Nagy vitéz volt, mégis megholt.

Győzött németen, muszkán, egész ármádiákat vert szét egymaga, mégis meg kellett reterálnia a halál előtt. Nem is halt meg talán egészen, hanem csak úgy »hadi cselből« menekült egy időre a sírok lakói közé, hogy a közös nagy ellenséget, a kolerát is kijátssza, és egy reggelen csak talpra áll megint az öreg Mihály, mint győztes fél, ki a kolerán kifogott.

Én legalább erősen hiszem, hogy megteszi. Csodálatos eset lesz, az igaz, hanem hát csinált már ő ennél nagyobb dolgokat is. Ki tudná a vén katona eszejárását? Ha meghalt is, ő tudja miért halt meg!

Bizony nagy ember volt, isten nyugosztalja! Kár, hogy oly röviden búcsúzott el ettől a hitvány világtól, melyet ő dirigált valaha régen... A kolerás holtakat csak úgy tucat számra temette a tisztelendő úr; nem volt arra sem ideje, hogy külön prédikációban elmondja, ki mi volt valaha elevenen...

Hát majd elmondom helyette én, mi, ki volt az az öreg Mihály, úgy, amint tőle magától hallottam a tavali kukoricafosztáskor.

Még most is emlékszem rá. Kis öcsém felült a kukoricaasztag tetejére s onnan rimánkodott az öreg kocsisnak, hogy meséljen valamit a forradalomról. Látott-e háborút?

- Láttam bizony.

- Lőtt-e embert?

- Lőttem bizony.

A kukoricafosztókban elhűlt a vér, az Ancsa szolgáló kötényébe takarta arcát, a nyalka juhászbojtár, ki még nem volt sorozat alatt, elsápadt, a szomszédbeli öregasszony pedig kiejtette kezéből a köszvény ellen talált piros csövet, ijedtében olyan ember láttán, aki embert is ölt.

- De Branyicskónál csak nem volt kend? - vallatja odább a gyerek, ki már megkóstolta a magyar háború históriájának édességét a könyvből.

- De bizony éppen hogy voltam. Ketten vettük be.

- Miféle ketten?

- Én, meg az uram, Guyon Rikhárd.

Az öreg előkeresi mellénye zsebéből tajtékpipáját, rágyújt és nagy füstöket csinál elöljáró-beszédnek ahhoz a képhez keretül, amit a huszárfantázia lefesteni készül. Még egyszer végignéz a hallgatókon, mintha azt latolgatná, vajon érdemes-e annyi dibdáb emberért olyan nagy dolgokat elmondani, aztán belebámul öreg szemeivel a pislogó mécsesbe, mintha annak a régen kialudt tengernyi dicsőségnek megmaradt sziporkáját keresné benne.

Jólesik neki a visszaemlékezés, kérges, ónszín arca átmelegszik tőle, s aki ilyenkor néz az öreg Mihályra, azt hihetné, hogy egy parasztruhába átöltözött generális.

- Hm! hol is kezdjem csak. Rittig! Hát mikor már annyira összevissza vertük a németet, hogy nyálat eresztett, nagyon megsokalltuk a saját erőnket, s a főembereink egymás hajába kaptak azon kérdés fölött, ki legyen most már közülük a fővezér? Persze, hogy Kossuth döntötte el. »Az legyen a fővezér, aki Branyicskót beveszi és tetejébe agyonüti benne az öreg Schlikket.«

Meghallotta Kossuth üzenetét az én uram, Guyon, és azt mondja nekem nagy gondolkodva:

- No, Miska, mi az ördögöt csináljunk?

- Hát azt az ördögöt csináljuk - mondám -, hogy bevesszük Branyicskót négy nap alatt, Schlikket pedig agyonütjük és megaszaljuk vagy füstre tesszük, hogy szagot ne kapjon addig, míg személyesen elvihetjük Kossuthnak.

- Igazad van, Miska! Kitűnő fickó vagy... de hátha megvernek... kevesen vagyunk.

Elnevettem magam.

- Hogy volnánk kevesen? Van velünk kétezer honvéd. A tábornok úr maga tesz háromezeret, aztán én is csak nyomok valamit, aki erre-arra... Egy szó, mint száz, tíz ezeren vagyunk.

Az én uram, Guyon, szemébe vágta sipkáját, megveregette vállamat, egy marék szivarvéget nyomott markomba, aztán egyet ütött kemény tenyerével kardjára és nagyot kiáltott:

- Lóra! Előre! Utánam!

Mint mikor egy tenger mozdul meg... Istenem! a sok cifra tarsoly mint úszott a levegőben! Vágtatott Guyon nyomába az egész sereg. Szép, nyalka legények egytől egyig, mintha a piktor festette volna őket, aztán az utolsó szál legény csákója gombjának lefestésénél maga az a piktor is megbolondult volna bámultában fölöttünk.

Négy nap, négy éjjel kergettük a felhőket, amik toronyirányában vezettek bennünket híres Branyicskó várához. Negyednapra értünk oda: éppen délre harangoztak.

- Halt, hó! Helyben vagyunk! - kiáltott fel Guyon és nagyot lélegzett.

Fáradalmas út volt. A lovainkról úgy szakadt a tajték, hogy ha valami borbélylegény összeszedi fenőszappannak, megborotválhatta volna vele az egész osztrák birodalmat. Már akkor úgyse sokat adtak a szakállára.

Megsimogattam híres »Babos« nevű lovamat, aztán leugrottam sietve tanácskozni Guyonnal.

- No, Miska, ha idecsaltál, most már mutasd meg, ki vagy...

- Meg is mutatom, olyan igaz, mint ahogy Suska Mihály a nevem.

- Hát van-e valami haditerved?

- Azt hiszem, legjobb lesz legelőször is ráijeszteni Schlikkre. Küldjünk követet, aki fölszólítja a vár feladására, tudtára adván, hogy ellenesetben nyársra hányjuk az egész várőrséggel egyetemben. Hátha kapitulál?

Úgy is lett. Fölment a követ, egy óra alatt megjárta dolgát. Káromkodott, amikor lejött: csúfosan fogadták, - az öreg Schlikk azt üzente, hogy nem kapitulál a herkópáternek sem; különb emberek sem tudták Branyicskót bevenni. Ám próbáljuk meg, ha van elég hiábavaló vérünk! - ő maga majd csak nézi fölülről a fűtött szobából, és becsületszavára ígéri, hogy kalapot emel előttünk, ha be tudjuk venni...

Bántott ez a hencegés s úgy összeszorítottam a fogamat haragomban, hogy menten kettéharaptam velök török meggy-pipaszáramat, amit egy német svalizsér szájából ütöttem ki pipástól a kápolnai csatában. Szegény párának az volt az utolsó szippantása!

Azonban hogy a dologra térjek - az én uram, Guyon, is haragra lobbant és ily parancsot adott:

- Elő azokkal az ágyúkkal! Hajrá, fiúk! Győzelem vagy halál!

És aztán jött a haddelhadd... nekifogtunk a vár ostromlásának, szólt a puska és ágyú eszeveszetten; még most is nagyot hallok tőlük a balfülemre...

Rossz munkánk volt. Erős, vastag volt a fal s nem engedett a lövéseknek; no, a kapuhoz meg éppen fogni sem mertünk, mert az volt akkora vastag - hogy ne hazudjak -, mint egy szénás kazal. Aztán vasból volt még a fája is; merő őrültség lett volna ostrom alá venni.

Ezalatt pedig a németek is erősen dolgoztak belülről, s kezdtünk igazán csehül lenni. Seregünk egy negyedrésze beadta a kulcsot: ki halva, ki megsebesítve hevert a bevehetetlen vár előtt.

Guyon káromkodott s a haját szaggatta mérgében, a közlegénység pedig zúgolódni kezdett: a halálhörgés és ágyúdörgés közül magasan mennydörögtek ki a panasz-felkiáltások.

- Vissza! Nem harcolunk tovább! Mért folyjon hiába, vérünk? A lehetetlenség ellen harcolni annyi, mint az istenre rántani kardot!

Guyonnak füléig hatott a lázító zúgolódás, összeharapta ajkát, beljebb húzta csákóját szemére és felkiáltott mennydörgő hatalmas hangon:

- A saját embereim háta mögé kell az ágyúkat állítani! Haljon meg, aki nem mer előre menni!

Új attak új elszántsággal, de mind hasztalan. Mintha valami elátkozott várral lenne dolgunk, melyet láthatlan boszorkányok takarnak el a folyó elől.

...Egy boszorkánynak sárgafekete köténye meg éppen ott lengett magasan a fokon, mintha integetett volna csúfondárosan: »én leszek a ti szemfedőtök!«

Nekem sem kellett több, az én szívem sincs kőbül, s elszorult a sok veszteség láttán; úgy éreztem, mintha mindenik holttest, mely mellettem hever, egy lépcső lenne le a pokolba.

No, én oda nem megyek. Nem azért nem megyek pedig, mintha félnék tőle, mert olyan igaz, mint ahogy Suska Mihály a nevem, nyomban azon kezdeném, miszerint kihínám Lucifert szál kardra s kivenném keze közül azt a jámbor német svalizsért, ki a kápolnai csatában nekem testálta azt a pipaszerszámot, mikor keresztülszúrtam. Egy szó mint száz, lelkemre nehezedett az a gondolat, hogy mi ketten Guyonnal annyi embert teszünk férgek eledelévé.

...Mihály, Mihály! Gondolj a lelkiismeretedre is, öreg Mihály! Hát mi szükség neked a te rezes orrodat beleártani országok dolgaiba? Hát mit előlget az a te pislogó szemeidnek, ha magyar zászló helyett német színű lobog Branyicskón? Hát a te talpad is viszket már, mint a nagy uraké, és meg akarod vakartatni hiúságból, kényességből másokkal? Ej, ej, öreg! Ez nincs így jól! Itt tenni kell, teringette, - de mindjárt.

Amit elgondoltam, azt végbe is vittem. Odafutottam a vezér elé, egyet intettem kezemmel a seregnek, s olyan csend lett, mint teszem azt, ha egy zsidó-oskola egyetlen nagy szájjá változnék át, aztán tenyeremmel egyszerre rácsapnék arra a nagy szájra.

- Mi kell? - szólított meg mogorván az én uram, Guyon Rikhárd.

Mint dukál, szalutáltam, de én is mogorván feleltem vissza:

- Nekem az kell, hogy ne komédiázzunk tovább. Ne toljuk a szelet, mert istenúgyse leszedi fejünkről a kalapot a - fejünkkel együtt!

- Mi? Te is gyáva volnál? Te is, az ország legjobb közvitéze!

Ezer milliom borjú! Ez már sok! Felforrt bennem a régi jó huszárvér, haragra gyúltam és el is érzékenyedtem egyszerre. Egy könny futott le a dolmányomon. Megszégyelltem és utána kaptam, el akarván fogni az akasztófáravalót: mert nem dukál, hogy a huszár szeme vizet izzadjon. A könnycsepp lefutott dolmányomról a kardtokomra, ott állott meg a kellő közepén; oda is utána ment a tenyerem, s olyan indulatosat csaptam a könny helyére, hogy végighangzott az egész táboron jó vasam hatalmas csörrenése.

- Generális uram! Teringette, azt nem szeretem hallani. Suska Mihálynak még azt nem mondta senki, hogy gyáva.

A vezér összefonta kezeit mellén, s összehúzott szemöldeivel, elborult homlokával úgy állott ott előttem, mint egy kőbül faragott napiparancs.

- Tegyen próbára, tábornok úr, küldjön egymagamat Branyicskó ellen: nem veszem be, az igaz, de elmegyek és küzdök ötezer ember ellen, - de nem nézhetem a többieket, kiket asszony, gyerek vár odahaza, s kik elesnek anélkül, hogy használnának. Nem minden ember Suska Mihály vagy Guyon Rikhárd!

- Igaz a... - szólt a vezér csüggedten.

- Itt mi hasztalanul vagyunk, kegyelmes uram. Elesünk egy lábig, és csak egy követ sem mozdítunk ki Branyicskó falairól, amit monumentumnak guríthatna mindnyájunk sírja fölé holnap valami erre vetődő jámbor keresztény.

Guyon nagyot sóhajtott s szomorúan nézett fel a magas, vastag falakra.

- Látom én, amit látok... Vén szemem van, de éles...

- Folytassa kend! Mit tanácsol kend?

E perctől mindig megkendezett, sohasem mert többé »te«-nek szólítani: hanem én is meg tudtam becsülni új rangomat s még kétszerte különb vitéz vált belőlem.

- Kegyelmes uram, hát én csak azt mondanám, forduljunk vissza! Ne bántsuk szegény vén Schlikket! Nem keresztényhez illő dolog az, valakit ilyen kemény téli időben ugrasztani ki a hajlékából.

- No, hát forduljunk vissza! - szólott Guyon szomorúan, aztán kihúzta kardját hüvelyéből és elérzékenyülve csókolta összevissza.

Közelebb lépett hozzám, megfogta kezemet.

- Látja kend, Mihály! Ez a kard ma van betéve először gyalázattal ebbe a hüvelybe. Kend ért engem! Ez fáj... nagyon fáj...

Mintha telegráfon ment volna át szívembe az ő bánata, elkezdte azt szorongatni, hogy ugrált tőle ide-oda, mint az óra-inga.

»No, majd megmutatom én mindjárt, hányat ütött az óra.«

- Ne búsuljon semmit! - kezdém vigasztalni - míg engem lát az úr, addig helyén vagyunk, mint Gyöngyös... Amit fegyver ki nem vitt, majd átlábolja az ármány. Vén az én szemem, de éles...

Azzal otthagytam Guyont s elkezdtem gondolkozni. Ebadta, mégse lehet az, hogy a német meg ne csaljon minket!... Az már régula nála,... még csak rossz néven sem veszi az ember... Bizonyos, hogy csalás van a dologban, de hogy hol és milyen, ez a kérdés...

Rágyújtottam s fontolgatva jártam-keltem a vár körül, vizsgálva, fürkészve valamit, miről még magam sem sejthettem, hogy mi. Csak az ösztön vitt akaratomon kívül. A huszár lelke egy nagy, láthatatlan szellemi madzaggal oda van kötve a dicsőség szárnyához; az aztán húzza maga után...

Mérgesen néztem végig a magas falakat, miken keresztülhatolni emberi lehetetlenség, a bástyákról vagy ötven ágyú torka nézett rám mogorván, mintha mondaná: Ugyan mit hiábavalóskodol, Miska? Minek töröd eszedet haszontalan tervekkel? Fittyet hányunk mi azoknak!

Hát még mikor odaértem az óriási vaskapuhoz, melyhez képest csak gyúrótábla lehetett az, amit valaha Botond huszártársam Bizánc vármegyében keresztülrepesztett, - már ti. ahogy ez krónikákban van megírva. No, ilyen erős alkotmány még a mesékben sincs, hogy üssön bele az istennyila! Merő vas, és olyan vastag, mint az öreganyám dereka, amit lépés számra méregetett körül a szűcs, mikor pruszlit szabott rá. Ezt jöjjön mármost szétrepeszteni a másvilágról Botond vitéz, ha ember, mert mi ugyan szét nem hasítjuk, ha egy hónapig csiklándozzuk is az ágyúgolyóinkkal!

Meg kellett vallanom magamnak, hogy semmi remény többé, minélfogva egészen elkeseredtem; még a kardomat is kihúztam, hogy kétségbeesésemben összetörjem, de előbb, mint valami dühös vadállat, két kézre fogva még egy irtóztató ütést mértem vele a vaskapura. Olyan vágás volt, hogy talán még a föld is reszketett alatta.

...És íme, a megütött kapu valami különös, tompán kongó hangot adott; mint mikor a mennykő arcul üti az anyaföldet, sem nem csattan, sem nem zúg, csak siket zuhanást hallat.

Odatekintek nagy sebesen - hát látom, az ebadta! -, hogy egy vékony, vasszínűre festett pléhkéreg beszakadt s ez alatt papirossal van kitömve olyan vastagnak a sógorék kapuja.

»Tyű! Hát nem mondtam? Ugye hogy mégis megcsalt a német - hála istennek! Vasra festette papirosból csinált kapuját!«

Olyan iszonyatosat ordítottam örömemben, hogy a branyicskói bércek tízszeresen dörgék vissza:

- Generális uram! Bevettem a várat!

No, lett erre aztán öröm, kiabálás, lárma, vivát. Guyon odalovagolt s majdnem belebolondult a nagy örömbe, bizonyosan a nyakamba ugrott volna, ha már addig vagy százan fel nem kapnak, ki a lábamat, ki a derekamat, hogy körülhordozzanak az új életre ébredt táborban. Még ilyen forsponton sem jártam soha! Rugdalkoztam jobbra-balra; nem ért semmit; mindenki türelmesen szenvedte hazafiságból a diadal mámorában.

És amikor letettek, még akkor sem tettek le, hanem felültettek a paripámra, aztán megvetették vállukat százan meg százan a csalárd kapunak, mely recsegve-ropogva omlott össze, mint valami kártyaház. Diktum, faktum, egy miatyánk alatt nemzeti zászló lobogott Branyicskón... nem is egy, de három. Én és uram, Guyon, vágtattunk mindenütt legelöl - a várudvarba, ahol fogollyá tettük az őrséget -, azután parasztosan gyalog fel a lépcsőkön a termekbe. Kerestük Schlikket. Hol van Schlikk? Hadd emeljen mármost kalapot, ha ura a szavának!

Haj, de Schlikk már nem volt ott. Megszökött. Nem maradt ideje kalapot emelni...

Zeget, zugot, pincét, padlást felkutattunk, de a vezérnek hűlt helye. Foglyokat vallattunk, mikor, merre ment, miféle titkos kijáráson menekült? Senki sem tudott mondani semmit. Talán elnyelte a föld vagy a láthatatlan kétfejű sasmadár, mely mindig fölötte lebegett, fölvitte szárnyai alá takarva a magasba, hogy annál mélyebben legyen neki a pokol? Vagy tán elolvadott, mint a hó, ha forró vízzel leöntik, s a párájából jégeső lesz és elveri a vetéseinket, hogy még holta után is ránk nehezedjék?...

A nagy örömlakoma megvolt a diadal után, jó bor, jó cigánymuzsika, de azért mi ketten Guyonnal csak nem vergődhettünk jó kedvre. Guyon szomorú volt és hallgatag; az ételben is csak piszkált, pedig nem volt ordináré ebéd; a bortól is olyanokat rázkódott, mint az úsztatott birka, pedig nem rossz bora volt az öreg Schlikknek; ezt az egy erényét el nem tagadhatom.

Én is olyan voltam, mint kinek orra vére folyik; a sok áldomásra, mit egészségemre ittak, nem is hederítettem, más járt eszemben, hol-hol oda tekintettem a Guyon kedvetlen arcára, ő is rám nézett lopva; gyakran találkoztak szemeink.

- Mit búsul kend? - dörmög rám egyszer, mikor a muzsikaszó miatt nem hallhatták a többiek.

- Hát tábornok úr mit búsul?

- Azt csak én tudom.

- De bizony én is tudom. Egy harapáson kérődzünk mind a ketten! Félmunka ez a mai. Kossuth üzenete szerint az lesz a fővezér, aki Branyicskót beveszi és Schlikket megöli. Mi bevettük Branyicskót, de Schlikket nem öltük meg. Mehetünk most már Taljánországba medvéket táncoltatni!

A vezér némán bólintott, azután említette, hogy a feje fáj, kimegy a szabad levegőre egy kicsit, én csak mulassak az alatt.

Egy ideig elpityizálgattam, hanem később az én fejem is megfájult, tehát én is kimentem a hidegre, hogy részint kigőzölögjen a fejem, részint felkereshessem az uramat; azonban egy kint ácsorgó ordinánc tudtomra adta, hogy már bement a szobájába lefekünni.

No, nem tesz semmit. Hadd pihenjen, ha ráér. Úgysem aludtunk már vagy három hete. Szép holdvilágos éj van, hát majd gondolkozik és őrködik az öreg Suska Mihály helyette is.

Azzal leballagtam a vár kertjébe. Valóságos anglus park, igazi paradicsom lehet nyárban, kis erdőkkel, csalitokkal, csörgő patakocskákkal az aljában, s szépen kifundált utacskákkal mindenütt. A kert kellő közepén a domb dacára is nagy kerekes kút, legalábbis száz öles. Képzelem, sokba jöhetett a fúratása.

Egyenesen a kút felé vettem léptemet, mintha a jószerencse diktálta volna. És most sem csalt meg ándungom, mert amint odaérve körülnéznék, - hát látom, hogy a veder le van félig eresztve, és uramfia!... az üres vederben egy pocakos eleven német guggol, pisztolyának rám irányzott csövét villogtatva.

A hold éppen odavilágított a kútba, a pocakos ember kétségbeesett ábrázatára, melynek egyik csücskéből egyetlen darab rémletes fényű szem villámlott felém. A másik szeme hiányzott az ég és víz között lebegő sógornak.

- Jaj, jó vitéz, ha ösmersz könyörületet - kiáltott fel gyenge, nyöszörgő hangon -, ments meg, húzz ki innen!

- Bizony komisz kvártélyod van. Ki vagy? Hogy hínak? Mi a tábori jelszó?

- Én vagyok Schlikk, a várkommendáns. Szabadíts ki innen, nemesszívű magyar! Neked adom uradalmaim felét és a kisebbik lányomat.

- Hurrá! már ez derék! Hát te vagy Schlikk? Hm! Éppen téged keresünk. Emeld meg szaporán a kalapod!

- Esküszöm, hogy gazdagon megjutalmazlak - nyöszörgött az alázatos hang a mélységből.

- Kihúzlak, de előbb süsd ki pisztolyodat a levegőbe - szólék ravasz bizalmatlansággal.

Két durranás hallatszott, aztán a víz felbugyborékoló loccsanása. Schlikk mind a két csőből a kútba lőtt.

Én akkor megfogtam a kereket, hogy kifelé forgassam, de másfelül meg gondolkozóba is estem,... itt uradalmak, szép asszony, de amott meg a temérdek dicsőség... bizony nehéz volt választani. De hát végre mért is húzzam én ki ezt az istenostorát a saját népem nyakára? Hátha fölösleges már ez az ember egészen a világon? Én bizony nem húzom ki.

Azzal aztán lefelé kezdtem csavargatni a hosszú vastag láncot, melynek végében, mint a madzagra kötött halcsík, jobbra-balra lóbálódzott a szerencsétlen vödör.

Schlikk, amint észrevette, hogy lefelé kommandírozom, iszonyú kiabálásra fakadt: a kétségbeesés vad ordítása volt az, majd olyan, mint a bikáé, majd síró gyermeké. Volt abban fenyegetés, szitok és átok összevissza. Nem adtam volna akkor öt forintért, hogy egy szót sem tudok németül!

Aztán meg nem is sokáig diskurálhatott velem édes anyanyelvén, mert a rozsdás lánc a nagy teherrel villámgyorsan görgött a vízbe, mely nagyot loccsant, mikor a vödröt és a benne ülő kommendánst lenyelte.

- Gute Nakt! - kiáltottam utána, mikor láttam, hogy már elmerült.

Egyet lélegzettem. Most már el volt érve minden!

Bevettem Branyicskót, megöltem Schlikket is.

Most már Suska Mihály lesz a főgenerális. Olyan vitéz lett, mint valaha Brunszvik király volt, hetedhét ország fogja uralni, grófok, hercegek emelnek kalapot előtte. Selyemágyban hálál, húsz tál ételt eszik ebédre, s ha délutánonkint el-elszundikál az aranyos kemence tetején a szobájában, öt ordináré baka fogja róla kergetni a legyeket, míg odakint másik tíz baka megint arra fog felvigyázni, hogy az emberek lábujjhegyen járjanak az ablak alatt...

...És bizony ezek teljesüléséhez már csak egy paraszthajszálnyi hiányzott, s most mint főgenerális kormányoznám az országot, ahelyett, hogy itt mesélgetek a kukoricafosztóban.

De hát mi nem történt?

Aki garasnak termett, sosem lehet belőle forint!

Szerencsétlenségemre megint megcsalt a német!

Másnap felöltöztettek valami félszemű közlegényt a Schlikk mondurjába, és nem átallották rámondani, hogy Schlikk él, hogy ez maga Schlikk.

...Nagy kár, hogy csak magam tudtam, hogy ez csalás!

*

Ilyen dicsőség és ilyen fátum érte szegény vén Miskámat isten nyugossza meg! De hát mi volna ez még? Ezer ilyen igaz kalandon ment át őkegyelme, míg végtére őt is levágta a kolera. De azért nem adta meg magát egyszeribe, hanem amint dukál, ő is küzdött ellene emberségesen. Még a kolerának is meg kellett tudnia, hogy kivel van dolga. Mikor legelőször belejött lábába a görcs, mindjárt érezte, miféle ellenség dobott eléje kesztyűt. Felvette. Hozatott egy madzagot és összekötözte vele a lábait térden alul olyan erősen, hogy azoknak alsó részéből, hol a görcs volt, megszűnt a vér lüktetni a test térden felüli részébe: a lábai megfeketedtek, mint az ében, kisebesedtek, de a görcsöt agyonfojtották bennök.

Suska Mihály kigyógyult, talpra állt és nevette a kolerát.

Hanem a kolera sem csizmadiainas ám! Érti a mesterségét tökéletesen.

Most már másként támadott: hányással és görccsel rohamosan. Ez már több volt a soknál. Miska egyet gondolt... komisz, pecsovics világ van... a trafikdohány drága is, rossz is, bor sem termett az idén... istenúgyse nem érdemes kínlódni a világon... fogta hát magát és becsülettel - megkapitulált a halálnak.

Mit tehetett volna egyebet?

Korponai volt a neve, de azért az egész város Pisera bácsinak csúfolta; köpcös, pisze orrú egyéniség, csizmába gyűrt kék német nadrágban, nyárban sárga jankliban, melyről két sor perlmutter gomb begyeskedett, télben pedig tubákszínű »krispin«-ben és báránybőr sapkában.

Arról volt nevezetes, hogy ő tudott legcifrábban káromkodni, ővele történt a legtöbb együgyűség a világon, s neki volt a legocsmányabb két gebéje széles Gömör vármegyében: de ő azért, mint minden magyar ember, büszke volt lovaira.

Emlékezem diákkoromból, hogy magam is e nemes állatok egyikét választám pegazusomnak s az első verseményem, melyből nagy poétát jósolt bennem az emberiség, e lovak egyikét, a még »Betyár«-nál is soványabb »Betá«-t dicsőíté.

Pisera bácsi
Büszke Betája
Csörtet a völgyön.

Ez a vers volt a legnagyobb ostora szegény Pisera bátyónak! A diákok eltanulták tőlem és szavalták este az ablaka alatt, reggel, mikor az utcán ment, délben, mikor ebédelt, és estefelé, mikor egy-egy messzely »veres« mellett a »Három Rózsá«-ban dirigálta az ország dolgát. Ez a vers keserítette meg álmát, ételét, és még italát is.

De jaj is volt aztán annak a boldogtalan halandónak, akit ilyenkor utolérhetett. Olyan sort vert rajta görbe somfabotjával, akárki fia volt is, hogy mindjárt elfelejtett tőle kádenciába beszélni.

Mert hát Korponai bátyánk nagyra tartotta magát és némileg auktoritás volt a hasonszőrű kékbe járó polgárok közt.

Osztán szó ami szó, nem is volt ő valami ordináré ember! - Vagy ha volt is, úgy tudott evezni az eszélyesség sajkájában, hogy a közvélemény hulláma sohasem fordította fel őkigyelmét, hanem megmaradt örökösen »kolompos polgárnak« Rimaszombat híres városában. Még egyszer a polgármesterségig is felvihette volna isten jóvoltából, hahogy az a szomorú fátum nem esik meg rajta, amiről éppen ez a történet fog szólani.

De mielőtt a nevezetes szerencsétlenség elmondásához fognánk, szükséges mégis elsorolni a nemzetes uram jó tulajdonságait, miket minden keresztény magasztalólag emlegetett:

Röviden »okos ember« volt. Azaz sokat beszélte, hogy ő okos ember. Ha valami praktikus eszmét talált ki valaki azon a zsírtól csepegő vidéken, arról azt mondta Pisera bácsi: »tőlem hallotta a lurkó«. Ha a kosztosdiákjaitól ellesett valami körmönfont gondolatot, azt már este a »Három Rózsá«-ban a maga gyékényén árulta. Ha háború volt, azt már saját állítása szerint egy évvel megjövendölte előbb; ha ragályos nyavalya látogatta meg a vidéket, az is a Pisera bátyó tudománya kedveért történt, mert ő azt előre is látta az időjárásból: meg is mondta annak idején, hogy kinek és mikor, az már nem tartozik a dologra.

Egyszóval Pisera bátyó nagy ember, okos ember. »Hüm! - szokta mondogatni - de ezt sem adják ám ingyen. Sokat kell olvasgatni, tanulmányozni. Teringette, e télen olvastam húszadszor Zah Klárát! Tyű! Az aztán a szép história! Még a haja szála is feláll tőle az embernek! Hát még a Pokolkői Vendel, vagy Genovéva s több efféle mű! Hja! Ész kell ahhoz, hogy az ember megértse, felfogja.«

Az ilyen beszédek után persze aztán úgy veszi Pisera bátyót az egész világ, mint egy olyan polgárt, aki önerejéből, iskola nélkül oda vitte, hogy most többet tud, mint az egész kollégium Sárospatakon.

Csak az a kérdés: mikor és hol olvassa össze azt a sok tudományt őkigyelme, annál is inkább, mert mikor nincsen a »Három Rózsá«-ban, akkor bizonyosan a »Zöldfá«-nál mulat és disputál a világ folyásáról: csak a reggel veti haza minden áldott nap.

De azért ha iszik is, nem issza el az eszét, hanem minél többet iszik, annál okosabb ember lesz, s olyan gondolatai vannak, hogy aranyat érnek.

A minap is reggel felé ballagván haza nagy tántorogva, összeakadt egy lakodalmas menettel, kik a Rimaszombatban szokásos hajnali muzsikaszóval kezdvén meg a nap örömeit, táncolva, kurjongatva mérték a széles utcát a felpántlikázott vőfél hangos előéneklése mellett:

Megvirrad még valaha,
Nem lesz mindig éjszaka.

- Hazudsz! - rivallt fel Korponai bácsi, útját állva a hetyke vőfélnek.

Akármilyen nagy auktoritás volt is Pisera bácsi, de azt mégsem tűrhette el a magas hangulatban levő vendégsereg, hogy egy olyan fontos perszónát, mint a vőfél, meghazudtoljon: körülfogták hát, hogy nyomban magyarázza ki magát, vagy különben mindjárt felaprítják tepertűnek az »örömkalácsra«.

- Hazudsz! - ismétlé Pisera bátyó még erősebb hangon -, sohasem virrad meg az én feleségemnek ezen a világon.

Ahelyett, hogy bántották volna, mindnyájan egyet nevettek a jó ötletnek. Persze, hogy nem virrad meg. Tudniillik vak volt szegény Korponainé asszonyom mind a két szemére. Az örök világosság fényeskedjék neki, az istenadtának!

Különben ezt is a Korponai bácsi javára rendelte így a gondviselés, mert amit az isten elmulasztott a szeme világában, azt mind odatoldta pótléknak a nyelvéhez, s jaj annak a szerencsétlen halandónak, kinek ez éles szerszámmal netán érintkezésbe kell jönnie: tehát jaj lett volna éjjeli kimaradásaiért neki is, ha arra a furfangra nem jön, hogy este, mikor politikai körútjára indul, nem fekteti be a saját ágyába a Marci kocsist, a Beta gondviselőjét, kinek azután tartozó kötelessége egész reggelig eszeveszetten hortyogni ura ágyában, hogy a nemzetes asszonyom hallérzékei megvesztegettessenek. A vakmerő államcsíny már éveken át sikerrel űzetik, s Pisera bácsi áldja a vakságot, mint oldalbordája legjelesebb egyéni tulajdonát.

Ilyen homokra volt építve nemcsak auktoritása, hanem családi nyugalma is. No, de egy tudományos polgárt nem zseníroz ilyen csekélység. Ha nem is valami példás férj, vagy szorgalmatos iparos, van azért neki érdeme elegendő. Egyik egyben, másik másban tűnik ki.

Pisera bácsi sokban tűnt ki. Nemcsak buzgó, szájas hazafi, nemcsak tudományos fő, nemcsak naturális ész, Garibaldi-imádó, hanem nagy irodalompártoló is volt. Legalább ő maga sokat beszélt róla, milyen könyvtára van neki odahaza, miféle könyveket rendelt meg Józsi bárótól (Báró Jósika), Jókaitól, aki zsidó létére is (mert Móric) jó magyar históriákat ír, hogy az ember szinte megnyalja utánuk a száját.

Sőt néha, ha többen látták, be is ment a könyvkereskedésekbe könyveket vásárolni, hol aztán ilyenforma jelenetek fejlődtek ki:

Korponai: Mutassa meg nekem az úr a »Klára és Klári«-t!

Könyvkereskedő: Tessék. Két kötet két forint. Legújabb románja a nagy Jósika Miklósnak.

Korp.: Micsa? Két forint? Ez a haszontalan kevés papír? Nincs tíz lat! Hallja az úr, ne bolondozzon velem, mert pórul jár. Hanem tudja mit, adja ide tizenkét garasért az egészet!

Könyvk.: Ne tessék tréfálni kérem; itt »szabott ár« van.

Korp.: Hüm, szabott ár, az már más, hát akkor adok érte tizennyolc garast.

A könyvkereskedő természetesen méregbe jött az ilyen impertinenciákra s majd kidobta az irodalombarátot, kinek azonban eszeágában sem volt feladni pozícióját, hanem még az utcáról is visszakiabált szokott kellemetlen hebegő hangján:

- No, hát nem bánom, legyen »egy sájni forint«.

Szellemdús voltának dacára is azonban, mint minden nagyságnak a világon, neki is le kellett valamikor tűnni a saját magaslatáról. Mikor a 60-iki magyar világ kijött, nem hitte volna Pisera bátyánk, hogy az ássa meg a sírját. Szomorú világ lett neki a magyar világ!

A rimaszombati polgárok ekkor alakították a »polgári kört«. Mindenki felcsapott politikusnak, újságolvasónak: alkotmány van, most már magunk fogjuk dirigálni az országot. A lakatos, csizmadia, szűrszabó levetette estefelé a surcot, és sietett a kaszinóba diktálni bölcsességet és regulákat a rosszul uralkodó európai potentátoknak. Ilyen volt a módi. Pisera bácsi itt is a legelsők közé tartozott, ő volt az alelnöke a körnek s most már ő is ott töltötte az estéket szorgalmatosan. Egész órákig elült a nagy, fekete-bőrös karszékekben, studírozva a lepedő nagyságú újságokból a bölcsességet, de az sokaknak feltűnt, hogy sohase beszél ő, aki minden lében kanálkodik, a megolvasott dolgokról egy árva szót sem.

Ő maga is tán megrestellte a hosszas hallgatást, látta, hogy árt a tekintélyének; azért történt, hogy midőn a maga elé kiterített »Pesti Napló«-t mereven szorítva ujjai között, búvárolná, egyszer csak megszólal őkegyelme:

- Nagy eset... istenúgyse nagy eset...

- Mi az a nagy eset, bátya? - kiálták fel érdeklődve élénken a körülötte levők.

- Nagy eset... - dünnyöge Pisera bátyó ismételve előbbi nyomatékos véleményét.

A szomszédjai nem állhatták meg a kíváncsiságtól, hogy a fején keresztül bele ne pillantsanak a Korponai által olvasott lapba, hogy mi hát az a »nagy eset« benne?

...Hát a nagy eset az volt, hogy a Pesti Napló »megfordítva« vala a Pisera bátyó kezében, ki nagy, kidülledő szemeivel már másfél éve azon szokott tünődni minden este két óráig, hogy ugyan mi az ördögöt jelentenek azok a fekete ákombákomok?

- Biz ez nagy eset - mondák azután mindnyájan felkacagva és szájról szájra adva a nagy esetet, hogy Pisera bátyó nem tud olvasni.

Szegény Korponai bácsi csillaga örökre letűnt s hajdani dicsőségének sírköveül az a rimaszombati közmondás maradt meg csak, melyet akkor szoktak alkalmazni, ha valami felsülés történik:

»Nagyobb dolog ez még a Pisera bátyó eseténél is.«

Nem tudom, él-e még az a becsületes tót szabómester Selmecen, aki tíz osztrák forintért adott diákkoromban szállást egy első emeleti szalonban, mosást, fűtést és teljes ellátást. Ha él, dicsértessék az ő neve - ha pedig már elutazott volna abba a boldog világba, hol még olcsóbb a szállás és teljes ellátás -, hát isten nyugosztalja meg és mentse meg a feltámadástól. Jobbat nem kívánhatok neki.

Kutlik urat már az anyatermészet is arra alkotta, hogy a szellemiek kedveért oda származott új nemzedéket az anyagiakban fejlessze; szeretett jó konyhával élni, a ferbli játékot szenvedélyesen űzte s különösen balekokkal játszta szívesen: a nemzetes és tekintetes szüléknek dicsérőleg tudott referálni magzatjaikról, mely diplomáciai viselet által a fiak és apáik egyenlő megelégedését vívta ki. Különben minden tekintetben típusa volt a vidéki szabóknak, mennyre-földre megesküdött volna, hogy olyan nadrágja a császárnak sincs, aminőt ő tud varrni, ha akar, úgyhogy egész évekig nem került ki ruhadarab műhelyéből, melyre ne mondta volna: »no, ez valami non plusz ultra«. Még most is emlékszem, mikor hatvanegyben a legelső magyar ruhát varratta nála apám, milyen nagy áhítattal lestem napokig a nagy férfiút, ki hivatva volt életet önteni a megvett galambszín posztóba, s kinek lángagyából eredetibbnél eredetibb cifrázatok szülemlettek meg sújtásozás alakjában a ruhán; hát még mikor a kétszáz darab pitykét kún tempóban felvarrta a piros-fogas spencelre, s kiszedvén abból tulajdon kezeivel a férceket, belebújtatott remekművébe és ragyogó szemekkel, öntelt arccal nézett végig, mintha mondta volna: »no, diák, most én teremtettelek isten után másodszor embernek.«

Ilyen ember volt Kutlik. De jaj annak, aki már egyszer megkóstolta a dicsőséget! A ruhavarrás művészete is olyan bolond mesterség, mint a versírás nyavalyája, odaragasztja az embert a hiúság gumiarabikumával az éghez. És a szerencsétlen zseni ott forog a többi plánéták közt és azt hiszi magáról, hogy ő is csillag.

Az egyik égitest vonzódik a másik égitesthez. Kutlik úr nagyon szimpatírozott Garibaldival. A két Szicília meghódítása mégiscsak különb öltés Itália csizmáján, mintsem fel nem költötte volna Kutlik úr bámulatát. Aki olyan ügyesen szab Európa térképén, az nem lehet »fuser«, s Kutlik úr szívesen puszizik vele.

Lelkesedve olvasgatta a nagy szabadsághős viselt dolgait Tatár Péter s más jeles kútfők nyomán: ilyenkor könny gördült le hamuszín ábrázatján, s szomorúan mondogatta: »volnék csak fiatalabb, rögtön hozzá csatlakoznék.«

Persze hogy azért nem lett fiatalabb, s következésképp nem is csatlakozott hozzá. De bezzeg szellemileg annál erősebben volt oda steppelve: csak az volt a hiba, hogy arról nem tudott semmit.

Keresztapának nem hítta meg, mert még akkor nem volt kitalálva az a furcsa divat, a nagy emberek nimbuszát belecsurogtatni a fürdőkádba, hol az újdonszülött csemetéről lefürösztik a másvilág porát, hogy ezen a világon annál jobban bepiszkolódhassék.

A harmadik világban, amiben halálunk után nyerünk honosítást, jobban el kellene a fürdő.

Azonban, ha jól emlékszem, nem erről van most szó, ez a plébános urak dolga, én csak azt akarom e helyütt konstatálni, hogy Kutlik úr, ha nem ért is Garibaldi közelébe - de iparkodott oda érni.

Fiát már eddig is Garibaldinak nevezte s leánya Garibaldina nevet kapott a keresztelésnél.

A kis Garibaldi már ötödik évében járt s éppen ez idő tájban tanulta azt a híres olasz káromkodást: »Corpo di bacco«. Apja nagyra volt vele, ha tisztán ki tudta mondani; de a kis lurkó néha megkötötte magát s egy hatos ára árpacukron alul a Jehovának sem vallott olasz hangot. Máris látszott, hogy nagy diplomata lesz valaha belőle! Garibaldinán, még csak két éves lévén, nem mutatkoztak nagy tulajdonok előjelei, habár Szicília szolgáló gondviselése alatt már is szép fejlődésnek indult. Szicília szolgálónak tulajdonképpeni neve Varecska Ancsa, de Kutlik úr megváltoztatta Szicíliára, s Ancsának nem lehetett ellene kifogása.

Szicília már azért is nevezetes személy volt a családnál, mert Kutlik úr szívében a Garibaldi után következő második tárgy ő volt, a harmadik tárgy a kis Garibaldi, a negyedik Garibaldina, ötödik a kosztos diákok, a hatodik tárgy a vitéz olasz nemzet és csak azután következett két millió mérföld távolságra - a majszterné asszonyom.

Kutlik úr szerelme nem is volt megfoghatatlan Szicília iránt, mert a repedt sarkú hölgy nem megvetendő szépség vala gömbölyű pirospozsgás arcával, kövér, jó idomú, bár napsütött karjaival, élénk kék szemeivel s gyönyörű fehér fogaival: aztán az is ért valamit, hogy Kutlik úr elgondolhatta magában, miszerint a »harmadik« Szicíliát ő hódította meg; nem Garibaldi.

A majszterné asszonyom nemigen örült ennek a hódításnak, kígyót, békát kiabált urára, Szicíliát vagy hatszor el akarta verni a házból, de Kutlik volt az erősebb potentát, s minden diplomáciai jegyzékváltogatásnak, még ha tettleges háborúra került is a dolog, az lett vége, hogy Szicília maradt. Erős festungja volt Kutlik úr gyöngéd vonzalmában.

Bizony szegény Kutlikné asszonyomnak nagy volt a szenvedése s sokszor is sírt szegény, ahol nem látták. Mi, kosztos diákok, nem éppen valami nagyon sajnáltuk. Úgy kell neki! Minek főz annyiszor savanyú paszulyt!

Ha osztrák sógoraink, amint azt a krónika számtalanszor feljegyzé, forradalmat tudtak csinálni ily feliratú zászló alatt: »tízkrajcáros sör vagy halál«, mennyivel jogosabb volt a mi zendülésünk a hetenkint kétszeri savanyú paszulycsuszpajsz ellen. Nekünk nem volt vészes feliratú zászlónk, de volt helyette egy hexameterünk, mely összes Kutlikné elleni sérelmeinket magába foglalta a hét minden napjára illetőleg.

Gríz, csusza, kása, paszuly, tök, újra paszuly s kalarábé.

Négyen voltunk kosztos diákok, s mind a négyen gyűlöltük a savanyú babot s következésképp a majszterné asszonyomat. Mert a gyűlölet a leglogikusabb érzelem.

Azonban ebből a gyűlöletből korántsem támadott veszedelem az asszonyságra, hanem inkább az vetette meg jövendő boldogságának alapját. Ki hinné, hogy arra holmi babcsuszpajsz-féle história is befolyással bír?

No, de menjünk előbb sorjába.

Történt pedig ezen elkeseredésteli időkben azon véletlen esemény, hogy Szicília szolgáló valami képeslapot hozott valahonnan a guzsalyára. Boldog isten, ha tudta volna, hogy azon a papiroson van a halálos szentenciája!

Kutlik úr esténkint véletlenül sokszor odapillantott a Szicília guzsalyára; ez a véletlenség mindig akkor szokott rajta megesni, mikor Szicília is ott ült a guzsaly mellett. De hát ehhez nekünk semmi közünk. A tény csak az, hogy a guzsalyra pillantva, szemébe ötlött a kender körül csavargatott lap, vagyis inkább a rajta levő kép.

- Ejnye, beste lélek! - kiáltott fel a derék férfiú élénken -, teszed le azt a szent képet mindjárt... beste lélek! Ejnye, beste lélek!

A szent kép pedig ábrázolta a caprerai nagy hőst szokott világhírű ruhájában, veres ingben, vállán átdobott fehér csíkos nagykendővel s kalabriai kalapjával. Istenem, de boldog lehet az a szabó, aki azokat a ruhadarabokat varrta, s kinek most öt világrész nézi kezemunkáját! Kutlik úr szívébe az irigység kezdett belopódzni; annyi mindenféle hátulsó ajtó, garádics, létra vezetett az ő szívéhez, hogy ez egyáltalában könnyű volt az irigységnek, s midőn már egyszer be volt lopódzva, ott is maradott állandóan, mert az irigység olyan lakó, mint a poloska.

Kutlik úr elvette a képet Szicíliától s odaragasztotta kovásszal a műhely-ajtóra. Hadd legyen mindig a szeme előtt az a becsületes, öreg, szakállas arc, s az az értelmes, magas homlok, melyen a történelem múzsája mosolyog; hadd lássa örökké azt a kemény kardot, mely in natura a hatodik nagyhatalom. Jaj, ha az az alak most egyszerre megelevenednék s az a festett kard megcsörrenne oldalán, - hogy ütne ki mindjárt a forradalom: ő maga pedig, hogy földhöz vágná - de mindjárt - a tüzes vasalót, meg a megkezdett félnadrágot! Hiszen a szabó is lehetne hős! Az az erdő, hol a hír, dicsőség babérjai teremnek, a szabónak is nyújtana árnyékot, ha lelkét a nagyság tüze hevíti. Hát nincs-e nyoma mesékben a vitéz szabónak, ki százat ütött agyon egy csapásra? Már tudniillik száz legyet. De a furfang, az ördögbe csak a furfang, egyedül a furfang. A hős is csak olyan hős, aminőnek magát tartatni tudja. Ez a tény. A világ azt hitte, hogy nem száz legyet, hanem száz embert ütött egy csapásra agyon - és ez a fő. Az a többi már mellékes s a részletekhez tartozik. Hát Amerikában nem-e lehetett elnök egy szabó? Nos, ki lát benne valami különöset? Éppen senki sem, s következésképp ő (Kutlik úr) sem.

Ilyen gondolatokat fejtegetett le Kutlik úr eszmemenete gomolyagjáról, míglen azután egy a legvégén megkapottat hirtelen belehúzott az elhatározás tűjébe.

Ez pedig nem volt egyéb, mint hogy egy díszöltözetet fog varrni a képen látható forma után, egy olyan öltözetet, mely bámulatra ragadja Európa szabóit, s mely nevét ki fogja ragadni a homályból. A lapok írni fognak felőle, s ki tudja, még mivé növi ki magát ez a szerencsés ötlet, ha az elkészült pompás ruhát elküldi ajándékba Garibaldinak.

Úgy is lett; amit Kutlik úr egyszer fejébe vesz, az megszűnt csupán gondolat lenni: az tény, ami pedig tény, - az új tényeket von maga után.

A ruha soká készült, de mikor készen lett, becsületére vált alkotójának. Egy-egy műremek volt minden darab. A veres ing kihímezve szebbnél szebb csataképekkel, a gallérján mesterileg a magyar és olasz címer, alatta pedig e négy szám: »1848«. Ez mindent megmond. Ezt már megérti Garibaldi, ha nem tud is magyarul. Az ing alján pedig következő felirat (melyet én gyártottam a spanyol kardok mintájára) volt fekete selyembetűkkel kihímezve:

»Míg magadon viseled, győzelem érje neved.«

Ez csak az ing volt, de hát a többi ruhadarab? Mind hemzsegett a cifraságtól, a szeszélyesebbnél szeszélyesebb gondolatoktól, miket éppen olyan jól ki lehet fejezni selyemcérnával a posztón, mint művészecsettel a vásznon. A posztó is tud beszélni a csatákról, diadalokról, dicsőségről, elnyomott nemzetnek hívó szaváról: »ha ott elvégezted a munkát, el ne felejtkezz rólunk«.

Tíz napig volt kitéve a Garibaldinak elküldendő díszruha Kutlik úr auslágjában, hogy addig minden eleven ember megnézhesse. Meg is nézte. A bécsi világkiállítás tavalyi népessége suviksz ahhoz képest, minőnek a kirakat örvendett. Amennyi susztergyerek, bányász, lakatoslegény, pipacsinálóinas megakadt ebben a magyar Svájcban, az mind ott tartott rostokot a tündérszépségű libéria előtt. Sőt még a líceum professzorai is szemlét tartának felette s keményen megdicsérték az ékes feliratot.

»Ebből a gyerekből legalább is akkora poéta lesz, mint Petrovics.«

Ezt az öreg Suhajda mondta - isten nyugossza meg! Neki még mindig Petrovics volt Petőfi Sándorunk, kit valaha ő »pónált secundába«, amint ezen klasszifikációt sokszor megolvastam a régi protokollumokból.

Kutlik úr se nem evett, se nem ivott ezen idő alatt, valami nyugtalan öröm tartotta lefogva, még a kártyázást is abbahagyta. Mi annak egypár forint differencia, kit olyan kitüntetés ért, mint őt. Mert nem-e nagy kitüntetés, hogy az egész város és környék róla beszél, a nép bámulva áll meg háza előtt meglátni a »nyolcadik« csodát; a többi szabómester irigykedő pillantást vet utána az utcán, az »elegáns megrendelések« szakadnak, mint a zápor, sőt a helyi lapban ki volt nyomatva a nagy horderejű tény, hogy Kutlik úr jeles szabóink egyik legkitűnőbbike, egy gyönyörű öltönyt készített Garibaldi számára stb. Mein Herz, was willst du noch mehr?

Oh, de aranyos gondolat volt! Oh, de megenni való kedves gondolat volt! És ezt csupán Szicíliának köszönheti. Ő hozta a képet, ő adta a gondolatot! Aranyos Szicília!

Mint Kutlik úr szokta mondani: - a tény új tényeket von maga után. Tíz nap múlva elküldetett a ruha Garibaldinak huszonhét mindenféle papirosba csavarva. Kutlik úr könnyezett, mikor a postára vitték; nehéz volt szívének az elválás, mintha őbelőle vittek volna el egy darabot.

E naptól kezdve nem volt többé végképp semmi nyugalma: egész éjeken át virrasztva töprenkedett, nem-e veszett el útközben a drága csomag, eljut-e az a címzetthez. Olaszországban nem bátorságos a postajárat. És ha eljut is Garibaldihoz, mint fogja ezt fogadni a nagy szabadsághős, ki már egy koronát is visszautasított.

És ez a kínteljes töprenkedés így tartott egy hónapig. Csak egy hónap múlva jött balzsam a Kutlik uram nyugtalanságban hánykódó szívére; de ez aztán balzsam volt, igazi gyógyító balzsam, mely még a halottat is életre ébresztené.

Garibaldi választ küldött, sajátkezűleg írt köszönő választ, mely olaszul volt írva, úgyhogy abból Kutlik úr meg nem értett volna egy betűt sem, ha a jó Garibaldi egyszersmind tárgymutatónak nem mellékel leveléhez húsz darab butélia bort is. Ez nagyon világos stílus volt egy barátságos levélhez.

Kutlik úr először elhalványodott örömében, amint a postáról hozott csomagot kibontá, azután pofonütötte a »Náci« szabóinast azért a tiszteletlenségért, hogy ő mert legközelebb állni hozzá, mikor Garibaldi levelét felbontotta.

- Az ő írása... az ő nagy keze írása... az ő szent keze írása... Gyere, törüld ki a szememet, Szicília, mert álmodom. Vagy tény volna ez? Úgy van, tény, tény, tény! Kutlik József levelet kapott Garibaldi Józseftől! Itt van, markomban van. Ugyan mi lehet benne. Gyújtsatok ide húsz szál gyertyát, hadd nézzem, hadd olvassam, mit ír nekem Garibaldi József!

- Írhat is olyan gúnyáért - szólt közbe az öreg legény.

- Én csak arra vagyok kíváncsi, tisztelteti-e a majszterné asszonyomat is - szólt a Náci inas, ki a pofon miatti keserű visszaemlékezések behatása alatt az egyenetlenség tüzes szikráját próbálgatta rádobni a házastársak egyetértésének rozzant szalmafedelére, melyen évek óta füstölgött már a belviszály kéménye.

- Elhallgass, beste lélek - riadt fel Kutlik úr haragosan. - Majd bizony! Olyan ostobaságokról írna nekem, mint az asszonyotok? Törődik is az ővele? Hajrá! fussatok, rohanjatok, ordítsátok össze az egész várost, a polgármestert, az iskolai direktort, a nagyprépostot és minden egyéb eleven állatot, hadd jöjjön ide kérődzni a Kutlik József dicsősége felett: Hop, ho! Ne mozduljon senki egy tapodtat sem!

Kutlik úr homlokára csapott, szemöldjeit felhúzta és mutatóujjával vakarni kezdte orrát.

- Maradjatok veszteg! Nem szabad mozdulni. Isten ments, kikürtölni a levelet. Hátha valami fontos státustitok van benne, valami nagy horderejű politikai felleplezés, mit csak nekem szabad megtudni, lóduljatok sebtiben fuvarost keresni, ki Windschachtra visz; ott ösmerek egy olaszul tudó bányamunkást, aki kimagyarázza. Addig pedig ezekhez a drága palackokhoz ne nyúljon senki: le kell rakni a pincébe és két lakattal rázárni az ajtót.

Kutlik úr egy percet sem akart késni, mindjárt melegiben áthajtatott Windschachtra az olaszul tudó bányászhoz, ki a levelet lefordította magyar nyelvre. Akkor azután a magyar szöveggel futott egyenesen Bakabányára egy másik ismerőséhez, ki azt német nyelvre tette át. Minthogy azonban Kutlik úr, törvén a német nyelvet, még így sem volt képes behatni kellőleg a levél titkaiba, fogta magát s átballagott éjszakának idején gyalog (a fuvaros semmi áron sem akart vele menni a hegyes utakon éjjel) egy harmadik bizalmas ismerőséhez Bélabányára (mert csupán bizalmas baráttal merte közölni a tényt), ki aztán végre-valahára átültette Garibaldi sorait édes anyanyelvére, a tótra.

Voltak pedig ezek a sorok következők:

»Druszám uram! Köszönöm a ruhát. Nagyon elkellett. A csaták zivatarában elkopott a magamé. A posztója jó erős, mint az ön honfiainak hazaszeretete. Hiszem, hogy soká fog tartani, s ígérem ön iránti rokonszenvemből, hogy amíg tart, mindig hordani fogom. Ha pedig elpiszkolódik, mielőtt eldobnám, kifordíttatom Magyarország politikájának jelképeül. Ne vegye ezt kérem sértésnek hazájára nézve a caprerai vén medvétől, ki azzal mulatja magát, mikor unatkozik, hogy az igazat megmondja mindenkinek. Ez pedig, amily excentrikus, éppoly veszedelmes mulatság! Egyébiránt isten önnel. Az itt küldött néhány butélia bort igya meg ön egészségemre, vagy ha úgy tetszik, a magáéra. Mindig öné

G. Garibaldi.«

Kutlik nagyot lélegzett, mikor megérté a dús tartalmat. Szeme kidülledt, homlokán kidagadtak az erek, és a kezével olyan alakban csapott az asztalra, mint mikor »dreimal« ellen »kunststukk«-ot vág ki a ferbliben. Vagy még annál is hetykébben.

- Beste lélek... lélek. Ez már sok egy embernek - kiáltott fel önkéntelenül, mérlegelvén a tengernyi dicsőséget, mely mai napon reá háramlott.

- Biz ez szép emlék neked - bizonyítgatá a bélabányai bizalmas ismerős.

- Ezüst rámába foglaltatom - kiáltott lelkesedetten Kutlik úr.

- Kétségkívül, hogy a falra akaszd...

- Igen, mégpedig a ház külső falára.

- Bah! Hisz akkor a legelső arra menő ember ellopja, már tudniillik a ráma kedveért.

- Puff, megadtad neki. Egy őrt fogadok hozzá, amilyen igaz, hogy szabó vagyok, megteszem. Egy őrt, ki éjjel-nappal strázsálni fogja.

- De ez sokba fog kerülni!

Igaz, de mégis meg kell lennie, a levélnek kinn kell függnie. Mert a dicsőség olyan, mint a holt szerető, ha nincsenek irigyei. Én irigyeket keresek, s ha nem akad ingyen, megveszem pénzért.

Ilyenforma lélekemelő tervek hevíték a megtisztelt egyéniséget, midőn odakint egyszerre megeredt a zápor; s olyan sötét felhőfolytatások jöttek a Szitnya felől, hogy kalendárium nélkül is el lehetett találni a készülőben levő égiháborút. A villámok diplomáciai jegyzékváltogatásai előre jelezték azt, mégpedig sokkal világosabban, mint azt mi osztrák-magyarok szoktuk látni a »vörös könyvben«, vagy az angolok a »kék könyvben«. A mennyország tehát mégis különbözik Magyarországtól. Persze csupán csekélység az a különbözet. Ott a belügyek a miszteriózusabbak, itt pedig a külügyek. A többiben egészen hasonló. Mind a kettőt az isten kegyelme őrzi.

Ezt a jó élcet Kutlik úr gondolta volna ki, ha előbb, mintsem kigondolhatta volna, halálra nem ijed az égi förgeteg közelgésétől. Tyű! ezer kifizetetlen kontó teremtette! Most már ő haza nem mehet innen reggelig. Irtóztató! Lekötve tartani egy embert, akit a »mehetnék« csiklandoz. Megegeresedik reggelig, ha Szicíliát nem látja és a harminc butélia bort, amit a hősök hőse küldött, meg nem kóstolja. No, persze csak csínyján. Egy gyűszűnyit minden sátoros ünnepen. Oh, milyen vér fog abból a borból származni Kutlik úr jól táplált testének belső részeiben. Oh, milyen vér!

A megindult záporeső csakugyan ott kényszerítette maradni éjszakára Kutlik urat a bizalmas ösmerősnél, pedig olyan nagy spuriusa volt elrohanni és meg sem állni hazáig... A gazda azonban nem hasonlított az egyszeri háziúrhoz, ki a nagy zivatar miatt sopánkodó vendégét azzal vigasztalta, hogy: »mentem én már rosszabb időben is haza.« Mire aztán felfelelt a vendég: »de nagy gazember volt, aki eleresztette!« A bélabányai ismerős nem akart olyan gazember lenni s erőnek erejével ott marasztalta éjszakára.

Kutlik urat nem csalta meg spuriusa. Otthon nagy dolgok történtek. Jobb lett volna neki soha ki nem tenni lábát a saját házából.

Nekünk, diákoknak, semmi értesülésünk sem volt azon tényről, mely Kutlik úr hiúságát annyira megnövesztette, mint a júniusi esőzés a burjánt a búza között - komolyan mondom, semmit sem tudtunk róla s egész közönyösen folytattuk emeleti szobánkban a lázító beszédeket a csuszpajsz ellen. Az általános elégedetlenség végre abban a határozatban lyukadt ki: hogy egy egytagú küldöttség menesztessék le a majszternéhoz, ki sérelmeinket előadván, azok orvoslásának megtagadása esetén abbeli határozatunknak adjon kifejezést, miszerint tömegesen (mind a hárman) ott hagyjuk; tíz forinthoz illőbb táplálékra áhítozván békétlenkedő gyomrunk.

Most már csak az volt a kérdés, ki legyen olyan vakmerő hármunk között, ki a küldöttséget elvállalja. Természetesen senki sem vállalkozott.

- Kocka! - kiáltánk fel mind a hárman.

Először kettő közt dőlt el a nagy fontosságú kérdés. Feldobtak a levegőbe egy kétgarasost.

- Sas vagy írás.

Aki eltalálta, az kimaradt.

Azután mi ketten dobtunk, az előbbi dobásban rövidséget szenvedett kamarásommal. (A »kamarás« szó »diáknyelven« laktársat jelent.)

- Sas vagy írás?

Az írást választottam, de fájdalom a kétfejű sas esett felülre (mint mindig). Bolondot tettem, hogy az írást választottam: már akkor is tudhattam volna, hogy a sas szárnyai alatt meghúzódni jó: »in hoc signo vinces!«

De hát hiába, még akkor sem szoktunk bele ebbe a jelvénybe.

Tehát én vettem magamnak a bátorságot belemenni az oroszlán torkába. Lefelé menet a garádicson egy egész chriát kigondoltam exordiummal, similékkel, befejezéssel ékesen előadva lázadó társaim elégületlenségét, magamat teljesen kimosva.

Kutlikné asszonyom hallgatott is rám, nem is. A szeme ki volt sírva, ráncos homloka pedig borúsan sötétlett az asztalra támasztott könyökén.

Szavaimra egy mély szuszogáshoz hasonló sóhajjal felelt.

- Majszterné néni - feleltem vakmerőn -, a sóhajtás értelmes felelet lehet a regényekben, hanem társaim nem tekinthetik azt válasznak. Akinek a babcsuszpajsz nem kell - az a sóhajtással sem elégszik meg.

Megint egy új sóhajtás.

- Minélfogva kérem egyenes feleletét. Sérelmeink fognak-e orvosoltatni vagy sem? Kétszer csusza hetenkint s egyszer babcsuszpajsz havonkint. Ezen az alapon állunk s nem tágítunk végső leheletünkig!

Nagyot lélegzettem erre a hősies mondásra, hanem lett is sikere, mert Kutlikné rám fordítá könnyes szemeit, hosszan, mereven vizsgált és így válaszolt:

- Szívesen tenném, édes lelkem öcsémuraim; de nem lehet, nem futja ki a költség...

- Micsoda, hát mind babra megy a mi havonkinti harminc forintunk?

De már erre hangos, fuldokló zokogásra fakadt a derék asszonyi állat.

- Hiszen ha babra menne. Rosszabbra megy. Csak az imént is új aranyfülbevalót pillantottam meg ennél a lucskos, pipogya Szicília szolgálónál, hogy törjék kerékbe a nevenapján! Hol vette? Kitől kapta? Tudjuk már mi az ilyen gazdálkodást. Míg a törvényes feleség rongyban jár s nagy elvétve akad neki egy-egy megpanaszlott garas, addig a »dáma« úszkál a bőségben, s egyik ékszerre még rá sem unt, mikor a másik már ott fityeg a fülében, hogy dugják be tüzes taplóval a pokolbeli ördögök...

- Bíz ez szomorú történet!...

Kutlikné asszony zokogva folytatta:

- Ez a semmiházi a kútforrása minden bajnak a világon (talán még a krími hadjáratnak is?); az én bajomnak is, a maguk bajának is...

- Micsoda? hát ő eszi meg előlünk a kétszeri galuskát?

- Ki más? A férjem keresménye is, a kosztpénz is felmegy a puccra. A konyhára nem marad semmi: még az is isten csodája, hogy így kibírom kosztírozni. Haj, ha ez nem így lenne, másképp lenne akkor...

Azt nagyon természetesnek találtam, hogy másképp lenne...

- Tejbe, vajba füröszteném az én kedves diákjaimat.

Majd kicsordult a könnyem az elérzékenyüléstől s meghatott hangon rebegém:

- Asszonyom, ez nagy dolog. Ennek a leánynak pusztulni kell innen!

Erre a szóra Kutlikné asszonynéni azt felelte, hogy egyenesen a nyakamba ugrott: majd agyonfojtott.

- Oh, én megszabadítóm! oh, lángész, lángész, de nagy is a te csodatevő hatalmad. Én hiszek magának, mert maga nagyon furfangos ember. Van-e valami terve?

- Éppen huszonhárom tervem van.

- No, és melyiket viszi keresztül?

- A huszonnegyediket.

- A huszonnegyediket? Nem közölné velem, édes uramöcsém?

- Semmiesetre sem.

- De hát miért nem?

- Hja! bizony csak azért, édes majszterné asszonyom, mert még magam sem tudom.

- Oh, hogy szállja meg a mennyei ihlet drágalátos elméjét, mert ha nem tesznek valamit, mindnyájan elveszünk éhen az uram hóbortossága miatt. Hát mire való volt az a drága ruha is annak a mihaszna taljánnak, aki se ingünk, se gallérunk. Inkább bizony a famíliáját ruházta volna be azon a tengernyi pénzen. De a bolond csak bolond marad. Most meg már ahogy megjöttek a boros butéliák, eszét sem tudja örömében.

- Miféle butéliák?

- Miket Garibaldi küldött férjemnek a ruháért - mondá Kutlikné a büszkeségnek némi árnyalatát meg nem tagadható hangon.

- Ühüm! Hát boros üvegek! Ühüm... no, no... izé... lássa, majszterné asszony, most már mindjárt van valami csekély kiindulási alap tervünkhöz.

- Csak ki vele, édes drágácskám.

- Hol vannak azok a butéliák?

- Mindjárt le kellett vitetnem a pincébe: isten ments, ha szoros zár alatt nem tartanám: nem maradnék meg a világon, ha valami bajok esne.

- Heuréka! megvan a terv.

- Égek a kíváncsiságtól.

- Előbb azonban tisztázzuk az eszmét - mondám. - Az a fő dolog.

Kutlikné fejével bólintott.

- Tehát Szicília veszte, illetve eltávolítása volna a garádics, mely minket is, a nénit is vágyainak harmadik emeletére vezetné...

- Mintha csak a számból vette volna ki a szót.

- No, hát én ettől megszabadítom: hanem két dolog szükséges hozzá.

- Kérje a lelkem üdvösségét, azt is od'adom - szólt a majszterné felvillanó szemekkel.

- Oh, én még nagyobbat kérek... Titoktartást...

- Meglesz.

- És vak engedelmességet.

- Esküszöm.

- Most már minden jól van. Én meg fogom szabadítani. Én boldoggá teszem. Hanem még egy kérdést, Kutlik úr ugye nem jő haza ez éjjel. Ettől függ minden.

- Lehetetlen hazajönnie a vihar miatt.

- Oh, így már boldoggá teszem: de hogy ez megtörténhessék, adja át ez éjjelre a kulcsot...

Kutlikné erre a mondatra szűzies szeméremmel lesüté a sírástól az imént kivörösödött szemeit, kordován vastagságú arca fülig pirult, keble lihegni kezdett, s köhécselő mellét egy halk sóhajtás hagyta el: aztán rám nézett bizonyos megmagyarázhatatlan tekintettel, s lágy suttogó hangon rebegé:

- Szent isten, mit kíván tőlem... Az lehetetlen... Félek, nagyon félek... Mit fog mondani a világ, férjem...

- Semmit, mert sohasem tudja meg... Egyébiránt amint akarja - tettem hozzá tettetett egykedvűséggel.

- Igaz, senki sem fogja megtudni. Nos, én nem bírok magától megtagadni semmit, rossz ember... Hanem azután óvatosan jőjjön, zajt ne csináljon az előszobában, nehogy a gyerekek felébredjenek. De hátha valami baj lesz belőle, gonosz csont!

A majszterné asszony fonnyadt mosolyait mind összeszedte, hogy szeretetreméltóságának kopott virágcserepébe ültesse.

- Ne féljen a bajtól semmit, majszterné asszony. Ez a baj szabadítja meg minden bajtól.

- Dejszen... - vigyorgott a majszterné - hanem az most már mindegy, megesküdtem, meg kell tartanom... aztán meg ha »ő úgy, én is úgy«.

Ezzel ruganyos léptekkel odafutott az ajtóhoz. Egy perc alatt leakasztá a függő szögről s szűzies pirulás közt markomba nyomta hálószobája kulcsát.

- Ne, te ördögpozdorja... - tette hozzá csintalan mosollyal -, tied vagyok a kárhozatig.

Meghökkenve hátráltam elémbe tárt karjai elől s szám nyitva maradt az elámulástól.

- Ah! Majszterné néni - kiálték fel -, itt nagy tévedés forog fenn.

- Micsoda? Miféle tévedés? - kérdé az áthevült nő némi tartózkodással és sötéten.

- Én a pincekulcsot kértem... - hebegém a tizennyolc év félénkségével.

Kutlikné asszony majd elájult arra a szemtelenségre, hogy merem én tőle a pincekulcsot kérni, nekemugrott s tán egy hajszál sem marad rajtam épnek, ha dühét, melytől egész arca vonaglott, egyszerre ketté nem szakítja egy nagy köhögési roham.

Ennek tartalma alatt sikerült elszöknöm előle, emeleti szobánkba, számot adandó társaimnak küldetésemről.

Egy fél óra múlva azonban magához hívatott a majszterné, elmondván, hogy az elébb bolondozott velem, szívemre kötötte, hogy szabadítsam meg Szicíliától s átadá nagylelkűen a pincekulcsot. Tegyek, amit akarok, ő határtalanul bízik bennem.

Nekünk pedig nem is kellett egyéb. A pincekulcs, mint valami meghódított diadalmi zászló, általános »hurrá« felkiáltással üdvözöltetett. A fiúk arca örömben úszott, én pedig szőttem tovább a szálakat a terv kiviteléhez.

Estére ugyanis nobilis mulatságot szándékoztunk tenni a pincében, melybe az utcáról volt a bejárás. Ehhez a mulatsághoz örökös titoktartás esküje mellett hivatalos volt az utca valamennyi diákja és a »Lojzi« kéményseprő-legény, kit én invitáltam meg a szomszédból, s ki nagy hajlongások mellett ígérte »tiszteletét tenni« éjfél felé a »földalatti« szalonban.

Szegény Lojzi akkor még nem gyaníthatá, hogy milyen »tiszteletben« fog részesülni.

Esti tíz órakor összeültünk szobánkban vagy kilencen, aztán a vihar oltalma alatt észrevétlenül belopódzkodtunk a pincébe.

Ez volt aztán a nagy nap, vagy inkább nagy éjszaka. A diák potyaszenvedély még nem nyert olyan táplálékot, mint a mienk. A butéliák a legnemesebb nedvekkel voltak teli. Én mondtam a legelső toasztot Kutlik Józsefre, aztán megeredt a víg anekdotázás sötétben, majd különféle viták és súrlódások, amik éjfél után általános kaotikus ölelgetésekben, vigyorgásokban és zűrzavaros kurjongásokban végződtek. Pokoli sötétség volt, senki sem tudta a másikról, mit és mennyit iszik, se azt, hogy a kedélyhangulat milyen stádiumán van: én csak a Lojzi legényre vigyáztam, kivel mindnyájan »bruderschaftot« ittunk s kinek holtrészeggé tétele terveim »sine qua non«-ját képezte. Meg voltam róla győződve, hogy ez sikerül, s nem csalatkoztam.

Lojzi barátunk sokat bevett a jóból s erőnek erejével esküdözött, hogy ő a burkus király kéménysöprője, s hogy egyszer a kéményből kihallgatta őfelségének beszélgetését a híres Bismarckkal: éppen azon tanácskoztak, hogy Kutlik uramnak fejét veszik, amiért Garibaldinak olyan ékes ruházatot mert küldeni. Ez egészen bizonyos, a hóhér akármelyik percben jöhet s a fejvesztéssel együtt jár a vagyonvesztés is: márpedig ez a sok drága ital kár volna burkus-gégébe, - igyuk meg magunk.

Ide lyukadt ki érdemes barátunk épületes elmélkedése, mígnem arra a szomorú tapasztalatra rogyott össze, hogy már az utolsó butélia bor utolsó kortya is helyén van.

- No, most már elvégeztük kötelességünket - mondám józanabbul maradt cimboráimnak -, emeljétek fel Lojzit és hozzátok utánam.

Ezzel aztán bevittük a konyhába, Szicília szolgáló, a svábbogarak és poloskák kormos birodalmába; az én vezényletem mellett szép csendesen lefektettük a mélyen alvó Szicília mellé a földre, a pincekulcsot Lojzi úr kezébe téve, ki azt görcsösen szorítá abba össze.

- Most pedig, fiúk - mondám -, a mi fejünk is nehéz, oszoljunk szét és feküdjünk le; aki pedig rókázni akar, szóljon, hadd tartom a fejét.

Lefeküdni csak könnyű volt - hanem fölébredni volt irtóztató. Az a gondolat, hátha kitudódik, hogy mi voltunk a bűnösek, mi lesz akkor? Kicsapnak a professzorok, ha ugyan Kutlik úr nem ment fel a consilium abeunditól azzal az egyszerű manőverrel, hogy agyonüt egy szuszra.

Azt kívántam magamban, mikor a bor gőze némileg oszladozni kezdett fejemből, hogy bárcsak soha ki ne virradna többé. Hadd lenne örökös éjszaka a földön, mely elfedjen feltört pincét, hortyogó szolgálót, részeg kéményseprő-legényt s az érkező Kutlik elől járható országutat.

Nem tudtam szemeimet behunyni: búbánatos arccal és szepegő kebellel könyököltem ki az ablakon, belebámulva a csendes éjszakába, mely lassankint lehányta magáról rongyait, a felhőket, s láttatni hagyta csillagos homlokát.

Istenem, milyen jó a csillagnak, azt fel nem érheti a Kutlik keze.

Minél világosabb lett, annál jobban kezdtem remegni, mígnem félelmem tetőpontra hágott, midőn közelgő szekérzörgés hangzott fel a néma éjszakában, mely egy nagy »hahó« kiáltás mellett egyszerre megállapodott a ház előtt.

- Teremtő isten, megjött Kutlik.

Hiszen magam is ezt akartam - és mégis annyira megijedtem tőle. Hirtelen a takaró alá bújtam s fel nem mertem volna emelni fejemet a világért sem. De a takarón keresztül is hallottam vagy legalább hallani véltem valami keletkező dörömbölést, azután lármát, kiabálást, csattogást, ami mind úgy tűnt fel, mint a vesztőhelyre menőnek a lélekharang, és behunyt szemeim dacára is látni gondoltam egy kiütendő rémletes belháború előzetes drámai jeleneteit odakint.

Az izzadság gyöngyözött homlokomon, azt hittem belebolondulok. Nemsokára teljesen virradni kezdett, két társam is kinyitotta szemeit, de mint akik valami rosszra ébrednek, - ismét hirtelen elaludtak: csak szivök hangos dobogása hallatszott.

A nyolc óra közelgett, már iskolába kellett volna mennünk, és még senki sem kelt, mindenik eltagadta a másik előtt ébrenlétét, még a lélegzetet is elfojtottuk. Iszonyú helyzet volt, a tegnapi diákcsíny horderejét csak most fogtuk fel a maga borzalmasságában.

Néma csend uralkodott, egy légy szárnyainak dongását is meg lehetett volna hallani.

És ez ideglankasztó csendben egyszerre csak valaki belökte nagy robajjal az ajtót, hogy azt hihettük, a föld rázkódott meg sarkában.

Félve pillantottunk ki. Kutlik volt, pipacspiros haragos arccal, villámló szemekkel, ziháló mellel és kitágult orrlyukakkal.

Ordíts kapu, kiálts város, mert eljött az irtózatos minuta, melyben lakolni fogunk bűneinkért.

Egyszerre elállt még a szívem dobogása is, s paplanom alá bújva égreszkettető hortyogás míveletével palástoltam el félelmemet: ugyanazon módon a többiek is.

Seregeknek ura, mi fog most történni?

Úgy éreztem, hogy az egész világ zúg, zsong, fejem körül forog, s hogy a következő percben halva ébredek fel valahol a másvilágon.

Történt vala pedig az, hogy Kutlik úr megállott a szoba közepén, csípőjére helyezte kezeit, egyet fújt és azután a következő szavakkal könnyített lelke terhén:

- Képzeljék csak édes öcsémuraimék, mikor az a gaz Szicília mind kihordogatta az éjjel azt a drágalátos boromat a kéményseprő-legény szeretőjének, akit amint hazajöttem, ott kaptam mellette holtrészegen. Ilyen szégyen... ilyen szégyen... oh, beste lélek...

Kutlik úr fájdalmasan sóhajtott: mi pedig szavaira, mint egy varázsütésre, egyszerre felébredtünk.

- Az ám... Nagyon nagyban voltak már azzal a kéményseprővel - mondám vidoran.

Kutlik úr újra sóhajtott...

- Nagy csapás... nagyon nagy csapás... Hanem meg is bosszultam magamat rajta... Megtüzesíttettem a vasalót, aztán odanyomtam a pofájára.

- No, ez derekasan le van kvittelve.

Kutlik úr harmadszor is sóhajtott: ami már inkább beillett volna bőgésnek.

- Szomorú kvitt az. Ki adja most már vissza az én butéliáimat? Köszönöm szépen az olyan kvittet.

- Vegye úgy, Kutlik bácsi, mintha maga itta volna meg a borát.

- Igen ám. Hát Szicíliámat ki adja vissza? Elkergettem. El kellett kergetnem... Vérzett a szívem, de »kellett«.

- Vigasztalódjék, hiszen megmaradt a felesége.

Kutlik bácsi lehajtotta fejét és még egy fájdalmasabb nyögést hallatott.

- Hiszen éppen az a legnagyobb istencsapása rajtam - hogy megmaradt.

*

Délben galuska díszlett a nagy kék-stráfos tálon, amit Kutlikné asszony diadalmas mosollyal tett fel a nagy puhafaasztalra. Kutlikné felém mosolygott, mintha mondta volna. »Oh, te lángész, - ki olyan nagy mamlasz vagy.« Kutlik lehajtotta fejét és nem evett; mi pedig örültünk neki, mert annál több jutott belőle.

Hanem azontúl volt is oszt' finom kosztunk.

És mi ennek akkor jobban örültünk s nagyobb diadalnak tartottuk, mint Elszász és Lotharingia meghódítását a poroszok.

Bolondos kor a gyermekkor, kigúnyolja a férfiasság, de örömest mulat emlékeinél az öregség is.

S... professzor nemcsak tudományos ember volt, hanem híres is. Híres ember azért volt, mert Petőfi őróla írta azon emlékezetes versszakot: »a poesisból is secundába ponált sok szamár professorom«, tudományos embernek pedig azért látszott lenni, mert ő maga nagy természettudósnak tartotta magát; márpedig a mai világban nem elég csupán tudósnak lenni, hanem annak kell látszani is.

A természettudomány - mint tudjuk - nagyon tág mező; bele van hasítva a növény-, állat- és ásványország. De ez még nem mind. Hát a halak országa, asztronómia, geológia, sat., az is mind a természettudomány határában fekszik. Világhírű tudósok már e talajt megjárták s otthon vannak rajta; meg nem előzhetők semmiben, legfeljebb utolérhetők. S... nagy természettudós volt, de emiatt még nem volt elbízva. Az még csak mind bliktri, amit Linné, Darwin, Dorner is tudtak. Hanem neki van egy extra tudománya, amit előtte nem tudott senki, amiben ő a mester és rendszeralkotó - s ez a gombászat.

Ah, a gombák! Ezek a csodálatos vimerlik az anyaföld barna arcán, mik a felhők csókjától fogamzanak meg menyasszonya, a föld méhében, s megnőnek egy perc alatt, elszáradnak egy óra alatt. Ez a föld költészete. Menjetek ki langyos tavaszi éji eső után az ősrengetegekbe, hol még emberi láb és eke nem járt, ott azután megmutatja magát jó ösmerőseinek, akik szeretik, igazi arcával a föld. Felölti ünneplő üde ruháját, haja, a százados fák, ámbrát lehel, virágok illata részegítő mámort áraszt körül, a hajnal pirulva üti be arcát, mintha üzenetet hozna a szerelmes felhőktől: maga a föld mintha megittasulva pihenne az űrben, szinte édes sóhajtást látszik hallatni.

Ebben az édes sóhajtozásban terem, születik a - gomba.

A professzor úr ugyan nem így magyarázta meg a gomba eredetét nekünk tanítványainak; hanem... ki tudja... nem-e nekem van igazam? A professzor úr sok olyan dolgot magyarázott meg jól, amihez nem értett, hát én miért ne magyarázhatnék meg valamit rosszul, amihez én sem értek?

De hogy sok szószaporítás ne legyen a dologból, mindjárt arra térek, ami teljesen feljogosít arra, hogy a professzor úr magyarázatait szépen elmellőzzem.

Történt pedig velem az a deák-életben hallatlan eset, hogy egyszer tökéletesen jóllaktam s az uzsonnáról felmaradt kenyérbélből furcsábbnál furcsább alakokat gyúrtam, mint ez már rendes szokása a keresztény érzelmű kosztos diáknak, ki nagyon ügyel rá, hogy valahogy a gazdának hasznot ne csináljon.

De különben is szokásom volt, - mint kívülem még sok más embernek is -, hogy a puha kenyérrel egész szenvedélyem volt babrálni; csinálni abból láncot, széles karimájú tót kalapot, félcsizmát s több ilyen bolondságokat. Biz ez közönséges foglalkozás: de hát az ember úgy tud örülni egy-egy sikerült figurának, mint a szabólegény a remekének.

Valamikor egész véletlenül egy széles karimájú tót kalapot gyúrtam ki puha kenyérbélből; a bizony el volt találva s éppen úgy nézett ki, mint egy gomba. No, hát csináljuk át gombává, gondoltam magamban, s ugyancsak hasonló anyagból készítettem neki a valódihoz hasonló gyököt.

Természetes dolog, hogy nem sokat törődtem vele, feldobtam az egész mesterművet valahova a kasznyi tetejére; s körülbelül csak egy év múlva akadt ismét kezembe olyan kemény állapotban, mint a kő.

Mikor a földhöz vágtam, össze nem tört, de szikrát adott. Ez azt a gondolatot sugallta fejembe, hogy ha én most azt a gombát kifesteném szokásos moh-színűre, gomba-minták után, mint ritkaság figurálhatna íróasztalomon.

És úgy tettem, amint gondoltam. A gomba utánzása nagyszerűen sikerült. A százados moh ódon színe, az árnyalatok és mélyedések úgy néztek ki, mintha valóban a természet alkotásai volnának.

Tanulótársaim irigyelték az érdekes leletet s sokat vallattak érte, hol találtam?

- A Szitnya hegyén - felelém.

Tudták, hogy oda sokat szoktam kijárni, nem ugyan a természettudományok kedveért, hanem a hegytetőn lévő spelunka (a csárda ottani elnevezése) iránti előszeretetből, mely a földi örömeket kóstolgatni szerető tanulóifjúság számára úgy is mint félreeső hely, úgy is mint ama bizonyos magaslat, honnan minden igazibb színben tűnik fel, szolgált kedvenc tanyául.

A gombával elbolondítottak száma addig-addig nevekedett, míg egyszer S professzor úr füleibe is eljutott annak híre.

Egy este beállít hozzám Vankovics, (talán így hítták?) a »pedellus«.

- Köszönteti S. professzor úr, kéretve, szíveskedjék neki elküldeni azt a gombát.

Elhűlt bennem a vér a félelemtől.

- Miféle gombát? - hebegém. - Nincs nekem semmi gombám.

De Vankovics vizsla szemeivel már akkor régen megpillantotta íróasztalomon.

- Hehe! mást bolondítson, ne engem. Látom én, amit látok. Ott van a gombája a kávésibrik mellett, hát csak ide vele szaporán, mert a professzor úr rám parancsolt, hogy élve-halva kézhez kerítsem.

Elsápadtam. Egy perc alatt keresztülcikázott agyamon egész láncolata azon szerencsétlen eshetőségeknek, miket hazugságom, ostoba, hóbortos tréfám maga után vonhat. A professzor észreveszi, hogy kenyérbélből van, azt fogja hinni, hogy őt akartam elbolondítani. Homlokomról csurogni kezdett az izzadság. Még az is megeshetik velem, hogy »abeundit« kapok. Mit tegyek? Bevalljam? De hisz akkor kikacag az egész líceum s ujjal fognak rám mutatni, mint valami világcsalóra. Eh, legokosabb lesz valami kibúvó ajtót keresni s a gombát nem adni oda.

- Hm! a gomba kellene a professzor úrnak - szólék -, nem lehet, édes Vankovics úr, nem lehet. E gombakövület drága kincs nekem s legfeljebb térítvény mellett adhatnám át a tanár úrnak, ha ugyan a térítvényt elhozta volna, föltéve, hogy még akkor is útját nem állja az idő rövidsége, mert én holnap reggel a Nemzeti Múzeumnak fogom elküldeni.

Vankovics hosszú orral távozott, s én megkönnyebbülten lélegzék fel, mint aki lidércnyomás alúl szabadult. Most már mitevő legyek? Legcélszerűbbnek látszott előttem a gomba megsemmisítése, de míg egyrészt sajnáltam az elhíresült művet végképp tönkretenni, másrészt a tanár haragját sem simítom el vele, mert még borzasztóbb lesz dühe, ha megtudja, hogy a gombát elcsaptam, csakhogy hozzá ne jusson. Hazugság sem menthet ki a hinárból. Ha azt mondom, hogy a Múzeumnak küldtem, képes azonnal Pestre utazni a nevezetes tárgy tudományos megszemlélése végett, ha azt állítom, hogy ellopták, felszaglásztatja policájokkal az egész várost, míg végre is kisül a turpisság.

Amint így hánykolódék bennem a lelkiismeret, mentő deszkát keresve a kétségbeesés tengerén, egyszerre megnyílik az ajtó és belép rajta S. professzor úr.

- Ah, szervusz, humillime. Hm, hm. Hát maga a Múzeumnak szánta a gombakövületet? Piha! a Múzeumnak... Múzeumnak; - itt oszt' a fejét csóválta a tanár úr és még egyszer mondá: - a Múzeumnak... Hát mije magának a Múzeum? - tört ki dühösen - apja, anyja, unokatestvére? Semmi. Ugye semmi? Hanem a líceum, az a maga nevelőapja, humillime, az iránt nem szabad hálátlannak lennie, ha érzés van önben. A líceum embert nevelt magából és most ennek jutalmául követeli magától...

- Kifizettem érte a tandíjt, kérem alássan. Nincs követelni valója rajtam a líceumnak.

- Nem a tandíjt, hanem a kövületet követeli, nem követeli, hanem kéri...

- Már nincs meg - mondám reszketve.

A tanár úr egyet ordított, mint a vadállat kétségbeesésében, azután villámhirtelen felém ugrott és nyakon ragadott.

- Tolvaj, rablógyilkos. Hát az mi volt, amit most sanzsíroztál be a hátulsó zsebedbe az íróasztalról?

Ezzel belenyúlt a zsebembe, én hagytam magammal cselekedni mindent, olyan érzéktelen voltam, mint a gombakövület, amit a professzor úr a zsebemből kihúzott.

Szemei ragyogtak az örömtől.

- Itt van, megvan, kezemben van... az én kezemben, az ország legnagyobb gombászának kezében...

S azzal futott ki, mint az őrült, még a kalapját is otthagyta. El sem küldött érte egy hétig: pedig csak egy kalapja volt.

Nem volt szüksége rá. Nem mozdult ki egy hétig a szobából. Éjjel-nappal írt, dolgozott.

Én ezalatt az egy hét alatt képzelhetni minő halálfélelmeket álltam ki, elgondolva a következményekre, ha az öreg a csalást kisüti.

Egy hét alatt befejezte munkálatát. Nagy nap következett. Az összes tanári kar és tanuló ifjúság meg volt idézve a líceum nagy termébe. Senkinek sem volt szabad elmaradni.

Reggel tíz órakor már mindnyájan ott voltunk, anélkül, hogy tudnánk mire. A terem közepén egy nagy szekrény állott zöld posztóval elleplezve.

Végre bejött a tanári kar is fekete ruhásan, S. tanárral élükön.

Az igazgató odalépett a betakart szekrényhez s egy-kettőt köhécselt bevezetésképpen mondandójához.

Mindenki valami meglepőt várt s elfojtá még lélegzetét is: de én még százszor rosszabbat vártam valamennyinél.

- Tisztelt tanári kar és ifjúság - szólt a direktor -, ma örömünnepet ül a tanoda és a tudományosság. Azon célra hívattam önöket össze, hogy bizonyos ünnepélyes formával üljük meg azon tényt, hogy az első gombakövületet mi adjuk a világnak, ma van ezen gomba kövület ünnepélyes leleplezése.

Ezzel lerántá a leplet - s ott állott ékes mahagónifa üvegszekrényben az én kenyérfigurám.

Mindenki futott, hogy megtekinthesse.

Azután S. tanár lépett fel gőgös tartással egy tribünre és egy hosszú értekezést olvasott fel az ünnepelt gombáról, eredetéről és átalakulásáról egész a mai napig. Nekem is köszönetet szavazott, amiért a nagybecsű kincset önként engedtem át a tanodai múzeumnak. Az értekezést viharosan megéljenezték s minden európai nyelvre leendő átfordítását s több ezer példánybani kinyomatását az iskola költségén elrendelék.

Végül pedig a nagy nap örömére az iskolai inspektor mindnyájunk számára pompás díszebédet adott, melyben S. professzor elnökölt, én pedig jobbján ültem.

És azóta sok év elmúlt. Porrá lett S. professzor is, én is megkomolyodtam, a világ is sokat haladott, hanem azért a gombakövület még most is ott őriztetik a líceumi múzeumban, s a tudományos értekezést szent kegyelettel betűzgetik pápaszemes tudósok.

Minden bolondság az ég alatt.

A fővárosi élethez is, mint a háborúhoz, három fődolog szükséges: pénz, pénz, pénz. Mindamellett akadnak, kik ezen hármas evezőlapát nélkül is abban a csónakban óhajtanak evezni, mely a jólét s társas örömök partjai közt siklik szakadatlanul. Vagyonbukott hajdani nagy urak, fényes történelmi neveikből élődő proletárok, gazdag nagybátyaik hosszadalmas életének keserű csapásával sújtott fiatal reményei a tejjel-mézzel patakzó hazának, melynek földéből sietnek magok alól minél előbb elkártyázni, elfiákerezni, megenni, meginni a nekik jutandó darabot. És ez a láncszem lehat a felső régiókból egész a száz esztendőre lefoglalt fizetésű hivatalnok, a semmittevő elegáns utcataposó specialitásokig. Tovább nem megy. Ami ezen alul van, az már más kvalifikáció alá esik.

A kvalifikációt azért említem - mert szigorúan tisztességes embereknek kell lenniök, vagy legalább látszaniok, miután megélhetési móduk épp e külső tisztesség. Ha az életfenntartási módozat és eszköz osztályozásánál a jogi meghatározás az írókat és királyokat helyezi a legmagasabb sorba, mint kik a nagy nemzetösszeg által tartatnak fenn, harmadikul alaposan beválnak az új kaszt emberei, kiknek ambíciója abban kulminál, hogy minél több ember kötelezze le őket azzal, - hogy kötelezze le magát értük.

Ez azon ok, melynél fogva szükségük van széles ismeretségi körre s következésképp minél több tisztességre. Vagyonuk a t.c. közönség; nem csoda tehát, ha örökké vagyonukkal foglalkoznak: ott vannak mindenütt, ismernek mindenkit, és tudnak mindent; könnyen felednek és könnyen tanulnak; arcukon az életkedv derűje, homlokukról lesugárzik az emberszeretet, mindenki iránt nyájasak, szorításra mindkét kezöket nyújtják.

Szeretetöknek azonban mégis vannak fokozatai: a kereskedőt szeretik legkevésbé, »az számító ember« s »filiszter«; a falusi úri ismerőst legjobban, »az könnyen hivő, galant s szinte hízik bele, ha nevére szorulnak«; - hiszen bagatelle... csak a neve kell, egyéb semmi.

Csakhogy nem mindig megy ilyen könnyen. A »falusi erkölcsök« rohamosan vedlenek az emberiségről s a zsiránskeresés kezd háládatlan foglalkozás lenni. Pedig fáradságos munka és kitűnő talentumot föltételez ott, hol a tökély magaslatáig emelkedik.

Vannak ugyan még mindig univerzális jótállók, a XVI-ik századból áthozott »jó szívek, egzotikus növények«, kik a XIX-ik század talajában veszni, pusztulni kezdenek a sok nyesegetéstől, melynek saját természetök teszi ki. Ezekhez könnyen fér a megszorult barát vagy ismerős. De mit ér, ha a hitelezők gyarló sajátságaikhoz azon elvetemedett logikát öröklik: olyan zsiránst kívánni, kiről meg vannak győződve, hogy senkinek sem szokott zsirálni egykönnyen. Íme, a világrendszer egy nagy hibája! Egy dilemma, mely beleütközik a teremtés észszerűségének törvényeibe!

Ezen összeütközés kiegyenlítése az a tudományos manőver: kifogástalan »forgatót« fogni a kifogásolható »elfogadónak«.

Mennyi rafinéria, milyen attak és diplomáciai tapintat szükséges egy oly megnyert ütközethez, azt csak az tudhatja, ki oroszlánszelídítéssel foglalkozott.

A zsiráns-kereső legelőbb is a kiszemelt áldozat véralkatát, egyéni sajátságait, természetét, szokásait tanulmányozza. Meglepi, mikor jó hangulatban van; délután megy hozzá, szorosan azon időpontban, midőn feketekávéját szürcsöli, a derült kedélyességet árasztó illatos latakia mellett.

A fogadtatás ilyenkor csak jó lehet.

- Szervusz! Jó hogy jössz. Iszol egy csészével?

- Köszönöm. Lehetetlen. Sietek, csak egy percre szaladtam fel. Inasodat láttam odalenn: az mondta, hogy itthon vagy. Megnézem, gondolám...

- Okosan tetted! De hát ülj le!

- Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Egy halaszthatatlan ügy, egy izé.

- Örökké sietsz, pedig látod, olyan jól esne egy kis diskurzus a régi időkről.

- Magam is pompásnak találnám. Az ördögbe is... egy csésze jó mokka, egy pipa jó dohány s hozzá még harmadikul egy szellemdús társalgó - az olyan szent háromság, barátom, mely föléleszti bennem a kultuszt, - azonban...

- Semmi azonban. Leülsz s itt maradsz.

- Nem, nem. Okvetlenül találkoznom kell X-szel még ma. Egy kis malőröm kerekedett. Bagatell... egypár forintra volna szükségem. X fogja zsirálni.

- Hüm! - morog a csibukozó áldozat - az már más... Úgy hát nem is tartóztatlak.

- Isten megáldjon! Futok, mert az ügy sürgős, becsületbeli, s félek, otthon nem érem X-et. Szervusz.

Az áldozat az ajtóig kíséri látogatóját s nyájasan rázza meg kezét.

- Apropó - kiált fel a búcsúzó bosszúsan ütve homlokára. - Milyen ostoba vagyok! Hiszen sokkal egyszerűbb lenne, ha például te magad lennél oly szíves...

Az áldozat arca egyszerre meghosszabbodik, ajka savanyú mosolyra fintorul, s kezét hidegen siet kihúzni felebarátja szorongató markából, mely kimért biztossággal közeledik zsebe felé.

- Szívesen - dadog fanyarul. - Ezer örömmel, ha X nem teljesítené... Szervusz!

Azzal visszaoson az ajtón s becsapja maga után. Újra szürcsölni kezdi kávéját s színi a csibukot. Dohány, kávé nem ízlik neki, s ő maga is kellemetlenül érzi magát otthon. Siet menekülni valahová. A balek! Azt hiszi elmenekülhet. Alighogy felhúzza felöltőjét, kesztyűit, már megszólal a csengettyű. A zsiráns-fogdosó visszatér. Természetes, hogy azonnal, amint az utcára ért, arról a »pech«-ről értesült, miszerint X huzamosabb időre elutazott, nem maradt tehát egyéb hátra, mint visszatérni, s kedves barátja iménti szíves ígérete folytán sat.

...Az áldozat meg van fogva. Darab ideig még vergődik a hálóban, okul hozva családos és szegény voltát (mit »kiparírozni« csak gyerekség már), aztán megadja magát.

De még ezzel nincs végezve a sziszifuszi munka. Ez csak az érem egyik oldala.

A váltó már alá van írva, de míg elhelyezve nincs, addig csak holt papír. Az elhelyezés pedig nem tréfadolog. A pénzemberek bizalmatlanok és gyanakodók. Annak kölcsönöznek legörömestebb, ki nem szorul kölcsönre. A bizalmatlanság és gyanakodás réme mindenütt nyomukban húzódik s a tényeket sötét színekkel satírozza ki. Fekete mezőbe rajzolt alakok a kölcsönkérők. Mi a teendője tehát az élelmes embernek? Kiradirgumizni maga körül a sötét mezőt. A jó zsiráns csak akkor válik azzá, ha el tudják hitetni, hogy jó.

Emberünk ebben is remekel; mi különben nem csoda, mert hisz az egész egy és ugyanazon tudomány, csakhogy kétfelé ágazik, mint a jog; alaki és anyagi részre. Az öt ujjában van minden csínja-bínja: az öreg uzsorásnak még a vérlüktetését is ösmeri. Kipróbált vén róka, kivel nem ma fog először »gseftet« csinálni. Régi ismerőse az már a maga formájú embereknek!

Ott ül egész nap a leglátogatottabb fiatalsági kávéházban harminc év óta, mikor a legelső ötven ftot adta ki, mely azóta százezrekre szaporodott. Az ország fiatal nemzedéke ott nőtt fel szemei előtt, s a fiatal nemzedékkel együtt tőkéje is. A tőke olyan mint a verem: minél többet vesznek ki belőle, annál nagyobb, ő maga is olyan mint a verem: aki egyszer őbele botlik, az be van esve és ki nem mászik soha többé. Pedig sokan botlanak bele. Mindennap akad »Geschäft«. Az emberiség nem okosodik: vagy ha okosodik is, a maga kárán, ha ágaiba új erkölcsöket olt is az idő, - a gyökér mégis megmarad bolondnak, s a hajtása megint csak a régi, melyről ő gyűjti a mézet. A »goldene Jugend« minden évben a - tavali.

- Jó estét, Herr von Kraxlhuber - köszönti emberünk -, kávézunk, kávézunk... Az ördögbe is, jól mennek a Gschäftek...

- Ha nem csurran, csöppen... Sok fáradozásnak gyakori vendége az isten áldása.

- Kétlem.

- A Geschäft is csak úgy ér valamit, ha isten keze köti meg.

- A poklot! Még bizony bebizonyítja, hogy a Geschäft a nyolcadik szentség.

Hősünk mintha zsebkendőt keresne, kihúzza zsebéből merő szórakozottságból a kitöltött váltót, aztán hirtelen visszadugja.

- Nos, mi az? Mutassa ide!

A váltó birtokosa felpattan:

- Hallja, Kraxlhuber, maga impertinens ember...

Kraxlhuber úr kiveszi tubákpikszisét s kedélyeset szippant.

- Kikérem magamnak.

- Mi köze magának az én váltómhoz? Mit kapkod utána?

- Azt gondoltam, hogy úgyis nekem hozta.

Emberünk gúnymosolyra vonja össze száját.

- Hogyisne! Az nem magának való.

- Ugyan, ugyan... micsoda már az? Legalább mutassa hát meg; hátha »csinálhatnánk« valamit.

- Nem ettem bolondgombát, hogy egy ilyen váltót a maga körme közé dobjak. Nem mutatom. Tudja-e, hogy Z. a zsiránsom!

- Hadd lássam csak...

- Nem adom, ha mondom. Eresszen.

Emberünk erővel ott akarja hagyni Kraxlhubert, kit egészen elfog a méltatlanság keserűsége s majdnem könnyezve érzékenykedik, hogy hozzá csak a rosszfirmájú váltókat hozzák - a jókat elviszik komisz uzsorásokhoz.

Hősünk gentleman természete végre is felülkerekedik s nagysokára és nagynehezen belenyugszik, hogy váltója Kraxlhuber úr Wertheim-kasszájában pihenje negyedéves álmát.

Aztán fütyörészve ballag el a kisrófolt összeggel a legelső fiáker-állomásig, s van hegyen-völgyön lakadalom, míg az utolsó forint is annyira le nem olvad, hogy csak éppen egy üres váltóra telik még, mellyel újra zsiráns-fogdosásra indulhasson.

...A jószerencse sokáig szereti kísérni lovagját: sokszor talál, - de egyszer mégis az a vége, hogy nem talál, s akkor nagyon könnyen megesik, hogy egy olyan váltó kerül a Kraxlhuber úr Wertheim-szekrényébe, melyen az a kéz a forgató, amelyik az elfogadó.

A lapolvasás ma már a fővárosban olyan életszükséglet, mint a mindennapi kenyér. Az ezelőtti embernek volt kedvenc lova, kedvenc agara, kedvenc hölgye, kedvenc mulatóhelye; a mai embernek ezeken fölül még kedvenc lapja is van. E nélkül lehetetlen egzisztálnia. Ha pénztőzsér, nagykereskedő és izraelita vagy: a »Lloyd«-ot járatod, ha katolikus és pap: a »Magyar Állam«-ot; ha nem vagy pap, de mégis katolikus: a »Magyar Politiká«-t; ha a sors kálvinistának alkotott és a gondviselés baloldalinak megtartott, a »Hon«-bul meríted az igazságot; ha pedig vidékről beszármazott poéta lennél: a »Családi Kör«-höz szítnál. Még ha lapszerkesztővé lettél is, alatta állasz az igézetnek, mert akkor is van mindig olyan lapod, amelyikbe szerelmes vagy, - a magadé. Lehet, sőt bizonyos, hogy olvasod a többit is, de azért csak annak az egynek hiszesz.

Hanem bezzeg mennyire egészen más ember az újságfaló. Te önző, válogató, elfogult vagy; ő igazságos. Ami nálad vonzalom, az nála már szenvedély. Te szereted a liliomot színeért, az ibolyát illatáért, a barackvirágot gyümölcseért, ő nem; - ő, mint a szenvedélyes botanikus, szereti valamennyit, azért, mert növény valamennyi.

Már kora délután beül a kávéházba s nekiesik először a napilapoknak. A »Napló«-bul és »Lloyd«-okbul átfutja röviden a sürgönyöket, aztán úgyszólván mohón nyeli el vezércikkeiket, majd félredobja s a »Hon«-t keríti ki, egy pillanat alatt lefejtvén emlékezete gombolyagjáról a tárcaregény múlt számban megszakadt fonalát, hogy azt a mostanival összekösse. A »Reform«-ban a dolgok ijesztő állapotáról szerez tudomást, a »Fővárosi Lapok«-bul a társasélet újdonságait csemegézi, az »Ellenőr«-ben a koalíció újabb terveit, az »Egyetértés«-ben pedig polémiát keres szomjas tekintete.

Ha mindezeken keresztülesett, föltéve, hogy két órakor rendelte meg feketéjét, mely nála csak eszköz a cél elérésére, türelmetlenül nézi óráját. Három! Az esti lapokat csak négykor hozzák. Bosszankodva fészkelődik székében s újra előszedegeti a már egyszer eldobott lapokat, hogy most már átolvassa, címeiktől kezdve egész a negyedik lapon előforduló hirdetésekig, hol a nyilvánosság állandó vendégei »Orlicé«, »Handler«, »Én Rix Vilma« és »Pénz becsületszóra« kísértik és vigasztalják a nyájas olvasókat.

De ezeknek is vége szakadt, s ő, mint valami fáradságos munka után szokás, nagyot nyújtózik és ismét kiveszi óráját. Csak fél négy! Mi ördögöt csináljon? Gondolkozik? Teljes lehetetlen! Agya annyira túl van terhelve a különféle cikkekből beleszármazott idegen gondolatokkal, melyek az ő saját eszméit vastagon bepókhálózzák, hogy egyáltalán arról sem képes gondolkozni, vajon miről kellene tulajdonképp gondolkoznia.

Egyet ásít. Az ásítás a nyugvó elme ünnepi köntöse. Ebben a köntösben, ti. ásítás közben, per associationem idearum eszébe jut a »Budapesti Közlöny«. Na lám, majd kihagyta! Pedig hátha valami érdekes kinevezés, vagy fölmentés van benne, s egyéb hiányában legrosszabb esetben azzal mulat, hogy keresztülbetűzi: hány ismerőse ellen van elrendelve árverés. Ez a legdrámaibb tartalmú lap.

Hanem az esti lapokat mégsem hozzák: már ezt nem lehet kiállani! Türelmetlenül izeg-mozog, csenget a kellnernek, kérdezi: mi az oka az esti lapok késedelmezésének? Micsoda visszaélés az a közönség türelmével? Máskor mindig négykor hozták, s ma íme öt perc négy után!

De nini, milyen tisztán, makula nélkül kacérkodik a »Magyar Állam« ott az egyik szögletasztalon, kínálva szellemi kincseinek tárházát a tudományok szomjúhozóinak. Miért ne merítsen belőle? Végre is minden válfaj jó, kivévén az unalmast. A »Magyar Állam« pedig nem unalmas, mert különös. Egy megfordított közvélemény! Mondjak egy maliciózus hasonlatot? Képzeljenek oly hölgyet, ki abból a célból megy nyilvános bálba, hogy petrezselymet áruljon! Ugye, képzelni is különös? De ha megértjük, hogy a petrezselyem jó áron kel el, egészen természetessé válik, s nincs okunk valami különösen megbámulni a zöldség-árulót!

- Ah! Végre megjött az esti lap! - Az újságfaló félig felemelkedik ülőhelyéről, hogy azzal is hamarabb legyen; előre hajlik teste felső részével a kellner felé, ki protekciós mosollyal már messziről nyújtja az epedve várt »Abendblatt«-ot. Mily élvezet! Egy egészen ismeretlen világ titokzatos gyönyöre fekszik előtte az egymásra dőlő, apró, fekete betűkben. A kíváncsiság láza kellemesen reszketteti meg valóját, csiklándozza idegeit. Kedélyállapotával csak a kávésnénike versenyezhet abban a percben, midőn érdekes pletykát veendő tudomásul, még egyszer ajkához viszi az isteni italt és kényelmesen elhelyezkedik zsöllyéjében, hogy mintegy megvesse ágyát a bekövetkező gyönyörnek. Az újságfaló ehelyett rendesen burnótszelencéjét veszi elő s megtiszteli orrát egy-két csipetnyi abrakkal, miáltal azt sokkal fogékonyabbá teszi az olvasandó politikai kombinációk rejtett célzatainak fölszimatolására. Egy-kettőt köhint s gusztálva ereszti szemét a távirati híreknek. Ez a legelső mohó kirándulása! Ha nincs valami nagy betűkkel szedett világbontó esemény, sóhajtva fordít az első lapra s valódi ínyenc-lassúsággal kérődzi át a legújabb eseményeket, míg azokbul valami fejletlen ideát facsarhat ki a maga számára, mely - mint a nedves talajban átültetett káposztatorzsa, csodálatos alakú káposzta-szörnyeket hajtván - az ő fejében bolondnál-bolondabb eszméket szül, mintha sűrű köd nehezednék agyvelejére, mely hömpölyögve ott kóvályog, a lázálmok víziója; ágaskodó új koronák, bukó kormányok, alélt respublikák és véres háborúk válnak ki belőle, hogy ismét egy homályos, semmitmondó káosszá folyjanak össze.

Már esti hat óra, midőn végre nagy elégedetten elhagyja a kávéházat. Az utcán gondolkozva megy, néha megáll, még egyszer végigjártatva fantáziáját az olvasottakon, csendesen morogva magában:

- Der Bismarck ist doch ein Kerl!

Vagy ha nem Bismarckról olvasott, éppúgy megteszi a maga félhangos megjegyzéseit a karlista háborúról, gr.

Andrássyról, Arnimról, Alfonz királyról vagy az Ofenheimpörrül.

Éjszaka is ezekről álmodik, mert az újságfaló rendesen nőtelen, vidám társaságot nem szerető, rokontul, baráttól elszigetelt ember, kinek nincs senkije, s miután senki sorsa nem érdekli különösen, az univerzumhoz szegődik egész odaadással. A világ színpadán játszó kiváló személyeket tartja ismerőseinek, beleéli magát sorsukba, együtt érez, együtt cselekszik, együtt örül és búsul velök.

S ezt már annyira megszokta, hogy mikor (például hétfőn) nem jelenik meg lap, egész délután mogorván, rossz kedvvel jár-kel az utcákon, mint a magára maradt ember, ki ma semmit sem hallhatott - kedveseiről.

A szegény Örzsike árva leány volt, apja, anyja ott feküdt már régen a maga helyén az anyaföldben. Még piciny gyermekkorában haltak el, emlékezete ködéből a kedves, nyájas szülői arcokat össze sem bírja szedni, elnyelte őket örökre a felejtés. A faluban sokan élnek még, akik emlékeznek rájuk. Mennyire szeretne emlékezőtehetséget cserélni velök, ha csak egy percre is, hogy lelke elé idézhesse fájó, de mégis édes találkozásra azokat, akik őt bizonyosan nagyon-nagyon szerették.

Oh, hogy a szeretet nem bírja túlélni a törékeny testet, mely fölött uralkodik!

Örzsike sokszor gondolkozott olyan komoly dolgokról, mi lesz az emberből, mi lesz a szeretetből a halál után? Csillag lesz, oh bizonyosan csillag, mely az égbolton vigyáz fényes szemével a gyermekre: jó-e, szófogadó-e, mint megy a sorsa? Ama számtalan csillag, mely oly mesés fénnyel ragyog derült éjjeleken, elhalt, mennybe költözött emberek, szeretteink onnan a magasból reánk néző szeme.

A gyermekleány bele volt bolondulva a csillagokba, nem bírt betelni nézésökkel. Nem csoda, hiszen valami jótékony megnyugvást, valami édes rezgést öntött azok látása szívébe, mintha mamáját, az ő édes mamáját látná, aki integet, beszél onnan, csodálatos meseszerű jelekben, miket nem hall, nem ért, de amik mégis hangokká idomulva zúgnak kis fejecskéjében s csendesen elringatják őt.

Oh, milyen édes álom az, mikor a nyitott ablakon át csillagok fénye önt szürkeséget a fekete éjszakába. A mama szeme van ott olyankor. Hátha ő maga is ott jár, mialatt gyermeke alszik. Ki tudja, ki tudja?... Hátha ő illesztgeti össze a fejealját, hátha ő igazgatja meg a lecsúszott paplant, hogy oly édes nyugvás esik rajta! Igen, a mama jár ott, túlvilági drága ajándékot hozva, édes álmot.

Úgy sincs egyebe a szegény gyermeknek, mint álmai. Egész vagyona egy levél, egy könnyzápor-elmosta betűjű levél, melyet szegény özvegy édesanyja írt haldokolva. Ez a levél nővérének, egy gazdag özvegyasszonynak szólt:

»Kedves testvérem, Klára!

Vedd szívedre reszkető kezem utolsó vonását, hidegülő szívem utolsó dobbanását, haldokló ajkam utolsó kérését: légy anyja szegény, árva gyermekemnek.«

A levelet kézbesítették a temetéskor Klára néninek, s az aztán magával vitte a hároméves Örzsikét, de a haldokló ajkak utolsó kérését nem tartotta meg, mert nem volt anyja Örzsikének, hanem zsarnoka. Rosszul, kegyetlenül bánt vele nemcsak ő, hanem egész környezete: vásott fia, Miklós, és körülbelül öt-hatéves leánykája, Zsuzsi. Mindennap szemére vetették, hogy ő ott idegen koldusleány, kinek semmi joga ahhoz, hogy boldog legyen, hogy egy asztalon egyék az ő kenyerökből, mely mindenki másnak az isten mindennapi áldása, de az ő számára »kegyelemkenyér« a neve annak is. Nevelésével senki sem törődött. Szegény árva sorsát boldog isten bírja! Ki törődnék már az árvával? Minden eleven állat tartozik valahová, van valakije. Ki látott kis bárányt, melynek ne akadt volna gazdája? Csak az emberi lény áll egyedül, ha árva. Annak nincs pártfogója, azt mindenki ahhoz utasítja, kire a kis bárányt nem bízná végképpen - az istenhez; ő viseljen rá gondot.

És az viselt is rá gondot, mert megérdemelte. Becsületes, engedelmes, jószívű, alázatos gyermek volt; megadással tűrte a rossz bánásmódot, melyben nagynénjénél részesült. Az isten adott neki hozzá tűrő, vallásos szívet, mellyel meg tudott nyugodni azon sok rosszban, mit a körülmények rámértek. A vallás megerősíti a leggyengébb vállakat is, hogy meg nem törnek a legnagyobb teher alatt sem.

A nevelés pótlására éles ésszel áldotta meg az isten, mellyel elleste azt, amit Zsuzsikának majdnem tölcsérrel öntöttek fejébe nyelv- és zenetanítói. És amit sohasem tapasztalt másoknál maga iránt - legjellemzőbb tulajdonsága jó szíve volt.

Még a szűken mért betevő falatot is megosztotta másokkal, nálánál is ügyefogyottabbakkal. Egy szegény koldusfiúnak szokta elrakni sovány kenyérből álló uzsonnáját. Örzsikét, amint nagyobb lett, mindennap beküldték a mintegy négy órányira fekvő városba, a másnapon szükséges élelmiszerek bevásárlása végett. A Klára néniék falusi laka regényes sziklák alatt állott csendes völgyben, de azért némileg már a városhoz tartozott, mert csak egy lejtőn és egy dombon kellett végigmenni, s mindjárt ott találta magát az ember a sok-sok ember között a felcicomázott kirakatok előtt.

Be sokszor is megmérte Örzsike ez utat, s be sokszor is várta már ott éhezve, kimerülten a koldusfiú. Sohasem ment el mellette üres kézzel. Hiszen olyan szenvedő, olyan boldogtalan arca volt a szegény »rongyos Miskának!« Lehetetlen volt meg nem esnie rajta Örzsike jó szívének. Aztán olyan édes dolognak érezte parányi szíve, hogy még ő is képes örömet okozni másnak. Hátha még tudta volna mekkorát! A »rongyos Miska« sápadt, kiaszott ábrázatát mindannyiszor öröm öntötte el, valahányszor megpillantá távolból a kopott kalapot (mely új korában a Zsuzsié volt) Örzsike fején, és a messziről fehérlő kosarat, melyben a zöldséget szállítja. Szíve hangosan dobogott örömében. Ki tudja, a kenyérnek örült-e oly nagyon, vagy annak a szende, jóságos arcnak, mely mosolyogni fog, annak a kedves kék szemnek, mely szelíden fog ránézni, vagy annak a kedves hangnak, mely részvéttel fogja kérdezni: »Hogy vagy szegény Miska?... Ugye éhezel?«

A Klári néni Miklós fia vásott, gonosz szívű fiú volt, éppen mint testvére és anyja, mert az alma nem esik messze fájától. Az volt legnagyobb öröme, ha a szegény árvával kegyetlenkedhetett. Eleinte csak apró csúfolódások- és bosszantásokkal üldözte, később azonban kezét is nem egyszer emelte rá, ütötte, verte, meghajigálta hóval, legédesebb alvása közben leöntötte hidegvízzel, ha valami pecsét volt a ruháján, azt úgy tudta előadni anyjának, hogy a pecsétnek egyenesen Örzsi volt az oka, ha leckéjét nem tanulta meg, az is az Örzsi miatt történt, mert örökké nyitogatta az ajtókat, örökké lábatlankodott, nem tudott tanulni. Ha valami törés, romlás esett a házban, az is mind az Örzsi dolga volt. A szegény árva lány volt a család bűnbakja. Ha Zsuzsi pajkoskodott, Klára néni Örzsit verte meg, mert ő rontotta el a »kedves gyermeket«. És ki győzné elbeszélni a számtalan méltatlanságot, mely sokszor sajtolt ki a gyermek szemeiből keserű könnyeket.

Állapota napról napra rosszabb lett. Klári néni Miklós abbeli panaszára, hogy a leckéjét nem tanulhatta meg, lábatlankodása miatt kitiltotta Örzsit a belső szobákból; tartózkodjék a cselédszobában - amiért pedig Zsuzsi pajkoskodott, megparancsolta Örzsinek, hogy többé ne merjen lányával társalogni. Így lett lassan-lassan végképp kilökve a családból. Még a cselédek is, kik többnyire visszhangjai uraik akaratának, rosszul bántak vele. A megvetett, megalázott »poronty«, aki se nem úr, se nem parasztbeli, nekik is olyan volt, mint a gazdátlan kova, melyet mindenki üt.

És ez a kova nem adott soha szikrát. Még most is mindig megadással, szelíd néma fájdalommal tűrt. Amint nevekedett, mind jobban-jobban érezte szomorú helyzetét. Eddig legalább Zsuzsika részéről tapasztalt némi vonzalmat, de amint az évek jöttek és mentek, annyi sok bűbájt, olyan szép rózsákat ültettek az Örzsike arcára, hogy amiatt még a Zsuzsika is elhidegült tőle. Annak is ültettek a haladó évek egy növényt szívébe, egy mérges belindeket - az irigységet. Fogékony volt hozzá a talaj.

Nem volt az árva leány számára egy jóakaró arc, egy érző szív sehol, sehol! Nem gondolt vele senki. Talán egyedül a koldusfiú, ki az úton szokta várni, mikor bevásárolni megy a városba, és utána kullog, hogy megvédelmezze a kutyáktól. Az is talán csak azért a darab kenyérért teszi, melyet a leányka saját magától von meg, hogy neki adhassa, azért teszi, mert még nálánál is elhagyottabb, nyomorultabb.

Klári néni egy napon rosszul érezte magát s orvost hívatott. Örzsikének meg volt hagyva, hogy ma nem délután fog a városba menni, hanem estefelé: meg kell várnia, míg az orvos megérkezik és a rendelvényt megírja; az orvosságot ő fogja elhozni a város egyik gyógyszertárából.

Klára néni estefelé behívatta Örzsikét, s egy forintot nyújtott át neki a rendelvénnyel.

- Siess! Azt mondom, itt legyen az egyik lábad!

- Bocsánat! - hebegé a kislányka - de az éjszakától félek, néni. Éjjel kellene visszatérnem.

- Eh, patvarba veled! - sipított fel csontos, hosszú ujjaival megfenyegetve a reszkető gyermeket, ki talán először életében tett némi kísérletet ellenmondani. - Még ellenkezni mersz? Majd megmutatom én, fogsz-e szót fogadni, te csavargó!

A leány elfordította arcát, melyet könnyzápor öntött el, de nem annyira, hogy a könnyeken keresztül is fel ne csillanjon szemei előtt, amint az ablak felé fordult a távoli láthatáron a félhomályos szürkületen átütődő esti csillag. Éppen e percben bukkant fel nagy udvarral s fehér árnyú karikát rajzolt az ablaküvegre...

»A mama szemei, a mama lát engem, néz reám...«

- Igen, néni, én szót fogadok. Elmegyek az orvosságért.

Örzsike azt gondolta magában: a mama úgyis velem lesz, elkísér, őrködni fog fölöttem.

Klára néni még egyszer szívére kötötte, hogy a forintot el ne veszítse.

- Kiásnám a szemedet. Hallod-e, a szemedet. Úgy vigyázz rá, mint a szemedre. Azaz jobban, sokkal jobban, mert nemcsak a szemeid, hanem a lelked üdvössége sem ér meg egy forintot.

Örzsike gondosan bekötötte a forintost kendője csücskébe és sietett öltözködni.

Miklós utána settenkedék, s mialatt az mohó sietséggel lehányta kopott, szegényes ruhácskáit, hogy tisztességesebbekkel cserélje fel, konok ügyességgel kioldozta az asztalon hagyott kendő bogját, kihódította az orvosságra szánt forintot s visszacsinálta a bogot azon módon.

Az árva felöltözött s gyanútlanul nyakára kötvén a szerencsétlen kendőt, szorongó szívvel indult neki a városnak.

A vásott kamasz, miután a forint egy részét előbb az átellenes szatócsnál cukrokba és szentjánoskenyérbe értékesíté, kaján arccal kísérte messziről a leánykát; el nem akarta szalasztani azon élvezetet, hogy kétségbeesésében szemtől szembe gyönyörködjék, midőn az a pénzhiányt észreveszi.

A lejtőn most is ott várta a koldusfiú. Feltűnt neki, hogy barátnője nem jött a szokott időben, s már aggódni kezdett. Most, midőn megpillantá, lármás örömre fakadt.

- Hohó, hahó! Itt vagyok.

- Jól tetted, hogy megvártál. Legalább nem félek úgy. Ketten leszünk. Istenem, mindjárt besötétedik. Én is gondoltam rád, Miska. Itt van a kenyér. Ne haragudj, hogy ma kisebbet hoztam, mint máskor. Magam is éheztem ma, s meg nem állhattam, hogy ne harapjak belőle...

S Örzsike mosolyogva nyújtott át egy darabka kenyeret a rongyos, tépett ruhájú koldusgyereknek.

- Hahaha! - hangzott fel egy rikácsoló, csúfondáros hang a leányka háta mögött. - Látlak, Örzsi. Hát így osztogatod te a kenyerünket.

Örzsike hátrapillantott s nem nagy távolban Miklóst ösmerte meg, idáig követte a kötnivaló.

- Nojszen jer csak haza, majd lesz nemulass otthon! - kiáltott az, hazafelé iramodva.

A lányka megmeredve állt ott az ijedtségtől, a koldusfiú pedig könnyekre fakadt s kiejté kezéből a szerencsétlen kenyérdarabot, mely kis jóltevőjének most már annyi bajt fog hozni.

Egy vadászvizsla futott el mellettök; volt annyi esze, hogy a kenyérnek pártját fogta.

A fiú némán bámult a tolvaj után és oda sem hederített; Örzsike ijedelme minden érzékét fogva tartotta, még az éhséget is.

- Szegény kisasszonykám... Én vagyok ennek az oka.

- Nem, nem, Miska. Az isten látja mindezt és az elég nekem. Ő nem fog tartani bűnösnek s meglágyítja néném szívét is. Menjünk, Miska, ahová kötelességem hí.

A kisleányka siető léptekkel indult el s Miska kíséretében csakhamar elérte a várost.

Míg Örzsike a gyógyszertárba bement, addig Miska kint várta, megosztva figyelmét egy kofa gyümöcskirakata és a gyógyszertár címtáblájára festett Aesculáp közt, kinek botjára egy óriás kígyó tekerődzött. Amint ezen képremek bámulásába mélyedt, egyszerre megüti füleit Örzsike kétségbeesett jajkiáltása. Miska fölszisszent, mintha az a kígyó csípte volna meg, mely az Aesculáp botján kúszik, és berohant a gyógyszertárba.

A lányka fuldokló, görcsös zokogása majd fölvette az egész gyógyszertárt.

- Takarodj ki innen! Ne sivalkodj itt! - kiáltott rá egy kopasz ember a pudli mellől, talán éppen maga a patikárus.

- Mi bajod, Örzsike? - simult hozzá félénken Miska. - Mondd, ki bántott?

És felemelte sovány ökleit, mialatt szemei villogtak, mint a gyémánt.

- Szerencsétlenül jártam - rebegé a gyermek -, elvesztettem a pénzemet. Megloptak! Istenem, istenem, mi fog velem most már történni? Hogy fogok most már a néném szeme elé kerülni orvosság nélkül?

Feldúlt, elkékült arca ékesszólón beszélt az iszonyú ijedelemről, melytől egész teste reszketett.

- Sok volt? - kérdé a fiú mohón.

- Sok, nagyon sok. Egy egész fölváltatlan forint. Ide kötöttem a kendőbe.

- Nagyon sok volt. Az nagy pénz - mondá rongyos Miska csüggedten. - Lehetetlen segíteni.

- Lehetetlen - jajveszéklé Örzsike.

- Azt a pénzt talán ellopták. Kire gyanakszol? - kérdé a koldusfiú sötéten. - Mondd meg, ugye rám gyanakszol? Egy csavargótól kitelik minden.

- Nem, Miska, én nem gyanakszom rád. Te nem tettél volna ilyet.

- Igazán mondod ezt? Oh, Örzsike, hát igazán így gondolkozol te felőlem? Tudod-e, hogy ezzel nagy örömet szereztél nekem! Én megpróbálok segíteni rajtad. Hátha kiváglak a hínárból.

- Te akarsz rajtam segíteni? - kérdé a leány nagy, könnyes kék szemeit fölvetve - mikor magad sem bírsz mozdulni, szegény Miska.

- Igen, akarok és fogok is segíteni rajtad. Szárítsd fel könnyeidet, s várj rám egy félóráig. Félóra múlva itt leszek.

Örzsike a ház falához lapult, majd egy hegyes oszlopkőre ült, s onnan nézte az utcákon hemzsegő érzéketlen tömeget, mely vidáman fecsegve haladt el a kivilágított kirakatok előtt. És annyi tenger nép közt nincs, aki őt ismerje, aki őrá is ügyeljen, aki őt is észrevegye, csak a koldusfiú. Ki tudja, vissza fog-e térni az is?

Reszketve ügyelt a toronyóra mutatójára. Már a kitűzött félóra elmúlt s mégsem jön. Mihez fogjon most már éjszaka egyedül?

E pillanatban valaki szelíden megfogta vállát. Megrezzenve fordult meg: a Miska volt.

- Szent isten, neked a homlokod vérzik. Mi bajod történt?

A Miska felelet helyett a lányka kötényébe ürítette ki kalapja tartalmát, sok csörgő, pengő krajcárt.

- Ugye megmondtam, hogy kirántlak a sárból - mondá büszkén. - Éppen száz krajcár. De mármost siessünk megvenni az orvosságot, mert múlik az idő.

- Hol vetted ezt a tömérdek pénzt?

- Igaz úton szereztem, ne búsulj.

- Tudni akarom... addig nem fogadhatom el.

- Ha éppen tudni akarod, nincs mit titkolnom, összekoldultam egy vendéglőben.

- De honnan véres hát a homlokod? - kérdé a gyermek idegenszerűleg.

- Bohó! - kacagott fel a koldusfiú. - A koldusmesterségnek is megvan a maga csínja-bínja. Ha csak úgy, mindennapi módon mentem volna kéregetni, elkergettek volna, nem adtak volna sehol semmit, fogtam hát magam, egy üvegdarabbal fölhasítottam a homlokomat, s így véresen állítottam be különféle meséket mondogatva. Némelyek azért adtak egy-egy krajcárt, mert megsajnáltak, mások pedig, akik undorodnak a vértől, azért, hogy ne kelljen sokáig rám nézniök.

- Oh, szegény, szegény Miska. Istenem, milyen jó vagy te hozzám.

A gyermek egészen elérzékenyült. Ez volt az első meleg sugár, mely lelkébe sütött.

A koldusfiú is olyan gazdagnak hitte magát, mint egy Rotschild, és olyan hatalmasnak, mint egy király, hogy Örzsike baján segíthetett.

Büszkén követte a gyógyszertárba, hol a megrendelt orvosságot kifizették. Azután megindultak a poros, néma országúton - hazafelé.

Hazafelé, de csak az egyik. A másik nincsen otthon sehol.

A kisleányka minduntalan csevegett.

- Hát te hol szoktál aludni, Miska?

- Biz az én éji kvártélyom nem valami irigylésre méltó. Nyáron itt a mezőn alszom, télen pedig valami istállóban, ha jó emberre akadok, ki megengedi.

A gyermeknek úgy tetszett, hogy mégsem ő a legárvább teremtés a világon: a szegény Miskának sem élelme, sem nyugvóhelye, mégis jól érzi magát. Lám az isten jósága milyen részrehajló iránta, neki ez mind megvan, s mégsem átall néha zúgolódni a jó isten ellen. Szíve megtelt csordultig hálaérzelmekkel, s lelkében valódi szégyenletes megbánást érzett, amiért néha nem volt megelégedve sorsával.

Eközben nehéz felhők tornyosultak az égen, s hideg záporeső indult meg. A gyermekek egy szikla mögé vonultak, hol legalább némileg meg voltak védve az eső ellen. Mintegy másfél óráig csattogtak felettük a villámok, s zuhogott alattuk a sziklákról rohanó ár. Örzsike reszketve simult a koldushoz, tagjai dideregtek átázott ruhácskája alatt, foga vacogott. Miska levette magáról rongyos kabátját, s őt takarta be vele.

A zápor megszűnt. A csillagok újra előbújtak a rájuk hányt rongyok, a felhők alól. A gyermekek most újra megindultak. Már nem voltak messze, mert a kakaskukorikolást is meg lehetett hallani otthonról. Talán éppen a dupla taréjú »Sármány« kakas, Örzsike kedvence kiáltja eléje az éjfélt, mert bizony már közel lehet az éjfél. Szegény Klári néni ugyancsak várja otthon az orvosságot.

Örzsike erre a gondolatra megkettőztette lépteit, ami nem volt könnyű a térdig érő lucsokban. Meg-megremegett szíve, mihelyt a sötétségben fehérlő házra pillantott, melynek két kivilágított ablaka úgy nézett rá, mint két feléje közeledő haragos villogó szem. Az a Klári néni szobája. Aztán visszaemlékezett a Miklós fenyegetésére: »Majd lesz nemulass otthon!« Az bizonyosan beárulta azóta, s úgy fogják tekinteni mint tolvajt, ki kenyeret lop azon házban, hol kegyelemből él, és szétosztogatja; el fogja-e hinni Klári néni, ha megmondja, hogy csak a maga részét adja oda? Nem, nem. A szidás elkerülhetlen. Az orvossággal is elkésett, a Klára néni haragja iszonyú lesz.

A gyermek elképzelte, mint fog felugorni ágyából, mint fogja összeverni csontos kemény kezével a háznép előtt, mint annyiszor... annyiszor.

Szíve összefacsarodott az élénk képzelőtehetsége által kiszínezett képtől s felsikoltott.

- Mi bajod? - kiáltá Miska.

- Semmi... semmi, nagyon megijedtem, valami rögre léptem...

- Ne félj semmitől, míg engem látsz. Íme, már itthon vagyunk. Zörgesd meg a kaput. Én visszamegyek a városba: van ott egy jó barátom, egy nagy szelindek kutya, ma az ő óljában hálok. Mindig szívesen lát s jó meleget tart a bundájával. Isten veled, holnap megint várni foglak az úton.

Örzsikének csak hosszas kopogására nyitotta ki a kaput az öreg mindenesné.

- Aha, te bagoly! Az ördög labdázzék azzal a macska alakú fejeddel, hol jársz ilyenkor? Te gyíkszemű, te, mintha más dolgom nem lenne, mint neked nyitogatni a kaput estétől hajnalig, te pokol palántája!...

A mindenesnének, Strázsa Borának ez volt a hivatalos stílusa, máskülönben jószívű öregasszonynak ismerte mindenki; amint meglátta, hogy Örzsike egészen össze van ázva s reszket és el van kékülve, egyszerre leszállt kapunyitogatói minőségének magaslatáról.

- Mi a veszett ördög lelt, hé? Csuromvíz vagy, te szarka, mint akit a kútból húznak ki. Szaladj be izibe a szobámba, te gonoszság létrája, te; egy kis jó meleg levesem párolog ott az asztalon: magamnak csináltam... köménymagos fölséges leves, amilyet a burkus király sem eszik, csak ünnepnap... eredj no, szürcsöld ki és szárítsd meg magadat a meleg tűzhelynél.

- Nem lehet. Felviszem előbb az orvosságot Klára néninek.

- Ne fecsegj már, ha mondom. Takarodj be szaporán és erősítsd meg magad!

- Már így is félek, hogy verést kapok, édes Boris asszony!... soká voltam. Bocsásson, kérem.

- Egy tapodtat se, te bogácsképű! Klára nénéd nem fog összeszidni, ha én mondom. Már őbelőle jó, csendes asszony lett az isten jóvoltából.

Örzsike nagy szemeket meresztett a mindenesnére.

- Mi történt vele?

- Az történt vele, ami még soha ezelőtt. Őfelségének, Urunknak tetszett őt elszólítani. És ő szót fogadott, elment...

- Hová? - kérdé Örzsike, fel nem fogván a homályos beszédet.

- A Jozefat völgyébe. Elment és fölvette a »néhai« nevet. Dicsértessék érte az isten szent neve.

- Meghalt! - sikoltott fel a gyermek összerogyva.

- Meghalt! Meghalt!

Klári néni csakugyan meghalt, szokásos s megújuló betegsége, a gyomorgörcs vitte sírba.

Most még árvább lesz az árva. Ha nem is tapasztalt semmi szívességet a megboldogult részéről, habár megaláztatás és nyomor volt is egész élete, mégis elfacsarodott szíve, ha elgondolta, hogy most végképpen nincs senkije.

Amint felocsudott, odavánszorgott ő is a ravatalhoz, nagynénje elhidegült testéhez.

Ott voltak már mind a rokonok kisírt szemekkel. Amint Örzsikét megpillanták, gyűlöletteljes szemeket vágtak rá.

- Te ölted meg anyánkat! - ordított feléje Zsuzsi. - Ha előbb hozod az orvosságot, nem halt volna meg. Te ölted meg.

Örzsike a földet érzé süllyedni a lába alatt az irtózatos vádtól; egy szögletbe vánszorgott és ott zokogott keservesen, hogy majd a szíve szakadt.

Klára nénit azután eltemették másnap, harmadnap pedig megjelentek valami hivatalos urak és felolvasták a megboldogult végrendeletét. Összes fekvő vagyonát gyermekeinek hagyta, csupán némi ingóságokkal rendelkezett rokonai javára. Gyámnokot is kinevezett, kinek szívére kötötte, hogy jó nevelésben részesítse őket. Örzsikét meg sem említé a végrendelet.

Az egyik hivatalnok, őszhajú, becsületes arcú úri embernek megesett a szíve az árva sorsán:

- Ez mégis igazságtalanság! Mi fog történni e szegény gyermekkel, kiről a megboldogult elfeledett gondoskodni?

Azután azt indítványozta a gyámnak, hogy vegye őt is magához, s gondoskodjék róla is. E keresztényies tett, ha nincs is szó róla a végrendeletben, semmi esetre sem lesz méltatlan a halott emlékéhez.

A gyám megtagadta ezen költői felfogás jogszerűségét. Ő ügyvéd volt, nem lehetett neki rossz néven venni.

Azonban a cselédek közül többen emlékeztek, hogy a haldokló Örzsikéről is szólt utolsó perceiben: »Aztán dobjatok annak a porontynak is valamit.« Ezek voltak azon szavak, mikben az emberbaráti indulatú hivatalnok sietett megfogódzni, sürgetve, hogy a gyermek javáért is történjék valami.

A rokonok gúnyosan méregették a derék urat, s az osztozkodás alkalmával egypár rongyot dobtak a leánykának, miket ők nem használhattak.

A gyám felesége, egy himlőhelyes arcú asszony, ki szinte rokon volt, vitte a vezérszerepet az osztozkodásnál: becsomagoltatott mindent, amit meg akart tartani, azután kocsira ültette a gyermekeket, a cselédséget elbocsátotta s az üres házat becsukta.

A szegény árva ott maradt egyedül, elhagyatva a szabad ég alatt az udvaron. Most már neki sem volt otthona, neki sem volt nyugvó helye, éppen mint a koldusfiúnak. Nem kérdezte tőle senki: hová megy, mit fog tenni, mi lesz belőle?

Mit tett volna egyebet, mint hogy fogta kis batyuját, s felkereste ama másik társát, kitől nincs semmi irigyelni valója, sem annak őtőle. Egészen alkalmas helyzet arra, hogy jó barátok legyenek.

A koldusfiú tudta már, mi történt; várta őt és szomorúan üdvözölte.

- Szegény Örzsike! Most már mibe kezdjünk? Most már rólad is nekem kell gondoskodnom.

És olyan komoly, ráncos lett e szóra idétlen arca, mint valami öreg emberé.

- Ne félj semmit. Az isten nem fog elhagyni. Mutasd csak azt a batyut. No, mondhatom, szép örökség! Gazdag nagynénéd hercegileg gondoskodott rólad: három viseltes szoknya meg egy paletot. Nos, egy kis pénzecskét mégiscsak csinálunk belőle, s aztán gyufát, almát s több ilyen apróságot fogsz árulni az utca szögletén. Meglásd majd milyen szép üzlet lesz az. Hm, hm, ez a penészes ócska könyv is az örökséghez tartozik?

A »rongyos« Miska pajzán nevetéssel forgatott a levegőben egy öreg bőrkötetű könyvet.

- Ezt ugyan magának tarthatta volna nagynénéd, a koporsóba kellett volna tenni. Ezért nem ád a zsidó semmit.

- Ne szidd szegényt, nyugodjék békével. Rosszabb is lehetett volna hozzám, mint amilyen volt - mondá Örzsike.

- Jó keresztény lehetett, mert erről a könyvről ugyancsak látszik, hogy sokat forgatták...

- Valóban sokszor foglalkozott szegény Klára néni ezzel az imádságos könyvvel. Nagyon becsülte e vén könyvet, mindig elzárva tartotta, én is meg fogom azt az ő emlékére becsülni.

- Neked testálta?

- Nem biz az, hanem a fiskálisné, ki Zsuzsit és Miklóst magával vitte, nekem dobta. Ne, ez a tied, mondá, ez téged illet, tanulj meg imádkozni: neked szükséged van az imádságra, mert imádsággal kell megkeresned kenyeredet mások küszöbén. Íme, ez mesterségedhez tartozó eszköz. Azután gúnyosan nevetett, s a gyerekek is felröhögtek... mintha bizony nekik semmi szükségük nem lenne az imára.

- Bah - mondá Miska kedvetlenül -, ha neked adták a könyvet, akkor hát nem is ezüst a csatja, pedig azt hittem...

Miska kikapcsolá a csatot. A könyv lapjai széttárultak, s amint a fiú lefelé fordítá a vén jószágot, egyszerre bankók kezdtek hullani belőle jobbra-balra. A szél kapkodta s sóváron játszott a százasokkal és ezresekkel.

Klára néni az igénytelen külsejű imakönyvben tartotta megtakarított pénze egy részét.

A gyermekek elsápadtak e látványra. A koldusfiú felkiáltott örömében, de a leányka a félelemtől sápadt el.

- Kincset találtunk! - ordítá Miska - tömérdek kincset. Négy, öt, hatezer... Gazdag vagy Örzsike, nagyon gazdag!

- Ez a pénz nem a miénk, Miska. Azt nekünk vissza kell adni!

- Vissza kell adni... - sóhajtott a fiú. - Igen, vissza kell adni. De hová, kihez vigyük?

- Ahhoz a jó úrhoz visszük, aki pártomat fogta. Ő a törvény embere, nála tesszük le. Azt mondta, hogy ha valami bajom lesz, hozzá forduljak, ideadta a lakcímét is. Keressük fel a városban azonnal.

Egy óra múlva két rongyos gyermek kopogtatott B. törvényszéki hivatalnok ajtaján.

A derék úr azonnal megösmerte Örzsikét.

- Te vagy, kis árva? Jó hogy eljöttél, valamit okvetlenül tenni fogok érdekedben. Ha magam is nem volnék oly szegény...

- Uram, velem egy rendkívüli dolog történt.

Örzsike itt szögről-végről elbeszélte, mint dobták oda neki a rokonok gúnyosan az imakönyvet, s mint szakadt abból a sok bankó, mikor Miska szétnyitotta.

- Az isten keze, mely az árvák fölött őrködik! - susogá a hivatalnok.

- Ezt a pénzt idehoztam, hogy tessék visszaadni annak, akié - folytatá Örzsike.

Az öreg hivatalnok elbámulva nézett rá s egy előtörő könyűt törült ki szemeiből.

- Nemes szív van benned, gyermekem - szólt megindultan -, hanem azt a pénzt nem fogod visszaadni. Az a tied isten és emberek előtt. Én azt elhelyezem neked az árvaszéknél és neveltetni foglak belőle. Isten a tanúm, hogy azt teszem.

A gyermek könnyekre fakadt. Az öreg hivatalnok oda vonta magához, s megsimogatta szép, fürtös haját.

- Jó lesz-e így? - kérdé gyengéden.

- Nem, nem lesz jó! - kiáltá Örzsike hévvel. - Én nem hagyom el Miskát. Hiszen ő is éppen olyan szerencsétlen, éppen olyan árva, mint én. Én testvéremül fogadom őt.

- Helyesen, gyermekem! Legyen hát ő testvéred, s nekem is meglesz az az örömem, hogy egy helyett kettőből faragok embert. Föltéve, ha jól fogtok tanulni és jól viselitek magatokat.

Hogy aztán beváltotta-e szavát az öreg hivatalnok s jól tanult-e Örzsike és Miska, az már nem ehhez tartozik - azt majd máskor beszélem el.

Na, már olyan falu még sincs, hetedhét vármegyében, mint a miénk. Nemhiába hozatták Debrecenből a nagy harangot a magas, karcsú, bádoggal fedett toronyba. Aztán az is valami, hogy a szép hangú orgona Besztercebányáról került, olyan mesterembertől, ki csodadolgokat mívelt. A gümős Erzsók beszéli (bezzeg, tud őkigyelme mindent), hogy egyszer valamikor kiment egy orgonájával messze az óperenciákon túl, pogány országokba, s mikor a vademberek meghallották az ájtatos hangokat, melyeket a mester keze a sípokból kicsalt, nyomban áttértek a - keresztyén vallásra.

Ilyen falu Gerge. Ha még több nevezetesség kell, sorolhatom akár holnap estig. Ott a híres »Helység kútja«, tizennégyöles mély. Mikor alján járt a kőműveslegény, fényes délben megszámlálhatta a csillagokat az égen, olyan fekete éjszaka volt odalent. Hát a temető közepén a nagy terebélyes kőrisfa, melyről öreg emberek beszélik, az ő gyermekkorukban százesztendős aggok emlegették, hogy az óriás fát mindig így ismerik, van az tán ezeréves is. A kuruc világban tizenkét labancot akasztatott fel rá Rákóczi. De még a savanyúvízforrás sem tréfadolog ám. Külső országokba is elviszik kőkorsókban s ott a méltóságos urak iszogatják, nagy lassan, kímélve, mintha almázia volna, itthon pedig kedvére dúskál benne boldog-boldogtalan. Pedig csak itthon jó az igazán, ha kiviszik innen, elmegy az ereje: látszik, hogy a gondviselés egyenesen a gergeiek számára alkotta, megkülönböztetés okáért a többi rongyos községtől, hol sem olyan búza, sem olyan káposzta, sem olyan széna nem termett a világ eleje óta, mint a gergei határban. Megáldotta az isten mind a két kezével. Tűzre, árvízre nem emlékeznek élő emberek, még rossz termés sem volt a nagy kolera óta.

Hogy éppen erre a nyavalyás esztendőre fordult a beszéd, meg kell említenem az igazság kedvéért, hogy Gergén még a kolera sem mert lábatlankodni; egyetlen ember halt meg benne: a zsidó árendás; nem nagy kár volt érte!

Van is becsülete a nemes helységnek e széles világon. A gergei embernek még a szolgabíró is tisztességesebben köszön, mint más ember fiának, mert jómódú mindenik, s odavaló zsellér nem cserél a más falubeli »telkes-mágnással« sem. Vegyük, teszem azt, mindjárt a »felső végen« Bokros Mihály őkelmét, aki csak olyan »furmányos«-féle ember, de azért tessék megnézni a háza tájékát. Másutt a pap portáján sincs annyi látnivaló! A csinos, takaros ház fehérre meszelt falaival, újdonatúj szalmafedelével, a szépen megrakott boglyák (a parasztember címere) az udvaron. Azonkívül a csűr is, meg a házpadlás is tele van takarmánnyal. Pince, kamra nem kong, az istállóban pedig olyan szép riska-tehén kérődzik, lomhán bámészkodva tarka bornyára, a másik rekeszben ott a két erős pej ló, mely játszva dolgozza be a külső jószágot s még fuvarral is segít a gazda erszényén.

Nem volna ugyan rászorulva a fuvarkeresetre, de Bokros Mihály azt tartja, hogy nem szégyen a becsületes munka. Meg is segítette az isten munkásságáért, mert maga szerezte, amije van.

Íme, egy egyszerű földmíves, akinek az a nagy titulusa van: »talpig ember«.

Tedd le fejedről koronádat, népek királya, és nézz a szeme közé annak, aki nagyobb címet visel náladnál. Keze kérges a munkától, homloka ráncos a gondtól, mely beteg gyermeke lihegését virrasztja, szíve tele van szeretettel, vallásos érzelemmel, hittel, bizalommal. Mi ehhez képest a te kincstárad, király? Ajka nem mondott hazug szót soha, lelkét nem nyomja semmi teher. A becsületes földműves ember a legfüggetlenebb úr a földön. Csak egy hatalomtól függ - a természettől. Ha az nem mostoha hozzá, akkor magának köszönheti jó- és balszerencséjét.

És mégis ez a becsületes, őszülni kezdő fej ma gondterhes, ott nyugszik fekvő gazdája könyökére támasztva s sötét fellegek vonulnak át homlokán. A hajnal épp az imént kezdte egyre fehérebbre festeni az éjet, de Bokros Mihály szeme még nem volt behunyva. Beteg van a háznál.

Nagy, nehéz beteg, szeretett beteg, - Panna.

Hogy kicsoda Panna, azt sem én nem tudom elmondani, de még az apja, Bokros Mihály s az anyja, Judit asszony sem tudná; arra csak egy illetékes ember van: Pántlikás Laci, a bíró uram fia, ki amúgy igazán szíve szerint tudná lefesteni azt a nagy gyönyörűséget, azt az égi boldogságot, azt a paradicsomi bűbájt, amit az a fogalom jelent: »Bokros Panna«. Azaz, hogy ő is csak a furulyán regélhetné azt el szép holdvilágos éjszakán, mikor a magas mennyboltról ragyogó csillagok integetnek neki s csodás suttogással biztatják a reszkető nyárfalevelek, hogy egy nótába lehelje be lelkét, szegény szerelmes lelkét, melyben annyi sok gondolat, érzés fordul meg naponkint arról a leányról, hogy ha betűkre szedné valaki, tele lehetne velök írni a világ minden papírját.

És most ez a leány beteg Bokroséknál. Azért aggodalmas az apa arca. Maga sem tudja, miért aggódik olyan nagyon, hiszen a betegség maga nem valami kilábolhatlan; aztán jobban is van, mint tegnap. Ő sokkal nyugtalanabbul hánykódik fekhelyén, mint a beteg leány, kinek halk, szaggatott nyögései iszonyú kínokat okoznak a derék Mihálynak. Szomorú sejtelem látszik összeszorítni szívét. Honnan van ez? Hiszen volt már beteg máskor is a háznál elégszer, de férfias nyugalommal nézte azt Bokros Mihály mindig, mert azt tartja őkelme, hogy az ember is olyan szerkezetű, mint az óra, időközökben elromlik benne egy-egy sróf, egy-egy rugó, s annak bizony helyre kell igazodni egy kis betegség után, vagy megállani örökre.

Eh, bolondság! - gondolja magában. - Az bánt, hogy két napra kell elmennem otthonról fuvarba. Két napra menni el ilyenkor, és nem tudni, mi történik otthon, az borzasztó!

De mégis el kell mennie. A szegény ember szava kontraktus, ha a szegény embernek még a szava sem érne semmit, mije maradna akkor.

A kötelesség az első.

Judit asszony már egy fél órája felkelt, megfejte a tehenet s most reggelit főz, a betegnek keménymagos levest s a távozó gazdának puliszkát.

A nap beüti vidám arcát a szűk ablakon és megaranyozza a beteg leány halavány arcát és fülébe súgja a gazdának: »Munkára!«

Ez a szó nyomban elkergeti homlokáról a bánatfelhők fele részét. Most ahhoz a gyökeres orvossághoz nyúl, mely a magyar ember minden bajában használ: a pipához. Annak füstje mellett eloszlik a bánat, magával kapkodja a bodor füstoszlop.

Egy dohányzó ember gondolatait ki lehet találni a pipafüstről. Ha lassan, vékonyan eregeti, az a megelégedettség, nyugalom jele; a nagy »füstmacskák« már izgatottságra mutatnak; aki utána fúj a tóduló füstnek s fölfelé tereli, az bizonyosan hiú, kevély ember. Ám ha valaki az édes csutorát csak úgy öntudatlan tartja fogai közt s szaggatottan szippant egyet-egyet, annak nagy a gondja, mert a dohányzásnak bizonyos rendszere van, melytől ok nélkül nem tér el senki.

Bokros Mihály úgy kezelte ma a sárgakupakos veres jószágot, hogy azt sem vette észre, mikor kialudt; szítta kínjában és azt gondolta (ha ugyan gondolhatott volna ilyen bolondságra), hogy csak úgy szakad belőle a füst. Éppen azon módon ette meg reggelijét is a konyhában: egy háromágú rozsdás villával szurkált hol a puliszka közé, hol a tál mellé. Neki mindegy. Sem azt nem érezte, hogy pipázik, sem azt, hogy eszik.

Azután kiballagott az udvarra, hogy a szekeret rendbehozza, mert hat órára indulni kell, felrakodva gyapjúzsákokkal. Természetes, hogy itt is visszásan csinálta minden dolgát.

Mégis csak valami baj van! Ahá! az a baja, hogy a makra kialudt.

Bement a konyhába s egy égő üszköt tett a nedves trafikdohányra, melyről előbb elmondá mindama válogatott dicséreteket, amelyek akkor divatban voltak nagy Magyarországon amaz ártatlan plánta ellen.

- Judit - szólt be az anyjukhoz -, ígérd meg, fiam, hogy egész nap Panni mellett leszel, el nem mozdulsz mellőle, nehogy valami baja essék.

- Hová gondol kelmed, hát ki itatja, ki eteti meg a jószágot?

- Mindent elvégezhetsz, de a beteg ne lásson rövidséget; az az első...

- Inkább elhívom segíteni a Pántlikásék Laciját. Ne búsuljon. Tudom én a magam dolgát. Mikor indulnak?

- Akár mindjárt, csak egy kis szénát kötök össze az útra. Hallod-e, anyjuk, doktort hívass ahhoz a lányhoz, ha rosszabbul találna lenni.

Azzal megint kifordult az öreg s egyenesen a padlásra vezető létrának tartva, némi lelki megkönnyebbüléssel mászott fel a szűk padláslyukon.

A templom tornyán megkondult a híres debreceni harang. Mihály gazda levette kalapját s szokása szerint elmondá reggeli imáját, a - miatyánkot.

De ma még az sem jutott eszébe. Négyszer belekezdett, mindig kihagyott belőle valamit!

»De szabadíts meg a gonosztól«, - talált rá végre az eltévelyedett kifejezésre.

Aztán tovább is térdelő helyzetében maradt, ahogy az már kívántatik a szénacsomag kötéséhez.

Egyszerre borzadva vette észre, hogy a csukatlan kupakú pipából kiesett valami a széna közé. Talán az égő üszögből egy elmállott darab? Vagy a taplóból, mely az imént kialudt, de mely azóta meggyúlhatott az üszögtől.

A rémület gyorsaságával kapott utána. Sehol sem találta. Emberfölötti erővel kezdte felhányogatni a szénát. Semmi nyom. Lehajolt, szaglálózott: nem érezi meg az égés szagát? Szemei őrületes ijedtséggel fordultak szanaszét. Nem jő-e valahonnan a füst, nem csap-e föl a láng?

Semmit sem lehetett észrevenni. A széna kellemes illata belevegyült a szelelő lyukakon betolakodott hajnali szellő közé és átjárta a rémület e csendes tanyáját, hol kétségbeesve állt egy ember.

Milyen megindító kép!

Újra meg újra felhányta azt a helyet, hová a tapló vagy üszög esett, de ismét semmi nyoma. Egy hosszú óra folyt el így. Bokros nem mert onnan távozni. Fásult zsibbadtságban, nyitott, merev szemmel állott ott, mintha a siralomházban ült volna. Még gondolkozni sem tudott. A kétségbeesés minden érzékét megbénítá.

- Isten! - suttogá önkéntelen, a szelelő lyukon kitekintve a derülten kéklő égre. - Vétettem talán valamit?

Boldog ember, akinek kutatnia kell emlékezetében egy-egy vétkes cselekedet után!

- Eh, nem lehet. Az isten nem hagyhat el, míg én el nem hagytam. Ő a jobb, ő a nagyobb.

Ez a gondolat megvigasztalta Bokrost.

Az üszög vagy tapló beesett, az bizonyos. De bizonyosan nem égett már. Ha égett volna, nem lehetne annyi ideig elfojtva. Félre az alaptalan aggodalmakkal!

Az udvarról Judit hangja hallatszék.

- Hol van annyi ideig? Már itt keresik...

Bokros Mihály, a becsületesség és egyenesség példányképe semmit sem felelt, egy hanggal sem véteté magát észre, hanem mint az evet csúszott le a szénatartón az istállóba. Ne tudja senki, hogy a padláson volt.

- Hát még szénát sem kötött? Mit csinált azóta? - kérdé Judit asszony, midőn az istállóból látta kilépni.

Az nagy zavarral felelt, talán most hazudott életében először.

- Nem eszi a ló az idei szénánkat. Majd a rekettyésiből veszek nekik egy adagot útközben.

- Micsoda? Hogy nem eszi meg a ló? Hát eddig?

- Jobb vón' bizony bele nem ütnöd az orrodat mindenbe. Nem úgy értem, hogy éppenséggel nem eszi, hanem véknyan ugrik mellette a hosszú fuvarnál, mert sáros.

Ebbe aztán bele is nyugodott Judit asszony, de azért sehogy sem ment a fejébe a gazda sápadt arca és zavartsága. Figyelő szemmel kísérte a konyhából, míg befogott.

- Hiszen nyergesnek fogta kelmed a rudas lovat, Mihály! Hol jár az esze? Uramfia! Én dirigáljam még a kocsisságban is!

Csakugyan a »Páva« volt befogva a »Burkus« helyén. Ezen már Bokros Mihály is elpirult fülig. Ez már olyan örökös csorba lesz az ő életében, hogy mindig föléje kerekedhetik Judit asszony.

Nem szólt semmit, némán igazítá helyre a hibát, azután érzékenyen búcsúzott el Judittól.

- Velem valami rossz fog történni, Judit, vagy veletek. Áldjon meg az isten és vigyázzon rátok. Az ő kezeiben hagylak!

Azután a beteghez ment be. Annak éppen forróláza volt, halavány arcára rózsákat rajzolt a forróság, homlokáról gyöngyözött az izzadság. Bokros lecsókolta a lefutó csöppeket és hagyott helyette olyakat, mik az ő szeméből hullottak oda.

Ezen már elérzékenyült a jó Judit asszony s »megeredt a jóság forrása« belőle is, elkezdett könnyezni.

- De hát mondja meg kelmed, van-e lelke, így ránk ijeszteni? Hát álomlátó próféta kend, hogy itt veszedelmeket jósoljon az ember fiának? Menjen útjára és siessen hazafelé. Addig Panni is jobban lesz.

- Igazad van, öreg. Megyek íziben, hanem el ne feledd, amit mondok. Ki ne mozdulj a házból, vigyázz mindenre. A többi aztán az isten dolga.

Az pedig, ami az »isten dolga«, nagyon szomorú történet volt.

Bokros elment, de magával vitte a nyugtalanságot is. Egész úton vissza-visszanézett Gerge felé, nem emelkedik-e háta mögött onnan, amit képzelete minduntalan rajzolt, füstoszlop az égre. Semmit sem látott. Mikor a hegyek eltakarták is Gerge környékét, még akkor is félve tekintgetett visszafelé.

De semmi sem tarthat egyenlően örökké. Nyugtalansága lassankint kisebbült. Elvégre is valószínű, hogy ki volt aludva a tapló vagy üszög. Órákig csak nem lett volna elfojtva a szikra.

Útitársai, a többi gergei fuvaros, akik szintén gyapjút szállítottak a vasúti állomáshoz, váltig csodálkoztak, hová lett a Bokros Mihály szokott jókedve, derültsége? Máskor ő volt lelke, központja okos szavaival földijeinek, ma meg szótlanul, komoran, lesütött fővel tartja a gyeplőt.

- Mi lelte kelmedet? Mitől foly úgy az orra vére? - kérdé Hagymás Péter, aki valóságos keresztkomája volt.

- Nagy az én bajom, koma - felelt ez mogorván és még beljebb húzta kalapját a szemére.

- Ha nagy, vágja ketté kelmed! Adja át a felét, ketten csak megbirkózunk vele.

- Még egyszer akkorára növekednék, ha elmondanám. Ne is kérdezze.

Hagymás Péter aztán nem is kérdezte többé, s az nem szólt többé egyetlen hangot sem magától. Csak azt látta, hogy társa egész éjszaka kínosan hánykolódott fekhelyén s hogy egyre sóhajtozott.

Hagymás nem tudta mire gondolni. Gyermekkoruktól ismerik egymást, de még sohasem látta így Bokrost, ki a keresztény türelem példányképe volt, pedig elég baja volt már. Tűrte férfiasan, csendes nyugalommal. Milyen baj lehet az, mely ennyire kivehette sodrából?

A nyugtalan éjszaka után szép őszi reggelre virradtak. A természet csendje és megkapó szépsége iránt nem érzéketlen az egyszerű nép. Komoly érzelmeket, vidámságot felváltva sokszor önt szívébe a természet arca. A parasztember előtt a természet olyan, mintha imádottja lenne, kinek egy bágyadt mosolya, egy komor szempillantása befolyást gyakorol hangulatára.

A gergei fuvarosok vidáman mentek haza, el-elmesélgetve a régi háborús világ csodás történeteit. Bokros is nyugodtabb lett; de amint délután közelebb-közelebb értek a szülőkörnyékhez, mindinkább sötétebb lett arca s meredt szemével örökké oda nézett, honnan a veszélyt várta.

Az országúton távol, vagy két puskalövésnyire, egyszerre három alakot vett észre Hagymás Péter.

- Pozdorjává legyek - kiáltá élénken -, ha ez nem Cseres Gáspár uram, a törvénybíránk, élete párjával, meg a Katica lánnyal. Ni, hogy tolja a potrohát előre, istókúgyse ők!

- Lehetetlen - ellenveté egy másik fuvaros -, mi az ördögöt keresnének itt? Aztán Cseres Gáspár sokkal gőgösebb, rátartóbb, hogysem gyalog jönne.

És mégis ők voltak. Mindinkább kibontakozott alakjuk, de milyen állapotban! Piszkosan, kormosan, megtépett ruhában.

A fuvarosok leugráltak szekereikről és odarohantak hozzájuk.

- Kend az, Cseres Gábor uram? - kiáltott eléje Hagymás. - Higgyek-e szememnek? Mi járatban vannak, az isten szerelmeért?

A törvénybíró most sem vetkőzhetvén le hivatalos állásával járó komolyságát és stílusát, ekképpen válaszolt:

- Milyen járatban lévén a magam részéről, az úgyis ki fogván tudódni, elébb én teszem azon kérdést kenteknek, hogy mi járatban vannak?

- Hát mi bizony hazafelé tartanánk, törvénybíró uram!

- Hazafelé? - mondá Cseres Gábor uram mérgesen. - Hát laktok ti valahol?

- Csupa gergei emberek vagyunk egy szálig.

- No, hát akkor, édes fiaim, akár vissza is fordulhattok. Azon a helyen, ahol Gerge állt, nem találtok többé falut. Tegnap este leégett földig. És most már azt is megmondhatom kendteknek, hogy mi járatban vagyok. Koldulok, édes fiaim, hogy éhen ne haljunk. Mindenünk odaégett. Én, Cseres Gábor, koldulok...

De már ezt, valamint Cseresné asszonyom megindult jajveszéklését, ki azt hajtotta váltig, hogy negyvenhat rőf fehérített vászna veszett oda, nem hallotta egy lélek sem kívülök. Arra a szóra, hogy a falu leégett, szekerükre ugráltak s hajtottak lóhalálban hazafelé.

Csak Bokros Mihály maradt ott szekerén elájulva s a gyeplőt kieresztve kezéből. Olyan élettelenül feküdt ott, mint egy halott. A két hű pára megállt egy darabig, mintha a szokatlan helyzeten tünődnék. Azután lassan, cammogó léptekkel megindultak magoktól. A gyeplő végighúzódott a poros országúton.

Éjfél lehetett, mikor a két állat feltartóztatlanul a gergei határba ért. Bokros ekkor tért eszméletre; megismerte a határt. Ismerős bokrok, hegyek, völgyek most is azt integették, amit máskor: »isten hozott!«, a csevegő patak a falu végén most is azt fecsegte: »honnan jössz, honnan jössz«; de ő most mind úgy értette azt: »jaj neked, ezer jaj.«

Megállította kocsiját, nem mert vele bemenni a faluba. Leszállt, otthagyta s csúszva, kerülő utakon, ingadozó léptekkel tartott a ház felé, hol kedveseit hagyta tegnap.

Oh, milyen látvány várt rá.

Romok az épületek helyén, lábai alatt égő üszkök, élettelen állatok, melyek a tűzbe szorultak s ott vesztek. Az éjszaka néma csendjét gazdátlan ebek iszonyú vonítása verte fel, mibe kétségbeesett emberi sírás vegyült. A fák megperzselve, komoran néztek rá, mintha saját lelkiismerete lettek volna. A hold bevilágította a rom és pusztulás szomorú tanyáját. Csupasz kémények meredeztek az égre, mindannyi vádpont ellene. Egyedül őellene. Az ő gondatlan vigyázatlansága százakat tett koldussá, földönfutóvá. Irtóztató!

Az erős férfi a földre roskadt, mint egy élettelen tömeg. Lábai megtagadták a további szolgálatot.

Ki tudja, meddig feküdt volna úgy, ha Fillér Miska, a bakter, bele nem botlik éjjeli hivatalos járkálása közben.

- Hop, hó - kiáltá az érdemes férfi -, ki vagy, hogy a lábam elé mersz kerülni? Felelj, mert mindjárt átszúrlak a dárdámmal.

Bokros erre a fenyegetésre hallgatag maradt.

- Tyű! Milliom adta! Hát nem mondtam, hogy én fogom el a gyújtogatót. Ne legyen Fillér Miska a becsületes nevem, ha nem ő az. Először, mert nem felel, másodszor, mert azt gondolom, hogy nem lehet más.

Ezzel aztán előlegül olyat rúgott a vélt gyújtogatón egyet, hogy Gergénél ocsmányabb helységben kettőnek is beillett volna.

- Ember fia, ébredj, mert foglyom vagy. Viszlek a faluházára. Azaz...

Fillér Miska homlokára tette a mutatóujját.

- Azaz, ha volna faluháza.

Aztán nyugalommal tette hozzá:

- Biz az leégett becsülettel.

És folytatá hivatalos büszkeséggel:

- Ilyesmi csak Gergén történhetik. Igaz-e, hé!

Bokros most nyitá fel szemét s gyönge, erőtlen hangon dadogá:

- Hol vagyok?

- Ejnye no - kiáltott fel a bakter. - Kelmed az, Bokros druszám? Bizony nem ösmertem meg. Hát, hát, jó helyen van kelmed, a Cseresék portáján. Éppen a csűr volt itt.

- Vezess haza, Miska.

- Jöjjön hát. Támaszkodjék rám! Ejnye, lámpás adta, hol vett be kend annyit a jóból?

- Nem volt az én számban ital soha.

- Ne tettesse magát kelmed. Nem ok nélkül kérdezem, hanem igazán kíváncsi vagyok, mert lássa, nagy bajban vagyunk. Hogy a falu leégett, az is nagy kár, a templomot is sajnálom, de még azt mind kiheverte volna Gerge, csak a kocsma maradt volna meg.

Bokros nem válaszolt; kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Egy poklot hordozott lelkében, s az nem hagyta őt sem gondolkozni, sem beszélni.

Miska megmagyarázta állítását.

- Lássa kelmed, enélkül minden megakad: törvénykezés, közigazgatás. Ma is átosontunk este bíró urammal a szomszéd Rekettyésre egy kis búoszlatóra. Addig őrizte a falut a jó isten... No, hát otthon van kend!

Isten mentsen minden igaz lelket az ilyen otthontól.

- Hallod-e te, Miska - kérdé Bokros, görcsösen kapaszkodva kísérője karjába -, hol ütött ki...

- Micsoda? A tűz?

- Ne olyan hangosan, ne kiabálj, szegény Pannim beteg, felköltjük.

- Hát még semmit sem tud? Éppen a kend házától ütött ki a tűz, a szénapadláson.

- Ne kiabálj úgy! - nyöszörgött a kétségbeesett ember roskadozva, megtört fényű szemét félénken jártatva körül háza tájékán.

- Ne féljen már attól, hogy Panni felébred. Elhallgatott már örökre. Éppen az ő sírját ástam délelőtt. Adhatna kelmed egy kis borravalót, mert bizony semmit sem kaptam még eddig.

A szerencsétlen ember felordított, mint a vadállat, s őrülten rohant el, holt gyermekét felkeresni.

A hold éppen most bújt ki egy felhőrongy mögül s oda világított a kormos, puszta földre, hol vékony szalmán egy asszony térdelt a holttest fölött és imádkozott, vagy tán nem is imádkozott, csak az égre nézett.

A férfi csendesen, csúszva közeledett oda, és leborult ő is némán, komoran a holttestre. Egy szót sem szólt sem ő, sem az asszony. Ilyen bánat ellen nincs ír a földön.

Panni az égő házba rekedt. Megfulladtan hozta ki Pántlikás Laci, kit szintén halálosan ütött meg egy leszakadt égő gerenda.

*

Pannit eltemették, a borzasztó tűz nyomai is kezdtek eltűnni. Az emberek hazatértek és összetákolák hajlékaikat; lassankint visszabillent minden a régi kerékvágásba. Még Judit asszony nagy fájdalma is csillapodott. A következő tavasz ismét vidáman, mosolyogva köszöntött be Gergére, vetés, fű szépnek ígérkezett. A remény újra elfoglalta helyét a szívekben, csak Bokros Mihály nem állott helyre soha.

Az ő lelkén egy olyan féreg rágódott, amit nem lehetett onnan száműzni soha többé. Tudni, hogy annyi szenvedésnek, annyi kioltott életnek (mert a tűzben húsz ember élete veszett el) ő az oka, és hurcolni magával e borzasztó titkot, és vigyázni még álmaira is, hogy azok el ne árulják, és látni maga előtt ébren, alva a kiterített holttesteket, égő házakat, kétségbeesve futkosó embereket, kik újjal mutogatnak, átkozva őt: ezt nem lehetett sokáig elviselni.

Az erős, izmos ember napról napra fogyott, hervadott, mint a gyökerében megtámadott növény. Mikor a tavasz jött, már járni sem bírt. Judit asszony vezetgette, ha néha kikéredzkedett a levegőre.

Az utolsó napokban sokan látogatták, mert mindenki szerette. Titkát senki sem gyaníthatta. A tüzet gyújtogatásnak tulajdonították.

Minden látogatót meghítt a legközelebbi pénteki nap délelőttjére magához. Valami mondanivalója lesz.

Senki sem bírta elképzelni, hogy mi; de azért eljött mindenki, ha a szegény Mihály bácsi úgy akarja.

Mikor mind együtt voltak, Mihály bácsi már akkor nagyon rosszul volt. Az ágyban feküdt, sápadtan, viaszsárgán, mint egy halott.

Judit asszonyt elküldte a papért. Gyónni akar.

- Itt van-e az előljáróság? - kérdé lassú, elfojtott hangon. Öregbíró uram, Cseres Péter (ő lett a bíró újévkor) jelentkezett, »miszerint csakugyan úgy áll a dolog sora,«, hogy ő jelen van.

- Kelmed okos ember, Cseres uram - kezdé a beteg.

- Ühüm... meghiszem... menjünk tovább, Mihály szomszéd.

- Kérdezek kendtől valamit.

- Állok eleibe, ühüm. Pszt. Pógár! Siess hamar a nótáriusért, mert megeshetik...

- Mi eshetik meg? - kérdé a beteg mosolyogva.

- Nem ért kelmed ahhoz - dörmögé Cseres. - Már az úgy dukál, hogy ahol tőlem kérdeznek valamit, ott ő feleljen. Azért rendelte őkelmét mellém a tekintetes vármegye, hogy nála tartsam a helység tudományát.

- Nem olyan nagyot kérdezek én, bíró uram, amit kigyelmed ne tudjon. Mondja meg nekem, mint tapasztalt ember, ha például egy égő taplót dugnék be egy kazalba, mikorra gyúlna az ki?

- Hüm! A helytől és időtől függ. Lehet, hogy harmadnapra is, ha levegő nem érné.

A beteg csüggedten bocsátotta le fejét vánkosaira. Ez az egyetlen reménye, ez a ki nem mondott, régen táplált édes gondolata is füstbe ment.

A pap lépett be. A beteg félkönyökére emelkedett.

- Gyónni akarok - mondá mindinkább elhaló hangon -, de kívánom, hogy szavaimat mindenki hallja. Nagy bűnös vagyok, mindenki ellen vétettem. Megérdemlem, hogy utálattal forduljon el tőlem minden embertársam. Az őszi nagy tűznek én vagyok az okozója.

A csodálkozás halk szisszenése futott keresztül a jelenlevőkön.

A beteg azután tagolva elmondá, hogyan hullatá be az égő taplót a széna közé a padláson, mennyit tűrt, szenvedett emiatt. Mint pusztult, veszett a nagy lelki teher alatt görnyedezve.

- Oh! - ordítá hörögve - most is látom a rettenetes lángokat!... Mint csapnak össze szegény leányom feje fölött... Irgalom! Mindjárt odaég! Panna, Panna! Megyek, megyek!

Feje erőtlenül esett le, és - elment, ahonnan sohasem tér vissza többé.

*

És azóta egy év múlt el. Bokros Mihály sírján a tavalyi fű hajtja már gyökereit. Bizony nehéz álma lehet odalenn.

Pedig hát ha tudná, amik idefenn történnek. Ha tudná, hogy egy csavargót fogtak el ezelőtt egy hónappal a rekettyési erdőkben, kire - sok egyéb közt - kétségtelenül rábizonyult, hogy ő gyújtotta fel ősszel a Bokros Mihály házát. Maga is bevallotta már: meg akarta magát bosszulni a gergei elöljáróságon, amiért mint csavargót besoroztatta önkéntesnek.

Judit asszony kijár a sírra és ezerszer elmondja:

- Nem kelmed volt a gyújtogató... Oh, minek hitte? Minek hitte?...

Vajon hallja-e, tudja-e azt odalenn az a marék por?