Csütörtökön délután a királyi ügyész úr engedélyével meglátogattam beszélyeim alakját, a jó Stofi bácsit.

Tartoztam neki ezzel a vizittel.

Ha végig viaskodtattam Snapsz Augusztinnal a »Miért fél Stofi bácsi a porosztól?« című beszélyben, ha összeveszítettem a »Batyus zsidó lányá«-ban az esküdtekkel, ha kidobattam az ablakon a »Fekete szemek«-ben, ha elkísértem élete kalandos útain tollammal, illő, hogy a küzdelemteljes, logikátlan pálya emberét megnézzem a legutolsó garádicson is, ahová a sors keze letaszította.

Az őrmester szobájába hívattam le.

Velem volt még két beszély-alakom, Sramko fiskális és a toasztirozó Béla gyerek.

Öt perc múlva megjelent.

Az arca sárgább, mint egy héttel ezelőtt, a szeme beesettebb, alakja összeesett: a nagy fekete kabát csak úgy lityeg-lotyog rajta. Az eleje mindig be szokott lenni piszkolva leszóródó tubákkal: azóta már azt is lekefélte róla a szél...

Vad mosoly jelent meg arcán, amint megpillantott.

Arccsontjain valami rángás volt észrevehető, vállait felhúzta egész nyakáig, melyben hanyagul lóg le az ismeretes fekete kendő.

- Isten hozta! Servus humillimus! Hüm! Már megint anyagot jött gyűjteni maga, kis román-schreiber. No, örülök. Nem is képzeli, milyen szép leány-vizitem volt tegnap... Izé... nézze csak, milyen korruptált a mai társadalom... Sie, Herr őrmester! Kitől konfiskálták ezt a sok gyufatartót?...

- Hát hogy van, Stofi bácsi? - kérdém részvéttel.

- Hüm... izé... hüm... mily kérdés?! Úgy vagyok, mint Lónyay a parlamentben. Megvan mindenem a világon, csak a levegő hiányzik.

- Hogy beszélhet hát mégis a levegőbe?

- Malícia. Hüm... De megbocsátok magának. Ösmertem magát még kicsi gyermek korában. Úgy látszik, fehér haja volt, minélfogva miért ne allegálhatnék én innen is?...

- Igen, de hogy számítja be a feleknek a pertári megjelenéseket? Hát kap-e feketekávét ebben az Eldorádóban?

- Hihihüm! Küldhi nhekem mindennap izraelitha hitközség Bécsből telegraphon - szólott Stofi bácsi zsidó dialektussal, mintegy reminiszcenciája-képpen a Deutsch-kávéházi diplomatikus nyelvnek.

Szegény, ha tudná, hogy a Deutsch-kávéházat is becsukták egyidejűleg vele! Egyik se élhette túl a másikat.

Utána puszta rideg lett minden...

Meg sem szomorítottam ezzel a hírrel. Ha megtudná, talán nem is vágyakozna a szabadság után. Mert mit ér, ha van szabadság, de nincs kávé a Deutsch-ban?

Mit ér, ha van pap, de nincs templom?

Jó negyedóráig diskuráltunk. Azután ajánlottuk magunkat. Stofi bácsi kikísért az udvarra, hol a rabok, ezek a félig szánandó, félig borzalmas alakok egész flegmatice végezték monoton körsétájokat oly egykedvűséggel, mintha csak valami bálteremben defilíroznának egymás után gardedame-jaik, az őrök, felügyelete mellett.

- Lássák, milyen szép tágas udvarom van - mondá keserű humorral. - Ez aztán a fény! Magok ezt nem is értik, szegény ördögök! -

Egyet rántott izgatottan a nyakkendőjén...

- No, de nem tesz semmit! Ne irigyeljék tőlem. Mert elvégre is nem lehet minden ember udvarképes.

Mély gondolatokba merült: reszkető két ujját végigsimította homlokán... Olyan sötét volt az e percben...

- Isten áldja meg, Stofi bácsi! - mondám búcsúzólag a kapunál. - Én már nem látogathatom meg többé. Néhány nap múlva megyek Pestre. Adja isten, hogy egy esztendő múlva egészségesen találkozzunk odakinn... Bagatelle... Hiszen már csak háromszázhatvankét napja van hátra az egy évből...

Stofi bácsi felröhögött, egy nagyot hunyorított szemöldjeivel, és idenyújtotta kézszorításra a jobb keze három ujját...

Feltűnt az a körülmény, hogy a mutató- és nagyujja görcsösen össze volt szorulva.

Mi lehet az? Még egyszer megfogtam kezét s széthúztam ujjait.

Hát szegény egy csipetnyi tubákot szorongatott ott, amit az őrmester piksziséből sikerült elhódítania, elviendő azt magával vigasztalásul a szomorú fogságba azon jeles orr számára, melynek nem szabad megérzenie gazdája nélkülözéseit.

...Mikor olyan édes gondolat az, hogy az ember szabadon elprüsszentheti magát a börtön néma falai közt és elmondhatja magának: »prózit«. Még azt is elhitetheti magával, hogy nincs egyedül.

Egyébiránt ő sohasem lehet egyedül.

Vele vannak összekuszált, zűrzavaros, kaotikus eszméi: ez a hadsereg, melyet ő szül s mégis ellene fordul, tépi, marcangolja kebelét, mely egy egészen külön világ, amelyik nem forog a nap körül, mert mindig az örökös éjszakának van fordulva.

- Stofi bácsi, szeretne-e most odakinn lenni? - kiáltám vissza, mikor már jó távol voltam tőle.

A kalapjával integetett, míg a kezével odamutatott a sétáló rabcsoportra.

- Lächerlich! Mit gondol? Mit keresnék én magok közt, mikor idebent sokkal becsületesebb emberek közt vagyok, mintha ott kinn volnék.

Öt arcképem van tőle.

Olyan szép kis mosolygó gyermekleány volt. Ez az akkori arcképe. A szép gömbölyű, piros pofácska mint a barackvirág, a kis elkényeztetett szájacska széthúzva görbére, úgyhogy a biggyesztett ajk szépen befödi a kis szemölcsöt, mely alatta van, s mely olyan jól illik a gonosznak! Az ábrándozásnak indult kék szemben ott játszik az a végtelen nagy pajkosság, amely a gyermeknek sajátja. A boldog gyermeké, s mely talán csak azért van ott, hogy az életnek legyen mit letörülni onnan a bánat szivacsával. A gesztenyeszín gazdag haj egyszerű fonadékban omlik alá, mintha mondaná: a tizenkét évnek még nincsen hiúsága.

Éppen tizenkét éves volt akkor Lórika. Már annak talán nyolc éve is, ahogy fotografírozták. Valami kóbor kisvárosi művész remekelt rajta. A mama ígért neki szép ruhát meg nagy képeskönyvet, amibe ördögök lesznek festve, ha öt percig mozdulatlanul belebámul abba a csodálatos fekete ágyúba, amely mögé félve búvik el a nagy kendő alá a fotográfus bácsi.

Megállotta nevetés nélkül, mint Napóleon Lulu a sziámi követség fogadtatását, és talán megkapta mamától a szép ruhát. No, az ördögökkel telefestett könyvet hogy megkapta, azt bizonyosan tudom. A sors ajándékozta meg vele, aki mostohaanyja volt Lórikának.

A másik fotográfia mint felnőtt hajadont ábrázolja. Egész négy évvel készült később az előbbinél. Milyen változás! Hosszú uszályos, fekete-fehér csíkos ruha foly le délceg termetén: a gesztenyeszín haj megbarnult s mesterkélt fonatai közt három sor fehér gyöngyöt mutat. Aladár szereti úgy. A gömbölyű arc meghosszabbodott, s ha nem is olyan szép már mint azelőtt, de sokkal méltóságosabb. Aladár legalább úgy találja. Homloka nem magas és pattanásos, arca kissé keskeny a homloknál s egyre szélesebb lefelé. Ez különös ugyan, de Aladár éppen ezt a különösséget imádja. Könnyen lehet, hogy az ő kedveért nőtt ilyen alakúvá. Mert nem lehetetlen, hogy Aladár kedve ellen semmit sem tesz az isten. Mikor olyan nagyon-nagyon kedves...

Oh, szép arc ez most is nagyon. Tessék csak jól megnézni! Szűzies szendeség a régi pajkos, most pedig lesütött szemben. A kedves vonásokon valami nemes kedélyesség, valami szilaj dac és nőies lágyság, mely fenséget kölcsönöz azoknak. Olyan ő, akár egy Zrínyi Ilona. A hófehér nyakról hanyagul csügg le a nagy medaillon. Aladár haja van benne. Kezében pedig ott lóbálódzik a cvikker. Azt már nem szereti Aladár. Hanem juszt, azért is.

Ekkor már tizenkét példányban vétette le magát Lórika. Mégsem jutott minden udvarlójának. Bánja az ördög! Nem törődik ő egyikkel sem, csak Aladárnak jusson. Az az ő egész világa.

Aladár is szerette Lórikát. Volt valami előkelőség a tartásában, ami eltaszította és vonzotta az embert egyszerre. Olyan volt, mint egy szép festmény, amelynek még hibái is elragadók. Aladár is éppen úgy szerette, mint egy szép bizarr festményt, amit szobája falára készül akasztani. Ha látta maga előtt, ellenállhatatlan hévvel tapadt rá tekintete, lebűvölve figyelmét, akaratát, gondolkozó tehetségét éppen mint egy szép festmény; ha pedig nem látta, nem gondolt rá, s ha felidézte néha emlékét egy-egy múló perc, az nem fájt neki, nem égette, csak lelkesítette.

Lehetetlen volt őt nem szeretni.

Termete deli volt, hangja csengő, jelleme szilárd. Egy darab földre dobott paradicsom. Mikor olvadott a szerelemtől, olyan volt mint Ronow Ágnes, családi körben mint Bornemissza Anna, a társaságban mint Lola Montez... közönségesen pedig mint egy kis ördög.

Aladárnak azért tetszett, mert olyan kis ördög volt.

Társadalmi állására nézve közepette állott a valódi uraknak és a bocskoros nemeseknek. Ezekhez ő nem akart tartozni, amazok pedig őhozzá nem. Édesmamája típusa volt az úgynevezett garasos arisztokráciának: kedves, tősgyökeres magyar asszony, annak minden erényeivel és hibáival, kire ráragadt némi előkelő máz, mely olyan nagyon rítt le róla, mintha valaki sallangos dohányzacskójára lantot hímeztetne sárga-fekete sáfollyal; no, meg az is nagy hibája volt, hogy az anyatermészet is valóságos lányos mamának, telivér garde-dame-nak alkotta.

Nagyothalló is volt egy kicsit a jó ténsasszony, rövidlátó is, de azért a mosolyt, kézszorítást észrevette a csírájában, s ha a beszélgetés fonala letévedt a jó időjárás orsójáról, nyomban észrevette, s a legérdekesebb suttogás közé sietett pontot csinálni:

- Nézz csak ki, fiam, Lórika. Hová lett az az akasztófáravaló kis Gyuri?

A kis Gyuri volt a ház legapróbb csemetéje. A kedvenc. A kis lángész. A család büszkesége. A nagyságos mamáék leendő istápja, amire azonban a kis Gyurka nem látszott valami nagyon számítani, mert már kétszer próbált beleesni a kútba. És vagy háromszor pottyant le a létráról, melyre verébfészkek után bátorkodott a kis nagy vitéz.

Bizony szegény Lórika sokat szenvedett a mamától.

Ha a regény közepén, a Paul de Kock-féle helyeken egyszerre el volt nyírva a legérdekesebb két lap, ott bizonyosan a mama keze járt. Ha a szűkre parancsolt ruhaderék oly bőnek került haza a szabótól, hogy a hét egyiptomi kövér esztendő is belefért volna, az is a mama dolga volt.

Ha valami demokrata mulatságra volt Lórikának kedve elmenni, s a rudas ló, a Miska kocsis kacskaringós esküdözése szerint, hirtelen megsántult, úgyhogy nem lehetett befogni, oda is mama vitte a betegséget.

Mama volt megölő betűje minden jónak, minden szépnek, minden mulatságosnak.

Ő választotta a barátnőket és udvarlókat leánya számára. Már az igaz, hogy kitűnően értett ehhez a mesterséghez: olyan finoman elmarni ínye-ellenes fiatalembert a háztól, hogy az szegény maga is azt hitte, miszerint mamától maradt el; egy kis figyelmetlen megérintése az illető flótásjelölt fogyatkozásainak egészen megtette a hatást. Ha pedig az sem használt volna, jutott a nagyságos mama »Conversations-lexicon«-jából drasztikusabb szer is, amitől a jóhiszemű udvarló ajkain egyszerre jéggé fagyott az imádottjához röpkedő sóhaj szerelemterhes lehelete. Ilyen szer volt őnagysága vasvillás szeme, különféle szabású grimaszja s végszükség esetén aztán »nyílt felpattanása«.

Aladár nem tartozott a kimustrálandó gárdába.

Egyik hővérű barátja kópéságból elmesélte a mama előtt, hogy valamelyik ősanyja nővére volt a madagaszkári királynak, gróf Benyovszkynak: van is ott a madagaszkári szigeten egy hirtelen vármegye, mely egyenesen Aladárt illetné mindenestül, ha valami fogas prókátornak kerülne kezébe ez a captiosus kérdés.

Ezt azután sohasem feledhette őnagysága: az a madagaszkári vármegye sohase ment ki többé az eszéből. Aladárt végtelenül szerette azóta. Ő lett a fiatalság példányképe. Egy úr a »több úr« közül. Okos, mívelt fiatalember, aki megél a jéghátán is. Természete is éppen megegyezik a Lóráéval. Egyforma bolond mind a kettő! Szép összeillő pár lesz belőlök!

Ebből az időből való a harmadik kép. Tiszta fotográfia! Gondolom Borsosé.

A szép Lórika ott áll a virágállvány mögött és sugárzó boldog arccal nyújtja kezét Aladár felé, aki egy közönséges kerekarcú, boglyasfejű nagy gyerek. Csodálatos, hogy mit tud rajta szeretni! Nem is nagyon látszik érezni a mamlasz, hogy milyen fontos dolog az, ha az embernek szeretője odaengedi pingáltatni képét, saját arca mellé. Pedig hát ez olyan nagy bankó, amit csak a házasság vált be »aprópénzre«, talán azért aprópénzre, hogy legyen mivel kifizetni a férjek bizalmasságát.

Hanem iszen igaza is lehetett Aladárnak.

A sorsnak semmi köze ahhoz, hogy kiket festett a fotográfus egy képre, ő nem törődik azzal, hanem külön dobja őket, ha kedve tartja. A sors nem szereti az utánnyomatokat, nem plagiator, hanem megtartja a maga eredetiségét mindenütt mindenben.

Mikor már ott csillogott a jegygyűrű ujjaikon, az első szerelmi csók emléke ott égett arcaikon, akkor egyszerre felkerekedett s odadobott a paradicsomba vezető útra akadálynak egy vén porosz bárót.

Gondolom Stallenberg Maxnak hítták.

Nem volt neki ugyan valami tetszetős fizonomiája, amivel hódítani lehetett, hanem hozott ahelyett hazájából egy tarisznya aranyat, amivel győzni lehetett.

Itt aztán vett egy ötszáz holdas birtokot, egy ócska kastélyt négy lovat a tilburyja elé és csináltatott egy libériát, amibe valami lompos parasztot bújtatott kocsisnak.

Ismerte már az embereket.

Persze, hogy mindenütt szívesen látták a lányos házaknál.

Lórikáékkal is megismerkedett. Neki is nagyon megtetszett az Aladár ideálja. Hogyne! mikor olyan gyönyörű porosz szabású arca van. Aladár nem vette neki rossz néven, hiszen ott a jegygyűrű az ujján, és ott a falon a kép, mely összecsatolja őket örökre.

Max báró hanyag eleganciával meg is nézte azt egy ízben cvikkerén keresztül, és arról gondolkozott, hogy az egyik alakot le fogja onnan vakarni. Nem ismerte még a szerelem erejét.

De azért hozzálátott a kivakaráshoz, és a nagyságos mama segített neki.

Aladár már többé nem volt derék, mívelt, zseniális fiatalember, Lórikához illő vőlegény; Aladár »lump« volt ezentúl a mama szemében, akiből sohasem lesz semmi. Ő ugyan hozzá nem adja leányát, inkább küldi a kolostorba! Ide ugyan az ő házába ne tegye többé lábát! Mit ártogat az ő Lórikája szerencséjének?

Max úr úgy tett, mint szerencsés földije Bismarck hg.: veni, vidi, vici. Egy szép reggelen előszámlálta valamennyi ősét, valamennyi jó tulajdonságát, valamennyi jövedelmi forrását, és megkérte szüleitől Lórika kezét. Azt a kezet, amelyiken ott csillog már a jegygyűrű s amelyik Aladár felé van nyújtva a szép aranyos rámájú képen.

A szülők szíve dobogott az örömtől és meghatva rebegtek valamit részint a nagy szerencséről, részint föltétlen beleegyezésről. Hogyne örültek volna, mikor olyan nagyon szerették a szép Lórikát, akiből most már »nagyságos báróné« lesz.

Lórika pedig elsápadt, összeszorította fogait és azt mondta:

- Nem. Sohasem!

Hanem hát ki hallgatna egy gyermek szavaira? Tudja is az, mit csinál? A természet azért rendeli a karót a gyenge paszuly mellé, hogy egyenesre növessze. A szüle is azért van, hogy támogassa gyermekét, hogy érzelmeinek kertjéből kigyomlálja a katángot, gyomot, kakukfüvet és egyéb ártalmas növényt, s azok helyére ültessen büszke amaranthokat, nemes kaktuszfajokat.

De hátha meg nem fogamzanak a talajban!

Az csak bolondos mese. Mindennek megvan a maga módja. Óvatosan, lassan kell elfonnyasztani az egyiket és óvatosan beültetni a másikat. Aztán az emberi szív is csak olyan, mint Max báró virginia-szivarja: ha nem ég, meg kell egy kicsit puhítani.

No, hát hozzá is fogtak a fonnyasztáshoz és a puhításhoz is. Az eljegyzési hír befutotta a vidéket. Aladár elbúsult rajta és elkezdett korhely lenni. Ivott, dorbézolt egész éjszakákon keresztül. Hideg, szótalan, mogorva lett, mióta nem volt szabad Lórikáékhoz menni. Ivott folytonosan. Nagy halottja volt, a - mennyország, azt temette be a tengernyi borba.

Lórika szüleinek jólesett az a sok szeszesital, amitől Aladár szemei beestek, kék karikák közé.

- Látod-e a kedves ideált! No, ugyan volt kit szeretni. Azt a lumpot, országos korhelyt. Mily különbség: ő és a báró! Egy istentől elrugaszkodott haszontalan fickó és egy kifogástalan gentleman!

De Lórikának hiába beszéltek akár szülei, akár idegenek Aladár viselt dolgairól; hiába rajzolták borzasztó színekkel a jövőt, mely mellette várna rá: ő nem nézett bele soha abba a panorámába, amit mutogattak, az ő lelkében másképp volt kiszínezve a jövendő képe, és ő csak annak a képnek hitt.

És ezt nem lehetett tőle rossz néven venni.

Max báró azt tanácsolta, hogy jó lenne elvinni Karlsbadba, onnan ő sem fog hallani semmit Aladár felől, sem az felőle. Az egész szerelem elmúlik egy szezon alatt, mint a füst. A távolság olyan, mint a szél, elfújja a füstöt.

Hanem azt alkalmasint elfeledték, hogy a szélnek még az a tulajdonsága is van, miszerint a nagy lángokat még nagyobbakra neveli...

A gondos szülék, bármily anyagi megerőltetésükbe került is, nem késtek elfogadni és végrehajtani Max úr tanácsát. Az bizony jó lesz! Hadd gyógyuljon ki szegényke mindenféleképpen. Hiszen olyan nagyon halovány most! Hadd legyen belőle pirospozsgás menyasszony az új borra!

Azt gondolták, hogy a szerelem is olyan, mint Max báró parókája; ha az embernek alkalmatlan: leveszi, más színűre festeti, eldobja, összetépi.

Lórika szabódott, nem akart Karlsbadba menni. Hiszen olyan jól esik azt a levegőt színi, amit Aladár szí. A lehelet elröpül, eloszlik, beleolvad a miriádnyi levegőrészek közé. Aladár azt lélegzi be: ő is viszont. És mégis azt mondják neki, hogy az orvos levegőváltoztatást tanácsol. Őrültség! Elhagyni azt a levegőt, amely üde, édes, a többiért, ami mind ölő méreg!

A nagy szerelem óriásinak növeli még a semmit is, ha veszti, ha nyeri.

Lórika apja kemény ember volt, aztán olyan nagy bolondja volt Lórikának, hogy még erőszakos eszközökhöz is szívesen nyúlt boldogságaért. Erőszakkal hurcolta el Karlsbadba, mert hát a fogat is jobb egy rántással húzni ki, mint lassan feszegetni; - jobban fáj ugyan, de csak egy pillanatig. A levelezést is eltiltotta. Ne legyen egyetlen gyökér sem, mely összekösse a múlttal a nagyrahivatott gyermeket. Milyen nagyszerű jövőnek néznek elébe! Egy báróné a Bogozy-családban. A kis Gyurika, ha megnő, milyen charmant dialektussal fogja emlegethetni: »testvérrem a bárróné.«

Lázas büszkeség fogja el a szülők szívét, ha a bálványozott gyermekre gondolnak. Az anya és Max báró folytonosan ott voltak vele, az apa pedig minden két hétben elutazott hozzá egyszer, hogy megcsókolhassa azt a folytonosan halványuló-halványuló bizarr arcot. Ugyan mi baja lehet? Most még egy kicsit búsul az otthonért. No, majd jobban lesz. Aladárt már - úgy látszik - elfeledte. Sohasem emlegeti. De hát akkor mi szedi le arcáról egyenkint a szép piros rózsákat? Mintha valami titkos féreg rágna életgyökerén... Ki tudná azt, mi van a szívben a hamu alatt! Hátha mégis az a fickó? Csak már egyszer agyoninná magát!

Az pedig nem itta magát még agyon: a bánat és bor lassan öl csak.

Egyszer ott iddogált már harmadnapja egy kurta korcsmában, keservesen mulatott, egy szál cigány húzta neki a szomorúbbnál szomorúbb nótákat részegen. Olyan nagy lump volt már, hogy a társai is elhagyták, s a muzsikáló cigányt kellett megfognia ivócimborának.

A levélhordó jött be, levelet hozott neki; tudta már, hol kell őt keresni.

- Nem kell, ide ne hozd, semmi sem érdekel már. Húzzad, more, a jövő hétig. De meg ne állj! A jövő héten majd átmegyünk a szomszéd csárdába.

A levélhordó mégis csak odadobta a levelet az asztalra.

Aladár odatekintett részegségtől keresztbe fordult szemével a ledobott levélre.

Hát azokat az édes, kedves, rendetlen kuszált vonásokat látta ott, mik szebbek a szerető szemnek Correggio festményeinél; mintha a tündér nimfa írt volna fel oda egy varázsregét - azokat a vonásokat, mik költészetet kölcsönöznek a hideg papírnak, mik megeszményítik, lebilincselik a gondolatot.

Reszketeg kézzel tépte fel a borítékot, és kiesett belőle ez a - negyedik fotográfia.

Azaz hogy nem éppen ez - hanem egy példány a Lórika karlsbadi arcképeiből.

Oh, fordítsátok el szemeteket e szemrehányó arcról! Elkárhozik, aki reá néz.

...A karcsú, délceg termet meghajolva, a szem mélyen beesve, a halvány arcon elöntve a tengernyi bánat. Megkapó fájdalomfelkiáltás az egész alak. A szemek fénye megtört, semmi kifejezés bennök többé; mintha az égé volnának már... Szenvedő angyal, aki a mennybe akar röpülni, de még egyszer visszasóhajt a föld után. A fekete medaillon még most is nyakán van, finom összhangban a fekete moiré-antique selyemruhával, mely bő redőzetben foly le soványaknak látszó tagjain. Az egyik keze szívén nyugszik, mintha mutatná, hogy ott belül fáj oly nagyon valami... a másik keze Székács imakönyvét látszik eltolni az állványról, mintha mondaná, hogy abban sincsen már elég vigasztalás... csak a homlokon van még meg az a sötét vonás, az a szilaj dac: »nem, sohasem«; de azt is elönti valami szelíd, melankolikus glória, mely kér, mely átkoz, esdekel és mennydörög, mely azt látszik kiáltani az istennek: »Hol vagy hát, ha vagy? Ide gyere! Én vádollak téged! Minek teremtetted a szívet ilyenné!«...

Az Aladárnak küldött kép alatt oda volt karcolva kötőtűvel ez az egy szó: »szeretlek.«

Ez az egyetlenegy szó. De abban benne volt minden.

A fiatalember kiitta, ami még bor volt poharában, odatette a negyedik arcképet a többi három mellé szívéhez, azután eljött hozzám és azt mondta nagy alázatosan, hogyha lehet, vegyem meg összes birtokát ötezer forint készpénzért, de rögtön; másképp tízezret is megérne.

Megalkudtam, jó vásárt csináltam vele, kiállítottuk az okmányokat, kifizettem, azzal szépen kezet szorított velem és elment. Sem azt nem mondta: hova megy, sem azt: hogy mikor tér vissza...

Hírét sem hallottam többé; mintha a föld nyelte volna el és szőlőtőke nőne valahol a csontjaiból.

Egyszer aztán, úgy félév múlva, csak beállít szobámba egy cvikkeres divaturacs, aranygombos botjával szelesen hadonázva maga körül.

- Hollá! Hogy az ördög vigyen el, ha nem te vagy az, Aladár. Szervusz! Ülj le!

Aladár nem várta be a kínálást, hanem hanyagul vágta magát legtisztességesebb pamlagomra és egyenkint szedegette fel sáros lábait törökösen maga alá.

- No, persze hogy én vagyok. Legalább valószínű.

- De hát hol a pokolba jártál?

Aladár leverte előbb szivarjáról a hamut, azután andalogva megforgatta nagy brilliantos gyűrűjét és azt a vékony arany karikát mellette.

- Hja, pajtás, az igen hosszú és unalmas história. Innen egyenest Baden-Badenbe mentem, ott aztán nyertem a te ötezer forintoddal kétszázezeret és most jövök vissza, hogy elvegyem menyasszonyomat, akit szegény legény koromban nem akartak hozzám adni szülei. No, útközben egy kis mulatság kedveért még meg is választattam magamat országos képviselőnek. Bagatelle! Csak harmincezer forintomba került.

Azzal nagy begyesen orrom elé vágott egy nagy csomó ezres bankjegyet, egy mandátumot és négy fotográfiát.

- No, látod! Hanem ez még nem minden. Még a történet csak most kezdődik. Ennek a négy fotográfiának van egy eredetije...

Végignéztem emberemet tetőtül talpig, amint ott állott elszédülve a nagy sikertől, mellyel a szerencse istennője megtréfálta - és ezt mondtam neki:

- Tudom. Csakhogy még nem egészen teljes a gyűjteményed. Majd mutatok én ahhoz még egy ötödiket.

Azzal kivettem szekrényemből az utolsó képet.

Azon a képen pedig le volt véve a szép Lórika halva.

...A kis kezek megdermedve és elburkolva a selyem halotti lepel által, csak a jobb kéz keskeny nagyujjacskája kandikál ki egy helyen; a beszédes száj, az élénk kék szem becsukva örökre, a felbontott fekete hajon menyasszonyi koszorú: szinte reszketni látszik a négy viaszgyertya között. Az arc már alig ismerhető fel, elfonnyadt fehér liliom... csak az alsó ajk alatt feketedik a kis bűbájos szemölcs. Egy ismertetőjel, amit a halál megkímélt és magával vitt az életből. A medaillon Aladár hajával most is ott függ keblén, mely már megszűnt dobogni, és nem melegszik fel soha többé. A homlokon is megmaradt a szilaj, dacos vonás, mintha még a halálban is mondaná: »nem, - sohasem.« Oh, milyen gyönyörű halott! Az elröppenő lélek egy-egy nagy szemrehányást vitt a mennybe, amit majd felhő alakjában látunk meg fejünk felett.

Aki gyógyította, a tudósképű karlsbadi orvos, dr. Pipifax, ki is sütötte, hogy hát tulajdonképpen miféle betegségben halt meg: gondolom átfázástól eredt tüdősorvadásban. És ebben meg is lehet nyugodni, ha a doktor úr mondja. A tudós úrral különben is bajos volna elhitetni, hogy másféle betegség is van a nap alatt, mint az, amit az »ars medica« jónak látott diagnosztizálni.

Aladár soká nézte a képet, egy könny sem esett ki szeméből, csak vonásain kezdett elterjedni valami kékes ónszín, mely szokatlan keménységet kölcsönzött azoknak. A kétségbeesés heroizmusa volt ez.

Megtörülte batiszt kendőjével homlokát és hanyagul visszanyújtotta a képet.

- Enfin! Ezzel most már hát ez a történet egészen bevégződött.

Én csak néztem rá bámulva és vártam mi fog történni.

Az én Aladárom végigsétált a szobán vagy háromszor, figyelmesen megnézte vaskályhám ügyes szerkezetét, azután megállt előttem és megfogta kabátom gombját olyan fiziognómiával, mint egy börzespekuláns.

- Hallod-e, bruder! Gondoltam valamit. Add vissza azt a félév előtt eladott birtokomat tízezer forintért. Ezt a többi pénzt pedig oszd szét, amint akarod, jótékony célokra az én nevemben. Már a mandátummal majd csak magam gyújtok pipára. Megértettél?

- Tökéletesen.

Azután keserű, ironikus mosollyal tette hozzá:

- Ehhez a fotográfiai-gyűjteményhez pedig szerezd meg hatodiknak Lórika szüleinek arcképét. Azokét a szerető, feláldozó, gyöngéd szülékét, akik olyan nagyon gondot viseltek lányukra, hogy szépen, csöndesen meghalt a nagy gondviselésben. Így aztán egészen teljes lesz a kollekció. Adieu!

Azzal ott a szobámban félrevágta divatos flórenci kalapját és csendes fütyörészés közben ballagott a legelső - csárdáig.

(F. F. úrnak ajánlva)

Egy hét óta folytonosan iszom.

De hogy senki se irigyelje, hát megmondom, hogy orvosságot, de hogy senki ne is sajnáljon, hát kijelentem, hogy ezt a bolondot sem a magam akaratából teszem, hanem csak öntik belém mások. Az ő lelkök rajta, ha valami bajom támad tőle!

Mikor még a »Nógrádi Lapok« múlt számát nyomták, olyan pirospozsgás, kövér gyerek voltam, mint akár »Mohácsi bácsi«, most pedig olyan halavány, sovány ember vagyok, mint - teszem azt - Pálffy Albert.

Ebből tehát világos, hogy azóta megsoványodott a gondolkodásmódom is: nem is merek most akkora robostus alakot előkaparítani tárcának, mint Sramko; - az orvos megtiltotta a vastag ételeket. Pesti élményeim eldorádójából, a Steiniczből lenne jó talán egy kép? Úgyis most van a pikáns ételek szezonja! Igen, de most van a kolera is! Nem szabad a falusi férjek vágyainak alvó oroszlánait felébreszteni. És mégis olyan jól esnék írnom rólok, kikről betegségemben álmodtam. A hunyorkáló Viktorról, ki egy új váltógazdálkodási rendszer alapját vetette meg...; az ábrándos Nettiről, ki hű tudott lenni, mert nem szeretett; a karcsú Zsanetről, ki megcsalt, mert imádott... és ez mind elmésen van indokolva; a fräulein Alphonsinéről, ki minden nógrádi atyafit azzal bűvöl el, hogy szellemdúsan tud belekötni a palóc dialektusba. Én minden ellenségem közül őt szeretem a legjobban. Mennyi szépség, mennyi zsenialitás egy rakáson! Bátran bejárhatod a fél világot, míg párját leled!

Mindmegannyi háládatos tárgy volna laptölteléknek, de fájdalom, a »tárca« számára nem háládatos! sőt inkább... de nem akarok indiszkrét lenni.

Aztán a demimonde eredeti jelenség, és szeretetreméltó, a könnyelműnek és nemesnek csodálatos keveréke.

Aki nem ösmeri, az gyűlöli, aki ösmeri, az megveti, aki nagyon ismeri, az szánja a demi-monde-ot.

Én pedig szeretem őket és nem szánom.

Mert tudom, hogy az egy egészen sajátságos világ, melyben ők élnek, egészen külön morállal, külön heraldikával, külön esztétikával, és ők jól érezik magukat abban, meg vannak elégedve vele és boldogok.

- Én mindig tisztelettel emelem meg kalapomat előttetek, hallod Alphonsine, tisztelettel; és megiszom az egészségtekre egy üveg medicinát, de nem mindig!

*

Biz a medicina utálatos dolog!

De ki tehet róla, mikor muszáj dolog. Az én kedves orvos barátomtól úgy kikérdeztem mindent, hogy most már magam is beállhatok láz-kúrálónak. Sok szépet elmondott nekem erről a témáról, orvosi tanácsainak sok hasznát vettem, - most majd viszonzásul én mondok el neki egy csalhatatlan gyógymódot a láz ellen.

Koronkint ki szoktam járni a lóvonatú vaspályán egyik barátomhoz, a barakk-kórház orvosához, Dr. Bothár Samu úrhoz.

Az én doktor barátom nagyon szereti csúnya mesterségét, bele van bolondulva, különösen ebbe a mostani kolerajárványba, s reggeltől estig lesi komótsapkában, pipaszóval az utcaajtóban a kolerabetegeket. Ha sok van, már szinte messziről mosolyog az ábrázatja elém:

- Szervusz, barátocskám. Jó, hogy jössz! Ma egy nagyszerű Vorstellungot akarok neked megmutatni.

- Nem kell nekem. Nekem ne mutass semmit, mert mindjárt visszaszököm.

Samu gyöngéden megfogja a kabátgombomat:

- Hüm, barátom, ez valami extra ordinarius, valami delikatesz lesz, neked, beszélyírónak való...

Szuverén megvetéssel köpködök magam körül.

- Láttam már minden ördögöt. Bécsi természetgyűjteményt, rothadt embert, lábtörést, doktorparókát, szép tündérarcú lányt a bonc-padon, ide akarták adni prezentbe az egyik fülét, - hatlábú tehenet is láttam. Nekem már nem mutathatsz semmit.

- Nix, nutz, mutatok neked egy eredeti kúrát, ha sikerül. Itt van Fucha öcsém, láza van.

- Ah! A Fucha van itt?

Az olvasónak meg kell magyarázni, hogy Fucha, Dr. Bothár úr öccse, nagyon derék, joviális fiú, iskolatársam, ki végtelenül szeretvén a huszonegyezést, még valaha Selmecen neveztem el báró Fuchának, azóta annyira rajtamaradt, hogy még az édesapja is báró Fuchának nevezi, amihez ő maga is egészen hozzászokott.

- Hát igen, itt van az öcsém, és sehogy sem bírom a lázból kigyógyítani: mindennap rájön délután öt óra felé és tart reggelig. Egészen rosszul néz ki a fiú.

- No, ami természetes is...

- Nagyszerű tervem van vele: megmondom neki, hogy te is itt vagy és hasonló lázad van, te is úgy öt óra felé szoktad kapni. Ha összehozlak, te csak hagyj rám mindent, s ha kártyázni hí, légy rá készen, és kérjetek kártyát.

Ráálltam. Fucha örült, hogy lát, panaszkodott, hogy csehül van, aztán megkérdezte: szoktam-e még piketírozni, mire azt válaszoltam, hogy szívesen játszom néhány partit.

- De nincs ám kártya! - szólalt fel a doktor.

Fucha dühös lett:

- Hát mi az ördögöt csináljunk így? Bevárjuk az ítéletnapot. Vagy azzal a koponyával kuglizzunk a padlón, míg a láz megvesz.

- Tudjátok mit? - így a doktor. - Úgyis egyszerre jön a lázatok, egyforma időben, én magam sem bírom meghatározni, melyikre előbb...

- Hm...

- Legyetek egyszer angolok, tegyetek ki tíz-tíz forintot, aztán amelyikre előbb jön rá a láz, és azt kimutatja fogvacogtatással vagy reszketéssel: fuccs! a másik be fogja húzni a bankot.

- Gilt! - szóltam én.

Fucha nem akart beleegyezni, ő rizikóra nem játszik a Jehovának sem, az öregapja sem hallott ennél bolondabbat. Samu bátyja azonban háta mögé került s echt hamisjátékosi fiziognómiával gyöngéden megdöfte a vékonydongájú pácienst, kinek is ezen megdöféstől kezdve folyton változék nézete ezen különös sport felül, s szörnyen mágnásosnak találta azt.

- Also... én elvégre is nem bánom, nos, akarod?

Szótalanul kitettük a tíz-tíz forintot, s aztán az egyik is, a másik is összegömbölyödött a kanapé egy-egy csücskébe, onnan néztük egymást, már ti. csak Fucha nézte nagy érdekkel arcom változását, hogy mikor vacogtatom össze a fogaimat: ő majd csak kibírja - gondolta magában; a klasszisban is mindig ő ütött földhöz, most sem lehet ő a kevésbé kitartó.

Mikor már vagy két óráig ott diskuráltam, s Fucha mindjobban kezdett halaványodni, a doktor meglapogatta ütőereinket és az orrunkat.

Fucha feszülten várta a hatást, melyet az én vizsgáltatásom tesz az orvosra.

- Adieu, parti! - szólt hozzám Samu. - Legalább félórával léssz hamarább kész Fuchánál. Malőrben vagy!

- Nem hiszem - feleltem legénykedve. - Majd meglássák. No, tégy a Fucha blattjára te is tíz forintot, azt is tartom.

Azzal még tíz forintot tettem ki. Samu kétszeres pénzt ajánlt fel ellenébe, de Fucha félretolta azt nagy haragosan, hogy az ő blattján ne nyerészkedjék senki, ő nem tűr semmiféle brodsitzert... Mindent tart ő maga.

Egészen belejött a játékdühbe, csakhogy eközben már teljesen elkékült, s hol-hol megrázkódott egész testében, majd vadul összeszorítván fogait, kétségbeeső pillantással mérte meg koronkint állapotomat.

Én egykedvűen pipázva mosolyogtam a szeme közé, mely már elhomályosodni kezdett, s keresztbefordulva a helyéből kikelt arc felett tart szemlét, aztán végtelen merészséggel glédába állt, mint egy császári baka.

Nagy heroizmus volt Fucha öcsénkben.

Hős volt, csak a játszmát ne kelljen elvesztenie.

Mucius Scaevola szenvedése suviksz ahhoz képest, amit ő kiállott, de azért nem retirált, nem adta meg magát. Várta előbb az én megadásomat.

És addig-addig várta, iszonyú kínok között, mert semmi sem kínosabb, mint a kín visszatartása, míg egyszer szépen beesteledett, s a nagy megerőltetéstől egészen jobban lett, elmúlt a láza.

- Gyújts gyertyát! - szólt megkönnyebbült tagokkal - mert így nem veszem észre az ellenlábasom állapotát. Kissé erősen tartja magát. Úgy látszik, kemény fickó: hanem már nem soká győzzük ugye?

Ekkor kacagtunk fel először mind a ketten.

A doktor visszaadta szépen a pénzemet, a megmaradtat pedig zsebregyűrte.

- Sose várakozzál, testvér! - szólt mézédes malíciával. - Nincs itt senkinek láza többé, csak neked volt. Hanem most már te is kigyógyultál. A honoráriumot is zsebretettem már. Kvittek vagyunk.

Fucha pajtásom persze mérges volt amiért elbolondítottuk - de láza csakugyan nem volt többé.

.......

Ha ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl az allopatákat nem szidom - reménylem, Dr. Bothár barátom megbocsát azért a vétkemért, hogy ezt a kis kalandunkat nyilvánosságra hoztam.

Különben is a leleményesség és az emberi jellemek ismeretének ily zseniális applikálása az egyes bajoknál mindenkinél, de különösen az orvosoknál megbecsülhetetlen és dicső tulajdon.

Szép fekete szeme volt és - egy millió hozománya.

A két szem ragyogó fénye elvilágított messzire, az egy millió forint szaga elhatott még messzebbre. Mindenfelől özönlöttek az udvarlók a kelendi várkastélyba, hová az öreg grófné hozta unokáját a nevelőből.

Hanem Sárika grófnőre nem tett benyomást senki. Fiatal volt még, játszott a világgal, bolondozott az emberekkel; elég vagyona volt hozzá.

És végtére az udvarlóknak is elég türelmük volt hozzá, makacs szívóssággal egyengetni maguk előtt a sors esélyeit. Az egy millió mindenütt olyan növény, hogy akárki szívesen beáll érte szenvedélyes botanikusnak.

A legkiválóbb udvarlók Kukuleff Iván herceg, gazdag orosz főúr, az elegáns gróf Berzay és az ábrándos Kole Péter báró. De aki mindezek fölött állott, az az ifjú Daróczy volt, öt magyar uradalom tulajdonosa, aki úgy lovagol a turfon, mint egy Mars, úgy lő, mint egy Tell Vilmos, s úgy szónokol az alsóházban, mint egy kis Pitt; szép, barna fiatalember, magas homlokkal, eleven kék szemekkel, közepütt kiborotvált állal. Ő is, mint valamennyien, valódi eszenciája a »high life«-nek.

Ez volt Sárika szerint az úgynevezett »állandó gyűjtemény«, a többi lótó-futó gavallér már csak »a mozgó- és tartalék-sereget« képezte. Azokról már nem is érdemes lajstromot vezetnie.

Elég sok komédiát csináltak ezek is.

Iván herceg erőszakkal akarta elrabolni egyszer, minden el volt már előre csinálva, váltott fogatok a vasút-állomásig, onnan pedig extravonatok egész Szentpétervárig. A terv az volt, hogy egy sötét éjszakán kilopja hálószobájából az ablakon át, mely a kertre nyílt. És alkalmasint sikerül is, ha komornyikja egyszer le nem issza magát és puszta pajtásságból el nem meséli az egész titkos kombinációt a Daróczy legényének, ki egy rakás szivarcsutkáért, melyet Trézsi szobaleány gyűjtött számára, meglágyult kebellel adta tovább a titkot, és az viszont egész odáig, míg a Sárika grófnő fülébe nem jutott. Persze, hogy mosolygott rajta és azt gondolta magában:

- De iszen Iván herceg mégis derék ember.

Aztán megparancsolta a titoktartást és az ominózus éjszakán befektette saját szobájába és ágyába társalkodónőjét: Tini kisasszonyt. Reggelre pedig nagyot nevetett, mikor hálószobáján az ablaktáblákat, a zsaluval együtt, leszedve találták a kertben, Tini kisasszonyt pedig nem találták sehol. Na, hogy az Iván herceg kísérete is elpárolgott gazdástul, mindenestül, azt talán felesleges is mondani.

Sárika grófnő ezt a pikáns történetkét aztán feltálalta a reggelinél vendégeinek. Hisz ez valami eredeti, valami bizarr. Egy regényhősnő, aki elcseréli magát és beáll régisseurnek! Hogy fognak ennek a komédiának nevetni a szezon alatt a társaságban! Péter bárót még meg is kérte, hogy írjon róla balladát; ő ért az ilyen bolondságokhoz.

A nagymama egyet-kettőt köhintett közbe és azt mondta az egész históriára:

- No, no!

A groszmama keveset szokott beszélni: igazi ritkaság öreg asszonyságban.

Daróczy felugrott és összevissza csókolta Sárika kezeit, azokat a szép, parányi kezecskéket, melyek a sorsot igazgatják.

- Charmant! Ön bámulatraméltó kis intrikus. Bravó.

Péter báró feldöntötte teáját meglepetésében és azt morogta magában:

»Szegény Iván herceg!«

Ő arra gondolt, milyen rossz annak, akit nevetnek és - nem nevetett.

Annál jobb hatást csinált e hír a ravasz gróf Berzayra. Hüm! Nem rossz. Egy makacs vetélytárssal kevesebb. Iván herceg nem tér többé vissza, legfölebb Tini kisasszonyt küldi el utánvéttel. No, az majd elbeszéli ezt az egész kis epizódot körülményesen; csak megjönne estig a - teához.

Csupán egy ember nem nyilatkozott sehogy, mindössze a homloka sötétedett el kissé, és egy futó rángás rajzolt különböző szegletes vonalakat az ajkszélei körül egy percre. De azt nem vette észre senki. Ki ügyelne egy igénytelen egyén arcának szimptomáira? Mi köze lehetne egy szegény ördögnek az urak kedvteléseihez? Törődik is azzal valaki, hogy miről gondolkozik az akkor, mikor a többiek nem gondolkoznak semmiről.

Ez az ember a kelendi határt tagosító fiatal mérnök volt, ki működése alatt az uraságnál kapott szállást és kosztot.

Sárika grófnő talán csak maga vette észre azt a sötét vonást azon a kemény arcon. Fi donc! Mintha nem is vette volna észre.

Az kissé bosszantá ugyan, hogy akad valaki, aki nincs elragadtatva csínye fölött, sőt ellenkezőleg, haragszik érte, s azt elég neveletlen ki is mutatni. Vagy meglehet, nem is arról gondolkozik, meglehet, az jár eszében, min vesz új csizmát, ha elkopik a mostani. De akkor mégis bosszantotta, hogy zseniális juxa nem bírta fölkelteni érdeklődését, annyira nem, hogy fumigálja, észre sem veszi. Egyszóval, mérgeskedett rá. Íme, egy kiállhatatlan ember a sok szeretetreméltó között. Egy ordinaire darab a »canaille« közül. No, ugyan érdemes gondolkozni felőle.

És aztán nem is gondolkozott egész estig.

Este, éppen a vacsora végén, váratlanul bejelentették, hogy a begördülő hintón megérkezett Iván herceg. Tini kisasszonyt is magával hozta félájultan és saját karjain vitte be a szobájába.

Ez a hír persze felvillanyozta az egész társaságot, a groszmama levette szeméről a pápaszemet és félretette az »Abendblatt«-ot, Péter báró elhibázta a kiadást a whistben, amit kimondhatatlanul restell, a mérnök arcán pedig egy rángás volt észrevehető. A harag szokott szülni ilyet, kölcsönadva azt a bosszúnak.

Sárika grófnő elfordította fejét, hogy ne lássa azt a kiállhatatlan embert. Holnap szobájába fogja küldeni a vacsorát. A groszmama »zu demokratisch«! Ide ülteti maguk közé. Az ördög tűri itt a grimászait.

Aztán megmondta a komornyiknak, hogy rögtön látni kívánja Iván herceget.

Erre következett be csak az igazi meglepetés. Az ördögbe is, az eldobott kártyát mennyire siet újra felvenni a szép Sárika!

- No, ezt a játszmát aligha nem vesztettük el - súgá Péter báró Daróczynak, s majd még halkabban hozzátette: - hanem hogy Iván herceg visszajöjjön, az szerénytelenségnek egy kicsit mégis vastag.

Nehány perc múlva Kukuleff herceg megjelent az ajtóban. Sárika grófnő nyájas kézszorítással fogadta.

- Foglaljon helyet! Ön ma eredeti akart lenni, nem is mondta távozását. Azt hittük, nem látjuk többé.

A herceg mogorván rázta meg nagy, rőt fejét, és némi lassúsággal ereszkedett le egy karszékbe.

- Megvallom, nem volt szándékom visszajönni, hanem -

- Hanem?

- Itt felejtettem valamit.

- Aha! Egy kis sajtóhiba csúszott be terveibe. Azt akarja ön kiigazítani.

A herceg kék szemeiben az öröm ragyogó tüze lobogott fel.

- Nem mondom, hogy nem.

Azután fölkelt, egész közel lépett Saroltához és suttogó hangon mondá:

- Ha a grófnő is úgy akarja.

Sárika könnyedén hátralépett és élénk, mosolygó arcát valami pokoli szemkápráztató gúny öntötte el.

- Már a korrektúrára nem vállalkozom, édes herceg. Apropos, iszik ön egy kis teát?

Iván herceg dühösen harapott ajkaiba s elvegyült a többiek közé; Sárika pedig leült a zongorához, valami bolondos valcert játszott el kétszer egymásután, és olyan hidegnek látszott az arca hozzá, mint a márvány. Nemsokára elhagyta a termet, az ajtóból még egy pillantást vetett a férfiakra és az a pillantás még hidegebb volt arcánál.

A férfiak közül legelőbb távozott Iván herceg, nyomban utána a mérnök, a többiek még folytatták a whistet.

Ott kinn nagy sötétség volt, az ember alig bírta magát tájékozni a tornáctól a vendégszobáig, a süvöltő szél eloltotta mind a két lámpát a homlokzatnál.

Midőn éppen le akart menni a széles márványlépcsőzeten, Iván herceget vállon érintette valaki.

- Mi az? Ki az? - kérdé felriadva.

- Én vagyok, Fekete Miklós, a mérnök.

- Ah, ön az? Nos, hát mit akar?

Fekete Miklós egészen odaállott a herceg mellé, délceg termete kiegyenesült, úgyhogy egy fejjel látszott magasabbnak a szokottnál, sötét szemei pedig vadul forogtak.

- Azt akarom önnek mondani, herceg úr, hogy ön egy impertinens ember.

És a hang, mellyel ezt kimondta, olyan szilárd és olyan fagyos volt, hogy a herceget önkéntelenül megrázta. Egész testén végigfutott tőle a szibériai hideg.

E pillanatban a tornácon egy árny lebbent át, valami fehérlő női alak, melynek körrajzát, mint a füstét, nyomban elnyelte a sötétség.

A herceg gyanakodólag nézett utána, mialatt Fekete Miklós választalanul távozott szobájába, a kerti lakba.

A herceg jól gondolta, - az az árny Sárika grófnő volt. Amint végigment a folyosón, izgatottan lépett be társalkodónője szobájába, ki bágyadtan, az ijedség és az út fáradalmai miatt megtörve feküdt a pamlagon.

Sarolta mellé ült egy karszékbe és lehajolt, szép magas homlokát megtapogatni, ha nem forró-e? Nem volt forró, üterét is rendben találta.

- Hogy van, kedves Tini? Képzelem, mennyire meg volt ijedve, szegény barátnőm.

Tini kisasszony biztosítá, hogy az egész csak a felindulás és a bosszúság múló gyöngesége.

- Mint bánt önnel a herceg?

- Jól, nagyon jól. Amint észrevette a vasútnál, mert odáig ő külön utazott, hogy engem hozott el a grófnő helyett, oly búskomor lett, hogy még nekem kellett őt vigasztalnom.

Sárika grófnő kedélyesen kacagott fel, de csakhamar komoran nézett maga elé.

- Ugyan mondja, kedvesem, kit hitt elrablójának eleintén? Ugye, hogy valaki másra gondolt? Vallja meg nekem igazán.

- Senkire.

Sarolta fürkésző gyanakodással szögezte rá fagyos tekintetét.

- Tehát csakugyan nem volna önnek senkije? Lehetetlen az, hihetetlen az.

Tini szomorúan rázta fejét, azután kis kezecskéibe temette gömbölyű, barna arcát: azért-e, hogy egy ásítást elnyomjon, vagy hogy a rajta elömlő pírt eltakarja?

Sarolta bosszús ingerültséggel rázta a fejét s más oldalról kezdett manövrírozni.

- Valóban, édes barátnőm, kije is lenne itt önnek ebben a Szaharában? Szegény Tinim, elvirágzik anélkül, hogy észrevegyék, mint a bokor háta mögé szorult ibolya. Egyetlen önnek való fiatalember sincs a vidéken, a tiszttartó fia nagy mamlasz, ami pedig Fekete Miklóst, a mérnököt illeti...

Sarolta fürkészőleg nézett Tinire, kinek azonban arca nem árult el érdeklődést: hideg volt és közönyös.

- Ami a mérnököt illeti - folytatá Sarolta -, eleintén anständig embernek hittem, hanem -

- Hanem? - vágott közbe Tini önkéntelenül.

- Legújabban úgy értesülök, hogy az egy jellemtelen nőcsábító.

De már ez több volt az elégnél.

A szerető szív megdobban a nagy vádra és erőt ad a lankadt tagoknak. Tini felszökött helyéről, termete kiegyenesedett, mint egy párducé, szeme megvillant fenyegetőleg, mint két pisztolycső, a vér pedig mind odatódult halvány arcába. Megragadta a grófnő karját s reszkető hangon kiáltá:

- Az nem igaz! Az hazugság!

A grófnő felháborodva hátrált két lépést. Tini heroizmusa keserű könnyekbe ment át.

- Megcsalták, én istenem! Rossz emberek elámították a grófnőt. Én ismerem őt, én tudom, milyen. Az egy félisten! Még annál is több. Sokkal több. Büszke lehet az a föld, amit megtapod.

- Ah! hát így vagyunk? - kacagott fel görcsösen Sarolta és sietve hagyta oda a szobát.

És Tininek úgy fájt az a gúnyos kacagás. Hát mi kacagni való van abban, hogy ő szeret? Mi nevetséges van abban, hogy az isten szívet teremtett az embernek? Ugyan tudta-e a teremtő, hogy milyen veszedelmes ajándék a föld fiának, hogy míg ebben a világban ténfereg, hol ide-oda lökdösve ütik-verik sors és viszonyok, addig búra-bajra még egy másik világot is hordozzon, a szívet: melyben ki-kiüt a forradalom, és egy hadsereggel sem lehet elnyomni.

De Saroltának is fájt valami; egész éjjel nem hunyta be szemét, álmatlanul hánykolódva vánkosain. Az fájt neki, hogy milyen boldogok mások, milyen büszke volt ma az a lány, mikor ideálja jellemét védelmezte. Egy királyné, ki trónjáról mennydörög le. Mire lehet büszke ilyen nyomorult, szegény lény, kinek egyebe sincs, mint szép szeme, piros arca? S az a leány mégsem cserélne vele, ővele, gróf Kelendy Saroltával, kinek több a szolgája, mint amennyi hajszál az ő fején, azon az árva, gyámoltalan főn, mely mégis kedvesebb Fekete Miklósnak mindennél a világon. Kétségtelen, hogy szeretik egymást. Azt bizonyítja a mai affér is a herceggel. Oh, milyen gőgös hanglejtése volt annak a kiállhatatlan parasztnak, mikor egy hercegnek szemtől-szembe azt merte mondani: »impertinens ember«, mert őhelyette a kis Tinikét merte elrabolni. Ha »csak« őt rabolja el, akkor az persze semmi, viheti a pokolba; senki sem kérte volna számon, mert nincs egyetlen férfi sem környezetében. Mind nulla! Az az egy meg, aki van, mást szeret, annak meg Kelendy Sarolta »nulla«.

Oh, milyen nagyon fáj pedig nullának lenni annak, ki mindenütt a legnagyobb szám. Oh, milyen gyűlöletesek a boldog emberek, kik el vannak bízva egymásban!

Sárika háborút üzent a boldogságnak.

Az emberi hiúság és a rossz nevelés vétke ez. Azt óhajtani, ami nincs, nem tűrni semmi olyat másnál, amire ő még rá nem unt. A lélektan eléggé megmagyarázza. Az a kis darab hús, a szív, tele van ellenmondással, kegyetlenséggel és hiúsággal.

A hiúság pedig olyan, mint a tolvaj, semmi sem szent előtte, föléri a legnagyobbat és lehajol a legkisebbért is. Minden egyformán édes neki, ha a »másé«. És nem válogat az eszközökben, hogy hozzá jusson.

Sárika grófnő kacér kezdett lenni. Másnap kilovagolt udvarlói kíséretében a »királyerdőbe«, hol véletlenül Fekete Miklós húzatta a láncot, ott aztán véletlenül kedve jött megállapodni, megéhezett, tehát felterítteté lovászaival a villásreggelit és személyesen hítta meg a mérnököt.

Az nem fogadta el, először, mert nem szokott kétszer reggelizni, másodszor, mert nem ér rá -, s azzal ott hagyta az udvarias grófnőt a faképnél és dolga után látott.

Sárika bosszús volt; egész nap dúlt-fúlt és kíméletlenkedett az urakkal; Péter báró meg is neheztelt érzékenyen és estefelé elutazott ezredéhez, Győrbe. Azontúl aztán ritkán lehetett Sárikát jókedvűnek látni: mindennap érte valami kellemetlenség.

Következő nap összevissza vagdalva hozták haza Iván herceget valahonnan. Senki sem tudta, mi baja történt. Egy hang sem beszélt arról.

Sarolta meg volt győződve, hogy párbajt vívott Fekete Miklóssal. Ki is kérdezte Feketét, ha nem tudja-e, mi történt Kukuleff herceggel?

Az aztán csinált hozzá olyan együgyű arcot, hogy öröm volt nézni. Hát honnan tudná ő azt, szegény rögturkáló, hogy mit csinálnak a magas uraságok unalmukban.

- Bizonyosan párbaja volt a hercegnek. Szokott ön vívni?

- Szoktam, midőn logaritmusokkal megostromolom a fraktákat. Hanem már a kard és pisztoly nem az én mesterségem.

- Tehát nem is használja soha?

- Soha sincs bajom senkivel, grófnő.

- De lehetne. Tudom, hogy önnek is van olyan valakije, kinek a becsületén ejtett foltot le akarná mosni vérrel.

- Valóban, nekem van olyan valakim.

És ezzel egyszerre el volt metszve a párbeszéd fonala. Nem lehetett szőni egy hajszállal sem odább.

Sarolta büszkén billentett fejével és távozott szobáiba, hogy ott kedvére kisírhassa magát, amiért úton-útfélen sértegeti egy szemtelen, pimasz ember.

Oh, azok a sebek az Iván herceg testén, melyek a Tini két fekete szeméért voltak oda szabdalva, jobban fájtak neki ezerszer, mint magának Iván hercegnek.

Átkozott legyen az a két fekete szem, mely oka volt nekik, és ezerszer átkozott az a kéz, mely adta őket!

Azt hitte, hogy gyűlöli Fekete Miklóst, pedig nem gyűlölte; azt hitte, hogy szereti Iván herceget, pedig gyűlölte.

Elhatározta, hogy ezentúl kerülni fogja a mérnököt, és ha találkoznak is, ő a büszke Kelendy grófkisasszony lesz irányában, míg ellenben Kukuleff herceget elhalmozza gyöngédségével. Milyen édes gondolat szeretni azt, kit ő gyűlöl!

És úgy tett, amint mondá. A mérnökkel úgysem igen találkozhatott volna, mert az siettetvén a tagosztás befejezését, reggeltől késő estig kint járt a mezőn, s ami üres ideje maradt, azt vagy Tininek vagy szobai munkájának szánta. A herceg iránt elég alkalma volt kimutatni, míg betegen feküdt, a részvétet, s mikor felépült, a gyöngéd odaadást elannyira, hogy az idején hitte kezét megkérni.

Nem tagadta meg. Úgy tett, mintha örülne neki.

Nemsokára megtörtént a jegyváltás is, mitől úgy szétfutamodtak az udvarlók, mint az ördög a tömjénfüsttől; csak gróf Berzay vélt látni valami fekete pontot a jegyesek derült egén - és ott maradt. Neki volt a legjobb szeme.

Az eljegyzési ünnepély csupán »en famille« ment végbe: egypár rokon, falun tartózkodó vendégeik és Fekete Miklós vettek részt benne. A menyasszony maga akarta úgy.

Különben elég boldognak látszott, mindenki azt tartotta: »na, ezek ugyan szeretik egymást, boldog pár lesz belőlük.« Hanem volt még egy ragyogóbb arc is az övénél a társaságban; annak az arcnak a ragyogása nagy árnyékot vetett a Saroltáéra. Fekete Miklós az asztal alatt ebéd közben egy gyűrűt húzott fel alattomban a Tini ujjára. Ez is azt jelentette, mit a főúri pár gyűrűje.

Sarolta észrevette a gyűrű-cserét és belesápadt: az a gőgös márványhomlok, melyen ott villogott a kilencágú gyémánt-diadém, egyszerre olyan izzó lett erre a látványra, mint a pokol.

És forrtak benne pokoli gondolatok...

Milyen nagyszerű lenne szétmorzsolni egy mennyországot és alkotni helyette egy másikat - magának.

Meg kellett adnia magát: ő, ki háborút üzent a szerelemnek, legyőzetett általa, rabja lett; ő, ki meg akarta szúrni a Tini szívét kissé, keresztülszúrta a magáét egészen.

Oh, ez a játék sokba került. Hát még mibe fog kerülni?

A ragyogó gyémántdiadém olyan nehéz volt homlokának. Ledobta fejéről: tűzött helyébe egy fehér rózsát.

- Nemde, ön is különb ékszernek találja a rózsát a gyémántnál? - kérdé Feketéhez közeledve.

- Én igen - felelt az nyomatékosan. Az a nyomatékosság annyit jelentett: »te, tudom, nem.«

Sarolta némi keserű szemrehányást vélt fölfedezni hangjában, és ez végtelenül boldoggá tette, pedig hát ez lehetett szarkazmus is.

- Higgye meg, Fekete, bennem is van pedig hajlam a költészetre. Én is tudok érezni.

Fekete nem szólt semmit, elhitte neki.

- Én nem vagyok rabja a kincsnek, rangnak. A gyémántnál jobban vonz a fehér rózsa, a szalonnál az árnyas liget. Én is le tudnék mondani mindezekről egy szerető szívért, egy igazi szívért, egy hajszálnyi boldogságért.

A mérnök nagy álmélkodással tekintett fel a beszélőre, meggyőződni, hogy a kevély menyasszony úgy könyv nélkül beszél-e, vagy pedig idéz valami poétai munkából összevissza cikornyás ékességű mondatokat?

Hát azon a büszke halavány arcon éppen akkor folyt végig egy csillogó nagy könnycsepp, amely megmagyarázott volna mindent másnak, de Miklós nem tudott olvasni a sorok között; éppen akkor is arról gondolkozott, hogy csak egy tudomány van a világon, és az nem a lavateri, hanem az »egyszeregy«.

Ő bizony megint csak inkább elhitte a grófnőnek, hogy azt a sok jót mind képes elcserélni azért a sok semmiért, mert nem tudta volna számokkal bebizonyítani az ellenkezőt.

Másnap esős idő volt, egész nap bent dolgozott a kerti lakban. Egészen el volt merülve a térképrajzolásban, midőn egyszerre nyílt az ajtó s belépett rajta Sárika grófnő egyedül.

A mérnök fel sem pillantott, azt hitte, hogy az inas jött be, s nyugodtan számítgatott tovább. Valahol kimaradt egypár parcella, azt kereste mindenütt. A kifeszített körzővel hümmögve szurkált ide-oda a vonalokon. Sárika nem merte megszólítani. Oh, hogy némán is észre nem vette szíve hangos dobogásáról!

Nagysokára mégiscsak észrevette s olyan lyukat szakított ki körzőjével a mappán meglepetésében, hogy amiatt legalább hat-holdas szántóföld mállott semmivé a természetben. Nem is tudta eleintén, káromkodjék-e, vagy pedig jónapot kívánjon a grófnőnek.

A nehezebbet választotta: jónapot kívánt s megkérdezte a váratlan szerencse okát.

- Beszélni óhajtottam önnel, Fekete.

- Parancsoljon velem.

- Nem háborgatom önt munkájában? - kérdé szokatlan félénk hangon.

- Mily kérdés!

- Min dolgozik most?

- A méltóságtok birtokának térképén. Méltóztatik talán megnézni?

Azzal odanyújtotta a grófnőnek, magyarázva, hogy a sárgás szín a szántóföldeket, a zöld szín a réteket, a halaványzöld a legelőt, a bokros-zöld pedig az erdőket jelenti.

- Ez meg legfelül micsoda? - kérdé Sarolta villogó szemekkel.

- Ez a Kelendy grófi címer, a kardot tartó oroszlán, összefonva a herceg Kukuleff címerrel, a nyíllal átlőtt sassal. Gondolom, egészen jól van?

Sárika grófnő letépte mindkét kezéről a kesztyűt, megragadta a térképet és összetépte négy darabra, aztán odadobta a mérnök lábaihoz.

- De hát mért teszi azt a grófnő? - szólt álmélkodva a mérnök.

- Hogy merte az én címerem mellé egy idegenét festeni?

- Hiszen a grófnő tudja, hogy miért.

- Én sohasem leszek a Kukuleff herceg neje. Érti? Soha!

- Értem. Eszerint a másik térképen kimarad a herceg címere - mondá Fekete szelíd flegmával.

- Én gyűlölöm, ki nem állhatom Kukuleff herceget.

- Semmi okom sincs kételkedni benne.

A grófnő hátravetette hosszú kék fátyolát, s amint kigyulladt bűvös arcával mindig közelebb-közelebb lépett Feketéhez, olyan volt, mint az égből aláereszkedő angyal.

- Gyűlölöm a herceget, mert mást szeretek forrón, szenvedélyesen. Egy olyan embert, aki arról nem is tud.

Fekete Miklós vállat vont és azt mondta vigasztalásul:

- Az bizony nagy baj. Kár, hogy nem segíthetek rajta. Ha én festeném a grófnő életének mappáját, biztos lehet, hogy fekete helyett mindenütt pirossal színezném ki.

A grófnő haragosan dobbantott lábával.

- Én istenem, ön nem ért engem!

Fekete kérdő pillantást vetett rá.

A büszke grófkisasszony pedig még közelebb lépett hozzá, kezét lihegő mellére tette, attól félt, hogy lélegzete fog elállni ama nehány szótól, mit kimondani akar, kezével görcsösen kapaszkodott a nagy dolgozóasztal csücskébe, hogy össze ne rogyjék. Olyan volt, mint a bűnös angyal, ki vétkei lajstromát nyújtja át az istennek, olyan volt, mint a haldokló szemérem, és olyan volt, mint a feltámadó őrület.

- Uram, én szeretem és imádom önt.

A mérnök megdöbbenve lépett hátra egyet, egyszer-kétszer végigsétált a szobán, azután monoton hangon előadá, hogy az, amit a grófnő mondani kegyeskedett, igen különös dolog a maga nemében, de hát ebből még ő sehol sem vette ki azt, ami a dolog lényegére vonatkozik, hogy ti. mitévő legyen mármost ő azzal a négy darabra tépett mappával?

Sarolta egy pokoli démon lesújtó tekintetével függeszté rá szemét. A sértett női méltóság kifakadása volt az: metsző és éles.

- Ember! Én nem arról beszéltem önnel!

Fekete Miklós elhárító mozdulatot tett kezével, aztán kinyújtotta azt és némán mutatott arra az egyszerű vékony karikagyűrűre a középujján:

- Nekem pedig csak arról szabad beszélnem önnel, grófnő.

És egy cseppet sem reszketett hangja a felindulástól, mikor ezt kimondta.

Oh, de bolond prózai ember volt! Nem tudom, nincs-e már azóta kitömve valami ritkaság-gyűjteményben!

I.

Messze a gyönyörű Ázsia közepében laktanak őseink, idestova hordozható sátorokban; a föld gazdag volt és termékeny, a sűrű erdők zöld lombjaikkal, a Don folyam ezüst tiszta habjaival ékesíték. Egyedüli épület az egész Dontői Magyarhonban Magyarvár vala. Magyarvár elbeszélésünk korában ritka remekmű volt, izmos bástyákkal, erős, vastag falakkal, fölébe hét torony emelkedett. Legnagyobb építészi pompával ékeskedett az úgynevezett »tanácskozási terem«, melynek gót ívei és remekül faragott szobrai bámulatra ragadták a szemlélőt. E teremben szoktak tanácskozni a nép vénei. A hét vezér most is itt ül, ajkaikról már elhangzott az esküszó. Az edény előttök áll, melybe piros vérök összefolyt. Most a kápolnába indulnak áldást kérni a magyar fegyverekre. Elöl megy Álmos, a koros, de deli fejedelem, arcán mély barázdákat hagyott az idő, de szemeiből királyi erő, büszkeség és bátorság sugárzik. A kápolnába érve félresimítja hollófekete fürtjeit, melyek gazdagon férfias vállaira omlanak, s csengő érchangon szól:

Dicső Hadúr! Álmos, szeretett néped fejedelme szól hozzád, halljad meg buzgó imáját, mely e nemzet jólléte s üdvére van irányozva. Amint tudod, mi elmegyünk megszerezni a világreszkettető Etel tejjel és mézzel patakzó birodalmát a bájos Hunniát. Tehát, dicső Hadúr! ki a csatákban velünk harcolál, és megengedéd, hogy őseink babérkoszorúja díszítse a mi homlokainkat is, adj áldást fegyvereinkre, s kövess célunk felé.

A nap eközben jött fel a láthatárra s szokatlan fénnyel aranyozá meg a bérceket; a táltosok örömtől sugárzó arccal jelenték a nap feljöttét s áhítatteljes hangon rebegék: - Ha Isten velünk, ki ellenünk?

Az udvari kápolnából kiérve a harcfiak lóra ültenek, mindenki megcsókolá utoljára a kedves hazát, mindenki ajka egy »istenhozzád«-ot rebegett a földhöz, hol gyermekéveit élte, hol szülei és rokonai eltemetve vannak. Álmos szeméből is egy könny gördült ki, de csakhamar letörölte azt Hunnia emléke, s teljes nyugodt hangon szólt:

Előre, harcfiak, a szent határ felé!

És mentek ők, mint a villám, bántatlanul, nem akadályozva senkitől.

*

Négy hete, ahogy utazik már a magyar sereg. A Don folyam messze elmaradt tőlök, messze a kedves bércek, a bájos ligetek. Oroszhon határi közt vannak, távolról egy sötét pont látszik közeledni feléjök. A magyar sereg megáll s vizsgálódni látszik.

- Valami birkanyáj lehet, és ha ellenség volna is, majd csak elbánnánk vele, ugye atyám? - mond egy deli ifjú, kérdőleg függesztvén sötét szemeit Álmosra.

- Igen, fiam - szól Álmos, komor tekintetét atyai szelídséggel váltva fel -, csak te vigyázz, oldalom mellől ne távozzál.

- Árpád nem szokott félni, atyám! - mond büszkén az ifjú.

Eközben ismét csendesség lett, s a magyar leventék szótalan ballagtak egymás mellett. A fekete pont mindég nagyobb kezdett lenni, s villogó dárdák tűntek ki a távolból, a sereg meggyőződött, hogy az ellen. Most két férfi vágtatott a szittya had elé, vastag, nehéz páncélban, villogó dárdákkal kezökben.

A két orosz rögtön a fejedelem elé vezettetett.

- Te vagy a fejedelem? - kérdé az egyik.

- Én. És ti kik?...

- Mink a hatalmas kievi herceg követei vagyunk, ki, ha megadjátok magatokat, oly kegyelmes lesz: meghagyja hitvány fejeiteket, barbár hazátlanok.

Töhötöm kardjához csapott:

- Le velök! - kiáltá dühösen.

- A követ szent és sérthetetlen - szól Álmos. - Ti pedig, becsületes sima szakállúak, el fogtok menni fejetekhez, s megmondjátok, a magyar fejedelem azt üzeni: míg kard lesz az ő és népe oldalán, hódolni nem látjátok meg soha.

- Soha! Soha! Éljen a fejedelem! - hangzott mindenfelül.

A követek morogva s kedvetlenül távoztak.

Félóra múlva összecsapott a két sereg, a nap lementeig harcolt mindkét rész bátran, vitézül, eszeveszetten. A magyar győzött, az oroszok alázva hódoltak a büszke, de győzelmében sem kevély magyar fejedelemnek.

.......

Este van, a közel levő egyház ringó harangjai megkondultak, sötét és nesztelen a táj, csak Álmos tábori tüzektől világította arca látszik az éj sötétiben: ott áll méltóságosan, mint győztes oroszlán, sátra előtt. Körötte ég felé emelt ujjakkal a magyarokkal csatlakozott hét kun vezér, ajkaikról hangzik a távolba:

- Esküszünk, el nem hagyunk...

II.

A kievi csata után egyesülve a fekete kunokkal, kik szinte hét vezér alatt állottak, a magyarok szent lelkesedéssel, újult erővel indultak Hunniába. Ha olykor elfáradtak, s nyugalomra volt szükségök, nem hagyta őket nyugodni a hazátlanság érzete, felpattantak méneikre, és mentek. Mont velük a nap is, a kék égbolt, a vén, és ők mondák: - Az Isten követ.

Nehány napi utazás után, elég viszontagságok mellett Halicsba érkeztek, s innen a Kárpátok felé vevék útjokat. Lehetetlen a lelkesedést e néma lapokra elővarázsolni, melyet a szittya had érzett, midőn megpillantá Hunniát: arany hegyeit, kedves bérceit. A kard önkéntelen megcsörrent kezökben, ajkaik akaratlan rebegék - azaz nem is az ajk, de a szív beszélt -: Üdvözlégy, szent határ!

Szótalan ballagtak egymás mellett a Kárpátok közt Munkács felé, mert ők keveset beszélni, de annál többet szoktak tenni. Szeme mindenkinek el volt foglalva a földi paradicsom bájainak nézésében. Arcok lángolt, szívök dagadt a lelkesedéstől, ők úgy érezték, hogy a levegő édesebb, a forrás üdítőbb, mint egyebütt. Néma merengésökből trombitaharsogás riasztá fel.

- Az ellen! - kiáltának többen közülök.

- Meg kell várni - mond Álmos -, rendbe álljatok kissé.

Nehány perc múlva mintegy tizenkét férfi közeledett feléjök; karcsú tagjaikat a magyarokéhoz hasonló rövid dolmány födé, s vállaikról tigriskacagány lógott le. A büszke magatartás, a nemes vonások, a tűz, mely szemeikben égett, mind oly nagyon hasonlítottak a magyarokéihoz. Olyanok voltak ők a szittya had előtt, mint régen látott rokonok vagy elfeledett barátok, kiket valaha jól ismerénk, pedig sohasem látták egymást.

Most egy közülök Álmos elébe lépett s tiszteletteljes bók után így szólt:

- Dicső fejedelem...

A magyarok megdöbbenve fordultak feléje, amint hallák a kedves magyar hangokat. A követ folytatá:

I.

Magyar dicsőség, mi valál?

Hulló csillag...

Gazdag völgyek és bércek ölében fekszik Kőszeg városa. A virágfürtekkel behintett rétek, a lombos ligetek, a bérci patakok, melyek zuhogva omlanak a völgy kebelébe, mindmegannyi bizonyítványa a természet remek kezeinek, melyekből pazarul hullt a báj e vidékre, mely történetünk színhelye leend. A vár már messziről látszik erős bástyáival, magas tornyaival, a szem oly nyugodtan pihen bádogos fedelén, büszke falain, mint az uzsorásé kincse halmazán. A várba vezető út mellett karcsú sudár jegenyék emelkednek, melyek némi regényes alakot kölcsönöznek a kisded erős várnak. A vár kapuján áthaladva egy széles udvarba érünk, hol a legtarkább vegyületét látjuk az embereknek. A bástya tetejéről roppant álgyúk tátongnak a mélységbe.

Nem kevésbé kényelmes a vár belső része is, jobbra a várparancsnok Jurisics Miklós lakosztálya van; a kényelmes termek, a pompás bútorok, melyekkel ékesítvék, mind eléggé bizonyítják a várparancsnok kényelmét és gazdagságát.

II.

Jurisics Miklós, a kőszegi várkapitány gondolkozva járt szobájában fel s alá, midőn az ajtó megnyílt, s azon egy tetőtől talpig török ruhába öltözött egyén lépett be. A kém volt.

- Mi jót hozott, János? - kérdé Jurisics nyájasan.

- A török jő - felelé amaz, figyelemmel vizsgálva urának vonásait. - Eszíknél hever tábora, és mint hallám, Kőszeg s a büszke Bécs leendnek vérszomjának áldozatjai.

- Az jövő titka - mond a kapitány szokott nyugodtsággal.

- De a had kétszázezernyi - viszonzá János, mindenképp rémíteni akarván urát.

- Kétszázezernyi gyáva nép, kik között sok van, ki saját kardját fél megfogni, nehogy elvágja kezét.

- De azt mondja a példabeszéd: »Sok varjú lovat győz.«

- Ha haldoklik a rengeteg királya, a győztes oroszlán - kezdi Jurisics beszélni -, örül a szemtelen állatsereg, és tort ül halálára. De hangja, a haldokló vagy ébredő hang, mely feldúlja az erdei magányt, visszariasztja a szemtelent. Nem oroszlán-e a magyar? - fél világ volt ura. És bár haldoklik ő és hazája, bár pártviszály emészti belsejét, van szíve, mely tud dobogni, vér, mely buzogva forr a honért, van karja, mellyel kivívja magának az élet vagy halált. De a dicsőnek halála nagy. A hattyú, midőn végezni készül élte napjait, elmondja legszebb, leghangzósabb dalát. S ez koszorúja művinek. A tűzhegy, midőn megszüntetni készül okádásait, erőfeszítve forr. A föld megrendül, összerázkódik, a hegy mint soha - bömbölve hányja az izzó tűzparázst; a tűz magosan szökell, házakat romba dönt, országokat temet. E végső erőfeszítés minden rombolásinak legborzasztóbbika. Ilyen a haldokló oroszláné, ilyen halál leend, ha kell, a beteg magyaré.

Jurisics arca ez utóbbi szavaknál egészen kipirosodott, és akaratlanul olyat ütött kardjára, hogy szegény János, vitéz urának haragját közel lenni vélvén, az ajtó felé hátrált, hogy onnan észrevétlenül kimehessen.

- Mit tud még mást? - kérdé Jurisics a szökni akarótól.

- A követek holnap érkeznek.

- Ez nem sok... Mehet - szólt a kapitány szigorú hangon.

III.

Délutáni négy óra lehet, a melegség lankadni kezd, a várban danolva, jókedvvel járnak a harcfiak, mit sem törődve az Eszéknél heverő törökökkel.

Maga Jurisics Miklós ma tartja születésnapját, számos barátai jelenlétében. A serlegek gyorsan ürülnek, a várban víg zene hangzik, s messze hallatszik az üdvkiáltás.

- Éljen a hon! Éljen a király...

Az ajtó nyílik, a török követeket jött jelenteni az inas.

- Jöjjenek - mondá Jurisics élénken.

A követek kevés szünet után a vendégterembe érkeztek keleti pompában öltözve, kolcsagos turbánokkal, bíbor, arannyal gazdagon átvert kaftánokban, oldalukon drága damaski kard csüngött.

Jurisics magányterembe akart vonulni kihallgatás végett, de barátjai nem engedék.

- Halljuk! Halljuk! - kiáltának mindannyian.

- Hitetlen kutyák legnagyobb kutyája - kezdé a követ a betanult beszédet, Jurisicshoz fordulva -, ne gondold, hogy háborút üzen néked a nagyúr, kinek te nem vagy méltó palástja szegélyét csókolni! Ő azt üzeni, azaz parancsolja, hogy ha életed kedves, s még kedved van a drága kenyeret pusztítani, melyre te nem vagy érdemes: három nap alatt lomha embereiddel e várból kitakarodj, hogy falaira minden akadály nélkül feltűzhesse a félhold dicsőséges zászlaját a nagyúr. Ha pedig parancsát, mi az Isten parancsa is, nem teljesítenétek, a szultán három nap múlva eljövend s mindnyájatokat megperzseltet, ezt a várat pedig, mely nem érdemli, hogy »kunyhónak« neveztessék, lesepri a föld színéről.

Az egész beszédet pedig oly orátori figurákkal kíséré a török, hogy a magyar urak hangos kacagásra fakadtak.

- No, Miklós - kérdik tréfásan a kapitányt -, mit üzensz a kegyelmes úrnak, ki annyi kegyben méltóztatott részesíteni?

- Nem sokat... Üzenetemet - mond a követekhez fordulva - ezen szavakkal add tudtul uradnak, kopasz: »Nem ugorkafán terem a győzelem!«

IV.

Jurisics, mihelyt értesült a törökök beütéséről, rögtön követeket küldött Ferdinánd magyar királyhoz, őt a történtek felől értesítendő s egyszersmind segély kérni a kisded, de fontos Kőszeg védelmére.

De a királytól tagadó választ nyért.

- Tehát semmi segély? - kérdé Jurisics, s arcán keserű mosoly lejte át.

- Végképpen semmi - felelé szomorúan az üzenettel visszatért követ.

- »Védje meg ki-ki magát!« szép üzenet - mondá Jurisics elgondolkozva.

- Ha ők megfeledkeztek kötelességeikről, én nem feledkezek; ha maradunk, maradjunk győzve és dicsőn, ha halunk, haljunk meg bátran, vitézül a csatában a honért.

V.

Két nap alatt a készületek meg voltak téve a törökök elfogadására. A sáncok, valamint a várnak gyengébb oldalai megerősíttettek, a harcfiak összegyülekeztek. A várban minden megváltozott, csak a csatárok jó kedve, s Jurisics hűsége a haza és király iránt a régi, a meg nem tántorítható maradt.

A török jő... hangzik a vészkiáltás az ország szélétől a másikáig. Csupán Jurisics várában öröm a harcok kezdete; amidőn kitűnik: ki a gyáva, bátortalan, ki a bajnok, ki férfiú, ki szereti a hazát, királya-, nemzetét? Szép harci idők!... Ezekről gondolkozik nappal a katona, ezekről álmodozik éjjel mindenki nyugtalanul, csak Jurisics nyugodtan várja a csapást.

A török itt... hangzik újra a harckiáltás nem remegő, de bátor s harc-epedő nép ajkiról. Erről ráismerhetünk, hogy Jurisics vára előtt a durva pogány. Ott vívnak a várban a bátor harcfiak, közöttük a dicső, a bajnok Jurisics. Félistennek vélnéd; deli termete, hollófekete fürtjei, a harc-tűztől kipirosodott arc, az ildomos mozdulatok mind emberentúlivá varázsolják. Mily bájos ő... bajnoktársai látják. Szép arca lelkesíti a csüggedőt, érchangja bátorítja a harcolót, vas karja lenyomja az ellenkezőt. Félisten ő... Hadisten ő... Ott villog kardja férfias kezében, félelmet árasztva vagy halált. Ott rebeg a golyók zápora közt ajka halk imát a hőn szeretett szép honért. Félisten ő... Hadisten ő.

.......

Lent a törökség bősz hada a várfalakra üvöltve ront, a kartács sűrű esőként hull, az ágyúk durrognak, a várfal ropog. Már harmadszor hangzott el a háromszoros Allah-kiáltás, a negyedik ostromra a pogányok újult erővel rontanak. Ember ember ellen küzd a várfalakon, a magyar csüggedni kezd. - A törökség győzelem-kiáltás közt tódul a várba. A magyarok ajkiról hangzik a vészkiáltás. - Minden elveszett...

De a védangyal siet.

Ki az, ki ott ront elő, mint hősi oroszlán, s megfordítja a háború kockáját? Ki az, kinek szikrákat hányó kardja előtt rettegve hull a tar, s győzelem-kiáltása halálhörgéssé válik át? Ki az, ki mint egy hadisten áll véres kardjával a törökök hulláin, a győztes magyar nép előtt?

Ki volna más e hős, mint:

Jurisics Miklós.

VI.

Délutáni négy óra lehet. Jurisics várában jókedvvel, danolva járnak a harcfiak, mintha semmi sem történt volna.

Maga Jurisics Miklós ma tartja győzedelmi ünnepét számos barátjai jelenlétében.

A serlegek gyorsan ürülnek, a várban víg zene hangzik.

S messze hallatszik az üdvkiáltás: Éljen a hon!... Éljen a király!

.......

A szultán kérésére, ki ahelyett, hogy Bécs elfoglalására indulna, szégyenében hazatakarodott: Jurisics feltűzte a lófarkot Kőszeg ormaira, melyet Szolimán távoztával rögtön ledobatott.

I.

A Római birodalom hatalmának tetőpontján volt, midőn Augustus meghalálozott.

Róma mélyen megérezte a nagy férfiú hatalmát; a nép, midőn uralkodni kezdett, azt mondá felőle: Augustus bár sohasem született volna; midőn pedig meghalt, úgy vélekedtek: Vagy ha született, bár sohasem halt volna meg!

A trónra most Cajus Tiberius Nero, Augustus fogadott fia lépett. Eszélyes, ravasz és kegyetlen férfiú, a színészet mesterségét a legfőbb tökélyig vitte, szívében mindig más érzelem tanyázott, mint amit szája mondott. Theodotus, híres tanítója, azt mondja felőle: »Tiberius nem egyéb, mint vérbe mártott sár.«

Alatta nagy divatba jött az árulkodás; egyes kimondott szó, tréfa mind balul magyaráztattak, s »crimen laesae majestatis«-, felségsértésnek tartattak. Szóval:

Egy Augustus után kicsiny vala a fél világ uralta trónján egy Tiberius.

A ravaszság és kegyetlenség folytonos jelei nem hagyák kialudni a már kitörni készülő lángokat. Germániában egész hadsereg támadott fel, Pannoniában három légió. A németországi hadsereg vezére, Germanicus, hallván a lázadás kitörését, Galliából Germániába sietett a fölháborodott kedélyek lecsillapítására. A harcosok imádták Germanicust, imádták páratlan igazságszereteteért, imádták jeles hadi tehetségeért; hallván érkezését hangos üdvkiáltásokra fakadva várták a szeretett hadvezért.

Gordianus, az alvezér, sötét terveket koholva ült sátorában, midőn a szokottnál hangosabb kiáltások verték fel merengéseiből. »Mi az?« susogta magában.

Kívülről még világosabban hangzott: »Le a császárral! Éljen Germanicus!«

Gordian felköté ősi kardját, s mint párduc büszkén lépett a vad harcosok elé... A zaj csillapodni kezdett, s a tribun felszökve lovára, rántá ki kardját s lelkes, megrázó érchangon kiáltá:

»Esküdjetek!«

A tribun szavait komor hallgatás követé. A tribun folytatá:

»Soha császárnak el nem ösmeritek Tiberiust!«

Ezer meg ezer kard hagyá el csörömpölve hüvelyét:

»Esküszünk, soha!«

»Mi történik itt?« kiáltá egy csengő szózat, s a harcosok előtt »Róma gyöngye« állott könnyű fegyverzetben, habzó lován.

»Le a császárral! Éljen Germanicus!« hangzott a lázadók ajkairól.

»Ne tovább! - szólt keserűen a fővezér. - A császár trónja, élete az istenek kezében van, s jaj annak, ki szentségtelen kézzel vagy az egyiket, vagy a másikat megingatni merészel... Hadd lássam, ki a vakmerő?«

»Akiket itt látsz, mindazok nem vakmerők ugyan, de gyávák sem annyira, hogy szabad nép levén, rabláncot tűrni tudjanak« felelt a nép nevében Gordian.

»Ha rablánc nyomja lábatok, eltörjük a bilincset, s szabadok lesztek újra« felelt a nép nevében Gordian. »A császár nevére kérlek, csillapodjatok.«

»Soha! Soha! Éljen Germanicus, a trónra fel vele!«

»Rómaiak!« igyekezett hangját felemelni Germanicus »én, a császár fogadott fia, hogyan tehetném fellázadni atyám és uralkodóm ellen? hogyan ránthatnálak a veszélybe titeket, bajnoktársaim! Kikkel együtt ontottam véremet, egy helyről néztem a halált. Tiberius hatalmas tekintetétől százezrek függenek. Legyen béke, rómaiak! A világasszony rettegett volt a harcok által, naggyá csak a béke teheti.

.......

Ti zúgtok, rómaiak! avagy nem az a szív dobog-é e testben, amely tibennetek? nem-é római vér foly ez erekben? Igen, Róma gyermeke vagyok, de mert Róma nemzett, azért nem leszek háládatlan s törvényes királyom ellen lázadó soha; inkább halál, mint gyalázatos élet!«

A katonák tagadólag rázták fejeiket.

»Avagy nem hiszitek: itt előttetek ontom véremet, ha a császár hűségére vissza nem tértek, nem érem túl a gyalázatot. Róma szívébe önnön gyermeki ütik be a halálthozó gyilkot.«

Germanicus kirántá kardját s azt saját mellének szegezé. Száz harcos ugrott hirtelen kicsavarni a vezér kezéből a görbe harci kardot.

Gordian, a büszke tribun, kevélyen, mint királyi sas, lépett a vezér elé, s kihúzva drága kardját, kevélyen tartá a vezér elébe.

»Im, vedd, ez élesebb.«

Nehány perc múlva a harci kürtök megzendültek, s a katonák ajkairól hangzott a messzeségbe:

»Maradjon Tiberius a trónon, hideg udvaroncok! Germanicus a táborban, érte meghalni kész hadfiak körében.«

*

Még a germániai lázadás így fojtatott el, addig Pannóniában egy új ütött ki, de ezt a császár fia, Drusus, igen könnyen elnyomta. A katonák, az ütközet előtti mennydörgést rossz jelnek magyarázván, megadták magokat. Főbbjeik láncra verve Rómába vitettek.

II.

Tiberius campaniai magányából visszatérvén, költött ürügy alatt visszahívatta Germanicust Németországból. A rómaiak diadalünnepet ültek Germanicus megérkezésén. Örömrivalgva kísérték lakására s útját diadalkoszorúkkal hintették be.

Boldog volt, aki Germanicust, az ünnepelt férfiút e napon csak láthatta is. A szeretet és tisztelet jelei, mit a nép iránta érzett, bántották Tiberiust, ki ugyanazon napon érkezett Rómába, melyen Germanicus.

A germán légiók parancsnoka sietett a császárnál tenni tiszteletét. A császár megszorítá a vezér kezét.

»Atyám! - mond csengő hangján az ifjú - mi boldog vagyok láthatni téged újra, hazámban lenni ismét.«

»Ne hidd - szólt Tiberius szemjártatással -, nagy dolgok végbevitele vár reád, fiam. Ázsia fegyvert fog ellenem! Menj, áztasd a földet áruló vérökkel!«

A vezér homlokára mutatott, azután kardját csörgeté meg.

»Értem, nagyon értem, Germanicus! Előbb ésszel, azután karddal. Tedd, ahogy akarod, csak menj, siess, nehány nap múlva indulnod kell.«

Két órával később a szenátus termei nyíltak meg a császár előtt. Tiberiust Drusus és Germanicus vezeték karjaikon. Háromszoros »Éljen!« fogadá Augustus királyi vére sarjait. Tiberius várta, hogy sok szemrehányással fog illettetni a szenátustól a távol elkövetett, de a tanács figyelmét ki nem kerülte tettei s gyakori kihágásai miatt.

De a tanács ellenkezőleg: engedékeny volt a császár személye iránt. Tiberius elégedetten hagyá oda a tanácstermet.

»Mint szereti ez a nép a saját rabságát!« mondá pokolyi gúnymosollyal legkedvesebb két udvarnoka-, Sejanus- és Gajus Macrónak.

Cajus Macro ajkába harapott, Sejanus pedig kardját szorítá oldalához.

III.

Tiberiusnál e nap az öröm napja volt. Örömét nevelte a Germanicus eltávolítása a veszély örvényébe. Mert ő rendkívül gyűlölte Germanicust, látván, hogy amely mértékben gyűlöltetik ő a néptől, úgy szerettetik Germanicus.

Ő a vezérben vetélytársat látott felnőni maga mellett, ki mindenkitől bálványoztatik. Hogyne örvendett volna távozásán.

A császári pompás termeket a zene hangjai tölték be.

Tiberius átnyújtva ült mennyezetes székében, részegen a bortól, részegen az örömtől. Mellette jobbra és balra udvaroncai, kik a császár gondolatjait lesik. A drága italok, falvakat érő ételek mind már nem ébresztik fel Tiberius kíváncsiságát. Ugyan mi kell neki?...

»Ha-ha-ha - kacag fel jó kedvében a nagyúr -, oly kedvem volna vért vegyíteni ez ital közé. Te, Sejanus, vezettesd elé a pannon lázadó vezért.«

Két perc múlva széttárultak a trónterem ajtai, s egy bilinccsel terhelt bajnok lépett be. A férfiú felemelte fejét s keresztbetett kezekkel nyugodtan várta az ítéletet.

»Hogy mertél trónom ellen felkelni, vakmerő? Felelj...«

A bajnok még magasabbra emelte fejét, azután szólt nyugodtan:

»Mivel nekünk azon férfiak helyébe, kik megvédjenek, farkasok küldettek, kik összemarjanak és lenyeljenek.«

A bajnok szavait javalló zúgás követé, s a császár dühtől tajtékzó ajakkal kiáltá:

»Ma a halálnak napja lesz! Seján, a germán lázadók főbbjeit vezettesd elő.«

Öt-hat deli harcos lépett a trónterembe, mind büszke, szálas, de legkevélyebb közöttük a tribun, Gordianus.

A császár kérdezé a kevély tribunt:

»Te kardot rántottál ellenem, ugye?«

Gordian a császár füléhez hajolt: Én kardot ránték fogadott fiad, Germanicus ellen, és rántok bármikor.

A császár ajkain öröm mosoly vonult át, azután hirtelen szólt:

»Legyen; te nem vagy oka a lázadásnak; lakoljanak a többiek, és te, vakmerő pannon, ki álnok társaid nevében szemembe mersz kikelni megbízottjaim ellen, halj meg tehát! Vesszetek mindannyian! Sejan, a vérpadra velök!«

A császár sietett a tornácra gyönyörködni a jelenetben, Gordian pedig elégedetten ment, nem többé a börtönbe, de a királyi palotában rendezett szállására. Midőn elváltak, a császár azt súgá fülibe: »Szükségem lesz reád.«

IV.

Három nap múlva a gyűlés után már a tenger habja röpíték Germanicus hajóit; ő ment; egy szent törekvés égett kebelében, midőn messze az édes hazától, messze idegen tartományba megy, és csak azért, mert azt a földet is, melyen született, annyira szereti, hogy feláldozá üdvét, boldogságát, csak kockára teszi önön életét, hogy eloszlassa a vészfelhőket, melyek Róma s Tiberius trónja fölé tornyosulnak.

Mert hisz nem volna »Róma gyöngye« ő, ha nem szeretné szép honát forrón. Majd Ázsiába érkezik, mindent megtesz a fölháborodott kedélyek lecsillapítására, nem kímél szót, pénzt, nem kímél semmi áldozatot, csak tervét kivihesse. Fáradságát siker koronázta.

Miután mindent megtett, mit a nép egy szeretetre méltó hadvezértől várhatott volna, a békét egészen helyreállította.

Armeniának királyt adott. Több tartományt Rómának hódoltatott meg, s a szeretet- és tiszteletet itt is - mint mindenkitől - mindenütt megnyerte.

Már a mi családunkban megvan mindenkinek a maga originalitása, p. o. az apám nem issza a bort, csak vízzel; én meg megiszom ugyan a bort víz nélkül is, de a matézishez megint nem értek, csak a preferanc mellett. Továbbá a kigörbített csizmasarkot iszonyúan kedvelem, a német nyelvet pedig rettenetesen nem szeretem.

...Bezzeg ha még élne az én szeretett Gyuri bácsim, be a torkomra forrnának ezek a zseniális tulajdonságok!

... Gyuri bácsim valóságos apám volt e tekintetben, kivévén azt a fennérintett izét, hogy a bort ő is megitta, lett légyen az a maga szükségében vagy nem.

...Szegény Gyuri bácsi! miért is kellett neki olyan hamar elporlani! mért nem érhette meg a tavali esztendőt, mikor az a sok jó bor termett Nógrád vármegyében!

Bizony, bizony elájult volna az örömtől, még talán azt is megbocsátotta volna, hogy mikor a negyedik klasszisba jártam, egyszerre négy szekundám volt.

Ad vocem szekunda!

Hát bizony nekem anno 1859 nagyon kijutott ebből a portékából. Még magam is megcsóváltam a fejem, mikor a jó emlékezőtehetségű M** tanárom felolvasta a grádics előtt. Nevezem pedig jó emlékezőtehetségűnek azért, mert minden eddigi négy év alatt elkövetett csínyjeimet úgy el tudta beszélni az én kedves Gyuri bácsimnak, mintha csak könyvből olvasta volna.

Az én Gyuri bácsim pedig, akit apám küldött be maga helyett az examenre, vágott erre szörnyűségesen savanyú képet, aminek az lőn folytatása, hogy mikor kijöttünk a tanár úr szobájából, illedelem ide, illedelem oda, úgy hátbaütött hosszú tenyerével, hogy magam is azt gondoltam, miszerint se nem több, se nem kevesebb, egy rettenetes ménykő esett a hátam közepére...

- Jaj nekem... Odavagyok!

- Hallgatsz, gazember!

- De mikor fáj ám - feleltem siránkozó hangon.

- Hát az időt haszontalanul elfecsérelni nem fájt ugye? Kötnivaló! No, hiszen kerülj csak apád elé!

Én úgy tettem, mintha nem értettem volna amit mondott, s egész flegmatice kezdtem dúdolni az akkoriban divatos nótát:

»Hallod-e te, hallod-e te csirke?
Megenném én a te nyakad sülve.«

Erre az én urambátyám arca egyszerre kezdett kigömbölyödni.

- Akkurát, öcsém! Hol lehet itt rántott csirkét enni? Hol itt a vendégfogadó?

Én megkötöttem magam. Nem szóltam semmit.

- No, ne légy gyerek! Mit haragszol?... Mintha bizony az orrodat haraptam volna le, vagy mi? Ne félj, majd szólok apádnál, hogy a tanárok csak igazságtalanságból buktattak meg.

Nekem sem kellett több, siettem Gyuri bácsi kegyét megérdemelni.

- Hogyan is tetszett kérdezni? Aha, csirke... Tessék utánam jönni!

Elértünk a »Három Rózsá«-hoz. Az én urambátyám tökéletesen boldoggá lett. Legelső szava volt:

- Kelner, czvai porció rántott csirke!

Nota bene: az én Gyuri bácsim anélkül, hogy beszélte volna, szerette a német szót, s ezen előszereteténél fogva vegyítette azt mindig a magyarral, ahol csak lehetett, azzal a húsz-harminc szóval, ami úgy vásárokra jártában ragadt itt és ott rája.

De ha kedvelte urambátyám a német nyelvet, még jobban szerette a füstölt sertésnyelvet, ami valódi szenvedélye volt, úgyhogy egyszer száz kabanosba akart fogadni, miszerint ebből a matériából jól megcsinálva, megeszik egy egész pozsonyi mérővel.

Elég az hozzá, amint a csirke elfogyott, azt a kérdést merte kockáztatni a kellnerhez, hogy van-e füstölt nyelv?

Az érdemes férfiú azt felelte rá: - Mindjárt szolgálhatok.

Erre aztán urambátyám örömében kihúzott a bugyillárisából egy szépen összehajtogatott papirost, amiben én rögtön klasszifikációmra ismertem.

- Idenézz, öcsém! Nagy áldozatot teszek érted, - s ezzel meggyújtván a gyufát, egész gravitással tartotta a fatális iskolai bizonyítvány alá.

Lélegzetem elállt, szemeim merően tapadtak oda. A lángok nyaldosva csaptak össze felette. Egy pillanat alatt csak egy elhaló láng jelenté, hogy volt, de már nincs.

Nagyot lélegzém, minőt szokott az ember, ha nagy bajtól szabadul meg. Urambátyám pedig mosolyogva nézett hol rám, hol pedig az elégett maradványokra.

- Mert lásd, öcsém - szólt aztán -, neked én nagy hálával tartozom a mai napért. Most majd hazudok valamit apádnak, hogy a klasszifikációt ki nem válthattuk, aztán »qui habet tempus, habet vitam!« Addig vagy a gimnázium éghet el minden protokolumostul együtt, vagy pedig a revolució üthet ki.

Urambátyám kedvenc eszméje volt a revolució.

Én mindezekre csak azt mondtam, hogy biz az nagyon jó volna, vagy az egyik, vagy a másik.

Mintegy négy óra lehetett délután, midőn végre kifizetvén a keserű emlékezetű házigazdámnak a kosztpénzt, kocsira ültünk, hol is az én szeretett Gyuri bácsim rögtön belejött a másik kedvenc témájába, elkezdett tudniillik a lutriról beszélni.

(Gyuri bácsi nagyon szeretett rakni a lutriba, anélkül azonban, hogy valaha csak egy öreg garast nyert volna.)

Tehát az én urambátyám kezdett a lutriról beszélni.

Most ott nyert egy csanádi paraszt 30 ezeret, majd meg itt akasztotta fel magát valami bádogoslegény, aki 40 ezeret nyerendő rescontóját 16 garason adta el a házaló zsidónak.

Már az ilyen anekdoták elbeszélésében nagy mester volt az én szeretett Gyuri bácsim, úgyhogy ebben a szakmában tökéletesen beillett volna tudós társasági tagnak is, amit én el nem mulasztottam rögtön megemlíteni, lévén ez az ő vágyainak boldog netovábbja.

- Hát aztán mit gondolsz, öcsém, nem vagyok én nagyobb tudós Pompérynél? Mért ne lehetnék én idővel az akadémia tagja?

- Meg vagyok győződve róla, hogy lesz, mihelyt »A dohányzás mestersége« című munkája napvilágot lát.

- Az igaz, hogy páratlan világhírű mű lesz, ha elkészítem! De van ennél szerencsésebb ideám is, ti. ha most nyernék vagy 20 ezeret, vennék rajta pár száz akó »echt Neszmélyit« s elküldeném ajándékba az akadémiának. - Mit szólasz hozzá?

- Egyszeribe odaültetnék Arany János mellé, ha az a »ha« nem volna.

- Semmi »ha«... Hát a lutri mire való? Teszek ternóra, öcsém, mihelyt a városba érünk. Itt vannak tárcámban a számok feljegyezve. Mind megálmodott numerusok, okvetlenül kell nyernem. Hát mi lehetetlen van abban?

(Gyuri bácsi előtt, ha egy kicsit becsípett, semmi sem volt lehetetlen.)

Eleget mondtam aztán neki, hogy én nem bánom, ha egy milliót is nyer, ő azért nem hagyott békét egész Gyarmatig. Kiszámította, hogy hány akó bort lehet venni azon a 20 ezeren, hányat ad abból az akadémiának, és mennyi marad még számára. Beleképzelte magát a tempus futurumba, hogy minő boldog lesz, midőn egy nemzet fogja tisztelni, tömjénezni, mint világhírű tudóst.

»Sarkantyús csizma és pinch,
Gyuri bácsi és tudós!«

Hiszen ezek akkurát olyan ellentétek, mint a kalamáris- és a rozsólis-palack!

*

Másnap circiter délutáni hét óra volt, mikor B.-Gyarmatra értünk. Felséges nyári alkony. Gyuri bácsi szerint az egész természet hasonlított a részeg ember bajuszához, melyet vastagon harmatozott be a bor. Az eget pláne, búzavirág-színű spenclimhez hasonlítá, melynek szárnyából egy darabot kihasítván volt a Perecz bácsiék Bodri kutyája, gazdasszonyom minden esztétikai ízlés nélkül skarlátvörös posztóval foldozta be.

Gyuri bácsi Gyarmatig tökéletesen kijózanodott. Kiszállván a kocsiból rögtön sietett a lutriba, hogy ott jövendő boldogságának fundamentumát letehesse.

Én a kocsin vártam, míg megjött. Már messziről megismertem, hogy haragos; a kalapja le volt húzva félszemére, dohányzacskója szokása ellenére nem volt zsebébe dugva, hanem a kezében tartotta, mégpedig olyanformán, mintha annak sallangjával valakit irtózatosan el akarna nadrágolni!

Hej, ha akkor tudtam volna, hogy az a valaki én vagyok!

- Gyere csak ide, te országos gazember! - rivallt rám teli torokkal, amint a kocsihoz közeledett -, hadd tanítsalak meg, hogy kell egy osztályban négy szekundát kapni!

Én is olvastam ugyan valahol azt a filozófiai mondatot, hogy az ilyen esetben legjobb kereket oldani, de most gyötrött a kíváncsiság, tehát világért sem mozdultam a kocsiról.

- Ugyan ne bolondozzék, Gyuri bácsi! Mi baja?

- Még te mered azt kérdezni, hogy mi bajom? Oda a 20 ezer forint! Léb wohl, magyar akadémia! Azokat a lutriba felteendő számokat a te klasszifikációdra írtam fel tegnap reggel, arra a klasszifikációra, melyet én bolond, szamár ember módjára felégettem a te kedvedért.

Most már oda minden.

Én nem tudtam: vajon sajnálkozzak-e? vagy pedig vágjam be magam a kocsi derekába s röhögjek irtózatosan egy emberen, aki kétségbeesik három ostoba szám elvesztésén.

Már az igaz, hogy különös ember volt az én szeretett Gyuri bácsim, neki keresztül kellett mennie a harag minden szimptomáin.

Beleült a kocsi hátuljába mellém, az egyik kezét csípőjére tette, a másikkal pedig újdonatúj tajtpipáját úgy szorította össze, hogy ízzé-porrá tört a markában; az egyik sarkantyús csizmájával el kezdte rugdalni a másik csizmáját, mialatt folyvást köpködött jobbra-balra.

Ez volt nála a harag legfelsőbb foka.

Mikor ezt elunta, hozzáfogott a káromkodáshoz: összeszidta ötféle nyelven is az egész világot, valamennyi korhely diákot széles Magyarországon, még azokat is, akik ezután fognak születni.

- Látod, öcsém, minő malőrt okoztál nekem! No, az igaz, hogy magam is asinus ember vagyok, mért nem tudtam eszemben megtartani! Tisztán emlékszem, hogy reggel, amint felkeltem, az asztalon heverő bizonyítványodra írtam fel azt a három számot, de hogy micsoda számot, azt ha fejem leütik, se tudom.

Itt aztán elbeszélte Gyuri bácsi az egész álmát, hogy mint jött hozzá egy öreg ember és nyújtott át három porcelán táblát, melynek mindegyikén bizonyos szám volt felírva.

Hej, azok a számok, azok a számok, hogy is tudta elfelejteni!

*

Otthon szívesen fogadtak. Apám megtudta, hogy buktam és - megbocsátott. Gyuri bácsi sebe is begyógyult. A negyedik napon pedig egészen derülten szólt hozzám az ebédnél:

- No, öcsém! eszembe jutott már az a fatális három szám: 7, 9, 11.

Én elnevettem magam.

- No, most már felteheti, Gyuri bácsi!

- Sose teszem biz én... Vigye az ördög!

Mintegy két óra tájban e nap délutánján Fehér Muki bácsi jött hozzánk.

- Szervusz, Muki! Hol az ördögbe jársz itt?

- Gyarmatról, a hetivásárról jövök.

- Mi a mennydörgős mennykőt kerestél ott? - kérdé Gyuri bácsi, odanyomva a markába egy hórihorgas selmeci pipát.

- Hogy mit kerestem? Kószáltam, pajtás, boltból boltba, korcsmából korcsmába, még a lutriban is voltam.

- A lutriban? - kérdé meglepetve urambátyám. - És minek?

- Szivart venni.

- De csak tudod, mely számok jöttek ki?

- Sose tudom én! De igaz, hisz feljegyeztem, mert Csetneki druszám erősen rámparancsolta. Itt vannak a Notis-könyvemben. Ahon ni: 7, 9, 11.

Gyuri bácsi olyan fehér lett, mint a fal.

- Az én számaim, valóságos az én számaim - dadogta vadállati hangon -, megőrülök, megbolondulok! - S elkezdett mérgében ugrálni, toporzékolni, mint egy őrült. - Megölöm... főbelövöm magam! Oh, én öreg, nagyfejű szamár!

Gyuri bácsi fogcsikorgatva rohant ki kalap nélkül az udvarra, ahol aztán belekötött minden cselédbe. Neki, szegénynek, ugyan megesett a klasszifikáció-égetés!

El sem is felejtette egész halála napjáig.

*

Szegény Gyuri bácsi, miért kellett olyan hamar elporladnia? Miért kellett neki odaköltöznie abba az országba, amely a világnak semmiféle mappáján meg nem található, s hol ha van is, még sincs olyan jó tepertős galuska, olyan felséges csetneki dohány, mint ebben a kis Magyarországban.

Hogy bor van a mennyországban, arról Gyuri bácsi már régen meg volt győződve, mert - úgymond -, ha bor nem lenne odaát az égieknél, fejemet teszem rá, hogy Csokonai már régóta megszökött volna onnan.

Ilyen egészséges logikája volt az én Gyuri bátyámnak. - Milyen kár, hogy az a sok logika mind oda van most temetve a b.-gyarmati temetőbe!

Valami haszontalan tüdőgyulladás vitte oda, honnan semmiféle passzussal nem lehet többé visszautazni.

A vakációkban meglátogattam a sírját. Egyszerű fehér márványlap jelöli porait.

Valami pajkos iskolásgyerek egy nagy csibukot rajzolt oda vastag krétával, mintha mondta volna:

- Gyújtson rá, Gyuri bácsi!