Néhol sok a fölségsértési pör, nálunk ritka. Itt legfeljebb az adó miatt adja ki mérgét az ember. De azért még adóhistória is akadt mulatságos, a »kölcsön a királynak«.

A nép így nevezte el, mert a nép azonosítja az államot az államfővel. S így szebben is csengett ez az adónem.

Van ebben valami tetszetős, hogy a szegény ember ad kölcsönt a leghatalmasabbnak. Ez ingerelte a becsei parasztokat is, mikor a tisztviselő felszólította, hogy írjanak alá őkegyelmeik mennél többet.

- Hát csakugyan rászorult volna a király? - kételkedének a parasztok.

- Úgy ám - felelte a mezőbíró. - Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megrepedt, s az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Bécsben, atyafiak! Ne hagyjuk a királyt!

Nagy lett erre a lelkesedés Becsén, s aláírtak vagy tízezer forintot.

A tisztviselő maga is megsokallta:

- Talán kevesebb is elég lett volna?

- Meg nem árt az, kérem! - vélekedék Dorogi uram, az öregbíró. - Elkel ám a pénz őfelségénél, mert tetszik tudni, minden ilyen dolognál sok az apró kiadás, amire az ember nem számít. Tudjuk mi már azt.

Denique aláírták a tízezer forintot, de nagy szemeket meresztettek, mikor aztán tavaszkor jött a rendelet, hogy fizessenek.

- Nem lehet az! - felelte a bíró. - Majd eligazítjuk mi azt másképp.

Az adóhivatal azonban nem késett, még keményebben sürgette meg másodszor a kölcsön befizetését.

Visszaírt a bíró megint, hogy másképp szándékoznak eligazítani az ügyet. Ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal.

De biz az hovatovább még jobban nyugtalankodék, megindult tehát a becsei deputáció a székvárosba az adóinspektorhoz.

- Nos, miért nem akarnak fizetni? - förmed az rájuk.

- Akarunk, kérem alássan.

- Hol hát a pénz?

- Hol vennénk mi annyi pénzt?

- Minek ajánlották akkor a kölcsönt?

- Hogy a felséges királynak öröme legyen! - felelte Dorogi uram, áthajítva a szűrt az egyik válláról a másikra.

- Na és miképp akarják kifizetni?

- Hiszen éppen emiatt jöttünk be, hogy ím pénzt követel a tekintetes stajeramt. Úgy gondoltuk akkor, kérem alássan, hogy mi a tízezer forintot, őfelsége iránti tiszteletből, apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy naponta öt forint, kérem alássan...

Az inspektor dühösen kergette ki a szegény becseieket - pedig a királynak pénznél is becsesebb hódolatot hoztak.

Kevés ember tudja már, mik voltak valaha az »amerikai nyulak«. Pedig itt szaladgáltak Magyarországon. Itthon azért hítták őket így, mert szörnyen üldözték a kopók. Bécsben pedig azért, mert nehéz volt őket utolérni.

A Kossuth amerikai tallérjaira alkalmazták ezt a gúnyszót, csakhogy ott is, itt is másféle indokolással.

Élt pedig az amerikai nyulak idejében Aradon egy konzervatív lelkületű úriember, név szerint Bíró Bertalan. »Vén svarcgelbnek« csúfolták, mert még a szabadságharc idején sem titkolta, hogy a dinasztiához szít. Pedig egy Kossuthtal rokonságban álló Meszlényi leány volt a felesége. Vagy hogy éppen ezért szított a dinasztiához, mert a feleségével akart kötekedni?

Nagy kegyben állt odafent az udvarnál, magas érdemjele volt, sokszor kínálták előkelő hivatalokkal, de mert beteges volt és már nagyon öreg, semmit sem fogadott el, s egészen elzárkózva élt csöndes házában, midőn egy nap az a hír rázta meg, hogy Imre fiát elfogták a csendőrök és vasra verve vitték Kufsteinba.

Ez a csapás nagyon megtörte; sírt, jajveszékelt, szaladgált fűhöz-fához, kutatott, kérdezősködött, miért fogták el a fiát, s miképp lehetne kiszabadítani? Míg végre azt a tanácsot kapta, hogy akármiért fogták is el, legjobb lesz, ha személyesen megy föl Bécsbe. Neki ott úgyis csak a száját kell felnyitnia, minden belehull, amit a szíve megkíván.

Felcihelődék az öregúr, s becsomagolta nemcsak a mentét és kalpagot, de az ócska fringiát is. Mert ha már nekikezdett, kész elmenni egész a császár színe elé, s térdre borulni előtte kegyelemért.

De nem kellett. A császár behunyta a szemét, és hátratette a kezeit. A mindenható Kempen miniszter uralkodott. Őfelsége még a kegyelmezési jogot is ráruházta az effajta ügyekben.

Még oda sem ért a vén Bíró Bertalan, Kempent már értesíté a rendőrség, hogy jön, s hogy milyen ügyefogyott aggastyán. Felülről is figyelmeztették: csínján kell vele bánni, meg kell neki adni, amit kér, mert ez egészen jóérzelmű ember.

De elég szívesen is fogadta a miniszter, mikor a madárképű, galambfehér hajú emberke egy nap beállított hozzá, eleibe futott, mindkét kezével megrázta a jobbját.

- Ó, ó, kedves Bíró! - kiáltá kordiális nyájassággal. - Milyen szerencse!

- Szerencsétlenség, excellenc! - vágott közbe Bíró szokott éneklő hangján.

- Igaz, igaz, de miképp is lehetséges, én istenem, hogy ilyen derék apának a fia...

- Anyai rész, excellenc! - bökte oda Bíró Bertalan.

- Ilyen apának a fia ilyesmit elkövessen! - szörnyülközék a miniszter.

Bíró megállt előtte peckesen, mint a cövek, meg sem moccant, csak a nagy, vastag szemöldöke mozgott idegesen fel és alá.

- És mit követett el a fiú, excellenc?

- Hát nem tudja, kedves Bíró. Azokkal a szerencsétlen »amerikai nyulak«-kal trafikált.

- Mik azok az amerikai nyulak, excellenc? - kérdé siránkozón.

- Hát nem tudja, kedves Bíró? Ama silány papírok...

- Papírok? - sziszegte. - Mit? Papírok? Hát sem nem ágyúk, sem nem bombák, excellenc, hanem papírok? Mit? Hát papírokért fogdossák el a gyerekeinket... Huh! Huh!

Kempen ijedten hőkölt hátra a szapora gesztusai elől.

- No, no, nem kell ezen felindulni. Amit megtehetünk, megtesszük. Aztán máskor tegye meg a kedves fia is a kötelességét.

- És mi az ő kötelessége, excellenc?

- Az ördögbe is. Föl kellett volna jelentenie azokat, akik a papírokkal megkínálták.

Az öreg most üveges szemeket meresztett rá, mialatt az arca papírszínűre vált.

- Feljelenteni! - süvítette - Az én fiam? Egy Bíró Imre! Huh, huh! Meggondoltam magam, excellenc!

- Mit gondolt meg, domine spectabilis? - kérdé a miniszter előzékenyen.

- Azt, hogy a gyerek... az én fiam...

- Nos, nos?

- Canis mater, csak hadd üljön ott, ahol van. Alászolgálja, excellenc!

S fringiája hangosan csörömpölt, amint sietve előcsörtetett, bevágván maga után az ajtót.

Kempen bosszankodva mesélte el egy óra múlva a minisztertanácsban, hogy a magyar ember, bármilyen párton legyen is, mind rebellis. Mindössze az a különbség, hogy némelyiket több, másikat kevesebb ideig kell piszkálni, míg a »jóérzelműség« lehámlik róla.

Az árvai vár eredetéről nincsenek biztos adataink.

Különben is a várak eredete és vége nagyon egyhangú. Mikor keletkezett? Alkalmasint a lovagkorban! Mikor lett vége? Alkalmasint a kuruckorban! Többnyire ez a magyarországi várak genealógiájának két határköve.

Árvát szóbeli hagyományok szerint a templárius lovagok építették. Az Anjouk alatt mint királyi vár nagyon meg volt erősítve. Aminthogy igen helyesen, mert akkoriban Lengyelországgal volt tömérdek galiba, s Árvának nagy presztízse volt mint véghelynek.

Az árvai vár egy kúp alakú hegynek a csúcsát és oldalát foglalja el, mely hegy az Árva folyó egyik jobb oldali mellékvölgyéből emelkedik ki egészen elszigetelten.

Erős és pompás sasfészek volt valamikor. Festések, faragványok, fényűzés nyomai láthatók több helyütt, amit különben is fel lehet tenni, hiszen Árva a hatalmas Thurzó-nemzetség lakhelye volt I. Ferdinándtól kezdve.

Mátyás e várba záratta 1484-ben Váradi Péter kalocsai érseket, ki mint szegény árva küzdte fel magát a díszes papi állásra.

Innen a mondás, melyet a krónikák Mátyás szájába adnak, hogy azt felelte volna az érsek kegyelemért esdő szavaira:

Arva fuisti Petre, arve eris et in Arva morieris. (Árva voltál, Péter, árva leszel és Árván halsz meg.)

Ami csak azért nem történt meg, mert a rab ott az árvai várban túlélte a királyt, s akkor szabadon bocsátatott, de rostélyos börtönét mai napig is mutogatják.

A várban számos érdekes nyomaira akadunk a Thurzóknak. Márványtáblákra a Thurzó-címerekkel. Thurzó György nádornak fehér márványból faragott képszobrát, Thurzó Ferenc ízléses díszítő építéseit még most is teljes épségben láthatni.

Thurzó György nádor fiú örököst nem hagyván, királyi adományt kapott leányaira kiterjeszthetni az örökösödést.

Árvát még most is az egykori Thurzó leányok örökösei bírják.

A lengyel betörések óta Árva alig látott ellenséget. Nyugodt élete volt a Thurzók alatt, azért is maradt meg a mai napig is némileg épnek.

Mikor a királyoké volt, sok gazdát cserélt, mert a királyoknak Árva vár az úgynevezett »nélkülözhető értéktárgyuk«.

Hol ide, hol oda becsapták egypár ezer forintért zálogba.

Thurzó Ferenc, az első birtokos is valami sziléziai úrtól váltotta ki.

Nemrégiben keservesen panaszkodtak előttem Nagy Jánosék, hogy az unokaöccsüket nem tudják elhelyezni, holott mívelt, képzett fiatalember, de hát nem lehet, semmi sem sikerül; pedig minden ajtókilincset megnyomnak, minden üres helyet körültapogatnak.

- Mi lehet ennek az oka? - kérdém.

- A szerencsétlen képe miatt - mondá Nagy János bácsi. - Amint ránéznek, mindjárt sehol sem kell.

- No, ez különös! Szeretném egyszer látni a fiatalembert.

- Az a legkönnyebb; odaküldöm önhöz. Ugyan süsse el, kérem, kedves uramöcsém, valahova, az isten is megáldja.

- Hja, ha lehetne! Nem vagyok én pertu a miniszterekkel, kedves bátyám.

Hanem az azért mindegy volt Nagy János bácsinak, mégis hozzám küldte mindjárt másnap az unokaöccsét. Éppen vendégem volt, mikor a dolgozószobámba belépett egy eredeti asszonynéni: azért jött, hogy tegyék be a lapba, a nyílt térbe, köszönetét a doktornak, aki a szegény boldogult férjét gyógyította.

Jószívű asszonyság volt, a szemeiből csupa szeretet, csupa nyájasság ömlött, hanem még jobban ömlött belőle a szó. Összehordott prücsköt-bogarat a város pletykáiból, csak akkor némult el, mikor az ajtón kopogtattak, s belépett a Nagy Jánosék unokaöccse.

Nagy, hórihorgas alak, sovány, nyurga, penész színű arca úgy nézett ki, mint egy fejletlen, összenyomott barack.

- Azért bátorkodtam - mondá síri hangon -, hogy megmutassam magamat. A János bácsi küldött.

Minthogy »megmutatni« jött magát, az udvariasság is azt követelte, hogy figyelmesebben nézzem meg.

Az éhes ember eszménye volt. Egy festőnek megért volna száz forintot. Az arcbőr összetapadt a csontokon, mint a megszáradt hólyag, a szemeiben véghetetlen fájdalom, megtört fénye borongott: nyomort és alázatot fejezett ki egész lénye. Részvétre indító volt... több, úgyszólván nyomasztó látvány. A szemei alatt kék patkók, a patkók alatt egy-egy mélyedés lefelé. Mintha a természet arra rendelte volna e két vágányt is, hogy könnyeinek árja arra folyjon le.

- Bátyja említette előttem - kezdem a társalgást vontatottan -, hogy hivatalt szeretne.

- Hasztalan minden - nyöszörögte -, a szerencsétlen arcom az oka. Nem is próbálkozom már többé. Oh istenem, istenem, be meglátogattál az ábrázatommal.

- No, nem kell olyan sötéten venni a dolgokat.

- Oh kérem, tudom én, mit beszélek. Bejutottam már egyszer díjnoknak a budai törvényszékhez, de a főnököm elkergetett, mert azt mondta, ha rám néz, mindig sírhatnék, márpedig nem akar örökös búbánatban élni.

- Komisz ember lehetett.

- Csak olyan, mint a többi. Azután bejutottam egy biztosító társulathoz, de onnan is elbocsátottak mert, úgymond, ártok az üzletnek az éhes arcommal. Ahova csak mentem eddig, s ahol rám néztek, az volt a feleletük: »lehetetlen«. Egy doktor, akinek rengeteg levelezése van, megfogadott titkárnak: de ott meg a beteges kinézésemmel ijesztettem el a pacienseket.

- Biz ez kellemetlen dolog - vágtam közbe tompán, rekedten, érezve, hogy rajtam is erőt vett, engem is összerázott e sajátságosan szomorú alaknak a jelenléte.

- Mi lesz belőlem, mi lesz belőlem - hörgé kétségbeesetten kezeit tördelve, és a könnyei is megeredtek.

Erre megmozdult székén a vidéki asszonynéni, aki eddig szótlanul, csendesen nézegette a fiatalembert. (Nagy megerőltetésébe kerülhetett a hallgatás.)

- Ej, ej, öcsém - eredt meg a kereplője -, no bizony érdemes is azért pityeregni. Ne sírjon, lelkem. Nem úgy van az, ahogy maga mondja. Nem olyan nagy szerencsétlenség a maga arca. Még jóra is fordulhat. Nem kell ám azt úgy venni. Hallgasson ide, lelkem, törülje le a könnyeit. Mondok magának valamit.

A fiatalember csodálkozva nézett az asszonynénire, akit tán csak most vett észre.

- Lássa, a mi városunkban is volt egy ilyen képű ember. Egyszer nagy szerencsétlenség érte a várost, odajött a király, s amikor meglátta a szomorú sovány emberkét, sírva fakadt. S a király sírása tette a várost szerencséssé. A város hálás volt a szomorú sovány ember iránt, s megválasztotta főtisztviselőjének. S ezáltal még szerencsésebbé lett. Mert nagy hasznát vette a bús külsejű hivatalnoknak.

De már erre én is kíváncsi voltam, hogy mi hasznát vette s megkérdeztem:

- Mire használta?

- Mire? Arra lelkem, hogy azóta ő járt deputációkkal Budára a kormányhoz, Bécsbe a királyhoz, Esztergomba az érsekhez, mert sok mindenféle kérnivalója volt a városnak. S ahol a bús külsejű ember egy dikciót elnyöszörgött, ott minden szív meglágyult. Mindent megkaptak, amit akartak. Lehetetlen volt valamit megtagadni tőle, megesett rajta minden igaz lélek.

- Ez érdekes! Hát aztán mi történt?

- Az történt, lelkem, de minek vág a szavaimba, úgyis elmondtam volna, az történt, galambom, hogy egyszer csak a szegény sovány emberke hízni kezdett, s arca napról napra emberibb formát öltött. Nosza lett erre nagy rémület a városban: »most már végünk van, elpusztulunk. Többet nem kapunk semmit a hatalmasoktól«. A magisztrátus összeült, hogy ezen a dolgon segítsen.

- Hogyan?

- Hát úgy, hogy megszabták, ezentúl mennyi adag ételt kapjon a főtisztviselő, tésztaneműektől eltiltották, s rendőri felügyelet alá helyezték az élelmezését, egyszóval koplaltatják.

Hangos kacagásra fakadtam, de a Nagy Jánosék unokaöccse még ettől is csak szomorúbb, desperáltabb lett s szemei bágyadtan pislogtak, mint két halotti mécs, a szapora beszédű asszonynénire.

- Így, így, lelkem. Jöjjön maga mihozzánk, édes öcsém. Ott nagyon megbecsülik az efféle ábrázatot. Akkor aztán ehetik is az a másik kedvére, vagy ha nem, hát ketten lesznek s abból roppant haszon háramlik a nemes városra, mert egy időben kétfelé is járhatnak a kérvényező városi deputációk.

A szegény fiatalember rám nézett szomorúan, mintha kérdezné, hogy mit szólok ehhez: hogy: van-e ilyen város a világon?

Vállat vontam: meglehet, hogy van.

Készüljön el az olvasó a legrendkívülibb dologra. Egy oly fölfedezésre, mely megdöbbenti az egész kormányt, és felnyitja az olvasó-világ szemeit.

Ilyen eset nem fordult elő még az annálékban. De hadd kezdjem a kezdeténél.

Valami apró dolgon disputáltunk össze a kedves kis unokahúgommal, Annával; olyasfélén, hogy Daudet írta-e a Nábobot vagy Jókai?

Abban állapodtunk meg, hogy a vesztes fél egy üres lapot ad a névaláírásával, amibe joga van azt írni be a nyertesnek, amit akar.

Én vesztettem, Anna kapta a fehér lapot, de nem azt írta be a gonosz, amit én óhajtottam volna (hogy ti. tartozom őt holtom napjáig szeretni), hanem a következő furcsa kívánságot csapta a nevem fölé:

»Alulírott kötelezem magam az én Anna unokahúgom számára az összes, Budapesten megjelenő magyar lapokra előfizetni.«

(Milyen bolondos kívánság! Hát nem jobb lenne neki egy font cukedli?)

Tudta, hogy nem szeretem az újságokat, azaz a prenumerálást. Meg akart bosszantani. Jól van. Mint gentleman, eleget teszek a kívánságnak, aprólékos szigorúsággal.

Elmentem a polgármesteri hivatalba kijegyezni az összes lapok jegyzékét, aztán nyakamba vettem a kiadóhivatalokat és szerkesztőségeket.

Nem történt velem semmi emlékezetes egész odáig, míg jegyzékemben a »Hírharsoná«-hoz nem értem.

»Hírharsona!« Sohasem hallottam erről a lapról semmit!

- Apró hetilapocskának kell lennie - mondá egy ismerősöm.

- Úgy rémlik előttem - találgatta egy másik -, hogy a »Hírharsona« egy kormánypárti néplap.

Nem bánom én, akármi. Föl volt jegyezve nálam a szerkesztőség utcája és házszáma, tehát odahajtattam.

Egy külvárosi ház második emeletén csakhamar megtaláltam az ajtót a nagybetűs papírtáblácskával: A »Hírharsona« szerkesztősége és kiadóhivatala.

Egy magas termetű, kecskeszakállú urat találtam ott, aki éppen kávédarálással foglalkozott, a díványon ülve.

- Mi tetszik? - kérdé hanyagul.

- A »Hírharsona« szerkesztőségét keresem.

- Ez az - mondá közömbösen, és felállott, abbahagyván a darálást.

- Talán éppen a tisztelt szerkesztő úr?

- Igenis - szólt kedvetlenül, de még mindig udvariasan.

Gondoltam magamban: »No majd mindjárt festek én az arcodra nyájasságot«.

- Előfizetni jöttem a »Hírharsoná«-ra.

- Előfizetni? - dünnyögte, s bizonyos megdöbbenéssel fürkészte arcomat, majd nyersen hozzátette: - Előfizetni jött? Mit akar ön ezzel?

- Én istenem, mit akarhatnék egyebet, mint az ön becses lapját járatni.

Összefonta kezét mellén, s arca hirtelen kedélyes kifejezést öltött.

- Teringette! Ez igazán szép öntől, de lássa, uram, én nem az az ember vagyok, akit anyagi szempontok vezetnek. Én előre is kijelentem, hogy az nem önnek való lap. Talán valami más lapot ajánlhatnók? Ön egészen másképp néz ki, mintsem bevehetném olvasómnak. Én a ködmönöknek írok, uram.

- Nem az én számomra rendelem a lapot - feleltem.

- Úgy? - sóhajtotta szomorúan. - Akkor is sokkal jobb lesz a »Heti Krónika«. Pompás kis lapocska. Melegen ajánlom.

- Arra már előfizettem.

- Ah! Igen? Nos, ez esetben az én lapom egészen fölösleges, mert egyenlő tartalmú mind a kettő, csakhogy az enyém drágább.

Csodálkozásom tetőpontra hágott. Sohasem láttam még szerkesztőt, aki lebeszélte volna az előfizetőit. Rendkívüli tünemény ez!

- De uram - mondám -, én végre is előfizetni akarok. Itt a pénz! Kérem a nyugtát.

- Nem, nem - dadogta, s görcsösen kapaszkodott meg az íróasztala sorompójába. - Nem engedem előfizetni. Most már csak azért is lelkiismeretbeli dolgot csinálok belőle. Semmi esetre sem fogadom el a prenumerációt.

- Ejh - törtem ki bosszankodva -, ön túlságig viszi a szerénykedést. Nekem semmi közöm az ön lapjához, hogy milyen. Nem bánom én, akármilyen.

- De beláthatná, könyörgöm...

- Én nem látok be semmit. Én elvesztettem fogadáson, hogy az összes lapokat megrendelem, tehát meg is rendelem, punktum. Kérem a nyugtát, uram.

- Lehetetlen az - kiáltá a szerkesztő siránkozó hangon.

- Ne csináljon, kérem tréfákat, mert kijövök a béketűrésből.

Ezekre a szavakra alázatos lett és sunyi. Hajszálai az égnek meredtek, bajusza lekonyult, s apró, ravasz szemeiben mintha egy könny csillant volna meg.

- Ne tegyen tönkre - nyöszörögte. - Családos, gyermekes ember vagyok, uram. (Kezeit összekulcsolta, könyörögve.) - Álljon el a szándékától!

- Hogyan? Hát meg van ön bolondulva? Tönkretehetném azért, mert előfizetek?

- Nem vagyok megbolondulva! Higgye meg, nem vagyok, de...

- Beláthatja, hogy nem tágíthatok, ha egy gentleman fogadást veszt, be kell váltania.

- De ön egy családot tesz tönkre. Koldusbotra juttatja. Az élő istenre esküszöm...

Izgatottan járt-kelt a szobában, s én szánakozva néztem szegényt.

- Adja becsületszavát, hogy el nem árul - folytatta szakadozottan. - Belátom, hogy öntől csak egy vallomás szabadíthat meg... egy töredelmes vallomás. Esküdjön meg, hogy soha el nem mondja senkinek.

Láttam, őrülttel van dolgom, s megvallom, érdekelni kezdett, mi a rögeszméje.

- Itt a kezem, el nem mondom.

- Mert az rettenetes titok, uram.

- Hallgatom önt.

Hozzám lépett egészen közel, és óvatosan körülnézett (éppen mint a tébolyodottak szoktak), hogy nem hallgatódzik-e valaki, s miután tekintete bekalandozta a fülkéket, s járt az ágyak alatt is, rekedt, tompa hangon suttogá:

- Tudja meg, uram, hogy a »Hírharsona« nem is egzisztál.

- Nem egzisztál? Hát miért nem mondta ezt mindjárt?

Megfogta a vállamat és zordonan suttogta:

- Nem mondhattam, mert mégis egzisztál.

- Nem értem önt.

- Ez az, éppen ez az! A »Hírharsona« szubvenciót húz a kormánytól, s ha nem egzisztálna, nem húzna. De mert minden évben csak egyetlen számot nyomatok belőle, s azt is csak egy példányban, tehát nem egzisztál.

- Hogyan? Egy számot egy példányban?

- Nos, igen - hebegte elvörösödve -, egyetlen számot, amit a magas kormánynak be kell mutatni, s amire kiutalványozzák a szubvenciót, mint élő lapra. Én családos, gyermekes ember vagyok, uram. Ön nem fogja kivenni a falatot a szájunkból... öt gyermek, uram... öt gyermek! Ön eláll attól, hogy én minden héten nyomassak önnek egy lapot négy forintért.

Most kezdtem csak észrevenni, hogy nem egy tébolyodottal van dolgom, hanem egy bölccsel.

- De hát nem lennének a lapnak prenumeránsai?

- Nem! Vagy nagyon is kevesen. Egy-kettő akad évenként, de azokat lebeszélem, elijesztem. Ez a szubvenciós lapok sorsa. Kinek kellene egy szubvenciós lap? S minek nyomtatnám? Rontani vele a népet? Én becsületes ember vagyok és szeretem a hazámat.

Egészen elérzékenyült a nagy hazaszeretettől.

- Higgye meg, uram, ha független anyagi helyzetem lenne, egy percig sem tenném... egy percig sem támogatnám a kormányt.

(Azt akarta ezzel mondani, hogy nem venné fel a szubvenciót. )

Talán mondanom sem kell, hogy lemondtam a »Hírharsoná«-ról, és ismételten megígértem a »kormány támaszá«-nak, hogy egy szót sem szólok: de hát nagyon nehéz elhallgatni ezekben a szomorú időkben, hogy vannak még derék, jó hazafiak.

És a kormányoknak is elkel egy kis figyelmeztetés, hogy vigyázzanak az »oszlopaik«-ra.

Mikor volt a második özönvíz?

Mert kellett lennie. Különben hova tűntek volna el a hímes mezők, szebbek az igaziaknál, csodálatos pelikán madaraikkal?

Vagy ha nem özönvíz takarta el őket, ki kaszálta le aranyos füveiket?

Hol vannak róluk a sajátságos állatok, melyek koronát viseltek s élesre fent kardot tartottak a lábukban?

Mert bizonyos, hogy ez a különös világrész elveszett, csak az a kérdés még, nem volt-e érdemes bárkába szedni az állatjait?

Hatalmas állatok voltak, csillogók, erőteljesek. Némelyiknek két feje is nőtt, a gólya buzogányt tartott a csőrében, az ökör szárnyat eresztett... (Ez a faj különben át lett oltva az emberekre.)

Egyhangú, szürke lett utánuk minden. A mezők meghozzák ugyan évről évre a zöld füveiket, de ezüstöset, aranyosat sohasem.

A csillagok is elérték a mozdíthatlanságot. Nyugton ragyoghatnak a mennybolton. Azelőtt azokat is leszedte a nemesség a címereibe.

Még én éltem egy kis darabig az özönvíz előtt, még én színről színre láttam azt a másik világot.

Két nemes família lakott falunkban. Perthynek hítták az egyik nemzetséget. Nagy, búbos házban székeltek, melyet százholdas óriási kert környezett. A hatalmas, izmos kúriát köröskörül folyta a Réce patak. Egy hajdani felvonó hídnak is ott voltak még az alapkövei, s az ősi ház homlokzatán kevélyen tarkállott az ősi címer, egy megvadult bika csillagos kék mezőben.

A falu másik végén bádogfedeles kastély nézett le fitymálva a szegény katolikus toronyra. Ennek a Szepsyek az urai. S egy bárdot tartó bozontos medve könyököl a címerük aranyvörös udvarában.

Mi magunk is ott laktunk közel, de a mi címerünk nem volt a szerény épületre ráfestve. Nem illett arra semmi hivalkodás. Hanem csak odabent függött a szobában egy nagy farámában, közbül a simléderes sapkájú Luther Márton és a hosszú ábrázatú, cingár István nádor arcképe között. Ezt a két embert sokra becsülte édesapám.

Aztán nem is volt az olyan pompás címer, mint amazoké; egy ágaskodó kecskét ábrázolt primitív zöld gallyak között.

A Perthy és a Szepsy fiúk (mert sok fiú volt mind a két helyen), minduntalan azt kiabálták utánam lenézőn, gúnyosan:

- Mek-mek-mek!

Utánozták a címerbeli kecske hangját.

Gyakran fakadtam szégyenletemben sírva emiatt. Szerettem volna én is visszacsúfolni őket a medve és a bika hangjával, de lehetetlen volt: a bika, medve előkelő hatalmas állatok és nem olyan komikusok, mint a lenézett kecske.

A »mek-mek« boldogtalanná tett. Utoljára eltanulták a vásott parasztfiúk is, s üldöztek vele. Oh, be sok keserűségem volt a miatt a nyomorult kecske miatt.

Apámnak hasztalan panaszkodtam. Nevetett rajtam, s jóízűen jegyzé meg:

- Mondd meg a fiúknak, hogy a bika csak öklelni tud, a medve csak harapni tud, de a kecske tejet is adhat. Ha jól fölvesszük a dolgot, a kecske különb állat náluknál.

Máskor bosszankodva mondá:

- No, ne légy olyan ostoba. Hiszen csak nem mehetek bottal a régi királyokra!

Egyszer azonban a térdére ültetett és így szólt:

- Látod, gyerek, ha szégyenled a kecskét, hát tégy úgy, amint a híres Brunszvik, aki szintén nem volt megelégedve a címerével.

- Hát mit tett a híres Brunszvik?

- Felkötötte a kardját és lóra ült. Elment új címert keresni. Megfogadta, hogy addig haza nem tér, míg egy oroszlánt nem festet a király a pajzsára. Majd ha nagyobb leszel és megtanulsz olvasni, odaadom a históriáját.

Hanem addig is el kellett azt apámnak sokszor mesélni a téli estéken. Egészen magamba szíttam az elbájoló mesét. Nem ment az ki eszemből sohasem, még mikor latin diák lett is belőlem, és csak alkalomra vártam, hogy én is azonképp nekiinduljak a világnak oroszlános címert szerezni a királytól.

Az apám segített is rá, de csak ígéretekben. Minden csikaját nekem nevelte, de mire nagy ló lett, rendesen magának asszentálta be. Csak addig volt az enyém, míg nyerget nem lehetett rá tenni, de nekem így is elég örömet okozott:

- Ez már a tied, ezt már neked nevelem. Fölséges ló lesz belőle... ezen bátran elindulhatsz.

És nevetett hozzá kedélyesen.

Sok kis csikóból lett öreg ló eközben, de az én fejemből ki nem párolgott a kevély, szívet feszítő terv.

S egyszer, mikor a féléves vizsgán megbuktam, csakugyan összeszedtem a sátorfámat, s elindultam új nemesi címert keresni. Hisz úgysem mertem volna hazamenni ilyen szégyennel. Hanem iszen majd kiköszörülöm én azt, ha hazahozom a pajzson az aranysörényű oroszlánt. Százszor elképzeltem azt a jelentet, hogy állok meg prüszkölő lovon az udvarunkban, hogy borul nyakamba édesanyám s hogy fogja megugatni a Sajó a festett oroszlánt a pajzsomom. A Perthy fiúkat pedig egyenesen megüti a guta.

Egyszóval lélekemelő volt a terv, de miképp kezdjek hozzá, azzal nem voltam tisztában.

Végre is a legtermészetesebbnek látszott, hogy a szomszéd megyében lakó nagybátyámhoz megyek egyelőre. Igaz, hogy ez nem sokkal visz előbbre a tervemben, de valahova mégis mennem kell, mert az út közepén csak nem ácsoroghatok, aztán majd megjön a többi is.

Nagybátyám nem volt nemesember, gondoltam magamban, hátha az ő számára is kiviaskodhatnék egy címert? Az lenne aztán igazi virtus.

Szívesen fogadott az öregúr, s noha gyanúperrel élt odaérkezésem oka felett, mégiscsak egypár nap múlva kezdett faggatni, hogy miért nem vagyok az iskolában.

Elhatároztam, hogy mindent bevallok neki. Hátha pénzt, lovat és kardot ad az útra?

- Szeretnék négyszemközt beszélni Lajos bácsival.

Ünnepélyes pillanatnak látszott ez előttem.

Bevezetett a félreeső szobájába, s leültetett vele szemben egy zsöllyeszékre:

- Mondd el a bajodat, fiacskám, egész nyíltan.

Szemeim felragyogtak, arcom kigyúlt mialatt elbeszéltem neki mindent-mindent, a bántalmakat, melyeket kiálltam a bika címerű Perthyektől és a medve címerű Szepsyektől, s az olthatatlan vágyat, mely új címer keresésre ösztökélt, mert én gyűlölöm a kecskénket és készebb vagyok meghalni, mintsem...

Nagybátyám összeráncolt homlokkal haragosan közbevágott:

- Csitt. Elhallgatsz mindjárt.

Azután kikiáltott a nyitott ablakon át az udvaron ácsorgó kocsisra:

- Fogj be rögtön a könnyű kocsiba.

Majd ismét felém fordítá okos bozontos fejét.

- Te pedig siess, búcsúzz el a nénédtől, mert egy pillanatod sincs, viszlek vissza, betyár, a gimnáziumba.

Meghökkenve lapultam meg a karszék szögletében, próbáltam valamit hebegni, de nem engedett szóhoz jutni:

- Csitt. Egy szót sem ilyen bolondériákról. Az ilyeneket verd ki a fejedből édes fiam, ha ember akarsz lenni.

Végignézett tetőtől talpig s elkomorodva, mélabúsan folytatta:

- Mert bizonyára mondom nektek, hogy valamennyi állatotok egyforma. A bika olyan, mint a medve, a medve olyan, mint a kecske. Arra valamennyien egyformán jók, hogy mindenestül megegyenek benneteket.

*

Régen elfelejtettem ez egyszerű szavakat: nem gondoltam volna én azt akkor, hogy milyen magvasak.

És csak most jutottak sok, sok év után eszembe, amint odahaza járva (ahol már én sem vagyok különben odahaza) szemembe ötlött a düledezett Szepsy-kastély és az elhagyatott Perthy-kúria... azaz ki tudja, kié most már.

A famíliák elszármaztak, tönkrementek. A címerek le vannak vakarva a homlokzatokról.

A bika, a medve és a kecske is eltűntek, miután előbb megették a gazdáikat mindenestül.

És mégis bizonyos fájó szeretettel gondolhatok csak vissza e gonosz ragadozó állatokra.

Jóllehet az élelmes reklám már a szerencse hollétét is nyilvánosságra hozta, hogy »Isten áldása Kohnnál Szegeden« - azért meg lehet azt néha találni egyebütt is.

Egészen véletlen, hol és hogy jön össze vele az ember. Némelykor Kohn úr sem szükséges hozzá.

Mert mindenféle alakban jár Fortuna őnagysága. Néha szép kisasszonnyá lesz, aki a farsangi bálokon beléd szeret és hozzád megy. És persze nagy hozománya van. Ha gazda vagy, eső képében is meglátogathat, ha hivatalnoknak szánt végzeted, s ő mégis kacsintani akar reád, belebújik a patrónusaid mosolyába. Szóval kitanulhatatlanok az útjai. Azért hiszem, hogy asszony.

De mégis a legtermészetesebb, legszeretetreméltóbb a saját ruhájában, ahol igazi eklat-val fordíthatja rád rózsaszín szaruját, ahonnan csövestül ömlik az áldás. De hogy ilyen módon lehessen hozzá szerencsénk, ahhoz már Kohn kell.

Egy ilyen Kohnnak a boltja volt az alábbi épületes eset színhelye.

Egy úr állított be mintegy három hét előtt, s azt kérdezte a kereskedőtől (nevezzük Kohnnak), hogy van-e ilyen és olyan sorsjegye (nevezzük trachama sorsjegynek).

Kohn úr készségesen tolja eléje a sorsjegyeket.

- Igenis vannak. Méltóztassék!

A belépő úr átnézi izgatottan a papírokat, és kedvetlenül mondja:

- Sajnálom, itt nincs meg az a szám, amelyik nekem kellene.

- Sajnálom - viszonzá Kohn úr a kezeit dörzsölgetve. - Pedig méltóztassék elhinni, hogy az mindegy.

Az idegen úr a fejét rázva dohogja:

- Nem, nem. Nekem a 48-as szám kellene. Minden áron ez kellene.

- Sajnálom.

- Nem sajnálom érte a pénzt.

Nincs az a Kohn a világon, aki erre fel ne üsse a fejét.

- Hátha meg lehetne szerezni?

- Próbálja meg az úr, s én szívesen megfizetem kétszeresen is.

- Utánajárok, s ha lehetséges, egy hét alatt itt lesz a sorsjegy. Tessék talán egy hét múlva erre fáradni.

- Eljövök.

Egy hét múlva csakugyan bejött az idegen a jegy után tudakozódni.

- Megvan! - kiálta örömmel a kereskedő. - A pontosság az első a világon. Ha a Kohn cég valamit megmond, az meg van mondva, uram. Kikerítettük.

Az idegen férfiú látható megelégedéssel nézte meg a sorsjegyet.

- Igen, a 48-as - mormogá. - Ennyit mondtam. Ez az!

S a legnagyobb készséggel fizette ki nemcsak az árát, hanem a kövérre számított utánajárási költségeket is. Tetejébe még Kohn úr kezeit is megrázta az ajtóban, s hálás hangon mondá:

- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm.

- Íme egy bolond - jegyezé meg Kohn úr a segédnek. - A világ tele van az effajta csodabogarakkal. Azon az áron két sorsjegyet vehetett volna.

Hanem bezzeg meghökkent és elhűlt Kohn úr nehány nap múlva, mikor a »Mercur« közlöny meghozta a trachama sorsjegyek nyerőszámait, s mindjárt elöl ott villogott az eladott sorsjegy száma: a 48.

A legelső inast, aki legközelebb állott mellette, úgy ütötte nyakon, hogy az a pudli alá szédült.

- Milyen eset! - kiáltá. - Hát lehetséges ez? Mert hogy valaki véletlenül nyer, az semmi. De ez az ember tudta. Egész bizonyosra kereste a 48-as számot. És ez a szám a kezem közt volt. Itt tartottam. Oda sem kellett volna adnom.

És ezzel olyan méregbe jött, hogy a másik inast is nyakon ütötte (azoknak ugyan beütött a trachama-húzás!).

Egész nap nem ment ki az eszéből. Töprengett a megfoghatatlan eseten.

»Hogyan tudhatta az az ember? Kiszámította volna? Talán maga az Orlice volt, vagy a nagy Mihalik. De nem, bolondság, hisz ez lehetetlen, és mégis... tudta, tudnia kellett... mért ragaszkodott volna máskülönben éppen a 48-as számhoz?«

Valóban megfoghatatlan volt, s oly rendkívüli eset, aminő még soha elő nem fordult vele, pedig már harminc éve árulja a sorsjegyeket.

Izgatottsága a végsőig volt fokozva, midőn megnyílt az ajtó, s egykedvű arccal lépett be a szerencsés idegen a »Mercur« után tudakozódni: ha megjelent-e már?

- Ön nyert! - hörgé Kohn. - Ön nyert!

- Tudtam előre! - felelte az idegen hidegvérrel.

- A második treffert ütötte meg.

- Nos, az igen szép. Ötvenezer forint. Hadd lássam csak...

Megnézte a nyerő számokat, s aztán zsebébe tette a lapot olyan nyugalommal, mintha semmi sem történt volna vele.

A kereskedő egyre jobban ámult-bámult.

- Uram! - kiáltá. - Egy nagy kérésem volna önhöz.

- Szívesen, uram, parancsoljon. Hiszen önnek köszönhetem a dolgot. Ha ön nem szerzi meg...

- Nem kívánok semmi egyebet, mint hogy közölje velem a titkát, mi vezette arra, mi adta önnek azt a sejtelmet?

- Több volt, tudat volt.

- Az a tudat, hogy a 48-as szám lesz a nyertes?

Az idegen mosolygott.

- Nagyon egyszerű az egész. Elmondom őszintén. Ahogy a Mária Valéria utcán jövök, föltekintettem egy nagy ház bizonyos ablakára, ahonnan az a leányka szokott néha kinézni, akit szeretek, s akit hozzám nem adtak a szegénységem miatt. Egy sajátságos konvulzív köhögési roham fogott el, éppen abban a percben, ahogy föltekintettem, s a szemembe tolult könnyek szivárványán összefolyt minden tárgy előttem, s úgy rémlett egy percig, hogy minden ablakból hét kis macska néz le rám. Egy gondolatom támadt, mely meggyőződésemmé vált, mihelyt megfogamzott. Megolvastam az ablakokat, hét volt. Nos, legott benyitottam az ön boltjába. És, mert hétszer hét negyvennyolc, kértem öntől a 48-as sorsjegyet. Így történt az egész.

...Most aztán nem bámult többé a kereskedő.

Látta, hogy a szerencse nem változott meg, most is a régi, aki eddig volt.

Még azt sem kívánja meg attól, akihez hozzászegődik, hogy az egyszeregyet tudja.

I. A korlátfa

Tegyük fel, hogy valamely országúton elromlik egy hídon a korlátfa. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik.

A községi bíró észreveszi, s így szól magában (azazhogy tegyük fel, mintha így szólna):

- Itt könnyen bedőlhet valami részeg fuvaros lovastul, kocsistul, ezt nem veszem a lelkemre.

S jelentést tesz az elkorhadt korlátfáról az útbiztosnak. Az útbiztos fölterjeszti a dolgot a járási szolgabírónak. A szolgabíró felír az alispánnak. Az alispán átteszi az ügyet az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi egy emberét, aki konstatálja, ha csakugyan el van-e romolva a korlát. Az államépítészeti hivatal embere bejelenti, hogy igenis, a korlát el van törve.

Az államépítészeti hivatal tehát hozzáfog, megcsinálja a költségvetést, s fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium (hol keresztülmegy az ügydarab az iktatón, a titkár és fogalmazó kezén) kiadja a számvevőségnek. A számvevőség jóváhagyja a költségvetést, s újra visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez. A vármegye kitűzi az árlejtést. A vállalkozók beadják az ajánlatokat. Ezekre tárgyalást tűznek ki. Letárgyalás után megbízatik valamelyik vállalkozó, hogy haladéktalanul csinálja meg a korlátot.

A vállalkozó magával visz a hely színére egy hasábfát, kifaragja és beilleszti az elkorhadt korlát helyett.

És most már önök, nyájas olvasók, azt hiszik, hogy a korlátfa meg van csinálva, s nincsen többé vele semmi gond.

Ohó, uraim, nem úgy van. A községi bíró őkigyelme jelenti a szolgabírónak, hogy a korlátfa elkészült. A szolgabíró jelenti az alispánnak. Az alispán átteszi az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi a kollaudálásra egy emberét, aki megvizsgálja és beterjessze, ha a beillesztett fadarab megfelel-e a föltételeknek? Vegyük a legjobb esetet, hogy megfelel.

Az államépítészeti hivatal tudomásul veszi megbízottjának jelentését, hogy minden rendben van, s bekéri a vállalkozótól a költségszámlát. Megállapítja a fizetendő összeget, és felterjeszti a minisztériumhoz jóváhagyás végett.

A minisztérium átteszi a számvevőséghez. A számvevőség jóváhagyja (mert már annak a leírásába csakugyan nem mernék belefogni, ha jóvá nem hagyja), és visszaterjeszti a minisztériumhoz.

A minisztérium leküldi a vármegyéhez, s egyúttal értesíti az adóhivatalt.

A vármegye az egész aktacsomót beterjeszti az államépítészeti hivatalhoz.

Az államépítészeti hivatal approbálja a számlát, és most már folyóvá tétetik az összeg.

A vállalkozó az adóhivatalba megy, ahol az ellenőr és pénztárnok aláírják a megbélyegzett nyugtáját és kifizetik.

...De most már csakugyan véget ért a szerencsétlen korlátfa curriculuma - fogják önök mondani.

Ohó, uraim - most jönnek a mellékkiágazásai.

Az államépítészeti hivatal két megbízott embere, az egyik, aki konstatálni járt a hídon mutatkozó hiányt, s a másik, aki kollaudálni járt az elkészült munkálatot, beterjeszti az útinaplóját, felszámítván fuvarbérét és napidíjait. Az államépítészeti hivatal fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium átteszi a számvevőséghez. Vegyük a rövidebb eljárást, és mondjuk, hogy számvevőség helyben hagyja és visszaterjeszti a minisztériumhoz.

A minisztérium leküldi a megyéhez, és értesíti az adóhivatalt. A vármegye értesíti az államépítészeti hivatalt, az a költségszámlát ellenjegyzi, a két megbízott ember elmegy az adóhivatalba, ahol a napidíjaikat kifizetik.

És most valahára lekerül a napirendről a közigazgatási fórumok tömkelegében vándorló korlátfa.

Csakhogy mit ér? Mert noha a legrövidebb eljárást vettük, annyi idő telt ebbe, hogy azóta ismét elkorhadt, s ezt ismét jelenti a bíró a szolgabírónak, a szolgabíró az alispánnak, az alispán az államépítészeti hivatalnak, és így tovább-tovább... örökkön örökké. Amen.

II. Egy bevert fej

Egy elromlott korlátfánál semmivel sem rosszabb téma egy bevert fej.

Minthogy a bevert fej a Szuhai Márton uram legényfiáé, a Péteré, s minthogy Szuhai Márton uram kemény ember, aki szeret törvényt járni, képzelhetni, milyen dühösen rohant a községi bíróhoz.

- Nagy violencia történt, bíró uram - lihegte -, a Sáska Pista összetűzött a fiammal, és két helyen ütötte be a fejét. Két léket vágott rajta az akasztófáravaló, a botjával. Tegyen nekem, kegyelmed, igazságot.

A bíró uram ki sem vette a fönségesen füstölő makrát az agyarából.

- Semmi közöm a kend fiának a fejéhez. Tanulja meg kend, hogy ez kriminális. Keresse följebb az igazságot.

Szuhai uram elballagott az ötödik faluba a szolgabíróhoz.

- Panaszra jöttem, tekintetes uram, a Sáska Pista beverte a fiam koponyáját.

- Az meglehet - mondá a szolgabíró -, de nem jó helyen jár, mert ez a törvénykezéshez tartozik, menjen a járásbíróhoz.

Szuhai uram fejet csóvált, és elment félnap járóföldre a városi járásbíróhoz.

- Tekintetes uram, a Sáska Pista beverte a Péter fiam fejét, két léket vágván rajta.

- Az meglehet, lelkem, de nem jó helyen jár. Menjen a doktorhoz, és az vegyen aztán a fiú fejéről »visi repertum«-ot. Mert formája van ám a dolognak.

Szuhai uramnak most már mindenekelőtt haza kellett mennie a fiáért, akinek tulajdonában vagyon a bevert fej, s harmadnapra fejestől elmenni Bélyibe, ahol a járási doktor lakik.

- No, tekintetes uram - állított be a doktorhoz -, egy kis munkát hoztam, kérem alássan. Pereskedem a Sáska Pistával, a törvényre adom, mert erősebb volt a fiamnál, s két helyen szakasztotta be a fejét, majd megmutatom én őkelmének, hogy a törvény még nálánál is erősebb. Tessék csak megcsinálni a mappát a bevert fejéről.

- Rossz helyen jár, barátom - felelte a doktor -, én megyei orvos vagyok, de ez a törvényszékhez tartozik. A megye pedig más dolog, mint a törvényszék. A megye az uraké, a törvényszék ellenben a királyé. Menjen a törvényszékhez.

Szuhai uram ment a törvényszéket megkeresni, amelyik megint egy másik városban székel, az pedig egynapi járóföld innen.

Ott fű-fát kikérdezvén, végre mégis eljutott a törvényszéki elnök elé.

- Az úr legyen az a törvényszék?

- Én - mond az elnök mosolyogva. - Mit akar?

- Bosszút. Beverték a fiam fejét két helyen. Ott künn van a gyerek, kérem alássan, az ambituson. Behívjam?

- Fölösleges. Mert ha nem tudja, tanulja meg kend, hogy minden dolognak bizonyos formája van.

- Egy hete tanulom, kérem alássan.

- A bevert fejről »visi repertum«-ot kell fölvenni.

- Igenis, kérem alássan. Hova menjek?

- Menjen kend haza, mert ha kereskedni akar, ahhoz az szükséges előbb, hogy a törvényszéki orvos megnézze, s hogy a törvényszéki orvos megnézze, ahhoz meg az szükséges, hogy utasítást kapjon rá a törvényszékről. Meg is fogja kapni. Majd intézkedem. Értette kend?

- Igenis, értem, kérem alássan, hogyne érteném - mondá Szuhai Márton uram, és több mint egy heti szaladgálás után hazakerül, várván, mi fog vajon történni. Szavát állja-e a törvényszék?

Nem kell hiába várnia. Két hét múlva, mire az orvosnak adott utasítás átmegy mindenféle iktató, kiadó és kézbesítő retortákon, megjelenik a doktor a helyszínen, s fölveszi a Péter fejéről a látleletet - de hasztalan, mert már akkorra a gyerek feje tökéletesen begyógyult.

*

Ilyen különböző apparátusaink vannak nekünk.

Az egyik úgy dolgozik, hogy mire a korlátfa elkészítése rendbe jön, akkorra már elromlik.

A másik úgy dolgozik, hogy mire a bevert fej napirendre kerülne, akkorra már begyógyul.

És mégis azt beszélik: hogy az egyik olyan, mint a másik.

III. Egy vagon akta

Mikor a bosnyák és hercegovinai lázadás folyt 1875-ben, sokan menekültek mihozzánk. Becsületes keresztények, akik a szélcsendet szeretik, valamint jámbor muzulmán hitűek, akik békében akarják elszívni pipájukat, aggastyán agák, bégek, asszonyaik, menyeik, unokáik, leányaik ide futottak a háború iszonyai elől, csak az életüket hozva magukkal meg a rajtuk való ruhát. Egész rajok jöttek naponkint, és mindent fölettek, mint a sáskák.

A magánvendégszeretet takarója nem olyan hosszú, sem nem olyan széles, hogy beérhette volna őket. Ilyen viszonyok közt azt kívánja a nemzetközi illedelem, hogy az állam vállalja el a »házigazda« szerepet.

El is vállalta. Volt még valahol a láda fenekén egypár millió (már ti. Rothschild ládája fenekén), ezt elkérték kölcsön, és gyakorolták vele a keleti vendégszeretetet: kinevezvén kormánybiztosnak e célra Zuvics Józsefet, aki, mint a horvát országgyűlés küldöttje, mindig derék, jó magyar érzelmű embernek mutatta magát a parlamentben.

Zuvics nagy örömmel és kedvvel fogadta el a kormánybiztosságot. Hogyne! Nincs annál passzionatusabb dolog a világon, mint pénzt osztogatni. Ilyenforma hivatalt ki ne szeretne?

Hanem egy kis vesződséggel még az is jár - a mai rendszer mellett, mert minden apró összegről, amelyet kiosztott, jegyzőkönyvet kellett fölvennie.

A pénz rémítően fogyott, a jegyzőkönyvek és mindenféle más irományok rémítően szaporodtak.

Mikor az évi számadásokat beküldte Zuvics, éppen egy egész vagont töltöttek be az akták. Lesz bennük öröme a magas miniszteriumnak odafent.

Húsz számtiszt dolgozott velük éjjel-nappal, ki tudja, meddig, míg végre kiszámították, Hogy a hatmilliónyi összegből hiányzik 6 frt 78 kr. osztrák értékben.

Nosza küldik vissza rögtön a határszélre Zuvicshoz az egy vagon aktát: egypár lattal most még nehezebb, mert ott van az intés, hogy hát a 6 frt 78 kr. hol van?

Bosszankodék ezen Zuvics egy kicsit, s amikor ráért, megírta a választ:

Sose okoskodjanak, ott lesz az a 6 frt 78 kr. valahol. Nem jól nézték át. Mert ő az utolsó krajcárig kiosztotta a hatmilliót, hát a 6 frt 78 kr. is közte van.

S ezt a választ szépen hozzácsatolta az összes aktákhoz, amiket ismét belegyömöszölt egy vagonba.

A miniszterium megkapta a Zuvics felterjesztését, s ahogy hazahozta, szépen küldte vissza az óriási aktát ezzel a toldalékkel: hogyha Zuvics József kormánybiztos harminc nap alatt nem ad kimerítő felvilágosítást a hiányzó 6 frt 78 kr.-ról, akkor nem tudom én miféle paragrafus szerint fognak vele eljárni.

Egy nap megint ott volt a vagon az aktákkal. Mindig hat szolga szállította kosarakban a vasúttól a kormánybiztos lakására.

Most már dühbe jött Zuvics. Kivette a tárcáját, és leolvasott 6 frt 78 kr.-t, s küldte a vagon akta mellett a kormánynak:

»Az ördög disputáljon az urakkal. Itt van a pénzük. Hat forintért csak nem revideálom át az összes számadásokat, hogy megvakuljak és megöregedjem benne. Inkább én engedek. Ne szaladgáljon többé az a bolond vagon ezekkel az aktákkal.«

A kormány kezébe vette hiánytalanul a 6 frt 78 kr.-t, miközben összeráncolta homlokát, és így írt vissza:

»Ohó! Nem addig van! Szép volna, ha a hiányzó összeget büntetlenül lehetne becsatolni akármikor. Legyen most már az úr elkészülve a kriminálisra.«

Zuvics végképp elkeseredett, s még aznap megsürgönyözte, hogy nem kér többé ebből a mulatságból, lemond.

...Érdekes történet ez: mert azt tudjuk meg belőle, hogy milyen a magyar közigazgatás, ha »erélyes«.

Hát még milyen lehet, ha nem erélyes? Legközelebb talán azt is megírjuk.

Grünwald Béla beszélte el nekem ezt a históriát. Az ő alispánsága alatt történt, az ő pandúrjaival.

Igaz, nini... hisz már a pandúrok sincsenek meg! Becsapódott fölöttük a rozsdás kriptaajtó örökre. De ez simán történt. Mintha maga a nemes vármegye parancsolta volna meg nekik: »Lépkedjetek elöl, majd én utánatok ballagok.« (Mintha ez is csak a parádé miatt történnék.)

Hanem, amint van, úgy van; késő már a vármegyét siratni, hát inkább keressük meg benne a nevetnivalót.

Mondom, a pandúrokkal történt, mégpedig a két legöregebbel, a nagy bajuszú Ostyepka Istvánnal és a híres Vojnik Mártonnal (ne méltóztassék megbotránkozni a neveken, Zólyom megyében vagyunk), delikvenseket kísértek Bábaszék városkából Besztercebányára, szám szerint négy darabot.

Bizonyos szívélyes viszony volt ez időkben foglyok és pandúrok között. A rend helyreállítóinak nem lehetett okuk gyűlölni a rend felforgatóit, mert belőlük éltek, az üldözötteknek pedig szintén érdekükben feküdt jó lábon állni a hatalommal.

Az volt hát a bevett szokás, hogy a tolvajok útközben minden korcsmánál megálltak a kísérőiket megtraktálni, ha pénzük volt. (Az pedig volt, mert loptak.) Pompás, vidám kéjutazások voltak ezek. Egy paradicsomon keresztül érni be a megyei börtönbe. Az igazságnak mindegy volt, ha egy-két nappal későbben is kapja meg a zsákmányát, a pandúrnak pedig jólesett így, meg aztán (adjunk valamit a humanitásra is, uraim) a szegény bűnös is anyaszülte ember; annak is szükséges egy kis öröm.

Vojnik és Ostyepka uraimék fiatal korukban rendesen egy-két fehérnépet is fogtak a társasághoz, hogy aztán a falusi korcsmákban uccu neki, táncra is kerekedhessenek, ha a csízió úgy hozza.

De most már megöregedtek. A szerelem elmarad az embertől az ötvenedik év határánál, mint a kifáradt kutya, hanem a bor, az holtig jó, hű és kívánatos.

Ittak is annyit belőle útközben, hogy már az utolsó stációnál Ostyepka uram nem bírt a lábán állani, sőt Vojnik Márton uram is ingadozott.

- Vigyétek a puskámat - hörgé Ostyepka.

Az egyik delikvens levette válláról a terhet, s vitte nagy énekszóval a trupp előtt, mint valami processziós zászlót.

- Kutya fikom mája! - kiáltá úri dölyffel Vojnik Márton. - Hát az én puskámat nem viszitek, mi? Hát mivel nagyobb úr az én Ostyepka komám nálamnál, he?

Egy betöréssel vádolt tót átvette most a Vojnik puskáját, de a két becsípett pandúr alatt még így is veszettül mozgott a nyughatatlan anyaföld. Minden lépten-nyomon elestek.

A foglyok tanácskozásra fogták a dolgot.

- Mit csináljunk ezzel a két korhellyel?

- Szökjünk meg tőlük! - indítványozta az orgazdasággal vádolt zsidó.

- Üssük őket agyon - mondá a betöréssel gyanúsított tót.

- Csináljunk egy kis virtust - vágott közbe a lólopásban ludas magyar -, kísérjük be őket úgy, ahogy vannak, a városba. Hadd bámuljon meg minket a vármegye.

- Úgy, úgy barátocskám - ujjongott a bankhamisító sváb. - A felsőség még talán el is engedi a büntetésünket, ha ilyen szépen viseljük magunkat.

Egyszóval, oda dőlt el a dolog szótöbbséggel, hogy sem meg nem szöktek a delikvensek, sem meg nem ölték Ostyepkáékat, hanem gyöngéden támogatva, fényes nappal, délben bekísérték őket Besztercebányára.

Az emberek rajokban csődültek össze a nevezetes látványhoz, melynek híre villámként futotta be a népes város ereit.

Elöl a gyolcsos tót ment magasra emelt puskával, hátul a sváb ballagott kevély fejtartással és szintén fegyverrel a vállán.

Közbül a két pandúr kacsázott, az egyik a zsidó, a másik a magyar delikvens vállára támaszkodva, egetverő kurjongatásokkal.

Az egész város nagy hahotában tört ki. Még az a két szárnyas angyal is mosolyra húzta szét a száját, amelyik a megye erdős-hegyes címerét cipeli. Csak egyetlen arc lett komorrá.

Mikor a menet megérkezett a megyeház elé, a viceispán éppen az ablaknál volt, onnan nézte, és mélyen elszomorodott. (Azóta is folyton ebből az ablakból nézi a vármegyét.)

Pedig bizony ő is megnevethette volna a dolgot, mert nem esett ki amiatt a világ feneke. Azért a vármegye mégis csak szép és csodálatos volt. Rend volt ott magától is. Ha a pandúr csinált hibát, akkor a delikvens vágta ki a becsületet.

Becsület denique mindig volt. Nem kellett menni kölcsönkérni a szomszédba... akarom mondani az államhoz.

Ez a történet pedig ott kezdődik, hogy tekintetes Berkessy János megyei főjegyző úrnak a szűzdohánya elfogyott.

Ám nem azért »vármegye ura«, hogy sokáig legyen nélkülözésben. Czanyuga Marci, a híres dohánycsempész paraszt, éppen most oson be a vármegyeház kapuján, s az egyik hónalja tömöttebb a másiknál. Nyilvánvaló tehát, hogy ott egypár csomó dohány melegszik és érik addig is, míg a tekintetes úrhoz beviszi.

Csakhogy, ha a gondviselés éber, még éberebb a finánc. Két finánc ballagott a főpiacon, s észrevették a dohánycsempészt; az se kerülte ki figyelmüket, hogy duzzadt a hónalja. Utána loholtak nagy sebbel-lobbal.

- Hova ment fel? Kihez ment fel az a derék ember? kérdezték a megyeház udvarán összegyűlt panaszosoktól.

Egyik a főjegyző ajtajára mutatott.

A fináncok tehát a főjegyzőhöz rohantak.

De tekintetes Berkessy úr éppen le talált nézni az ablakon és észrevette őket. Nosza betuszkolta Czanyugát hirtelen az írnokok szobájába. Mire benyitottak a fináncok, őtekintetessége már bele volt merülve az aktákba, észre sem vette őket, fel sem pillantott, csak írt, egyre írt, mintha a megye száz éves restanciáit egy nap alatt akarná földolgozni:

- Mi tetszik? - kérdé hanyagul.

Elmondták, hogy egy dohánycsempészt keresnek. Bocsánatot kérnek, látják tévedtek, egy gaz paraszt utasította őket ide tévesen. De, hogy a csempész a megyeházba jött, azt a tulajdon szemeikkel látták, hova ment be, az most a nagy kérdés.

- Alkalmasint az árvaszéki elnöknél van - utasítá őket a főjegyző, hogy azalatt kiszöktethesse előlük Czanyugát a megyeházból. (Az árvaszéki elnök úgyse dohányos, annál nem találhatnak semmit.)

Hanem a fináncoknak is van eszük.

Mielőtt bementek volna az árvaszéki elnökhöz, az az ötletük támadt, hogy jobb lesz, ha egyikük lemegy és odaáll a kapuhoz, hogy a csempész el ne mehessen; a másik meg bemegy az árvaszéki elnökhöz.

Az árvaszéki elnök bőbeszédű ember volt. Nagy feneket szeretett kanyarítani mindennek, és mindenkivel szívesen elbeszélgetett, kivévén az árvákkal.

Egy félóráig tartotta szóval a fináncot, csak azután kérdezte meg: hogy mit akar?

- Egy dohánycsempészt keresek itt a tekintetes úrnál.

Az erre borzasztó dühbe jött.

- Micsoda? Énnálam? Soha életemben nem csináltam semmit; még csak nem is dohányoztam. Árvaszéki elnök is azért lettem, hogy nem dohányzom, mert a hivatali elődöm bokkokat szítt az árvák pénzén.

Erre aztán nem volt mit tennie a másik fináncnak, minthogy ő is lemenjen a kapuhoz az egyik finánc mellé, ahol nagy morogva méltatlankodának:

- No, minket csúffá tettek...

- Hiába, ilyen a megye! Azzal bajos kikezdeni.

- Pedig mégis mi volnánk a hatalmasabbak, mert mi az állam vagyunk.

- Igaz, mi az állam vagyunk, ne hagyjuk magunkat.

- A csempésznek okvetlenül bent kell lennie.

- Várjuk meg itt.

- Helyes, várjuk meg. A siker bizonyos.

S a rendületlen férfiak megtámaszták a két márványos kapuoszlopot, és ott álltak délelőttől kezdve egész az esti szürkületig... azazhogy ott álltak azok nagy makacssággal még éjjel is.

A főjegyző írnokai egyre sűrűbben, nagyobb szorongással jártak ki cernírozni a helyzetet, de mindig azzal a szomorú jelentéssel tértek vissza a főjegyzőhöz:

- Az állam még mindig ott áll.

Módjukban volt: mert ketten valának.

Ha az egyik finánc kiéhezett avagy megszomjazott, elmehetett inni-enni és felválthatta aztán a másikat, de Czanyuga uram egyedül lévén, ilyen váltórendszert nem folytathatott; meglehetős kényelmetlenül érezte hát magát, és türelmetlenül sürgette a tekintetes urat, hogy eressze ki, ő rezignál, történjék az isten akarata, még akkor is, ha a fináncokkal tart. Ámbár nem egészen szép tőle. (Ezt tudniillik Czanyuga uram gondolta. )

A főjegyző sehogy se akart beleegyezni, mert hát az ő reputációja is valami s tanácskozván a megyei urakkal, végre is abban állapodtak meg, hogy Czanyuga uramat felöltöztetik huszárnak.

Úgy is lett. Lehányták őkegyelméről a rongyos ködmönt, feladták rá a cifra dolmányt, a sarkantyús csizmát feldisputálták a lábára, a cifra tarsolyt és a kardot az oldalára kötötték, aztán kifenték a bajuszát rangosra.

Ezalatt előállott az udvaron a prüszkölő paripa. Felült rá Czanyuga uram kevélyen s bajszát pödörve vágtatott ki nagy patkócsattogás közt, roppant porfelhőt verve föl a piacon.

A két állami ember nagy sóhajjal nézett utána, amíg láthatta. Aztán csökönyösen újra nekidőltek az oszlopoknak, hogy azért is kilesik a dohánycsempészt. Pedig hol járt az már akkor...

Hiába no, vármegye a vármegye. Van ott ész bőven.

Az öregurakat is meg-megszállják a pajkos gondolatok...

Mikor a grófné hazautazott néhány napra Magyarországra a birtokát megnézni, Tomándy István grófban ott incselkedett a régi ördög, hogy megcukrozza egy kicsit a szalmaözvegységet.

Az unokaöccsei is biztatták: egy kis mulatságot kellene rendezni idehaza. Amolyan fiatalosat, mint valaha, mikor még... Teringette! Hisz önök úgyis tudni fogják, milyen az az amolyan.

Igaz, hogy egy őszhajú belső titkos tanácsosnak nem illik, vagy mi... de hát nagy város Bécs, ki az ördög tudja azt meg? A nagy csíny megtörtént. Egy csomó víg hölgyecskét angazsíroztak vacsorára az unokaöccsök. A fényes főúri palota megtelt ledér hahotával, viháncolás zajával. Folyt a pezsgő és a frivol diskurzus. Néha egy-egy csók is elcsattant. A kacagányos ősök a falakról csodálkozva nézegettek le: sohasem láttak még ők itt ilyen furcsa társaságot.

De hát azoktól ki tartson. Hallgatag emberek azok már.

Pedig bizony megszólalhattak volna, legalább akkor, midőn azt látták, hogy a címeres ezüst asztalneműt rendre eleszkamotálják a hölgyecskék, részint a bundácskáik belső zsebeibe, részint a vállfűzőkbe - és mit tudom én még hová.

A mámoros urak, míg a gyémántokat (a hölgyek szemei) fürkészték, elfeledkeztek az ezüstről.

Hanem a hű komornyik, John, észrevette, persze csak másnap. Szepegve jelentette urának:

- A dámák elvitték az ezüstünk egy részét. Mi lesz, ha a kegyelmes asszony megtudja?

A gróf meghökkent, elsápadt erre a gondolatra.

- Bízzunk a gondviselésben, John - nyöszörgé kedvetlenül. - Hátha nem veszi észre?

Dehogy nem vette észre, dehogy! (Ugyan melyik asszony nem vigyáz a kanalaira?) Rettentő patáliát csapott megérkeztekor a cselédek közt, gyanakodott, inkvirált, kombinált (csakhogy éppen rostát nem forgatott) és nyomban rohant a rendőrséghez.

John se volt rest jelenteni urának a rendőrségre való menetelét, hogy jaj, most azok kifürkészik, mi módon tűnt el az ezüstnemű.

A grófnak erre kisegítő ötlete támadt:

- Szaladj utána, fiam John, lesd meg, melyik rendőrállomásra megy. Az ördögbe is, csak olyan jó ne volna ez a bécsi rendőrség! (Mégis jobb Pesten lakni.)

John úr kileste a rendőrállomást, s még aznap délután beállított oda a gróf úr is.

- Én Tomándy gróf vagyok - mondá a szolgálattevő rendőrtisztnek -, délelőtt itt volt a feleségem, panaszt tenni bizonyos ezüstről.

- Igen. Éppen én vettem fel a jegyzőkönyvet.

- Ah, akkor annál jobb! Csak azt jöttem mondani, hogy az ezüstnemű időközben megkerült. Megtalálták egy szekrény alján. Siettem hát, hogy az urakat megkíméljem a fáradságtól.

- Ah, akkor annál jobb! - viszonzá a rendőrtiszt, s odaírta a jegyzőkönyv alá kék ceruzával: »megszűnt«.

Ezzel aztán szerencsésen bevégződött ez a kényes ügy. Azaz bevégződött volna, ha a grófnőt meg nem veszi egyszer a harag, olvasván a lapokból a rendőrség tehetetlenségét.

- Igaz, tökéletesen igaz. Léhák. Haszontalanok. Íme, még csak a fülüket sem mozdítják az én ezüstöm dolgában. Hanem a nyakukra megyek, nem hagyom annyiba.

Váltig csillapította a gróf:

- Ugyan, kedves Emelin! Hagyja abba az egészet. Nem való a magához hasonló rangú hölgynek, hogy ott ácsorogjon a dohányfüstös rendőri odúkban. Ami nem megy, nem megy!

Nem szólt az urának, de azért mégis elment Emelin gróf nő veszekedni: hogy mi lesz már az ő ezüstjével?

- Miféle ezüsttel? - kérdé a rendőrtiszt. - Hiszen megkerült!

- Megkerült? Ki mondja azt?

- Egy úr jött hozzám annak idején, kevéssel a grófnő eltávozása után és azt jelentette, hogy már megtalálták az ezüstöt, ne keressük.

- Hogy nézett ki az az ember?

- Egy kopottas öregúr. Azt állította, hogy ő a grófnő férje.

- Uram, itt egy kolosszális csalás történt! - kiáltott fel a grófnő.

- Magam is kezdem hinni! - dadogta a rendőr.

- No, ez szép história! Tudja, hogy az a tolvaj volt!

- Kétségkívül, grófnő... Fájdalom... az én hibám.

Megijedt, könyörgésre fogta a dolgot: beismeri a hibát, szánja-bánja, de ne jelentse fel a grófnő a főnöknek, inkább helyrehoz mindent. Megismeri ezer közül azt az embert s ha térdig koptatja is kezét, lábát, megkeríti.

Nyakába vette Bécset, hetekig szaglált, loholt, kutatott, míg végre csakugyan ráakadt egy előkelő kávéházban.

Tomándy gróf éppen Tromp gróf barátjával piketírozott, egy csupa előkelő gibicek által körülvett asztalnál.

A polgáriasan öltözött rendőrtiszt odament közel, és félreintette a grófot az ujjával.

- Mit akar? - kérdé az érdes, bosszankodó hangon. - Mi az?

- Nono, öreg - szólt a rendőrtiszt, és a vállára tette kezét.

- Miféle modor ez? - riadt fel az öreg gróf dühösen felugorva.

- Hallgass, kis öreg! - viszonzá a rendőr nyugodtan. - Kövess vagy viszlek...

- Ez már szemtelenség! Őrült ön? Hogy mer velem így beszélni? Énvelem... Hallatlan!

- Ne mókázz, kis öregem. Tudom én, ki vagy. Gyere no ide, majd megsúgom. Te loptad el a gróf Tomándyné ezüstjeit.

A gróf elsápadt, de csak egy percre, aztán felkacagott.

- Hisz én vagyok Tomándy gróf.

- Hiszi a piszi, apókám.

Nem is hitte volna, de szerencsére volt a társaságban két generális is, akik erősítették. Az uniformisnak pedig mindent elhisznek Bécsben. A rendőrtiszt megadta magát, bocsánatot kért, csakhogy őexcellenciája még így is kénytelen volt előbb elbeszélni az egész történetet elejétől végig.

- Biz ez kissé komplikált dolog! - mondá a rendőr elgondolkozva.

- Az istenért, csak botrány ne legyen belőle. Csak a feleségem meg ne tudja!

- Adok én a kegyelmes úrnak egy jótanácsot - suttogta.

- Mi az, kedves jó barátom? Mentsen ki, ha lehet. Örökké hálás leszek.

- Lopjon el még néhány darabot az ezüstneműből.

- Hogyan? Én?

- És csináltasson annak a mintájára az ötvösnél annyit, amennyi hiányzik. Én akkor aztán felviszem a grófnőnek egy rendőri mesével.

- Úgy, úgy! Az isten is megáldja. Nem kívánom ingyen azt a mesét.

Úgy is lett, az ezüstöt utánacsinálták, a rendőr felvitte, a meséjét elmondta, a grófnő elhitte, a gróf meghonorálta, egyszóval elmúlt a veszedelem, de megmaradt az a tanulság a feleséges öregurak számára, hogy nem jó az olyan dolgokat otthon csinálni.

Egy rejtélyről írok, de nagy csalódás érné az olvasót, ha szövevényes mesét várna.

Nem történt velem soha bonyodalmas dolog. Születtem, és hihetőleg meg fogok halni. Ami közbeesik, az mind hétköznapi história.

Most azt akarom elbeszélni, mikor ügyvédsegédnek kerültem el egy vidéki városba. Ijesztettek vele, hogy igazi cívisfészek. Valóságos Abdera. Sok háj és kevés szellem, szűk helyi látkör, kicsinyes viszonyok.

De bánja is az efféléket az ember! Mi kell egy szegény ügyvédsegédnek az egész világból! Koszt, mosás és egypár szép asszony, leány. Ott üti föl a paradicsomot, ahol akarja.

Az első benyomás nem volt kedvezőtlen. A vasútnál maga a principálisom várt, egy rövidre nyírt ősz hajú, alacsony termetű, buksi képű öreg ember (félig úr, félig cívis), nyájassággal rázta meg a kezemet, azután fölkapta a bőröndömet ő maga, és felhajította egy kocsira.

No, ez ugyan nyomorult principális lehet, aki az adjunktusa kofferjét nem átallja cipelni! (Nem adtam volna a kialkudott havi fizetésemért ötven percentet.)

Fölültünk a kocsira, melyen a szállásomra vitt, útközben váltig mutogatott egyet-mást, nekem is úgy illett, hogy kérdezősködjem. Meg is cselekedtem mindjárt az első nagy háznál.

- Kié ez a pompás épület?

- Az enyém - mondá.

Megörültem, kigömbölyödött a képem. Hogyne, mikor már szentül azt hittem volt, hogy »ingyen adjunktust« fogott a kis öreg.

Megint egy nagy épülethez értünk, hét pompás torony csillogott rajta.

- Hát ez a nagy ház kié?

- Ez is az enyém - felelte roppant szerényen.

A harmadik nagy ház szintén az övé volt, a negyedik is. Az ötödiknél már röstelltem megkérdezni, mert úgy látszik, zsenírozta, hogy annyi nagy háza van. Sohasem láttam még én ilyen furcsa gazdag embert!

El is fordítottam a figyelmemet legott a járókelő népre.

Éppen egy kondor fekete hajú leány ment el az úton, s mosolyogva intett üdvözletet a principálisomnak.

- Ki volt ez?

- A lányom.

Kisvártatva két szöszke süldőleánykát értünk utol: azokra meg ő kiáltott le valamit a kocsiról.

- Hát ezek kik?

- Az én leányaim.

(Hüm! Ezekből jó volna feleségül venni egyet. Ők magok nem szépek, de a házak szépek.)

A patakhídnál három kisebb-nagyobb iskolás leánygyerek kergette egymást. A tékáikból, melyet a hónuk alatt vittek, csak úgy röpködtek a skripták a világ négy tája felé.

- Ejnye gizon-gázon! - fenyegette meg őket a principálisom nagy nevetve. - Nem szeditek fel mindjárt azokat az írásokat!

- Eleven kölykök! - jegyzém meg, csak éppen azért, hogy mondjak valamit.

- Az én leányaim!

(Meg van ez az ember bolondulva? - tűnődtem magamban.)

A piacon egy harmincas korú asszonyka sétált egy fekete barkójú úrral.

- Hova, hova? - kiáltá rájuk az öreg, azután kevély arccal fordult hozzám:

- Úgy bizony. Ez is az én leányom!

Ahogy a templom mellett elhajtattunk, éppen akkor özönlött ki a tömérdek nép a magas boltíves ajtókon; egy erdőnyi asszony és leány (egyik rútabb, mint a másik), egy-egy kirívóbb alakra kíváncsi is voltam, de már nem mertem megkérdezni, mert attól féltem, hogy azok is mind az ő lányai. (S ekkor megint veszélybe kerülhet a havi fizetésem.)

Három-négy nap kellett, míg kiismerhettem magamat új lakhelyemen, melyet, mi tagadás benne, bizonyos kicsinyléssel méregettem. De engem is ilyenformán néztek Abderában, bizonyos kíváncsiságot azonban mégis tápláltak, s nemegyszer hallottam a hátam mögött, amint kevély hangnyomattal kérdezték azoktól, akik már ismerőseim voltak:

- Nos, mit mond az adjunktus a városról, hé? Látta-e már Bulykainét, he?

De még többször kérdezték szemtől szembe:

- Hogy tetszik a városunk, fiatalúr?

- Igen csinos.

- Hát a katedrálé?

- Derék egy templom.

- Üm, meghiszem. És a Mátyás király misemondó ruháját látta-e már?

- Azt is láttam; gyönyörű.

- De hát a szép Bulykainét?

- Azt még nem láttam.

- Tyűh! Addig ne is beszéljen, uramöcsém, a városról, amíg a szép Bulykainét meg nem nézi. Az a valami!

Akármerre mentem, mihelyt a szájamat felnyitottam, hogy ezt vagy azt már láttam, itt vagy ott már voltam, nyomban jött az interpelláció: de hát a szép Bulykainé? Mit szólok a szép Bulykainéhoz?

Az egész város Bulykainéval foglalkozott.

Őérte lelkesültek az öregek és fiatalok.

Ha valahol valami csodaszép rózsa nyílott ki a kertben: »el kell vinni Bulykainénak«; az első dinnyét, az első érett cseresznyét mind a szép Bulykainé kapta.

Igazán nevetséges volt. Borzasztó emberek ezek, az ő kormos katedráléjukkal, és az ő szép Bulykainéjukkal! Én itt soha meg nem szokom.

Ezalatt mindegyre többet hallottam róla, hogy már öt év óta özvegyasszony, párbajban halt meg az ura; egy katonatiszt ölte meg.

Katonatiszt... szép asszony... párbaj! Bizonyosan szerették egymást.

De ezt csak gondolni volt szabad; isten ments ilyesmit kimondani a »teremtés remekére«. Hiszen ő a megtestesült erény és tökéletesség! Vele kapcsolatban minden apróság eseményszámba vágott. Hír verte minden léptét: itt volt, ott látták, ez vagy az találkozott vele. Kék ruha volt rajta, vagy fehér pettyes, egyszóval, aminő volt. Kinek mit mondott, holnap hova készül stb.

Hanem el is kellett ide egy szép asszony, hogy egészen ki ne vesszen a magja. A lakosság nő része nem sokat ért. A bennszülöttek termetben alacsonyak, arcban rútak, szűk, benőtt homlokuk van, és apró tatár szemök.

- Teringettét, csak már azt a Bulykainét láthatnám.

Éppen a principális előtt találtam kiejteni ezt a kívánságomat.

- Hát miért nem szól? - mondá, közömbösen vállat vonva. - Mindjárt odaviszem a kertjébe, ha akarja. Hiszen az én lányom az.

(Micsoda? A szép Bulykainé is az ő lánya?)

Nyomban vitt is a Bulykainé kertje felé. A Tiszára rúgott ki a csinos szőlőskert. A Tisza éppen virágzott. Bolond, felfordult világ ez itt. Még a víznek is virága van. S a virágnak, a nőnek nincsen meg a színe, szépsége.

Hanem a Tisza virágzása nem éppen kellemes dolog. Millió sáska és szúnyog lepte el a tájékot. Az egyik része ott ringott a sárgásszürke hullámokon. Mint egy óriási selyemszövet, amelyre bogarak vannak ráhímezve. A másik messze beláthatatlan térségen fent a magasban kevergett, mint egy terhes felleg.

A kert is tele volt szárnyasokkal, mikor beléptünk. Pajkos nevetés hangzott ki a filagóriából, ahol nagyobb társaság mulatott; de ezeket nem láthattuk. Az egyik barázdán egy vörös ernyős nő lépkedett felénk. Mellette jobbról-balról egy-egy fiatal gavallér mendegélt, rettentő öblös tajtékpipákból szörnyűséges füstmacskákat eresztve kétoldalról a hölgyecske orra alá. Az egész jelenet végtelenül komikus volt, mert olyan odaadással fújták rá a füstöt, mintha napszámba tennék.

Önkéntelenül elmosolyodtam. A principális észrevette.

- A szúnyogok ellen - magyarázta -, az átkozott szúnyogok ellen van ez. Egészen kiszívódik a menyecske attól a sok füsttől! De nini! Hát jól nézze meg, mert ez a Bulykainé!

Megdobbant a szívem. Ah, a Bulykainé! A nimbusz, ez a nagy semmi, ezek az üres szavak, a mások elragadtatása lázba hozott. Lehetséges-e, hogy valóban a híres Bulykainé előtt állok a következő percben? Ó, istenem!... Csodálatos szorongás fogott el, fejem zúgott, lábam, kezem zsibbadozott.

És hát miért? Hiszen még nem is láthattam a füst miatt. Mintha egy kékes felhőben lebegne, ahogy hajdan az Olympus istennői.

De bár ne is láttam volna.

Majdnem fölszisszentem a csodálkozástól.

A szép Bulykainé rút volt, de milyen rút!

Csontos, szögletes arcában volt valami kellemetlen; az álla kiállt, mint az olyan pogácsa, amelyik a tepsi oldalára feküdt ki; a szürkés szemei mélyen bent székeltek üregeikben, s különben is hasonlítottak a bagolyéhoz. Arcbőrét már megérintette az a hervasztó, bontó lehelet, mely az üdeséget lefújja, de a szeplőket le nem fújja. Azok bizony ott maradtak két nagy táborra osztva a szemek környékén.

Meghajtottam magam, amint bemutatott neki az öreg, egy-két szót mondtam én is, ő is, ahogy szokás ilyenkor, aztán félreálltam kacagni.

Huh, huh! Hát ez a híres Bulykainé? No, szépen vagyunk. Alászolgája! Tisztelem a nemes város ízlését.

Az uzsonnánál alkalmam volt szemügyre venni a termetét: de bizony az sem volt liliomos, keskeny vállak, kurta nyak, sovány karok, melyek átlátszottak a csipkés ujjakon, s azok is telides-tele szeplővel.

De ami leginkább ingerelt a nevetésre, az az elragadtatás, az a hódolatteljes tekintet, mellyel rajta csüggtek, ha beszélt, ha nem beszélt; ha mozgott, leült vagy felállt.

No iszen volt ezentúl mit hallgatniok tőlem a cíviseknek.

- Elbújhatnak a tündérükkel. Micsoda óriási süllyedés kell ahhoz, hogy ezt önök szépnek tartsák. Ha egy pusztán volnék, s ő lenne ott az egyedüli, még akkor sem mondhatnám csinosnak, mert az abszurdum!

Azok a fejöket csóválták, szánakozón, mintha mondanák: »Fiatalember, te vak vagy és ostoba!«

Egy hét alatt híressé váltam emiatt. Egy ember, aki Bulykainét rútnak tartja! Hallatlan ez! Hát meg van ez őrülve? Egy cívis utánam is kiáltotta egyszer gúnyosan:

- Hát a tengeri malacot szépnek tartja az úr?

Mindenütt az adjunktusról beszéltek, akinek Bulykainé nem tetszik. »Ki kellene vinni az akasztófáravalót a határra és megégetni.« Ujjal mutogattak az utcán, mint valami főbenjáró gonosztevőt: »Ez az! Ez az!«

A hír eljutott Bulykainéhoz is, s mert asszony az asszony, azóta nyájasabb lett irántam, sokat beszélgetett velem, ha találkoztunk. Irigy tekintetek szegződtek rám ilyenkor; szinte kiolvashattam a szemekből, hogy »hát ez az igazság? Mi dicsőítjük, ő szidja, s mégis vele nyájaskodik«. De a keserű érzéseknek minden tövise ellenem fordult, pedig ő volt az igazságtalan. (Hja, hiába, ilyen elnéző a világ a kedvencei iránt.)

Hanem meg kell adni, kitűnően tudott csevegni, kedves, művelt modora volt.

Mondtam is magamban: hiszen az igaz, hogy rút, de végtelenül okos.

Ezalatt mind jobban megismerkedtem vele. Majd minden társaságban találkoztunk. Hisz valamennyinek ő volt a bálványa.

Sokat töprengtem én azon, kivált eleintén, hogy ugyan miért? Azt az Isten tudja. Hogy keletkezett? Nem bírtam kinyomozni. Mióta tart uralkodása? Mindig, mióta a rövid ruhát levetette. Nem múló divat szeszélye volt az ő nimbusza. Támadt ok nélkül, és megmaradt ok nélkül.

Később azonban nem töprengtem ezen sem. Ahogy van, úgy van. Bánom is én. Beleszoktam.

*

Két év múlt el. Egészen megszerettem már a várost, otthon éreztem magam benne.

Egyszer egy mérnök vendégem jött, aki meglehetősen gáncsolta az odavaló viszonyokat.

- Hát látta-e már - mondom - a katedrálét?

- Láttam.

- De hát a szép Bulykainét látta-e már?

(A Mátyás kori misemondó ruhát be sem vártam.)

- Azt még nem láttam.

- Tyűh, akkor ne is beszéljen. Az a valami!

Hohé, kiáltám most magamhoz, önkéntelenül is szájamra ütve. Hát mióta tartom én szépnek Bulykainét? Hiszen csak okosnak tartottam eddig!

Elgondolkoztam. - Nem, nem, Bulykainé éppen nem okos, inkább ostobácska kissé, de végtelenül szép.

Úgy, úgy, tündéri színben állt előttem bágyadt, szögletes arca, ingerlő hajlott álla. A szeplők is, ó a szeplők is gyönyörűek. Hát a vézna termet, melyben annyi az összhang és báj! Ó, be szép, be szép!

Miképp mehettem át ez átalakuláson, nem tudom. Az asszony vette el látásomat? Eleinte voltam-e bolond, hogy nem találtam szépnek, vagy most, mikor annak találom? És mi az igaz? Szép-e, okos-e? Vagy mind a kettő? Vagy egyik sem?

Meglehet, hogy a helyi ízlés az a rettenetes csodaerő, mely észrevétlenül elnyeli az idegenét, és beolvasztja a magáéba?

Nem tudám, föl nem foghatom.

De még ma is, sok idő után, eltűnődöm a feleségemmel (nota bene az is a principálisom leánya), hogy sohasem láttam olyan szép asszonyt életemben, mint a Bulykainé sógorasszonyomat.

Mikor még nem volt meg a szép új híd Szegeden, hanem régen-régen, a százszor kifódozott öreg híd újdonatúj korában, azt a statútumot hozta a nemes város, hogy minden nem odavaló ember egy garast fizessen egyszeri átmenetelért.

Szögedi embertől nem volt jussuk pénzt szedni, aminthogy nem is kaptak volna, mert azon időnek divatja szerint az volt az úr, aki minél kevesebbet fizetett, most pedig a virilista világban az az úr, aki minél többet fizet. (Hogy lehetett ennyire megfordítani a világot!)

Eleinte roppant jövedelme volt a városnak a hídvámból. Nekibizakodván, nagy lábon költött. Hanem apródonkint megjött a falusi nép esze is. Azt mondta a hídfőnél a vámőrnek: »szegedi vagyok«, és nem fizetett.

Tessék most a vámőrnek bizonyítani, hogy nem szegedi. Hogy ösmerje hetvenezer ember közül mindeniket? S hogy bizonyítson? Hiszen csak nem bolondult meg, hogy mindeniknek utána járjon azért az egy garasért, mikor az belejönne neki egy forintba!

Lőn hát, hogy a város hídjövedelme nagyon megcsappant, ami pedig érzékeny csapás vala.

Bölcs városatyák eleget törték a fejüket, miként lehetne olyan rendszert behozni, mi kizárná a csalást, s megnyitná a régi jövedelem zsilipjeit?

Hasztalan volt. Támadt egy-egy ötlet, egyik is, másik is kigondolt némi újítást, de a bajon nem lett segítve. Évtizedek múltak el, de egyetlen szabályzat sem vált be, pedig senki sem a »perpetuum mobile«-t kereste, hanem ezt. Természetes is, mert ez volt a nehezebb.

Aztán meg nagyon szép prémium volt rá kitűzve.

Ki volt mondva, hogy ha olyan okos ember akad az országban, aki a szegediség és nem szegediség ellenőrzésének módozatát kitalálja, az lesz Szegeden a főbíró.

De már a reményről is lemondtak, évek tűntek el meddőn, s a híd alig hozott be többet, mint amennyit a tatarozása fölemésztett, midőn egy nap csak beállít a »torony alá« (így hívják Szegeden a városházat) a nemes, nemzetes magisztrátus színe elé Damók Mihály uram őkegyelme, rangjára nézve polgári szabó a Móra városrészben.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus, nagy jó uram.

- Mindörökké, Damók Mihály uram. Mi jót hozott kend - kérdé a főbíró. - Ugyan kapóra jött, mindjárt vétetek mértéket egy kabátra.

Damók Mihály erre megrázta magát kevélyen, és így szólt:

- Nem a kabátjáról jöttem én most mértéket venni kegyelmednek, hanem a főbírói székéről.

- Mi a kő? - nevetett a főbíró, Tóth Mihály uram.

- Úgy, úgy, hiába vigyorognak kegyelmetek - folytatta hetykén -, itt vagyok, itt állok, én Damók Mihály, kitaláltam, hogy a nem szegedi embert mindet meg lehet ösmerni.

- Megbolondult keed! - nevettek a tanácsbeliek.

De Damók uram váltig erősítette, hogy úgy van s kész a próbát megtenni, legott a hídfőnél, hanem erre nézvést össze kell hívni az egész város főembereit.

Nosza, a hajdúk nyomban beszaladgálták a város tekintélyes perszonáit s különben is terjedt a hír, mint a futótűz, hogy Damók Mihály »megtalálta a hídvám módját« (lehetetlenség az egy szabótúl, kételkedének a népek). Egy óra múlva már óriási tömeg álldogált a »Halpiacon«, s zsibongva, fejcsóválgatva várták a rettenetes csodát.

Kevéssel ezután jött a városi magisztrátus, s köztük kullogott a szabómester is. Beh sok gúnyos mosolygás volt az arcokon.

- No hát, lássuk a tudományát, majszter - mondá a főbíró, mikor végre a hídfőnél megálltak.

- Jó - mondá a szabó -, tehát tegyük fel, hogy most én vagyok a vámőr.

- Helyes, tegyük fel - hagyták rá a tanácsnokok.

A nép röhögött.

A makói országúton csinos kackiás menyecske lépegetett begyesen a híd felé, fején egy kosárral, amelyből apró récék kandikáltak ki vidoran. Utána hosszú sorban jönnek különféle tarka alakok, de ő ér be a leghamarabb.

A szabó eléje állt, mikor a bódéhoz lépett.

- Hova való? - kérdé hivatalos hanghordozással.

- Szögedébe - felelte az kényesen.

Síri csönd állt be, mindenki feszülten várta, mi lesz most.

- Hüm - mondá a szabó meg nem zavarodva. - Hát mondja meg nekem, mivel eszik kendteknél a levest?

A menyecske összecsukorította a kívánatos piros száját, s kellemeztetőn selypíté:

- Kanaává!

- Úgy?! - kiáltott fel Damók uram diadalmasan. - Akkor hát fizet egy garast, mert Szegeden kanállal eszik a levest.

A tetszés viharos zaja tört ki a tömeg között. A tanácsbeliek összesúgtak. Tóth Mihály uram, a főbíró, elkezdett mindenféle színeket játszani.

De csitt. Most egy másik utas közeledik a hídhoz, hórihorgas öreg parasztember.

- Hová való? - riad rá a szabó.

- Szögedébe - mondja az jámbor arccal.

- Mivel eszik kendteknél a levest?

- Kalánnyal.

- Úgy? Fizet kend egy garast, mert Szegeden kanállal eszik.

Most aztán egetverő éljenzésbe tört ki a tömeg, nagy ujjongások közt vállra emelték Damók uramat, aki az ő rendszerét, nagy bölcsen, a Szeged környékén divatos különféle szójárásokra állapította, melyek mind különböznek a szegeditől.

Ezentúl ezt a metódust követték a hídnál, s hosszú évtizedekig nagy jövedelmeket hozott a városnak.

Damók Mihály uram emlékét ma is hálásan őrzi a krónika.

Főbíró nem lett belőle, az igaz. De hát miért nem lett?

Nem engedték a csizmadiák.

A nemes csizmadia céh ugyanis holtra vált volna a szégyentől, ha egy szabó uralkodik vala felettük.

Petíciót adtak be: azt mondták, inkább elköltöznek valamennyien Miskolcra. Járjon az egész város mezítláb.

Végre is úgy dőlt el a dolog, hogy a magisztrátus közbelépett Damók uramnál, álljon el a jogától a főbíróságra ennyi meg ennyi arany forintért.

Megalkudtak, parolát csaptak (annak az embernek az öregapja vágta szét, akitől én ezt a történetet hallottam), s a kialkudott sommát aztán kivetették sarcnak a csizmadiákra.

Egy felvidéki dzsentri családnál fordultam meg egyszer. Egészen más világ az, mint minálunk. Más erkölcsök, más szokások és más civilizáció.

Csak két szükségletük közös velünk: a tarokk és a francia nyelv. Erre a kettőre roppant büszkék a tót nemesek s ha nem értik vagy az egyiket, vagy a másikat, mesterségesen igyekeznek hiányaikat eltakarni.

Nagy tarokkisták mesélik, mint százados tapasztalatból leszűrt igazságot: hogy ahol két Árva megyei úr kártyázik, kritikus helyzeteknél nem állják meg, hogy tótul ne konverzáljanak.

A francia nyelvvel még furcsábban vannak.

Annál a családnál, ahova jártam, szép hangja volt a kisasszonynak, a lenhajú Milicának.

A társaság arra kérte vacsora után, hogy énekeljen valamit, mire megcsendült egy gyönyörű lágy francia dal.

Elragadtatva futottam a kisasszonyhoz:

- Kérem, engedje át nekem ennek a dalnak a szövegét.

Elpirult, aztán rám nézett nevetve:

- Hát észrevette?

- Mit? - kérdém zavartan.

- Ah - szólt a fejét kedvesen hátravetve -, ön, úgy látszik, nagy francia. Majd mindjárt leírom önnek a szöveget.

Leírta egy papirosra, s én ámulva olvastam a következő tót dalt:

Kacska na dolinye,
Kacsur vodu pije,
Kacska na nyu volá!
Csekaj, dusa moja!

(A réce áll a völgyben,
A gúnár vizet iszik a forrásból:
A réce rákiált:
Várj meg, kedves galambom.)

- Hiszen ez lehetetlen, kisasszony! - hebegtem. - Oh nem! Kegyed bolonddá akar engem tenni. Nem, ezt a dalt nem énekelhette. Hisz ez egy tősgyökeres tót versecske.

Milica még jobban fölkacagott erre.

- No hát hallgassa! Eléneklem még egyszer franciául.

S elkezdte újra finom akcentussal, bájoló orrhangon:

Kasz-ka na, doliné,
Kaszür vodüpijé.
Kaszka na nü vola:
Szekaj dü samoa!

Most aztán csakugyan tisztába jöttem vele, hogy a legelső nyelv a tót nyelv a világon, mert franciának is beválik.

Minden testrész közül a fogban van a legtöbb ravaszság és a legtöbb ragaszkodás az emberhez.

Míg ellenben a hálátlan ember éppen megfordítva, a szegény fogtól válik meg a legkönnyebben.

Már egy hét óta járok-kelek búsan a tisztelt Ház folyosóin, olyan arcokat vágva, mintha habaréki ember volnék.

Pedig csak a fogam fáj. Kisebb baj, de nekem nagyon kellemetlen. Mert amikor nem fáj is, sajog. Az a láthatatlan szú ott topog, fúr benne szüntelen, és rángatja az ínyidegeket. Tessék ilyenkor humorizálni az ország dolgai felett.

Két vastag könyvet olvastam már el a fogakról, az egyik háromszáznegyven lap, a másik százkilencven, de mindegyikből az sül ki a végén, hogy csak egy orvossága van a fognak: ki kell húzatni.

Szívesen. De a fog rögtön észreveszi szándékomat, s amint megindulok a fogorvoshoz, egyszerre elpihen a fájdalom. Ezt a gonosz játékot űzte velem az odvas fogam egy álló hétig.

És űzné még ma is, ha nem találkozom véletlenül az utcán az én tisztelt barátommal, Justh Gyulával, aki megkérdezte, hova megyek.

- Most már sehova. A fogamat akartam kihúzatni, de úgy látszik, ő az okosabb, megint engedett.

- Ki kell azt húzatni - mondja a képviselő olyan hangon, mintha egy indítványt akarna keresztülvinni. - Csak te húzasd ki, fordulj vissza. Magam is veled mennék, hanem van egy módosítványom, sietnem kell a Házba.

- Tudod mit - mondom egy hirtelen gondolattal -, ha velem jössz, kihúzatom.

(Gondoltam magamban, hadd tegyek már én is valami hasznot az országnak.)

Az én tisztelt barátom gondolkozott egy darabig, aztán azt kérdezte:

- Hát fáj?

- Most nem.

- Egy csöppet sem?

- Egy csöppet sem. (Tudtam, hogy akkor velem jön. Mert hiszen benne van a kegyetlenség a programjukban.)

S ezzel megfordultunk mind a ketten, és elindultunk bikfalvi Máthé Domokos felé.

Tudom, útközben így elmélkedett magában:

»Ez sem lesz már többet olyan harapós, mint azelőtt. De minek is egy magyar írónak harminckét fog?«

Nem lévén mulatságos a foghúzás részletes leírása, elhagyom, megemlítvén pusztán azt az érdekes csalódást, melyben a legtöbb ember van, hogy tudniillik valamelyik egészséges foga fáj. Én például az alsó szájpadlásban kerestettem a fájó fogat, s a felsőben volt. (Ilyen az emberi bölcsesség, még a saját száját sem ösmeri.)

Denique elmúlt egy félóra, s én egy foggal lettem szegényebb, a képviselőházi vita pedig egy módosítvánnyal soványabb - amelyet Justh Gyula elmulasztott.

...Szegény fogam, te nekem éltél, de a hazáért pusztultál el.

Itt látom magam előtt. Mintha egy elvált, hű barát hideg teteme volna.

Harminc éve szépen összefértünk, nekem szolgált, segített harapni, rágni, s most ilyen csúfosan kellett megválnunk, erőszakos módon.

Nekem, megvallom, fájt a válás, nem tudom, fájt-e neki is.

De mielőtt elhajítanám végképp, hadd tegyen még egy végső szolgálatot - hadd adjon egy beszély szüzsét. (Hiszen egy újságíró fogától kitelik az.)

Ha a sablon nekrológokat akarnám utánozni, mondhatnám, amit ilyenkor szokás mondani, de több joggal mondhatnám, mint a halottak fölött szokás, hogy: »Maradandó űrt hagy maga után.«

Csakhogy az én néhai fogam nem szorul ily banális dicsőítésekre, kitelik az ő múltjából egy humoreszkre való anyag üres frázisok nélkül is.

Igazi »bölcsességfog« volt. Kevés híja, hogy nagy talentum hírébe nem kevert, és egy hajszálon múlt, hogy most...

De ne vágjunk eléje a fog történetének. Hadd maradjon, ami poén van benne, a végére.

Önöknek, tudom, már az is elég furcsa, hogy míg más embert az esze hoz nagy talentum hírébe, engem a fogam hozott abba.

Mégpedig éppen ez a fogam.

Hát az úgy volt, hogy már huszonkét esztendős koromban kezdett lyukasodni, és időnkint kegyetlenül fájt.

Tizennégy évig használtam mégis, és jól megvoltunk egymással. (Nem igaz hát, hogy a megyei választási rendszerrel még ki nem bírjuk egy kis ideig.)

Egyszer (tizennégy év előtt) egy alföldi rokonom ezüstlakodalmára utaztam, s útközben Debrecenben megháltam a »Biká«-ban. Iszonyú fogfájás fogott elő éjjel. Nem bírtam behunyni a szemeimet reggelig.

Kínlódva hánykolódtam ágyamban. Csak legalább valami olvasnivalót találnék.

Addig-addig kutattam, míg az éjjeliszekrény fiókja fenekén találtam egy harmadévi újságot. Soha még én újságnak így meg nem örültem.

Nézem, hát egy szaklap. Mégpedig katonai. Címe: »Honvéd«, szerkeszti: gróf Bethlen Olivér.

Sohasem láttam azelőtt a »Honvéd«-et. Kedvetlenül tettem le. Csupa katonai dolog volt benne. Ejh, gondoltam magamban, ez is jó, s elkezdtem lapozgatni. Mégis, betű az betű, szórakoztat.

Az egyik cikkben le volt írva a »Bodrogkeresztúri csata«, s térkép csatolva hozzá. - A térképen meg volt jelölve, hol állott a németség, hol a magyarság, és az egyes hadszakaszok posztja is.

»Nos - gondoltam magamban -, tanulmányozzunk át egy ilyen csatát. Hogy ugyan megértem-e?«

Volt hozzá időm reggelig. Elolvastam én azt a cikket ezerszer is s úgy tudtam a hegyaljai falvak fekvését, mintha ott születtem volna.

Másnap elérkeztem a rokonomhoz hol nagy társaság volt együtt, a vidékbeli dzsentri és előkelő honvédtisztek. Ezek közt volt Dobay ezredes is. Az asztal fölött összedisputáltak a tiszt urak éppen a bodrogkeresztúri csata fölött, melyben többen vettek volt részt.

Heves gesztusokkal, katonás nyerseséggel szórták állításaikat, de egyszerre a meghökkenés mély csöndje támadt, amikor én váratlanul közbeszóltam.

Nagybátyám rám nézett szigorúan, mintha mondaná:

- Miféle szemtelenség ez, te gyerek?

- Csak azért szólok, bácsi, mert az urak nagy tévedésben vannak.

- Hogyhogy? - függeszték rám kérdő tekinteteiket.

- Mert nem délelőtt gyulladt ki Kisfalud, hanem délután fél háromra. A kapitány úr is téved, mert ő Ó-Liszka mellett állt, és csak akkor mozdult meg, mikor a Széll János üzenetét megkapta fél négykor.

A bámulat felszisszenése hallatszott.

- Igaz - dörmögé a kapitány. - Persze hogy Ó-Liszkánál állottam.

- A szőlők mellett - folytatám.

Dobay ezredes rám nézett fürkésző szemmel.

- Mikor született? - kérdé.

- 1849-ben.

- Hm! Ez megfoghatatlan!

Nagybátyám rám rivallt:

- Honnan tudod ezeket, te kölyök?

Vállat vontam.

- Honnan tudom. Hát csak tudja az ember az efféléket.

S erre aztán megeredt bennem a tudomány, az utolsó hajszálig híven elmondtam az ellenség általi megkerülésüket, egyes hadimozdulatok okait, kritikáját, s a csata olyan apró momentumait, hogy csak úgy szédültek bele.

Dobay félrehítta a nagybátyámat.

- Kié ez a gyerek?

- Az ördögé.

- Mi akar lenni?

- Benne van az előbbi feleletemben: fiskális.

- Vétek érte. Soha még ilyen haditalentumot nem találtam. Ebből nagy hadvezér lenne. Beszéld rá, kérlek.

S meg is indult aztán a rábeszélés, de én csökönyös maradtam. (»Nem akarok én generális lenni a szentnek sem.«)

A kapitányok, őrnagyok cirógattak, becézgettek egész nap, egész este - hogy így, amúgy, ritkaság ilyen speciális talentum, csapjak fel katonának.

Ki tudja, mi lett volna belőlem? Mert nem az a fő, hogy valaki tudjon, hanem az, higgyék felőle, hogy tud.

Katona nem lettem, de a haditalentum nimbusza még mai napig is kísért.

Az akkori vendégkoszorú őrnagyaiból és kapitányaiból előkelő katonai méltóságok lettek, s ha egyik-másikkal találkozom itt-ott, még most sem átallnak előttem úgy beszélni a hadi dolgokról - mintha azok úgyis az öt ujjamban lennének.

Pedig azóta már a bodrogkeresztúri csatát is elfelejtettem.

Az egész hadiszereplésből csak a fájós fogam maradt meg.

De most már az is kvietált.

Túl vagyok azon a koron, mikor még az ember szerelmes, és még nem vagyok benne abban a korban, mikor már az embernek a felesége az egyedüli barátja.

Hanem éppen abban a korban vagyok, mikor az ember vacsorál. Önök mosolyognak azon hitben, hogy valami együgyűséget mondtam. Óh nem! A vacsorálás mindig nagy dolog volt Magyarországon. Itt még politikai pártot is a vacsorákra bazíroztak. (Hanem az igaz, hogy csak olyan, a vacsorától a lefekvésig való párt is volt az.)

Denique bevallom, hogy nekem szenvedélyem a vacsorálás, és nagy ragaszkodással vagyok a kompániámhoz. Egytől egyig derék emberek, és tele vannak szeretetreméltó tulajdonokkal.

Igaz, el ne felejtsem mondani, hogy asztaltársaságom a képviselői régióból való. Ti. részint képviselők, részint pedig olyanok, akik ezután akarnak lenni képviselők. (Ami különben egészen fölösleges megjegyzés, mert nálunk nincs is másféle kabátos ember.)

Mielőtt részletesen venném őket tollamra, általánosságban fölemlítem, hogy az egész asztalt mérsékelt békés szellem lengi át.

A gondolkozásmódban van bizonyos különféleség, de az érzés egyöntetű. Egy váróteremben vannak mindnyájan, de más-más ablakból nézik a pályaudvart.

A tót vidékbeli képviselők saját nemzeti filozófiával élnek. Ők azt mondják: »Minden elmúlik.« Elmúlik, ami bántja őket, elmúlnak az akadályok, a nehézségek, versengés, hiú dicsőség, elmúlnak a hatalmasok és gyengék, egyszóval elmúlik minden. Hát mi az ördögöt elégedetlenkednének valamivel, ha az úgyis elmúlik?

A szittya származásúak ellenben egészen megfordított filozófiával élnek. Ők azt mondják: »Minden megjön.» És ez a könnyed optimizmus is éppen oda vezet, ahová amazoknak a bölcs pesszimizmusa - a megelégedésre. Mert minek búsulnának, ha úgyis megjön minden?

Egyszóval nincs általánosságban más lényeges differencia az én asztaltársaim közt, minthogy vannak olyanok köztük, akik parfét esznek, és olyanok, akik parfét nem esznek.

A részletekben azonban mindenik más-más, s mindeniknek vannak bizonyos kedves furcsaságai.

Ezekkel ösmertetem meg önöket, hogy ha valamikor oda találnak tévedni az asztalunkhoz, otthon érezzék magukat köztünk.

Kit mutassak be legelőször?

Íme mindenekelőtt ez a kockás ruhájú szőke úr, Pilinyi Gyuri.

I. A mi Háry Jánosunk

Korán érkezik, mert nem jár klubba. Még csak leendő képviselő. De különben is mi neki egy klub, mikor egy országot is szűknek tart? Ha a fél szemét behunyja, akkor is az egész kontinensen pislant végig. Hol itt van köztünk, hol Londonban. Néhány nap múlva lehetőleg valamelyik máltai hotelban fog vacsorálni, vagy a velencei »Florian«-ban szí egy csibukot.

Sokat és érdekesen tud beszélni. Ő a mi Háry Jánosunk, de szeretetreméltó kiadásban.

Ha füllent, mindig a mások javára teszi. A westminsteri márki aklába egy harmincezer forintos merinói kost állít, a walesi hercegnek egy akkora topázt lök a kincseskamrájába, mint aminő a Kálvin téri ugrókút köve volt - mikor még el nem rontották.

Szóval csupa idegenek közt osztja szét kövér fantáziájú termékeit. Önmagától megtagad mindent. Pedig mondhatná azt is, hogy az övé ama nagy topáz. Szép önzetlenség ez ebben a rassz világban!

De a tárgyai, egyes apróságai iránt már elég bőkezű. Azok csodálatos összefüggésbe jutnak egyenkint a világeseményekkel és a kontinens hatalmasaival. Inggombjai abból a golyóból vannak öntve, mellyel Clovis Hugues asszony leteríté a rágalmazót; cipőjét annak a csizmadiának a fia varrta, akihez a kis Capet Lajost adták mesterségre - aranyos gombú botja meg...

De hisz éppen most beszéli.

- Ez az arany gomb voltaképpen ezüst volt, uraim, valamikor. Önök kétkedőn mosolyognak. A múlt héten, amint a Théâtre Comique-ban ülök, a botommal játszadozva, egyszer csak zsupszt... valami repedésen át beesett, eltűnt. Alkalmasint az alatta levő páholyba esett alá. Szaladok le, és kopogtatok a páholyajtón. Kilép egy mogorva úr és felförmed.

»Mi tetszik?«

Ránéztem, megismertem, monsieur Cassagnac volt.

»Uram - dadogtam némi zavarral -, engedje, hogy a páholyt megvizsgáljam.«

Cassagnac elhalványodék, és az ajtó elé állt.

»Miféle illetlen gyanú ez, uram?«

»Bizonyosan tudom, hogy ott van« - vágtam közbe.

»Tehát öné?«

»Igen, én vagyok a tulajdonos.«

»Kevesebb valamivel, ön csak a férj - szólt ő sötéten -, egyébként holnap rendelkezésére állok, de most, követelem, távozzék!«

»Boldog isten, miről beszél ön, Cassagnac úr? Én csak a botomat keresem, mely az emeleti páholyból lecsúszott, hihetőleg odvas az alsó deszka.«

»Ah! - kacagott fel Cassagnac -, no ön akkor engem szépen megtréfált és kivallatott. Egy kis kaland az egész. Szavamra biztosítom, hogy a botja nincsen ott. Ha azonban kívánja, engedélyt kérek a madame-tól, hogy személyesen bejöhessen meggyőződni.«

»A világért sem!«

Rohantam a színigazgatóhoz, aki felvilágosított a dologról, hogy egy köznek kell lennie a páholyok között, egy üres térnek, s amint lecsúszott, rézsunt fordult valahogy, és most ott van beszorulva.

»Szép, szép, de miként jutok hozzá?«

Az igazgató vállat vont:

»Azt csak a jó isten tudja!«

Dühösen távoztam a színháztól, de alig megyek a harmadik utcáig, egyszer csak rám kiált valaki nyájasan.

»Jó estét, monsieur Pilinyi, jó estét!«

Megfordulok, Grévy volt.

»Hogy van, kedvesem?« - kérdé.

»Rosszul, elnök úr. Így és így jártam a botommal.«

»Meg akarja kapni?«

»Természetesen.«

»Akkor menjünk be egy konyakra. Néhány sort írok a névjegyemre. Apropos, mikor jött ön Budapestről?«

»Tegnap, elnök úr.«

»Nos, mi újság önöknél? Hogy van Apponyi Albert?«

»Lassan, köszönöm, nagyon lassan.«

»Adja át, kérem, tiszteletemet. De íme a névjegy.«

E néhány sor volt ráírva ceruzával: »A bot huszonnégy óra lefolyása alatt a Pilinyi György úr kezeiben legyen. Grévy.«

(Ezt nevezem én közigazgatásnak.)

»Köszönöm, elnök úr. Most már tehát vége kellemetlenségeimnek, mert elfelejtettem mondani, hogy Cassagnackal is volt egy kis afférem. Be akartam a páholyába menni, hogy talán oda esett le a bot, de képzelje, nem volt egyedül. Egy nő volt vele.«

»Ó, ó!«

»Egy nő, akinek férje van.«

»Kinek a neje?«

»Nem tudom, elnök úr. Lehetett akárkié.«

Grévy elgondolkozott egy percig. »E Cassagnactól minden kitelik« - mormogta és izgatottan nyújtott kezet.

»Isten önnel, uram - mondá nyugtalanul -, sietnem kell haza.« (Bizonyosan a feleségét ment megnézni.) Visszafordultam a névjeggyel a színházhoz. Bezzeg meghökkent az igazgató, mikor átfutotta; némán hajtotta meg magát.

- Meglesz a bot, uram - szólt szomorúan. - Holnap szétbontatom a színházat.

- Hogyan? Nem lehetne másképp?

- Nem - mondá tompán.

- Mennydörgettét, várjon ön holnaputánig, mert nekem itt randevúm van holnap este.

- Nem lehetséges! Az elnök parancsa huszonnégy órára szól.

- Hát tudja mit - vágtam közbe -, hagyjuk ott a botot, ahol van, hanem csináltasson ön nekem ahelyett egy másikat. Így aztán önnek is megmaradhat a színháza, nekem is meglesz a randevúm.

Hálálkodva borult nyakamba:

»Ön egy nagy lélek!« - rebegte könnyezve, s a lerajzolt minta nyomán egy éppen olyan botot csináltatott, mint a régi, csakhogy ami azon ezüst volt, aranyból vágatta.

...De a »nagy lélek«-nek éppen most hozza be a pincér a poularde-ját, fumigatíve vizsgálja és döfi bele villáját, s mi e szélcsend alatt bátran foglalkozhatunk egy másik asztaltársunkkal, kinek gúnyneve:

II. Krőzus

Név szerint Kamuty Laci bácsi. Nagyon jó ember. Örökké azon panaszkodik, hogy nem tud már rágni a fogaival, s rendesen hozzáteszi:

- Hanem azért sokat érnek ezek a fogak. Nagyon sokat érnek. Most se cserélném el senkinek a fogaival a világon.

Régi képviselő és rendületlen pártember, óriási kerek fejjel s szelíd, hiszékeny szemekkel.

Hja, aminő mértékben gyengül az öregek esze, olyan mértékben erősödik a ragaszkodásuk a párthoz. Ez a pszichológián alapszik.

Családja nincs, nem szeret a világon senkit és semmit, csak a tarokkot és Tiszát. (Hogy melyiket szereti jobban, az alkalmasint sohasem fog kisülni.)

A Házban még nem beszélt, de itt a mi asztalunknál (kivált a negyedik decinél) vannak eszméi, sőt néha bizonyos kritizáló megjegyzéseket is kockáztat, s ősidőktől fogva azzal a kijelentéssel végzi mindennap:

- Holnap lesz a napja, elmondom mindezeket Tiszának... el én, ha megharagszom.

De még eddig (noha már az ötödik országgyűlésen könyököl itt) sohasem haragudott meg annyira. Szegény Laci bácsiban eszerint talán nincs is epe.

Meglehetős szegény ember, de boldog.

- Hogyan, szegény? - fogják kérdeni. - Miért nevezik hát Krőzusnak?

Hiszen éppen azt akarom elmondani. Ez az ő specialitása. Ő ugyanis olyan szerencsés természettel van megáldva, hogy mindenhez rendkívül ragaszkodik, ami az övé, s mindent lebecsmérel, ami nem az övé.

Ha cipőt varrat, ha kalapot vesz, az rendesen többet ér, mint amilyen áron vette. Összevásárol rozzant szekrényeket potom pénzen, értéktelen könyveket, haszontalan mázolásokat, s azoknak egy képzeletbeli értéket tulajdonít, mely napról napra növekszik. Ócska kabátjai minél vedlettebbek, annál mesésebb értékre emelkednek, éppen megfordítva, mint a földteke egyéb kabátjai.

- Ilyen posztó már nincs is - motyogja édesded merengéssel. - Ilyet nem gyártanak a mai világban. Régen leégett az a fabrika, ahol szőtték. Mit gondoltok, gyerekek, erről a köpenyegről?... Húsz forint volt valamikor, ma nem adnám hetven forintért... de megér nyolcvanat is.

Egy hét múlva már kilencvenet emleget. Hát még a rokokó almáriomok, cserépkancsók, szelencék, tajtékpipák, képek, agglegényi életének összes örömei?

Bámulatosan leleményes felfedezni a leghitványabb tárgynak is valami olyan oldalát, ami azt az ő szemében rendkívülien becsessé teszi.

Ez boldogságának a forrása.

Amíg vacsorál, és amíg alszik, apróságai, bútorai, nyakkendői és kabátjai odahaza azalatt növekednek értékben, becsben.

Folyton folyvást gazdagszik anélkül, hogy ezáltal elvonná a tőkéket a többi emberektől.

*

...Bár nem olyan szeretetreméltó, mint Laci bácsi, de sokkal komikusabb alak Kurtányi Gábor.

III. A nagyevő

Nem mindennapos vendég az asztalnál, csak ritkán jöhet be faluról, ahol feleségnél van. (Ad captam: férjnél van.)

Azelőtt képviselő volt, azazhogy még előbb földbirtokos volt, de a kis földbirtokát felváltotta képviselőségre, a képviselőséget pedig felváltotta egy jó partira. (Így megy ez Magyarországon.) Elvette a köpcös Zsombainét. A legkívánatosabb özvegyasszonyok egyike. Gyerekei nincsenek, de százezrei vannak.

Ki az ördög tudhatta volna előre, hogy szegény Gábort annyira megregulázza, hogy kiviszi falura, s iszonyú fösvénységében enni sem ad neki elegendőt. De úgy kell azoknak, akik pénzért házasodnak.

A szegény Kurtányi Gábor végképpen tönkrement, kiaszott a keze alatt.

De hogy is ne! Egy kis kávé reggelire és egy fél kifli, aztán ocsmány szűk ebéd. (Képzeljék önök a csuszpájzt auflág nélkül.) No, a vacsora ellen legalább nem lehet kifogást emelni, mert az - nem volt. Azt tartja az asszony, hogy a nehéz gyomor rosszabb a nehéz lelkiismeretnél.

Mindez csak gyerekjáték lett volna például egy Tannernek, aki virtusnak veszi a koplalást, de keserű szenvedés volt Gábrisnak, aki szenvedélyes nagyevő. Soha olyan egészséges gyomrot, mint az övé. Képes megenni egy bödön túrót és egy sült ludat egyszerre.

Hát nem leleményes a sors, uraim, a büntetésnemekben!

Hanem ahol a legnagyobb a szükség, ott van a legközelebb a mennyei gondviselés.

A gondviselés azt mondta a gólyának: »Eredj, gólya madár, vigyél a Kurtányiéknak egy kis angyalt!«

Emelin pirulva vallotta be Gábrisnak, hogy anya lesz. S ez egy derengő reménysugár volt a kétségbeesettnek... Hátha ez az ártatlan gyermek lesz a kapocs közte és a konyha közt? Hátha meghajlítja az Emelin szívét. Az anyai szeretet elöli benne a fösvénységet a gyermek atyja iránt.

Igen, igen, minden jóra fordul, csak a kapocs megszülessék. Alig várta. Nem csoda, az éhes gyomor türelmetlen.

Végre egy éjszakán megjött a világra a »kis kapocs«. Egészséges pufók gyerekecske - fogakkal. (Milyen szatíra ez is!)

Gábris örömkönnyekkel rohant a jövevényhez.

- Ó be szép, be kedves! - kiáltá elragadtatva.

- Örülsz neki? - kérdé az anya bágyadt hangon, de boldog mosollyal.

- Örülök, szívem, hogyne örülnék.

- Úgy, úgy... vedd fel, de meg ne szorítsd. Jaj, de ügyetlenül tartod. Most már majd kitudódik, milyen ember vagy. Hallgass ide, Gábor.

- Hallgatlak, fiacskám.

- Ezentúl gazdálkodnunk kell e pirinyó jószágnak. Csak a legszükségesebbet szabad költenünk. Mától fogva le kell mondanod, kedves barátom, a reggeliről. Egészséges, erős embernek elég napjában egyszer enni...

Így sötétült el Gábor előtt újra a láthatár, mégpedig örökre. A »kis kapocs« megjött, de ahelyett, hogy hozott volna valamit, megette előle a reggeliket.

Bús megadással koplal, tűri sorsát, de ha valami módon egy kis pénzre tesz szert, be-bejön a városba, a mi asztalunkhoz jóllakni.

Íme, ma is mutatják szörnyű pusztítását az előtte heverő csontpiramisok. Bizony-bizony, nem hagy semmi ennivalót a többieknek.

Igaz ni: a többiek! Őket is be kellene mutatnom. De még csak fél tíz. Bocsánatot kérek az olvasótól: azokra várnia kell. Később jönnek. Azok most még tarokkoznak a klubban.

[A rajz szövege már megjelent a Krk 10. kötetében A demokraták című elbeszélés vázlata és változatai között a Függelékben a 221-223. lapokon.]

Kardos Márton uram elutazott Losoncra. Természetesen, mert a hűtlen asszonyok históriája rendesen a férjek elutazásával kezdődik.

Kardos Márton uram kis tökmag emberke volt, különben arányos termettel; de Kardosné asszonynak, úgy látszik, egészen másforma termet volt az ízlése, mert alighogy kimozdult a portáról Kardos uram, odaosont a szomszédból a hórihorgas Bugyi István, s édesdeden csevegtek együtt és még talán (de kérem, ne adják tovább) csókolództak is.

Kardos Márton uram csütörtökön ment el és szombatra mondta a megjövetelét.

Hanem hirtelen elvégezvén a dolgait, nem tartotta meg a szavát, mert pénteken már megjött haza. Pedig tudhatta volna, hogy a péntek szerencsétlen nap. Mindenféle katasztrófák ekkor történnek.

Ahogy hazaért, a kocsija a cselédudvarban állt meg szokás szerint s ő maga a kis pakktáskáját kezébe véve, nyitott be az udvarba.

A menyecske egyedül ült a virágos leanderes ambituson, éppen háttal fordulva a kapunak úgy, hogy nem láthatta a férjét. Különben is szorgalmasan stikkelt valami alsószoknyán, s egészen el volt merülve.

A férj nesztelenül lépegetett feléje, letévén a pakktáskát, lábujjhegyen a háta mögé került, száján mosollyal, s hirtelen átfogván mindkét szemét, összevissza csókolta jóízűen.

Az asszony hagyta ugyan magát csókolni, de mégis úgy hozta az illedelem, hogy némi ellenvetéseket is tegyen.

- Nonono - lihegé kivörösödve -, ne csináljon ilyen rossz tréfákat, kedves Bugyi.

Kardos uram előtt egyszerre kitárult az egész panoráma. Mindent tudott. De meg is fogadta szentül, hogy ezentúl sem nem indul, sem nem érkezik soha pénteken, kivált ha szombatra várják.

Egy szobatudós (persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget. A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé forrnának - egyszóval igen sok haszon háramlik ebből a világra.

Mindenekelőtt tehát csinált egy rendszert (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő!), s elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni.

Jártában-keltében egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós, aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik.

- Kicsoda?

- Páva Mihály, a félszemű szűrszabó. Nagy gégebajban nyavalyáskodott azelőtt, akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az ember az egész életére. Ujjakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a jelekkel való beszélgetést.

Nosza, kedvet kapott a tudós hozzá menni, s megpróbálni, milyen lesz a jelek tudományának gyakorlati értéke. Most válik el, most lesz az első próba. Megkérte a papot, hogy vezesse a szűrszabó-tudóshoz.

Az éppen egy cifra szűrt köpködött ki sujtással akkor is, midőn a műhelybe értek.

A tudós odalépett hozzá, és a következő párbeszéd fejlődött ki közöttük:

A tudós fölemelte egy ujját.

A szűrszabó két ujját emelte föl.

Erre a tudós ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl.

A szűrszabó összeszorította mind az öt ujját, és az öklét emelte föl.

A tudós megelégedetten hunyorgott a szemével és távozott.

- Nos, tehát, megértették egymást? - kérdé a tudós kísérője, mikor már künn voltak.

- Tökéletesen! - szólt az lelkesedéssel.

- Hogyan? Tehát miről volt szó önök közt?

- Vallási dolgokról diskuráltunk.

- Ah!

- Én egy ujjamat mutattam, hogy »egy az isten«, erre ő kettőt mutat, hogy »atya és fiú«. Jól van, jól, de ha ön így akarja venni, mondám, azaz mutattam, akkor három az isten, »atya, fiú s szentlélek«, és fölemeltem a három ujjamat. Mire ő az ujjait összeszorítva kifejezé, hogy »de valamennyi egy«, Ó, kérem, nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A »volapük« túl van szárnyalva.

A kísérő fejet csóvált, és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül.

- Nos, Mihály bácsi, miről beszélgettek a tudóssal?

- Az egy impertinens fráter, öcsém.

- Hogyhogy?

- Hát bejön a nyomorult a saját hajlékomba, és az egy ujjával mutatja, hogy csak egy szemem van. Micsoda? A testi hibámat meri kigúnyolni? Visszamutatom neki a két ujjamat emelve, hogy nekem ez az egy szemem is többet ér, mint az ő két pápaszemes szeme. De a szemtelen tovább gúnyolódott; fölemelte a három ujját, hogy azt mondja: »kettőnknek három szemünk van«. Na már akkor én sem állhattam tovább, elfogott a düh, összeszorítottam az öklömet... szerencséje, hogy megoldotta a kereket!

...Ilyen az, mikor két tudós egymást megérti.

Milyen lehet hát, mikor nem érti meg egymást?