakba és a házfedelek zsupjába bújni.

Az utca néptelen volt, csak egy-egy eb csatangolt odakünn, s szájából mint füstoszlop dőlt ki a meleg pára. Mindenki behúzódott a hajlékába, úgy, hogy az utazó egy kihalt városnak gondolta volna Tótpelsőcöt, ha nem füstölgött volna minden kémény, jelezve, hogy bent, a hóval borított fedelek alatt, vidám tüzek pattognak, s vacsora sül-fől és sistereg a bográcsokban, tepsikben.

Maga az »Arany Bogár« is csendesebb a szokottnál; az ivóban, ahol a parasztok iddogálnak estenkint, teljes sötétség van. A kriminális hideg otthon tartja az embereket, pedig ha valaha, ebben az esztendőben érdemes kocsmába járni, mert ott szedi fel az ember a harci híreket. Egymást keresztező utasok hozzák. Akik jobbról jönnek, a német táborról tudnak híreket, akik balról jönnek, azok a magyarokról mesélnek egyet-mást. De az ivóban még sincs senki. Csak az extraszoba ablakai vannak kivilágítva, s az itt szorult utazó vendégek ülnek körül két asztalt: egy losonci família, férj, feleség és egy kisasszony, lakodalomra mennek Zólyomba, de éjszakára itt maradnak és a középső háromágyas szobát foglalják el az emeleten, a másik asztalnál két lengyel úr ül, akik szintén csak reggel utaznak el Lest felé.

Mindezt látni lehetne kívülről is, ha az ablaküvegek nem volnának erősen bevonva jégvirágokkal, de így már csak legjobb lesz beljebb kerülni. Pompás világ ez itt egészen, derült, barátságos, nyájas arcok, nyájas gyertyafény (de a legnyájasabb a nagy zöld cserépkályha), fölséges rostélyosillat szállong a levegőben, s ingerlő szoknyasuhogás támaszt hűs áramot, amint a szép, gömbölyű Zsuzsi leány sürög-forog, futkosva szerteszét az italokkal és ételekkel. Maga Huszákné asszonyom is ott látható, de ő legfeljebb igazít valamit a terítéken, vagy elkoppantja a gyertyák hamvát, vagy a mindenütt lábatlankodó kutyát rúgja meg: »Csiba te, Garam«. Tisztes kinézésű, katonás tartású, szikár asszony, parancsoló tekintettel, mint egy ezredes. Amellett valóságos művészettel tudja megbabonázni a vendégeit, hogy azok mindjárt otthon higgyék magukat. Hol ahhoz kerül, hol ehhez kerül, leül melléje, s bizalmas beszélgetésbe ered vele, legyen az bármily magasrangú uraság vagy úrhölgy. Úton, picinyke városban, ahol egyetlen vendéglő van, senki sem elég előkelő arra, hogy a vendéglősné iránt gőgös lehessen.

Ma is felváltva járta a két asztalt, magával vive a guzsalyát is. Leült a losonci famíliánál, hol a holnapi lakodalom felől kérdezősködött, s egy pár kedveskedő szót mondott a csinos, fitos orrú szőke leányzónak, aki nyoszolyóleány lesz a holnapi menyegzőnél. Majd a lengyelekhez telepedett át. Közben kiszaladt a konyhába, ahol hamarosan felpofozta a szolgálókat. A lengyeleket is ismerte, s tudta, mi járatban vannak. A fiatalabbik valami gróf Kozsibrovszky, az idősebbik nyilván a fiskálisa. Örökséget mennek felvenni Nógrádba. No, istenugyse, ráfér a szegény Kozsibrovszkyra. Csak aztán meg is kapja. Mert meghalni most könnyű, de írni nehéz. Márpedig, míg egy örökséget kikap az ember, ahhoz sok aláírás, tömérdek végzés és sok irkafirka kell.

Mindamellett gratulált a grófnak, aki kedélyes, vidám fickó volt, előkelő tartású, mint egy angol peer, de amellett elbájoló fesztelenséggel tudott fecsegni, mint egy párizsi gamin.

- Ostobaság, nyanyuska. Jedna mucha psovi! Egy légy egy kutyának. Azaz, hogy én bennem hat kutya lakik.

- No, ezer hold szép terület - ellenveté Huszákné.

- Mit ér az, nyanyuska, egy úr kezében? - mondá a nagyzoló Kozsibrovszky az orrát fintorgatva. - Nem érdemes érte eljönni, ilyen téli időben. De mit csináljak? Hiszen halálosan unom magam. Hát útra keltem, nem az örökség miatt - bagatell -, hanem hogy talán lőhetek azon a skvarkán valamit. Mert annyira unom magam...

- Meg kellene házasodnia, gróf úr!

- Ah, isten ments! Hiszen az asszonyok oly unalmasak (és ásított a nemes gróf, hogy az állkapcái szinte a füléig húzódtak).

- Talán a gyomra rossz?

- Nem, nem, nyanyuska - felelte a gróf fájdalmas, nyöszörgő hangon -, egész életemben ilyen voltam. Semmi se érdekelt. Alles ist so langweilig. Már a dajkám teje is végtelenül untatott, valami mást szerettem volna tőle kérni helyette; de nem tudtam még beszélni. Ah, szaperlott! Kicsoda az a csinos izé?

- Az egy losonci gazdag sertéskereskedőnek a lánya - susogta Huszákné.

- Pfuj - borzongott meg Kozsibrovszky. - Nagyon haragszom a sertéskereskedőkre, illetőleg a sertésekre. Egyébiránt mindegy a kettő... Ah, milyen esetem volt, nyanyuska, milyen csalódásom, azt meg kell hallgatnia. Úgy körülbelül három éve nagyon előfogott a spleen. Tudja, egy betegség, ami az angol lordokról ragad ránk mágnásokra. Was soll ich machen? Egy ideám támad, hogy átmegyek látogatóba a nagybátyámhoz, kinek szintén én vagyok az örököse. (A barátjához fordult.) Weisst du, zum Kobelinski in Amerika. Csinos területe van ott az onklinak (megint a barátja felé fordult). Von Hudson bis Mississippi. Az onkli azonban kedvetlen és unalmas volt, mert huszonötezer lova döglött meg azon a nyáron. Csupa fajlovak. A legjobb szülőktől, bruder. Aber noch vierzigtausend geblieben. Nem bírtam két napnál tovább nála lenni. Mondtam neki: »lass mich weg! Du bist sehr langweilig, mon cher oncle!« Fenyegetett, hogy kitagad, ha nem maradok. Hát jó, tagadj ki, de én egy óráig se tudok tovább élni egy világrészben, ahol nincs arisztokrácia. Unmöglich. Visszajöttem hát Csikágón keresztül, ahol egy pár angol barátommal találkoztam - egyébiránt egytől-egyig unalmas fickók. Hát amint ott őgyelgek velők az utcán, hova visz minket az ördög? Egy cirkuszba. Aber langweilig! Lovak, clownok, lovarnők, alle sind langweilig. Már éppen menni akarunk, amikor elővezetnek egy disznót, s az hegedülni kezd, so wie ein Csermák. Diable! Das ist sehr interessant! Hallgatom, tapsolok, s odakiáltok neki: »Jesztye Polska nye zginula«, de nem akarta eljátszani. Mindamellett grossartig az egész, s eksztázisban rohanok, hogy felkeressem a cirkuszigazgatót. Egy kopasz apró emberkéhez vezetnek. Ön a direktor? »Igen én vagyok, Smith direktor.« »Mi annak a sertésnek az ára?« »Tízezer forint uram«. Kinyitom a tárcámat, kifizetem neki a tíz ezrest, és elrendelem, hogy küldje el a sertésemet a Hotel Washingtonba, ahol szállva vagyok. »És mi szándéka van vele?« kérdi a direktor. Hát az ördögbe, mi egyéb, mint hogy megeszem, és megvendégelem belőle a barátaimat. Mert egyikünk se evett még eddig művészhúst... No, hát el is küldte ezek után, le is ölettem, és a szakács elkészítette másnap a dinéhez. Tudja, Schweins-Caré mit Kraut. No, mit szól ehhez, nyanyuska?

- Hát én csak azt mondom - kiáltott fel fejcsóválva Huszákné, ki mint minden asszony, csodálatosan tudott hívő képeket vágni -, hogy isten ellen való vétek azt a tömérdek pénzt elszórni. Hogy van hozzá lelke?

Kozsibrovszky pedig édesdeden mosolygott, szerette, ha megbotránkoznak a pazarlásain (melyek, fájdalom, úgyis csak képzeletbeliek valának), élvezte tehát a Huszákné kifakadását, s amint az fel akart kelni, hogy távozzék, visszaerőltette a székébe.

- Várjon még, nyanyuska, várjon még. Hisz nem végeztem be. Mert hiába beszél nekem, azt a kis pénzt megérte a mulatság. Azaz, megérte volna. De tudja, mi történt velem most az ősszel? Krakkóban vagyok, cirkuszt látok hirdetve a plakátokon, megnézem este, s íme, itt is kijön egy muzsikáló sertés. Hívatom a direktort, egy fiatal embert, a páholyomba. »Hol vette ön ezt a sertést?« Elbeszéli, hogy Csikágóban vásárolta az öreg Smith direktortól. »No hát, az isten verje meg azt a pernahajdert!« kiáltok fel dühre lobbanva. Kíváncsian néz rám: hogy miért haragszom. Hát azért haragszom, mert már én ezt az ön sertését egyszer megettem. Hogyhogy? Elbeszéltem neki az egész izét, mire nevetett és így szólt: »Mr Smith okos ember, egy közönséges, laikus sertést vásárolt hirtelen, s azt küldé önnek«. Ah, nyanyuska, milyen az élet, mennyi keserű csalódáson megy az ember keresztüli

Ásított, s a krakkói asszonyokról kezdett »povedálni«, de már azt Huszákné nem várta be, kisietett rendet csinálni odakünn. Megtömték-e a ludakat, kaptak-e a sertések enni, megfejték-e a teheneket a szolgálók, és mennyit adtak? Reggelre kenyérsütés lesz, rendben van-e a tészta? Van-e idehaza élesztő? Jó lesz egy üveg kékítőt is hozatni. Hadd menjen a kis Ancsa, de jól kösse be a füleit nagy kendővel, és a botost húzza fel a lábaira, mert elviszi az ördög útközben. Te pedig, fiam Matykó, ne legyeskedj itt a tűzhelynél a fehér néppel, hanem eredj becsukni a kaput éjszakára.

- Hátha még vendéget kapunk, nemzetes asszonyka.

- Nem jár most jó keresztény az országúton.

- Hát a szegény katonák! - sóhajtott az Erzsa szolgáló.

- Erzsa, Erzsa, mindég katonákon jár az eszed!

Erzsa elpirult erre, Matykó pedig fülére húzta a báránybőr-sapkát, s engedelmesen kisántikált a mankóján. Kisvártatva nagy csikorgással zárult be az »Arany Bogár« szögekkel kivert kapuja. Matykó visszajött kukoricát morzsolni, s közbe vidáman hancúrozott a lányokkal, kik, míg ő a székbe vert késpenge életlen végén gépiesen húzogatta végig a kukoricacsöveket, mind foglalatoskodtak valamivel: a Borcsa elmosogatta az edényeket, az Erzsa köpült, míg a szakácsné, özvegy Klacskáné, mákot tört.

Nemsokára aztán hallani lehetett lábcsoszogásokat a lépcsőkön; tip-top, az urak mennek fel a szobáikba lefeküdni. A nemzetes asszonyka még egyszer bekukkant, kiosztván szigorú hangon a feladatokat a hajnali órákra, aztán visszavonult szobájába és hallgatván ágyában a máktörő buzogány tompa döngetéseit, ennél a zenénél elszenderedett.

Erre tört ki aztán az igazi szabadság. Az idegen kocsisok odasomfordálnak a cselédszoba ablakai alá, s az ablakon által folynak az incselkedések, selymaságok és purparlék.

- Eresszetek be melegedni lányok!

- A farkasok is így kéredzkednek a bárányokhoz. - Istállóban a kendtek helye.

- Csak valamit szeretnék kérdezni, húgom.

- Hallom, ha bekiáltja kend.

- De az csak súgni való.

- Inkább kinyitom az ablakot, s odateszem a fülemet a szájához. De nehogy valami bolondot mondjon kend!

Becses ilyenkor, háború idején, a férfiember, a hangját is jól esik hallani. Még a Matykó is figyelemreméltó perszóna most, mert a vackor se rossz, ha nincs szerecsika-alma; éli világát a sánta lába dacára. Hanem ha épkézláb ember van, ha csak kívül az ablaknál is, mindjárt rohamosan hanyatlik az értéke. Észreveszi az ilyet Matykó, de különben is feljebb húzza a szíve, s felsántikál az emeletre, lehozni meg tisztítás végett a vendégek cipőit és csizmáit. Útközben egy kis kárpótlást szerez. A Zsuzsi szobaleány kis fülkéjében még ég a gyertya. Lehajlik leselkedni a kulcslyukon, szeme kidülled, széles szája széthúzódik, szeretné benyelni az egész látványt. Zsuzska moja, dusa moja! Hogy veszi ki hajából a tűket, s hogy esnek le vállára hollószárnyak. Aztán kikapcsolja a mellénykéjét, egy kapocs, másik kapocs, harmadik kapocs, s aztán megoldja sorba a szoknyákat, s hull le az egyik, hull le a másik... Oh, az irigy kutya! Elfújja a gyertyát, éppen mikor a legérdekesebb lett volna.

Ezalatt minden elcsendesedett köröskörül, csak a kutyák ugattak, és a szél rázogatta a fagallyakat. Matykó eloltotta az egyetlen lámpát, mely a lépeső alján világított. S ehol ni. No, hogy az isten verje meg! Megszólal élesen a csengettyű a kapu alatt.

- Hej hop! Ki van odakünn?

- Utas. Nyissák ki!

Matykó ledobta a cipőket, csizmákat és kinyitotta a kaput.

Közönséges parasztszekeret látott: a kocsis, egy halinás tót, körültáncolta bocskorában a lovakat, hogy meg ne fagyjon; nagy haja, szemöldöke csupa zúzmara volt. A kocsi hátuljában, közönséges szalmaülésen, egy kendőbe, viklerekbe burkolt alak ült.

- Nem látok semmit - mondá a tót paraszt -, nem tudok behajtani. Nincs valami lámpátok, te sánta kutya? Az ördög ismeri a lyukatokat.

- De iszen jól lát kend - felelte Matykó -, ha az én sántaságomat is észreveszi. Csak szólongassa meg a lovakat.

S ezzel maga Matykó fogván meg a nyerges ló kantárát, beirányítá a szekeret a boltozatos kapu alatt.

- Szobát az asszonyságnak! Van-e szoba?

- Még éppen egy szoba van.

- Tehát egy, kettő, három. Ezer öreganyád!

Matykó az előbb kioltott lámpát igyekezett meggyújtani, mialatt lekászmolódék az asszonyság a kocsiról és egy ezüst tallért csúsztatott a markába. Mintha lelket öntöttek volna bele, egyszeribe fürge lett, megrántotta a szobaleányhoz vezető csengettyűt, aztán berohant az ivóba, ahol a Nr. 2. kulcsa függött a szögön.

- A szobalány már lefeküdt, kérem alásan. Majd fölvezetem. Már csengettem rá, de most nincsen úgy, hogy egy szoknyát magára ránt, aztán leszalad, most egészen fel kell öltöznie, és az soká tart. Hát csak tessék utánam felfáradni.

Elöl ment a lámpával Matykó, de miután a vendéghölgy nehány kérdést tett útközben, vissza-visszatekintett rá, a lámpát féloldalt tartva. Magas, termetes hölgy volt, fekete szoknyában, szürke botosokban, felső testét rókagalléros zöld vikler födte. Hogy idős-e, fiatal-e, nem igen lehetett meghatározni, mert a feje kendőkbe volt bebagyulázva, csak a szemei látszottak és azoknak némi környéke, de a hideg által fölmarva.

- Meleg-e a szoba? - kérdé rekedtes hangon.

- Mindjárt befűtök.

- Hát valami harapnivalót kaphatnék-e?

- Azt majd a Zsuzsa mondja meg.

- Ki az a Zsuzsa?

- A szobalány. No, már öltözködik is.

A szobalány fülkéjéből világosság áradt ki az ajtó üvegrészén át. Matykó megkopogtatta az ajtót.

- Vendég van, Zsuzska.

Ezzel kettőt vagy hármat előrelépett s kinyitotta a Nr. 2-t.

- Ez az, kérem alásan.

Csinos, tágas szoba volt, két ággyal, két szekrénnyel, két mosdóasztalkával. Matykó meggyújtotta a gyertyát, mely az asztalon állt.

- Parancsol még valamit a ténsasszony a befűtésen kívül?

- Hozza fel a táskámat a kocsiból, a szobaleány pedig hozzon valami ennivalót. Az ágyat majd felbontom magam is.

S ezzel az ablak melletti ágyhoz lépett, levonva róla a takarót. Hótiszta fehér ágynemű volt, úgy látszott, meg volt elégedve vele.

- Nincs az ágyban poloska? - kérdé.

- Nem tudom. Én még nem aludtam benne - felelte a Matykó ostobául.

Aztán felhozta a táskákat, tokokat; sok retyerutyával utazott az asszonyság.

Türelmetlenül járt fel s alá, még mindig azon módon beburkolózva, még a kesztyűit se vetette le, még a muff is a nyakában volt egy zsinóron.

- Jobb most a pokolban - dünnyögte -, mert ott legalább bizonyosan fűtenek. Csak siessen, siessen!

- Mindjárt olyan meleg lesz itt is, mint a fürdőben.

A szoba kívülről fűlt, és a kályha mindég előre meg van rakva, csak egyszerűen alá kell gyújtani. Kis idő múlva vígan pattogott a tűz, s Zsuzsi is hozta tálcán a hideg pulykát és a sajtot.

Matykó a kályhánál guggolva és a tüzet piszkálva várta, míg Zsuzska kijön. Szeretett volna vele trécselni egy kicsit. Szegény Matykó huszonöt éves volt, ez az a kor, amikor még a felhőt is szoknyának nézi az ember, s amikor egy igazi szoknya minden felhőt elseper. A szikrázó, zümmögő lángokon elmerengve hasalt ott, amikor végre kijött Zsuzska. No, ugyan soká volt odabent. De hát persze, ha két fehérszemély találkozik, mindig akad beszélni valójuk.

- Hát te még itt vagy, Matykó? - Mért nem fekszel le, csacsi?

- Téged vártalak - ugrott fel Matykó és a lefelé siető leányhoz csatlakozott. Vigyorogva húzta ki pitykés mellénye zsebéből a kapott tallért. - Nos, te is kaptál egy ilyen fehér lovacskát az asszonyságtól?

- Nem mondhatnám - felelte a leány nevetve -, nekem csak az jutott tőle, amiben rendesen a férfi vendégek részesítenek.

- No, ugyan mi?

- Megcsípte a vállamat.

- Hát azt lehetetlen is meg nem csípni - és megcsípte Matykó is.

- Ugyan eredj, mert a körmödre ütök - durcáskodott Zsuzska, s egyszerre három lépcsőt ugrott.

Csinos volt, igazán kívánatos volt a hanyagul nyakába vetett kendőben, vállára esett hajával, hajladozó derekával.

- Hova futsz? - kiáltott utána a legény.

- Bort hozok fel.

- Kinek? Csak nem az asszonyságnak?

- De bizony - felelte kedves, ennivaló grimaszt csinálva az arcával. A legalsó lépcsőről visszafordult:

- Várj meg a cselédszobában, Matykó, csak a bort viszem fel neki, aztán én is lejövök.

- Nem fekszel le?

- Nem még. Mondd meg a mamának, hogy tegyen föl vizet.

Matykó tehát a cselédszobába ment, ahol már akkor nagy társaság volt. Az idegen kocsisok bejutottak azóta, s nagyban flörtöltek a lányokkal. A losonci kocsis egy darab jeget hozott be a markában s beeresztette lopva az Erzse ingvállába. Ijedten kapott a melléhez. Sikoltozott, ordított, hiába intette Klacskáné:

- Ej, Erzsa, legyen eszed! Még fel találod kelteni a nemzetes asszonykát.

A lengyel urak kocsisa ellenben fölkapta a Garam nevű nagy fehér szelindeket a vállára, s az egyik kezével az első lábait összefogva, járta vele a szoba közepén a kalamajkát, vadul énekelve »Cservena csapicka - moja kochanicka«.

A kutya ugatott, a fogait vicsorgatta (de persze, a szájkosár miatt nem tehetett semmit), a leányok röhögtek. Szóval fölséges mulatság volt odabent.

Matykó régi ösmerőst talált a losonci kocsisban.

- Hopsza, Gregor! Hogy kerülsz ide, öreg cimbora?

- Zólyomba viszem az uramat, a losonci Biró Istvánt, kocsis vagyok most nála.

- De hiszen kanász voltál azelőtt.

A Gregor vidám arca elborult, sőt, mintha a szemei is megnedvesedtek volna, vagy hogy még a zúzmara olvadt a pofáján.

- Borzasztó ragályos betegség ütött be köztük a nyáron. Oh, istenkém. Mind kidöglöttek. Oh, a szegény sertések. Egy hét alatt, mind, mind. Egyedül én maradtam életben.

- No, semmi az - vigasztalta Matykó. - Fogy az elemózsia, de fogynak az evők is. Ma délután lent voltam a pincében, letettem a fülemet a földre, hallgatóztam, hát ugyancsak ágyúztak valahol nagyon messze. Sok derék legény ott hagyhatta a fogát megint. Mit gondolsz, kenyeres?

- Nem bánom már én - felelte a losonci ember bánatos, nyöszörgő hangon -, ha ők nincsenek életben többé!

- Jó, jó, hanem azért meginnánk egy icce bort a találkozás örömére, ha volna. Ugye Gregor?

Gregor szomorúan biccentett a fejével.

Matykó kihúzta a tallért a zsebéből és fölhajította vidáman egyszer-kétszer a levegőbe, elfogva azt, mint a lapdát.

- Nincs itt szegénység, atyámfia. Úgy élünk itt, a legyek vendéglőjében, mint a pókok. Csak jönne már az a Zsuzsi, hogy bort adjon. Igaz ni, Klacskáné nénémasszony, tegyen fel egy kis meleg vizet a tűzre, a Zsuzsi üzeni, mindjárt bejön.

A szakácsné föltette a meleg vizet, de már forrni is kezdett, és Zsuzsi még mindig nem jött.

- Mi lesz a vízzel, he? Mit tegyek bele, te Matykó? Nem mondta a lányom? (Zsuzsi a Klacskáné lánya volt.)

- Azt gondolom, herbateát akar magának főzni.

- De hiszen nem köhög.

- Én se vettem észre, de meglehet, eltitkolja.

- Szamár vagy, Matykó. A köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.

- Mit tudom én? Talán az idegen asszonyság a Nr. 2-ből rendelt teát?

Klacskáné átöntötte a forró vizet egy nagyobb bögrébe és töltött bele egy kis hideget.

De Matykó már türelmetlenkedni kezdett.

- Elmegyek, megnézem, hol van.

Erzsa hamiskásan hunyorított Klacskáné felé:

- Benne van már a gebulya.[19]

Klacskáné vállat vont, de azért bosszantotta a célzás.

- Csak nem azt gondolod, fiam Erzsi, hogy értik egymást a Zsuzsival. Vagy hogy a Zsuzsi főztje a gebulya. Igen csodálnám, de végre se lehetne sajnálni. A Zsuzsi szerencsés helyzetben van az istentől. Ott éli világát az emeleten, ahol mészárosok, kereskedők, érdemes fiatalemberek fordulnak meg. Oda van állítva felhúzott puskával - mert szép az ábrázatja, a termete - egy vadaskertbe. Ejthet magának kis vadat, nagy vadat, ha ügyeskedik. Ha azonban ő mégis ürgeöntésre adná magát, hát akkor szamár.

Matykó pedig ezalatt a Zsuzsi után ment leskelődni. A kis kamrácska azonban üres volt. Matykó szíve megdobbant, erős nyugtalanság fogta el. Hátha a lengyel uraknál van?

Meg kell győződnie a valóságról; megrántotta a Zsuzsihoz vezető csengettyűt, s a falhoz lapult, leselkedve, honnan fog kijönni. Egy darabig semmi nesz. Ejnye, hol lehet? Ha jó járatban volna, elő kellene rohannia akárhonnan.

Hosszú, kínos percek teltek, míg végre lassú, óvatos nyikorgással kinyílt a Nr. 2., és a Zsuzsi szoknyája megfehéríté a homályt egy darabkán. Matykó szívéről nagy kő esett le. Tehát az asszonyságnál volt bent.

- Én vagyok, Zsuzsi - mondá halkan.

- Hát mit akarsz? - kérdé ez kedvetlenül. - Te csengettél?

- Nem bírtalak bevárni.

- Úgy? - kérdé ez gúnyosan. - Hát mivégből akartál volna bevárni?

Matykó zavarba jött.

- Hiszen mondtad, hogy lejössz, hogy várjak rád, hogy tegyenek föl vizet... azt gondoltam...

- Ne gondolj máskor semmit - vágott szavába a leány. - Nem szeretem, ha utánam leselkednek, érted-e... Pszt!? Megint hoz valakit az ördög!

Nagy ostorpattogatás, csengés, bongás, lovak dobaja hangzott fel az utcáról.

- Utasok!

- No, csak az kellene még!

Az utcára nyíló kis ablakhoz siettek. Hát éppen akkor állt meg a fogadó előtt egy négylovas szán. A lovak prüsszögve hányták-vetették a fejüket s kevélyen kapálták a havat.

- Tyű, ez valami nagy úr lehet. Szaladj le, nyiss kaput, Matykó, és mondd meg, hogy menjenek tovább, mert minden szoba el van foglalva.

Matykó újra vette a lámpást, Zsuzsi pedig felül várta, hogyan utasítja el őket. De csodálkozására a szánnal beálltak a kapuboltozat alá.

- Hát miért nem mondtad, hogy nincs szoba? - kiáltá le Matykóra a felső lépcsőrül.

- Hiszen mondtam én, de ha nem hallgatnak rám.

Zsuzsi lefelé lépegetett a lépcsőn, s látta, hogy a szánban egy őszhajú pap ül farkasbundában, a libériás kocsis mögül pedig csinos, karcsú hajdú ugrik le kardosan, tarsolyosan. No, ennek fele sem tréfa. Legalább is valami püspök lehet, ha még hajdút is tart.

- Jaj, kérem alásan, nincsen szoba - mondja a leány sajnálkozó hangon. - Oh, istenem, istenem, de kellemetlen.

- Lássa, hogy megmondtam? - kerekedett felül a Matykó.

- Teremteni kell - szólt parancsolón a hajdú. - A nagyságos kanonok úr beteg és pihenni akar. Szedjék össze az eszüket, de szobának lenni kell!

- Ahol nincs - jegyzé meg alázatosan Matykó -, ott a király se vesz el az embertől.

- Kuss, te ember-vakarcs - förmedt rá a hajdú. - Ha még egyet szólsz, mindjárt levágom a fejedet.

S ezzel kirántva a kardját, nagy dühösen megsuhintotta a levegőben, hogy sziszegett, mint egy kígyó.

Matykó rémülten ugrott félre, a hajdú pedig még követelőbb lett.

- Mit tudom én, mit csináljatok, de azt megmondom, hogy szoba legyen. Lökjetek ki valakit az udvarra, mit bánom én, de ha az uramat el nem helyezitek, kardra hánylak és felgyújtom ezt a kalyibát. Gyere, no, közelebb, te kis leány, te talán mégis okosabb vagy, mint ez a tuskó.

Zsuzsi megszeppenve cihelődött lejjebb egy-két grádiccsal.

- Hát hány szobátok van, leányom? - kérdé a hajdú szépen.

- Három.

- És mind el van foglalva?

- Mind.

- Kik vannak bennök?

Zsuzsi elszámolta lelkiismeretesen.

- A Nr. 1-ben két lengyel úr alszik.

- Miféle szalmájú emberek?

- Az egyik gróf közülök.

A hajdú a fejét vakarta és káromkodott. Bizony nem illendő egy főpap szolgájától.

- No, az már baj, ha gróf az egyik. Akkor csak hadd maradjon a vackában. Hát a másik szoba?

- Ott egy kereskedő alszik az asszonyával, meg a kisasszonyával.

- Vigye el őket az ördög! Hát a harmadik szoba?

- Ott volna egy üres ágy, de a másik el van foglalva.

- Ki fekszik benne?

- Egy asszonyság - feleli Matykó -, aki most egy órája jött és csak imént feküdt le.

A hajdú dörmögött valamit, aztán a kanonokhoz hajolt és halkan németül tett neki jelentést. Nehány mondatot váltottak egymással. Alkalmasint azt indítványozta a hajdú, hogy menjenek a szomszéd állomásig.

- Messze van - felelte a pap -, nem bírom ki odáig, nagyon fázom.

Zsuzsi, aki konyított egy kicsit a német szóhoz, ezt az értelmet vette ki a suttogásból, és megsajnálta a szegény öreg papot.

- Talán a Nr. 2-ben meghálhatna a nagyságos tisztelendő úr.

A nagy zajra, csatarára a cselédszobából is előszállingóztak volt a kíváncsiabbak.

Klacskáné keresztet vetett magára és nem állhatta, hogy meg ne dorgálja a leányát.

- Oh, te istentelen pokol lánya, hogy nem félsz az istentől olyat kiejteni a bűnös nyelveddel. Hogy hálna meg egy pap egy asszonysággal! Oh, jaj, istennek báránya, könyörögj érettünk!

A Zsuzska nagy fölénnyel mosolygott, és a csípőjére tette az egyik kezét kihívóan.

- Tudom én, mit beszélek - szólt magát nyeglén rázogatva. - Ha elkárhozom érte, én leszek ott, nem kegyelmed.

A hajdú fürkésző tekintettel mérte végig a leányt.

- Hm, furcsa. Hát hogy gondolod azt, fiacskám, úgy, hogy az asszonyság átengedné a szobát?

- Csak az üres ágyat - vélte Zsuzsi, egy kissé elpirulva. - De nem tudom, hogy átengedné-e?

A hajdú valósággal összerezzent, nyilvánvaló volt, hogy gyanakodni kezd.

- És hát hogy jut ilyesmi az eszedbe, kis fruska? - firtatá aggodalmas arccal. - Van erre valami különös okod?

Most már a leány látszott megütközni a kérdésen. Ez a hajdú sejt valamit. De csakhamar összeszedte magát. Asszonyteremtés jobban ért az ilyenhez.

- Ugyan, no. Hát mi a szösz jusson eszembe egyéb, mikor csak az az egy üres ágy van?

Ez okos felelet volt, a hajdú gyanúját elfújta. Halkan, suttogva megint tanácskozni kezdett németül az urával.

- De nem lesz-e feltűnő? - suttogta a hajdú fejcsóválva.

- Ki bánja most már? A szükség - szükség. Isten neki! Csak igazítsa el, George!

Körülbelül ennyit lehetett kivenni. A hajdú most Zsuzsihoz fordult

- Eredj hát fel, kis lánykám, és kérd meg azt az asszonyságot. Mondd meg, hogy a nagyságos főtisztelendő úr beteg, hogy keresztényi kötelesség, s a többi...

- No, ez szép parádé! - dünnyögött közbe Erzsi érdes kacajjal.

A többi fehérnép is összebújt nagy vigyorgással.

- Mit röhögtök, istentelenek - rivallt rájuk a hajdú -, nem látjátok, hogy egy szent aggastyánról van szó. Takarodjatok be a lyukaitokba, de mindjárt.

Kisvártatva visszajött Zsuzsi, hogy minden rendben van. Az asszonyság beleegyezett, hogy a kanonok úr elfoglalja a másik ágyat.

Most tehát leszállt a kocsiról a főtisztelendő úr, s miután Zsuzsi is, Matykó is kezet csókolt neki, Erzsi a lámpát vitte elöl, Matykó pedig a hajdúval a táskákat cipelte utánuk.

A kanonok útközben utasításokat adott a hajdúnak, de milyen szelíd, kegyes a hangja! A hajdú tótul tolmácsolta Zsuzsinak

- A lámpát hagyd künn az ajtónál, te leány. Ónagysága nem kíván ott benn világosságot. Az csak zavarhatná azt a derék úrhölgyet, aki oly szíves volt iránta. Fogd meg a kezét és vezesd egyszerűen az ágyhoz. Sötétben akar levetkőzni.

Úgy is lett; a táskákat csak úgy találomra lökték be a szobába, zajt nem volt szabad csinálni. A kanonok maga is lábujjhegyen lépett be, jó estét se mondva; azt akarta, hogy jóformán belopja magát az ágyba. A Zsuzsi fogta a kezét, úgy vezette. De milyen kicsiny keze volt, mint egy gyermeknek. S hogy didergett, hogy reszketett a hidegtől. »Ez az öreg ember megfagyott volna, ha én nem vagyok«, gondolta magában Zsuzska.

S odavezetvén őt az ágyhoz és a székéhez, amelyre ruháit rakhassa, ő maga is úgy tűnt el, mint egy árnyék, nagy megelégedéssel téve be az ajtót maga után, mint aki egy kényes feladatot oldott meg sikeresen. Künn a hajdú járkált fel s alá katonás léptekkel, kivont karddal, mintha vártán lenne.

- Hát magának hol szorítsunk helyet éjszakára, hajdú bácsi?

- Én már csak így maradok, szesztricska, reggelig, méregetem a lépéseket.

Zsuzsi fejet csóvált s kackiásan selypíté, a szobája küszöbéről hátra fordulva

- Ugyan mit őriz, kend, azon az öreg papon? Mintha karbunkulusból volna. Ne féljen, el nem lopják!

*

Különös érzés, ismeretlen személlyel aludni egy szobában, még akkor is, ha láttuk, ha beszéltünk vele, de hátha nem is láttuk. A fantázia leveti békóját s szabadon nyargal a mindent elborító egyforma sötétségben. Hanem hiszen éppen abból a homályból bontja ő ki a legélénkebb színeket.

Az egyik ágy az ablaknál, a másik az ajtónál van. Csak öt-hat lépés a távolság. Hallják az egymás lélegzetét egyenlő közökben, s ez olyan bántó, idegenszerű, bosszantó, mintha egy láthatatlan fűrész hasogatná el a másodperceket még kisebbekre. Sokáig hánykolódnak ágyaikban. Hiába, hiába, nem bírnak elaludni az egymás lélegzete miatt.

A vasúti kupéban olyan nyugodtan szendereg el az ember a teljesen ismeretlen utas mellett, eszébe se jut, hogy azon törje álmatlan fejét, ki lehet az. Hja, az más, az emberen rajta van akkor a csizmája. De itt, levetkőzve, mezítláb, a dunyha alatt, ez a teljes fegyverzetlenség. És nem bír szabadulni egyik se attól a nyugtalanító talánytól, hogy miféle ember lehet a másik. Mit gondol az most? Mit tesz az most? Amint megsustorog a vánkos, amint a másik oldalára fordul, amint egy hangosabb ásítást hallat.

Így folytak a percek; óranegyedek az »Arany Bogár« szobájában is. Az ajtó melletti ágy odacseppent tulajdonosa, a kanonok, hirtelen levetkőzött, aztán bebújt a dunyha alá, csak a fejét hagyta künn. Eleinte csak az az élvezet foglalkoztatta, a meleg ágyban lenni (bárcsak láthatta volna, hogy tiszta-e, mert később ez is nyugtalanítá), aztán a hálótársát kezdte figyelni. A lélegzetvételek elárulták az irányt, hol fekszik. Később látni vélte az ágy körvonalait, s úgy vette ki, hogy az a dunyha alá bujtatta még a fejét is. Ah, bizonyosan szemérmes. Szerette volna tudni, hogy fiatal asszony-e, és milyen rangbeli.

A lélegzetvételek azonban csakhamar csendes szuszogásba mentek át a hálótársnál. Úgy látszik, elaludt. Ez némileg megnyugtatta az ajtó melletti ágy tulajdonosát. Künn a hajdú lépteit lehetett hallani: tip, top, tip, top. A derék George őrködik. Még egy darabig elmélkedett a kellemetlen helyzeten, míg végre az a méz kezdte tapadozóvá tenni a szempilláit, mellyel az istenek minden földi bajt agyonkennek. Már-már áthajolt az álomba, mikor az ablak melletti ágyból felhangzó halk, fájdalmas nyögések mintegy erőszakosan visszarántották.

Felütötte a fejét, s önkénytelenül odaszólt:

- Ön talán rosszul érzi magát, asszonyság?

Semmi felelet. Tehát alszik. Vagy nem akar válaszolni. Talán fél, talán restelkedik? De fáj valamije kétségtelenül. Alig egy perc múlva megrecseg az ágy, a nyöszörgő megmozdul, s keres, tapogatózik kezével valamely bútoron.

- Madame - hangzik ismét az ajtó melletti ágyból -, kegyed, úgy látszik, szenved. Nem segíthetnék valamiben?

- Oh nem, köszönöm - felelte egy sajátságos, szürke, tompa hang az ablak mellől. - Csak a fogam sajog. Csekélység az egész. Egy odvas fogam van, és a szél megfújta az úton.

- De ön nyöszörgött, madame, és én...

- Kétségtelenül álmomban. Hiszen fájdalmas dolog, nem lehet tagadni, de mindjárt elmúlik, ha sikerül megtalálnom szegfűszegcsöppjeimet. Ej, ide tettem valahová...

- Nem volna jó vizes borogatást tenni az arcra?

- Óh, a csöppek már kipróbált szer nálam.

- Ahogy tetszik, madame. Keresse meg, kérem, a csöppjeit. Gyújtsa meg a gyertyát is, ha szükséges, mert igen sajnálnám, ha talán... hogy is fejezzem ki magamat, irántam való tekintetből valamit elmulasztana ön...

- Igen köszönöm szívességét, de mindez egészen fölösleges.

Ennek azonban ellentmondtak a tények, mert még mindig tapogatózott az éji asztalkán, s nagy zörejjel estek le némely tárgyak a padozatra.

- Ah istenem, madame, ön javíthatlan. Még összetöri az üvegcséjét. S ezt énmiattam, aki hálával vagyok ön iránt, hogy ilyen körülmények között megosztotta velem szobáját. Ne legyen annyira szégyenlős. Ön nem felel és nem gyújt gyertyát. Mit? Hogy ön nem akar engem feszélyezni? Ej, asszonyom, tudja meg, hogy semmi ok sincs az ilyen szemérmeteskedésre, mert, ha már rákényszerít, nem titkolom el tovább, hogy én voltaképpen nem az vagyok, akinek gondol.

- Mit ért ez alatt?

- Hogy nem vagyok pap.

- Ah! És ki ön? - kiáltott fel élesen, idegesen az ablak melletti asszonyság.

Úgy rémlett a sötétben, mintha kapkodna valamihez, mert egyszerre papirosok sustorogtak, s valami vastárgy csörrent.

- Én magam is asszony vagyok - folytatá az előbbi csöndesen, nyugodtan. - A háborús viszonyok, a közbiztonság hiánya az országutakon, rákényszerítettek a papi álruhára, de én is csak asszony vagyok, s ezért kérem önt, gyújtsa meg a gyertyát és keresse meg orvosságát. Ha gyertya és gyufa lett volna itt mellettem, már régen én szolgáltam volna önnek világossággal.

Semmit se felelt a másik, mintha gondolkoznék, mintha határozni akarna valamiben, azután egyszerre hangos, önkénytelen nevetés rezegtette meg a fekete levegőt, melyhez a leeresztett zsaluk miatt az a fehérség se tudott beférni, amit a házfedelek csillogó hava vet az éjszakába.

- Ón már nevet, asszonyom, engedje hinnem hogy ez már azt jelenti...

- Valóban azt is jelenti, hogy elmúlt a fogfájásom. Alkalmasint a meglepetéstől. Mintha egyszerre elvágták volna. De mégis inkább azon nevetek, hogy a helyzet az ön vallomása alapján asszonyom, nem javult, sőt inkább romlott. Természetesen önre nézve.

- Hogyhogy? Nem értem önt, asszonyom.

- Eddig legalább azt kellett hinnem, hogy egyforma nemen vagyunk.

- És most?

- Most? Igen sajnálom, hogy most kénytelen vagyok önt megijeszteni, de a gentlemanlike kötelességemmé teszi, hogy őszinteségért őszinte legyek.

- No és?

- A dolog úgy áll, asszonyom, hogy én meg férfi vagyok.

Mint mikor rög esik le hirtelen a tóparton, s a kis béka cuppogva ugrik a vízbe, az ajtó melletti nő egy sikollyal mintegy behagyította magát a párnák közé, hogy a feje is be legyen kaparva a vánkosokba. Majd lecsapta a vánkost a következő percben, ingerülten, hogy szinte csattant, felült az ágyban, s ijedelem-sugallta asszonyi ösztönnel a szoknyái után kapkodott. A kelmék sajátszerű zörgése, suhogása azt engedte gyaníttatni, hogy öltözködik a dunyha alatt.

- Ez méltatlanság! Ez gyalázatos csíny! - rebegte fojtott, fuldokló hangon, de mégis kiérzett a csengése. - Így félrevezetni egy védtelen nőt. Ez nem volt szép, uram!

Valóságosan úgy rémlett, mintha két nagy szikrázó fekete szem világítana keresztül a homályon.

A férfi felkönyökölt. S mint előbb a fájás a fogból, most már az álom szállt el ily egyszerre a szemeiről. Hiszen ez mulatságos kezd lenni.

- De asszonyom, hogyan tehet ön nekem szemrehányást? Hiszen én nem tettem egyebet, mint némi szívességet egy jámbor tisztelendő úrral.

Ez a szó egyszerre megszelídítette az asszonyt.

- Hiszen igaz, igaz. Én, egyedül én vagyok a hibás... és bocsássa meg, hogy első felhevülésemben kemény szavakat mondtam.

- Kemény szavak az ön lágy hangjával! Eh, asszonyom, én nem haragszom. Csak szidjon össze, ha kedve tartja. Az ilyesmi hozzátartozik a kalandhoz. Én csak azon töprenkedem, miképp lehettem oly ostoba, fel nem ösmerni a kellemetes hangjáról, hogy ön hölgy.

- Azzal én is vádolhatnám magamat az ön hangját illetőleg... Jézus Mária, mi az? Hallotta?

Valami végigszaladt a szobán, hátborzongató zörejjel. Mintha egy gombolyag gurulna a padlón... olyan kísérteties volt.

- Kis egér lehet - nyugtatá meg a férfi.

- Oh, istenem! Nem mászik az fel hozzám? Jaj, mindjárt szörnyet halnék.

- Semmit se tartson tőle. Az egér szereti a búzát, a hájat, de az asszonyok iránt közömbös.

Csakhogy könnyű azt mondani valakinek, ne féljen. A távozó bátorság nem engedi magát megmarasztalni egy-két szép szóval. Makacs egy kutya az.

- Biztos ön abban, hogy nem mászik fel? - kérdé fogvacogva a félelemtől. - Tudja ön annyira a természetrajzot?

- Oly biztos vagyok, asszonyom, ebben az egyben, akár csak maga Buffon volt a természettudományokban, akinek megjelent az ördög ezekkel a szavakkal: »Megeszlek, Buffon.«

- No, és megette? - kérdé szórakozottan, fázékonyan.

- Ej, dehogy, Buffon megpillantotta az ördög lábait és nevetve mondá neki: »Ugyan hallgass el alaptalan fenyegetéseiddel, hiszen te kétcsülkű vagy, tehát nem eszel húst.« Biztosíthatom, hogy a kis egérke önben nem tehet kárt, hanem...

- Hanem?

- Hanem a csizmájáért nem állok jót. Bocsánat, asszonyom, de egy kanonokot el sem tudok képzelni, kivált így télen, csizma nélkül. Hát igen, az egér könnyen rághat rajta reggelig lyukat. Mert lássa, az ördög növényevő, az egér pedig csizmaevő - ha jobb nincs.

- Ön, úgy látszik, gúnyt űz, uram, az én félénkségemből. Semmi kifogásom a kedélyesség ellen, de tekintse helyzetemet, az ember végre is kétségbe esik, mikor annyi mindentől kell tartania, mikor mindenféle szörnyek...

- Köszönöm a megemlékezést, madame. A mindenféle szörnyek közt bizonyosan én is ott szereplek a lajstromán.

Az asszony elnevette magát, finoman, alig hallhatóan, de mégis úgy, mintha egy kis csengettyű csilingelne - s amint szállt, szállt ez a nevető bongás az ablak felé, ibolyaillatot vitt magával. A férfi felszívta azt, belement az ereibe, ott pezsgett a vérében.

- No, nem, nem - tiltakozott az asszony. - Megjegyzésem igazán csak arra a kis szörnyetegre vonatkozik, amelyik itt szaladgál a padlón. Hogyan is gondolhattam volna önre, aki oly jó irántam?

- Tehát ön jónak gondol engem?

- Miért ne? Ön megint nevet, jól hallom. Mondja meg, kérem, min nevet?

- Engedje meg, asszonyom, de a látatlanban kiállított erkölcsi bizonyítványok mindig nevetésre fakasztanak.

- Ne beszéljen így. Most már komolyan haragszom. No, lássa! Varázslatnak kellett lennie a hangjában, nincs másképp. Vagy az éj volna az a nagy bűvész, vagy a képzelődés az a nagy kísértő? Ki tudná azt? Akármi volt, de ezek a szavak a férfi előtt valóságos színek és ízek most. Ez egy kis korál, az meg az őszi barack nedve. Pedig közönséges hétköznapi beszélgetés volt, de talán a hanglejtésben, a csengésben van az a csodás fluidum, hogy ő szemével látta, a szájával ízlelte a szavait.

- Haragszik, és miért?

- Azért, mert ön most feltűnően kevesebb képességet tanúsít abban az igyekezetében, hogy engem megnyugtasson.

- Mire? Az egérre nézve? Megnyugtassam, hogy a csizmácskákat meg nem rágja?

Az asszony észrevette (minden asszony észrevesz mindent), hogy az ismeretlen úr nagy változáson megy keresztül, s hogy türelmetlen és túlélénk, hogy nem pusztán az unalmat kergeti a fecsegésével - hanem ki tudja?... Megrémült. De éppen azért asszony az asszony, hogy mikor nem ijed meg igazán, nyafog, sikoltozik, de az igazi ijedelmet eltitkolja, s mindig kész egy merész játékra - lehet, hogy tetszik is neki.

- No, tudja, a csizmákat szívesen feláldozom az egérnek - felelte vidáman, fesztelenül. - Nincs többé szükségem rájok.

- Tehát reggel már nem veszi fel a kanonoki habitust?

- Nem. Az álruha csak azért kellett ma, hogy átcsúszhassak a magyarok hadvonalain, most már tiszta az út a mieinkhez.

- Úgy? - szólt közbe az ablak melletti ágy ura. - De ha az egyik szörnyetegnek a csizmáit áldozza fel, mit várhat a másik szörnyeteg?

Csigabiga dugja már ki a szarvacskáit, gondolta az asszony, bensejében remegve, de azért pajkosan, gondtalanul kérdé vissza:

- Ugyan mit?

- Az ember gyenge lény, asszonyom, és sok bolondság megfordul a fejében éjjel - ha nem elaszik.

- Hát miért nem alszik?

- Ej, csak egyszer él az ember.

- Igaz, de közben többször alszik. Kivált, ha hosszú, fáradalmas utakat tesz. Ön nem fáradt?

- Nem mondhatnám, pedig nagy utat tettem meg, mert én meg az osztrákok hadvonalain csúsztam át szerencsésen, a magam álruhájában. És mégis kiment szememből az álom... az ön jelenléte, a regényes helyzet, a kedves homály... Oh, asszonyom, kinek volna kedve aludni, mikor annyi mondani, annyi kérdezni valója van?...

- Valóban, nekem is meg kell még öntől kérdeznem, milyen az út a császári sereg főhadiszállásához, ahova én szándékozom reggel.

- Nem mondhatnám teljesen bátorságosnak, mert imitt-amott gerillák portyáznak az erdőszéleken, az országutak mentén.

- Ez aggasztó, de reménylem, hogy báró Zervitz ezredes, aki tudja jöttemet és ismeri a körülményeket, kíséretet küld ide értem az éjjel.

- Ön talán rokona az ezredesnek?

- Én... én az édesanyja vagyok, uram.

- Ah! No, lám. Igen örülök. Ej no! Igazán szívből örülök, báróné. És hogy van az ezredes?

- Köszönöm. A legutóbbi ütközetben sebet kapott, de mint értesítenek, nem veszélyes. A jó fiú! Isten, reménylem, megőrzi őt.

- Adassék neki hála érte! - s a fohászkodás ürügye alatt ásított egyet.

- Ön talán ismeri Fridrikemet?

- Hogyne - felelte vontatottan. - Tavaly ilyenkor még császári katona voltam magam is.

- Talán alatta szolgált ön egykor?

- Sajnos - jegyzé meg újra ásítva -, ő szolgált egykor alattam, mint kadét. Bizony, bizony múlnak az évek, báróné, múlnak...

Elhallgatott, mintha az idők szomorú múlásán tűnődnék. A beállott nyomasztó csöndet a bárónő törte meg gonoszkodó kíváncsisággal.

- Apropos! Ön az imént mondani akart valamit.

- Én, báróné? - rezzent fel hallgatásából és harmadszor is ásított. - Igen, igen. Hogy valamit akartam mondani. Diable, mily szórakozott az ember. De már gyanítom. Alkalmasint jó éjt akartam önnek mondani.

- Jó éjt!

***

A falhoz fordultak és elaludtak. Reggel, mikor az ablak melletti ágy tulajdonosa fölébredt s kinyitotta a zsalukat, láthattuk volna (ámbár semmi kedvem a férfiakat a legintimebb ruhadarabjaikban se nézni, se bemutatni), hogy egy szép fiatalember, inkább fiú nyújtózkodik az ablaknál. Sugár, magas jegenyegyerek, ahogy mondani szokták, hamvas arccal, mint az őszi barack, okos, lelkes szemekkel, sima állal, s csak annyi pehellyel az ajka fölött, amennyi egy kisasszonyt se rútít el. Hanem a jobb arcán egy nagy kardvágás fut végig, mely a homloknál kezdődik és a fül alatt ér véget. Be van már forrva és úgy néz ki, mint egy odavarrt keskeny paszománt. És illik neki. Azonfelül többet ér akármilyen bajusznál és szakállnál.

Első pillantása a másik ágyra esett - de az üres volt. Úgy révedezett előtte, hogy álmodott bizonyos öregasszonyról, ki valami öreg császári tisztnek volt az anyja vagy nagy anyja. Azaz hogy... valóságos igaz. Ni, a ládái, táskái most is itt vannak. Szinte megkönnyebbült, hogy maga az asszonyság már fölkelt (persze az ilyen vén boszorkányok nem tudnak jól aludni), lassankint eszébe jutott tisztán az egész dolog, hogy érkezett meg pap képében (bolond dolog ez a háború), hogy bonyolódtak aztán beszélgetésbe, és hogy a jó lélek (uram bocsáss meg neki) még egy kicsit mintha kezdegetett volna is.

Csakhamar egyébre gondolt s fütyörészve nyitván ki bőrtáskáját, kiszedte belőle nyalka huszárruháját, aztán hozzálátott az öltözködéshez, miközben kitekintett az ablakon, mely a vendéglő udvarára nyílt.

Nagy sürgés-forgás volt odalent. A hideg, úgy látszik, nagyot engedett, mert az ablak se volt befagyva, s az udvaron az állás alatt apró gyerekek játszottak katonásdit, dobolván a korcsmárosné üres hordóin. Két táborra voltak oszolva, s Matykó oktatta őket az egzercírozásban. Lábhoz! Vállhoz! Lőjj! S erre aztán szálltak, süvítettek a nyilak a zsindelypuskák vályúiból.

A kocsisok egy farkast ütöttek agyon az éjjel, mely a kerten át ide tévedt. Fejszével, husángokkal ölték meg, s a bőrét pálinkává tévén, most vidáman hancúroztak a holtteste körül, a legkülönfélébb sportokkal lopva a drága időt, hogy ki tud tovább féllábon állni, és ki bír a tenyerén legtovább eltartani egy darab izzó parazsat. S mindezeket ott nézi szörnyű kedvteléssel egy ismerős úr, gróf Kozsibrovszky Muki.

A fiatal tiszt kinyitotta az ablakot s leszólt hozzá.

- Sapristi! - kiáltott az fel megösmerve a tisztet. - Te vagy az Niki? Kriszti Gott, bruder!

S ezzel szaladt fel hozzá az emeletre.

- Teringette, kis hadnagy, hát hol jársz te itt, ahol a madár se jár? Ej, ez derék! Egy kis pikétet játszhatunk a reggeli után. Van a táskámban kártya, tábla, minden.

- Nem lehet, Kozsikám, mert tüstént tovább kell mennem, küldetésben vagyok.

- Miféle küldetésben? Olyan titokzatos arcot vágsz, mintha legalább is a szent koronát vinnéd. Melyik táskában van, mutasd meg!

A hadnagy mosolygott.

- No, nem, csak levelet viszek a kormányzótól Görgeynek, de az fontos lehet, utasításom van, hogy siessek vele.

- Lassan járj, tovább érsz! Hanem te! Mit látok! Hisz itt hált még valaki?

- Igen, egy asszony.

- Ejnye, te kópé - vigyorgott Kozsibrovszky gróf diadalmasan. - Csodálatos az én szimatom. Hiszed vagy nem hiszed, órák múlva is megérzem az asszonyi test illatát, anélkül, hogy szeretném. Mert én aszkéta vagyok, kis hadnagy, és csak egy illatot szeretek, a szivarfüstét. Ez az egy szenvedélyem van és az éneklés. De az utóbbit nem hagyták kifejlődni. Illetőleg a tehetséget nyomták el bennem. Egy kincset ástak el örökre. Elfojtották szisztematice. Mintha valaki eltaposna egy éledő szikrát - holott minden szál gyújtó ezer forintot érne. Értesz? Mintha összeesküdött volna az egész környezetem. Gott weiss warum? Az anyám összeszidott, ha az énekben gyakoroltam magamat, az apám lekapta a falról a vadászkürtjét, hogy elfojtsa harsogásával a hangomat. A barátaim rám rohantak és befogták a szájamat, ha dalolni kezdtem. Meg akartak lincselni. Hát nem megfoghatatlan ez? Pedig talentumom van, nagy, nyers tehetség. Becsületemre mondom. Csak egy kis gyakorlat kellett volna. Nem engedtek. Még az inasom is grimaszokat vágott, ha öltözködés közben eldúdoltam a Jesztye polskát, már vagy háromszor pofoztam fel emiatt, most aztán már nyugodtan hallgatja.

- Megcsal az téged. Láttam múltkor, gyapotot visel a füleiben.

- Kitelik a gazembertől. De látod, azért mégis hasznát vettem a talentumomnak. Ha hitelezők jöttek hozzám, énekeltem nekik valamit, s erre szépen elpárologtak. Ezeken gyakoroltam magam. De sajnos, nem volt elegendő hitelezőm s így maradt a hangom parlagon. Különben értem nem kár. De beszéljünk most terólad. Tehát egy kaland. Mi?

- Dehogy, mindössze egy szamaritánus cselekedet. Éjjel érkezett az a szegény nő, tudod, milyen hideg volt, szobát nem kapott, megkértek hát, hogy engedjem át neki a fölösleges ágyat.

- És aztán?

- Hát átengedtem, ő besurrant, a sötétben levetkőzött lefeküdt.

- És aztán?

- Bah, hiszen öregasszony volt.

- Bolond vagy, minek nézted meg?

- Hiszen nem néztem meg.

- Akkor meg azért vagy bolond. És hova lett?

- Bizonyosan lement reggelizni, mert a holmija még itt van.

- Hát azt se tudod, ki volt?

- De igen. Ösmersz valami báró Zervitz császári ezredest?

- Hogyne, hogyne! A Zervitz bárók rokonságban állanak a Kozsibrovszkyakkal, egyik Kozsibrovszky kisasszony mezalliánszot csinált a múlt században, hozzáment egy Zervitzhez, de mi sohase tartottuk a rokonságot, egyrészt azért, hogy a Kozsibrovszkyak előkelőbb, régibb család, másrészt azért, mert a Zervitzek protestánsok - s a Kozsibrovszky-család katolikus hagyományai messze vezetnek.

- Igen, mondtad már egyszer, hogy Bouillon Gottfried rokonotok volt.

- Paperlapap! - jegyzé meg Kozsibrovszky dölyfösen. - Az semmi. Hisz az csak most élt tavaly. Hanem mikor a keresztény vallás kezdődött, weisst du bruder, amikor kezdődött, akkor az egyik Kozsibrovszky-gyereknek, ha nem csalódom, XXIII. Szaniszlónak, de megnézhetjük a családfán mert meglehet, XXIV. Szaniszló, egy apostol volt az instruktora. Gondolom, Pál apostol. Volt kérlek, ilyen nevű apostol? Mert te csak nemrégen tanultad ezeket. Mikor én gyerekeskedtem, akkor... még nem tanították.

- Igen, volt Pál apostol.

- No, ugye? De most már emlékszem is, mert később aztán ez a Pál apostol valami leveleket irkálhatott a családnak, vagy a guvernantnak - weiss der kukuk. A részletekre nem emlékszem, langweilige geschichte. Csak azt tudom, hogy a szüleim gyerekkoromban emlegették egymásközt e leveleket. Gyanítom, hogy pikánsak lehettek, mert nekünk sohase mutatták. No, warum lachst du? A Kozsibrovszkyak mindig gondos, kitűnő nevelést adtak gyermekeiknek, csak énvelem történt kivétel. Tudod, a hangommal. De hát mit is akartam mondani? Igen, a Zervitzek. Mért kérdezted a Zervitzet?

- Mert az öregasszony azt mondta, hogy ő az ezredes anyja. No, de most már készen vagyok. Még csak a köpönyegemet veszem fel. Reggeliztél már, kedves grófom?

- Még nem. Egyedül nem esik jól. Az ügyvédemre vártam, aki még alszik. Ha hallanád, hogy hortyog. És még azt mondják, hogy akinek rossz a lelkiismerete, nem tud aludni.

- Tehát menjünk le, reggelizzünk együtt.

Lementek a lépcsőkön. A sarkantyúpengésre, mint ahogy a régi mitológiai világban a Pán sípjára, mind alábújtak a nimfák és najádok, úgy mozdult meg az egész konyha, Erzsi, Borka, Ancsa, meg Klacskáné, mely utóbbi összecsapta kezeit

- Árgilus királyfi huszárruhában. Ez már legény! Kutya meg a macska! Ilyet még nem láttam.

Aztán keresztet vetett magára és egész elhalványodva dadogta:

- Lányok, ebben a házban valami rejtélyes, kísérteties történik éjfél óta.

Azok körülállták és hallgatták nagyhüledezve.

- Egy az, hogy idejön a farkas, éj évadján, isten tudja, honnan, biztos, hogy szétmarcangolt volna valakit, isten tudja melyikünket, ha szerencsésen agyon nem ütik; más az, hogy az imént berohant a Zsuzsi egy kávéért: Mamóka, mondja nekem, valami különös eset van, egy fiatal úriasszony nyitott be az extrába, szakasztott olyan, mint egy angyal, úgy reszketek, de úgy reszketek, mert úgy termett ott, mint egy jelenés. Nálunk nem hált, lábnyom nincsen a frissen esett fehér hóban a fogadóig, nem jött sehonnan, nem jött semmikor, de mégis itt van. Most meg tetejébe ez a huszár csöppen ide. Felülről jön a lengyel gróffal. De hát mikor ment volna föl? Hanem iszen megmondtam én mindjárt az éjjel, hogy nem szabad a papot összefektetni az asszonnyal, mert az ilyen dolgot nem engedheti az istenke, hogy ő is ki ne adjon valami tromfot. Ehol van ni. Jó, hogy jössz, Matykó. Ide figyelj és szedd össze az eszedet, de mind, ami van, mondd meg csak, fiam, ott voltál, nem vettél te észre valami gyanúsat annál a papnál?

- Csak olyan volt, mint a többi.

- Megnézted a lábait?

- Hogy a lábait? Hiszen reverenda volt rajta.

- Hát, hogy talán fölemelődött a reverendája, mikor a kocsiról leszállott, mert mégis a lábával szokott az ember leszállni.

- Hm. Láttam, hogy nagyon kis lábai vannak.

- De nem voltak-e olyanok, gondolkozz csak jól, édes fiam, mint a lóláb?

- Tudja a mennydörgős ménkő. Nem néztem én olyan nagyon.

- Pedig meglássátok, az enyimre fog kisülni. Mert egy az, hogy aki pap, be nem teszi a lábát tudva egy olyan szobába éjjelre, ahol asszonyteremtés vagyon, ha látják; más az, hogy aki ördög, ha okos és csínyekre indul, szokás szerint a jámbor papi ruhát választja palástolóul. Oh, Szent Péter, Szent Pál, könyörögj érettünk!

Kozsibrovszkyék benyitottak az extrába, melynek egész bútorzata néhány asztal és szék volt, egy pohárszék, egy primitív kép, a megboldogult Huszák úr kövér alakja, ceruzával rajzolva. Meg egy fekete tábla a falon, melynek egyik szélén fel volt írva krétával, hogy ki mennyivel maradt adós; a másik szélén ellenben a korcsmárosné jegyezte fel őszintén a saját tartozásait emlékeztetésül. Az egyik asztalnál a losonci család reggelizett, egy másiknál, háttal fordulva a belépőknek, fiatal, szép testalkatú leány vagy asszony ült, fekete posztó szoknyában, ugyanolyan színű prémes kabátban. Huszákné az ablaknál harisnyát kötött és a szitáló havat nézte, Zsuzsi pedig ingerlő félívbe hajolva edényeket szedett ki a pohárszék legalsó fiókjából.

- Nos, melyik ezekből a hálótársad, mit gondolsz?

A hadnagy, miközben fölakasztotta a köpenyét, leoldotta a kardját, szétnézett, aztán a szemöldökével mutatta az illetőt.

- Alkalmasint az!

- Dehogy. Hisz az a korcsmárosné.

- Akkor nem tudom

- No, üljünk le valahová.

A feketeruhás hölgy a léptek zajára megfordult kissé, s egy édes üde arcocska lett látható. A beszédes fekete szemek kíváncsian fordultak a belépőkre. Előkelően volt öltözve. Magasra fésült szőke hajában fekete zabkalászok rezegtek. A legújabb párizsi gyász. - Egyszerre csak elmosolyodott ismerősen. Kozsibrovszky a fejére ütött: Vakuljak meg, ha ez nem a Crothens hercegnő - s ezzel széket fellökve, hadnagyot ott hagyva, rohant neki kezet csókolni.

- No, ezt nevezem aztán meglepetésnek, hercegnő, hogy ön itt van. A tavasz januárban, a tót hegyek között!

- Menjen, hízelgő! És maga csak így-így - szólt végigtekintve a grófon a nedves, fényes szemeivel -, így civilben?

- Tudja, én nem verekszem. Das ist mir langweilig, Fürstin.

- De, reménylem, reggelizni szokott, s ezt az én társaságomban végzi el. De ön habozni látszik. Persze, az is langweilig?

- Oh istenem, dehogy, de egy barátommal vagyok itt, a Z. Niki báróval. A legvakmerőbb kölyök a föld hátán.

- Ej, hát ő is elfér ide!

Kozsibrovszky odaintette a kis hadnagyot és bemutatta, de a »legvakmerőbb kölyök a föld hátán« olyan maflán, félénken hajlott meg, mint egy klerikus. Gondolta magában Kozsibrovszky: a fickó meg van zavarodva; úgy látszik, még ilyen gyönyörű jószágot nem látott.

A hercegnő letette a kést, villát, mert éppen egy bornyúszelet foglalkoztatta, s kezet nyújtott a hadnagynak.

- A mamája kedves ösmerősöm Karlsbadból, ahol a tavalyi nyarat töltöttük a szegény férjemmel. (Arca elszomorodott és mélyen felsóhajtott, Kozsibrovszkyhoz fordulva.) Tudja ugye, hogy meghalt?

- Tudom. Oh, hogyne! De én sohase sajnálkozom a halottakon. Hiszen csak az életet vesztették! S az oly unalmas.

- Pedig önt szerette a herceg egész lelkéből.

- Bár csak kegyed örökölte volna egész lelkét!

- Mindég a régi önző csont! Mindjárt megütöm ezzel a szalvétával!... És ön, tisztelt ellenség úr (ez a hadnagynak szólt), miféle hadműveletben van most?

- Úton vagyok.

- És a kedves anyja, hogy van?

- S most az alföldi birtokára vonult.

- Van több fia is?

- Magam vagyok.

- Csodálom, hogy eleresztette oldala mellől.

- Magyar asszony - felelte a kis hadnagy egyszerűen.

A hercegnő egy percig rajta felejtette szemeit, a hadnagy lesütötte a magáét.

- Adja át, kérem, tiszteletemet a bárónőnek. Nos, nem rendelnek semmit?

Zsuzsi szobaleány állt ott várakozó tekintettel, a ropogósra keményített kötényét illegetve - miután előbb sajtot és gyümölcsöt tett le a hercegnő elé.

A hadnagy teát rendelt és fagyos szalonnát. (Oh, a barbár!) Kozsibrovszky ellenben felsóhajtott, hogy az összes ételek oly végtelenül unalmasak, s nagy habozás után a kávét választotta, csodálkozva jegyezvén meg, hogy a hercegnőnek milyen hatalmas étvágya van.

- Hja, mert ön nem tudja, milyen későn jöttem az éjjel, átfázva, kifáradva, mindjárt lefeküdtem és voltaképpen most vacsorálok.

- Így hát értem, hogy még sajtot is rendelt.

- Talán nem szereti a sajtot?

(Akkor még nem volt meg az a borzasztó anekdota a sajt ellen, amely miatt örök időkre száműzve van a szellemes párbeszédekből.)

- Dehogy nem. Sőt. Az az én legjobb barátom az ételek közt, patrónusom, mely emel, brillírozni enged. Az apám nagyban készítette, volt vagy hat millió birkája, s egy latin versben hagyta rám a sajt receptjét.

- Hogy milyen legyen?

- Hogy milyen ne legyen.

S ezzel elkezdte recitálni:

Non Argus, cignus, non Magdalena, Mathusal,
Non Habakuk, Lazarus, caseus ille bonus.

- No, mit tesz az?

Kozsibrovszky nevetett, aztán megfogta a hercegnő sajtját és elkezdte megmagyarázni, mímelve arcával, szemöldjeivel, ujjaival a professzorok szokott előadását - de úgy, hogy meg lehetett volna rajta pukkadni.

- Argus volt a százszemű pásztor, hát hogy ne legyen a sajt túlságosan lyukacsos, cignus hattyút jelent, ne legyen a sajt hófehér, inkább sárgás, vagyis zsíros, mint ez, Magdaléna afféle pityergő asszony volt, ne legyen a sajt vizenyős, Matuzsálem öreg volt, hát öreg se legyen a sajt, Habakukot az égbe vitték a hajánál fogva, sapristi, könnyűnek kellett lennie, következésképp a sajt könnyű se legyen, Lázár ellenben beteg volt, Krisztus urunknak mondák, mikor vizitben volt nála: »Immár, uram, szagos is« - tehát nem szabad szagosnak se lenni a sajtnak.

- Maga is összeszed mindenféle bolondságokat, édes Kozsibrovszky!

- No, hát nekem is szabad tudományosan kiképzettnek lennem legalább egy ágban.

Jó öreg fiú volt Kozsibrovszky: dacára a nagymondásainak, mindenütt szerették. A magas régiókban inkább az igazmondás tartozik a kellemetlen tulajdonságok közé.

- Mondja csak, kedves gróf, ön hová utazik?

- Ahova ön, ha parancsolja - mondá nevetve.

- Ah, az én utam most nagyon szomorú, atyámhoz megyek, aki megsebesült s a főhadiszálláson fekszik. Magam akarom őt ápolni.

- Tudom. A szegény Zervitz ezredes. Együtt utazik a nagymamával, nemde?

A szép gyerekasszony megütközve kérdé:

- Miféle nagymamával?

- Az ön nagymamájával. A Niki mondta az imént.

A kis hadnagy elpirult. A hercegnő ránézett. Olyan kedves fiú volt így elpirulva.

- Hogy mit beszélt maga? - kérdé az egyik ujját rátéve a hadnagy kezére, amitől annak egyszerre bizseregni kezdett a vére. - Hiszen nincs nekem nagymamám!

- Én? Hogy én?... Igen, igen - dadogta kínosan -, említettem hogy... izé... hogy fönt a szobában... az éjjel. Ah, istenem... egy öregasszony... azaz... talán...

Most egyszerre a hercegnő arca gyúlt ki, mint egy fáklya, nagy fekete szemeit lesütötte.

Kozsibrovszky élénken kiáltott fel.

- Sapristi, mi van maguk közt?

- Tudom én, tudom én - tagolá a hadnagy és elfordította a fejét.

Olyan szép volt most ez az asszony, hogy nem mert ránézni. Attól félt, felugrik, s mindenki szemeláttára beleharap abba a gödrös arcba. Valami démon ilyesvalamire nógatta. Összeszorítá a fogait s idegesen vagdalta késével az abroszt, sarkantyújával a padlót.

Az asszony csak nézte nagy gyönyörűséggel, mert mindent kitalált.

- Uram, uram, hadnagy uram! - pirított rá az ő édesen csengő hangjával, lóbálva magát a széken, kecsesen eleresztett fejjel. - Nézze meg az ember, ahelyett, hogy én haragudnám, ó neheztel. Hát van jó esze?

- Nincs már, nincs - felelte tompán.

- Hiszen én voltam az, aki nem kellettem magának. Hát nem emlékszik, Matuzsálem úr?

S felkacagott azzal a csilingelő zsongással-bongással, mely az ibolyaillatot vitte szét ma éjjel fent a szobában.

- Legalább már ne nevetne ki - nyöszörgött a hadnagy.

- Nem magát nevetem, hanem azt a bolond Kozsibrovszkyt, aki úgy mutatta be, hogy az ő Nikije a legvakmerőbb kölyök a föld hátán.

Bugyborékolt benne a dévajság, kacérság. Hol van már a kevély hercegnő, meg a szende kis lány. Kiugrott helyettük egy csintalan, cukros menyecske.

- Jó, csak taposson, fojtogasson!

- Hát tudja mit, durcás barátunk, felejtsük el az egészet és ne beszéljünk róla többet.

Odanyújtotta a kis kezét békülésre.

- Nem, soha - tiltakozott a hadnagy hevesen. - Ezt az éjszakát nem felejtem el többé, s életemet adnám oda, ha elölről kezdhetném.

- Báró úr! - szisszent fel az asszony szigorú hangon.

A tányéraikat nézték, nem feleltek. Egyszer-egyszer lopva, félénken átpillantott egyik a másikra, s ez átsuhanó tekintetben benne volt a vágy, a csodálat és egy ébredő gondolatnak a megvillanó fényszikrája. Ha én azt tudtam volna! Egyszer találkoztak a pillantásaik. No, az volt még csak a zavar.

Kozsibrovszky diszkrét dzsentlemen volt, megnézte az óráját s fölkelt

- Teringette, elfeledkeztem az ügyvédemről, megyek őt felkölteni.

Senki se mondta, hogy ne menjen.

»Capisco, capisco« - dönnyögte útközben s valami olasz dalt kezdett dúdolni, de a Garam nem állhatta, beleugatott, dühösen rúgott rajta egyet. Sapristi, mindég akadályozza valaki a hangja kifejlesztésében.

Még tartott a kínos csönd, hallani lehetett, hogy zúg a tűz a kályhában, hogy csöpögnek a jégcsapok az eszterhajról odakünn a megenyhült időben, és hogy lélegzik az asztmatikus Huszákné az ablaknál.

A hadnagy törte meg a csendet.

- Tehát ön volt... ön... és...

A nő fölemelte a fejét kevélyen, s villámok lövelltek a szemeiből. Igazi hercegnő volt. A diadémet szinte odaképzelte az ember arra a szép aranyhajra.

- Ön pedig mindent elmondott Kozsibrovszkynak - pattant fel haragosan -, annak a javíthatlan fecsegőnek. Ő mindent tud. Hát ön tudja-e, mit tesz az?

- Oh, hercegnő, tudhattam-e, hogy egy fiatal nőről van szó? Hiszen ön félrevezetett engem - tette hozzá keserűen.

Az asszonyka nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék, eszébe jutván a félrevezetési jelenet komikuma, s ezzel elröppent a haragja, mint napsugaras levegőben a füst.

- Tehettem-e mást? Mikor úgy féltem. Oh, úgy féltem - szólt szemérmesen, csöndesen egy körte héját harapdálva.

Újból lesütötte a szemeit. Nem a kevély hercegnő volt többé. Szelíd, mélázó leány lett.

- Hiszen ha tudtam volna! - mentegetőzött a hadnagy. - Hiszen ha előlről kezdődhetnék, ha folytatása lehetne. Oh, hercegnő, ha lehetne...

Reszketett a hangja, ránézett esdőn, bánatosan, kék szemeiben epekedéssel, izzó tűzzel.

- Lehet-e? - sürgeté közelebb hajolva hozzá, hogy a forró leheletét kellett éreznie.

A szép asszony a könyökére nyugasztá fejét és gyöngéden nézett a szemeibe, de nem felelt. Az csak még jobban ittasodott meg ettől a nézéstől.

- Feleljen, feleljen!

- De...

- Tudnom kell - lihegte lázasan.

Az ajtó megnyílt, Kozsibrovszky érkezett vissza.

- Feleljen, feleljen!

Egy percig habozni látszott, a hadnagy észrevette ezt a vergődését a léleknek azon a finom arcon s erőszakosan nyúlt a keze után, mire elhúzta azt, és hirtelen eltünteté az asztal alatt, utána eltűnt a másik kéz is, ahol ismét a kézről tűnt el valami. Egy kis arany karikagyűrű, ha tudni akarjátok.

A kis karikagyűrűt aztán begyömöszölte egy kenyérgalacsinba, mindez oly roppant gyorsan történt, hogy mire Kozsibrovszky az asztalig ért, már csak azt láthatta, hogy egy kenyérgolyó gurul-gurul, végig az abroszon a kis hadnagy felé, aki azt elkapja, nyomogatja, morzsolgatja, ahogy ez már szokás így az asztalnál a kenyérgolyócskával, míg aztán egyszer csak senki sem vigyázza, senki sem tudja, hová lesz,

- Nos? - kérdé tréfásan a lengyel úr.

- Magát szidtuk Kozsibrovszky.

- Miért, hercegnő?

- Hogy elmentél - felelte a hadnagy sugárzó arccal.

***

Félóra múlva előálltak a fogatok, felrakták a táskákat és az "Arany Bogár" cselédsége, mely sokat beszélt a Nr. 2-beli eseményről, sokat észrevett és sokat ki is talált, de mindent mégsem tudott, nagy kíváncsisággal állta körül a járműveket.

- Ha úgy áll a dolog, ahogy te mondod, fiacskám - mondta ki a szentenciát Klacskáné a Zsuzsi magyarázata után -, ha a pap asszony volt, az asszony meg huszár (Ejnye, ejnye, leány, mi jut az eszembe, te már az éjjel tudtad ezt, hogy a papot odaszállásoltad), ha úgy áll a dolog, hisz akkor csak az történt, hogy egy tiszt meg egy szép asszony együtt töltötték az éjszakát. No már ebben aztán semmi sincs.

Nagy susogás, nyüzsgés támadt, mikor végre kijöttek az uraságok, s Kozsibrovszky gróf ahhoz a cifra szánhoz vezette karján a drága szép asszonyt, akin a főtisztelendő kanonok érkezett volt az éjjel. Kitört a csodálkozás, a bámulat. "De derék anya volt, aki szülte."

Klacskáné előre tolakodott, mert hátha mégsem úgy volt, mint Zsuzsi állítja, s majd kidülledt a két szeme, úgy odanézett, mikor a szánba lépő asszonyság fölfogta egy csöppet a szoknyáit, s látható lett a lába. Klacskáné hátrasúgott az Örzsihez meg a Borkához: "Asszonylába vagyon, csakhogy olyan kicsike, hosszúkás, mint a rozmaring levélkéje".

Aztán a huszárhadnagy is odaugrott a szán mellé, s betakargatta a lelkem gyönyörűséget a bundába, s kezét ott is felejtette egy kicsinyég a bunda ujjában, mindezt a vak is észrevehette, hogy miért van - és azt kérdezte halkan, hogy senkinek másnak nem lehetett hallani:

- Mikor jöhetek?

- Mihelyt lehet.

- Félek, hogy még sokáig nem lehet.

Ezzel megindult volna a négylovas szán, szóra kerekedtek a hámokon a csörgők, karikák, de a huszárhadnagy még utánafutott, s a kapuboltozat alatt, minthogy lassan indult, utolérte; volt még egy kérdése:

- Oh, istenem, hiszen még a keresztnevedet se tudom szívecském.

- Mária vagyok - felelte a szép asszony és még egyszer megsimogatta az édes lágy tekintetével.

Mire aztán a huszár is hirtelen kezet fogott a lengyel gróffal, belevetette magát a tót szekérbe, melyen mint asszonyság jött az éjjel, Matykó az ökleit szorongatta zsebeiben, hanem az mindegy volt, azért a tót szekérke megindult a rohanó szán után egész a kovácsműhelyig. A kovácsműhelynél kétfelé vált az út, a szán jobbra ment, a kocsi balra, és a távolság egyre nőtt, nőtt két repkedő fehér kendő között.





A MEGROMLOTT "ÁLLÁS"



1897

Ezelőtt vagy két esztendővel utaztam ama városok egyikében, ahol iskolában jártam. A megyei főispán, egy igen tisztelt barátom, várt a megérkezésnél.

- A mai estédet én foglalom le - mondá -, velem kell jönnöd vacsorálni.

- Igen szívesen.

- Nem nálam, a vendéglőben - tette hozzá.

- Igen helyesen, magam is jobban szeretem az olyan helyet, ahol egy kis lármát csaphatok, ha valami nem úgy van, amint szeretném.

Vacsora idejéig megnézegettem a városkát, melyet huszonöt évvel ezelőtt láttam utoljára. A magyar kisvárosok alig épülnek valamit. Budapest minden erőt fölszí, mindent fölfal előlük, de huszonöt év mégis nagy idő, s ha a lakosság semmit se változtat, bezzeg nem henyél az idő, itt-ott ledől egy ház, elkorhad a kerítés, néhány fa nagyobbra nőtt, egy-kettőt kivágtak, szóval észrevétlenül átváltozik az utcák kinézése, mint az asszonyi arckifejezés, ha egy fogat kihúztak a szájban valahol. Szinte bajos volt beilleszteni fölbugyogó diákkori emlékeimet e megváltozott színtérbe; a keret nem segítette azokat elő, de megzavarta.

Hogyan? Ez volna Plavóczy Mihály uramék kertje, ahova átmásztunk az esti szürkületben megdézsmálni a körtefákat? De hát a körtefák hova lettek. Most egy fakereskedő ölfa rakományai állnak ott. Amabban a sárga házban lakott Tóth József professzor úr, »nagy tanügyi portentum«, mint akkoriban mondták. Még most is fülembe cseng a hangja, mikor a hexametert és a pentametert magyarázza, kissé tótos dialektusával ad oculos.

- Ide figyeljetek, nebulók. Ha így mondjátok:

»Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok« - ez a hexameter.

»Tóth József vágyok in, szépirodálmi tánár«, - ez a pentameter.

Ha pedig együtt mondod:

Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok, Tóth József vágyok in, szépirodálmi tánár - ez a disztihon.

A jeles tanügyi bácsi mindenütt a saját énjét látta, mindenütt ebből indult ki s mindent ebből a szempontból ítélt meg. Vizsgai dolgozatul is ezt a témát adta fel: »Tóth József és a nevelésügy.« Be szeretném látni a kis köpcös, rátarti emberkét, ha él még.

Hát ez miféle rét balra? Nini, hiszen ez a mező, ahol a pige játék folyt, meg az ütközetek a mesterlegényekkel, de az iszapos patak, melybe bekergettük őket, kiapadt, eltűnt, csak egy kis mélyedés látszik és a bujább fű jelzi, hogy ez a csík valaha egyéb volt. A kis kőhidacska még must is megmaradt félig romban: a híd túlélte a patakot. Hát nem mulatságos ez? Ezen a hídon tanulgattam reggelenként (mert surcra musis amice) a leckéimet Homérből. Mint villámcikázáskor a menny, a híd láttára megnyílik eszemnek az a fiókja egy percre, ahova a betanult görög mondatokat begyömöszöltem, istenemre, újra el tudom mondani:

"Alloi meri ra theoi te kai anéres hüppokorüsztai."

Ott a vén körtefa; úgy nézem, azelőtt lombosabb volt, délutánonként jóízűen szundikálgattam alatta (mert plenus venter non studet libenter).

Az estszürkület leszáll (még rövidek a napok, április közepe van), mintha valami homályos piszkos pép ereszkednék alá az égből, nyugatról felzúg az esteli szélben a Bonga erdő: télen nem volt hangja, most egyszerre megszólal, mintha milliárd nyíl süvítene a levegőben.

De jó volt, oh, de jó volt, mikor még odajártunk pipázni nagy titokban a Bonga erdőbe, hogy a professzorok meg ne lássák. Micsoda komisz dohányt szíttunk mi akkor! S mégis mennyivel jobb volt az a mostani havanna szivaroknál!

Ezer meg ezer aprósága a diákéletnek szökött elém, a cserebogár malmocska a fűzfaháncsból csinált kis síp, a parittya, melyből a városka kutyáit infesztáltuk, a kampaverők, melyeket a hónunk alatt cipeltünk, a zsindelypuska a hegyes nyíllal - azzal lövöldöztünk a Zeheriné nénémasszony libáira. De ki bírná véges-végig elszámlálni a diákévek örömeit.

Mint mikor a vén asszony szárított virágokkal telerakott imakönyvében lapozgat, olyan érzelmekkel őgyelegtem még egy darabig az utcákon. Itt a fűszeres bolt, ahol a szentjánoskenyeret és a krumpli-cukrot vettük, meg a gombostűket a rovaroknak. Ennél az ablaknál egy szép szőke leány kötögetett, mi nagyobb diákok »glaükopis Athéné«-nek hívtuk egymás közt. (A szöszke Athéné volt az egyetlen asszonyszemély, akit ismertünk.) Szemem most is epedve pislant fel megszokásból, de most üres az ablak, üres, üres. Hol lehet már azóta a glaükopis Athéné!

Így elmélázva a múltakon, egyezerre elémbe toppan, akárcsak a gyorslábú Achilleüsz, a főispáni hajdú.

- Őméltósága várja már a nagyságos képviselő urat.

- Hol?

- A cukrászda előtti padon.

Megnéztem az órámat; csakugyan a vacsora ideje, de meg lehet azt látni óra nélkül is a városka sürgés-forgásán. A petróleum-lámpákat kezdik meggyújtani, a kofák csomagolnak szerte a piacon. A vidáman ugrándozó csizmadiainasok kezeiben nagy kenyérkaréjok jelennek meg ritmikus mozgásban azon félkörben, mely a kéz szokott helyétől a szájig visz, a majszternék szemérmetesen a kötényük alá takarva viszik a vacsorához való nedveket, sört vagy bort - amit nehezen vár már otthon a gazda.

Egy pár perc múlva ott voltam a cukrászda előtt, ahol a főispán várt a padon ülve, erős beszélgetésbe elmerülten egy az ajtóban álló, fakó arcú, sovány vénasszonnyal.

- Nos - szólt, mihelyest megpillantott -, megnézted a fiatalkori emlékeket?

- Meg.

- Mind?

- Körülbelül.

- Egyet azonban még mindig mutathatok. No, nézd meg jól a teens asszonyt)

Megemelintettem a kalapomat és megnéztem, ő szintén reám mereszté fénytelen, mocsárszínű szemeit, nagy kíváncsian szúrósan, mintha le akarná velök kaparni huszonöt esztendő patináját, kormát rólam.

Derengett valami előttem is, mintha a ködön át ismerős arc próbálna kifoszladozni, de amíg egy vonáshoz kihúztam a másikat, hogy egybeállítsam, rendesen összeomlott az egész.

- Ejnye - türelmetlenkedett a főispán -, kihez írtad azokat a szép verseket?

- A verseket - dadogtam, és a szájam bambán, tehetetlenül nyitva maradt.

- Hát a Szabó Ilonka...

Micsoda? A Szabó Ilonka? A »Glaükopis Athéné«? Éppen tíz perccel ezelőtt gondoltam rá.

- Lehetetlen, lehetetlen... Azaz örülök.

- Ugye hogy megváltoztam? - szólt a cukrászné egy mély, bánatos sóhajjal. - Ilyenek az esztendők... az esztendők!

Bizony, az esztendők, hogy eljárnak. Kivált a szegény asszony fölött. A férfi csak egyszer hal meg, az asszony kétszer. Mikor megöregszik, és mikor a lelkét kileheli. S csak az első halál nehéz neki, a másodikat már jól kiállja.

Alig válthattam egy pár szót "a gimnázium kedvencével", aki azóta rommá lett, már fölkelt a főispán, a karomat megfogva:

- De már menjünk is vacsorálni.

Vagy ötven lépésnyire volt az "Arany Griff", a régi fényes vendéglő, de milyen ocsmánynak, piszkosnak tűnt most fel, pedig azóta már csinosítottak is rajta.

Egy nagy termen mentünk keresztül, melyet a Garibaldi képe díszített s néhány rózsaszín tüllel dekorált tükör. Az asztaloknál szórványosan ültek a szokott kisvárosi alakok: néhány katonatiszt a hosszú asztalnál, a sztereotip utazó ügynök egyedül, távolabb három dorbézoló fiatal úr, homlokukra lecsüngő hajjal, bizonyosan a megyei aljegyző és két gyakornok a törvényszéktől. Ha még hozzá vesszük az ott őgyelgő kucsébert, az étlap-tanulmányozásba merült tűzoltóparancsnokot és a három ágú petróleumlámpát, mely nyájas, barátságos fényt vet a felerészben fehérrel, fele részben színessel terített asztalokra, teljesen meg van rajzolva a kisvárosok mindenik étterme.

Egy üres gömbölyű asztalnál állapodtam meg hirtelen elhatározással.

- Ne üljünk ide?

- Dehogy. Hát nem látod, hogy ott várnak bennünket?

S kezével a nagy terem alkoven formájú oszlopos keskenyebb folytatására mutatott, hol L alakú asztalnál vagy húsz-harminc férfi ült élénk zsibongással. Az asztalon két virágpohár volt nárciszokkal és félig nyílt orgonavirággal, azonfelül mazsolaszőlővel és mandolával megrakott üveg gyümölcstartók jelezték a lakoma ünnepiességét.

- Kik azok? - kérdém önkénytelenül visszahőkölve.

- A hatodik osztály - felelte a főispán flegmával, - Nem ösmered meg?

- Miféle hatodik osztály?

- Ej, hát a tanulótársaid.

- A tanulótársaim? A hatodik osztály? Lehetséges-e?

- Testestől lelkestől, barátom, kivévén a megholtakat, mind előhordattam a mai napra.

Elálmélkodással siklott végig rajtuk a szemem. Az én tanulótársaim? Ezek az idegen urak? Ezek a bozontos szakállú, hanyag külsejű alakok, Lehetetlen, lehetetlen. Nem, nem ösmerek egyet sem. Nincs egy vonás, egy jel, ami fogantyú lehetne.





A FEKETE KAKAS



1899

Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik, és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a rokkant katonát, és küld helyette egy másikat, egy erőset. A halál is változtatja a maga szolgaszemélyzetét.

Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha, kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne; rázta az embereket, vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát megszűnt, mert hasznavehetetlen, s jött helyette az influenza.

Új seprő jól seper: a kis Parászka községet valóságosan megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az utókövetkezményekben pusztult el, tüdősorvadásban, vérszegénységben. Csak azok menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol fölvették magukat, húst és vért szedtek össze.

Különösen a következő, az 1890-iki tél volt veszedelmes. Az influenza is fiatal volt, a tél pedig bolondozott, még december elején is nyárra játszotta magát. Minthogy azonban se a meleget, se a hideget nem eszi meg a kutya, hát januárban aztán minden maradék hideg előjött egyszerre olyan erővel, hogy az öregemberek is csodálkoztak: »Ilyen hideg lehetett a moszkvai, mely Napóleont leteperte.«

Ekkor halt meg Kosztohay Péter, a község kilencvenöt éves embere; Divényi Szepi bácsi, a gyerekek barátja, aki minden vagyonát bábukra, fahuszárokra, kis bögrékre és kis kannákra költötte, nem voltak gyermekei, a másokéit szerette; meghalt a nyugalmazott kulcsárné, a Francka néni, az egyetlen asszony, aki még burnótozott, úgyszintén letette a kanalat Tóth István uram, az elaggott prókátor, és Ujlaki Mihály, a legnagyobb birkózó a vidéken, aki a száguldó bikát megkapta a szarvánál fogva és egy tapodtat sem eresztette tovább: »Hopp, állj meg, hékás!«

Csak a nevezetesebbeket soroltam föl. És már mindegy, akik elmentek, hát elmentek isten hírével, nagyobb baj az, hogy akik megmaradtak, keresztülmenvén az új betegségen, csak hálni járt beléjük a lélek. Ilyen rossz karban valának Makutyi Jánosné, a szép fiatal Bolnádyné szül. Szabó Rozália, Veres Mihály, Nagy Károly, a felső soron Kuponyi József, Értelmes Imre és Pataky Pál. Persze itt is csak a nemességet említem, a paraszt nem számít.

No, de milyen nemesség ez! Szalmafödeles házikó a kúria, szúette rámában egy vén címer, egy keményen megvasalt griffmadaras láda, abban egy köteg régi írás, egy vén rozsdás kard, mely lelóg a mestergerendáról (sokat csuklik a másvilágon, aki utoljára viselte), egy ezüst, címeres gyűrű valahol a fiókban (aranyra nem telt az ősöknek se) és húsz-harminc holdnyi föld a szent korona testéből a parászkai határban. Ebből áll az egész dicsőség.

Hanem hát jó tanító a félelem, hamar civilizál. Jézus, Mária! mi volt az tavaly, mikor Brogly ráparancsolta a betegekre, hogy menjenek a nyáron Gleichenbergbe. Mikor fölállította: vagy meghalni, vagy Gleichenbergbe menni!

No, csak az kellene még! Bolond beszéd! Hol vennénk mi arra pénzt? Majd csak hogy föl nem lázadtak a betegek. Mit keresnénk mi Stájerországban? Lehet is a halál elől elfutni!

Az értelmesebbek, mint például Kresztics, a szűcs, egyenesen a doktor ellen keltek ki:

- Butaság Broglytól! Jó levegőről beszél? Egye meg a tudományát! Hiszen ha a föld forog a nap körül, mindennap belefordul mindenféle levegőbe, ez csak világos.

Ellenben a doktor javára érvelt Szlanyiczkiné, aki fiatal korában komorna volt Pesten és sokat tapasztalt.

- Lehet a dologban valami, mert én is ösmertem egy grófot Pesten, aki a vézna gyerekei mellé egy gleichenbergi leánykát hozatott, és a leányka csakugyan jó volt a hektika ellen, mert a gyerekek megizmosodtak és még a mai napig is élnek.

Így volt ez tavaly, de mikor az árendás Holz Lipót és Flingi molnár (akiket egyedül sikerült rávenni Broglynak a gleichenbergi fürdőzésre) pirosan tértek meg, olyan cipóábrázatokkal, mint a váci kanonokok, míg ellenben a többi influenzások otthon apránkint elcsepegtek, mint a halál pitvarában meggyújtott faggyúgyertyák, akkor beadták derekukat a parászkaiak is a levegő különfélesége előtt, és az idei influenza után Broglynak veszekednie se kellett, maguktól készülődtek Gleichenbergbe a lábadozók. Nem kérdezték: hol veszünk pénzt? Nem mondták gúnyosan, mint tavaly: »Majd ha a lyukas hídon találunk.« Egyszerre nyíltak mindenféle források: Bolnádyné egy rétet adott el a zsidónak, Veres Mihálynak az ügyvéd fia küldött Losoncról kétszáz forintot. Pataky Pál uram a szép növésű Nyíl csikót adta el egy huszártisztnek, Értelmes Imre a takarékból vett fel kölcsönt. Egyszóval az ember szereti a saját bőrét és szívesen nyit valahol egy fiókot, ha a halállal kell alkudozni.

Gond erre nézve csak Kupolyiéknál volt. Az öreg pár, férj és feleség, tisztes békében élt együtt, az Isten is szerette őket, mert hosszú, verőfényes öregséget adott nekik, ezüst hajat, ezüst szemöldöket és arany kedélyt, de mintha aztán egyszerre megbánná. »No, de elég is már aranyból és ezüstből Kupolyiéknak«, hagyta őket szegénységben. Vagy húsz holdat művelt a két kajla ökröcskéjük, de a kicsiny birtok is meg volt terhelve, csak éppen hogy lézengtek rajta és csak úgy, hogy egyetlen unokájuk, a Pali is már keresni kezdett a sovány földek termése mellé.

A Pali, a kis Pali. Istenem, milyen hamar megnőtt! Hogy elszaladtak az esztendők! A Pali apja, anyja elhalt, mielőtt még ismerhette volna őket, s ő az öregek közt nőtt fel boldogan, mert a nagyszülők jobban szeretnek az édeseknél.

De milyen különös volt az a növekedő fiú ebben a fonnyadó környezetben, ebben az ócska házban. A tiszta, sima homloka, és mikor piros száját kinyitotta, benne azok az újdonatúj fehér fogak. Az ember majdnem kísértetbe jött fölkiáltani: Ejnye, mit zavarjátok az összhangot? Hiszen itt minden öreg és minden összeillik, a gerendáktól kezdve a mohos háztetőig. A komondor, aki sajátságosan ugat, mert sok foga hiányzik, az öreg szolga, a Pap Vince, aki összetöpörödve, meghajolva gurul a napi foglalatosságai mellett, mint egy gombolyag, az anyóka a fekete fejkötőben, a nyájas arcával, a nagyapó a botosokban, az ökröcskék, akik kedvetlenül vonszolják az ekét meg a szekeret s úgy jár a mellök, mint a fújtató a kovácsműhelyben, ha egy kicsit dolgoztak, és künn a kertben a vén szilvafák, melyek beszüntették már a termést és csak arra jók még, hogy egy kis árnyékot tartsanak nyáron s utolsó istenhozzádnak egy kis meleget adjanak az öregeknek, a kályhába jutva.

Az öreg tehénkéről el is feledkeztem, pedig az volt a nagy fönntartó, a Riska. Egyszer már el akarták adni, de a mészáros megnézte a fogait: »a kutya se eszi ezt meg« s nem vette meg.

Kupolyi vígan dörzsölgette a kezeit.

- Ej, ha a húsa nem jó, a teje még mindig jó. Hát hadd maradjon a tehénke.

- De ha már nem akar enni - ellenveté Kupolyiné.

- Semmi az, anyóka, semmi az. Fölvágjuk neki apróra a burgundiát és megtörjük pépnek a mozsárban. Csak éljen ő szegény mivelünk.

Minden, de minden öreg volt itt - mintha a Matuzsálem itt hagyta volna a háztartását és az nem tudna elmúlni azóta. Vince egy hollót fogott valahol, aztán kalitkát csinált neki s fölakasztotta az eszterhéj alá. A holló is nagyon öreg volt már, és Vince váltig emlegette:

- Azt mondják, sokáig él, hogy kétszáz évig is elél. De már kilesem, mondok, és azóta gondját viselem a kis semmiházinak.

A kerten keresztül is patak folyt (az volt köztük a legöregebb), a patakra járt inni egy veréb, egy teljesen fehér, ősz veréb, mintha bemeszelték volna; az anyókának megtetszett, s ha a kertben meglátta, kenyérmorzsákat szórt neki. Mindig eljött ezentúl, megszerette az ingyenélést. Később aztán annyira nekibátorodott, hogy a pitvarba is bejött s egész nap ott lábatlankodott maga is, vedlett, vén fickó, az öregek körül. Különösen az anyókához ragaszkodott a kis bolondos. Néha a vállára is fölrepült s utána mászkált kamrába, pincébe, mint egy kis csibe.

És olyan vidám volt ez az egész ócska kúria, ezekkel a vén teremtésekkel benépesítve. Az udvaron orgonavirág nyílt tavasszal, ősszel szőlőfürtök himbálóztak a lugason, és a jókedv télen-nyáron ott fénylett a ráncos arcokon. A szegénység, az igaz, gyakran leskelődött a kapunál, a rozzant kerítésnél, néha a házba is belépett, de a Palihoz hozzá nem fért, mert az öregek örökké körülötte tipegtek a szeretetükkel. S nagyerejű a szükség, tisztelet neki, de akkora falakat, mint a nagyszülők szeretete, még ő is ritkán bír áthágni.

Hanem egyszer sem volt olyan víg ez a kúria, mint azon a napon, amikor a Pali hivatalba jutott.

Mert úgy van az, hogy ami kövérséget az Isten beletett a bánáti földbe kívülről, ahelyett itt, a felvidéken a vékonyabb talajt kibélelte belülről kincsekkel. Egy kőszénbánya volt a szomszéd faluban, Vernyón, s minthogy a fiatal Kupolyit iskoláztatták is egy kicsit az öregek, ameddig tellett, némi szakértelemmel bírván, a bányamérnök mint segédjét alkalmazta a munkánál.

Ez okozta a nagy örömet, az egész ház föl volt villanyozva, az anyóka sütött-főzött, segítségül hívatta a szomszédból Benáknét, aki olyan vén volt maga is, mint a palojtai országút, de a főztje megfiatalította a haldoklót is. Még fűtöttek, mert kora tavasz volt, de azért a napsugár is megtette a magáét, egész nap besütött az ablakon. Mindenki sürgött-forgott; az öreg Vince fát vágott és hordta be a tűzhelyre. Csak úgy csorgott le a verejték ráncos nyakán. Az anyóka kalácsot dagasztott s uram bocsáss, valami száz esztendő előtti dalt dudorászott, eközben egyre jöttek a faluból meggratulálni a gyereket az öregek kortársai, és a Sajó minden erejét összeszedte, hogy még egyszer olyan élesen ugasson, mint valaha fiatal korában. A nagyapó maga csoszogott le a pincelépcsőkön s öreg pókhálós üvegeket hordott föl a hóna alatt. Tip-top, tip-top. Olyan kedves volt a nagyapó azokkal a borzasztó öreg flaskókkal.

És milyen volt aztán a lakoma! Az anyóka ült az asztalfőn. Mellette a Pali keresztanyja, Kelemen Miklósné, aztán a keresztapa, az öreg Sándor István, aztán a Pali fiú, az asztal végén a nagyapó a maga elé rakott borosüvegekkel. A kutya az asztal alatt a csontokon csámcsogott, a veréb is bent volt és vígan ugrándozott a kemence környékén. Csak az öreg Vince ebédelt künn a konyhában, mert hiába, a nemesemberek mégiscsak nemesemberek! Mégse lehet beültetni az öreg Vincét, hanem azután, ebéd végén, a borozáshoz neki is helyet szorítanak az asztalnál, mert őérte is meghalt a Jézus (de természetesen csak félig).

- Gyere, Vince fiam, ülj közénk te is egy kicsinyt. Hanem előbb vigyél ki egy kis májat a hollónak.

Hát Vince is odatelepedett, és megindult a nagy diskurzus, a régi időkről. A nagyapó pedig csak dűtötte a bort, és a szemek egyre csillogni kezdtek a fehér hajak alatt, mint a pásztortüzek a havasokon. A pipák is előkerültek a zsebekből, meg a hólyagzacskók, megeredt a füst, s lassankint ott reszketett, ott hajladozott fejük fölött az a kéklő fátyol, mely nem takar el semmit, sőt inkább jobban látnak rajta keresztül az öregek. A nagyapó beszédes lett, a Kupolyiék régi dicsősége kezdte feszegetni a mellét. A harmadik pohárban benne szokott lenni. Intett is már neki az anyóka a szemével, hogy elég lesz, de a nagyapó csak visszahunyorított hamisan, és a negyedik pohárból kezdett szopogatni, miközben szélesen mesélte el, hogy mikor az a nagy ínség volt a múlt század elején, Kupolyi Pál három falut adott zálogba öt kenyérért és egy török asszonyért. No, ugyan nagy bolond volt, hogy mikor a kenyér annyit ért, evőt is vett hozzá.

Kapott a szón Sándor István uram, mint az elejtett kenyérgalacsinon, s ízében gyúrt belőle egy pohárköszöntőt, hogy azt mondja: amit elpocsékolt az egyik Kupolyi Pál, visszaszerezheti a másik Kupolyi Pál, s ha asszonyért ment el a három falu, visszahozhatja másik asszony a hozományával, annál is könnyebben, mert a mostani Pál - »nem azért mondom, hogy a keresztfiam« - kiválóképpen kellemetes az asszonyi személyeknek.

De már ebből a galacsinból meg a keresztmama gyúrt hamar egy golyóbist:

- Az ám, hm, de akkor nem férjes asszony után kellene szaladozni, hm.

No, ez most kipattant. Az anyóka búsan bólongatott a fejével, a nagyapó torkát mintha fojtogatná valami, sőt a Vince szájában is kialudt a pipa, és lehorgasztotta a gömbölyű nagy fejét. Mert hát igaz volt, két falu nyelvén csúszkált a pletyka a vernyói szép Horváthynéról, aki behálózta Palit. Tagadni sem lehet, csak a vakok közt, látják őket találkozni erdőn, mezőn, a várromoknál, előre megbeszélt helyeken.

Elvörösödött a Pali arca, okos szemeit lesütötte, talán mondani is akart valamit, amivel elfújja, mint a könnyű pelyhet az öregek homlokáról az odalopózott árnyékot, mikor egyszerre csak honnan, honnan nem, odahozza az ördög Gilágót a két rajkójával a pitvarba (kiszagolja a vén imposztor, hol öltek malacot, hol van vendég), s rárántják hirtelen a Balassa Antal híres csárdását, s - kutyaadta teremtette, - fölugrik a nagyapó az asztal mellől, se szó, se beszéd, derekon csípi az anyókát, aztán uccu hopp, uccu hopp, elkezd vele tipegni, csoszogni, egyet fordul, egyet kurjant, egyet bokázik, az anyóka sikongat, nevet is, szidja is: »Ugyan eredj, vén salabakter, nem szégyelled magadat!« de az öreg (mintha a vesztét érezné) úgy megrakja, úgy megaprózza, hogy csurog róla a verejték.

- Jaj, mindjárt eltaposod a fehér verebet.

No, ez megijesztette. Sikerült az anyókának kisiklani, kifutni a pitvarba, ahol is nagy patáliát csinált a Gilágóékkal: »Mennétek inkább vályogot vetni, haszontalanok.«

De bár ne csinált volna patáliát, mert ezalatt ott bent a vén gyerek, a kályha is fűtött, a bor is, a tánc is (csuromvíz volt rajta az ing), bolond fővel kinyitja az ablakot, hogy, azt mondja, a füst kimenjen...

Hát ki is ment a füst, de alighanem megy ő maga is utána a másvilágra.

Másnap már megvolt az influenza. Élet-halál közt lebegett hetekig, s bár nagynehezen kimászott a tüdőgyulladásból, de már nem ember többé, nem Kupolyi József ez már, csak az árnyéka. Napról napra fogy, köhög, éjjelenkint izzad, s ha négyet-ötöt lép, elfúl a lélegzete, mintha késsel metélnék a mellét. Az ágyat elhagyta, de a sírt át nem ugorta.

Szomorú lett a vén kúria, és az anyóka majd kisírta a szemeit, éjjel-nappal forgatá elméjében, miként lehetne elküldeni az öreget a balzsamos fenyvesek közé. (Ilyenkor tud harapni a szegénység.)

Dr. Brogly, akivel tanácskozott, megvizsgálván az öreget - olyan volt szegény, mint egy aszaltszilva -, megkopogtatta, meghallgatta a mellét és megmondá egyenesen:

- Nem érdemes már komédiázni erre a rövid időre.

De amikor látta, hogy az anyókának zokon esett a szó, hogy a szemeibe könnyek szöktek, hogy az arca sárga lett, mint a viasz, megenyhíté ítéletét:

- Hiszen csak a pénzről van szó, Kupolyiné asszonyom. Ne értsen engem félre. Az öregnek nem ártana egy kis tartózkodás, egy kis pihenés a fenyvesek közt, s ha tudnám, hogy a harisnya tele van aranyakkal, magam is nógatnám, de így csak azt mondom, hogy új tüdőt és fiatalságot ott sem árulnak.

Mindegy, azért az anyókának mégiscsak örökké ez járt az eszében, hátha mégis használna a fürdő, erről beszélt naphosszat a Vincével, este, mikor a bányából megjött, erről suttogott a Palival, végre aztán meghozták a határozatot:

Ha jó termés lesz, ami gabona terem a bevetni és őröltetni valón túl, azt arra szánják, hogy az öreg elmehessen az árán. Mert használ vagy nem használ, de meg kell legalább próbálni.

Igen ám, de hátha annyi se terem, amennyi kell. Maga Kupolyi csak mosolygott csöndesen, ahogy a betegek szoktak ilyeneken.

- A földecskék jól meg vannak trágyázva, anyóka, de csodákat ne várjatok szegényektől. Aztán mit is kötekednétek az anyatermészettel énértem. Ha hínak, megyek. Úgyis el vagyok már én fáradva.

- Ne beszélj így, jaj, ne beszélj így!

De volt légyen bármely sovány a reménység, azért az sokat ért az anyóka jó szívének és mindnyájuknak. Mert mindnyájan kijártak (vasárnap a Pali is) a búzát nézni, amint a kalászát hányja, amint a toklászait kiereszti, amint sárgul, és a kalászok mint biztattak, a kék búzavirágok s a piros pipacsok úgy nevettek, de úgy nevettek - hogy a nagy szomorúságukból mindig elszedtek valamit. Vince is mindig azzal a szóval jöhetett haza este a határból:

- Hát a búza csak jó, nagyasszonyka.

Az öregapó nem járt ki az udvarból és soha nem is kérdezte a búzák állását, hallani sem akart róluk, ne gondolják, hogy számít a termés árára. Hanem nyári estéken mégis kivitette karosszékét a kertbe, annak is a legutolsó végibe, ahol órákig hallgatta a búzák zúgását... Hogy mozognak, hogy suhognak, mintha futnának.

Aztán jött az aratás, a betakarítás, asztagba rakták a szérűn. Hát bizony nem több, mint tavaly volt, a szalmájára nézve. De meglehet, jól fog fizetni.

És hogy várták a tótokat. Olyan epekedés még nem volt tótok után ezen a planétán. Végre egy hétfői napon megjöttek, belefogtak a cséplésbe és nyomtatásba. Oh, ezek reményteljes, izgatott napok voltak. Kupolyiné minden órában odatipegett megnézni, a fehér veréb mindenütt utána, de annak ugyan nem volt szabad egy szemet sem megenni a búzából. Éjjelenkint Vince és a Pali háltak a garmadán, Pali ágyneműben, Vince pedig csak úgy, ahogy volt, sőt még a csizmáit is lehúzta. Mert a meztelen láb a parasztember egészségügyi tanácsadója ilyenkor. Ha csizmában volna, nem venné észre, ha hirtelen csípősre fordul az éj, megfázhatna a melle, de a fedetlen láb érzékeny bőre felkölti és meginti: »bújj be a szűrödbe, atyámfia!«

Becsületesek voltak a tótok, legalább semmi gyanús nem fordult elő, hacsak azt nem vesszük (amiért a Vince nagyon haragudott), hogy sokat beszéltek egymást közt ángolul, a garmada pompásan szaporodott, igaz, hogy az asztag nagyon fogyott - de nem igen történhetett semmi miskulancia, mert a Vince úgy alszik, mint a nyúl, egy macska nem mehet el a szérűn, hogy föl ne serkenjen.

Csak egyetlenegyszer fogta be a szemhéjait erősebben, két mézzel bekent tapadós ujjával Majmuna, ama bizonyos Álomtündér. De az is micsoda előre megfontolt ravaszság volt! A Pali egy tele kulacsot hozott magával egy este, s rátukmált belőle vagy két »huzatot« az öregre. Hát elaludt tőle, mint a tej. No, jól van, - egyszerre csak érzi éjfél felé (de nem tudja: hallja-e vagy álmodja), mintha szekér gurulna nagy lassan a szérűre, mindig közelebb, közelebb, míg egyszerre megáll a garmadánál. Nagy erőfeszítéssel föl akar ugrani, de nem sikerül. Valami súgja neki a csodálatos félébrenlétben: »Kelj föl, lopnak«, de tehetetlen. A lovacskák megrázzák magukat és a hámok összezörögnek... Erre mégis fölpislog (huh, csakugyan valóság, itt áll a szekér), megdörzsöli a szemeit. (No, iszen szépen vagyunk!) A holdvilág süt, a csillagok ragyognak a kék égbolton... minden tárgy jól meglátszik, csak egy kicsit az éj leönti a maga kísérteties mártásával.

Vincében fölbugyog most az élet, kiáltani akar, a mellette heverő vasvillához kap, de aztán meggondolja, hogy többet ésszel, lassan, óvatosan fölemelkedik, nem jobban, csak a derekával, éppen csak hogy áttekinthessen a garmada túlsó oldalára, mert ott folyik, ami történik, de egyszerre ámultan kezdi csóválni a fejét attól, amit lát.

Hiszen maga a Pali áll ott és intézkedik, mutogat a kezével. Egy csomó parasztember, csupa falubeli ismerős, jár-kel némán, lábujjhegyen, nehéz zsákokat emelnek a fakó szekérkéről és nagy óvatosan, hogy zajt ne okozzon, hozzáöntik a garmadához.

Vince megértett mindent és csöndesen morogta:

- Jó, jó, hát nem láttam semmit.

Aminthogy nem is látott többet, mert öreg szemgolyóit elhomályosították a könnyek, s ősz fejét lehajtván a ponyvára, tüntető hortyogással jelezte, hogy mélyen alszik.

Csak reggel mondá a Palinak, nézegetvén a garmadát:

- Mintha most nagyobbnak látnám ezt a rakást.

Pali vállat vont együgyűen, de nevetett befelé a lelkébe, mint szedte rá a jámbor öreget a búzával, amit az első keresményén vett.

A következő éjszakán azonban a Pali rezzent föl éjfél után valami neszre. Talán az egerek? Nem. Talán a tótok próbálnak valamit? Halk beszélgetés folyt a búza-piramis túlsó oldalán. Oh, no, hiszen ez a Vince hangja, nincs semmi baj. Inkább csak kíváncsiságból hallgatta, anélkül, hogy megmoccant volna. A Vince mondja susogva:

- Elhoztátok?

Egy hang feleli (ez a Vince sógorának a hangja):

- El.

- No, hát öntsétek ki, de lassan, hogy a Palika észre ne vegye.

Erre aztán fölemelték egy helyen a ponyvát, hallani lehetett három vagy négy ember topogását, és látni, amint dől a búza a zsákokból, nagy szürke porfelhőt támasztva az ég kékesbarna köntösén.

Reggel fölkelt a Pali és a bányába indulóban ravaszul kezdé megkörnyékezni az öreget:

- Mintha valami lépteket hallottam volna az éjjel a garmada körül, Vince bácsi.

- Én nem loptam belőle - fakadt ki az öreg mérgesen és a másik oldalra fordult.

- Nem is azért kérdeztem, de hogy nem hallott-e valamit?

- Semmit: aludtam. Úgy aludtam, mint a megmetszett bárány - füllentett az öreg. - Persze, ti azt szeretnétek, hogy úgy álljak itt egész éjjel, mint a katona-silbak. Majd bolond vagyok. Ha nem tetszem nektek, fogadjon a nagyanyád más szolgát.

De már erre leforrázva párolgott el a Pali, látván, hogy az öreggel nem lehet további tárgyalásba bocsátkozni erről a kényes tárgyról, őkigyelme pedig, bár állítólag úgy aludt, mint a megmetszett bárány, a nagy álmosságtól elbágyasztva, még egy kicsit megnyújtá pihenését, behunyván keresztbe álló kék szemeit.

Pedig milyen vidám reggel volt, a cséplők már verték a nótát. A Sajó már nyalta az öreg lábait, a smaragdzöld füvekben ezer állat nyüzsgött. A nap éppen most bukkant föl bíboros udvarával a Szakály-hegy mögül. Még új, még szelíd, még nem éget, csak csiklandoz a sugaraival. Ott motoszkált az öreg, árkos arcon, valóságos gyönyörérzet volt. Simogatta, áltatta, festegette aranyszínűre.

Hanem egyszerre csak összerándul, valami a szemhéjára pottyan a magasból. Fölmarkolássza, hát egy pirosló búzaszem. Fölnéz, hát egy fehér galamb csattogó szárnyakkal szállt el fölötte, magasan a levegőben. Az ejtette el csőréből a búzaszemet. Még nedves is volt a nyálától...

- No, nézd, no, nézd! - morogta az öreg -, hát te is velünk dolgozol?

Utána nézett soká, soká. Szállt, szállt a galamb és szállt az álom, míg végre eltűnt mind a kettő... De az az egy búzaszem ott maradt, elvegyült többi testvérei közé és a garmada nagyobb lett vele is.

Másnap bevégezték a nyomtatást, elmentek a tótocskák a lovaikkal, cséplőikkel, tarisznyáikkal, megvolt az érzékeny búcsú »Good by - dobro zdravja«, most már a szórás következett. Ez az utolsó stáció a gabonatermesztésnél, azaz hogy az utolsóelőtti, mert az utolsó a zsidó. A szóráshoz már nem kell a tót és még nem kell a zsidó, ahhoz csak szél kell. Kiakasztanak cérnára egy könnyű kácsatollat, annak az ingása jelzi a lapátot tartó embernek, hogy mikor és hogyan mozdítsa a kezét. Ma, mikor a gép elvégez mindent, könnyen feledésbe megy ez az ősi metódus. Abból áll az, hogy a lapátos ember fölhajítja félívben a gabonát, s a könnyű polyva elszáll a szél szerint vagy jobbra, vagy balra, a nehéz búzaszemek ellenben esnek egyenesen, s lassan-lassan gyönyörű pirosló halom támad a szérűn, melyről egy ahhoz értő seprűs ember finom ecsetvonásokkal, kecses legyezgetéssel ugrasztja ki a makacs polyva-foszlányokat, melyek nem akartak a társaikhoz csatlakozni.

Nagy élvezet ez - hanem a Kupolyi-esetnél inkább a mérés volt a nagy élvezet. Ej, hogy csillogtak az anyóka szemei, mikor az a sok zsák mind megtelt és már a szuszék is színültig volt. Azt az örömet kellett volna látni. Hogy rendelkezett, mint egy generális. Ide eredj! Oda menj! Benákné lelkem, az a zsák mintha lyukas lenne alul. Hozzátok ide azt a lecsapó fát! Egy, kettő, három. Ugorj Katka! Hogy fogod azt a mérőt, te mafla? Hadd szaladjon valaki föl a házba, hogy a másik szuszékot is ürítsék ki, de jól söpörjék ki az alját, mert rothadt burgundia volt benne. Ejnye, az a Vince, az a Pali, mordizom adta, soha sincsenek kéznél.

Persze, hogy nem voltak kéznél, egyre szaladgáltak híradással az öreghez, ki otthon várta az eredményt nagy szepegve, mint valami követjelölt.

- Már ennyi - most már ennyi, apóka. Csak úgy dől a mag, nemzetes uram.

Pedig bizony az anyóka se feledkezett meg róla (inkább ő volt mindig az eszében, csak nem mutatta).

- Mit tátjátok itt a szájatokat, mit vagytok itt láb alatt, gyerekek - zsörtölt az anyóka egy csomó suhancra, mert azok bizton ott vannak az ilyen eseményeknél. - Alló mars, szaladjatok el hamar a Kupolyi bácsiért, hogy azonnal idejöjjön.

Nosza, megindult most a deputáció a Kupolyi udvar felé; éppen jó pillanatban, mert az egyik ökröcske, a Villám kiszabadult az istállóból s roppant unalmában hozzádörzsölte sovány hátát az eperfához, megrázódott a fa, fekete bársony bogyói potyogtak le a gyepre, mint az égi manna. Hajrá, gyerekek! Aki kapja, az marja.

Megértvén Kupolyi az üzenetet, kezdte már elhinni, hogy nem rossz eredményhez hívják, megindult tehát a Sajóval, meg a viháncoló gyerekekkel. A Sajó szétjátszotta magát, elöl futott, átugorta fiatalosan a líceum-kerítést s fölkunkorodott farkkal kezdett kergetni egy félszemű macskát a kukoricás irányában. Az apóka pedig olyan egyenesen lépkedett a szérű felé, mint egy gránátos, egyre incselkedvén útközben a gyermekekkel:

- No, melyik tudja kimondani: Dráva, Rába, Rábca rákja rágja lábamat? Jaj (nevetett jóízűen), mindjárt kitörik a nyelvecskétek!

Mihelyt meglátta, Kupolyiné eleibe futott, bizonyisten igaz, hogy futott. Olyan furcsa volt, mintha egy kis varangy kezdene futni. Azok a papucsai kopogtak, a fejkötő pántlikája kioldózott az álla alatt, lobogott két oldalt és verdeste a vállait.

- Tudod-e, mi az újság? - kiáltá messziről, incselkedő hangon.

- Nem tudom, Verona, semmit se tudok.

- Hát az az újság, hogy Kupolyi József uram fürdőre megy az idén.

- Ne beszélj, ne beszélj - motyogta Kupolyi elképedve - Hát annyi termett volna?

- De még mennyi! - szólt az anyóka és szinte csepegett hangjáról a megelégedés zamatja. - Gabona bőven van, csak üres zsák nincsen.

- Jól voltak trágyázva a földecskék - rebegte Kupolyi elérzékenyülten -, és ők mindig megteszik, amit tehetnek.

Mintha új vér szökne ettől kezdve az ereibe, mindjárt érdeklődni kezdett a dolgok menete iránt, pedig már egészen beleöltözött volt a gyámoltalanság ruháiba, abba a lelki öltözetbe, ami rendesen az utolsó gúnyája az embernek; elhagyta magát, nem törődött semmivel, csak a keménymagos levesei iránt érdeklődött még. Most újra Kupolyi József lett, a régi, visszatért a jó kedélye is, terveket kezdett szőni, készült a nagy stájeri útra, a többi falusiakkal, de előbb még a búzát kell bevinni a városba és eladni.

A jövő hét szerdáján aztán megrakták a szekeret, de egyre nem fért föl a gabona, fölférne ugyan, de a Villám meg a Bimbó protestált volna, hát még egy szekeret fogadtak, a Szerednyei Istvánét. De már most ki megy el a szekerekkel? Mindenáron maga a nagyapó akart elmenni. Nem lehet az, így, úgy hiszen még te beteg vagy, öregem. De az apóka csak bizonykodott, hogy elmegy, hiszen nem sokból áll, akár otthon dűlöng, akár a zsákokon, és még jót tesz neki a levegő, az utazás, az elszóródás.

A nagyasszony tehát a Vince lelkére kötötte az urát, s eleresztette őket isten nevében, utánok kiabálva a kapuból:

- Aztán vigyázzanak a zsidó körmére a fizetésnél. Valami baj ne legyen, Vince lelkem. Ha hűvös idő lesz, kendőt kell az úr nyakára kötni. A pénzt pedig jól eltedd, öreg, vigyázz rá! A mellényed belső oldalán zsebet varrtam, oda tedd be, el ne felejtsd!

Megindultak az ökröcskék lassú, egyenletes lépegetéssel, s mentek, mendegéltek minden erőlködés nélkül, csak a domboknál csikordult meg egy kicsit a járom. Nem is történt semmi különösebb az úton, hacsak azt nem vesszük, hogy Vernyón a szép Horváthyné megállította a szekeret, s egy hatost adott Vincének, hogy élesztőt hozzon (bizonyosan kalácsot fognak sütni), próbált beszélgetést kezdeni a nagyapóval is (de milyen szép ez a bestia), kérdezősködött a betegsége iránt. Palit egy szóval se hozta elő, s olyan nyájas volt, úgy mosolygott az öregre, hogy egészen megboszorkányozta.

- Szép asszonyszemély - mondta azután a Vincének -, nem csodálkozom a Palin. Olyan az a haja, te Vince, mintha a hollód tollazatát nézném. És nem vetted észre, hogy csupa illat? Eleinte megijedtem, hogy talán a búzánk dohosodott meg, de hát ez más, a ruhája vagyon valamely szagos vizekkel meglocsolva.

Egyre emlegette Kerazsánig; ott azonban a dombnál egyszerre leszállott, hogy, azt mondja, úgyis nehéz az ökröcskéknek föl a hegyre, hát gyalog lépeget egy kicsit az ösvényen, legalább a derekát kiegyenesíti.

Hát amint megy (bizony rossz annak a tüdeje, minden öt lépésnél megáll fújni), lát az úton, vadrózsabokornak csekély árnyékában, egy gyerekleányt a fűben fekve. Sokat mondok, ha tizenöt évesnek állítom az utas leányt. Hogy utas lehetett, nyilvánvalóvá tette a kis batyu a szőke feje alatt. Szép kis teremtés volt így arcra nézve, csak túlságos vézna. Nem aludt, csak pihent és csöndesen nyöszörgött.

- Mi bajod, kisleány? - kérdés a mellette elmenő Kupolyi. - Talán beteg vagy?

Az ránézett a lázas kék szemeivel, és nem felelt semmit, csak a fejével biccentett egy kicsit.

- Az ám, egészen ki van gyúlva az arcod, mint a tüzes patkó. Honnan jössz, gyermekem, és hová mégysz? Felelj, fiam, hátha segíthetek rajtad. No, nézz hát rám, nem vagyok én rossz ember. No, ugye nem félsz tőlem?

A leányka fölemelkedett egy kissé a könyökére, látható erőlködéssel, és mondott valami falut, ahonnan jön, ahol mint pesztonka szolgált gyerekek mellett, de biz azt alig lehetett érteni, nem volt sokkal erősebb hangja a méhzöngésnél, aztán megint mondott valami falut, ahova megy.

- Túl van a városon? - kérdi az öreg.

- Túl.

- No hát akkor elviszlek a városig a szekeremen. Hej, Vince, állj meg. Hopp, Vince, állj meg!

Aztán megint a leányhoz fordult:

- Hát mármost föl tudsz-e kelni, fiacskám? Megállj no, majd lehajlok én, segítek, add ide a kezedet, így ni, jaj, de forró, no, most egy, kettő, három, hoppla, hoppla, Katharina!

Ezt a bolondos mondást a tiszttartó kisasszonyoktól szedte föl. Azok játszanak így a bábuikkal. Azt gondolta, hogy ez azoknak kedveskedés. Hát ő is megpróbálta, hogy talán meg is nevetteti vele a leányzót.

De volt is ennek kedve nevetni! Bágyadtan esett vissza a feje, mint a haldokló madáré. Szegény Kupolyi uramnak át kellett fogni a derekánál és úgy vonszolni a szekérhez.

- Mit csinál, az istenért? - förmedt rá Vince.

- Gyere csak, gyere segíteni.

- Hát ez megint mire való? - duzzogott Vince, mikor megérté a dolgot.

- Jézus Krisztus is ápolta a betegeket, Vince szolgám.

- Igen, mert ő ráért. Nem volt más dolga. De nekünk sietni kell, hogy még odaérjünk a piacra. Te meg, kisleányka, dőlj a vállamra, s lépegessünk lassankint.

Most vette csak szemügyre; tisztességesen volt öltözve, kis kordován csizmát viselt, kurta rásaszoknyát, fekete babos kendőt a fején, és túlságosan megkékített ráncos ingvállat, hanem a termete nem hibátlan, a bal válla kinőtt egy kicsit. És mégis olyan kecses, olyan filigrán volt az egész kis teremtés, mint egy cukor-baba.

Vince mélyedést hevenyészett a zsákok közt, amit kibélelt pokrócokkal, köpönyegekkel puha fekvőhelynek, fölnyalábolta a leányt, könnyű volt, mint a hab, lefektette gyöngéden; királykisasszonyt se lehetne különben.

- No, most aztán kászmálódjék föl nagyuram is.

Újra megindultak, de nem sokáig mehettek zavartalanul, a beteg leány vizet kért.

Vince csóválta a fejét, bosszankodott, de azért megállította a szekeret egy helyen, ahol a közelben forrást tudott, s a kalapja karimáján hozott neki vizet.

- Egy icce bort kapsz ezért a vízért a »Rák«-ban - biztatta Kupolyi.

A beteg szemlátomást megkönnyebbült a friss víztől, lehunyta a szemeit és nem nyöszörgött úgy, csak a lélegzete volt izzó és gyors. Kupolyi részvéttel nézte a finom kis arcot, a formás homlokot, a halánték kék ereit, összevissza siető folyamokat.

- Nekem úgy tetszik, jobban van a leány. Mit gondolsz, Vince?

Az istentelen Vince nem felelt, az ökreit hajszolta, szólingatta:

- Talá, te Villám, Bimbó... Csálé!

- Mintha aludnék, te Vince?

A gonosz Vince erre se szólt semmit, éppen a készségeit igazgatta, a csutorát piszkálta a szalmaszállal.

- Mit látok, te Vince? Már nem olyan vörös a füle. Talán engedett a láza.

Homlokára tapasztá a kezét, de elszomorodott, mert éppen úgy sütött, mint a cipó, amit most vettek ki a kemencéből.

A leány kinyitotta a szemeit, ránézett szelíden, hálásan, azzal a bódult tekintetével.

- De jó a keze, de jó.

- Jó hideg ugye? No, megállj, kislányom, majd mindjárt kitalálok valamit. Állj meg, Vince!

Megint csak megálltak a zehernyei malomnál, ott búsult magában egy öreg kőrisfa a Kisze víz partján: leszállott az öreg, letört belőle egy gallyat. Kár, hogy keskenyek a levelei, s lerázta róluk az aranyban játszó zöldpáncélos bogarakat, melyek ellepték.

- Így már csakugyan nem érünk be - dohogott Vince. - Kell is annak az a nagy parádé!

- No, no, csak ne veszekedj, te tacskó - csitítá Kupolyi. (Pedig bizony már a tacskó is a hetven felé járt.)

Az elhozott gallyal elkezdte aztán legyezgetni a beteget. Jó lesz biz az a muszlincák miatt is, melyek ott röpködtek a haladó szekér fölött, fürödve a perzselő napvilág olvasztott aranyában. Hűs szellőt hajtott föl a gallyacska, kergette a meleget s röpködtette a leányka kalászszínű haját.

Jól eshetett neki: sovány, izzó kezével, talán önkénytelen, megkereste az apóka borostás arcát és megsimítá - mintha egy galambnak a pihegő szívét érezné lüktetni azon a helyen.

- Te jó öregember vagy - mondá neki. Csak tézte már, nem lehetett tiszta eszméleténél.

- Jobban érzed magad egy kicsit?

- Nem tudom.

- Ne félj, nem lesz semmi bajod, elmúlik, doktort hívatok hozzád a városban, aki majd lenyomja a lázt. Jó az ellen a kinin, tudod, egy kis fehér porocska, kár, hogy most nincs nálam. Reggelre meggyógyulsz, folytathatod az utadat. Talán új szolgálatba mégysz?

A fejét rázta.

- Talán az anyádhoz vagy útban?

- Igen.

- És hol lakik az édesanyád?

- Meghalt.

A parászkai kurtanemes elgondolkozott e szavakon, a szívébe nyilalltak, csak nagysokára jött meg ismét a hangja:

- Hát akkor hová indultál?

A kérdezett zavartan, gépiesen motyogta:

- Ahol szalad ni, egy fekete kakas, annak a fején van egy veres taréjsapka, abban a taréjban belül van egy taréjcsöngettyű, annak a szavai után megyek, mert hallom azt csilingelni.

És mutatta a kiterjesztett kezeivel az irányt, ahol a fekete kakas megy. Persze nem ment ott semmiféle kakas.

- Szent isten, félrebeszél!

Egyre fűrészelőbb, iparkodóbb lett a lélegzete. A szemei, mintha tűzön forgatnák, száraz, ijesztő fényben szikráztak. Mire beértek a városba és kiálltak a búzapiacra, elvesztette az eszméletét.

Kupolyi tűkön állt. Alig várta, hogy a kikötött zsákhoz vevő jöjjön, mindjárt az elsőnek eladta a búzát. A türelmetlenség nem olcsó mulatság, egy hatost vesztett ezzel egy-egy pozsonyi mérőn.

Fölvette a pénzt, azt is oly sietve, mintha lopná.

- No, most hamar, hamar a »Rák«-hoz!

A »Rák« volt a parászkai nemesek kedvenc vendéglője, így vásárkor. Egy az, hogy jó tágas állása van és a bora se rossz, más az, hogy a címertáblája rokonszenves. A kis rőt szörnyeteg a nagy ollóval és a sok lábbal, melyekkel hátrafelé megy. A régi királyok szívesen rakták be a nemesi címerekbe is. Tudták, hogy mi hova való.

A Rák-korcsmáros maga azonban nem igen tartotta magát rákjához, szépen lépegetett előre akár anyagilag, akár testileg, kilencvenhat kilós volt jelenleg (hja, a jó koszt!). Csak a nevében fogyott ijesztő módon. Mikor mint csaposlegény ideszakadt Prágából, Vajnalko Ferencnek hítták. Tíz év előtt elhagyta a »ko« ragot, lett Vajnal, öt év előtt elhagyta az »l« betűt, lett Vajna, ezzel a névvel bukott meg Miskolcon, hát megint kivetett a hajóból egy sillabát, és mióta a Rákban van, hol pompásan megy a dolga, azóta hívatik Vaj uramnak, míg végre tavaly óta már csak Vay - és isten tudja, mi lesz jövőre; csak az a tény, hogy e mellett az életmód mellett már nem sok betűje van hátra.

Hanem a felesége tősgyökeres magyar asszony, akit a szakácsnéi rangból emelt magához (hogy ne kelljen neki fizetést adni). Ő azonban (t. i. az asszony) nem maradt sokáig őhozzá emelve, hamar tetejébe emelkedett az eszével és a nyelvével. Viselvén a kalapot, bölcsen kormányozta urát, a vendéglőt és vendégeket; nemcsak enni, inni adott nekik, de ő igazítá el még a pörös ügyeiket is azoknak, akik a periferiájába estek. Egész vidékek, néha még intelligens férfiak se átallottak tőle kérni tanácsot bajaikban, ügyeikben.

Most is, hogy ím, a »Rák« udvarára hajtat be Kupolyi uram a két üres szekérrel, az udvar közepén áll Vayné asszonyom a kötényéhez kapcsolt kulcsaival s valóságos audienciát ad a köréje gyűlt vásárosoknak.

Éppen most mondja egy fiatal menyecskének, aki azon sírdogál, hogy az ura itt iszik reggel óta és már negyven forintot hányt el a cigánynak:

- Hja, lelkem, tűrj mármost, ha rosszul ráztad meg az ereszt.

Ezzel ki van mondva a szentencia, és egy vernyói paraszt felé fordul, aki csizmát vett a sátorban, de ott nem vette észre, csak most utólag jön rá, hogy egy vakvágás van a balsó csizmán alul, éppen a varrásnál, hát mármost ő mit csináljon?

- No, hát megmondom kendnek. Vegye a bicskáját és csináljon kend is egy vakvágást a csizmadia-mester testi bőrén, de kend is úgy, hogy észre ne vegye.

- Egy szobát kérek! - gomolyodik ki most a Vayné asszonyom tanácsát követő általános derültségből a Kupolyi uram türelmetlen, ideges hangja.

- Ah, ni! - kiáltott föl Vayné, egyszerre otthagyva a csoportot. - Isten hozta, Kupolyi József uram, száz esztendeje nem láttam. No, ugyan rosszul néz ki. Egy kis csukamájolajat, Kupolyi uram. Hát igenis egy szobát. Szaladjon, Zsuzsa asszony, nyissa ki a kék szobát a nemzetes úrnak.

- Ahol valami nagy csöndesség volna.

- Éppen olyan. A kertre nyílnak az ablakai. Csak úgy dől bele a hársfaillat. Talán le akar pihenni, Kupolyi uram?

- Nem éppen magam - röstelkezik a nagyapóka -, hanem egy betegem van, egy nehéz betegem, azt szeretném ágyba fektetni.

Ki? Mi? Hol? Vayné asszonyomnak éppen ez az érdeklődése szerzi a nagy népszerűséget. Legottan szalad a szekérhez és megnézi a beteg leányt.

- Szent isten! - kiált föl. - Ez vagy tífusz vagy tüdőgyulladás! Vagy pióca vagy jégborogatás. És ki ez a csinos leányka?

- Nem tudom - feleli az öreg jámbor arccal, szégyenlős zavarral.

- Nem tudja? - No, hallja!

- Úgy találtam fekve egy gyalogösvény mellett. És hát akárhogy van is, nem vethetem a szemétdombra. Keresztény ember vagyok, húgomasszony. De ne késsünk, Vince!

Vince most ölbe kapta a szegény teremtést és vitte ama bizonyos Zsuzsi asszony után, aki már azóta kinyitotta a kék szobát.

- A kicsike nagyon oda van - jegyzé meg Rákné (mert így is hítták), s kemény, éles tekintetéből szelíd sugár lopózott ki, amint a betegre pillantott, kinek kezei, lábai tehetetlenül lógtak alá, mint eltört virággallyak.

De csakhamar visszazökkent rendes közönyösségébe.

- Zsuzsi, az udvarosné, - mondta gépiesen - mindent elrendez, Kupolyi uram.

Ezzel perdült, mint az orsó, végigment az udvaron és míg a konyháig ért, fölpofozta a csaposlegényt, elkergetett egy verklist, krajcárt adott egy koldusnak, közben rápirított az urára, aki egy karaszáni fiatal leányt csipkedett, sőt a kebléhez is kapkodott, mialatt a kosárban levő almákra alkudozék.

- No, lám, vén lator - kiáltá rá megvető gúnnyal. - Hát alma kell? S úgy látszik, két fajta alma is van a vásáron. No, ha megfogdostad mind a kettőt, melyik az érettebb? (Megfenyegette öklével.) Vigyázz, pohos, mert addig rágja az egér a falat, míg egyszer majd áteszi magát a macskához.

Amire Vay Ferenc uram sietett ugyan elvonulni, de olyasvalamit dünnyögött, hogy ő már semmitől se tart, mert már benne is van az illető macska torkában.

Nem mintha a családi élet magán-viszonyait akarnók feszegetni, inkább csak arra hoztuk ezt föl, hogy mire Kupolyi a kék szobába lépegetve észrevette volna, hogy Vayné asszonyom nincs a sarkában, akkorra már ez a csodálatos tevékenységű fehérszemély a fazekakat, tepsiket igazgatta bent a konyhában.

A szoba tiszta volt és jó levegőjű. Az ágyak is föl voltak bontva, csak bele kellett fektetni a beteget az egyikbe. Hanem már most hadd menjen a Zsuzsa asszony orvosért.

- Kellene itt lenni egy doktornak - szólt Kupolyi uram, miközben őt is elfogta a gonosz száraz köhögése, hogy a ruhaszekrényhez kellett fogóznia. - Az per tu volt a megboldogult fiammal. De már elfelejtettem, hogy hívják.

Egy kutya az - jegyzé meg Vince -, akármelyik nézi meg a nyelvét.

- Hát jól van, csak szaladjon lelkem, a legelsőhöz, akit ér.

Az udvarosné elszaladt, Vince pedig együgyű ravaszsággal kérdé, bozontos szemöldjeit fölhúzva:

- És ki fizeti a doktort?

- Én.

- De mit szól ahhoz otthon a nagyasszonyka?

Kupolyi vállat vont.

- Hát én tudom? De úgy gondolom, fiam Vince, hogyha ő volna helyemben, ő is ezt tenné, és ő se tudná, hogy én mit szólok aztán odahaza.

- No, az bizony meglehet - hagyta rá Vince, fölötte csodálkozva a gazdája bátorságán.

Lassan múltak a percek. A leány mind rosszabbul lett, egész arca lángolt, olyan volt az arca, füle, de kivált a füle, mint a rubin, és ha azelőtt hallgatagon feküdt, mint egy darab fa, most egyre hánykolódott és beszélt zagyva dolgokat; folyamokon úszott át, a habok közt fuldokolt, zsiványokkal viaskodott, bikák kergették. Kínos, sőt borzalmas volt hallgatni ez összevissza-beszédet, mert nem volt annak semmi helyes értelme, csak azt lehetett kisejteni e káprázatokból, tarka víziókból, hogy utazik, megy, megy vízen, szárazon, felhő hátán, száguld vele az elszabadult esze, mint az ördögmotolla a viharban. Ami még valamely összefüggésre vall, az a fekete kakas, aki elől fut szomorú útjában, és ő mindenütt követi, hallja a kis arany csöngettyűjét, néha utána kap, hogy megfogja (s ekkor kevés híja, hogy ki nem esik az ágyból), máskor, mintha elvesztené szem elől a csodálatos kakasát (talán nagyon előre ment), kimereszti a szemét, pszt, pszt, keresi a hangot (nézi szegényke a plafont és hallgatózik), míg egyszerre mosoly suhan át ajkán,...hallja már, megint hallja és fölkiált: »Ott szalad, ott csenget!«

Egy örökkévalóság volt csak az is, míg a Zsuzsa megjött.

Azt mondja, megtalálta a doktort, de még nem jöhet, mert a vicispánné megvágta az ujját ceruzafaragás közben, hát előbb oda kellett mennie, onnan jön majd egyenesen.

Elmúlt egy óra, két óra, még sem jött a doktor. A nagyapó apránkint nekibőszült, káromkodott, mint a bakancsos. (Vince nem adta egy vak lóért, hogy az ura megint ember kezd lenni.)

- A kirielejzomát! Talán a gyomrát is fölhasította a vicispánné a ceruzafaragásban. De már azóta azt is bevarrhatták volna.

- Haza is kellene mennünk - pendíté meg Vince.

- Hát hogy? Hiszen csak nem hagyhatjuk itt? Volna hozzá lelked, te istentelen?

- Jó, jó, hát nem volna, de legalább menjen be, nagyuram, az ebédlőbe és egyék egy kis jó levest, egy kis gyönge csirkét, hiszen maga talán még betegebb a leánynál.

Az apóka hévvel ellenkezett:

- Nem, nem, azt nem tehetem. Itt kell maradnom mellette, legyezgetni. Látod, hogy koronkint fölpillant, megkeres a tétova tekintetével, ha nem vagyok az ágynál, és láthatólag megnyugszik, ha észre vesz. És nézd, nézd, hogy tapogat reszkető kezével az enyém után...

- De enni mégis csak kell.

- Nem vetném meg, ha hoznál kettőnknek valami harapnivalót. Inkább adok pénzt. Hisz látod, már azért se távozhatnám, mert időközben megjöhetne az orvos.

De az orvos nem jött, csak estefelé, már gyertyát kellett gyújtani. Sovány, száraz ember volt; valamivel kisebb a Broglynál, de nagyobb fejű. S itt a fej a fundamentum. Megvizsgálta a beteget, megtapogatta az üterét és elővevén a klepsidráját, olvasta halkan az érütéseket. A rémületes csendben csak a doktor órája ketyegett, de még annál is hangosabban az apóka szíve. Mikor ezt elvégezte, megkopogtatta, meghallgatta a mellét, megmérte a lázát, nézte a piros foltokat a testén, aztán leült és receptet írt.

- Óránkint egy port - mondá síri hangon.

- Szaladj vele, Vince, a patikába.

Azonfelül jeges borogatást rendelt ötpercenkint és azt mondta, hogy az éjjel még egyszer megnézi a beteget.

Egypár kérdést tett, de Kupolyi kevés fölvilágosítást tudott adni, csak a fekete kakast említette a csengettyűvel.

- Fülzúgás - felelte a doktor kurtán.

Kupolyi kikísérte az ajtón.

- Mi a baja? - kérdé künn fojtott hangon.

- A hagymáz jelenlétét föltételező tünetek némi hézagokkal való kidomborodásának tagadhatatlansága.

- És mit gondol, orvos úr?

- Hm. A tudomány törvényei szerint a jelen beteg meghalhat, ellenben meg is gyógyulhat.

- De mi a valószínűbb? - firtatta ijedten az öreg.

Az orvos fölénnyel förmedt rá:

- A tudományban nincsenek valószínűségek és lárifárik. A tudomány fönséges és pozitív.

A nagyapó pedig nagyon elszomorodott a tudomány fönségén és visszacsoszogott megtörten a beteghez. A Zsuzsa nemsokára hozta a jeget, Vince meg az orvosságot, most már legalább dolga lesz.

Egész este nem hunyta be szemeit (ő, aki a tyúkokkal fekszik le, mióta beteg), maga adta be az orvosságot és rakta a jeget. De nem mutatkozott mákszemnyi könnyebbülés sem. Sőt romlott az állapot. A beteg szemhéjai megduzzadtak, szemei megüvegesedtek, és a szép kis arc kezdett kivetkőzni formájából. Még az arcszíne is megváltozott. Előbb a vörös szín volt rajta az úr, most már a kék is közé vegyült. Együtt vannak, de mintha ütköznének: melyik legyen itt holnap.

Fékevesztett képzelete még egyre nyargalt, csak egyszer látszott, mintha elméje tisztaságát nyerné vissza egy szempillanatra. Megszólítá Kupolyit:

- Itt vagy, te jó öregember.

- Itt vagyok.

- Hát ne is hagyj el - és fölemelte ujját rejtélyesen, titokzatosan, mintha parancsolón fenyegetne. - Tudod-e? Valahogy el ne hagyj!

- Dehogy, szívecském. Sohasem. Hogy gondolhatsz olyat? Veled maradok, amilyen igaz, hogy Kupolyi József a nevem - fogadkozott elérzékenyülve, és amint a beteg fölé volt hajolva, a szemeiből kicsorduló könny odacsöppent annak a szöszke hajára. A haj fölitta szomjasan.

Éjfél felé újra eljött az orvos, valami névnapról toppant oda, egy kicsit pityókosan, álmosan. Vayné asszonyom kísérte a sötét folyosón gyertyával, és maga is bejött vele a beteget megnézni.

Az orvos le sem vette a kalapot, sem a botját nem tette le, csak úgy fölületesen vizsgálta meg, az üterével különösen nem volt megelégedve.

- Az érverés túlságos gyönge. Konyakot kell neki adni. Konyakot és csak konyakot. Majd meglátjuk a többit reggel.

- Nem él ez meg reggelig - vágott közbe Vayné asszonyom.

- Ki mondja? - pattant föl az orvos. - A tudomány szerint csak napok múlva állhat be a válság.

- Hát én mondom, hogy nem éli meg a reggelt - bizonykodik Vayné. - Sőt mindjárt most kiadja a lelkét. Csak percekről lehet szó vagy félóráról. Nem látják, hogy már indul, hogy már valaki fogja a kezét? Talán az anyja vagy valamelyik elhalt testvérkéje. És ő is hogy odatartja, milyen szépen... Nézzék csak!

Valóban megindító volt; sovány kezét kitolta a párnák alul s úgy tartotta a levegőben egy és ugyanazon helyen, mintha egy láthatatlan másik kézbe fonódnék s azt szorítaná görcsösen. (Előbb pedig már emelni se bírta kezeit a gyöngeségtől.)

- Eh, ostobaság! - felelte az orvos megvetőleg. - A tudomány nem ösmer láthatatlan kezeket.

De minthogy a szeme villanásán látszott Vaynénak, hogy visszavág, Aeskulap úr elsietett. Kupolyi most is kikísérte a folyosóra, ott nyomott a markába egy tízes bankót, hogy a Vince ne lássa.

Amint visszatért a szobába, baljóslatú, nyomasztó csöndet talált odabent. Mintha egy vaskapocs szorítaná össze a szívét. Nem tudta volna okát adni, miért. Minden csak úgy volt, mint két perccel előbb. A gyertya lassan égett és sercegett az asztalon az orvosságos üveg mellett. A falon az előbbi három árnyék. - De jaj, miért van most összefolyva a három árnyék? Vayné, Vince és az udvarosné némán, rémületet kifejező arccal álltak mindnyájan az ágy körül. Vince mohón intett, mikor a gazdáját belépni látta.

- Nemzetes uramat keresi a szemeivel.

- Itt vagyok, itt vagyok - hörögte lelkendezve az apóka és az ágy felé igyekezett.

- Vége van! - kiáltá Vayné, még mielőtt az öreg odaért volna. - Meghalt.

S lehajolt, hogy a szemeit lenyomja.

E szempillanatban odakünn élesen, harsányan kukorékolt egy kakas. Meglehet, az a fekete kakas. Talán azért, mert éjfél van, vagy azért, mert valaki, aki nagy úton volt, megérkezett.

*

A szomorú éjszaka után izgalmas nap virradt föl Kupolyira. Mindenünnen szakadt rá a sok kellemetlenség.

Húzták ide-oda, de csak arra indult, amerre az a hat gyertya világított neki, mely a kis Rák-beli szobában égett egy ágy körül. Az ágyban dermedten, némán fekszik a halott. Sem a piros szín nem győzött, sem a kék. Olyan fehér már, mint az alabástrom.

- Nézze meg kend, Zsuzsa asszony, azt a kis batyut, s ha van szebb ruhája, azt adja rá! Aztán elmegy a boltba és egy csinos szemfedőt vásárol. Aztán hírt adnak a halottkémnek, aztán elszalad az orvoshoz, hogy már ne jöjjön, mert még azért is fizetni kellene.

Aztán ezt, aztán azt. A sok gond és tennivaló, mely most hárult Kupolyira, mikor az anyjuk nincs mellette, valóságos új embert csinált belőle, szinte tetszett neki ez a nagy önállóság, - melybe először esett bele. Megkóstolta és tobzódott benne.

Már korán reggel egy lovas ember jött. A nagyasszony küldte, pénzért fogadta, bizonyos Gál Mihály nevű ifjú ember. A nagyasszony - úgymond - halálos félelmek közt töltötte az éjt, hogy ím, haza nem jött Kupolyi uram, nem tudja, mire vélje.

- Fordulj vissza, Gál Mihály öcsém, mondd meg az asszonyomnak, hogy láttál egészségesen, de egy kis sorom akadt. Becsület dolga, érted-e? Majd magam beszélem el otthon bővebben.

Alighogy ezt elvégezte (azaz dehogy végezte, lesz még ennek folytatása is), a Vince fújt el egy jeremiádot, hogy sem ingünk nekünk, sem mellényünk az idegen leány, most már úgyis meghalt, még jót se tehetünk vele, hagyjuk itt, nemzetes uram, ezt az egész állapotot, mert nem jó vége lesz.

Kupolyi a fejét vakarta.

- Hát persze, persze... Nagy bajban vagyunk, Vince. Látom én azt. De mit csináljunk? Isten elém hagyította a bajt. Én át nem lépem.

- De a nagy költség!

- Igaz, igaz, de kire hagyjuk a halottat? Ki temesse el, ki kísérje ki végső nyughelyére? Mutasd meg, melyik az ebből a sok ezer idegen emberből? Nem fogadtam-e meg a halottas ágyánál, hogy el nem hagyom?

- No, én nem bánom, nagyuram, csináljon, amit akar, de én nem vállalom tovább a felelősséget a nagyasszony előtt, én megyek haza.

- Képes volnál itt hagyni?

- Mégpedig tüstént indulok a szekérrel, csak még azt az élesztőt veszem meg a Horváthynénak.

- Hát eredj a pokolba! - fakadt ki az apóka. - Nem ösmerlek többé.

Haraggal váltak el, mindenikük a maga dolga után látott, Kupolyi elment az asztaloshoz és kialkudott egy elég csinos koporsót, meg egy diófakeresztet. Az asztalos, valami Opicza Pál nevű, azt kérdé: milyen név lészen kiírandó a koporsóra és keresztre.

- Ha én azt tudnám!

- Hát nem tudja az úr, ki halt meg?

- Dehogynem, csak azt nem tudom, minek hítták.

- Hát miért nem jött olyan, aki tudja?

- Nem ismerek olyat senkit. Hanem valami jutott eszembe. Tudna-e maga egy kakast festeni?

- Egy kakast? Ki ne tudna festeni egy kakast?

- Hát például én sem - mondta az apóka. - De jól van, ha maga tud, fessen egy fekete kakast a sírkeresztre, hogy én arról rá ismerjek, ha valamikor a temetőbe megyek.

- Megcsinálom, de külön egy forintba kerül.

- Ugyan menjen! - nehezményezte Kupolyi. - Egy eleven kakas csak ötven krajcár.

- No, persze - förmedt rá Opicza Pál -, de azt nem akaszthatja az úr a sírkeresztre.

No, az már igaz. Belenyugodott hát Kupolyi és elment, de künn az utcán valamit gondolt és Opicza nagy csodálkozására kisvártatva megint csak becsoszogott az üzletbe.

- Ne haragudjék, májszter úr, visszatértem, mert egy csengőt is akarnék a kakas nyakára. Hadd legyen a dolog tökéletes.

- Oh bolondság! - kiáltott föl az asztalos. - Hol látott az úr kakason csengettyűt? Az lehetetlen! Ilyesmit én ki nem bocsáthatok a műhelyemből. Azt mondaná az egész világ: Opicza megbolondult!

- De ha külön megfizetném?

- Az más. Az összegtől függ. Jó pénzért még a saját nyakamra is csengőt kötök.

Végre megalkudtak ötven krajcárban, s Kupolyi most már a parochiára sietett a temetés végett, majd a hatósághoz bejelenteni az esetet. Mind a két helyen nagyon megdicsérték nemeslelkűségéért, amitől piros lett, mint a kapos, s szégyenlősen meglapulva osont el a sok vásáros nép közt a kántorhoz.

Az egész úton különös nehéz szíve volt a Vince ellen. Váltig forgatta elméjében, miképp állhatna bosszút rajta, míg végre kifőtt a pokoli terv. Éppen a kántor az a kiszemelt perszóna, akinek a révén keresztülviendő.

A kántor (Simovics Sámuel) rút ember volt, bandzsal, bibircsókos, de állítólag szép búcsúztató verseket írt és fölségesen tudott énekelni. A lakása tele volt kalitkába zárt csízekkel, kanárikkal, melyek közhiedelem szerint őt hallgatva, tökéletesbedtek az éneklésben. Egy kis mellékkereset Simovicsnak, mert amelyik madár Simovicsnál van négy hónapig (ennyi a tanév), azért kétszeres árt adnak - Simovics állítása szerint.

Kupolyi búcsúztató verseket jött rendelni, előadván, hogy a búcsúzó egy holt leányka lenne, aki úgysem búcsúzhatott el tőle, bár kereste az utolsó tekintetével, hát búcsúzzék most legalább a kántor eszén keresztül.

- Jó, jó - mondá Simovics, megvakarván az orrát, mely olyan, mintha korallokból volna kirakva -, de csak az Isten teremtette a világot semmiből. Hát mondjon valami témát az életviszonyaiból, mert én nem vagyok isten, én csak a helybeli kántor vagyok. (De ezt bizonyos büszkeséggel ejté ki.)

Mire Kupolyi elmesélte találkozását a leánnyal és minden egyéb apróságot egész a haláláig.

- Jó, jó - felelte Simovics -, az Isten semmiből teremtette a világot, de már az ember teremtéséhez agyag kellett neki. Hát hol az az agyag? Kitől búcsúzzon a szegény lélek?

- Éppen azt akarom feldiktálni - felelte az apóka. - Az egyik én vagyok, aki őt eltemettetem, nemes Kupolyi József.

- Fölírtam: Kupolyi József. Hát aztán?

- Aztán itt volna a Pap Vince nevű szolgám, de tessék azt kihagyni (s magában dörmögte: Pukkadjon meg a vén kutya!).

- Azokat ne diktálja, kérem, akiket ki kell hagyni, mert kétezer-millió ember él a földön, úgyhogy a kihagyandók számát összeírni kétségen kívül terhes lenne.

- Hát akkor írja még be a feleségemet. Neve Lehoczky Verona.

A kántor halkan fickándoztatta el elméje előtt a rímeket: Verona, borona, zenebona, hona.

Ezt a teendőjét is elvégezvén Kupolyi, a Fazekas-utcából egyenesen átvágott a piacnak, de amint egyet-kettőt lépett, mardosni kezdte a lelkiismeret a Vince miatt. Bizony mondom, ostobaságot cselekedtem - elmélkedék magában -, mert ha a Vince csakugyan rossz vagy közömbös szívvel viseltetnék a halott lányka iránt, akkor föl se veszi, hogy a kántor kihagyja, s én egyáltalában nem álltam rajta bosszút, de ha a Vince igazlelkű érzésekkel volna a halotthoz, akkor fájlalni fogja, és bűn tőlem, hogy kihagyattam.

Ez annyira bántotta, piszkálta, hogy a Birebovszky-féle háztól visszafordult és újra bekopogtatott Simovicshoz, ki már akkor íróasztala előtt görnyedt, ihlettel a szemeiben és verejtékgyöngyökkel a homlokán.

- Meggondoltam a dolgot, kántor úr - szólt be az apóka. - Csak tessék mégis bevenni azt a Pap Vincét, a szolgámat.

Mintha egymázsányit hányt volna le magáról, most már könnyedén lépegetett ugyanazon az úton, a piacon aztán bement a Wurda vaskereskedésébe és egy kis feszületet vett, halott kezébe valót.

Amint kilép a boltból, a nagy sokaság közt a templomnál megpillantja Vincét. Ohó, hát még nem ment el! Ott áll egy kofa asztala előtt, beszélgetésbe eredve. De miben sántikálhat? Jó lesz messziről megfigyelni. Most pénzt keres a zsebében, vesz valamit. Ni, egy virágcserepet emel föl és megszagolja. Gubó legyek (már t. i. Kupolyi uram legyen gubó), ha ez nem muskátli. Egy kocsán kinyúlik az alsó levelekből, mint az árboc s egyetlen kinyílt virágpárta piroslik a tetején. Most megindul vele. No, nézd a vén fickóját! Ez viszi azt valakinek. Megfoghatatlan! De végre is az ördög nem alszik. A vén kecskének még szeretője van.

Vince ment, ment a virággal, nagy patkós csizmáit nehezen emelgetvén, Kupolyi pedig nyomon követte, bujkálva a sokaság között.

A megyeháznál befordult a Madách utcába, Kupolyi utána, onnan a Rikli szabó üres telkén egyenesen átcsap a Rák felé. Igen, a Rákba megy, a szekere még ott van, onnan indul. Kupolyi is a Rákba tartott és megállt a kapunál. A szekér most is ott van az állás alatt, a járom bent a szekérben, a szögek szétszedve. Hiszen ez egy csöppet se készül haza! Vince egyenesen a szoba felé lépegetett, Kupolyi most hamar a kertnek került, s látta az ablakon leskelődve, amint belép, lekapja a kalapját ősz fejéről az ajtóban, aztán lábujjhegyen közeledik a halotthoz s leteszi a muskátlit a lábaihoz...

Az ablakok ki voltak nyitva keresztbe, légáram lobogtatta az égő gyertyákat. Most a muskátliba is belekapott, hajlongatta a magas, vékony szárát, míg az igazi piros virág ott ringott a lábaknál, a halott leány fehér arcán a híven lerajzolt árnyéka reszketett, futkározott.

Kupolyi meg volt hatva, a szemeit törülgette kendőjével, nem bírta már visszatartani az érzéseit.

- Vince, édes szolgám - kiált be ellágyulva -, hát nem mégysz haza?

Vince összerezzent, kereste a hangot, míg végre meglátta öreg gazdáját az ablaknál, mire mindjárt dacosan szegte meg a nyakát:

- Azért se megyek, tudja!

Nem is ment, ott maradt a temetésre is, mely szépen, rendesen ment végbe. Csak közönség nem igen volt. Az emberek, ezek a mi emberek úgy sietnek. Mindenki siet, mindenkinek van valami dolga. De hogy lehet úgy sietni? És hova sietnek úgy? Megfoghatatlan az.

De mindegy, azért mégis átadták a leányt az anyaföldnek illő tisztességgel, gáncs nem férhet ahhoz. A Simovics versei is szebbek voltak, mint a parászkai kántoré szoktak lenni, és bizony eltört a Kupolyi uram mécsese is, mikor a nagyasszonyra került az emlékezés, mikor Simovics rázendíté (kár, hogy nem hallhatták a kanári madarai):

Kupolyi Józsefné, Lehoczky Verona,
Parászka községnek nemzetes asszonya,
Végső sóhajtásom azért keres téged,
Bocsásd meg nekem, ha okoztam költséget,
Én ugyan leszek már a másik világon,
De ha onnan hagyják, bizony megszolgálom.

Kicsiny gyülekezet volt, szegényes, de csupa becsületes arcok. Úgy tízen, tizenöten verődtek össze, vén anyókák és koldusok. Aztán a Vayné asszonyom, de az nem jött ki a temetőbe. Az udvarosné ott sírdogált, és egy parászkai ember, Korpádi nevezetű, vett részt a temetésen unalomból; a szekere tört el a nyavalyásnak, hát ráért, ameddig a kovács megvasalja. Egy minisztráns gyerek vitte elöl a keresztet a kakassal. (A különös keresztet igen megbámulták a népek az utcákon, úgy sietés közben.) A koporsó után Kupolyi József uram ballagott meghatva, levett kalappal, mellette a Vince vitte a muskátlis cserepet. Olyan szomorú volt minden... És az emberek úgy siettek, úgy siettek, szemközt, oldalt és mindenfelé.

Aztán elértek a temetőbe, - leeresztették a koporsót az üregbe és vége volt mindennek. A Vince lekuporodott a friss hantokhoz és elültette a muskátlit a leány lábaihoz. És azután? Hát azután szétnézett a két gyászoló öregember elhomályosult szemmel, és hát egy púppal több volt a földön. Egyéb nem történt. Egy púppal több. Ez az egész.

A Vince pedig visszafelé szóba ereszkedett a parászkai emberrel, Korpádival, számítgatták halkan, mibe kerülhetett Kupolyi uramnak ez az egész história. Pap, kántor ennyi, koporsó, sírásó, szemfedő, halottaskocsi, orvosság, doktor ennyi meg ennyi, hát biz ez szörnyű összeg, oda van a búza árának a fele, és most már nem mehet a rossz tüdejével a fürdőre.

Mire megjegyzé a Korpádi nevű parászkai lakos:

- Akkor ez hát annyi, mintha a Kupolyi uram temetésén lettünk volna.

S szinte jólesett neki ez a fölfedezés, mert legalább valami szükséges dolgot végzett, mialatt a szekerét vasalják.

Maga Kupolyi is éppen ilyen gondolatokkal tépelődék, s azért tért ki egy mellékútra, hogy egyedül lehessen szorongató érzéseivel. Ameddig voltak tennivalói a lelkéből sarjadzott kötelesség körül, az egyik teendő után ameddig jött a másik, a harmadik, valóságosan belekábult a jóság gyakorlásába. Mert az is egy édes mámor. Valóságos vén gyerek volt ez az ember. S a gyerek, míg játszik valamivel, vagy sírdogál valamiért, minden egyebet elfelejt. De most, mikor mindent szépen elvégzett és a sorrendben a hazamenetel következett, egyszerre megrémíté az a tény, hogy a pénzből hetven forintot elköltött.

Hát ez keserves dolog. Hát mármost mi lesz ebből?

Először is nem mehet fürdőre, a megmaradt pénz már nem elég arra. Már ez is nagy baj, mert az élet szép, a halál pedig borzadalmas. De másodszor... Oh, a másodszorban annak a szegény öregasszonynak a bánata van benne, aki annyit csütlött-botlott, annyi nélkülözést vállalt, hogy férjét gyógyulni küldhesse.

Sohasem volt még az apóka olyan boldogtalan, mint most. Hátha még azt tudta volna, hogy az eladott búzában benne volt a Pali keresménye és a Vince megtakarított pénze is.

Megelevenedett képzeletében az otthon. Látta a Sajót az udvaron, a hollót a kalitkájában, a kérődző Riskát a jászolnál, a teljes violákat az ablakban a cserepekben, látta a nagyasszonyt, amint a kapunál ácsorog, kémlelve az országutat, melyen az urának jönnie kell. Mi volna, ha tegyük föl, most éppen már hazaért volna, ha most lépne le például a szekérről, és az anyóka így szólana: Csakhogy megjöttél, édes öregem. Nem történt az úton semmi bajod? No, hála istennek! Csiba te, Sajó, ne ugrálj itt! Hát eladtad a búzát? Hogy adtad el? - kérdené nyájasan, vidáman. - De talán éhes is vagy? No, gyere be hamar, falatozz valamit! Aztán ott a kréta, számolj be az asztalon...

Nem, nem. Nagy lelki csömörrel utasítá vissza e rettentő gondolatot, így állani a nagyasszony elé. - Inkább beugrik az Ipolyba.

Az izgatottság annyira erőt vett rajta, a köhögés úgy előfogta, hogy egy házfalhoz támaszkodott és vért hányt. Aztán elgyöngülve ült le egy kőre, a régi kaszárnya kapujánál. Gondolkozni akart, de csak összefolyt előtte minden, fák, házak, járókelő emberek forogtak, forogtak, mint a pörgettyű.

Végre egy kicsit magához tért, de alig volt jártányi ereje, csak lassan vánszorgott a Rákig. Tanácskozni akart Vincével, de Vince még nem jött meg, hát bement az ebédlőbe a számlát kifizetni s erősítőül egy kis vörös bort kért.

Az ebédlőben egy nagy asztal körül ültek a bogyolai nemesek és makaót játszottak. Mindig így szokták vásár után. A pohos Vay adta a bankot, és utazott a pénz ide-oda, ahogy ez már szokása.

Az öreg itta az ő granátszínű borocskáját, leszegett fejjel, szomorúan, oda se nézett volna, ha a játékosok egyike, Osztovszky András, a bogyolai gazdag varga (valami sógorság a Lehoczkyak után) rá nem ösmer.

- Nini, Kupolyi sógor! Hát maga mit húzódik úgy félre? Itt a sok pénz, ide kell jönni. Tud-e makaózni?

Fölfelelt valaki a játékosok közül:

- Hogyne tudna, hisz nemesember.

- Hát akkor helyet szorítok. Próbálja meg a szerencséjét, sógor.

Kupolyi szeme felcsillant. No, ez kapóra jön. Egy mentő szalmaszál. Hátha egyenesen az isteni gondviselés súgja a vargának, hogy szóljon neki, segíteni akarván nagy ügyefogyottságán...

Nem sokat habozott, fölkelt s helyet foglalt a varga mellett. Hanem a szerencse nem akarta legyezgetni, egyik bankó úszott a másik után... Hogy is lehetett azt hinni, hogy az isteni gondviselés éppen egy közönséges vargát válasszon közvetítőül, mikor a saját szolgája, a bogyolai plébános is ott ül a játékasztalnál.

A kóválygó pipafüstben köhögött az öreg, majd megszakadt, de azért csak szorongatta reszkető kezeivel a kártyalapokat és mindig vesztett. Már magok a játékosok is röstellték.

- Bizonyosan a szerelemben szerencsés a bácsi. (Még ki is csúfolták a gyehennára valók!)

Közben megjött Vince, befogta az ökröket és várta az urát, hogy hazainduljanak. Várta, várta, nem jött. Végre nagy kérdezősködésre az udvarosné újságolta, hogy kártyázik odabent.

Vince fejcsóválva sietett be érte. Ott ült a szegény apóka a sok gusztáló, disputáló alak közt, sápadt arccal, mint egy halott. Meg lehetett tőle ijedni.

Vince megállt a széke mögött, kezét a vállára tette.

Megrázkódott, rábámult Vincére üveges, lázas szemmel, lecsapta a kezében levő kártyát (éppen az utolsó tíz forintja fut rajta), fölkelt, mint egy kísértet, és hagyta magát szó nélkül kifelé vezettetni. Csak ott künn, a friss levegőn kérdi susogva, zavartan, mint az alvajáró:

- Hova megyünk?

- Hát haza.

- Én nem mehetek többé haza.

- Ej, mit beszél? Talán vesztett? - kérdé megijedve Vince.

Az öreg szomorúan bólintott fejével.

- Sokat?

- Mind.

- Ej, az ámenjét! - káromkodott Vince, öklével verve a homlokát - megérdemelném, hogy a nagyasszony összezúzza ezt a vén koponyát, amiért nem fogtam rövidebb pórázra a nemzetes urat.

- Vissza akartam nyerni, Vince. Tudod, a költséget.

- Tudom. Gondoltam. Hja, biz ez nagy baj, rettenetes nagy baj, és nem is tudom, mit csináljunk. És ami azt illeti, hát megmondom magyarán, ez már az Istentől sem szép.

- Ne szidd az Istent, Vince. Nekem is volt eszemben, de a kártya nem az ő találmánya. Az ördögé. Ott, ahol kártyáznak, az Isten nincs jelen.

Vince nem felelt, gondolkozóba esett. Sokáig járt-kelt a szekér körül, majd rákönyökölt a Bimbó sovány lapockájára, mintha a Bimbóval is tanácskoznék, míg végre kigondolta, hogy mi lesz a legjobb. A legelső mindenesetre azt a beteg öregembert megnyugtatni.

- Utoljára is, ami történt, történt, nemzetes uram. Nem szabad a fejünket elveszteni. Szép is volna, ebugattát! A világon már nagyobb eset is előfordult. A király egy országát vesztette el, de azért csak megvagyunk mi is, ő is. Hiszen baj, baj, de majd csak eligazítjuk a nagyasszonnyal.

- Nem, Vince, én nem kerülök a szeme elé - hörögte Kupolyi tompa, reszkető hangon, mintha a föld alól beszélne.

- Hát ne jöjjön haza, nem bánom. Leteszem Vernyón Sándor Istvánéknál, s aztán, ha szépen rendbehoztam mindent... ej no, valami csak lesz.

Addig-addig beszélt, biztatta, kérlelte, bátorította az apókát, hogy végre föl hagyta magát tuszkoltatni az üres zsákokból csinált ülésbe, és a két pihent ökröcske olyan fürgén vitte, hogy még estére sem harangoztak, mikor már megálltak Vernyón a Sándor-porta előtt.

Örültek Sándorék a vendégnek, de bizony nem hitték, amivel benyitott: »most itt maradok vagy egy hétig, ha ki nem kergetnek.« Azt gondolták, tréfál, egy kicsit leszállt itt egy-két nyájas szóra s a holdvilágnál szépen hazasétál Parászkára, - egy macskaugrás ide. Igaz másrészt, hogy valami nagy szomorúság ömlött el rajta és az gyanús volt. Ágyat mindazonáltal már csak akkor bontottak neki, mikor látták, hogy végképp nem szedelőzik. Hm, ez mégis furcsa dolog, de sehogy se találták meg a fogantyúját.

Végre másnap reggel bevallott mindent. Bolondság lett volna titkolózni. Egy-két óra múlva szétterjedt úgyis a különös temetés híre. (Ama bizonyos Korpádi beszélte el.) A kártyázás se maradt titokban, de erre nem voltak maró észrevételek. Az vessen érte követ, aki maga bűn nélkül való. Ellenben a temetésért nagyon megrótták. Nincs jó esze. Nagy fantaszta. Még a papok se dicsérték. A vernyói lutheránus pap azt mondta volna állítólag: »Az ember prédikál olyanokat, de megcselekedni nem lehet.« Némelyek, kivált Parászkán, nevetve újságolták a nagy hírt: »Kupolyi uram hamar hazajött a fürdőből.« Szóval nagy csúfság lett. Hogy szenvedhet az a szegény asszony otthon. Nem éli túl sokáig. Lehetetlen.

Egész nap nem jött semmi hír Parászkáról. Mintha meghaltak volna az otthonvalók. Dehogy, - ő (Kupolyi) halt meg rájok nézve. Senki sem jött, még az unoka, Pali se. Még az se bocsát meg neki. Még az se akar róla tudni. Igazuk van. Megérdemelte.

De azért folyton várt-várt az ablaknál, s minden kocsizörgésre sebesen vert az a fájó, öreg szíve. Sándorék nagy vendégséget csaptak; tyúkkal, kaláccsal tartották, de alig evett egy-két harapatot; a pipa se ízlett, csak járt-kelt ablaktól ablakhoz, elszontyolodott ábrázattal, mint a halálos rab, ki valami nehéz vasat cipel.

És mégis a legborzasztóbb volt harmadnap reggel, ekkor kocsiztak el a Sándor-ház előtt a vasúthoz a parászkai nemesurak, az influenzások, akik Gleichenbergbe mennek; Bolnádyné tömérdek skatulyával, Veres Mihály (dunyhákban viszik szegényt) a két leányával megy, aztán Pataky Pál Értelmes Imrével egy kocsin. Hogy fájt ez neki, mintha mindig tőrt döfnének a szívébe, mikor egyet-egyet felösmert. Most ő is ott mehetne köztük és az unoka kísérné...

A vernyói jó ismerősök, rokonok künn állnak a kapuajtókban, a nyitott ablakoknál búcsút integetve, kendőiket lobogtatva. Jó egészséget, jó egészséget! Egy-egy mosoly röppent el némely ajkon - olyan csapodárféle nem jó mosolygás. Talán az ötlött eszébe az illetőnek: »No, a vén Kupolyi már meg is érkezett a fürdőből.« Oh, istenem, mennyit szenvedhetett otthon az a szegény asszony, ha látta ezt az elvonuló menetet.

A vendéglátó Sándorék ma is sütöttek, főztek, a helyet is megfújták, ahova ült, de hasztalan adtak volna annak akár mennyei mannát, hogy egy kis kedvet csináljanak neki; ma még jobban kétségbeesett és már ezerszer megsajnálta, hogy nem ment Vincével haza. Úgy látszott neki, hogy már esztendők óta van itt, mégpedig elhagyottan, befalazva, mint egykor ama szerencsétlen fehérszemély, Ubrik Borbála. Milyen balgaság, hogy itt maradt! Mennyivel jobb volna otthon, az anyóka közelében, ha szidná is, ha olajba sütné, ha a kutyával hálatná egy ólban, de legalább ott volna, hallaná a hangját, tudná mindig, hogy mit csinál.

Ahelyett most óra múlik, nap múlik, és se hír, se levél, se üzenet, se harag, se engesztelődés, hanem csak a szürke bizonytalanság, mindennél a legborzasztóbb. Jól látja ő, mint néznek össze titokban itt is a családtagok: »mi lesz ezzel az öregemberrel?«

Hát végre uzsonnatájt begördült egy kocsi a portára, maga az anyóka ült benne, és még le se szállt, már az udvaron elkezdte nagy dérrel-dúrral a háborút.

- Hol az a vén lump, hé! Hát idebújt a húgomasszonyékhoz? No, szép virág, mondhatom, érdemes volna cserépben kitenni az ablakba! Jössz elő mindjárt, te temetkezési patronus! Hát Eszterházy vagy te, vagy Vaskor?[20] Minek képzeled te magadat, te fejős birkája csalóknak és hamis kártyásoknak! De összeülni a bogyolaiakkal! Azokkal a trágyadombon nőtt tulipánokkal. Hiszen csak a kezembe kerülne vagy egy, a fogammal tépném szét. Hát nem mersz előjönni, ugye, te minden földi tékozlók fővajdája, akikről a krónikák valaha emlékeztek? Mert már olyan volt, aki a saját sírkövét elherdálta, de aki a saját tüdejét föltette a tökalsóra vagy mit tudom én mire, olyan te vagy...

Kupolyi hallotta a zamatos mondatokat (hej, megösmerte ő ezt a hangot a falon keresztül is), szepegett egy kicsit, de belül a szíve inkább örömében ugrált. Íme, mégis eljöttek érte, mégpedig maga az asszony. Ennyit már mégse érdemelt! No, a Vince mégis nagy diplomata.

Mind közelebb jött az ismerős hang, végre a papucsok kopogását is hallotta. Mintha maga a végzet közelednék dübörögve. Az apóka első ösztöne a futás volt, be, be, a legutolsó szobába, de egy mozdulatának se tudott ura lenni, csak nézte, nézte tehetetlenül, mint tárul szét az ajtó, a keményített szoknyák hogy ropognak, hogy suhognak, aztán megáll az ajtóban, csípőre kapja a kezeit, s beleszúr két tőrt, két szikrázó szemet - mely pedig oly szelíd egyébkor.

- No, hát meg mersz előttem állani? Nem bújsz mindjárt a föld alá?

(Hiszen szerette volna ő azt, de nem lehetett.)

- Verona, Verona - nyögte csöndesen, bágyadtan.

A nagyasszony a lábával toppantott.

- Ne szólj hozzám, ha az életed kedves! Hanem szedd az irhádat, mert viszlek; de ne képzelődj, hogy pampuskát sütöttünk otthon, hát azért viszlek. Elviszlek, hogy mások nyakán ne légy, - hogy otthon pusztulj el a saját vackodban. Mit, te köhögsz? Ne merj nekem köhögni, azt mondom, mert az utolsó szuszt is beléd fojtom. Azt hiszed, eljöttem volna érted, ha nem sajnálnám ezt az úri nemes famíliát, hogy ujjal mutogassanak a házukra, mondván: »Itt vagyon elbújva ama haszontalan, préda Kupolyi, aki fél a felesége színe elé kerülni«... No hát, hiába protestálnak Sándor István öcsémuram és Sándor Istvánné öcsémasszony, tudom, hogy maguk jó emberek, de ami úgy van, az úgy van. És most meg se köszönöm, hogy befogadták, mert inkább seprővel kellett volna kikergetni, hogy bujdosott volna el az erdőkbe, ahová való.

De azért mégis átölelte Sándor Istvánnét és feltűnő hosszan tartotta fejét, minthogy alacsonyabb vala, annak a kebléhez szorítva. Fölötte csudálkozék aztán Sándor Istvánné, hogy az ingválla azon a helyen csuromvíz volt.

- No, mármost indulj!

S elöl eresztvén a szegény apókát, aki a nagy röstelkedéstől azt se tudta, melyik lábára lépjen, maga utána topogott, mint egy porkoláb, s maga mellé ültetvén őt, meghagyta a kocsisnak (megint a Gál volt megfogadva), hogy léptetve hajtson a falun keresztül, mert keresztényeknek épületes látvány az elveszett juh föltalálása és hazavitele.

Az úton szótlanul ültek egymás mellett sokáig, Kupolyi nem mert szólni, az asszony nem akart, jobbra fordítva a fejét, hogy ne is lássa; de azért lopva nem egyszer vetett rá bánatos, gyöngéd tekintetet. Remegve látta az apóka halovány arcát, lesoványodott nyakát, átlátszó füleit, s mikor egyszer túl a feleúton észrevette, hogy köhögni akarna, de visszatartja, mire a vér az arcába tódul és a halántékaiban kezd lüktetni, szelídebben kiálta rá:

- No, csak köhögd ki magad, megengedem.

Amint azonban elmúlt a rohama, elmúlt a kímélet is. Korholva folytatta (de mindegy, legalább beszélt hozzá):

- Ebek harmincadján vagy, azt látom; hogy mi lesz belőled, azt gondolom. Pedig látod, látod, ma te is szépen elmehettél volna a többiekkel, ha nem feledkezel meg önmagadról, rólam és mindenről.

Kupolyi uram lesütötte a fejét, nézte a Gál Mihály mellényén hátul a pitykékből csinált gúlát, meg is olvasta, hány gombból áll, aztán még mélyebbre nyomván be a kalapját, így szólt:

- Igazságtalan vagy, Verona, ha azt hiszed, hogy rólad elfelejtkeztem, mert...

Az asszony hagyta már beszélni, de éppen ez a nem várt körülmény hozta zavarba.

- Mondtál, kérlek, valamit? Úgy? Semmit. Hát, hogy ami azt illeti, igenis eszembe voltál éjjel-nappal, hidd meg, Verona, és bizonyságom rá, hogy ő el is búcsúzott tőled.

- Kicsoda?

- Hát az a leány.

- Miféle leány? Miféle búcsúzás?

- A verseket értem, Verona; ha hallottad volna, hogy szólít, hogy búcsúzik, bizonnyal telesírod a kendődet.

- De kiről beszélsz?

- Hát a leányról, akit eltemettettem.

(A szegény apóka azt hitte a maga jóságával, hogy ezzel rögtön lekenyerezi az ágaskodó sárkányt a nagyasszonyban.)

- Ej, eredj a badarságaiddal! Többet nekem elő ne hozd! Értetted?

Nem is hozta elő, de sokkal bátrabb lett, és amint későbben (már egészen a falu mellett, mikor a Sajó is eleibük szaladt) azt a pirongató kérdést intézte hozzá, hogy nem szégyenelte-e a szerepét Sándor Istvánéknál? - vakmerően odavágott:

- Hát tetszett volna értem jönni.

Mire az asszonynéni csodálatosképpen a támadó helyzetből hirtelen lecsúszott a védelmibe.

- Hiszen elmentem volna én - mentegetőzék csendesen, kérlelőn -, de az a gaz Vince nem akarta elárulni hollétedet, míg csak nem fogadtam meg, hogy teljes amnesztiát adok.

Az apóka mondani akart még valamit arról a teljes amnesztiáról, de már nem ért rá, mert élesen közbecsikorgott a kapu, melyet a Vince tárt kétfelé.

Tehát megint otthon volt, az ódon kúriában; a nagyasszony sem zsémbelt sokáig, múltak a rossz érzések is és beállott újra a nyugalom. De nem a régi idilli élet. A nagyapó nem volt az elkényeztetett, becézett ember többé. Az »eset« emléke, mint sötétlő árnyék feküdt köztük. Vagy meglehet, hogy csak képzelte a nagyapó. Bírák ebben mi nem lehetünk. Valószínű egyébiránt, hogy volt valami visszamaradt szemrehányás az asszony szemeiben, amit idegen ember észre nem vehetett, csak maga az öreg, aki annyi évig olvasgatott e szemekből, mikor még szépek voltak és mikor már csak jók és szelídek voltak. Ahogy volt, úgy volt, de az tény, hogy az apóka most már nem érezte magát otthon olyan jól, mint azelőtt, minélfogva nem lebzselt annyit a díványon, a karszékben meg a méhesben, hanem kijárt Vincével a mezőre, ha munka volt, ha pedig munka nem volt, fogta a puskáját és a nyulak ellen viselt háborút (majd azt mondtuk: testvérháborút).

Ebből aztán két jó következett.

Egy az, hogy a gazdaság kezdett fölpendülni, mert az apóka mindig a földjein botorkált, más az, hogy a sok járás-kelésben elvesztette a köhögést. A harmadik jót nem is említem, mert az csak a nyulaknak volt jó, hogy soha egyet se lőtt le közülök.

A friss levegőn rogyásig elfáradva olyan étvággyal evett, mint a farkas, s úgy aludt, mint egy medve, miért aztán csodálatos módon kezdett épülni testileg, termete szétment, arca megpirosodott, még tokát is eresztett. Úgy hogy mire a falu előkelő krákogói ősszel megtértek a fürdőből, ki valahogy, ki valahogy se, akkor már Kupolyi uramat megkülönböztetésül a felső soron lakó másik Kupolyitól »gömbölyű Kupolyinak« csúfolták.

Testi erejével a szellemi ereje, férfias bátorsága is növekedett, elannyira, hogy egyszer csak (már akár hiszik, akár nem) ő kezdett parancsolgatni az anyókának. Az anyóka szíve pedig mindettől repesett örömében.

Mikor esténként kiálltak a kapuba, a Pali fiút várni a bányából, boldogan hizlalta szemét kedves urán, a gömbölyű Kupolyin, kit az arra sétáló Brogly doktor is minden alkalommal megbámult, mint valami tengeri csodát, miközben vidáman súgta a nagyasszonynak: »Erős lett, mint egy bika, és minden recept nélkül.«

Vince ilyenkor szokás szerint a hollóját etette az udvaron s jókedvűen ingerkedett vele, míg az rémes tollazatát illegette.

- Csak ugrálj, ugrálj! Most már a gazdámmal ketten várjuk ki a halálodat, kis fityfirity.

Isten jóvoltából így lett megint víg a Kupolyi öreg porta. Mosolygott ott minden megint. A nagyasszony violái az őszi verőfénytől, az emberi arcok a lelki megelégedéstől. Jólét is volt. Egy feltört rétben pompás káposzta termett: színre, keménységre mint az acél, s akkora fejek, mint a rocska. A tótok lejöttek a hegyekből, kedvvel szedték ki érte tüszőikből a sok pénzt, amit Amerikából hoztak.

Az állatok jó karban vannak. A fehér veréb egy idő óta már hálni is a konyhába járt, a Riska pedig mintha tudná, hogy az apóka most többet eszik, egy iccével több tejet adott, mint azelőtt. Néminemű rövidség csupán a Sajót érte; a Kosztohay kölykökből valamelyik kilőtte parittyából az egyik szemét. De lát az azért, ha akar, eleget; - csak ugatni nem akar végképp. Úgy látszik, a vakságból veszi magának az indokot erre a teljes tétlenségre. Az anyóka haragszik, de a gazda pártját fogja: »Ugyan mit fárasztaná magát szegény? Mit ugatna? Kire ugatna? Nem jár errefelé rossz ember.«

Így jöttek-mentek a vidám napok szép hosszú sorban, míg végre, mert nincsen örökös egyformaság, megint kiugrott egy szomorú.

Szép, hosszú ősz volt, Kálmán-napkor Kosztohay Kálmánéknál szamócát adtak föl a vacsorához, ami most nőtt az erdőben. Az esték pedig olyan melegek voltak, hogy künn a kertben volt terítve, ott folyt aztán a tánc is szabad ég alatt egész éjjel. (Az ördög vigye el azt a Gilágót, de szépen húzza némelykor.) A nők könnyű batiszt-ruhát viseltek, éppen mint nyár derekán a majálisokon. Nevezetes dolog ez október közepén! - Ilyenkor már körülbelül hó van a Tátrában!... Az igaz, hogy itt is volt; de csak a Horváthyné vállán. Mivelhogy kivágott ruhában jelent meg s csak úgy ringott-rengett táncközben az a finom fehér hús, amelyből a gyönyörű nyaka kezdődik, mint a tojás fehérjéből vert hab.

Hanem iszen nem csoda, ha ennyit lát Kupolyi Pali, hogy többet is megkíván. Csak egy kicsit jobban kellene vigyázni a világ szeme miatt. Sok, ami sok; azok a pillantások, az az egymáshoz való tapadás táncközben. Persze szabad volt a mező; az egyik macska, Horváthy uram, a filagóriában kártyázott, a másik macska, Kupolyi Józsefné nénémasszony pedig korán távozott, minthogy az apókának a lába fáj, Szent Antal-tüze támadt rajta, de máskülönben egészséges, mint a makk, és vacsorát kell neki készíteni.

- Nagyon sokat eszik - dicsekedett az anyóka -, isten panaszképp ne vegye.

Pali csak hajnalfelé származott el, ledőlt otthon egy kicsit, csak éppen, hogy szemeit megcsalja, a rendes időben már talpon állt, hiába szidta a nagyapja.

- Mit rontod az egészségedet? Nem dőlne le a világ, ha egy kicsit később mennél el, ha kipihennéd magadat. Ha már néhány ezer esztendeje ott van az a kőszén, hát még ott lehetne négy órával tovább. Mit siettek úgy? Megfoghatatlan az, hogy az emberek úgy sietnek.

A Pali nagy ásítozva tette meg ellenvetéseit:

- Ma nem lehet. Ma nagy dolgunk van: ma új ágat törünk át a régi, elhagyott tárna felé.

Megreggelizett, megcsókolta a két öreget és elment.

Nem is történt aztán egész nap délutánig semmi figyelemreméltó; néhány nyelves asszony eljött Kupolyiékhoz pletykázni egyet-mást a Paliról meg a Horváthynéról. Hogy azt mondják, a férj észrevett valamit, mert egyszer csak lecsapta a kártyát éjfél után, oda ment, ahol táncoltak, és kiakasztotta egy szó, egy magyarázat nélkül az asszony karját a Paliéból.

Leugrott felültette bricskára és hazavitte. Képzelheti, hogy volt otthon jelenet. Ha neki volnék, elkergetném; de nem is lesz ennek jó vége, majd meglássa, lelkem nénémasszony; és Pali is jobban tenné...

- Eh - szólt közbe az apóka -, egy kis legyeskedés az egész. A légy is száll az édes tejre.

- Ha odaszáll, bele is esik az, bátyámuram.

- Mit árt az a tejnek? - vélte Kupolyi.

- De árt a légynek, mert belefúlhat.

Így ijesztgették az öregeket; de mi volt ez ahhoz a rémülethez képest, amit Benákné idézett elő estefelé? Benákné így ősszel mindig a mezőkön kódorgott gyógyfüveket szedni, egy kis mályváért, gyűszűvirágért, bojtorjánért a harmadik határba is elkalandozott. Ma, alkonyatkor, dúlt arccal csörtetett végig a nagy utcán, azzal sem törődve, hogy a füvei szerte hulladoznak a szaladásban, fulladozó hangon kiabálta:

- Nagy szerencsétlenség! Borzasztó istencsapása! A vernyói bánya beomlott és eltemette mind az embereket.

Szájról szájra ment a hír. Csődületek támadtak az utcákon, a kutaknál, a bíró háza előtt. Új hírmondók jöttek Vernyó felől, olyanok is, akik már a helyszínén megfordultak. Biz ott nagy baj történt. Aki bent volt, az többet nemigen eszik kenyeret.

Kupolyiné is a kapu elé jött a nagy zajra, és amikor meghallotta a vészhírt, a fejéhez kapott, egy sikoly, és összeesett, mint a kettétört fa. Úgy vitték be az asszonyok a karjaikon, mint egy holtat a szobába, ahol az apóka kedélyesen pipázott egy karosszékben, bebabulyázott lábával. No iszen, kiesett a pipa az ő szájából is a történtek hallatára. Fölugrott, mint egy megsebzett vad, hogy a bányához rohanjon, de szegény két lépést sem bírt tenni.

- Hátha még nem bizonyos. Hiszen még az nem úgy van - hajtogatta Vince, aki szinte nem volt emberi ábrázat.

A nagyasszonyt az ágyra fektették, locsolták vízzel, tormát szagoltattak vele, mire fölocsúdott, de roppant sírással, jajgatással. Elővette szokott baja, a szívgörcs is.

- Hamar, hamar a borostyánmeggy-csöppeket!

Vince megkereste az almáriumban, miközben egyre ismételte gépiesen, öntudatlanul, mint a szajkó: »Nem bizonyos, nem bizonyos.«

Pedig már bizonyos volt. Futkosás, siránkozás, jajveszékelés zaja verte föl a csöndes falusi utcákat. A bányamunkások közül sokan voltak odavalók. A bíró és a tizedesek házankint jártak kihajtani az embereket kapákkal, talyicskákkal a mentéshez.

- Jaj, hogy nem mehetek - hörögte kínosan, tehetetlenül Kupolyi.

S keserves sírásra fakadt, hogy azt kellett hinni, mindjárt megszakad a szíve.

Vagy egy óráig sírt hangosan, keservesen, aztán kiapadt a könnye, és csak panaszkodni tudott, irigyelte az anyókát, mert szívgörcse van, kívánta, bárcsak őt is elővenné valami nagy testi fájdalom, hogy a lelkit ne érezze annyira. Korholta Vincét, hogy szívtelen, hogy nem rohan a bányához, de midőn készülődni kezdett, nem akarta elereszteni.

- Nem, ne menj el, az anyóka miatt. Én nem tudom gyámolítani. Oh, Pali, Pali, édes kis unokám!

Lassan, lassan jobban lett a nagyasszony, azaz megszabadult a testi fájdalmaktól, s most legalább megosztották a közös bánatot, de csak úgy lehetett, hogy mindeniknek megmaradt az egész.

- Éreztem, éreztem - nyöszörögte a nagyapó szívet tépő hangon -, tudtam, hogy utoljára látom; mondtam neki reggel: ne menj el, Pali fiam, ne törődj ma a bányával, pihend ki magadat. Előérzetem volt, de nem hallgatott rám, nem hallgatott.

Ezalatt beköszönt az est, felhőkkel feketén, csillagtalanul. Minek is már a csillagok! Ott ültek, mint a siralomházban, az udvarra nyíló ablakú szobában, és várták azt az utolsó szót, azt a retteneteset...

Koronkint jött egy-egy ismerős hírekkel.

- Úgy látszik, bent vesztek mindnyájan - újságolta Gál Mihály, ki onnan érkezett. - Mennyi nép van ott három faluból, mennyi nép! Ásnak, dolgoznak, de nincs remény.

Az öregek a hallott híren rágódtak, meghányták, magyarázták, boncolták. Egyébre senki sem gondolt. Az ökrök éhesen bőgtek az istállóban, a tehénke is csodálkozhatott, hogy ma senki sem jön fejni.

Egy félóra múlva megint kopogtattak a külső ajtón, Vince ment a závárt eltolni. Szerednyei János hozott hírt.

- Az ásás foly, tíz embert már megtaláltak holtan.

Nyomasztó síri csönd támadt. Ki meri megtörni? Végre az anyóka kérdé reszkető, félénk hangon:

- Köztük van?

Megint csönd, s milyen csönd, hallani a szívek dobbanását.

- Nincs köztük - felelte Szerednyei János.

Azután elment Szerednyei. A három alak pedig csak ült, ült tompa fásultságban, csendesen a sötétben. Senkinek sem jutott eszébe gyertyát gyújtani. Egy szót se szóltak, egyetlen szót se, csak néha röppent el egy sóhaj. Abból látszott, hogy élnek.

Megint hallatszottak léptek az udvaron. Megint jön valaki. Jaj, istenem, mit hoz?

Vince fölkelt, ajtót nyitni, de úgy látszik, be se csukta Szerednyei után, mert már a pitvarban hangzanak a léptek, szemben vele megnyílik a szobaajtó, s megcsendül egy édes, ismerős hang:

- Jó estét, apóka, jó estét, anyóka!

- A Pali, a Pali!

No, lett erre öröm. Ilyen örömet még emberek nem értek. Ugrott az apóka, ugrott az anyóka. Gyertyát, Vince, gyertyát! Vince siettében kipkedett-kapkodott, a pipaszár csutorás végét húzgálta a falon, de biz az nem akart csodát tenni, nem gyúlt meg. Végre maga a Pali sercentett el egy gyufát, de abból se lett soha gyertyaláng, mert a két öreg eloltotta az ölelésével, a pihegő szuszogásával.

- Csakhogy élsz, édeském. Nincsen semmi bajod?

- Csak éhes vagyok, anyóka, és szomorú a társaim miatt.

Erre mindjárt térült, fordult a nagyasszony (nem volt már egy csöppet sem beteg), gyertyát gyújtott, a gyertyafénynél még egyszer összevissza csókolták a Palit, nemcsak ők ketten, de Vince is, amit megirigyelt tőle az apóka, mert rákiáltott:

- Ne nyalakodj, öreg! Keresd meg inkább a pipámat! Egy örökkévalóság, hogy nem szíttam.

Pedig nem volt ideje rágyújtani, mert perdült a nagyasszony, a karika se sebesebben, összehozva mindent, ami jó volt a házban. Pali az asztalhoz ült, az öreg szintén odagurította a karszékét, az ő étvágya is rögtön megjött, mire jóízűen falatoztak mind a ketten.

- Hát beszéld el mármost, hogy menekedtél meg, édes fiam. Mert mi bizony holtnak hittünk.

A nagymama is az asztalhoz húzódott az unoka mellé, kezét a vállára nyugtatva, Vince pedig egy kis székre kuporodott az almáriomnál és a csizmáját foltozta (az Isten verje meg azt a kutya Filtsiket, rossz bőrt adott rá).

- Bizony holt is volnék, ha egy kis véletlen nem jön közbe. Délben elfogyott a dohányunk a bányában, hát beküldtük a Király Pistát Vernyóra a boltoshoz. Hogy ím visszaérkezik, azt mondja nekem, egy fiatal leány vár reám odafönn, sürgősen akar velem beszélni. »Miféle leány az? Semmi közöm hozzá!« Nem akartam fölmenni, de a Pista megnyugtatott, hogy nem afféle, egy vézna serdülő leány. Megcsiklandozott a kíváncsiság, hát fölhúzattam magamat, úgy ahogy voltam, a piszkos munkás-zubbonyomban.

- Hát ki volt? - kérdé az anyóka türelmetlenül.

- Csakugyan idegen leány volt, egy fekete kakassal a hóna alatt.

- Fekete kakassal? - szólt közbe Kupolyi, a szemöldjeit fölhúzva, és nyomban letette a pipát. - Csak folytasd, kérlek!

- Azt kérdi tőlem: én vagyok-e a Kupolyi Pál? Mondom: én vagyok. Hát akkor jöjjön, jöjjön - lihegte izgatottan -, egy asszony várja az erdőben a tisztáson, ő fogadott meg, hogy jöjjek és elhíjam. Nincs sok veszteni való idő, jönnie kell, mert nagy veszedelemről van szó.

- Hát persze mentél, mert gondoltad, hogy ki? - mondá a nagymama jóságos szemrehányással.

- Inkább nem akartam menni - folytatá az unoka, őszinte nyílt arccal -, mondtam, sok dolgom van, annál is kevésbé volt kedvem, mert a leány leírása nem igen hasonlított arra, akit a nagymama gondol.

- Pedig mégis az volt, ugye?

- Nem tudom.

- Tehát nem mentél el? - csodálkozék az öregúr.

- Dehogynem. Hiszen akkor nem volnék itt. A leány addig kért, csaknem erőszakkal kapaszkodott belém, míg végre rászántam magamat. Olyan különös volt ez a leány; hogy mit akart, mi érdeke volt, most sem tudom megérteni...

- Nyilván jól megfizette a dáma arra az esetre, ha elhoz - vélte Kupolyiné.

- És hogy volt öltözve? - kérdé Kupolyi lázban égő szemekkel.

- Nem is igen néztem, valami pettyes kendő volt a fején.

- Nem volt hibás a termete?

- Mintha egy kicsit ferdén tartotta volna a nyakát.

- Nem volt szőke?

- Igen, szőke volt; de mit érdekli ez az apókát?

- Majd meglátod azután. Te csak felelj. És a kakasnak piros volt a taréja?

Elmosolyodott a Pali és összenézett a nagymamával.

- Hiszen minden kakas-taréj piros, apóka.

- De megállj csak - kiáltott föl most az öreg, feltűnő élénkséggel. - Nem volt a kakason csöngettyű, a nyakán vagy valahol?

Most már aggályosan találkozott a két tekintet, a nagymama- és unokáé.

- Nem, édes nagyatyám. Nem volt semmi csöngettyűje a kakasnak, az csak a bárányoknak szokott lenni. Hát mondom, megígértem neki, hogy rögtön megyek, csak a rendes ruhámat húzom fel odalent. Megnyugodott ebben és kijelenté, hogy előre megy, de megint kért, hogy csak siessek, siessek... Mire feljöttem kiöltözve, már nem láttam sehol a különös leányt.

- Hallod, Vince? - szólt Kupolyi. - Azt mondja, eltűnt nyomtalanul...

Vince elmerengő szemmel bámult a gyertyalángba s intett nagy fejével, hogy mindent hall.

- Tehát egyedül indultam az erdőnek, mégis abban a hitben, mit tagadjam, hogy Horváthynét találom, de még az erdő széléig sem jutottam el, midőn egy rettenetes tompa zuhanás hallatszott, melytől megrázkódni és felnyögni látszott az anyaföld. A bánya dőlt be. Futottam lélekszakadva vissza...

Mélységes csönd támadt az elbeszélés után, mindenki végiggondolt rajta. Valami hűs áram meglobogtatta az égő gyertyát, a szélein jácintkékbe játszó lángnyelvecskéje reszketett. Valamelyik bútor kísértetiesen pattant és megint minden csöndes lett, csak az óra ketyegett hangosan.

Öreg Kupolyi arca átszellemült. Kezét imaszerűen összetéve mellén, szemeit a magasba emelve, ájtatosan rebegte:

- Bizonnyal ő volt az. Eljött őt megmenteni.

- Ki? - kérdi az asszony.

- Az a leány, akit eltemettem - ismétlé babonás csodálattal.

Az anyóka harmadszor is összenézett az unokával. Szemeik fájdalmasan mondták: Elvette az eszét a nagy öröm.

De Vince, az okos, a hitetlen Vince megmozdult a kuckóban.

- Igen, ő volt! - bizonyítá, reszkető hangon keresztet vetve magára. - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

E pillanatban egy kakas szólalt meg odakünn. Vagy az anyóka kakasa volt, mely azt hirdeti, hogy már éjfél van. Vagy az a másik, rejtélyes kakas jött figyelmeztetni: Kikiriki! Itt voltunk, mi voltunk.




Hátra Kezdőlap Előre