A RAVASZ ÖREGEK



(Életképek)



1884

Nem olyan régen volt még, a nagyanyáinkhoz sem kell visszamenni, midőn még nem volt divatban, hogy a fiatalemberek körmönfont bókokkal, émelygős dicséretekkel rontsák meg a fiatal leányok kedélyét. (Szerelmes levelek váltása pláne világbontó bűneset lett volna.)

A fiatalember, ha valami szép lányt nagyon megszeretett, könyveket küldözött neki, és az írók útján beszélgetett vele.

Azért tartották valaha olyan nagy becsben az írókat, mert ők voltak, a mai udvarlási műnyelven szólva, az - »elefántok«.

Ha valahol egy régi könyvet találnak önök, melyben egy-egy érzelgős mondat alá van húzgálva ceruzával - az ott bizonyosan az Ámor isten kezenyoma.

A mi írásainkat már alá sem húzza a fiatalság, mely többet mer egymásnak mondani, mint amennyit mi megírni. Mi már csak unaloműzők vagyunk, és nem titkos, bizalmas meghittjei az édes, fájó érzéseknek. Nem is érünk már mi valami nagyon sokat!

Naiv, ártatlan korszak volt az!

A nő gyönge volt és bátortalan, a férfi erős s erejében önmérséklő, a vármegye hatalmas volt s hatalmával kiterjeszkedő.

Mindent a vármegye csinált; még a házasságokat is.

Szó ami szó, ma már kezdi lejárni magát.

A nagy kalamárisban nincs már elegendő tinta, a kalamus pedig megpuhult, nem bír már kikanyarítani olyan kacskaringós kezdőbetűket! Minden oda van! A deresnek is vége, befűtött vele a vármegye (nem is ez a mostani, hanem még a harmadik elődje), a kalodából emléknek tettek el egyet a padlásra, hogy száz esztendő múlva hadd turkálja fejét az asztalos: miféle szobabútor lehetett ez valamikor?

Úgy pusztult el a megye, mint az olyan ember, akit a farkas fal föl: nem marad meg belőle más, csak az, ami a csizmákban volt...

Pedig milyen szép volt elejétől végig minden dolga, amit csinált.

Minő pompás volt az is, hogy egyebet ne mondjak, mikor már arról is meg lehetett tudni, mi járatban van a tekintetes vármegye, amint a kocsin elhelyezkedék.

Ha az alispán a szolgabíró nélkül ült a négylovas hintón, akkor az közigazgatási szemleút, ha vele ment a szolgabíró, úgy bizonyosan hagyatéki tárgyalás. Ha pedig a szolgabíró terjeszkedék a bricskán az alispán nélkül, nyilván községi választások folynak, de ha mellette feszeleg az esküdt is, igazságszolgáltatási körút, míg ellenben ha az esküdt csak egyedül megy, semmi kétség, egzekúció.

Az a ritkább eset is előfordul, hogy együtt utazik alispán, szolgabíró és esküdt. Ez akkor kommasszácionális bíróság. Ahhoz kell három személy, s ahhoz a három személyhez kell egy községi határ, meg egy játék preferansz-kártya útközben, amit osszanak.

Ezek az osztások pedig nagyon kellemetlenek valának, már ti. a határosítások. (Ámbár mellesleg legyen mondva, a kártya-osztást sem lehet deklarálni mulatságosnak.) Valakinek okvetlenül húzni kellett a rövidebbet az irtványföldeken, vagy a földesúrnak, vagy a jobbágynak.

S ez nekünk mindig lelkiismereti furdalásokat okozott. Mert a földesúr, az igaz, hogy csak egy ember volt de éppen az az egy ember, akit ismertünk, akinél ebédeltünk és vacsoráltunk. Ha ő nem volt megelégedve, a mi dolgunk is rosszul ment, ha pedig ő meg volt elégedve akkor a jobbágyok érezték magukat megrövidítve: ami pedig viszont istentelenség, hogy annyi ember szenvedjen egynek a kedvéért!

Ott a görbe földön, közel a Szitnya hegyhez, sajátságos állapotokat találtunk még a hetvenes évek végén is. Ott egy olyan határ is akadt, a varbókai, amelynek az ábrázatáról még nem volt fölvéve se mappa, se telekkönyv.

A jámbor tótok szántottak a hegyes-völgyes és szakadékos határban, ahol akartak is annyit, amilyen darabot megbírtak marháikkal.

Egy-egy jobbágynak a kétesztendei szántását vettük birtoka gyanánt. Ha véletlenül kidöglöttek a marhái, és keveset szántott az utolsó két évben, az az ő haja volt. Kisbirtokú ember lett belőle.

Ami aztán megmaradt, mikor az egész falu kiosztatik, az a földesúré, aki ott lakott a falu közepén egy tornácos apró kastélyban, melyet óriási jegenyefák takartak el a szem elől.

De az ilyen egyezkedésnél nem is az volt a nehéz, ki mennyit kap, azt meglehetősen szabályozta a törvény, hanem abba a kérdésbe volt összegyűlve minden keserűség, ki hol kapja ki a határban a magáét?

Sok vasvilla megmozdult emiatt országszerte, míg a kommasszációk tartottak.

Hanem a mi alispánunk, tekintetes Láczy Gábor uram, nagyon ravasz ember, akinek mindig mindenre volt egy-egy praktikus ötlete úgy, hogy alatta többnyire békességgel történtek az osztozkodások.

- Hol akarná, barátom uram, a maga birtokát? - kérdé a varbókai földesúrtól, Giléty Istvántól.

- Ott szeretném a határ északi részén, a juhaklom mellett.

- Hm... Hát csak ne tessék szólni kérem. Tessék rám bízni egészen. Tehát az a határ legjava?

- Az, s annyit mondhatok, készebb vagyok egyenkint lelövöldözni minden parasztot, mint a föltételemből engedni.

- Nono, csak nem kell tűzbe jönni. Hiszen majd eligazítok én mindent. Lássuk csak... hol akarják kivenni a parasztok a magukét?

- Természetes, ők is ott. De megmondtam nekik, hogy abból semmi sem lesz...

- Meg tetszett nekik mondani? Igenis, értem.

Mikor aztán föl volt idézve a kastély udvarába az egész falu, az alispán előadta szép értelmesen a dolgot, hogy az osztozkodásnak meg kell lennie, ezt a király rendelte így, kár ugyan a határt bolygatni, de ha már a király úgy akarja, ki tehet róla, a király megharagudott az urakra, és külön akarja őket választani a néptől, hogy ne árthassanak annak. Mármost hát itt a legfőbb teendő az, hogy állapodjanak meg, ki hol kapja a magáét. A földesúr a határ déli részén szeretné a tagját, a »hosszú árkok« dűlőjében...

Giléty uram közbe akart kiáltani, de a viceispán elhallgattatta az uralkodó szemöldök rángatásaival.

- Hát eszerint tudjuk, mit akar a földesúr, mármost hadd halljuk, mit akarnak kendtek?

A halinás tótok gondolkozva igazgatták fésűiket, melyek hosszú hajukat tartották össze hátul, azután egy csoportba verődve a kútnál, a vénebbek és okosabbak elkezdtek suttogva tanácskozni, míg végre előlépett Motovnik János, a legtekintélyesebb, s ekképpen szólott vele:

- Dicsőséges vármegye! Mi alázattal megnyugszunk a dicsőséges vármegye és a király őfényességének akaratában, hogy hadd legyen külön ami az úré, és ami a mienk, de már azt az egyet mégsem engedhetjük meg, hogy az uraság a határnak legjobb részét elvegye, mintha a tejfölt szedné le az aludttejről. Mert tudja ő, melyik a legjobb föld, neki megmondták a földkóstoló matyikuszok. Ám, ha tetszik neki, vegye ő a maga birtokát ott, ahol a juhakla van!

Erre az alispán fölkel, átül Giléty uramhoz, és elkezdi kézzel-lábbal kapacitálni, vállalja el a juhakolnál a részét, tegyen valamit ő is a népért... isten neki... no, kezet rá!

Giléty alig várja, hogy fölcsaphasson, és szent a béke - megvan a barátságos egyezség kötve.

Amíg ott voltunk Varbókán (biz az eltartott vagy öt napig), eleget unatkoztunk, még szerencse, hogy a szomszéd Selmec városból Giléty Pál őrnagy ki-kijárt, s ötösben ferblit lehetett játszani délutánonkint.

Giléty uramnak volt egy szép leánya is, ez volt az egyetlen gyermeke, de biz annak kevés hasznát vehettük, úgy járt közöttünk, mint az árnyék, búsan lehorgasztott fejjel, szép nagy fekete szemei bágyadt fényben égtek, mosolya is olyan fájó bánatos volt, mint az őszi napsugár. Ha megszólítottuk, összerezzent, s mihelyt csak tehette, elszökött a kertbe virágai közt bolyongani.

- Beteg az a lány, valami baja van - rikácsolá a katonatiszt testvér.

- Szerelmes a gyerek - szólt az őszinte tót nemes. - Az ördögbe is, odavan a leányzó. Ki kellene gyógyítani.

- Bah - vágott közbe az őrnagy -, a szerelmet házassággal gyógyítják, kedves öcsém!

- Nem, százszor nem - és dühösen toppantott a lábával. - A leányomnak ahhoz kell hozzámenni, akihez szántam. Az pedig nincs itt még! Az csak három év múlva jön el.

Giléty Istvánnak volt egy rokona, Giléty Ferenc, akinek ő kezelte a javait, s aki most külföldi egyetemeken járt. Annak szánta a szép Máriát. Amit pedig ő egyszer a vasfejébe vett, azt ugyan ki nem húzta onnan senki még harapófogóval sem.

Az őrnagy joviális ember volt, és fölkacagott:

- Ám, jól van, édes öcsém. Rendelkezésedre állok újra, mert én is szeretem a kis Mariskát. Hadd hulljon a férgese! Elfújom innen!

- Igen ám, de most nem bírom eltalálni. A leány tanult a példán, s félénken óvatosan őrzi a titkát. Múltkor azért híttam meg az egész tisztikart három nap egymásután, hogy kikutassam. Valóságos Argus voltam, de még csak sejtelmem sincs, melyik a kedvenc.

- Hm - mondá az alispán -, lettem volna csak én itt. Az én gyakorlott szemeimre kellene bízni az ilyet. Ha ugyan jól sejtem, miről van szó.

Ekkor elbeszélte Giléty István, hogy a leány valószínűleg szerelmes, ezért epeszti magát, s ez ássa alá egészségét. A házhoz nem jár más fiatalember, csak az öccse zászlóaljából a tisztek. Ezekből gyakran jön egyik-másik, kétségtelen tehát, hogy ezek közt van a »vulpes«, akit úgy szokás eltávolítani, hogy áthelyezik az ország másik végére s finita la commedia. Nincs kényelmesebb dolog a világon, mint katonatiszti szerelmeket sprengolni. Az ügy egy folyószámot kap az irodában, s ezzel vége. Hanem most az egyszer a leányka titkolódzik, amit az ördög bánna máskülönben, de napról-napra sorvadt mellette.

- Hány tiszt van a zászlóaljnál?

- Mindössze tíz, velem együtt - felelte az őrnagy.

- Sok köztük a fiatal?

- Majd mind az.

- Nincs gyanú egyikre sem?

- Nincs. A tisztek tudják, hogy akinek a szíve itt vesz, az útilaput kap, mind vigyáznak. És lehetséges az is, hogy csak a húgom szerelmes valamelyikbe, anélkül, hogy a tiszt arról tehetne. Nagy kópék az én embereim; észrevettem már rajtuk azt a fortélyt, hogy amelyik el akar menni Selmecről; elkezd a húgomnak udvarolni. De engem sem könnyű rászedni.

- Meg vannak a tisztek arcképei? - kezdé az alispán mind jobban érdeklődve.

- Megvannak.

- Mind?

- Mind.

- Hol?

- A lányom albumában.

- Ez esetben semmi sem könnyebb, mint megtudni, melyikhez vonzódik.

- Hogyan?

- Majd megmutatom ma este. Csakis arra kérem előzetesen, szíveskedjék észrevétlenül az albumhoz férkőzni s felírni, mely képek vannak benne, s mily sorrendben. Ettől függ a biztos siker.

Vacsora előtt az apa átadta a jegyzéket, mely következőleg szólt:

Első lap. Nagy Miklós főhadnagy, csinos bajuszos szőke ember, csákóban köpenyestől.

14-ik lap. Blickstein kapitány, potrohos, jól táplált ember. Egészen gyanún kívül.

15-ik lap. Marjai Dezső, csinos, kedves fiú, hadnagy.

16., 17., 18-ik lap. Családi képek.

19-ik lap. Stram József, főhadnagy, magas, hórihorgas, az életben ügyetlen, nem ideálnak való.

20-ik lap. Koczó János, anyámasszony katonája. Minden héten leveti a ló.

21-ik lap. Kökényesy István hadnagy, gazdag ember, gyönyörűen lovagol.

22-ik lap. Koller, szeplős. Nem arra való.

23-ik lap. Stummer Mihály, szép fiú, az egyik kezét elvesztette, de elegáns és kellemes.

24-ik lap. Kármán Elek, cinikus, szótalan, mogorva hadnagy.

Alig vártuk a vacsorát, ahol Lászy Gábor uramnak újra kellett festenie a maga vizsgálóbírói talentumát, melyet már eddig is egész a bravúrig vitt a törvénykezésben. Neki gyerekség volt megoldani a rejtélyeket.

- Kedves őrnagy - mondá a vacsoránál Giléty Pál felé fordulva -, jó, hogy eszembe jut, nekem egy nagy kérésem lesz önhöz.

- Hadd hallom - szólt az őrnagy szemhunyorítva.

- Teringette, ne olyan gyorsan, őrnagy úr. Előbb meg kell ígérnie, a dolgot addig elő se hozom. Egy alispánnak legyen meg legalább az az előnye, hogy biztosra dolgozik.

- Attól függ, miről van szó?

- Amit egy gavallér kér egy másik gavallértól, egy szép asszony számára.

- Akkor itt a kezem, kedves alispán.

- Jól van. Íme, hallja hát. Nem kevesebbről van szó, mint egy huszártisztről, akit nekem kell önnek adnia.

- Hogyan? Egy huszártisztet önnek?

- Ej, no, a dolog úgy áll, édes őrnagy, hogy van nekem egy kedves unokahúgom. A minap együtt utaztunk Selmecen, s valami kalap skatulyája esett ki a batárból. Egy huszártiszt, aki arra ment, lehajolt a dobozért udvariasan, s húgomnak nyújtá pár ügyes szóval. Mondhatom, nagy benyomást tett az asszonykára, s miután folyton emlegette, én megígértem neki, hogy mihelyt önnel találkozom, ki fogom eszközölni, hogy a tiszt áthelyeztessék az ő vidékére.

Mariska, ki az asztal végén ült velem átellenben, fölemelte most álmatag fejét, s figyelmét egészen a beszélgetésre irányzá.

- Nos, őrnagy úr?

- Bagatell! - felelte az őrnagy nevetve. - Holnap átfogom helyeztetni. A nevét?

- Köszönöm, kedves őrnagy - mondá az alispán, s letette a kést, villát, hogy a törzstiszt kezét megrázza. - De sajnálatomra a nevét nem tudom.

- Meglehet, nem is az én zászlóaljamból való. Ez esetben tehát...

- Ej, no... holnap be fogok menni önnel a városba, s ön bemutatja nekem a tiszteket, ha nincs köztük, akkor meglehet idegen tiszt volt, de én hiszem, hogy köztük van, s ez esetben meg fogom ismerni.

- Tehát ebben maradunk.

- Igen, bemegyek holnap. Szomorú dolog, őrnagy, midőn már ilyen alakban kell magunkat kellemeztetnünk a szép asszonyoknál. Milyen idők, milyen idők! Hej, mikor még magunkkal kedveskedtünk nekik! No, de ahogy van, úgy van! Minden kornak megvannak a maga örömei. Igaz-e, őrnagy?

- Természetesen. Ámbár megvallom, hogy én egy egyszerűbb módot is tudnék...

- Ide vele!

- Itt valamelyik albumban bizonyosan meglesznek a tisztjeim arcképei. Ön átnézheti, s megparancsolhatja, melyiket helyezzem át.

- Pompás! Ezer köszönet, őrnagyom. Ön egy lángész! Kedves húgocskám, legyen kegyes az albumot rendelkezésemre bocsátani.

Mária egész füléig vörösödött. Izgatottan fölkelt, s keze remegett, amint a székbe fogódzék.

- Ne még, ne siessen. Azért csak vacsoráljunk meg nyugodtan. Majd lefekvéskor beviszem a szobámba, s ott eszelem ki, melyik. Ohó, azt még a templárius lovagok se tették, hogy a hölgyek kedvébe járjanak szüntelenül. Amikor az ember vacsorál, akkor a saját szolgája.

Mariska visszaült, s szép márvány homloka redőkbe húzódott. Az alispán, a szolgabíró, és az őrnagy csak úgy öntötték a kedélyes tréfákat, ötleteket, de az ő lelke nem volt ott, ki tudja hol kóborolt.

Arca megfehéredett, hol újra kigyúlt. Szemei teljes fényben ragyogtak, meg beborultak újra, mintha fénytelen hólyag-burkot vonna rájok egy láthatatlan kéz.

Keveset evett, s gyakran nyúlt a falatért a tányéron kívül, amit apja azonnal észrevett, s szúrós, haragos pillantással vagy fejcsóválással adott tudtára. Én igyekeztem néhányszor megszólítani, de az igen-nel vagy nem-mel legott végét szakasztá a társalgásnak. Nagyon oda volt szegényke.

Vacsora után kiosont szobájába, s kevés vártatva visszatért egy zöld bársony albummal. De nem hozta oda az asztalra, hanem félénken letette a pohárszékre.

Újra leült közénk, egypárszor vizet ivott, s arca folytonosan sápadt maradt; szemhéjai megvörösödtek, s fehér kendőjét fázósan húzta összébb a nyaka körül.

Mikor végre felkeltünk, ő is fölemelkedett, s a távozó alispánnak átadta az albumot.

- Köszönöm, kis lányocskám - szólt, s atyailag simogatta meg szép aranyszőke haját.

A leány ránézett meredten, majd lesütötte a szemeit, s úgy ment ki bágyadtan, gyámoltalanul kezeit hátra lógatva, mintha el volnának törve.

Az alispán bevitte az albumot a szobájába, odahíván a két Gilétyt, és eléterjesztvén a jegyzéket, hivatalosan konstatálta, hogy a 24-ik lapon volt arcképnek el kellett tűnnie... nincs sehol.

Oda most egy vén dáma van téve a rokonságból.

- Aha! - kiáltá az apa. - Hol a jegyzék? Ki volt ott?

- Kármán Elek hadnagy, cinikus, mogorva - olvasta az alispán.

- Kármán Elek? Hogyan? Ki hitte volna! Nos, a hadnagy úr eszerint utazik, legalább is Erdélybe.

Azzal kihúzta a fehér kendőjét, s egy görcsöt kötött az egyik szélén, nehogy valahogy elfelejtse.

S ez a kis apró görcs azon a kendőn elég volt, hogy bekösse azt örökre, amit Ámor isten kibontott.

Olyan hatalmasok és ravaszok voltak valamikor az öregek - és a világ mégis jól ment, még a só is sósabb volt.

Most már a fiatalok a ravaszok, és a világ mégis rosszul megy, a cukor se olyan édes, mint valamikor volt!





URAK ÉS CIGÁNYOK



1884

A nagy luxus, a nagy adó, meg a nagy adósság legelőbb seperte el a dzsentrit.

Tudós urak cikkeket, egész könyveket írnak a dzsentri pusztulásáról, hogy annak így kellett történni, mert ez olyan mint a fogzás: kihull az egyik fog, másik nő helyette, nem történik semmi változás, a világ kereke tovább fog forogni.

Van aki megsiratja a nemességet, van aki azt mondja: elaggott már, hadd menjen az útból, ha korhadt!

De nem úgy van az! A világ kereke tovább fog forogni? Dehogy fog, dehogy! Hát a cigány-purdék mire valók, hogy bele ne fogóznának?

A dzsentri elpusztult - sipirc a cigánynak is. Szegre lehet akasztani a hegedűt. Nem sír már a nótán senki.

Cigány se álmodjék többet piros nadrággal; hanem keservetes könnyhullatással nézegesse, hogy szakadoznak le a címerek a kastélyok homlokzatáról, hogy kopik el legelőbb a kapu az úri portákon (amióta csukják már), aztán a bútor bent, aztán a hám a lovakon, legutoljára pedig elkopik a nemes úr ruházata.

Szegény ember lesz, a cigánynak nincs már mit adnia, de azért még mindig kevély és büszke, még mindig nemesember.

A földesurak pusztulásával egyenletesen hanyatlottak a cigánybandák is. A főbandának vége van, az elköltözött innen, valahol a külföldön csavarog, a második bandából pedig hitvány »malac-banda« lett, mely hatosokért, rézkrajcárokért húzza a szebbnél szebb nótákat... ámbár azok se olyan szépek már, mint azelőtt.

Csakis ebben a hitvány világban eshetett meg az a szörnyű csúfság a brácsoson, aki a tányérral szedegetni járt, hogy útközben mindig eleszkamatőrözött egypár hatost.

Azelőtt a százast a pofájához ütötte a nagyságos gavallér, s még másnap is ott volt a piros helye, hogy megkapta; nem lehetett eltagadni.

Holmi hatosokért még szóbeszéd se lett volna, ha ugyan a brácsos hozzányúl, de a régi világban bizony nem bántotta volna.

Most azonban megindult az inkvizíció a brácsos ellen, s az a szégyenítő rendszabály hozatott, hogy a brácsos egy eleven legyet vegyen a mutató és a nagy ujja közé, mikor a tányérral jár. Ha a légy elröpül, vagy ha nem kerül vissza elevenen, akkor biztos jel, hogy megint bűnre használta az ujjait. A legyet vissza kellett hozni minden áron, csakis akkor kapja meg a fölmentvényt a tiszta kezelésről.

De azért még mindig szívós a cigány faj. Éveken át, mióta már az urak nem járnak be mulatni a székvárosba, ha a hegy nem jön Mahomedhez, Mahomed megy a hegyhez, ők rándulnak ki sátoros ünnepeken a falvakra, bekopogtatnak a düledező rozzant kastélyokba, s kimuzsikálják azt a kevés pénzt, ami már másra kell, sok másra.

Nyitva találják az ajtót. S egy-egy szegény úr úgy veszi, mint valami egyiptomi csapást, de annyi ereje még sincs, hogy a cigánynak azt mondja: »nem lehet«. Adja a gavallért rogyásig, végkimerülésig.

Legjobban járt tekintetes Kikinday László úr, aki mikor elszegényedett, meg is siketült. Mikor a cigány hozzájött, csak a fejét forgatta, hogy nem hall ő abból egy hangot sem. Menjenek isten hírével odább.

A cigánybanda roppant elkeseredett. A prímás a hegedűjére támasztotta barna arcát bánatában, s rápotyogtak a könnyek a húrokra. Mert hiszen Kikinday volt eddig a legnagyobb patrónusuk. Szívesen muzsikálnának neki még ingyen is holtig.

- Inkább te siketültél volna meg - mondá a pikulás a brugósnak.

- Vége a világnak - ordította a cimbalmos. - Koldusbotra jutottunk.

De hiába vala minden keserűség, azért a hallását bizony vissza nem nyerte Kikinday uram, s a cigánybanda azóta, mikor végigjárta vándorútjában a kastélyokat, mindig sóhajtozva kerülte ki a Kikinday házát.

Mégis csak szomorúság! Hogy éppen ennek az egy embernek kellett megsiketülnie!

Hanem hát az történt az idén, hogy Kikinday uram örökölt nyolcvanezer forintot.

Megint úr lett. A legelső dolga volt bemenni a székvárosba, s ott elkezdeni a régi életet.

Ebéd után azt parancsolja a pincérnek:

- Küldjön el a bandáért.

A pincér nagyot néz rá, de nem mer ellenkezni. Hanem a barátjai közbeszólnak:

- Minek neked a banda, ha nem hallod.

- Hallom biz én, kedves barátom, nagyon. Nem voltam én siket sohasem. Hanem úr voltam teljes életemben, s inkább siketté tettem magamat tíz esztendeig, mintsem bevalljam a cigánynak, hogy nem bírom a nótáját megfizetni.

Hát bizony ilyen az a dzsentri... Nem javítja azt meg semmi, csak a halál. És el nem rontja semmi, még a nyomorúság sem.





HOGY TEREM A KÉPVISELŐ?



1884

Hat éve annak, hogy ott körmölgettem egy ellenzéki újság irodájában.

A »rövid hírekre« voltam szerződtetve.

Hat év! Mennyi idő. Több mint kétezer szám. Borzasztó!

Minden megváltozott azóta, csak Tisza Kálmán és én nem. Mi ketten se nem haladtunk, se nem estünk!

Azaz hogy én mégis haladtam, mert most már én a hosszú híreket csinálom, egy másik ellenzéki szerkesztőségben.

S a »rövid hírektől« a »hosszú hírekig« nagy út van! Legalábbis akkora, mint a politikában a Baross Gábor karrierje.

De hát maradjunk annál a pontnál, amikor én még a »rövid híreket« csináltam.

Éppen a választások előtt volt akkor is. A hadi stratégiák műhely e körülbelül a mi redakciónk volt.

A képviselő-principális nagyban befolyt a manőverekbe. A kerületek egy részét itt osztották fel.

Fel voltak jegyezve egy cédulán ilyen formán:

Gejte 800 frtos kerület. Nem biztos. Csipkány. 2000 frtos kerület. Biztos. Dárma, szűzföld, még a bankettet is a választók fizetik. (A sógoromnak.)

Kutyánd. Zászló és fuvarköltség. (Munkatársaknak.)

Biliny ötezer frtos hely. Nagyon kétséges. (Gazdag zsidó számára.)

S így ment ez a lajstrom véges-végig útmutató megjegyzésekkel és tanulságos tájékoztató észrevételekkel kísérve.

A principális mindég a zsebében hordta a lajstromot. S ha jött valaki, aki nagy alázatosan bekopogtatva, törvényhozónak ajánlkozott, a principális végigtekintett rajta, megexaminálta részletesen, milyenek a szándékai, mennyit költhet, s aszerint osztott neki az országból területet.

Ha azt mondta, hogy nem költhet többet ezer forintnál, akkor egy kétezer forintos kerületbe ajánlotta be. Ez volt a praxis.

- Mert a választás - mondá előttünk bizalmasan - olyan, mint a ferblijáték. Aki egyszer megadja a »vizit«, megadja aztán a »bessert« is, meg a »hívást«.

A redakcióban nagy volt az élénkség, mióta a mozgalmak megindultak. Nem múlt el egy nap se, hogy ne történjék valami. Vagy választók jöttek jelöltet kérni, vagy jelöltek jöttek kerületet kérni.

Az »elhelyező intézet« örökös mozgásban volt.

Egy komor esős napon igen kevesen voltunk bent. Az íróasztalok ott álltak elhagyottan. A két főmunkatárs közül Bécsben járt az egyik, Berkay István, és csak két hét múlva kellett visszatérnie. A másik főmunkatárs, Dorner Pál pedig kirándult Esztergomba. Egy harmadik kollega megbetegedett, a negyedik pedig felmondott és kimaradt. Minthogy éppen a hónap másodika volt, s mint III. Napóleon, az újságírók is célzatosan mindig a hó másodikán csinálják az államcsínyeket.

A szerkesztő mikor bejött, csodálkozva nézett végig az üres asztalokon.

- Hol a redakció?

Elmondtam neki, s kifejeztem abbeli aggodalmamat, hogy mit csinálunk a holnapi lappal.

- Semmit se tesz. Majd összenyírjuk a mai lapokból. Holnap nem történik semmi. Hadd pihenjenek az olvasók.

Alighogy elhelyezkedett asztalánál, tiszteletteljes lábcsoszogások hallatszottak az ajtónál, majd halk ajtókopogás, mire a »szabad« után hat darab kékbéli ember lépegetett be.

- Kit tetszik keresni, kérem?

- A nagy hazafit, e lap szerkesztőjét keressük.

Erre felállott a principális és arca egyszerre mosolygóvá lett, míg homloka ráncba szedődött, mintha a hazafiúi bánat borongna rajta.

- Mi a kutyándi választók vagyunk, lelkestől testestől demokraták és a nagyságos uram hívei, képviselőjelöltet jöttünk kérni nagyságodtól. Mivelhogy az igazi jóravaló úri emberek mind kivesztek a tájékunkról.

- Képviselőjelöltet? - szólt tettetett kedvetlenséggel a gazdánk, s elgondolkozott egy kissé, éppen mint a kereskedő, ha valami portékát kérnek, azon töpreng egy percig, hogy ugyan melyik polcról vegye le a nekik valót. - Nehéz dolog lesz, kedves barátom. Ámbár a derék kutyándiak megérdemelnék a legjelesebb embert. Nem tudtak önök előbb jönni? Az ördögbe is, lássuk csak!

Elővette a lajstromot, és ott találta följegyezve Kutyándnál: (zászló és fuvarköltség. Munkatársaknak.)

- Ah - szólt -, egy jeles emberünk van még! Egy fiatal, nagyratörő tehetség, csakhogy e pillanatban nincs Pesten...

- Mikor jön haza?

- Vagy két hét múlva.

- Az messze van - mond a küldöttség vezetője, egy köpcös pirosképű ember -, már a jövő vasárnap kellene megtartania a programbeszédet.

- Nos, azon könnyen segíthetünk. Haza sürgönyözzük azt az urat. Ha jól emlékszem, megvan a lakcíme valahol.

A principális idegesen kezdte forgatni a belső zsebeiben felhalmozott papírcédulákat; de egyiken se volt rajta a cím.

Azután hozzám lépett, és súgva kérdé:

- Nem tudja ön a Berkay bécsi szállását?

- Nem. Hiszen a szerkesztő úrnál hagyta hátra.

- Igaz, de én elvesztettem. Már most mi az ördögöt csináljunk? A kerületet mégis sajnálnám idegennek. Mikor jön meg Dorner?

- Estére itt lesz.

- Nagyon helyes. Akkor hát Dorner.

A választókhoz lépett, és így szólt derült arccal:

- A munkatársam beszéli, hogy nem szükség sürgönyözni. Tisztelt barátunk Dorner Pál, akit teljes szívemből ajánlok önöknek, még ma este visszaérkezik Esztergomból. Nem forog fenn tehát semmi nehézség, hogy a jövő vasárnap megtartsa Kutyándon a programbeszédét.

- Dorner Pál? - mond a vezető aggodalmasan. - Német neve van a tisztelt úrnak.

- Ha én ajánlom, meg lehetnek önök győződve, hogy jó hazafi és az ellenzék rendületlen híve.

Ebben aztán meg is nyugodtak, s azzal az ígérettel távozának, hogy a dolog »fait accompli«. A délutáni vonattal hazamennek, s bevárják a zászlókat. A siker biztos.

- Addig is megyünk telegrafírozni haza, hogy van már jelölt.

Hogy mit sürgönyöztek nem tudni, nem is igen törődtünk velük, csak akkor szeppentünk meg, midőn estefelé megint kopogás hallik az ajtón, s megint belépnek sorba a kutyándi atyafiak.

- Hát kegyelmetek még itt vannak? - kérdé a principális kellemetlenül meglepetve. - Azt hittem már viszi a vasút hazafelé. Nos, talán valami baj van?

Mintha kommandószóra esnék, elkezdték a fejüket vakarni valamennyien, míg aztán a legbátrabb, Felvégi Láb Ferenc uram megszólalt:

- Meggondoltuk kérem a dolgot, hm... Mert tetszik tudni, nem hogy egy vagy más, de mégis azt találjuk, hogy ha már itt vagyunk helyben, hát mégis nézzük meg azt a tisztelt urat. Mert hogy az szokás-mondás, gazda szeme hizlalja az ökröt... vagyis tulajdonképpen megkövetem alássan hogy: több szem többet lát. Már csak megnézzük - mondom a komámnak és őkegyelmeik is okosnak találják - visszajöttünk tehát, és bevárjuk.

Szó nélkül letelepedtek az üres székekre.

- De hátha csak holnap jön haza.

- Már kérem alássan - felelte mélabús hangon Méhes Istók uram -, akkor megvárjuk mi holnapig is.

Ez mindenesetre gyanút keltett nemcsak a principálisban, hanem bennem is. Miért akarják látni Dorner Palit? Jó volna megtudni! Ámbátor csinos szál ember, és csak becsületet vallunk vele, ha meglátják is.

Amint ezen töprengenék a »rövid hírek« szerkesztése közben, egyszerre észreveszem, hogy a széken fészkelődő Felvégi Láb Ferenc mándlijából egy telegram esik ki a padlatra.

Nem szóltam semmit egy darabig, mintha észre sem vettem volna, hanem azon az ürügy alatt, mintha a másik szobában volna dolgom, keresztülmenve a szobán, felemeltem a feltört sürgönyt, s egy tekintettel átfutottam a tartalmát:

Kutyánd, feladatott 4 óra 10 perc. Óvakodjanak. Nézzék meg Dornert. Itt azt beszélik, hogy veres szakálla van, és hogy nem valóságos keresztény. Mindenesetre megtekintendő.

Aha! Most már tudom hát, hogy állunk.

S visszafelé jövet ismét leeresztettem az összegyűrt sürgönyt a padlóra.

Veres szakáll! Persze hogy veres szakálla van a szegény Dornernek. De hát nem lehet-e valaki veres szakállal is jó hazafi. Ott van rá a példa Tóth Vilmos, akit éppen a veres szakálla tett naggyá.

És ezen mégis segíteni kell. Hirtelen összeütöttem az újdonságokat, s rohantam ki a lóvonaton az indóházba, hogy az esztergomi vonaton megérkezett Dornerrel előzetesen találkozhassam.

Pali megjött és igen csodálkozott rajtam, mikor így szóltam őt karon ragadva:

- Gyere, gyere gyorsan a borbélyhoz... míg be nem zárják az officinákat!

- A borbélyhoz? - szólt ő két szemét csodálkozva emelvén reám.

- Igen, igen le kell vágatni a szakálladat.

- Az enyimet? De már abból nem eszel.

- Az isten szerelméért no kötekedj. Egy mandátum csak fölér egy szakállal.

Elbeszéltem neki a történeteket, s ő maga is nagy hirtelen és örömmel állott rá, hogy a népszerűtlen tárgytól megmenekedjék.

Kipödört szőke bajsszal, szakáll nélkül lépett be egy jó félóra múlva a redakcióba Pali barátunk, s igen kellemes benyomást gyakorolt a kutyándiakra.

Hát még később tíz óra felé a Szikszai-ban a jó visontai borok mellett, víg kocintgatás és adomázás közben.

- Kellner - mondá Felvégi Láb uram, a vacsora után -, adjon egy kis papirost és egy ceruzát. Sürgönyözni kell haza!

Én éppen mellette ültem, s láttam jobb hónalján keresztül amint odapingálta a kusza öreges betűket gondolkozva:

»Láttuk. Nem igaz. A veres szakállról szó sincs. Éljen!«

Pali megtartotta a programbeszédét, és még mai napig is képviselő a kutyándi kerületből.





A SEPRŰS TÓT



1884

Mikor a lesti tótok mind haza gyűlnek, akkor lesz a közmondás szerint a világ vége.

Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ örökké tartó, mert a lesti tótok sohase lesznek otthon mindnyájan.

Művész hazája széles a világ! És a drótos tót is mi volna más, mint művész, kit az eltört cserepek messze visznek otthonról, túl a tengeren Amerikába (Gyömbér János is ott aludt egy huzamra több mint száz napig), messze Ázsia belsejébe, Kínába (hisz a kínai porcelán megérdemli, hogy megdrótozzák), még a vadak közt is van tót és azok se bántják, hanem bizonyosan csak mosolyognak rajta.

Párizs tündöklő utcáin akármikor felhangzik: »Fazikat tesik drótoztatnyi!« s nyomban előbukkan a hang mögött kurta piszkos ingével, a százrétű drótkarikával a nyakán, régi ismerősünk, Gyuró vagy Janó.

Az üveges-tót birodalma már nem ér olyan messze. A külső országokban már minden faluban van egy olyan mesterember, aki be tudja csinálni a kitört üvegtáblákat: az üveges-tótra ott semmi szükség. Marad hát itthon a hazában, s a kis gyémánt végű bicsak, mely nyiszálva szabja szét a nagy üveg-lemezeket, megszerzi neki jól a mindennapi kenyeret, meg a szíverősítő pálinkát. (Csak már valamivel nagyobbra fuvatnák a verdungos üveget ezek a gaz korcsmárosok.)

Általában a tótokban megvan az a bátor vonás, hogy küzdenek a mulandóság ellen végső leheletökig, nem hagyják elenyészni az összezúzott tányért, hanem azt kiáltják vakmerőn az időnek: »Megállj, te elrontottad, én megcsinálom.« Az üveges-tót se dobja el a félig eltört ablaktáblát, hanem megkisebbíti, s kifódja, apró farámákat illesztvén közbe.

No, de nekünk most semmi közünk se az üveges, se a drótos tóthoz, még az »olejkárós«, »vostyinás« s a fenyves tótoknak is békét hagyunk: azokkal se foglalkozunk most, akikről azt szokták mondani gúnyosan: »Ezek építették Pestet«, hanem elővesszük ama saját külön tótunkat, Sarvanyecz Matyejt, a seprűivel.

Sarvanyecz Matyej otthon telelő ember, aki télen át feldolgozza a vesszőanyagot, amit a felesége gyűjtött össze a nyíresben, s hátán hordott be a kamarába. Háromszáz, négyszáz seprő lett a téli munka eredménye.

Hanem azok az átkozott cirokseprők (bolond a föld is, hogy megneveli azt az utálatos cirokot) egészen leteszik a vesszőseprő értékét és becsületét.

Az úri házakban már csak fumigálva nézik Mátyejt a seprűivel, pedig valaha ott csinálta a legjobb vásárt. Hanem az mégis vígasztaló, hogy a cirokseprőt is legyűri a »portvis«. (Hej, be nagy tudós volt, aki feltalálta!)

Ilyen rossz idők nehezedvén a seprőkre, Matyej is egyet fordított a sorsán, s most már csak mint mellékes foglalkozást űzi a seprőcsinálást a téli napokon.

Körbe gyűl ilyenkor a család. Az asszony áztatja a vesszőket, az apró-cseprő népség pedig nyújtogatja, míg az öreganyjuk a kemence tetejéről mesélget nekik ezüst vitézekről, elásott kincsekről, csúnya boszorkányokról.

- Igaz is az? - szól közbe Matyej, ki ott ül egy felfordított szakajtón a szuszék mellett, tömérdek hosszabb, rövidebb vessző-kévétől körülvéve, s egész passzióval illesztgetve össze az egymáshoz valókat.

- Mit tudod te azt, fiacskám? - feleli az öreg fölháborodva. - Minek szakasztasz félbe, lelkecském?

- Mert nincsenek boszorkányok, anyó, azt mondom. Én, Sarvanyecz Matyej mondom azt. A boszorkányok seprűkön nyargalásznak a Gellértre? Ej, haj bolond beszéd! Hisz akkor tőlem vennék a seprőt. Nem igaz anyó, nem igaz! A seprő senkinek sem kell!

Matyejék házának egyetlen ablaka egy nagy kopár hegygerincre néz, mely olyan fehér a hótól, mint egy óriási fehér lepedőbe bújt kísértet. Mikor a legelső barna foltja támadt a gerincnek, Matyej arról tudja, hogy már tavaszodik lent.

- A fecskék most jöttek vissza a magyarokhoz - mormogja. Mikor aztán az utolsó fehérség is leolvad a hegyhátról, akkor kezdi kihányni a kalászát a gabona odalent.

Matyej már tudja ezt. Nyakába kanyarítja a »halinát« s a fölé a hosszú szűrt, úti költségül egypár seprűt vesz a nyakába, amit az úton el lehet sikkasztani, s megindul a Cserhátra vagy még messzebb, aratást keresni.

Egyedüli vigasztalója a »zapekacska«, melyet bágyadtan lógat le a szájában, élvezve orrával is a kapadohány fölfelé igyekvő füstjét.

Nem mindig jut még kapadohány sem. Gyakran szaporítja Matyej a krumpliszár szárított leveleivel, közéje keverve rózsaleveleket. Mert az igazi dohány nagyon drága. A zapekacska nagy pazarló. Szépen megénekelte róla a nagy Kollár.

Szegény kis pipácskám, kicsinke, hitvány vagy,
Bizony nem érsz talán egyetlen garast sem,
S mégis irígy szemét rád veti a király.

Matyej megtalálván a maga gazdáját, elszegődik aratónak »részből«, még arra is vállalkozik, hogy megalakítja a párokat, sőt ki is csépeli a rozst, s kinyomatja a búzát.

Lovai ugyan nincsenek, de az őt nem konfundálja.

Kieszelte már ő annak a módját. Lovat szívesen adnak neki kölcsön otthonról a szomszédok. Mert a ló meghízik míg az »ágyat« járja. Matyej úgy vezeti a dolgot, hogy ehessék közbe, amikor lehajlik.

Ha aztán az egyik gazda lovai fölveszik magokat, Matyej hazamegy, s más lovakat hoz. Szőrre legyenek csak egyformák, hogy a furfangot észre ne vegye a gazda.

Ősz felé vígan ballag haza Matyej. Két társzekér viszi utána a gabonát, a »részt«.

Ő maga is megvetőleg gondol most a seprőkre s vígan, lelkesedéssel dúdolja, amint gyalog üget a szekerek mellett:

Mátra, Tátra, Fátra,
Három legnagyobb hegy,
Mely a földet nyomja.

De amerre útja viszi, faluk és szérük mellett, néhol egyszerre elhal ajkain a vidámság.

Egy-egy bolond gőzcséplőgép zakatol bele az éneklésébe.

A Matyej szíve elszorul.

Nemcsak a nyírvesszőt tette tönkre a cirok, hanem a cséplőt is szemlátomást agyonüti a »masina«.

Szalad a világ minden dolga szanaszét, mint az összetört tál cserepei.

Ide tótok, drótozzátok meg, hadd legyen még együtt, úgy ahogy volt, egy darabig.





KI A GYILKOS?



(Választási történet)



1884

Egyik alföldi nagy városban a közügyekre nézve a legbefolyásosabb egyéniség egy rövidlátó öreg asszonyság.

Amit az öreg Máli néni akar, az történik mindenben. Mert az öreg néni fia a polgármester a városban, ki olyan népszerű, hogy akarata törvény, s ki olyan jó fiú, hogy az anyja kívánsága neki parancs.

Magának a polgármester úrnak nincsenek céljai. - Innen van, hogy minden célját eléri. Soha hozzá nem nyúlt a népszerűségéhez a saját kedvéért, innen van, hogy a népszerűsége sohase fogy, sőt inkább növekedett.

A mama azonban szeret belebeszélni a közügyekbe. S mint afféle öreg asszonyságnak, megvannak a saját kedvencei, akiket protezsál, gyámolít éspedig sikeresen. Minden kedvencét elhelyezte már. De mindig vannak újak.

Ez idő szerint a legkedvesebb embere volt Máli néninek egy fiatal ügyvéd, kit gyermekkora óta ösmer, s kinek mindennap meg szokta simogatni a haját.

A fiatal Ajtányi Istvánnál tán csak a fiát szereti jobban. No, meg Murzut, a kis fehér ölebecskét.

Murzu mindene. Az az ő lakótársa, ki ott szundikál mellette a díványon délután, kit egy ezüst láncocskán vezet maga után, ha sétálni megy, kinek csecsebecséket kötözget a nyakára, egyszóval, aki egész gondoskodását igénybe veszi.

Mit neki a fia! Az már szárnyra van eresztve. Bele van dobva abba a nagy tengerbe, amit életnek neveznek, a fiának már nincs szüksége őreá, de a kis Murzu mi lenne nála nélkül? Elveszne gonoszul. Murzunak szüksége van Máli nénire.

Jaj annak, aki a kis Murzunak lábára hágna, mikor Máli nénihez jön, az is »ingrata persona«, akit Murzu megugat. Hanem akit a kis öleb szeret, azt Máli néni is szereti. Mert az oktalan állatok okosabbak az embereknél.

Gyöngyökkel kivarrt szalag van a nyakán, s a szalagon Máli néni monogramja.

A legutolsó napokban Máli néni megígérte a szomszédból átlátogató Ajtányinak:

- No, Pista öcsém, akar-e követ lenni? Beszélek a fiammal és meglesz, úgyis azon törik a fejüket, hogy kit jelöljenek a kormánypártról, s egészen fiamra hagyták.

Ajtányi Pista kezet csókolt az öreg asszonyságnak, amint illik, az pedig így szólt hozzá:

- Hát jöjjön el holnap vacsorára, holnap nálam vacsorál fiam, megbeszéljük hárman együtt a dolgot.

Pista öcsénk, kinek régi ábrándja a képviselőség, természetesen boldog volt, és egész éjjel nem tudott aludni örömében.

Még szürkület előtt kelt fel, s amint az udvarra lépett, s kinézett a kert felé, látta, hogy a tyúkólnál szörnyen riadoznak a szárnyas állatok.

- Bizonyára a görény - gondolá. - Jó hogy megcsíplek zsiványfajzat. Úgyis jó koszttal éltél a tyúkjainkból.

Befutott a puskáért, aztán a tyúkól felé csörtetve, látta hogy szalad ki onnan hanyatt-homlok a kerten át a tyúkok kellemetlen vendége.

Uccu neki. Piff-paff. A puska eldördült, s holtan elterülve maradt a kertben a ragadozó gyilkos.

De mennyire elhűlt, midőn odaérve, dacára a hajnali homálynak, fölösmerte Murzut, a néni kedvenc ölebét.

Ott feküdt mozdulatlanul, fehér szőre összevérezve.

Borzasztó látvány volt. Megreszketett tőle.

- Istenem, mit cselekedtem?

Úgy érezte, mintha gyilkolt volna. Sötét arccal, tántorgó léptekkel sietett az udvarba, honnan lopva egy ásót keresett ki, hogy a kutyának sírt ásson, s a tetemet elrejtse. Hanem a nyakszalagot, amit Máli néni saját kezeivel hímzett, lekapcsolta és a belső zsebébe rejté. Mert a test elporlad, felismerhetetlenné válik, de e nyakörv örökös bűnjel maradna.

Alighogy elvégzé rettenetes munkáját, nyájas kiáltásokat hall a szomszéd udvarból.

- Murzu, kis Murzu! Hol vagy cukrosom, hol?

- Szent isten, ez a Máli néni hangja! - csak annyi ideje volt, hogy a kapát eldobja az üvegház mögé, az öregasszony reggeli pongyolában megállt a kerítésnél, és élesen kérdé:

- Ki van itt, ki az ott?

- Én vagyok, Máli néni, kezét csókolom.

- Mi lelte, hogy olyan korán kelt, kedves öcsém uram?

- A kertésznek akarom megmondani - hebegé zavartan -, hogy egy bokrétát kössön Máli néni számára.

- Köszönöm, fiacskám! De apropó, nem látta a Murzut?

- Nem láttam, néni - mondá a fiatalember fázékonyan, s arcát elfordította, pedig a rövidlátó öregasszony úgysem vehette volna észre rajta a bűntudatot.

- Pedig erre szaladt a Murzu... No, megállj gonosz! Nem kapsz ma kávét, selyma!

- Az istenért, menjen be néni, mert megfázik, a Murzu miatt ne aggódjék... Tán már otthon is van azóta. Nem vesz az el.

- Isten ments, hogy elvesszen. A halálomat okozná ez a csapás - mondá Máli néni távozóban. Folytonosan kiabálva menetközben: »Murzukám, kis Murzukám!«

Pista egész nap kedvetlen volt, pedig ennek kellett volna lenni legboldogabb napjának. Hiszen ma fogja ajánlani Máli néni a fiának.

Este úgyszólván remegve ment a szomszéd fehér házba, ahol olyan szívesen fogadták máskor. Úgy érezte, hogy itt ma minden szomorú, és mintha halott lenne a házban. S ő maga megremegett minden suhogástól, s minden tekintettől. Azt hitte, arcáról olvassák le a véres tettet, mely ma hajnalban történt. Oh, ha tudta volna, ha tudta volna!

Félénken nyitott be.

Máli néni az ágyban feküdt fehér vánkosok között fehér csipkés főkötőben, és a szemei ki voltak sírva...

- Üljön le - mondá tompán, szomorúan.

Pista leült és a földre szegezte szemeit. Kínos csend következett.

- Oda van - szólt az öreg asszonyság. - Murzu elveszett! Oh, a hálátlan!

S most már kitört belőle a zokogás.

- Pedig mennyire szerettem, mennyire gondoztam. Mindig vele voltam, minden falatomat vele megosztottam. Oh, Murzu, Murzu!

Pista szemeiből is előszivárogtak a könnyek.

- Szegény állat, szegény állat. Nyugodjon bele, asszonynéni.

Erre egyszerre felpattant az öregasszony majdnem haraggal.

- Nem nyugszom. Miért is nyugodnám bele? Ha elveszett, elő kell keríteni. Ki kell kutatni az egész várost, mozgásba kell tenni érte az egész országot. Van elég pénzem hozzá. Már itt volt Kajári Pál... megígérte, hogy előhozza. Mégse rossz ember az a Kajári. De menjen öcsém uram is. Keresse ön is. Lássuk, ki lesz a szerencsésebb.

A Kajári névre nagyot dobbant a Pista szíve, mert Kajári is képviselő akar lenni, s bizonyosan az asszonynéni kegyeit jött kikérni.

- Mindent megteszek, semmit se sajnálok. Az lesz a követ, kedves öcsém, aki legelőbb hozza haza a Murzut.

(No, ha csak akkor leszek követ, úgy sohase fogom látni a pesti országházat.)

- Megyek hát, asszonynéni, kezeit csókolom.

- Igen, igen, menjen és keresse. Én addig haldokolni fogok, és fel nem kelek, míg a Murzu elő nem kerül.

Másnap egy eredeti ötlete támadt.

Hiszen nem egy fehér kutya van a világon!

- Miért ne hozhatnék én a néninek egy másik fehér ölebecskét az övé helyett. A kutyák szerencsére nem tudnak beszélni Aesopus óta. A néni meg nem ösmeri meg, kivált ha a saját nyakszalagját ráteszem.

Ajtányi kiment a városba, az utcákba, s egész nap nem nézegetett egyebet, mint kutyákat, végre talált egy Murzuhoz hasonlót, s hogy ne szaporítsam a szót, megfogta az utcán, hazavitte, rákötötte a nyakszalagot, s elvitte a néninek.

Az egész házban kisütött az öröm napja. Az öreg néni nyakába borult Ajtányinak, össze-vissza simogatta az ál-Murzut, s amint az egyre húzódék tőle, azt is igen természetesnek találta:

- Érzi a bűnös voltát a kis zsivány. Ni, milyen félénk ni, hogy nem találja itt magát! Rossz fát tettünk a tűzre, Murzukám.

A néni megint boldog lett, s Ajtányinak meghálálta a szívességét, a polgármester csakugyan őt jelöltette ki követnek.

Azonban egy napon, mikor éppen egy kortes-lakománál ültek, melyet a néni adott, benyit a szobalány, hogy egy úr akarna az asszonysággal beszélni.

- Kérdezd meg, mi tárgyban?

A szobalány bejött.

- A kutya felől.

- Ah, az én kutyám végett? Nos, ereszd be azt az urat. Mit akarhat vajon mondani?

A jelölt elsápadt, pedig éppen az egészségére tósztozott valaki. No, de sápadtságát arra vették, hogy délután nagy dolog vár rá; a programbeszédét kell elmondania.

Az idegen úr benyitott.

- Asszonyom! Én tudomására jöttem annak, hogy az én kedves fehér ölebem nagyságodnál van.

- Hogyan az ön ölebe, uram? Itt csak az én kutyám van!

- Bocsánatot kérek, én mégis azt állítom, hogy az az én kutyám. Ha megengedné talán, hogy láthassam.

- Nagyon szívesen, uram, de biztosítom...

- Hozassa elő, mama - szólt a polgármester -, azt azonnal meglátjuk. Milyen névre hallgat az ön kutyája?

- A »Pálma« névre, s azonfelül a jobb fülén egy kis, alig észrevehető lyuk van.

A Murzut előhozták.

- Pálma - kiáltott az idegen; és a nyelvével csettintett.

Az öleb örvendezve futott gazdájához, és a farkát csóválta örömében.

- Íme, asszonyom, itt a lyuk is a jobb fülén. Az én kis kutyám ez!

- Úgy van, mama, ez a kutya, semmi kétség, ezé az úré!

- Valóban - hebegé Ajtányi -, én tévedhettem, a kutya éppen olyan színű, mint a Murzu...

- Uraim és hölgyeim, eszerint a dolog rendben van - szólt az idegen -, s kutyámat elvihetem?

- Megálljon, uram! - kiáltá az asszonyság kétségbeesetten. - Hogyan kerülhetett kutyájára az én tulajdon kezeimmel hímzett szalagom?

- Mikor a kutya elveszett, asszonyom, akkor e szalag nem volt rajta.

- Akkor hát ön tette rá azt - mond az asszonyság üveges szemeit irtózattal meresztve Ajtányira. - Hol vette ön akkor a szalagot. Úgy van, úgy van! Ön a gyilkos, ön a gyilkos!..

Ajtányi egy szót sem bírt kiejteni, kékült zöldült, gyulladozott.

Minden szem reá meredt.

»Hol vette ön a nyakszalagot?«

S erre bizony nehezebb volt megfelelni, mint arra, hogy mi lenne, ha a habarékpárt győzne a választásoknál?

Ilyen bolond kutya-históriák is esnek hébe-hóba.





RÓZSASZÍNŰ ROZSDA



1884

Kapornoki János uram ökrökkel kereskedett. Ezek a kétszarvú oktalan állatok már akkor is hálával viselkedtek a hóhéraik iránt, s úgy felgazdagították Kapornokit, hogy mikor egyszer megharagudott a feleségére, istentelen hivalkodásában egy szakajtó ezüstpénzt vitt ki a répás földjére, s elvetette bele a szép lázsiás tallérokat.

- Hadd nőjjön már pénz is egyszer a litkei határban.

A felesége persze legott felszedette a szolgálókkal, a falusi gyerekek még mai napig is pénzkeresni járnak a répás földre.

Nőtt is a pénz, de nem az, amit elvetett, hanem az, amit otthon hagyott, elannyira, hogy Kapornoki uram sokszor mondta dölyfösen:

- Az istennek is csak egypár forinttal van többje.

De még pénzénél is kevélyebb volt lányára, Juditra, s amint csodás szépségben növekednék eladóvá, kezdett megijedni attól a gondolattól, hogy valamelyik fiatalember belebotlik (nagyon útban van az arca is, az erszénye is), s elveszi feleségül.

- Nem, nem, ezt nem kapja meg, csak vagy egy alispán, vagy pedig egy herceg a király famíliájából. Másfajta embernek nem adom, isten engem úgy segéljen.

Annyiszor elmondta, majd kedveskedve a gyermeknek, majd keserűen a lehető elválásra gondolva, hogy később rögeszméje lett.

Minthogy pedig királyi famíliából származó hercegek nem igen jártak Litkén, az alispánok pedig feleséges emberek voltak, a szép, gazdag Kapornoki Judit pártájára kezdett apródonkint rászállni a rozsda. Pedig be sok szem nézte vágyakozva nyúlánk, egyenletes növését, beszédes szemeit, kívánatos piros száját, szelíd nyájas mosolygását.

De mit ér, ha olyan szeme legfeljebb tán a palatinus lányának van, hogy a mosolyából alispánok támadnak.

Alispánok pedig ez időben valának Bükky István és Libercsey Ádám. Mind a kettő hatalmas ember. Arra ugyan gondolni sem lehetett, hogy ezeket valaki eltolja onnan, ahová beültek. Olyan potentát csak egy van: a halál.

A megyei rendek nem szerették ugyan Bükkyt, de akkor még nem volt kieszelve, mint most, hogy az olyan hivatalnokot, aki nem tetszik otthon, felküldik képviselőnek.

Úgy álltak tehát a dolgok, hogy vagy az öreg Kapornokinak, vagy az alispánoknak okvetlenül meg kellene halniok, hogy Judit férjhez mehessen. Amire azonban egy csöpp kilátás sem volt, mert friss jó egészségben valának. Sőt mintha összebeszéltek volna, még tokát is eresztettek mind a hárman.

Igaz, hogyha a betegség nem is teszi, nekem, mint e krónika írójának, jogom volna elpusztítani tetszésszerinti halálnemmel akármelyiket, de én se teszem, mert soha embert nem öltem - még elbeszélésekben sem.

Ilyen viszonyokon, mindenki láthatja, csak véletlen fordíthat, s ez abban következett be, hogy Bükky egyszer haragjában valami jelentéktelen feleselés miatt arcul ütötte Bory Mihályt, a megyei iktatót, és elkergette a hivatalból. (Pedig kár volt belekóstolnia a Bory-famíliába, mert az visszaharap.)

Nem rossz fiú volt Miska, csak egy kicsit hóbortos és makacs. A hivatalát is jól vitte. Tessék megnézni az iktatókönyvet, rendesen van bevezetve minden. A magyar »beadványoknak« még a rövid kivonata is odacsapva velősen. Azért mondom magyar beadványoknak, mert ha németnyelvű ügydarab érkezett az iktatóba, arról szokás szerint csak ennyit jegyeztek be: »Német írás«. Hogy mi a tartalma, az a régi vármegyének mindegy volt.

Igazságtalan eljárást még az ég is büntet; kezdtek azóta mindenféle csodák történni.

A kékkői várban penészes pergamenen (maga az öreg Bory Gábor vakarta le róla a penészt) megtalálták a háromszáz esztendő előtt élt Laurencius barát jóslatait, melyek szerint a vármegye fele részét akkor öli el a kolera, mikor egyszer olyan alispánja lészen, aki a feje búbján viseli a térdekalácsát. (A hívők nyomban kitalálták borzadozva, hogy ez alighanem a kopasz Bükky István.)

Ahol a litkei erdő összeér a talpadi pagonnyal, a híres sziklai forrásnál az történt, hogy az ott őgyelgő Bory Mihály előtt kettévált a szikla, s egy hófehér szakállú aggastyán lépett ki belőle, megszólítván őt imígyen:

»Kedves atyámfia, Bory Mihály! Én az isten képibe jövök hozzád, kit ő szent felsége kiszemelt az emberiség megmentésére a közel romlástól. Én ezentúl minden pénteken megjelenek előtted, ha egyedül jössz, s közlöm veled az Úr akaratát. Gyűjtsd össze a népeket, s te is közöld ővelök!«

Bory Mihály elvállalta a mandátumot; beállott szentnek. Nem olyan rossz hivatal volt az most, mint valamikor Loyola Ignác korában.

A babonás hegyi nép közt gyorsan terjedt a csoda-eset. Ezrek és ezrek sereglettek a szent sziklához csütörtöki napokon, mert ezeket rendelé ünnepeknek.

A papok ijedten szaladgáltak a vármegyére, tegyen valamit az istenség ellen, de a vármegye lassan mozdult, mikor az isten dolgáról volt szó - bezzeg mozdult aztán, mikor majdnem a megyeház fedeléig harapódzott a veszedelem.

A szent aggastyán kijelentette: utakat nem kell csinálni, mert minden úton kiviszik Magyarországból a kincseket; egy napon megjóslá, hogy éhség, döghalál lesz, ha Bükkyt tovább is megtűrik az alispáni széken...

Csodálatos bigott rajongás lepte meg a tömeget. Mintha a levegőben lett volna, mindjárt beszívta mindenki. Szinte megmagyarázhatatlan. Kaszás, vasvillás emberek szervezkedtek a falvakban. Apró táborok indultak mindenünnen a litkei erdőbe, hogy onnan a székváros felé nyomuljanak, Bükky halálát követelni.

- Hova mentek? - kérdé egy ilyen dühödt csoporttól Gáloson Farkas András uram.

- Megyünk lerombolni a megyeházát és bevetni sóval a fundusát.

- Más alispánt kívánunk! - kiabálta Litkén az öreg Bory, kinek a keze alkalmasint mélyen benne volt a fölkelés szervezésében, mint ahogy benne volt a Kapornoki pénze.

- És ugyan kit akarnak, Bory bácsi? - puhatolá Judit.

- Kit-e, húgocskám? - veté oda negédesen az öreg. - Ha csak akkora bajuszkád lenne is a szép piros ajkad fölött, mint az egérkéé, hát bizony mindjárt téged választanánk meg!

De Kapornokinak volt jelöltje, az elpusztult Dezsery úrfiakból az idősebbik. Az rögtön elvenné Juditot.

Csakhogy annak meg a szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy ő valaha másé legyen, mint a Miskáé, aki most olyan rossz útra lépett. Bizony szomorú vége lesz, ha meg nem őrzi az az isten, akiből ő csúfot csinál.

Atyja nem is gyanította, mi viszi Juditot a processziókra; hogy egy növekedő szenvedély, ő azt hitte, az alispánbuktatás játékát csinálja, beletüzeli a fiatal Boryt; az ugyan eszében sem fordult meg, hogy esdő szavakkal lebeszéli:

- Hagyj fel, Mihály, e népbolondítással! Meglásd, nagy szerencsétlenségbe visz őrült bosszúterved. Mindig megborzadok, valahányszor az öreg asszonyok a kabátod szélét csókolják.

S míg Mihály a sziklára állva prédikált a hívőknek, azalatt ő csendesen letérdepelt magányos fa alá, és visszaimádkozta a bűneit azon nyomban.

- Ne hallgass rá, istenem, ne hallgass, ki mindentudó vagy, ne tudd ezt az egyet!

Csütörtök délután gyűltek össze a litkei erdőben a lázadozók, kaszával, vasvillával a kezükben, olvasóval a nyakukban, asszonyok, férfiak, gyerekek vegyest zajongtak.

Valaha csata volt e helyen. Rákóczi verekedett ott a labancokkal. Egy-egy csontdarabot vet ki a föld néhol. Valami lóé volt, vagy labancé - mert a kurucét ki nem vetné... Záporeső után sűrűn fehérlenek szerte ezek a régi könnyű csontok, s amint végigfut a szél az erdőn, gurítja őket, zörögnek a haraszt között...

S a fák, ha zúgnak, holt katonáknak altató talán, de élő embereknek sokat beszélnek a zúgó gallyak - hát még a hallgató csontok!

Hanem hiszen eleget beszél Kapornoki uram is, aki izgató dikciót tart a kaszásoknak, ekképpen végezve azt:

- Csak bátran viselkedjenek kegyelmetek. Ha a vármegye nem enged, felmegyünk magához a királyhoz, és tőle kérünk új alispánt.

Felkapja ezt az ideát Szomor Ferenc uram Kiskérből.

- Ha már a királyhoz megyünk, ne fáradjunk hiába. Azt mondom én kegyelmeteknek, minek nekünk ez a ringy-rongy megye, köröskörül a tótokkal, mintha daróccal szegnék be a selyembársonyt. Ha már benne vagyunk, repesszük ki belőle a magunk országát, és csináljunk egy külön vármegyét a palócoknak. Maradjon meg azoknak Bükky István, mi akkor úgyis két külön alispánt választunk!

Szomor Ferenc terve leírhatatlan lelkesedést szült. Az öreg palócok kalapjaikat hajigálták fel a levegőbe örömükben.

- Meglesz, ha addig élünk is! - kiabáltak. - Éljen a litkei vármegye!

Kapornoki János a mellére ütött kevélyen.

- Én építtetem fel a megyeházat a saját költségemen, ötvenkét ablakkal, tizenkét kéménnyel.

Halápi Imre Kesziből imígy szólt:

- Olyanok vagyunk a tót szájában, mint a cukorkocka. Minden lélegzetvételnél odaragad nyelvéhez valami, míg egyszer egészen elolvadunk. Legyünk külön ország, atyafiak!

- A király is örülni fog neki - jegyzé meg rekedt hangján litkei Tóth Pál -, legalább lesz egy elkerített virágoskertje emberekből.

Száz meg száz meglóbázott kasza csillant meg a levegőben minden új beszédre, s lelkesült kurjantások verték fel a karancsi hegy visszhangját. Közel és távol tüzek égtek a pázsitos tisztáson, gúnyosan pislogva, s nagy füstöt eregetve, mely ott kóválygott a fejük fölött, mintha a felhőknek lenne árnyéka. A tüzek mellett gulyáshúst főztek katlanokban az asszonyok. Körös-körül a, hegyi utakon és az ereszkedőkön folyton gyülekeztek közeli falvakból a palócok, a király kertjének virágai.

Mert a krónikák e gúnynéven tartották fenn első és utolsó elszakadási mozgalmuk történetét.

Hanem keltett is rémületet mindenfelé a parasztlázadás nagyított híre.

Nosza, rögtön összeverődött megyei urakból egy küldöttség, mely fölkereste Bükky Istvánt, hogy mondjon le az alispánságról. Sok vért megkímél, ha lemond. A nép lecsillapszik, ha kitér útjából. Hozza meg azt az áldozatot a közjóért. Hiszen az okosabb enged.

- Az okosabb engedhet - felelte Bükky István ridegen -, de nem a hatalmasabb!

- De a kastélyainkat dúlják fel.

- Fölépítitek!

- De magunkat is lemészárolhat a tömeg.

- El foglak temettetni.

- De a te életedre vágynak legfőképp.

- Hát akkor odaviszem nekik.

S kiszólt, hogy a négylovas kocsija előálljon, húsz pandúr és huszár nyomban lóra üljön.

Míg a lovakat befogták, előhívatta a várnagyot.

- Várnagy! Ha vissza nem találnék térni az új alispán választásig, mindennap egy parasztot fogat a megyeház előtt, s déli harangozáskor tizenkettőt vágat rá. Ez az én alispáni végrendeletem. Megértette?

Jól esett elgondolni, hogy még a halála után is botoztatni fog.

Önök mosolyognak ugye, hogy ezek a kiskirályok ilyenek lehettek. Rozsdás kor, mondják, rozsdás emberek, rozsdás intézmények!

Ha rozsda is, de rózsaszínű! Oh, be kár volt leszállni hagyni rájok olyan hamar...

Öreg, korhadó hidak mellett még most is gyakran van egy oszlopra akasztott fekete tábla e felirattal: »A sebesen való hajtás tilos«. A stílusról látszik, hogy ezt még a régi vármegye rendeli így. Jó lett volna azt megfogadni az egész országnak!

Az alispán még abban az órában elindult szembenézni az izgágákkal és szétverni őket. Uzsonna táján ért oda, de az elöl poroszkáló huszárok lovai visszahőköltek a csillámló kaszaerdőtől.

- Forduljon vissza, tekintetes uram! - kiálták a hátráló lovasok.

- Csak hajts előre - parancsolá a kocsisnak s mint hajdan Imre király, megfenyegette ujjaival az ingerült tömeget. - Majd meglátom - kiáltá harsányan -, ki meri kezével érinteni a vármegye első alispánját!

Mintha megjuhászította volna őket a vakmerő föllépés, leeresztették a kaszákat, s a négy tajtékzó paripa lassan át kezdett hatolni.

- Miért nem takarodtok haza? - ordított rájuk Bükky. - Hát illik ez okos magyar emberekhez?

- Illik vagy nem illik! - süvítette vissza Bodajki Mátyás, az óriás, Barkanyról, s odaugorván, megfogta az ostorhegyes zabláját. A lovak fölágaskodtak.

- Vágd el a kezét! - parancsolá az alispán az egyik huszárnak.

Az kirántotta kardját, s egy nyisszantással elvágta a zablát tartó kezet.

Hanem iszen nem is kellett egyéb, csakhogy vért lássanak a király kertjének virágai. Mintha a levegőből potyogtak volna egyszerre, palóc-palócra gurulva, boglya támadt belőlük minden pandur testén. Egy pillanat alatt lefegyverezték, legyűrték valamennyit, s vitték be őket a közeli pincékbe elcsukni.

Ez a váratlan diadal egészen elrontotta a megindult mozgalmat. Hiszen nincs itt már jóformán semmi tennivaló. Az alispán el van fogva, nem kell lerombolni a megyeházat. (Most már legalább a sót is meggazdálkodja Bory Gábor uram, amivel be kellett volna vetni a fundusát). Most már akár haza is mehetünk! Nem lesz se éhség, se kolera többé!

A ravaszabb palócok, csillapodván mérgök, hazaszéledtek, a többire bízván, üssék agyon Bükkyt.

Voltak, kik legott törvényszéket akartak tartani.

- Én a halál ellen szavazok - hajtotta Perky Barnabás Szelényből -, hanem vigye ki a tekintetes urat egy deputáció Amerikába, s ott el kell adni rabszolgának. Még csinos, izmos ember, jól megfizetnek érte.

A legtöbben azonnal akartak végezni vele, mert ki tudja, mi történik; a megye hatalmas, hátha kiszabadítja?

- Az nem lehet - ellenveté Kapornoki -, az én pincémre rá nem akad idegen élő ember, de ha ráakad is, kulcsa a prófétánknál van.

A nagy tusakodást eldöntötte végre a szép Judit, látván az alispán életét veszedelemben, a leglármásabbakat is elhallgattatta azzal: várjanak holnapig, míg Mihály a szent öregtől kér tanácsot. Nem volna illendő nélküle cselekedni.

Napszálltakor szétoszlott a tömeg a litkei erdőből; ki hazament végképpen, ki pedig csak Litkén húzódott meg bevárni a holnapi eseményeket.

Cudar förgeteges éjszaka következett. Még a hold se világított.

Hiába is világított volna ma, az alispán úr úgysem élvezheti vala ábrándos sugarait. Ott feküdt a pincében a puszta földön, s fejét egy hordó dongájához támasztva, elmélkedék vajon van-e ennek az esetnek mása a történelemben?

Nincs! Királyokon, hercegeken megesett már, hogy fogságban kínlódtak, de egy alispánnal talán a világ kezdete óta se történt még ilyen dolog.

No, ezt megíratom a főjegyzővel, ha hazaérek, és betesszük örök elmékezetül a levéltárba.

De hátha nem érek haza? Hm? Hátha agyon ütnek ezek a gazemberek?

Úgy éjfél táján elkezdett dideregni, fogai vacogtak. Majd a szíve szorult össze, s ajka imádságot rebegett. Ő, aki annyi folyamodást dob el kedvezőtlen válasszal naponkint, most maga is folyamodást intézett az istenhez, hogy mentse ki ebből a bajból.

Hogy még egy alispánnak is folyamodni kell! A saját szájával! Borzasztó!

S ím alig végezé, megcsikordul künn a zár. Megremeg: egész teste lúdbőrzik. Tán veszteni viszik?

- Alispán úr! - suttogja egy hang lágyan, kellemesen. - Jöjjön, szabaduljon meg!

- Ki az? Ki van ott? - riadt fel gyanakodón.

- Pszt... lassan! Mindenütt hallgatódzhatnak. Egy lány van itt, aki ki akarja menteni. Erre, erre!

Az alispán remegve, reménykedve botorkált ki, s tele tüdővel szívta magába a friss éjjeli levegőt.

- Meg akarják ölni... siessen innen!

A rab ránézett az előtte álló alakra, de a sötétben csak körvonalait láthatta. Sudár növésű volt, s fiatalnak, szépnek kellett lennie. Lihegett szegényke, s aggodalmasan nézett szét az éjbe. Egy nagy kendő volt a fején, azt összébb vonta a válla körül fázékonyan. A szoknyája, ha mozdult, csicsogott a csataktól. A megázott füvek útközben mind beletörölték a könnyeiket.

- Köszönöm, lelkem, amit értem tett. Hogy jutott a kulcshoz?

- Ne törődjék azzal. Két kulcsa van ennek a pincének, de az egyikről senki sem tud, csak én.

S hogy ezután se tudjon senki, kihúzta a zárból, s eldobta messze a hegyszakadékba.

- Mondja meg, ki maga - sürgeté az alispán hálateljesen -, tudjam nevét legalább, hátha megszolgálhatom valamikor.

- Nem lehet - hadarta a leány -, és mégis, mégis lehetne egyszer egy kérésem... nagy kérésem.

- Esküszöm, teljesítem, akármi. De nevét tudnom kell, ha meg akarom aztán ismerni.

Megrázta fejét dacosan, haja kibomlott a kendő alól, s mint egy tejút, csillámló fehéren futott le a derekán.

- Oh, nem mondhatom meg - azonban...

Egyet lépett, s hirtelen elhatározással szólt:

- Hajoljon le hozzám!

- Mit akar?

- Lejjebb... no, még lejjebb!

Félretaszította a kendőt válláról, s gyorsan kikapcsolá a mellénykéje két felső gombját: látni lehetett a sötétben is gömbölyű nyakának hattyúfehérségét.

- Harapja meg a nyakamat - mondá a fejét elfordítva.

- Én? - hökkent meg Bükky István uram. - A nyakát harapjam meg? Mire lenne az jó magának?

- Elég, ha én tudom, harapja meg, siessen!

Hát mit tehetett volna mást, mint hogy kivicsorította a fogát, s hozzáértette a nyakához. Olyan sima volt az, olyan édes volt az, hogy szava sincs annak!

- Jobban... ej hát, jobban - sürgeté a lány türelmetlenül.

- Félek, nem fáj-e majd? Ejnye - de jóízű!

- Még erősebben egy kicsit! Elég, elég! - szisszent föl. - Most már csak menjen ezen az úton balra! Most már rám fog ismerni a fogai helyéről, ha odamegyek, isten áldja meg!

S ő maga is futásnak eredt a falu felé, ott hagyván tűnődve az alispánt, hogy milyen ördöngösen leleményes leány ez, és milyen jóízű nyaka van...

Utána nézett, míg csak láthatta, mintha egy szétfoszló álom lenne... Majd megindult ő is keresztül-kasul a földeken torony irányában, a város felé.

Nem tért be sehova, nem csapott zajt, nem szólt senkinek. Hadd legyen az is csak álom, ami az alispánnal történt. S reggel, mikor a többiek keltek a megyeháznál, már ő is talpon volt, s úgy osztá a parancsait, mintha semmi se történt volna.

No, de nem is valami nagy eset. Hisz az egész dolog csak egy levágott kéz és egy megharapott nyak!...

De hát a húsz pandur? Ezeket már csak azért se lehet ott hagyni, mert csupa újdonatúj ruha és fegyver volt rajtuk. Az ember olcsó, ingyen terem a vármegyének, de a ruha méregdrága!

Két század katona ment másnap a litkei erdőbe, megfékezni a hóbortos mozgalmat.

A vezető kapitány, egy jó öregúr, mindenek előtt barátságosan kihirdette a megye üzenetét, hogy mindenki haza mehet, aki békét akar, aki azonban nem akar békét, az álljon ki, mert azt meglövik.

A jó palócok megigazgatták erre a fésűiket hosszú hajukban, s szépen elpárologtak a kaszáikkal, ki erre, ki arra.

Csak az egyik csapatvezérben, Halápi Imrében volt annyi vakmerőség, hogy odaállt kihívó arccal a kapitány elé:

- Hát a külön vármegye dolgában nem hozott az úr üzenetet?

- Nem mondtak nekem erről, édes fiam, semmit, hát én se mondhatok.

- Tökéletesen igaz - felelte Halápi Imre, és ő is hazament fejcsóválva.

Ezzel a fejcsóválással ért véget a palócok néhány napos forradalma.

Csupán Bory Mihály elfogatására volt még kiadva kemény parancs. Fejét veszik nyilván, ha megcsípik. Hat napig üldözték hiába. A nép azt beszélte, a szent aggastyán vitte magával a sziklába. Hanem az asszonyokban legyűrte a pletyka a babonaságot: kitalálták, hogy bizonyosan vele bujdosott Kapornoki aznap eltűnt leánya is. Hisz csak a vak nem látta eddig, hogy élnek-halnak egy másért.

Igazuk volt, hetednapra együtt fogták el őket a csalánkai csőszházban. Az első alispán ebédnél ült otthon nagy társaságban, mikor jelentik, hogy éppen most kísérik be a főkapun a szeretőjével elfogott prófétát.

A vendégek közül nagy kíváncsiságot mutatott némelyik, kivált az alispánné.

- Hadd jöjjenek hát be - intézkedék az alispán. - Addig lássuk őket, míg a börtön penésze le nem sorvasztja. Mert bizony megülik jó darabig.

Beléptek. Dacosan, gyűlöletteljes tekintettel az egykori iktató, szelíd megadással Kapornoki Judit.

- Nos, ide értünk? - mondá Bükky István gúnyosan. - Hosszú keze van a vármegyének, ugye?

Bory elvörösödött, felelni akart, de a Judit egyetlen óvó pillantása megnémította.

Az uraságok és a dámák megbámulták őket, nevetgélve és sugdosva.

- Vigye őket, várnagy - mond a házigazda, látván, hogy már a hölgyek beteltek velök. - Zárja külön-külön cellába!

Judit felemelte bágyadt fejét, s egy lépést tett Bükky felé:

- Egyetlen szóra, kérem...

A megszólított vállvonogatva ment közelebb.

- Bocsásson bennünket szabadon - esengett halkan.

- Ej, szép leány, az esze ment el?

Judit lesütötte fejét szégyenlősen, majd sólyomtekintetet vetve a társaságra, néz-e oda valaki, egy gyors rántással felszakítá nyakán ruháját.

S ott látszott a vakító fehérségen négy kék petty, négy fog harapásának a helye...

A viceispán gyengén elpirult.

- Várnagy - szólt tompán. - Eressze őket szabadon. Ezennel rendelem!

A vendégek csodálkozva ugráltak fel helyeikről.

- Mi történt? Hogyan tehetted?

- Víz oltja a tüzet - mondá a hatalmas úr -, ti talán nem értitek, de így kívánja ezt a közjó.

Az alispánné idegesen vágott közbe:

- Mit mutatott neked ez a személy? Mi volt az a nyakán?

Bükky félig kelletlenül, félig mosolyogva felelte:

- A »sigillum secretum«. A titkos megyei pecsét.





AHOL A VÍZ IS VIRÁGZIK



(Életképek)



1884

Mikor fiatalabb voltam (mert voltam ám én is fiatalabb), egy alföldi emberrel kerültem össze a vác-bécsi vonalon egy vasúti kupéban.

Megismerkedtünk, s minthogy se én nem voltam soha az Alföldön, sem ő a Felföldön, elkezdtük mindenikünk a saját országát dicsérni.

- Ön még nem volt az Alföldön? - szólt csodálkozva. - Hogy bírt úgy fölnevelkedni, uram?

- Hát csak megnőttem. Hanem, hogy ön sohase látta a mi Felföldünket, az igazán sajnálatos, Hisz ön akkor nem ösmeri, nem látta Magyarországot! Tündér völgyeinket mosolyogva, kevély várainkat mogorván búslakodva.

- Ej! Hagyjon nekem békét a magok rom-falaival. Különb falak azok ott minálunk. Egy-egy háromezer holdas tábla rengő aranykalászból.

- Igen. Amikor a Tisza meghagyja.

- Mit bántja a Tiszát! A Tiszát nem adnám oda a Dunáért sohasem. Mi az a Duna a magyaroknak? Legfeljebb az Attila hármas koporsóját mossa mélyen alul, de a mi Tiszánk meg puha derékalja szerelmes legényeknek, lányoknak. Minden nóta ott terem, s onnan röpüli be az országot. Néha az igaz, hogy megbolondul a Tisza, de máskor meg olyan kedveskedő jó víz, hogy még ki is virágzik...

- Hát a mi kavicsos földünk odafent? Arany, ezüst, kőszén van a belsejében.

- Hát a mi saját madaraink, a túzok, kócsag?

- Hát a mi erdeinkben a temérdek vad?

- Bolondság! Nálunk terem a legbecsesebb. A huszár a király számára.

- Elhiszem önöknél szebbek a férfiak, de a leány meg nálunk terem a huszár számára.

Addig-addig folyt ez a versengés, míg egyszer csak meghódoltunk mindenik a másiknak.

Ő azt ösmerte el, hogy mégis valami az, hogyha a földet elunom művelni kívülről, elkezdem belőlről.

Én pedig azt ösmertem el, hogy az mégis tündér ország, ahol a víz is kivirágzik.

Hanem egyben nem bírtunk megegyezni, hol ér többet az ember, hol eredetibb, hol okosabb, hol poetikusabb.

- Ej, hátha ebben is kapacitálhatnánk egymást.

- Hogyan? Hiszem ön agyon licitálja az embert a jelzőkben.

- Tudok én egy módot. Úgyse alhatunk a kupéban, mert bundánk nincs. A jelzők nem érnek semmit, mert a jelzők nagyítanak, de nem színeznek. Csak az események színeznek. Beszéljük hát el felváltva a jellemzőbb eseményeket. Hiszen minden vidéken vannak oly történetek, amelyek egészen a vidéket és annak embereit mutatják.

- Helyes. Tehát elkezdem én - szólt az alföldi ember élénken.

Szivarra gyújtottam s fejemet elhelyezvén a pakktáskámon, kényelmes fekvő helyzetbe tettem magamat.

- Kész örömmel hallgatom. Tessék elkezdeni.

- De előre mondom, hogy ne kívánjon valami érdekes históriákat tőlem.

- Az ördögbe is, tele van a táskám regényekkel és beszélyekkel. A szerelem egyforma, uram, úgy a Felföldön, mint az Alföldön. Arra nem vagyok kíváncsi. De hiszen ön jól tudja, mit akarok.

- Nagyon jól van. Az első történetemnek ez lesz hát a címe:

I. MIRE JÓ A DIALEKTUS?

Most már ott nyergeli a Tiszát az új pompás híd Szegednél. A daruhoz és a kócsaghoz még egy saját külön madarat kapott az Alföld, mely ott rebbentgeti szárnyát a híd hatalmas oszlopain. Ennek a madárnak a neve főnix.

Úri állapot ez most. A modern híddal bizonyosan bejött a modern vámszabályzat is. Minden gyalog ember fizet a hídon ennyit, s minden szekér ennyit. Könnyű ezen eligazodni.

Hanem valamikor régen, a német időkben, midőn még a régi hajóhíd állt, melyet minden érkező hajó előtt szét kellett szedni (s addig megszűnt a közlekedés a két part között), az volt a városi statútum, hogy a szegedi polgár nem tartozik vámot fizetni. Jól esett a cíviseknek is, ha megtehették magokat nemesembernek.

Nagy privilégium volt ez, de nem nagy bölcsesség! Mert ötven-hatvanezer lakossal bíró városban nem ösmerhetnek a vámszedők mindenkit. Lehetetlen volt tehát az ellenőrzés. A vidékbeli emberek is ingyen jártak a hídon, azon titulus alatt, hogy ők is szegediek. Ilyen rendszer mellett csak az fizetett vámot, aki éppen akart, s a híd alig jövedelmezett valamit.

A nemes magisztrátus évtizedeken törte a fejét, miképp lehetne elejét venni a visszaéléseknek? Új meg új szabályzatok hozattak. Az egyik lángész is kigondolt valamit, a másik is, de mind nem ért semmit, mert a szegedi embert azért mégsem lehetett a gyakorlatban felösmerni a vidékbelitől. Nem fizettek ott vámot csak éppen a torontáli rácok!

Volt azonban a vámszedők közt egy Nagy István nevezetű, aki egy napon azzal állított be a polgármesterhez, hogy ő kitalálta az új vámügyi rendszabályt, amely mellett most már tízezer forinttal lesz a városnak több jövedelme évenkint.

- Ne bolondozzék, Nagy István uram - mondá a polgármester. - Kegyelmednél különb emberek se bírnak azon segíteni.

- Már én pedig kieszeltem a dolgot. Tessék velem küldeni a városi komissziót. Bebizonyítom, hogy a legszebb szerével, a legegyszerűbb módon tudódik ki mindég, ki a szegedi ember, és ki nem az?

Mit volt tenni egyebet, mint kiküldeni a komissziót, lássuk hát mi van a Nagy István uram fejében?

Mikor aztán a bizottság és a vámszedő odaállt a hídfőhöz, az első volt, aki jött, egy tarkakendős parasztasszony.

- Hová való kend? - kérdé szokásosan Nagy István.

- Szögedére.

- Hm, jól van! Mondja meg hát nekem asszonynéni: mivel eszik kendteknél a levest?

- Kanállal - felelte az asszonynéni.

- Igaz. Átmehet kend!

Hetyke leány jött, letakart fehér kézikosárral módosan lépegetve a kivágott karmazsin cipellőkben.

- Hova való?

- Szögedére.

- Jól van, húgom. Mivel eszik nálatok a levest?

- Kanaóval - felelte bátran.

- Ühüm. Akkor hát fizetsz, fiam, két krajcárt.

A tanácsbeliek pedig nagyba csodálkozának ezeken, amint megérteni kezdik, hogy a vidékbeli népek úgy a Makó-, mint a Dorozsma-tájékiak más-más, a szegeditől teljesen elütő dialektusban beszélnek. A kiejtésükben van benne a származási bizonyítványuk, csak elő kell azt tudni keresni a vámszedőknek. Nagy Istvánt felette megdicsérik vala.

- Parva sapientia regitur mundus - mond a polgármester fejcsóválva.

S azontúl meghagyatik az összes vámszedőknek, hogy idők örök emlékezetére, ezzel a megszólítással examinálandó minden járókelő.

- Nagy István uram azt kérdezteti, mivel eszik kendteknél a levest?

És ebben benne volt az új tökéletes vámszabályzat is, meg a megtisztelő jutalom is a Nagy István furfangos talentumának.

II. RÓZSA SÁNDOR REDIVIVUS

Még nagyon fiatal ember voltam, mikor híre futott Szegeden, hogy Rózsa Sándor kegyelmet kapott, nemsokára hazajön.

A felesége is hallotta ezt a hírt, s odaszaladt a nagybátyámhoz (egy fiskálishoz) egész színéből kikelve.

- Igaz-e, kérem alássan, hogy az uramat hazaeresztette a király?

- Beszélik - mondá a nagybátyám -, de én bizony nem hiszem. Nehezen megy az ilyen!

- Én is azt gondolom, kérem alássan, hogy egyéb gondja is van a királynak!

- Mondja csak, Rózsáné, maga talán már nem is szeretné, ha hazajönne?

A menyecske elpirult, s szemérmesen rángatta helyre a cifra kacabáj széleit.

- Ha hazajön, itthon lesz, tekintetes uram, ámbátor...

- Persze hogy azóta van már valami »ámbátor«.

Nem értette meg a dévaj célzást, hanem nagy komolyan folytatta, ahol elhagyá:

- Ámbátor, ha egyszer leesik a zsindely a fedélről, nem érdemes többé fölvinni.

- Újjal szokás pótolni, ugyebár?

És hamiskásan kacsintott hozzá a nagybátyám. Mert nagy selyma volt az öreg, s Rózsáné asszonyom még megérdemelte a csiklandozó szót. Azokhoz a harminc-negyven év közötti asszonyokhoz tartozott, akiknek illik a heccelés. Nagy fekete szemeiben még csillog a tűz, arcán még a hamisságnak is volt valami nyoma, de már elmúlóban, az ajkak már bágyadtak, a homlok már színtelen, de a fehér halánték, a gödrös áll és az üde nyak még ingerlő.

Rózsáné asszonyomról hallottam később, hogy tisztességes asszony, van ugyan valami »embere«, aki arra az esetre volna kiszemelve, ha a férjével baj történnék, hanem ez nagy titok, nem is igen tud arról bizonyosat senki.

Eközben azonban csakugyan megvalósult a hír; hogy a félelmetes Rózsa Sándor szabad lett. Már jön is hazafelé, útban van. Az újságokban mindennap olvashattunk róla valamit. Éppen mintha valami generális térne vissza; mindenütt megbámulják, megcsodálják.

Olyan felfordított világ volt az akkor, hogy a jó hír gyorsabb volt a rossz hírnél, s a jót hitték el az emberek, nem a rosszat.

Rózsa Sándorról is azt beszélték, hogy tetőtől talpig becsületes ember lett: valóságos gavallér.

Pesten elment audienciára a miniszterelnökhöz is. Még tán kezet is fogott vele a miniszterelnök.

Ami rosszat tett valaha őkegyelme, azt most mind elfelejtették, ami jót tett, azt most mind megtoldották. Bolondos mérőserpenyővel dolgozik a közvélemény!

Végre aztán itthon termett Rózsa Sándor. A vasútnál várták az ismerősök, nyájas, barátságos szóval fogadták. Ő maga is nyájas volt, derült és nyílt, hanem amikor a feleségével összeölelkezett, elborult egy kicsit az arca:

- Ejnye, de hideg csókod van!

Az asszony pedig igyekezett kedvére járni mindenben, elvezette a házába, sürgött-forgott körülötte nagy örömmel, feltálalta a kedvenc ételeit, puha ágyat vetett neki, de Rózsa Sándor mégis csak gyanakodva fürkészte:

- Ejnye, de erőltetett mosolyod van!

Egypár nap múlva hallom az utcán menve, hogy Rózsa Sándor a »Hétválasztó«-ban kávézik. A többi cívisek is ott szoktak. Ő is felvette azt az életmódot. Cívis lesz belőle: már a ruhája is az. Kék mándli van rajta a »bon jour«-ok formájára, csizmába gyűrt zsinórtalan nadrág s nyakig permuttergombos mellény.

Legott bementem, hogy láthassam. Egy sarokasztalnál ült egyedül, értelmes, férfias arcát tenyerére nyugasztva. Egy virgina-szivart szítt, s mereven nézett maga elé, mintha a füstöt bámulná. Mogorvának látszott, s ajkai körül mintha keserűség lenne elöntve.

Sok kíváncsi szem fordult feléje, de ő nem látszott törődni senkivel. Nem okozott neki örömet a »hírhedtség«, mint más hasonló fajtájúaknak, kik minden mozdulatokban érezni látszanak a saját nevezetességüket.

Elhatároztam, hogy megszólítom.

- Mikor jött haza, Sándor bácsi? - kérdém, »jó napot« kívánva neki előbb.

Megbillentette kerek magyar kalapját, s közönyösen felelte:

- A múlt héten.

- Tudtam, hogy megjön. A felesége ott járt minálunk tudakozódni. Mert a bátyám neki az ügyvéde.

Egy akaratlan mozdulatot tett a könyökével, s felém fordítá ónszínű arcát, s élesen nézett meg.

- Nehezen várta már Sándor bácsit - folytatám csak azért, hogy még valamit mondhassak.

Megfogta a nagy öblös csészét idegesen, s egyszerre hörpentette ki belőle a feketét, aztán mérgesen vágott egyet tenyerével a márvány asztalra, hogy csak úgy táncolt a pohár, meg a tálca.

- Azt gondolja az úr - szólt aztán s hangja dörgővé, gúnyossá vált... - Azt gondolja az úr - folytatá és megfenyegetett az öklével. - Azt gondolja ugye (egész testem lúdbőrzeni kezdett a hidegtől), hogy csak az az okos ember, aki tükörből fésülködik?

S azzal megvetőleg elfordult tőlem, s az előbbi bús mogorvasággal nézett ki az ablakon.

Tudtam, hogy megint betyár lesz, s tudtam azt is, hogy miért lesz.

III. A KÖZSÉGI BIZONYÍTVÁNY

Az első történettel azt akartam bemutatni önöknek, hogy milyen találékony az alföldi ember, a másikkal: milyen originálisan fejezi ki magát beszéd közben, a harmadik történetem arról fog szólni, milyen praktikus és furfangos.

Pöre volt a makói Kostyán Ferencnek a tekintetes vármegye előtt. - Hogy miről szólt a pör, nem tartozik szorosan ide.

Valami gazdag rác paraszt pörölte, csak úgy gondolom, hogy szőregi illetőségű. Pedig hogy hova való illetőségű, az már szorosan ide tartozik.

Egy ideig libegett-lebegett a pör, míg végre eldőlt, mégpedig hogy Kostyán Ferenc uram lőn a vesztes. - Pedig ő szentül meg volt győződve, hogy az ő igazságának kell esnie felülre.

Hogy miért vesztette el a pört, megvolt a »bírói indokok« közt. A bírói serpenyőt egy községi bizonyítvány billentette a rác paraszt javára, melyben mindaz, ami az ő javára bizonyít, mint valóságos szent igazság vagyon bizonyítva, aláírva és megpecsételve a nemes község elöljárósága által. Bíró, törvénybíró, mezőbíró és két esküdt vallja hitelesen, miszerint stb.

- No, ez bolond egy komédia! - káromkodék Kostyán Ferenc uram. - Hogy mertek ezek ilyen írást kiállítani.

De hát hiába való már itt minden szó: ami egyszer eldőlt, az eldőlt. - A vármegye nem olyan, mint a menyecske; ha az egyszer »nem«-et mond - abból már nem csinál »igen«-t semmi.

De Kostyán uram ez egyszer eltelt méreggel, és meg akarta magát bosszulni.

Elhajtatott Szőregre (mondom, hogy nem merek jótállni a falu nevéért, mert feleséges, gyermekes ember vagyok), ott meginvitálta a tanácsot egy kis karcosra a kocsmába, s előadá, hogy egy bizonyítványra van szüksége.

Azok a fejükkel bólintgatták, hogy rendben van a dolog, s tovább hörpentgették a karcost.

- El is hoztam magammal az írást.

- Bizony okosabb is - mond a bíró -, mert a nótárius kezében köszvény van. Mindig más betű szalad ki a pennájából, mint aminőt akar.

- Mármost nincs is hátra egyéb, hogy felolvassam és megmagyarázzam kegyelmeteknek?

- Minek az? - ellenveté a mezőbíró koccintva. - Hiszen becsületes emberek vagyunk, vagy mi?

Aláírták szépen, illő rendben a bizonyítványt, s Kostyán Ferenc uram szépen zsebre rakta, de csak azért, hogy másnap odamellékelje a »följebbezéséhez«, ilyenformán:

Tekintetes megyei törvényszék!

Én a jelen pörben egy községi bizonyítvány alapján lettem elmarasztalva. Hogy milyen vékony fundamentumra állapítá a tekintetes törvényszék a maga bölcs szentenciáját, arra nézve van szerencsém ugyanazon nemes községből a következő másik bizonyítványt bemellékelni.

Alázatos tisztelettel

Kostyán Ferenc, gombkötő,
makói lakos.

A másod-alispán, aki akkoriban elnöke volt a törvényszéknek, hangos hahotával olvasta fel a községi okmányt, mely így szólt szóról szóra, s mai napig is ott őriztetik a megyei levéltárban.

Községi bizonyítvány

Mely szerint mi alólírottak hitelesen valljuk és bizonyítjuk, hogy a Kostyán Ferenc uram elleni pörben egy hamis bizonyítványt állítottunk ki, minélfogva kérjük a tekintetes vármegyét, szíveskedjék alólírottak számára egyenkint huszonöt botot kiutalványoztatni stb.

A vármegye nem utalványozta ki a huszonöt botot, sőt inkább elvette bíró uramtól azt az egyet is, amit viselt, elrendelvén, hogy a szőregi bíró ezentúl bot nélkül, tehát csorbított tekintéllyel, tartozik viselni tisztét.

IV. A CSÖKÖNYÖS MACSKA

A macskák, mint azt minden okos ember tudja, néha meggondolják magukat, s elmennek vándorolni, hogy aztán úti tapasztalatokkal visszatérhessenek a tűzhelyhez.

Egy szegedi macska is így rándult el az árvíz előtt. Hogy hova ment, nem mondta, nem tudjuk, hanem az bizonyos, hogy mire megjött, a tűzhelyből vízhely lett; a ház nem állott, csak a zsindely-fedél ült ott nem messze a vizen.

A szél odább akarta vinni, de aztán meggondolta magát, »minek nekem ez a rongyos fedél«, s ott hagyta.

A macska megösmerte a fedelet, s úszkáló gerendán, deszkajárdákon át kimódolta, hogy odajuthatott, ahol aztán leült a legtetején, s búsan nézte onnan a tengert, melynek szürke vize az ő képét is mutogatta.

Másnap arra ment a ledőlt ház gazdája, családját költöztette csolnakon más városba, ahol letelepedjék. Keserves könnyhullatással eveztek el a szülötte földről.

A macska akkor is ott ült a fedélen. De a gazda nem vette észre. Fájt a szíve, nem volt rá ereje odanézni, hanem a gyerekei megösmerték.

- Nini a cicánk... a fehér cicánk!

A gazda visszafordult, s ő is meglátta a fehér cicát a könnyein keresztül.

- Gyerekek - szólt tompán s elvörösödött. - Ez a mi macskánk. Megjött és ott ül a födelen.

Megállította a csónakot, és megtörülte kérges kezével a homlokát.

- Anyjuk, mondok valamit. Annak a macskának lelke van. Az a macska még bízik, anyjuk. Ne hagyjuk el.

- Magunkkal vigyük szegénykét?

- Nem, de mi maradjunk vele.

Úgy is lett. A macska nem hagyta el a régi tűzhelyet, a gazda nem hagyta el a régi macskát.

S most azóta valami új szegedi kőházban boldogul élnek, ha meg nem haltak.





V. HŐSÖK - AZ EGYÜGYŰSÉG KÖNTÖSÉBEN



1884

Tele van ez a nép poézissel. Természetes, hogy a naivságnak sincs hijával.

Hanem még az együgyűségben is van valami szeretetreméltóság.

Történt, hogy Szegeden a rendőrséget reformálták. Az pedig nagy dolog míg ott reformra adják rá a fejüket. A magyar ember nem szívleli az újítást.

De ezúttal csakugyan kellett már. A régi fickók nagyon megöregedtek, és alig tudtak mozogni.

Egyszer ott járt egy miniszter, s irtózatos köhögést hallott az utcán este. Valami öregember viaskodott a saját tüdejével egy szögletháznak a falába kapaszkodva.

- Mi baja, apó? - kérdé a miniszter.

- Öreg ember vagyok már, teens uram, ugat ki belőlem a halál, alig lézengek a világon, nem bírom a lábaimat se húzni egymás után.

- És mivel foglalkozik kend, öreg atyus?

- Rendőr vagyok. A főkapitány úr privát futárja!

A miniszter elmosolyodott, s a kíséretében levő magisztrátus elpirult.

El is határozták, hogy szó ide, szó oda, szégyen ami szégyen, a rendőrséget jobb karba kell állítani s csupa erőteljes, szemenszedett fickókat hozni össze, akiken szépen megfeszüljön a libéria. Tanuljon már valamit a vármegyétől a város is!

Hát össze is tákolták a rendőrséget nagyjából, kikent bajuszú daliás magatartású legénység foglalta el az aggastyánok helyeit, s a főkapitány éppen olyan büszke volt rájok, mint a porosz Frigyes Vilmos hajdan az ő válogatott hosszú fickóira. Alig várta már, hogy valami parádé essék, ahol becsületet vallhasson velük.

A véletlen úgy akarta, hogy éppen a múltkori miniszter jött megint látogatóba.

A főkapitány serényen hozzálátott a fogadási előkészületekhez, s kiválogatta legelőbb is a négy legjobb kinézésű lovas rendőrt.

- Kendtek parádéba öltöznek, a lovakra rárakják az új, címeres pokrócokat, mert kendtek négyen lovagolnak a miniszter előtt. Megértették?

- Ott leszünk, tekintetes uram - felelte Kristó István, a legöregebbik -, de tetszik-e tudni, kérem alássan, hogy a lovaink még a régi nyolcvan pengősök közül valók?

- Amilyenek, olyanok - vágta közbe a főkapitány mogorván. - Mi közük hozzá?

- Hát iszen, kérem alássan, nem is azért mondom, mert mi ott leszünk és megcselekesszük a magunkét, de már a lovakért nem állhatok jót.

- Bolond beszéd, hisz ezek még jó erőben levő lovak!

- Igaz, de a »füstös« előtt mégis bajosan fognak tudni szaladni, kivált ha egy-két óráig tart.

A főkapitány fölkacagott, most értette csak el a Kristóék aggodalmát. Az újdonsült rendőrök azt hitték, hogy a vonat előtt kell lovagolniok a miniszter tiszteletére. És csak a lovakban bizalmatlankodtak. Ők magok készen voltak rá.

Ebből a fából van a magyar huszár faragva.





NEM IGAZ A KORRUPCIÓ!



(Kormánypárti tárca)



1884

Egy erdélyi megye főispánja (ki a legnagyobb fejedelmük vezeték és keresztnevét viseli) arra a tapasztalatra jött, hogy a tiszti ügyész, a mindenki által szeretett Feri bácsi, hivatalos ügyei sehogy se lehetnek rendben.

A rend alatt pedig megyei fölfogás szerint nem azt értik, hogy a hivatalnok elvégezze a neki beosztott ügydarabokat: majd elvégződnek azok maguktól is, mikor az érdeklettek halála után kiselejtezik az archívumból.

A rend relatív dolog. S a vármegye végre is nem szolgákat választ, hanem urakat, kiktől csak egyet kíván, azt, hogy ne nyúljanak semmihez. Sem az aktákhoz, sem a rájuk bízott pénzhez.

Mert lecsapják a restóráción az olyan embert, aki mindenbe beleüti az orrát, és körmére ütnek az olyannak, aki tiltott helyre nyúl.

Feri bácsiról pedig azt suttogták, hogy nem tud számolni, sokat költ, kártyázik, vénember létére, de tán ki sem mondom, megnyalja a sót is (s ezt mindig drágábban mérik az öregnek), hogy a saját vagyona már szétesőben van, még az a tubák színű kabát se övé már, amit most rajta látnak, sőt - de ne szólj szám, nem fáj fejem - bizony isten nem jó dolog sül ki, ha egyszer számon találják tőle kérni a közpénzeket.

A suttogások eljutottak a főispáni fülekbe is (a főispáni füleknek különösen meg van az a szokásuk, hogy a suttogást jobban hallják, mint a kiáltásokat).

Egy nap tehát magához hívatja.

- Az a gyanúm van, hogy az ön ügyei nincsenek rendben.

- Magam is azt gondolom - dadogta Feri bácsi elhalványodva.

Azt rebesgetik, hogy ön a közpénzekhez nyúlt.

Lehajtotta fejét bűnbánattal, s hosszú ősz szakállán könnyek peregtek alá.

- Harminc napot engedek, azalatt rendbe hozhatja. Elmehet.

Szárazon, ridegen mondta ezeket a szavakat őméltósága. Pedig azelőtt milyen nyájas, barátságos szokott lenni mindég! Nem, úgy mégsem kellene vele bánni, régi famíliából való emberrel! Hiszen ha elköltött is a vármegye pénzéből valamit, bizony nem rosszakaratból tette. Aztán kicsoda, micsoda az a vármegye? Hol van az elevenen? Fáj az annak, hogy egypár forint elment ide-oda?

Ilyenféle megyei gondolatok közt telt el a harminc nap. Persze nem hozta rendbe az ügyeket. Lehet is az? Ha pénze volna se tehetné, mert nincs olyan talentum a világon, ha holta napjáig turkálna is a fölhalmozott akták között, hogy azoknak a rengeteg bonyodalmát szétszedve megállapítsa a bepótlási összeget. Ami lehetetlen, az lehetetlen!

A főispán most még határozottabban lépett fel.

- Üljön le, írja meg tüstént a lemondását.

Leült sóhajtva egy székbe, s reszkető kezekkel megírta az ő becsületes makacs betűivel, hogy lemond.

- A közgyűlésig még huszonkét nap - szólt őméltósága az iratot átvéve -, addig még kegyelmezek. De akkor aztán könyörtelenül becsukatom. Addig tegyen meg minden lehetőt.

A szegény vádlott csak a fejét rázta kétségbeesetten.

- Hát nincsenek önnek jó barátai? Hiszen egész életében barátkozott.

- Éppen azért nincsenek. De ha volnának is, higgye meg, méltóságos uram, lehetetlen azokon az aktákon elmenni élő embernek. Ami lehetetlen, az lehetetlen! Olyan nagy rendetlenség van ott!

- No, majd elküldöm én a titkáromat. Az okos ember, ért mindenhez!

Miattam ugyan küldheti, gondolta magában Feri bácsi, s mikor délelőttönként bement régi szokástól vezettetve a hivatalba csibukozni, s ott találta szorgoskodva a titkár urat, még csak azt sem kérdezte tőle: hogy megy a munka? Ő már készen volt a magáéval. Ott zörgött a kabátja zsebében egy pisztoly, majd elvégzi ez az utolsó hivatalos jelentést a vármegyéhez. Amit a titkár csinál, az mind nem ér semmit.

Az idő gyorsan fogyott (mintha azzal is a vármegye diszponálna). A sikkasztási eset híre kiszivárgott a közönség közé. Beszélték a kaszinóban, a kávéházban és mindenütt. Suttogás kelt a háta mögött, amerre ment. Némelyek átmentek az utca túlsó oldalára, ne kelljen nekik ráösmerni. S ha mégis összebukkant ismerőssel, annak ott volt arcán a kedvetlen csodálkozás: »Nini, ez még él?«

Az ügyész szíve összeszorult a közgyűlés előtti napok egyikén:

»Isten neki! - sóhajtá. - Elengedek a vármegyének két napot. Még csak holnapután kellene magamat főbelőnöm. Megteszem ma.«

S ezzel az elhatározással indult haza, mikor a postaház melletti sikátorból egyenesen eléje lép váratlanul a főispán.

- Hahó, hahó gonosz ember! - kiáltja vidáman, Feri bácsi mindkét kezét megrázva.

Az ügyész ránézett, hogy talán megbolondult.

- Hát mért tett maga engem bolonddá, öreg csont?

- Mivel, kérem alássan? - hebegte az szelíden.

- Azzal, hogy sikkasztott. No, várjon, kópé, ezt még megkeserüli. Odaküldöm bolondjába a titkáromat, az nagy igyekezettel rendbehozza az aktákat, s kisül, hogy még a megye tartozik magának ezerötszáz forinttal. Maga ravasz ember, bátya. Vallja be, azért tette, hogy az én emberem hozza rendbe az aktáit.

- Nem lehet az! - hebegé zavartan.

- Hogyne lehetne! Együvé rakta a közpénzeket és a saját jövedelmét sohasem számolta mennyit vett ki, s mennyit lett volna joga kivennie...

- Nem az, nem az... - motyogá elvörösödve az örömtől -, hanem a másik, az lehetetlen, lehetetlen...

- De kiszámította azt az én titkárom pontosan.

Feri bácsi kétkedve intett a kezével.

Inkább választotta a halált, mintsem elhiggye, hogy azokat az aktákat rendbe lehetne hozni.

Pedig biz azok rendben voltak. Mindenki megkapta a magáét, a titkár a lelkiörömét, amiért egy emberéletet megmentett, az öregúr az ezerötszáz forintot és a hivatalát; Tisza Kálmán pedig megkapta a főispántól ezt a történetkét.

Jó lesz neki válaszul valamelyik sikkasztás iránti interpellációra.

Mert tekintettel arra, hogy sok becsületes hivatalnokról sül ki, miszerint sikkasztó, hadd süljön ki egyszer már egy sikkasztóról is, hogy becsületes ember.





LIKAVA VÁRA



1884

Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes életében meglátszott, hogy olasz. Ahol csak szerét tehette, mindenütt kitüntette őket. Hanem özönlöttek is be seregesen, mint légy az édes tejre.

Így jött be valami Douch nevű kalandor gróf, kit legott nagy birtokkal ajándékozott meg a király Liptó megyében. A magyar urak úgyse törték oda magukat valami nagyon.

Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a likavai vár épült, s melynek a háta mögött még magasan meredezik a Chots hegy komor orma.

Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Liptó megye, mert ez volt valamennyi várai közt a legerősebb.

Ott volt ugyan Hradek is, de annak a falait nagyon is gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg várkisasszonyok sétáljanak a kertjében, s esténkint kihajolva az ablakon, hallgassák a lantos mélabús kobzát...

Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok és rablók beütései ellen. A negyedórányira fekvő Rózsahegy városkából ide futottak a népek nagy veszedelem idején.

Douch halála után a korona tulajdonába jutott a vár és a hozzá tartozó nagy uradalom. Később Albert király özvegye behítta a cseheket kiskorú fiának, Lászlónak védelmére, s ezeknek mindjárt átengedett asszonyi ésszel nehány felsőmagyarországi várat, köztük az erős Likavát.

A híres Giskra, a csehek vezére, ült be most Likavára, s onnan tőn rablóportyázásokat messze vidékekre. A likavai vár pincéiben halomra rakva álltak a lopott kincsek.

Hanem Giskra uramra is rájött a dér. Mátyás király kiverte Likaváról és mindenünnen egész pereputtyostól, s a maga címereit (a gyűrűt tartó holló) faragtatta ki a nyugoti kapu homlokzatára.

A király gyakran fordult meg Likaván. A körülfekvő erdőkben és fenyvesekben sok volt a vad, s a híres király szerette fölvenni a béke idején a vadászruhát.

Mátyás halála után természetes fiáé, a maradék nélkül kimúlt Corvin Jánosé lett a vár és uradalom, de azután megint kézről-kézre vándorolt.

I. Ferdinánd mint ellenkirály Pekry Lajosnak ajándékozta, ki most már a saját címereit és nejéit, egy orosz hercegnőét, rakatta fel a belső várkapura 1534-ben. Aztán Krusith Jánosé lett, ki korán elhalt, s csinos özvegyet hagyott maga után.

Az özvegy Pálffy Katalin kezével járt a vár, ki azt Illésházy Istvánnak nyújtotta.

Azonban örökös ebből a házasságból sem született, minélfogva Illésházy István egyik rokonát, Illésházy Gáspárt fiának fogadta, s így lett Likava Gáspáré, ki megint a maga címerét vésette a kapuk fölé.

Gáspárnak két fia maradt: György és Gábor. Gábor ült be Likavára gazdának, de nemsokára adósságokba keveredett, s elzálogosította birtokát Thököly István uramnak, aki akkoriban a leggazdagabb főúrnak tartaték a Felvidéken.

Most aztán fényes világ virradt Likavára. Thököly nem kímélt semmi költséget, s igazi fejedelmi pumpával ékesítette fel a várat. Kerteket csinált ott nagy költséggel. A külvárhoz egy gazdag forrást csatolt odáig nyúló, három ölnyi széles és boltozatos bástyák segélyével, mert bosszantotta, hogy vízhiányban szenvednek ott fönn a várban.

E bástyaépítésről egész regék szállongnak a környéken.

Thököly - úgy mondják - összeszedette az egész vármegyéből a tojásokat, s homok helyett tojásfehérjét használt az építésnél, s a cement készítésére nem vizet, hanem bort fordított volna.

Hanem hát én ennél okosabb embernek tartom Thököly István uramat. A tojást még nem mondom, de hogy a bort őseink is megbecsülték - arra van a históriában elég kútforrás.

Annyi azonban bizonyosnak látszik, mert több író említi, hogy ez a forrást felvezető bástya hatvanezer rénusi forintba került, ami akkor roppant összeg volt, s ebből aztán könnyű kimagyarázni azt a közmondást, hogy Likaván vétek a borba vizet tölteni.

Még egy ura volt a várnak aztán, a híres Thököly Imre; de ettől elvette a királyi fiskus, s ma is a kincstáré a likavai uradalom.

Hát a vár?

Azt lerontatta II. Rákóczi Ferenc, ki nem szerette a várakat győzelmi útjában, nemcsak maga előtt, hanem még meghódolva sem - maga mögött.

»Minden ilyen helyen inkább szeretnék egy kenderáztatót« - szokta mondani a fejedelem, többre becsülvén a síkon az ütközetet, mint a »szaporátlan munkát«, az ostromokat.





MI MINDEN KELL A JELÖLTNEK?



1884

Képzeljék önök, kivel találkozom tegnap az utcán? A mi vidéki ismerősünkkel, Nádaskyval.

De hol a potroh, hol a toka? Gonoszul meg van soványodva a szegény ember, szemei dülledtek, haja szurtos, arca pedig nem látott már borbélyt vagy három hete.

- Ah ni, ön az, tisztelt barátom? Mikor jött?

- Éppen az imént szálltam le a vasútról.

- De ön egészen rosszul néz ki.

- Természetesen, a sok izgatottság.

- A külsejét is elhanyagolja. Ej, mi lelte önt, aki mindig úgy szokott kinézni, mintha Andrássy Gyulának akarna mintául szolgálni.

- Kinek öltözködjem? - mondá fanyarul. - Nem lát engem napvilágnál senki.

- Hogy-hogy?

- Hát úgy, hogy minden huszonnégy órában kétszer tartok beszédet a néphez: virradatkor, mielőtt elszélednének a mezei munkára és estszürkületkor, miután hazaérkeznek. Nappal pedig alszom, és álmodom az éjszakák folytatását.

- Eszerint ön is föllépett?

- Természetesen. S éppen azért szaladtam be a reggeli vonattal, hogy ellássam magam a szükségesekkel.

- Nos, arra csakugyan kíváncsi vagyok, mik egy jelöltnek a szükségletei.

- Jöjjön hát velem. Végezzük együtt a teendőimet, s aztán legalább együtt ebédelhetünk, ha ráérünk.

- És melyik programmal lépett ön fel?

- Az olcsóbbikkal.

- Azaz kormánypárti.

- Igen. Mint választó ellenzéki volnék, de mint jelölt nem győzném meg. De íme, itt a zászlókereskedés, menjünk be. Bementünk, s barátom négyszáz zászlót rendelt.

- Nem volna elég kevesebb?

- Nem, nem! A zászló fontos dolog, minden házhoz jusson. Mert ebből varrják az ablakfüggönyöket, s a szoknyákat a parasztlányoknak a választás után.

A kereskedő olyan arccal beszélt a jelölthöz, mintha tőle függne a mandátum. »Úgy megcsinálom, kérem, hogy sikere lesz. Tollakat nem tetszik, kérem? Mert az sokat tesz! A toll tetszik a menyecskéknek. A férfiak tehát szívesen tűzik fel. S ha egyszer a kalapjukon van belebőszülnek a lelkesedésbe. Ezek a kárminpirosak igen kedvesek. Sokszor tapasztaltam, hogy választásokon az győz, akinek szebb a tolla, mert a széptollú embernek előnye van, kérem alássan...«

Rendeltünk hát tollat is ezer darabot. Nádasky kivette a tárcáját, tele volt bankjegyekkel és üres váltópapirosokkal.

- Ahol tehetem - szólt keserű mosollyal -, ezekkel fizetek.

- Pedig majd fölveti a készpénz is.

- Az vissza nem tér többé, ha kiadom. De ezeket a váltókat, ha megleszek, reménylem beváltja a szabadelvű párt. Ni, jó hogy eszembe jutott, éppen oda kell mennem.

- A klubba?

- Igen, a végrehajtó bizottságtól buzdító leveleket viszek a kétes vagy ingadozó választókhoz.

Kocsira ültünk, s elhajtattunk a szabadelvű körbe.

Minden olyan elhagyottnak, ócskának látszik itt, pedig minden új, csak maga a szabadelvűség ócska. Újak az arcuk (csupa jelöltek, kik mind kérni jöttek valamit), új a Vizsolyi arcképe a falon és új a berendezés. Az asztalokból és székekből kivittek egy csomót az előszobába. Úgy látszik, kevesebb tagra számítanak esztendőre.

A zöld szobából valóságos dohszag árad ki.

A kártya-asztaloknál, a dunai termekben, mindössze egy pár ember üti a tarokkot. Halkan, vontatottan társalognak. Látszik, hogy itt vannak ugyan, de az eszök a vidéken kóvályog.

Mindjárt megösmertük, hogy ezek a végrehajtó bizottság tagjai lesznek.

Nádasky beszélt velök, s csakhamar kijött derült arccal.

- Megvannak a levelek - mondá.

- Miféle levelek?

- Amelyekben ajánlanak a pártnak, mint olyan rendíthetlen hazafit, aki dísze lesz a kerületnek, s akihez kétely nem férhet.

- Hány levél az?

- Húsz!

- Lehetetlen! Hiszen öt percig sem tartott.

- Mert csak aláírták. A szöveget én magam írattam meg otthon a sógorommal.

- Hát most meg már hova megyünk?

- A postán adok fel ezer forintot, a főkortesemnek, hogy valahogy ki ne józanodjék a kerületem, míg hazaérek.

Elmentünk a postára. Onnan elhajtattunk a Nyúl utcába, ahol egy régen emeritált képviselő lakik, akinél programbeszédeket lehet rendelni. Egy nagy programbeszéd harminc forint, a kisebbek tíz forintjával. Nádasky megvett ezekből egy hosszút és hét rövidet. A rövidebbeket a falvakban, a hosszút a mezővárosban fogja elmondani.

- De mármost csak készen vagyunk, reménylem.

- Hogy volnánk készen? Most még elszaladok egypár csecsebecsét venni a kerületi orvos kisasszonyainak. A Hatvani utcában nehány tajtékpipát szerzek be a derecskei nemeseknek. Minden pipa egy vótum. Azután betekintek az országos kaszinóba, ahol valami új alakban játsszák a pikétet. Megtanulom, a elviszem a kerületbeli papoknak: nekik az lesz a legkedvesebb ajándék, mert látják, hogy a haladás embere vagyok.

Mindezeket végigcsináltam vele, egészen eltikkadtunk a fáradtságtól, szomjúságtól és éhségtől.

- Hát kell-e még valami? - kérdem gúnyolódva.

- Hogyne kellene. Okvetlenül meg kell még keresnem Németh Albertet.

- Ugyan minek?

- Egypár adomát akarok tőle, amit a vacsorák fölött fogok elmondani.

- Engedje meg, de az ön elkészülése legalábbis túlságos...

- Oh, nem! Még hátra van a legfontosabb. Németh Alberttől visszajövet még egy revolvert is vennem kell útközben. Hisz érti ugye... arra az esetre, ha meg nem választanak.





CZIROK MÁTYÁS ÉS SZOMOR MISKA



1884

Két tündöklő név ez most, tisztelt olvasóközönség! Nem kell őket lenézni azért, hogy egyik sem végződik »y« betűvel.

Czirok Mátyás és Szomor Mihály a leghíresebb két kortes a mi vármegyénkben. Anya még nem szült e téren kiválóbb szakférfiakat.

Jó barátok együtt, végtelenül szeretik egymást, de egymás iránti szeretetük is abból áll, hogy folytonos ellenségeskedésben legyenek egymással.

Egy faluban születtek, együtt növekedtek fel: imponáló daliás termetben mindkettő. Ez kell a kortesnek, hogy hasson.

S mert egymás játszótársai voltak, olyan egyformákká lettek idők múltával mindenféle tulajdonokban, mint két tojás - ha ugyan illendő, törékeny tojásokkal hasonlítani össze két ilyen kemény legényt.

Foglalkozása is egy lett mind a kettőnek: a néppel való bánásmód.

Jövedelmező hivatal ez, minden három esztendőben egyszer. Ők legalább jól tudják hasznát ennek a nyersanyagnak.

A három éven belül mellékes foglalkozásképp Czirok Mátyás uram ködmönöket varr az asszonyok számára, Szomor Miska pedig szűröket a férfiaknak. Az egyik szűcs, a másik szűrszabó.

Jó mesterember mind a kettő, csak lusták egy kicsit.

Hanem mikor azután üt a cselekvés órája (furcsa óra, hogy három évben üt egyszer), akkor talpra ugrik mind a kettő, s olyan izgékonyak lesznek, mint az eleven ezüst.

Czirok Mátyás és Szomor Miska egy kerületben szoktak manipulálni, mert ők elválhatlanok egymástól.

»Tág a világ« - gondolná más két ilyen ember. Lám az öreg Czincz két vármegyét kormányoz az Alföldön. De őket nem bántja a nagyobb szerep vágya.

Együtt maradnak az egymás gyengítésére. Mert ők érzik, hogy épp e kölcsönös gyengítés által elért mesteri egyensúlyban van az erejük.

Ha Szomor egyedül maradna, a kerület egészen kormánypárti lenne, mivelhogy Szomor is kormánypárti. De az akkor nem érne Szomornak semmit! És így lenne Czirokkal is a dolog, ha egyedül áll a terrénumon. Hogy Cziroknak becse legyen, ahhoz Szomor kell és vice versa.

Volt már úgy is, hogy Czirok volt a kormánypárton és Szomor az ellenzéken. A kormány fogta magát, gondolt egy nagyot, és megvette Szomor uramat is: ha mind a két nagy népszónok vele van... biztos a kerület jövőre. Legalább a választáskor nem kell majd költeni semmit. De mihelyest meg volt véve Szomor, azonnal átcsapott ellenzékinek Czirok. Mert hát ez a megélhetési taktika. A hatost sem fogadnák el pénznek, ha a sas is, meg a király képe is egy oldalra volna nyomtatva...

A vételáron hihetőleg megosztozott a két imposztor, s megint csak érdekes választás következett be.

Mert a közönségnek csak az olyan választás érdekes, amely a jelölteknek kínos.

Hogy mi adja Szomornak és Cziroknak azt a nagy hatalmat a kerületben? - fogják kérdeni önök.

Hja, ha én azt tudhatnám! Magam is utána szaladnék az ilyen tulajdonságoknak.

De úgy gondolom, az kell hozzá, hogy az ember már gyerekkorában a környék valamennyi gyerekeit földhöz verje, legénykorában a környék valamennyi szép menyecskéjét elcsábítsa, férfikorában pedig a környék valamennyi férfiát az asztal alá igya.

Tessék ezt utánok csinálni - és akkor hiszem, hogy meg lesz az a tekintély, amellyel ők vájkálnak a nép bizalmában.

Czirok és Szomor egyébiránt akár van követválasztás, akár nincs, folytonos akcióban van egymás ellen.

S ez akció ébren tartja időközben is a pártokat a kerületben. S aszerint ingadoznak a kedélyek, amint vagy Szomor, vagy Czirok jut diadalra.

De vigyáznak ám, hogy ez is bizonyos tempóra menjen, mint az órainga. Hol erre hajlik, hol arra, mert hogy fölbillenve maradjon, az az üzletnek ártana!

Például a minap közösen fogadtak szekeret, amely a székvárosba szállítsa őket. Mindenik a jelölthez ment a zászlókért, egy kis »előleges költségért«.

Útközben amint vígan csevegve ülnének a szekér szénából rakott hátsó ülésén, egyszerre elkezd Szomor jajgatni.

- Mi bajod, öreg cimbora? - kérdezi Czirok részvéttel.

- A mellemben érzek valami fájást, s a vérem őrülten kering az ereimben.

- Talán megcsömörlöttél?

- Nem ettem semmi olyast, hanem kezdek gyanítani valamit - hebegi elsápadva. - Oh, de az szörnyű lenne!

- Mi az? - faggatja Czirok gyöngéden.

- Nem, nem mondhatom meg.

- Nekem sem, legjobb barátodnak. Ej, Miska, Miska!

- Hát neked csak bevallom mégis - lihegé, borzalmassá vált arcát a füléhez vive. - Engem egypár hét előtt egy kutya harapott meg Otrokocson...

De bizony, nem hallgatta azt tovább Czirok uram, hanem leugrott villámgyorsan a veszett ember mellől, még azt sem mondva, hogy »befellegzett«. Inkább bekutyagolok gyalog, gondolá, s úgy is tett. Szomor uram pedig kedélyesen elvágta magát az ülésen, s egész a székvárosig folyton nevetett, elgondolván, hogy most egypár órával megelőzi ellenfelét, hamarább viszi haza, s tűzdelteti fel a zászlókat a házakra, mint amaz.

Az eset híre hamar terjedt el, s az ellenzék sokat vesztett renoméjában amiatt, hogy a képviselőjén az a csúfság történt. Mégis csak Szomor uram a furfangosabb, okosabb, azzal tartsunk, atyafiak!

Hanem iszen sokáig nem hagyja a csorbát Czirok Mátyás, s lőn, hogy e napokban egy közös értekezleten, mielőtt még a komoly tanácskozásokra kerülne a sor, Czirok uram odalép Szomorhoz, s félrehúzza egy szögletbe.

- Te Miska - súgja -, csináljunk valami virtust ezeknek a parasztoknak.

- Mit?

- Hát az jött eszembe, amit az újságban olvastunk tavaszkor, hogy a királyfinak egy olyan németje van, aki a gombostűt is megtalálja, akárhová dugják el. Hát én is ilyen valamit akarnék produkálni.

- Nem bánom, Matyko, ha tudsz hozzá.

- Tud biz a kánya. Hanem ha teszem azt, arra fogadnék, hogy egy eldugott tojást megtalálok, hát megtalálnám, ha ugyanis...

- Az is valami, Matyko pajtás! De hadd hallom az »ugyanis«-t is.

- Ha ugyanis te a kalapod alá dugnád. Itt van a zeheri molnár, az úgyis mindenre fogad. Vagy tíz liter bor csöppen belőle.

- No, nem bánom, csináld meg, legalább lefőzzük a molnárt. Mert az is kortesnek szánta magát, most lévén a tanulói években.

Czirok kiállott ennélfogva hencegni a mediumra:

- No, molnár, fogadsz-e velem, hogy te, aki a lisztünket olyan ügyesen tudod eltüntetni, el nem dugsz úgy egy tojást, hogy rá ne akadjak?

De már erre hogyne fogadott volna a zeheri molnár. Áll a tíz liter bor! Hiszen neki úgyis meg kell ragadni minden nyilvános szereplést, Igazi nyereség rá nézve, ha ezekhez a nagy mintákhoz dörzsölődhetik!

A fogadás iránt egyszerre érdeklődni kezdett mindenki.

Cziroknak is ki kellett mennie az udvarra, azalatt bent a tanácskozás folyt, hová rejtsék el a tojást?

- Ide tedd, az én kalapom alá! - mondá Szomor. - Itt ugyan nem keresi!

Bejött végre Czirok, s nagy szimatolózva kikeres minden ziget-zugot, a molnár és az érdeklődők feszült izgatottsága közt. Benyúl a vánkosok alá, átkutatja a korpás szakajtót, kirázza a szegre akasztott patkós csizmákat, szóval minden képzelhető helyet kipuhatol, míg végre egészen belefárad, s Szomorhoz lépve, nagy sóhajtva felkiált:

- Vesztettem pajtás!

S elkeseredésében, mintha már mindenről lemondana, odacsap a derék Szomor fejére - mire annak arcán, egyszerre húsz sugárban, kezd folyni alá a tojás sárgája és fehérje, megfestvén általános hahota közt bajuszát, szakállát és az újdonatúj cifra kortes-dolmányt.

Így adta vissza Czirok a tromfot.

Amivel megint az ellenzék kerekedett felül a kerületben.

Ilyen itt a világ - írja levelezőnk záradékul -, élő tanúság arra, hogy nemcsak a borral, de a kedélyeskedéssel is lehet politikát csinálni.




Hátra Kezdőlap Előre