Sok megfoghatatlan dolog van a nap alatt, de semmi sem rejtélyesebb - dicsértessék a Jézus Krisztus -, mint a Plutó esete.

Gyerekkoromban magam is láttam a Plutót. Nagy, tizenhat markos, vékony lábú, finom növésű kanca ló volt, olyan fekete szőrrel, mint a korom.

Hogy került a falunkba, honnan szerezte Csabay Mihály, sohasem derült ki, pedig eleget kérdezték még a bírói székről is.

- Ezer forintos ló! - mondogatták a környékbeli urak, akik gyakran látták Csabayt hetykén ülve a fekete paripa hátán.

Ezer forintos ló Csabaynál, a szegény korhely nemesnél, aki ötven forintot se látott soha egy rakáson. Titokzatos mogorva ember volt, alig érintkezett az emberekkel. Mióta a katonaságtól hazakerült, apró viskójában lakott, egy tehénkét tartott (Mili volt a neve) s maga kapálta meg három-négyholdas földjét. Honnan, miből szerezte volna az a Plutót?

Plutó! De miért Plutó? Ki adta neki ezt a furcsa nevet?

Egyszer a Török Jánosék nagyobbik gyereke, az, akinek két ballába van, megkérdezte tőle:

- Miért híjják azt a lovat Plutónak, Mihály bácsi?

Az obsitos katona rávetette kísérteties üvegfényű szemeit:

- Ehehe - vigyorgott. - Azért, mert a Plutó istállójából való.

Majdnem ijesztő külsejű ember volt, torzonborz hajjal, tüskés lelógó bajusszal, széles bibircsós arccal, - csak a termete volt egyenes, daliás. De rejtélyessé a különös szokásai tették.

Sokszor két napra is bezárkózott kis vityillójába, éjjel-nappal füstölgött a ház födele, mert kémény nem volt a házán s a füst a zsupokon keresztül talált ki utat. Ilyenkor folytonosan főzött odabent valamit; de ugyan mit főzhetett, mert ételt ebédkor, vacsorakor özvegy Barcza Gáborné Pataki Erzsébet hozott neki és az ablakon nyújtotta be. Az emberek azt beszélték, hogy ez a Pataki Erzsébet volna a szeretője. De csak nem evett maszlagot ez a csinos, barna asszony!

Máskor pedig hetekre eltűnt Csabay a faluból. Híresztelték, átjár a szomszéd Bácskába korhelykedni. Értett az iváshoz.

Egyszer hetyke bácskai fiúk, hírhedt nagyivók, hajdani katonapajtásai, lefogták volna a bertóti csárdában, hogy igyék velök, ha mer, s midőn egy nap és egy éjjel ittanak már folyvást, és lankadtan hunyorgattak immár a pajtások, Csabay Mihály odaszólt a korcsmárosnak:

- Hozzon kend még friss bort és friss bácskaikat!

De azért a Plutón úgy ült utána, mint a parancsolat, egy cseppet se ingadozott, s a fekete kanca úgy vitte, mint a forgószél. Ezenközben egyre különösebb részletek szivárogtak ki a Plutó felől.

Körmöczy Mártonné látta egyszer a lészanyíláson keresztül, hogy a volt huszár főtt burgonyát és egy tál túrós csíkot vitt be az istállóba: »Ej no, milyen ló az, amelyik emberek főztjéből táplálkozik?«

Ennek a hírnek a kapcsán összeszedte az emlékezőtehetségét Berkenyés János, a szomszédban lakó tímár, s esküszik rá, mint a vereshagyma, hogy a Plutó tavaly télen a Luca-nap éjjelén került Csabayhoz, mert még előtte való este egyedül itatta a Milit (a tehenet), míg másnap, Luca-napkor délben már egy lovat is vezetett a váluhoz, »akármi legyek - mondja Berkenyés János -, ha nincs a dologban valami ördöngösség«.

Isten tudja, hogy volt, de többen erősítették, hogy a Plutó - csak álljatok oda közel a fejéhez - kénköves szagú füstöt fúj ki a száján és orrlyukain. Valami csodálatos az.

A parasztok fecsegésébe belevegyült az urak találgatása; lovag Podrovszky Leopold, az új megyefőnök szemet vetett a Plutóra. Egy négyest szeretett volna összeválogatni, olyat, aminő hajdan valamikor volt a főispán nevezetű megyefőnököknek, s ezer forintot ígért a Plutóért Csabaynak.

- Nem adom a Plutót sehogy - felelte Csabay.

Lovag Podrovszky nem az az ember volt, aki egykönnyen lemondott volna a kívánságairól. Különben se szerette az egyenes utat. Megbízta tehát a járási főnököt, Klamarik Ede urat, hogy ő perszvadeálja a korhely obsitost, de az csak rázta a nagy rút fejét.

- Nem adom a lovat a császárnak sem.

S most indult meg a találgatás. Miért nem adja? Mi oka lehet rá? Különösen Berkenyés, a tímár bosszankodott. Oh, a szamár, a szamár! Hiszen előbb-utóbb úgyis hozzám kerül a Plutó bőre.

De a bőrcserző még hagyján, beszéljen a varga amit akar, nagyobb hiba volt az, hogy a járási főnök sikert szeretett volna felmutatni a megyei főnök előtt, tehát így gondolkozott magában:

»Ha nem adja pénzért, elvesszük tőle ingyen. Mert hát végre is hol vette, kitől vette és miből vette? Hiszen csak a bolond nem látja, hogy a tíz ujjával szerezte a lovat.«

Nosza, megidézte Csabay Mihályt iziben s még ma is megvan, sokszor volt kezemben azóta, az esetről fölvett jegyzőkönyv:

Fölvétetett Hámfalván 1852. augusztus 20.

Mi a neve? Csabay Mihály rékási lakos, kiszolgált katona.

Hány éves? Negyven.

Mi a vallása? Római katolikus.

Nős? vagy nőtlen? Nőtlen.

Volt-e már büntetve? Igenis egyszer. Lólopásért.

Hol vette a Plutó nevű lovat? Ezen kérdésre a következőket vallja: Múlt évben körülbelül ősz elején a szomszéd helységben Kálnán voltam, meleg nyárias idő volt, a Patakiék házában künn az udvaron az öreg Patakiné feküdt az eperfa alatt dunyhákban. »Mi baja, öreg néni?« - kérdém, mire nyöszörögve felelte az anyóka: »Útban vagyok, fiam, a földbe.« »Hát a leánya merre van, hogy nem ápolja?«

»Erzse a városba ment a patikába - szólt Patakiné -, gyere, jó fiam te, igazgasd meg a vánkosaimat.«

Odamentem, fölráztam a párnákat, a derekaljat. »Adj valamit innom, aranyos gyerecském - mondá ismét -, nagyon tikkadt a gégém, s nem szeretnék szomjan érkezni a másvilágra.« Soha senki hozzám nem szólott még ilyen nyájasan. Levettem nyakamról a boros kulacsot s a haldokló boszorkány (mert annak tartották az egész környéken) jó nagyot húzott belőle, miközben megcsillámlottak hólyagosodó zöldes szemei: »Az én uram, a Plutó áldjon meg, édes fiam, de meg is fog áldani; hanem egyet cselekedj meg, jól ide hallgass: Luca-nap éjszakáján eredj ki éjfélkor a keresztútra, feküdj végig az úton s ne kelj fel, bármi történnék, bármivel ijesztenének, mert különben nagy bajod történik, hanem mikor egy fekete paripás ördög jön, ugorj fel a földről, taszítsd le az ördögöt, és pattanj fel magad a fekete kancára.« »Jól van, jól, asszonynéném«, feleltem nevetve és eltávoztam. Patakiné másnap meghalt s ahány csóka, varjú volt a környéken, az mind ott várta harmadnap a temető kapujában, a fákon, a karókon, a sírdombok rögeit ellepve. Élő ember még nem látott olyat.

El is felejtettem a dolgot egyelőre, hanem amint aztán a Luca-napja közelgett, egyre jobban furkálta a fejemet s elhatároztam, hogy csakugyan kifekszem a keresztútra. Jóval éjfél előtt fölvettem a bundámat a Mézgás dűlőbe tartva, ahol három út keresztezi egymást; lefeküdtem a hóra, várván, hogy mi fog történni. Mély csönd volt köröskörül, csak a rékási erdő zúgott balról, és jobbról a kálnai malom kelepelt.

Egyet kukorékolt egy rékási kakas, és a malom megállott, és az erdő fái meg se moccantak többé.

Szívem nagyot dobbant, a kakas szava az éjfélt jelenti.

Koromsötétség volt, felhők úsztak fönt, köd rengett lent, mint a kocsonya, olyan sűrű. Egyszerre éktelen robaj, ostorcsattogás, hámcsörgés keletkezett, mintha ezer vásáros jönne vágtatva, előzködve az utakon, pokoli zsibongással.

S mögöttem a hószemek mintha tűz-szikrákká váltak volna, villogtak, csillámlottak s megvilágíták messze az utakat, melyeken borzadályos látvány szakadozott ki a ködből.

Három holló repült el fölöttem süvítő szárnnyal, mint három nyíl. Ezek voltak a fullajtárok.

Utánok egy óriás szekér közelgett megrakva színültig fazekakkal. Ninini, hiszen ez az öreg Findura szekere. Az öreg Finduráé, aki az öregapámhoz szokott szállani s aki harminc év előtt halt meg. A lovak is ugyanazok; a szürke Beta, és a félszemére vak Pejkó. Az öreg Findura maga hajtja őket. De milyen őrülten vágtat.

- Hop hó! - lármázott az öreg messziről. - Ugorj fel, Miska fiam, mert agyontaposlak. Hallod-e? Vigyázz! Szaladj, ha mondom.

De én csak összeszorítottam a fogaimat, behunytam a szemeimet, rá se hederítve a fazekasra, a gyermekkoromból ismerős hangjára.

A kocsi átrobogott fölöttem - s föllélegzék, mert már nem volt belőle semmi, rajtam szétmállott, párává lett.

De új veszedelem jött. Két sárkány vontatott óriási vasboronát, mely az egész utat befogta. A borona hegyes, éles szögeiről vér csöpögött.

A vasborona tetején egy borjúnagyságú macska ült, szemei helyén két izzó tűzgolyó.

- Eredj el az útról, Csabay Mihály édes fiam - kiálta rám a Patakiné hangján. - Én vagyok, a Patakiné nénéd Kálnáról. Én tanácsoltam neked, hogy ide jőjj, de most azt mondom, eredj el, ha jót akarsz!

Veszteg maradtam s a vasborona is úgy szaladt rajtam át, mint egy széláram.

Most aztán egy ördög következett, aki úgy tett, hogy az utat locsolja. Óriási hordót gurított nagy robajjal s abból tűz-lávát öntött az útra, akárcsak a palacsinta-tészta a pléhen, úgy futotta be a kékes láng az egész utat, amerre ment. Két szarvára két halálfej volt szúrva.

»Eltakarodsz onnan, Csabay Mihály! Eredj el, mert mindjárt szénné égsz.«

»Nem megyek« - sziszegtem és meg se mozdultam. Nem lett semmi bajom.

De most azután kicsi híja, hogy veszedelem nem ért, mert az ezredesem, gróf Hardeck jött kivont karddal egy század huszár élén nagy trombitaszóval. A száguldó huszárlovakról csak úgy szakadt a tajték.

Az ezredes reám kiáltott.

»Állj fel! Mozdulj, indulj!«

A pajtások hangját is felösmertem. Gernye Laci megbiztatott: »Ide mellém, Miska!« Jászai Ferkó a kulacsot kínálgatta, Komoróczy Muki torkaszakadtából jelentette: »Itt hozom a lovadat, ülj rá fel hamar!« S csakugyan ott volt vezetéken hajdani szürke lovam, a Sármány, testestől-lelkestől. Az óbester még egyszer rám rivallt mérgesen: »Ezer mennydörgettét, hát mégsem tápászkodsz fel? Kaszaboljátok össze a gazembert!«

Száz kard ugrott ki a hüvelyből, s már-már fel akartam kelni, de a bundám szerencsére odafagyott az út rögeihez úgy, hogy szinte nem bírtam belőle kifejtőzni s ezalatt elrohant a huszárság; semmi sem lett. Csak a kardsuhogás maradt meg a levegőben, azazhogy csak szélsuhogás.

Jaj, ugyan mi lesz még? Hátranézek, hát látom, hogy egy ördög üget egykedvűen, gyönyörű fekete lovon. Ahá ez az én lovam! No, most résen legyünk! Az ördög jött, de egy szót se szólt, a világért se figyelmeztetett volna, hogy keljek fel, mint a többiek. Csak a lova sörényét simogatva mormogta: Gyí Plutó, gyí Plutó!

Hanem én sem voltam rest, mihelyt hozzám ért a pokolbeli lovag, felugrottam a földről s egy iramodással fenn voltam a lovon, lelökvén kezemmel az ördögöt, aki az első érintésre lefordult és ömlő szurokká vált a földön.

A kanca meghorkant alattam, fölágaskodott első két lábával a levegőbe, aztán engedelmesen leszegte nyakát s szép csöndesen megindult a falu felé.

Így lett enyém a Plutó. Ezt vallom eskü alatt és nevem aláírásával erősítem

Ns Csabay Mihály.

Mikor a tollnok úr, név szerint Koricsánszky János, elkészítvén a jegyzőkönyvet, átvitte elolvasni az ámbituson üldögélő Klamarik úrnak (aki azzal mulatta magát, hogy kenyérmorzsákat dobálgatott a tyúkoknak), a tekintetes úr szerfölött megbotránkozék:

- Megbolondult maga, amice, hogy erre a sok hazudozásra nem sajnálta az állam tintáját és papirosát?

- Beírtam, amit vallott. Sajátszerű egy ember!

- Vigye el az ördög, hanem a lovat, azt magam szeretném elvinni, hehehe. Eressze a Csabayt, domine, de a ló ide hozandó; kurrentálni kell a hivatalos lapban, hogy hatvan nap alatt jelentkezzék a tulajdonos.

- Jól van jól, rogo humillime - hebegte Koricsánszky -, de a hivatalos lap nem jár a pokolba.

- Na persze. Az nem császári királyi terület, hehehe. Ugyan, ugyan, Koricsánszky barátom, vallja meg nekem, hogy egy kicsit hisz az ördögökben.

- Nem tartok már én a világon semmit se lehetetlennek.

- Annál jobb, amice, bizony még jobb - mosolygott egyre a bezirker -; ha csakugyan az ördögé volt a ló, az legalább nem jelentkezik érte, minek folytán eladjuk nyilvános árverésen és megveszi a megyefőnök úr őméltósága potom áron.

S elrendelé nyomban, hogy a Kiczka zsandár induljon Rékásra és hozza be a Plutó lovat mint bitang jószágot a zsandárok istállójába.

Kiczka zsandár indult, de Rékáson innen hívogatólag integetett feléje a kálnai malom; jószívű menyecske benne a molnárné, nem nagyon fiatal már, de édes a szája mint a tepedt szőlő. Már hogyne nézne be egy kis délebédre, meg egy kulacs borra, mikor az asszony szeme is fényesre köszörülődik a látásán.

Ott dőzsölt a zsandár, bor, szerelmi mámor, a sok kövér falat, minden úgy összejött, hogy az egészségtől duzzadó vérmes ember egyszer csak ebéd után lefordult a székről és meg volt halva. A szél ütötte meg, de az se lehetetlen, hogy Pataki Erzsók rontá meg valami boszorkánypraktikával, mert ott üldögélt mogorván egy zsákon Erzsók is az őröltetők közt.

Klamarik csak várta, várta Plutót egész estig, másnap délben pedig már türelmetlen lett, mikor végre hírül hozták a zsandár halálát.

- Az már más - jegyzé meg szinte megkönnyebbülve. - Ha meghalt, jogosan tette; nem követett el hivatali visszaélést. Valami komolyabb rendetlenségtől féltem.

Aztán mint aki egyszerre tudatára esik annak, hogy a bezirk minden eseménye, dolga azért hozatik az ő tudomására, mert elintézést igényel, szórakozottan mondá a tollnoknak:

- El kell temetni. Természetesen. Ami pedig a Plutót illeti, nyergeljen a lovas zsandár, a Majna Pali és haladéktalanul menjen érte!

Majna Pali indult, de ő sem jött vissza estére, sem másnap délig.

A bezirker urat ideges nyugtalanság lepte meg. Végre uzsonnatájt látta az ablakon, hogy egy rékási suhanc vezeti a Majna zsandár lovát, kantárjánál fogva gazdátlan nyereggel.

Hajadonfővel szaladt ki kérdezősködni:

- Nos, mi ez megint? Mi történt?

- Az történt, kérem alássan - felelte a suhanc -, amit a két holló előre megmondott.

- Miféle két holló?

- A Pávai Gergely uram hallotta, aki hétfőn éjjel jött haza a vármegye börtönéből s leült megpihenni Kálnán túl a határmezsgyén, őkelme hallotta, hogy két holló beszélgetett egymással pont éjfélkor; egyik a kálnai tornyon ült, másik a rékásin.

- Ostobaság! Ilyeneket nekem ne fecsegj!

- Pedig megtörtént kérem, mert ha rab volt is Pávai Gergely, azért becsületes ember ám, aztán úgy tessék fölvenni, hogy a rékási tornyon Csabay Mihály szokott holló képében üldögélni, a kálnain meg Pataki Erzsébet. Így beszélgetnek egymással. Minden gyerek tudja már azt. Magam is élő szememmel láttam...

- Mit, te golyhó?

- Hát egy hollót a tornyon.

- Jó, jó - nevetett Klamarik úr -, de mi történt a zsandárommal?

- Hiszen éppen arról volt szó. A rékási holló panaszkodott, hogy meg van idézve a tekintetes úrhoz, mire mondá a kálnai holló: »Ne búsulj te azon, nem lesz semmi bajod!« - Magamnak, meghiszem - ellenveté Csabay uram, vagyis a rékási holló -, de hát a Plutót nem veszik-e el tőlem a zsandárok? »Azon se búsulj te, biztatta a kálnai holló, mert Klamarik küld zsandárt kettőt is, de hiába küldi; az egyik zsandárnak kevesebb ideje lesz hozzá, mint kellene, a másik zsandár pedig azért nem veszi el, mert sokkal több ideje lesz hozzá, mint kellene.«

- Hóbortos mesemondás.

- Pedig szakasztott úgy esett, tekintetes uram, mert a Kiczkának csakugyan kevés volt egy kicsit az ideje.

- Hüm, az igaz.

- A Majna Palinak pedig túlságosan sok az ideje hozzá, mert úgy hasba rúgta tegnap a Plutó, mikor hozzá akart nyúlni, hogy eszmélet nélkül megfekszi az ágyat legalább karácsonyig.

Klamarik úr gondolkozóba esett.

- Furcsa! Igazán furcsa dolog ezzel a lóval. Hát még mit beszéltek a hollók?

- Elmondjam?

- Mondd el, fiam.

- A rékási holló még ezeket mondá: »S mégis félek a Klamariktól, hogy előbb-utóbb elveszi tőlem a lovat, hogy a megyefőnöknek juttassa.« Az ő baja lesz az - felelte a kálnai holló -, mert amikoron és ahol először megpillantja a Plutót, ott rögtön szörnyethal.

A járási főnöknek végiglúdbőrzött a teste, hosszúkás szeplős arca elsápadt, s homlokán halálos verejték gyöngyözött.

- Így mondta? - hebegte. - Igazán ezt mondta?... A Pávai Gergely hallotta?

Klamarik úr izgatottan sietett be a kancelláriába. »Jöjj utánam« - mondá a fiúnak. Ott bent néhány sort írt a rékási bírónak, Kelemen István uramnak, hogy rögtön fogasson be, jöjjön át egy kis barátságos beszélgetésre és hozza be magával Pávai Gergelyt is.

- Menj ezzel az írással, de meg ne állj sehol!

Aztán becsengette a hivatal-szolgáját, hogy gyújtsa meg a gyertyákat és hogy eressze le az ablak-zsalukat. Lóhátas embert ne eresszen az udvarra, s amint a rékási bíró megérkezik, azonnal tegyen jelentést.

Klamarik urat meggyötré a babona. Nyugtalanság, szorongó érzés fogta el. Fázott a gondolatra, hogy amint kitekintene az ablakon, éppen akkor jöhetne a Plutón valaki... Hiszen nagy bolondság, kolosszális egy bolondság, tudnak is a hollók beszélni, aztán az egyik toronyból a másikba, aztán hogy a Csabay lenne az egyik holló, Pataki Erzsébet a másik... Hahaha! És mégis, mégis. Van valami csodálatos a dologban. A Plutó megette a két zsandárját és még nagy szerencsétlenségeket okozhat. A Plutótól okvetlen meg kell szabadulnia. De ő már bele nem ártja többé a kezét. Hadd csináljon vele valamit a bíró. Annak úgyis nagy esze van. Azért úgyse nagy kár, ha valami baja esik.

*

Kelemen István uramnak csakugyan egy egész vármegyére való furfangos esze volt, de éppen azért ijedt meg nagyon a járási főnök levelétől.

»Ohó, engem nem csalsz lépre, bezirker uram. Én menjek a Pávai Gergellyel?... Barátságos beszélgetésre?« Éppen ez az egy szó ütött szeget a fejébe. Barátságos beszélgetésre és Pávai Gergellyel, a kiszabadult rabbal!

Mert nagy története van Pávai uram rabságának. Bíró uram benne a ludas.

Még tavaly, a csikorgó téli napokban történt, mikor a hatalom bosszúja az első friss lánggal dúlt, hogy idézést kapott a megyétől. Megérezte a rossz szagot, gondolta mi lehet, mert hát mi tagadás, az ő keze is benne volt a revolúcióban, már amilyen mélyen beeresztik az efféle kérges parasztkezeket.

Nagy előrelátással gondolta végig a következményeket, aztán zsebre gyűrte az idéző végzést s nyugodt, hideg arccal lépett be a falusi tanácsba, melyet úgy dirigált, mint egy imperátor.

Elintézvén a folyó ügyeket, hanyagul húzta ki az idéző levelet a zsebéből.

- Nini, még itt is van egy idézés a megyéhez csütörtökre... Alkalmasint a fuvardolgokban van megint galyibánk, hanem én nemigen mehetek be, mert bundám nincs, tegnap vitte el a szűcs igazítani. Kinek vagyon kegyelmetek közül jó bundája?

Amire rögtön hangot adott Pávai Gergely:

- Van nekem olyan bundám, mint a patyolat.

- No, hát akkor menjen be kend az írással a falu helyett aztán simítsa el a dolgot valahogy.

Pávai uramat megcsípte a hiúság bolhája, és elment. Nem adta egy vak lóért, hogy szerepelhet.

Mihelyest megmutatta a német iratot a megyeháznál, se szó, se beszéd, mindjárt vitte a profosz és belökte egy börtönbe. Ott ült a jámbor rabkoszton egész aratás utánig. Addigra azonban lecsillapodott a győzők haragja s amit eddig tettek, azt is bánni kezdték, úgyhogy a Pávai Gergely kihallgatása már az enyhe időkre esik, amikor a szabadoneresztés járta a nagyobbfajta bűnösöknél is. A vizsgálat csak úgy propter formam, fölületesen ment.

- Hát ön miért került ide? - kérdé a vizsgálóbíró az elővezetett Pávaitól.

Az csak a fejét rázta, hogy nem érti a német szót. A tolmács magyarázta meg neki: »Miért van kend itt?«

- Azért, mert új bundám van - felelte Pávai Gergely akkurátusan.

»Weil er neues Pelz hat« - adta vissza a felelet értelmét a tolmács.

A vizsgálóbíró elgondolkozott, aztán így szólt:

- Hóbortos egy fickó. Lökje ki, Johann!

Így szabadult meg a fogságból Pávai Gergely, s most a bezirker levelet írt a bírónak, hogy az rögtön menjen Pávaival Hámfalvára, egy kis barátságos beszélgetésre. Köszönöm én az olyan barátságos beszélgetést.

Kelemen uram azon melegében fogta a pennáját s megírta a járási főnöknek a lemondását a bírói tisztről s arról értesítette, hogy még ma elutazik a leányához a Dunántúlra. Haldoklik a szegény teremtés. (Be is fogott hirtelen, de a fiához utazott el a Nyírségbe.)

A tizedestől azonban odaüzent Pávainak, hogy a Klamarik járási főnök úr rendeletéből azonnal menjen Hámfalvára.

Gergely gazda, akin nagyon elnyűtt a ruha a fogságban, s éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a »kecskénél«, keseregve mondá a tizedesnek a dolmány bolyhos kelméjét simogatva:

- Hát már nekem ezért is megint ülnöm kell.

Hanem hova-tovább meggondolta magát s megrakván a csíkos tarisznyáját eleséggel, kibújdosott el a hámfalvi járásból, a nádaskai erdőségbe. Különösen az hatott rá, hogy Kelemen uram kereket oldott, hogy most már neki nincsen patrónusa. Aztán nem lehet az kis dolog, ha a hatalmas Kelemen is kivette belőle a lábát. Szegény jó Pávai Gergely ott lappangott hetekig. Az unokái hordoztak neki nagy titokban eleséget.

Klamarikot pedig emésztette a méreg és a félelem. A sátán van a játékban, semmi kétség, nem is egy ördög dolgozik a Plutó mellett, de az egész pokol. A rékási bíró leköszönése is nyilván az ő műve.

Hiába vigasztalta magát a fölvilágosodott kor tanaival; fülébe csengtek hajdani prágai tanítójának szavai: »Nincs boszorkány, nincs ördög«, de hát akkor mi ez összevéve? (Hátha csak Csehországban nincs ördög?) Hiszen azt mondják, Magyarország sincs, s mégis szembe találkozik vele az ember mindenütt. Hátha csakugyan van ördög is.

Napokig töprengett, analizálta az esetet, hol így, hol úgy. Miért ne lehetne minden a maga rendjén való? A Plutó egy közönséges ló, mint a többi, a Csabay pedig egy közönséges gazember, mint a többi. Lopta valahol valami grófi ménesből s most az elpalástolásra rejtélyességgel, miszticizmussal veszi körül lovát is, magát is. Sokféle zsírral van egy-egy obsitos megkenve. Elkereszteli Plutónak s boszorkányságokat, bűbájt diktál be a hivatalos jegyzőkönyvbe. Mindez a legközönségesebb fifika. De lássuk most már a többit. A Kiczka zsandárt megüti a guta. Hát mi van abban? (Csak nem halhatott meg a kedvemért végelgyengülésben harmincéves korában?) Vérmes volt, korhely volt, utólérte a nemezis, punktum. A Majna zsandárt hasba rúgta a Plutó... Nos aztán? A zsandárnak hasa volt, a Plutónak lába volt, ergo megrúgta lábával a hasát. Sokkal nagyobb csoda lenne, ha Majna a hasával rúgta volna meg a Plutó lábát!... Dőreség! dohogta Klamarik úr ezerszer egy nap, de azért a verejték csurgott a halántékáról. Úgy van, úgy, minden szétfoszlik az elme boncoló kése alatt. Minden, minden. Mi is van még, mi is van? Igen, a hollók beszélgetése. (Megálljatok akasztófára való Fáy Andrások, majd ráncba szedlek benneteket!) Hiszen csak tudnám, ki terjeszti? Hátha maga az obsitos vagy a szeretője, olyan népies cipellőkbe bújtatva, amilyenekben járni szeret a babona Rékáson? Az egyik zsandárnak kevés lesz az ideje, a másiknak sok lesz. Igaz, hogy el van találva, mert eddig úgy történt, de vajon azt mutatja-e valósággal, hogy Belzebub diktál ott, vagy csak azt, hogy utólagosan, a hasbarúgási eset után, van kigondolva a rékási jóslat? Fogadni mernék száz osztrák értékű forintba, hogy a birhami erdőt is csak az a skribler indította meg, aki a Macbethet komponálta és csak azután, mikor már látott fagallyakkal felcifrázott katonafövegeket.

Hiszen semmi sem volna könnyebb, mint kipróbálni az efféle babonás legendák értékét, mint azt mondani Klamarik úrnak: »Vezessétek elém a Plutót, hadd tekintsem meg, - ti meg aztán nézzétek, hogy halok szörnyet.« Igen, igen, szemlét tartani a Plutó fölött, szembeszállni a babonával. És Klamarik úr meg is próbálná, ha nem éppen az ő személye volna kockán, vagy ha két élete volna Klamarik úrnak, hogy az egyikkel kísérleteket tehetne a fölvilágosodás érdekében.

De így meggondolatlanság volna, igenis, mert sok megfoghatatlan dolog van a nap alatt. Mit tudják azt a tudósok, hogy a kuvik mit kuvikol, hogy a bagoly miről huhog éjjelente, hogy a varangyos gyík hova kúszik, hogy a csillagokba mi van írva, hogy a békák mit kuruttyolnak?

Klamarik úr reszketett a gondolatra is, hogy a Plutót megpillanthatná; nem mert kimozdulni a szobájából azóta. Otthon nyomozta a rékási holló-legendát a beidézett lakosoktól, de csak mind jobban összekuszálódék az egész; Sarlay János látta a hollót a rékási tornyon ülni, de beszélni nem hallotta; Nagy Mártonné hallotta suttogva beszélgetni hétfőn éjjel Csabayt Pataki Erzsókkal, de egészen emberformát viseltek. Ami Pávai Gergelyt illeti, kisült a többi vallomásokból, hogy ő csak álmodta a dolgot hétfőn éjjel a határmezsgyén, ahova ledőlt pihenni, és csak mint álmot beszélte szerdán reggel, de midőn beteljesedett, akkor jött rá, hogy voltaképpen mégis a valóságban kellett hallania, mert be sem volt a szeme hunyva. De ha a legenda eredete nem hogy kidomborodott volna, sőt inkább elmosódék titokzatos ködbe ereszkedő gyökereivel, egyet mégis kisütött Klamarik úr, hogy miért bujdosott el Kelemen István uram.

Megörült a fölfedezésnek s nyomban meghízta Koricsánszkyt, hogy keresse föl Kelement, ha a föld alatt van is s nyugtassa meg a Pávai-ügy iránt, mondja el neki, miért volt meghíva éppen Pávaival s bírja rá a lemondás visszavételére.

Mert semmi sem lett volna borzasztóbb Klamarikra, mint üresedés esetén a bíróválasztásra személyesen elmenni Rékásra, s kiállani a pokol minden kínját, félelmét, hogy a Plutó a szeme elé kerül valahogy.

Ez a rettegés töltötte be egész lényét; éjjel nem aludt, nappal nem evett. »Egy országot egy mentő gondolatért«, kiáltozá a bajuszát tépdesve. Koricsánszky mindenféléket segített neki kitalálni.

- Legjobb volna visszamenni Csehországba.

- Ejh, ostobaság! Oda is eljöhet a Plutó. Mást gondoljon ki, amice.

- Egyetlen radikális szert tudok.

- Beszéljen amice, beszéljen.

- De roppant drasztikus szer.

- Nem bánom én. Elfogadom vakon. Becsületemre mondom, elfogadom. Mert ez a nyugtalanság, ez a kényelmetlen érzet rosszabb a gyehennánál.

- Szúrassa ki a spektábilis mind a két szemét.

- Maga egy nagy oktondi, Koricsánszky! Hol látott maga a történelemben ilyet?

- Hát II. Vak Béla nem volt vak?

- Vak volt, de nem volt járási főnök. Maga egy lelketlen ember, Koricsánszky, akinek természete Plutóhoz húz - maga is az ördögé, amice. Legelőször is arra gondol, hogy én távozzam, nem pedig arra, hogy a Plutót kellene eltávolítani; aztán, hogy én szúrassam ki a szememet, hát nem volna egyszerűbb, a Plutót szúratni le?

- Hiszen persze, persze, de ki meri azt elrendelni? Ki mer az ördöggel kikötni? Mert úgy áll a dolog, kérem alássan, hogy vagy nem ördög a Plutó és akkor kár olyan szép lovat leszúrni, vagy pedig ördög és akkor lehetetlen vele bírni.

- Éppen azért kell a Kelemen. Hozza nekem elő a Kelement. Még ebben az órában utazzék el utána!

Domine Koricsánszky szerencsével járt. A falu hatalmas diplomatáját megtalálta a Nyírségben s harmadnapra behozta Hámfalvára, hol a kölcsönös felvilágosítások után Klamarik úr előadta a Plutó-kérdést, feltárta kétségbeesett helyzetét, bepillantást engedett lelkébe, mely kínosan vergődik és habozik a hivés és a nem hivés között, és hogy semmit se bír kigondolni ellene.

Kelemen uram hümmögött, csóválta a fejét, szidta a sok babonás parasztot, akik a saját koponyájukban hizlalják a kísérteteket, de a másik szavával ráhagyta, hogy a Plutó azonban mégsem egészen tiszta jószág (s ájtatosan keresztet vetett magára). »Nem hiszem, hogy istentől való közönséges kanca szülöttje volna«, aztán sercentett egyet a foga között s mondá:

- Csak bízza rám a többit a tekintetes úr, mert a tekintetes úr okos ember, sokat tanult, sokat tud, tömérdek téglája van, de nem tud belőle építeni. Majd elbánok én a Plutóval.

- Van tán valami jó terve? - kérdé mohón.

- Majd kigondolok. Mert ha ló a Plutó, kitudom a faluból szépszerivel.

- De hátha nem ló? - szólt bele aggodalmasan a bezirker.

- Ha nem ló, akkor ördög. De én magam meg két ördög vagyok, tekintetes uram.

S hamiskásan mosolygott hozzá a nagy tömött bajusza alatt.

- Amice Koricsánszky - kiáltá lelkesedetten Klamarik úr -, írjon a megyefőnökhöz felterjesztést egy arany érdemkereszt tárgyában a bíró úr részére.

S háládatosan dörzsölte a kezeit.

Kelemen uram szabódott:

- Nem illet az meg engem, köszönöm a kegyes gráciáját, de ha Pávai Gergely kapná helyettem, nagyon megköszönném, nagyon megszolgálnám.

- De kegyelmed ezzel hasznos szolgálatot tesz a császárnak.

- De Pávai Gergely meg nekem tett hasznos szolgálatot.

- Jó, ahogy akarja! Írjon hát, amice, Pávai Gergelyt!

A falu hatalmas diplomatája helyeslőn bólingatott nagy, fésűs fejével, s aztán Koricsánszky felé hajolva, mintha a felterjesztés cifrán kanyargós betűit nézegetné, a tollnok vállára tette széles tenyerét, halkan dohogva.

- Amit mondtam, mondtam, János úr, maga lesz a bezirker.

*

Mindenféle csodák kezdtek történni Rékáson. A »negyven diófa«-dűlőben véreső esett a következő héten. De erre meg se mozdult a falu. A legokosabb emberek is csak azt mondták vállvonogatva: »Azzal locsolgat az Úristen, amije van.«

Mire aztán másnap nagy vihar kerekedék a falu fölött, rémítő fekete felhő kúszott az égen s apró békák kezdének belőle potyogni: »Ehol ni, istentelen rékásiak, ha nem vettétek kutyába se a véresőt, itt küldi a mennyei gondviselés a békákat.« De már ennek fele se tréfa. S ehhez járult még, hogy Berkenyés tímár állítása szerint a Plutó egész éjjel gúnyosan nyihogott-nyerítezett az istállóban. A Balogh Jánosék tehene vért eresztett tőgyeiből a tej közé. A falubeli lovak elkezdtek köhögni. Kiütött a keh és ragályossá vált. A község csevicés kútjából egy éj alatt eltűnt a savanyúság. Egymást érte a sok mennyei ujjmutatás és csoda. Kozma József uram egy fekete lovat vett Szabadkán, mire hazaért vele azon az esős éjszakán, reggel virradatkor nézi, nézi otthon, hát fehér lett mint egy vén kanári madár.

Az országút mentén azok a hatalmas koronájú nagy jegenyefák, melyek a faluba vezettek, jobbadán kiszáradtak az idén; csak utólag sült ki, hogy a Plutó dörzsölődött hozzájuk egyszer-másszor. Egy gyerek (a Kónya Ambrusék Pistája) Kisasszony-napkor megnémult. A szegény szerencsétlen szülei visszaemlékeztek rá, hogy egy reggel meghajította kővel a Plutót.

Ami sok, az már sok, nem lehetett tovább eltűrni.

Bíró uram összehítta a falusi tanácsot s a folyó ügyek közt föl volt véve az »ördög ellen való intézkedések« is.

Az elöljáróság nagy dolgokat mozgatott volt a múlt hetekben. Egy községi deputáció a mezőbíró Jászai Mihály vezetése alatt fent járt titokban Bécsben a császárnál, Klamarik ellen: hogy adjon nekik őfelsége Klamarik helyett szolgabírót, ha pedig azt nem adhatna, akkor legalább adjon más bezirkert.

A deputáció »gyenge« híreket hozott. A császár (mondhatom kendteknek, hogy csinos szőke fiatal ember) végighallgatta a sérelmeket, de semmit se ígért bizonyosat: »Majd meglátom, mondá, mit tehetek.«

A deputáció leverten tette meg e jelentést, mire közbevágott Kelemen István uram méltósággal:

- Ne búsuljanak kegyelmetek. Őfelsége sok dologban nemigen mozoghat szabadon. De ha a császár nem teheti, én tehetem (s önérzetesen ütött a mellére). Ha a császár nem adhat más bezirkert, hát majd adok én. Megértették kendtek?

A bizalom fénye csillant meg a szemekben. A törvénybíró, a templombíró és a mezőbíró áment bólintottak a fejeikkel. A tizedesek, kik az ajtónál álltak pálcáikkal, mint a római liktorok, áhítattal nézték a hatalmas ember mozdulatait; míg az egyik tanácsbeli, Sós Demeter, aki háttal támaszkodott a tanácsterem egyik szögletében álló kalodának, meg nem állhatta, hogy közbe ne kottyanjon:

- Meghiszem azt, ha kegyelmed akarja.

Azután a deputációt vezető mezőbíró olvasta föl írásból az útiköltségre vonatkozó számadásokat.

1. Pesten a füstösre (a gőzhajóra) szállván, személyenkint 3 frtot fizettünk, summa summárum 12 frt - kr.

2. Hajón élelmezés 1 frtjával 4 " - "

3. Pozsonynál összevesztünk, kitettek bennünket a hajóból a partra, tanakodási költség a »Zöld Majomnál«, hogy mit csináljunk 2 " 40 "

4. Két szekeret fogadtunk, mivelhogy az összeveszett felek nem akartak egy szekérre felülni, summa 6 " - "

5. Bécsbe érve, kibékülési költség az »Arany Csillagnál« 5 " 30 "

6. Bécsben a császárt kerestük 2 " - "

7. Élelmezési költség két napig 32 " - "

8. Hazafelé indulván a füstösön billéták, item 12 frt - kr.

9. Pozsonynál ki nem tettek a hajóból. Ennek örömére áldomás 8 " - "

10. Hajón élelmezés 6 " - "

11. Pesten költségkímélés tekintetéből egész éjjel fennmulattunk, summa 20 " - "

Az egyes tételeknél sűrűn hangzott a »hüm«, de a »helyes« is. (»Hja, az ilyesmi költséggel jár.«) Csak éppen az utolsó pontnál csóválta meg a fejét Kelemen uram, összeráncolt szemölddel kérdezvén a mezőbírótól:

- Hogy értik kegyelmetek ezt a költségkímélést?

Amire csodálkozva nézett az öregbíróra Jászai Mihály uram.

- Hogy értjük? Hát úgy, hogy nem vettünk ki éjszakára hálószobát a fogadóban.

- Nagyon derék, nagyon derék - jegyzé meg a templombíró Mészáros Gáspár.

Kelemen uram se vetett eleibük több »diffikultást« hanem simán áttért a következő tárgyra, az ördög ellen való intézkedésekre. Nagy aktuális ügy volt ez, mely lázba hozta az egész falut. Ember ember hátán tolongott a faluháza körül. Az ablakokon tündöklő arcú kíváncsi menyecskék ágaskodtak be, az átellenes eperfákon egész raj gyerek ült visítva, hancúrozva.

S messze le a Korotnokiék kertjéig, túl a Cseresznyés-féle pincén, kandi emberek, vénasszonyok csoportosultak, akik mind türelmetlenül, bizsergő vérrel várták a tanács bölcsességét, de beleelőlegezték a saját véleményüket is.

- Meg kell őket égetni, punktum. Mint ahogy őseink tették Timicza Mátyásnéval, mikor az a lapáton lovagolt a sámsoni csurgóhoz.

- Lófarkára kell kötni a csecsés Erzsókot. Mégpedig a Plutóéra.

- Kerékbe kell törni az obsitost!

- Igen ám, ha nem volna nemes famíliából való. Pallos dukál a nemesembernek.

Bent a nemes tanács szelídebben fogta föl a dolgot.

Kerekes István konstatálván, hogy a községnek mindenféle oldalról való megrontásaért nemes Csabay uram Plutó nevű ördöngős kancája vádoltatván, végeztetik, hogy a nevezett kanca, a község elöljárósága által nyilvános vásáron eladassék, s hogy a tulajdonos kárt ne szenvedjen (nem lévén más cél, csupán a kárhozatos állat eltávolítása) neki az eladási ár hiánytalanul átadassék.

Miután ezt az ítéletet az egész tanács helyeselte, még az ellenzékeskedő Hamu Kristóf is, csupán azt jegyezvén meg, hogy célszerű volna, ha határozatba hozatnék, hogy lutheránus vevő olcsóbban kapja (mert nagyon haragudott őkelme a lutheránusokra), kitűzetett a jövő heti szabadkai vásár, amikor is mezőbíró uram felcihelődvén két esküdttel és négy vasvillás ember kíséretében, elviszi a Plutót eladni. Isten és a Szűz Mária legyen segítségükre.

Felvirradván a nevezetes nap, elindult a különös menet Szabadka felé. Csabay Mihály káromkodva fenyegetőzött utánok, mikor a Plutót kivezették. A mezőbíró elöl ment egy kocsin, magához kérvén a tisztelendő úrtól a szent füstölőt, melynek filigrán lánca kilógott a guba ujjából. Mellette ült az egyik esküdt, a kocsis mellett a másik. A Plutót Ács Jóska, a fiatalabbik tizedes vezette kötőféken, egy ág szentelt barkát kötvén a homlokára. Két oldalt a vasvillás emberek ballagtak mellette csendesen. A Plutó kevélyen lépkedett, szép okos fejét feltartotta, nagy szemei villogva jártak szerte a sokaságon, mely ellepte a kapuajtókat, a rozmaringillatos kis kerteket a házak előtt. Csak a temetőnél, mikor a kereszt mellett vezették el, horkantott fel kínosan s hatalmas farkával megcsapta a hátulsó vasvillást, a Gongoly Gyurkát, aki erre olyan sápadt lett, mint a halott.

De más említésre méltó azután nem is történt, egész Szabadkáig. S ott is jól ment minden. Tetszett a pompás ló, minden szem megakadt rajta; a becsületes bunyók majd megbolondultak érte, mondta is nem egyik: »Érdemes volna, hogy arany patkót verjenek a négy szubtilis lábára. Biz'isten, nincs különb egy kisasszonynak sem.« De amint arra került volna már a sor, hogy megvegyék, amint fejét, fogát nézegették a vevők, mintha csak valamit súgott volna nekik nagy titkon a Plutó némán odább álltak. Mezőbíró uram váltig vakarta a tarkóját. Mit mondhatott nekik az a ló? S kétségbeesve kérlelte az ördöngős jószágot: »Plutó, kedves Plutó, ugyan ne okoskodj! Eredj már, mit kötekedsz? Isten úgy segéljen, nem viszlek vissza Rékásra, akármit csinálsz. Engedj már, Plutócskám. Légy te az okosabb.«

A Jászai uram ékesszólása hatott-e rá, vagy mi, de éppen déltájban harangszókor csak ott terem egy sarkantyúcsizmás hetyke-petyke molnár ember, akkora ezüstgombokkal a dolmányán, mint egy dió.

- Hogy az a ló? - kérdi.

- Háromszáz forint, nemzetes uram!

- Rúgós-e?

- Nem rúgós.

- Vannak-e még csikó-fogai?

- Olyanok annak a fogai, mint az alabástrom.

- Adja ide a markát - szólt a nyalka molnár a mezőbíróhoz s odacsapta a tenyerébe a három százast.

Azzal mint a golyó felpattant a Plutó hátára, még a pakszust se kérte, csak a mellényzsebéből dobott le az elöljáróknak egy összegyűrt ötforintost.

- Igyák meg kendtek az áldomást a lacikonyhán.

- No, ez aztán derék, akkurátus ember! - szólt a mezőbíró. - Nézzenek körül kegyelmetek, ki lát meg leghamarabb egy borókát.

Boróka-ág elég integetett a láthatáron: őkegyelmeik meg is látták (mert hiába az összes növények és virágok közt ez a legkedvesebb a szemnek). Betértek s iddogáltak jó kedéllyel. Mert hát nagy dolog ez, nagy nap ez. Mikor a fekete posztóval bevont mesebeli városban levágta a sárkányt a rozsdás királyfi, ott is nagy lakomát adott az öreg király. Rékás nemkülönben nagy veszedelemtől szabadult meg a mai nap. Dicsértessék érte a Jézus Krisztus és a helység szentje, a határőrző Vendelin.

Már szinte uzsonna után volt, mire hazaindultak, az egyetlen szekérbe összegyömöszölve elöljárók és közönséges vasvillások, vidáman énekelvén az akkori új nótát:

Müller Gyula Nagy Naptára
Szerkesztette Friebeisz István
Ezernyolcszáz ötvenegyre
Emich Gusztáv betűivel

Énekelték torkukszakadtából lelkesen, szomorúan, dacos hangon, éppen úgy amint ők hallották a rékási uraktól. Mit tudták ők, hogy az egy kalendárium címe; s hogy ebben az egy dalban benne van mind az a száz nóta, amit eltiltottak... Olyan furcsa volt az, olyan nevettető, hogy sírva lehetett rajta fakadni.

Éjjel nagy vihar volt, eső esett, de különben is messze van Rékás Szabadkától, hosszú pihenőt tartottak a bertóti csárdában úgy, hogy csak reggel értek be Rékásra, egyenesen a Csabay uram portájára hajtatván, hogy átadják neki a háromszáz pengő forintokat.

Pataki Erzsébet ült az eszterhaj alatt a lócán s kolompért hámozott egy zöld mázos tálba, melyet két gömbölyű térdével szorított össze. Formás lábidomai ingerlően verődtek át az apró virágos perkál-szoknyán.

Be csinos, be kívánatos! De hát könnyű neki; olyan formát kér magának az ördögtől, amilyent akar. Piros rózsákat a hosszúkás arcára, hószínű almákat fehér kebelére, két fekete diót két szeme helyére.

- Jó reggelt galambom, húgomasszony.

- Hasonlóképpen kegyelmednek is, Jászai uram.

S gonosz mosoly szaladt át az ajka körül.

- Itthon van-e a gazda, húgomasszony?

- Ott van az istállóban. Kerüljenek arra kegyelmetek.

Jászai uram olyan jó kedvében volt, hogy nem átallotta odahajolni pajzánkodva a menyecske fölé és megcibálni a nyakán egy lecsüggő csitri hajfürtöt.

- Ne bolondozzon, mert megharapom a kezét.

- Ha nem félteném az üdvösségemet, Erzsi fiam, ha tudnám, hogy úgyis a pokolba jutok, én harapnék beléd, de mindjárt.

- Hát persze, hogy odajut kend - kötekedett vele a menyecske. - A mezőbírákra ott külön katlan van.

- Talán már láttad is? - kérdé hüledezve a mezőbíró.

- Forralják már a vizet - nevetett Pataki Erzsébet. - Hát hozott-e kend vásárfiát? Milyen volt a vásár?

A mezőbíró megelégedetten dörzsölte a kezeit.

- Maradhatós volt. Hála istennek, jól végeztünk. Vásárfiát is hoztam, mindjárt is átadom a gazdának.

S ezzel az istálló felé indult a többiekkel, de az ajtónál halott-sápadtra válva, tántorodott vissza.

... Ott állt a gazda a jászolnál és a Plutó fényes, fekete szőrét kefélte. Az pedig csendesen, megelégedetten ropogtatta a zabot s szelíden csapkodott jobbra-balra a farkával.

A rémület hangos kiáltásban tört ki Ács Józsefből:

- Seregeknek ura! Ne vígy minket a kísértetbe!

A többiek kővé meredtek. Maga pedig a gonosz boszorkány Pataki Erzsébet ott állt nem messze a hátuk mögött s vihogott, mint egy ördög. Ugrált a nagy örömtől s a combjait verdeste nevettében.

Igen, a Plutó otthon volt. Testestől, lelkestől a Plutó.

- Félre kellene verni a harangokat! - vélte Gongoly Gyurka.

De a harangok nélkül is gyűlt a nép. Villámgyorsan terjedt a csoda híre.

S a tömeg nem jött most haragba, hanem megadta magát. Mintegy meghajolt a végzet előtt, letette a fegyvert. Történjék az Úr akarata.

Amilyen ingerültek voltak egypár nap előtt Csabay ellen, most lecsillapodva még nyájas, hízelgő szavak mézével is kenegették őt is, Pataki Erzsébetet is. Mert még az ördög is imponál, ha egész, ha valódi erőt mutat.

Csak a vén Ugrainé mert csípős lenni:

- Ejnye, lelkem Erzsi, de korán kelhetett fel ma Kálnán a nap, hogy már ideértél. Vagy talán...

- No, csak mondja kelmed, amit akart. Itt háltam, ha éppen tudni akarja.

Nemsokára előjött Kelemen István is. Kevélyen lóbázta magát a Csabay háza elé; hatalmas léptei alatt szinte rengni látszott a föld.

Ónszínű arcán nyugalom ült. Még ez a nagy esemény se bírta kivenni a sodrából.

- Megfoghatatlan - morogta halkan mintegy magában. - A Plutó itt van megint! Végre is - folytatá a tanácshoz tartozó vének felé fordulva - egy ördöggel több vagy kevesebb, nem tesz nagy különbséget.

Aztán a mezőbíró jelentését hallgatta meg. Az még mindig elképedve, holt-halaványan dadogta el a szabadkai vásár lefolyását; a fiatal molnár, aki olyan hirtelen a tenyerébe csapott a három százassal, szép deli legény volt, ezüstgombos dolmányban. Az ugyan megjárta szegény. No, de majd eljön a három százasáért. Íme, átadom bíró uramnak.

Gongoly Gyurka odatolakodott a nagyfejűek közé, mert egy fölfedezés fúrta az oldalát.

- Nagyon furcsa haja volt a molnárnak, mintha egy lófark lett volna, mely fölfelé hajtva a túri süvegbe van gyömöszölve.

De már erre az Ács Józsi nyelve is megeredt; ő is észrevett valamit.

- A molnár csizmáin a patkó visszájára volt verve, úgyhogy a vásártéri homokban akképp látszottak a lábnyomai, mikor jött, mintha elmenő emberé lennének.

- A sarkantyúja pengésében is volt valami borzalmas, kísérteties. Úgy szólt, mint a lélekharang, de vékonyabban.

- Hüm, hát sarkantyú is volt a csizmáján? - kérdé az öregbíró, mintegy unalomból, azért, hogy kérdezzen valamit, aztán parancsolá Ács Józsefnek:

- Hajts ki nekem rögtön egy »forspontot!«

A fogat csakhamar előállott, s bíró uram átszaladt Hámfalvára. Útközben Kálnán megállott a kovácsműhelynél.

Kihívatta a kovácsot, Csuri Pétert.

- Mit parancsol, bíró uram?

- Venni szeretnék valamit. Eszembe jutott, e napokban emlegette valaki, hogy egy sarkantyút látott a keed műhelyében, szeretném megvenni a fiamnak.

- Bizony sajnálom, de a sarkantyú nem az enyim, úgy hozta valaki hogy fölverjem a csizmájára...

- Úgy? Valami menyecske?...

- Igen, egy menyecske.

- Úgy? Isten áldja meg. Hajts tovább!

Hámfalván már várta Klamarik úr; de a bíró komor ábrázatától megijedt.

- Mi történt?

- Hát az történt, uram, hogy mindnyájan elvesztünk. Az a ló maga a Belzebub.

- Mit csinált? - kérdé a főnök úr rémülten.

- Tegnap eladták Szabadkán, s amikor visszajött az elöljáróság, már megint ott volt a Csabay istállójában.

Klamarik úr fehér lett, mint a fal; a fogai vacogtak:

- Istenem, istenem, hát mit csináljunk?

Kelemen a vállait vonogatta; arca egészen el volt butulva, s a szemei ostobán pislogtak.

- Hát mit? Semmit!

- De nem úgy van az! - kiálta föl mérgesen a bezirker. - Üsse meg a mennydörgős mennykő az egész országukat, punktum.

Ezzel fölugrott, az íróasztalához ült s megírta a kérvényét, melyben sürgős áthelyezését, esetleg nyugdíjaztatását kéri.

Mire Kelemen István későn este hazaért Rékásra, már a lakásán várta a mezőbíró:

- Mi a baj, Jászai uram?

- Itt van már a molnár a pénzéért. Azért várom a bíró uramat, hogy átvegyem az összeget.

- Nos, és mit beszél a molnár?

- Hogy azt mondja, alig ment ezer lépésnyire a várostól, köddé vált alatta a ló s ő a puszta földön maradt egy fatuskón ülve.

- Bolond egy dolog. Hát visszaadjuk neki a pénzt, mit gondol?

- Kénytelenek vagyunk vele.

- Ahogy vesszük. Van nekem egy szerem, amitől a molnárnak örökre elmegy a kedve a saját pénzétől.

Jászai Mihály hitetlenül rázta a fejét.

- No, hát menjen vissza kegyelmed, s mondja meg, hogy az öregbíró azt üzeni neki: pénze készen várja, jöjjön el a pénzért, de női ruhában.

- El is jön, de mindjárt. Kerít valahol egy viganót, egy rica-kendőt.

- Ne törődjék vele, csak fogadjon kend szót. Amit mondtam, mondtam.

Mezőbíró uram kelletlenül tette (mert szó ami szó, gyerekes kötekedés ez), de mégis megtette, átadta a bíró üzenetét híven:

- Pénze készen várja, jöjjön el a pénzért, de női ruhában!

A molnár vörös lett erre a szóra, mint az égő fáklya, elment és vissza nem jött többé, se másnap, se harmadnap, soha többé.

Befejezés

De jó volna tudni, de érdekes volna, hogy mit döngnek a méhek, mikor a temető virágai között röpködnek. Virágok még tán nőnek az emberi csontokból, de van-e ezeknek méze?

Azok az apró bogarak, melyek a sír rögei közt járnak-kelnek, kibújnak, bebújnak, vajon mit gondolnak, hogy mire építik az emberek ezeket a hegyeket?

De egyre építik...

A temető szélén, félig bent a garádban (ahova a szentelt vízből már alig freccsent valami), két bedülledt sír van... Az egyiken egy muskátli nől a bozót között, piros virágát meghozza még, de minden évben kedvetlenebbül, kevesebbet.

Ezt még a híres Pataki Erzsébet gonosz keze ültette ide. (S mégis esik rá a harmat.) A Csabay sírja az. A másik az övé. Azon már nincs virág. De a vadméhek és a bogarak ide is eljönnek. Nem kevélyek ezek, nem is válogatók. Egy-egy fénylő zöld légy beleül a muskátli piros tányérjába és ringatja magát a suhogó szélben kedvére.

Gyalogút nem visz ide. Emberi nyom nem vezet a sírokhoz. Hasig ér ott a fű. Mert az állatok sem mernek arrafelé legelni. Hanem aztán Luca-nap éjjelén szörnyülködve meséli az újabb nemzedék, két falka fehér és fekete kutya viaskodik e sírok fölött. A fekete kutyák vannak többségben, de minden évben elmarad egyik. Foly, foly a harc évről-évre, s amíg a fehér kutyák nem győznek a feketék fölött, addig a két lélek ott ég a kárhozatban. Ha egyszer győznek a fehérek (és mondom: győznek, mert a feketékből évenkint elmarad egy) a boldogultak is megtisztulnak.

Úgy, úgy, az új generáció meséje ez.

Mert sok év elmúlt azóta; az egykori szereplők mind ott vannak már a »hegyek« alatt.

Itt van a hatalmas Kelemen István márványos sírkeresztje is. Még ő is meghalt. Éppúgy meghalt, mint Csabay. Belzebub nem volt elég erős, hogy itt tartsa Csabayt. S Kelemen István sem tudott kitérni a halálnak, hiába volt nagy diplomata.

Minden elmúlt, csak a Plutó-legenda él tovább és sohase fog elenyészni. Új és új színek jönnek hozzá folytonosan...

De hát mi is lett a Plutóból?

Híres lett, nevezetes állat lett, az egész megyében beszéltek róla. A megyefőnök még nagyobb kedvet kapott hozzá s nem egyszer nógatta Kelemen uramat:

- Hogy szerezhetném én meg azt a Plutót. Fölséges szép kanca! Hazaküldeném a morvaországi birtokomra.

A bíró is váltig biztatta ravasz mosollyal.

- Majd megjön az ideje annak is, méltóságos uram.

S már-már megjött. Mert az obsitos beteg lett, tüdőgyulladásba esett. Az obsitos amíg él, nem vál meg a lovától, bizonyos. De a baja halálos volt: már föl se kelt az ágyból. Pataki Erzsébet egy gyereket fogadott, aki gondozza a lovát, aki megitassa, aki kefélgesse, szénát, abrakot vessen neki. A Török Janira volt a Plutó bízva.

Egy pénteken éjjel beszaladt Erzse az istállóba.

- Gyere, gyere Jankó, haldoklik a gazda. Ecettel kellene dörzsölni a homlokát, szaladj hamar a korcsmába, ha még fent van a korcsmáros.

Mire Török Jankó meghozta az ecetet, az obsitos meg volt halva. Éppen az első kakaskukorékoláskor adta ki a lelkét.

Pataki Erzsébet sírt és a Csabay fekete ládájában kotorászott. Tiszta fehérneműt keresett.

- Fel fogjuk öltöztetni - mondá tompa hangon. - Nem félsz, Jankó?

- Félek - mondá reszketve a fiúcska.

Az asszony megszánta:

- Eredj hát ki, fiam, az istállóba és viselj gondot a Plutóra. Adj neki egy kis abrakot!

Jankó megkereste az abrakos tarisznyát a pitvarban, azután sietve futott az udvaron, hol ijesztő árnyak lebbentek, suhantak (ahogy ő képzelte), s hirtelen beugrott az istállóba.

Ott égett a négy táblájú lámpa a gerendán s megvilágítá a szűk odut. A Mili tehén kedélyesen feküdt az alomban s meleg párája megcsapta a fiú arcát.

De nini, hol a Plutó?

Megdörzsölte álmos szemeit s remegve ejté ki kezéből az abrakos tarisznyát.

A Plutó nem volt sehol.

A kötőféken, mely még csak az imént a Plutó fejét övezte, egy kopott seprő lógott.

*

Ki tudná, hogy történt? Belzebub vitte-e vissza a pokolba? Azazhogy átváltoztatta seprőnek? Mert hogy ím meghalt már a lovas, mire való volna a paripa? Vagy valamely más boszorkányság történt? Meglehet. Talán a bíró lopatta volna el a Plutót, a haláleset zavarában, a megyefőnök számára? Nem, az lehetetlen! Ej, ne is feszegessük a dolgot. Ne is beszéljünk többet róla - dicsértessék a Jézus Krisztus -, mert még elő is kerülhet.

Kavargó fekete felhőkben gyakran látják nyargalni a falusiak. Némely esztendőkben, sötét éjfélen, mondják, végigszalad a falun, lobogó sörénnyel, nyerítve. Ilyenkor mindig valami veszedelem jön a községre, tűz vagy döghalál. A felsővégről átrobog a mezőkre és a rétekre, s ami földet a hosszú fekete farka megseper, amerre fut, azon üszögösnek kényszeríti a kalászt, s ha nő is a fű ott, bárány nem eheti, s a tehén nem ad tejet tőle.

Valószínű (sőt majdnem bizonyos), hogy valamikor fiatal ember volt Boér Antal is, sőt még gyerek is volt, vagy ebben a században, vagy az előtte valóban. No, de most már felnőtt ember, már a hatodik országgyűlésnek (innen visszafelé a hatodiknak) ő volt a legöregebb embere, a megnyitásnál korelnöke s azóta is mindig korelnök, sőt (ellenkezőleg Péchy Tamással) egyre biztosabbnak érezheti magát ebben az állásában.

A hatodik országgyűlés! Mikor volt már az? A hatodik generáció előttünk! Ki látta már azt? Az uramöcsémék, akik mint korjegyzők környezték, a legfiatalabbak, vagy aggastyánok már, vagy odakünn feküsznek a temetőkben szép fehér abrosszal betakarva télen, zöld selyempaplannal betakarva nyáron.

Hogy lett, mi módon lett ilyen öreggé a képviselő úr, érdemes volna tőle megtanulni, s ha tudnám, elmondanám, de hogy miképpen lett képviselővé az öregúr, azt is érdemes meghallgatni, s azt én el is tudom mondani.

A hatvanas évek legvégén (ebben a században), Kincses Kolozsváron lakott Boér bácsi s meglátván egyszer egy szokmányos székely fuvarost, nyájas hangon kérdi:

- Hova való kee?

- Gyergyóba, instálom.

- No, akkor éppen eltaláltam. Mondja meg kee a gyergyóiaknak, hogy tisztelteti őket az öreg Boér Antal, aki éjjel-nappal azon gondolkozik, hogy kellene Gyergyót talpra állítani.

Vagy elmondta az üzenetet a fuvaros vagy nem, az ő lelke rajta, ha el nem mondta. Boérnak mindegy volt, mert másnap a reggeli sétájánál megint talált a piacon gyergyói embereket.

- Hej, mondják meg otthon a gyergyóiaknak, hogy van itt Kolozsváron egy hű emberük, az öreg Boér Antal, aki, ha térdig koptatja is lábát, nem nyugszik, míg Gyergyóból nem csinál valamit.

S így ment ez nap nap után, hetekig, havakig, egész esztendőkig. Minden gyergyói székelyt megállított az úton, mindeniktől megüzente:

- Tiszteli a gyergyói népet öreg Boér Antal. Ébren, alva csak őrájuk gondol öreg Boér Antal. Nem pihen, nem nyugszik, míg úrrá nem teszi a gyergyói népet.

Szivárgott át az üzenet a csendes Gyergyóba. Az egyik is hozta, a másik is hozta. Hol itt gyúlt ki, hol ott, s ment, vándorolt, mint a bolygó fény. Egyik megtoldotta, a másik általgyúrta s szállt-szállt fülbül fülbe, hogy él Kolozsvárott egy öreg ember, bizonyos Boér Antal nevű, Gyergyó jótevője, aki pártfogásába vette a szegény székelyeket s nagy fényre emeli a tartományt. Áldja meg az Isten jártában-keltében.

Ez látta, az látta, Farkas Mihály uram beszélt vele, Bory Mihállyal kezet fogott (s azóta minden arannyá válik a kezében). Látta Dénes Péter, látta Köllő József és még nagyon sokan.

Legendák támadtak róla. Fonókban orsók pergése mellett, künn a pásztortüzeknél regéltek a csodálatos kolozsvári emberről, aki Gyergyót naggyá teszi.

Így néz ki, úgy néz ki. Hosszú szakálla van, nagy, hatalmas ember, mint a mesés Toldi, aki fákat tép ki könnyedén az egyik kezével.

Nem igaz, nincsen hosszú szakálla, alacsony, zömök ember inkább, csak a szemében ragyog valami csodálatos fény.

Mind, mind több köd vette körül az alakját. S egyre nőtt, nagyobb lett.

- Majd meglássák kendtek, hogy egyszer csak el fog jönni.

S azontúl várni kezdték...

...Ekkor jön, akkor jön! Hófehér paripán, aranyos ruhában.

S ha valami baj volt, ha felhő tornyosult Gyergyó felett, azzal vigasztalta magát a székelység:

- No semmi, él még az öreg Boér!

Ki légyen, mi légyen, fürkészve kutatták, hogy emeli ki Gyergyót fénylő úri polcra, a fantázia köpüjéből ezer aranyos szárnyú méh rajzott ki.

Hát úgy van az, hogy egy barlangban roppant kincseket talált őkelme, s a szellem, aki a karbunkulus kövekkel töltött hordón ült vala, így szólott:

- Vedd át, Boér Antal, de a felét oszd szét a gyergyóiak közt!

Nem így van! Másképp van! Ne fecsegjenek kendtek előre. Minden kitudódik, ha egyszer, talán már nemsokára, ide toppan Boér Antal.

S lőn, hogy a harmadik esztendő végével egyszer csak azt a hírt kezdték hordogatni a kolozsvári fuvarosok Gyergyóba:

- Tisztelteti Gyergyót öreg Boér Antal és hogy ő jön el majd ide követnek. Hogy valaki másnak oda ne ígérjék.

- No, csak az kellene!

Új fuvarosok új hírrel jövének:

- A következő héten itt lesz Boér Antal.

- No, az Isten hozza!

Néhány nap múlva Kocsy Pál kiáltotta el keresztülmenet a falvakon:

- Holnap útnak indul öreg Boér Antal. Holnapután itt lesz.

Hej, megmozdult erre minden élő lélek. Talpra most, székelység! Most mutassuk már meg, hogy fogadja Gyergyó az ő jótevőjét! Öltözzetek fehér ruhába, leányok! Üljetek szaporán nyeregbe, legények!

Így jött be Boér Antal Gyergyóba, ahol nem volt se ismerőse, se nexusa, s meglett 1872-ben képviselő oly lelkesedéssel, hogy Rothschild se bírt volna összehozni ellenébe tíz voksot.

Ha a székelynek két esze van, három van Boérnak. S három ember eszéhez három ember kora illő, méltányos járandóság.

I. A rudas

A kis fiaimnak, mikor kimennek falura a nagyanyjukhoz és ott lovasdit játszanak, két kis lovacskájuk van. Az egyik mind a két szemére vak szegényke, úgy híjják, hogy Párniczky Pali.

Kocsisnak nem jó, mert ha a lovak ragadnak, vályún, fatuskón átugrálva, őmaga fölbotlik a szerszámokban; de annál jobb lónak, mert figyel a gyeplőrángatásokra, a »tülled«-re és a »hozzád«-ra, egyszóval hagyja magát kormányoztatni, amit az én fickóim különösen szeretnek benne s állandóan lónak használják, egy kis csengettyűt kötve a nyakára, mely egész a hasáig fityeg kócmadzagon.

A rudas lovacska (mert Párniczky Pali a rudas) nem született vakon, látta már a világot, de alig emlékszik rá, hároméves korában esett himlőbe és teljesen megvakult. Isten világáról igen keveset tud. A pajtásait sem látta sohasem, de azért megösmeri őket a tipegésükről, a csoszogásukról: »Ez a Laci, az a Berci!«

Kevés szavú fiucska, alig szól valamit, elmélyedő, gondolkozó, komor egykedvűségét csak akkor veti le, ha rajta van már a gyeplő, vígan ficánkol és nyerítez:

- Nyihihi! Nyihihi!

- Gyű, cocó, gyű!

Prüszkölnek, csörtetnek, rohannak, szinte dobog a föld. Rezseg tőlük az egész udvar, hápogva riadoznak a kacsák, csipogva gurulnak szét a gyámoltalan apró libácskák (némelyik azonban halálfia lészen a talpaik alatt), csak a komondor nézi nagy flegmával.

A ház öreg filozófját ki nem venné a sodrából semmi, csak ezek a szemtelen legyek ne volnának!

Hanem ezen se lehet változtatni, gondolja magában. »Hiszen azért adta a gondviselés ezt a légycsapót!« S jobbra-balra csapkod bozontos farkával szüntelenül.

Meg sem állnának a lovacskák és gazdáik talán a világ végeig se, ha közben nagymama nem hozná az abrakot, puha foszlós kalácsot és piros cseresznyét.

- Hó, hahó!

Itt a stáció. Álljunk meg, etessünk!

Nem mondja már a lovacska, hogy »nyihaha«, hanem azt mondja, hogy »ham«. Nyisd ki, Palkó, a szájadat!

A kis gazdák versengve tömik az abrakot a Palkóba, aki csak ott bent a szájában találja ki már, hogy mit eszik. - Ez a kalács, az a cseresznye. - Jaj de jó!

De hátha még azt látná, milyen szép a cseresznye! A szárával fülbevalónak alkalmas (tegyünk a lovacskák füleire is!), a magvából pedig golyó lesz, mely az összeszorított ujjak közül messze pattan, s ha a létrán gubbaszkodó cicát találja, az ijedten rohan el, mintha igazi lövés érte volna...

A cseresznyemagok vadászokat hevenyésznek a kocsisokból; pihenhet a lovacska. A nyerges ló, Marci maga is beállt vadásznak, de a rudas, a Pali félrevonul s hanyatt dőlve a nagy akácfa alatt, epekedve kérdezgeti az arra menő öregektől:

- Borul-e, bátyika?

Feltűnt nekem, hogy a szegény fiucska mindennap kérdezi ezt.

- Borul, fiacskám - feleltem neki egy ízben -, de miért kérdezed? Talán félsz a mennydörgéstől?

- Inkább szeretem - felelte ábrándos hévvel. - Oh, de mennyire várom. Mindig várom.

- Aztán mért örülsz úgy a mennydörgésnek?

- Mert akkor villámlik is. Oh, szép a világ, bátyika. Szeretem látni, ha csak egy kicsit is. Oh, be szép a világ!

- És a villámlásnál látsz!

- Látok egy csepkét.

- Igazán látsz?

- Olyan az, bátyika, mint mikor kicsike koromban gyufát gyújtottak a sötétben. Egy szempillantásig megcsillannak a fák, a házak és az emberek. Nagy gyönyörűség az!

- S egyébkor semmit se látsz?

- Semmit, semmit. Örökös éjszaka van. Olyan fekete, mint a szurok.

Tehát van még szeme, látna - de a világosságban van a baj. A ragyogó naptányér, amely sugár-kévéjével csak a földgolyóbis felét önti el, az ő két szeméig nem ér el; tűz-láng, mely egy egész falut elboríthat s éjjel is bevilágítja a mennyboltot, a Palikának nem mécses.

Micsoda hitvány fény lehet ez mindkettő a villámé mellett!

S mikor mindenki búvik, bevonul nagy vihar, égiháború idején a födél alá, még az oktalan állatok is remegve húzódván a félszerekbe, az ólakba, akkor a kis Palika előjön, leül a ház elé a padkára s vágyó, mosolygó arcát a haragos ég felé fordítva, várja, nagy szívdobogva várja, míg egy-egy gyufaszálat gyújt meg az istenke, keresztül-kasul húzgálva azt a firmamentumon.

Palika megilletődik a látványtól. Két fekete szeme, a két kiégett, holt planéta, él egy percig.

- Oh, be szép a világ! - susogja önfeledten.

De már ismét nem lát belőle semmit, semmit.

II. A nyerges

A nyerges ló, a béres kis fia, a Marci; lába, szeme hibátlan. A Marci erős, okos, jól lát, jól tud szaladni, de neki meg az a baja van, hogy a nyereg ott a hátán; púpos a szegény kis Marci. Úgy nőtt fel az istenadta, éppen mint a Toldi Miklós lova. Igazán érdemes elmondani. Hadd lássák azok az országigazító urak, hogyan terem a parasztember.

Mikor a Marci született, abban a pillanatban halt meg az édesanyja.

Az apja, Kópja Mihály, ahelyett, hogy sírt volna az egyik szemével az asszonyért és nevetett volna a másikkal a fiúnak, se nem sírt, se nem nevetett, hanem csak a fejét vakarta és káromkodott:

- Mármost mi az istennyílát csináljak ezzel a poronttyal? Vagy az anyja is élne, vagy ez se született volna.

Még az Istennel is pörölt, az öklével fenyegetve:

- No, ha csak úgy tudod dirigálni ezt a világot, abba is hagyhatnád, én öreg Istenem! Mi legyen ez tőled, hogy ide dobod ezt a kölyköt? Hát az öklömmel szoptassam?

A gyereket csakugyan alkalmatlan helyre hozta a gólya. Kópja Mihálynak mint béresnek hajnaltól estig dolga volt künn a mezőben, pesztonkára, dajkára pedig nem telt.

De hát a picinyke, ökölnyi Marcikát mégsem ölhette meg (mert becsuknák, felakasztanák érte), hanem az Istentől várta, hogy vegye vissza szegénykét, sorozza be az ő angyalai közé, hátha még valami hasznát is veheti ott fent; itt egészen fölösleges.

Abban meg aztán éppen semmit sem látott Kópja Mihály, ha egy kicsit segít is az Istennek.

A csecsemőt kitette hajnalonkint az eszterhaj alá egy teknőbe. Csak későn este tért haza, mindennap azzal a hittel, hogy meghalt a gyerek, hogy éhen halt meg. Mert jól jár, ha meghal. Pedig milyen szépen tud mosolyogni.

De a Marcika is ragaszkodott az élethez. Sírt-rítt, ordított a teknőben. A szép kényes parasztmenyecskéket, akik arra jöttek-mentek kosárral a hátukon villogó sarlóval a kezükben vagy filigrán gereblyével a vállukon, megállította a gyermeksírás; nekik is van otthon kicsikéjük - talán az is sír most; hamar átértették a helyzetet, megesett a szívük s bizony nem sajnálták kikapcsolni azt a pruszlikot...

- Gyere no, kis féreg, szopjál egy kevéskét.

És Marci szopott. Végig kóstolgatta a falu összes tejeit... Még a királyfinak sincs olyan változatos kosztja ebben a korban!

Olyan dologtalan gyerkőc vagy aggastyán is elég akadt, aki unalomból odaült néha a teknőhöz és lóbázta jobbra-balra, még tán dúdolt is hozzá valami altató dalt. Egyszóval nőtt a Marci.

A béres nem győzte a fejét vakarni csodálkozásában:

- Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni!

Hogy vigyáz a gazdag a porontyára, és mégis meghal; elviszi a tejláz vagy az a nagy kőműves, aki azokat az apró dombokat építgeti a temetőkben: a difteritisz. Marcinak pedig kezdtek rendre kibújni a fogai. Ugyan mire valók? Mit fog velök enni?

Hát azt, amit a jó emberek adnak. Falun még vannak jó emberek. Marci megtanult járni, szaladgálni, anélkül lett pólyás gyerekből karonülővé, hogy valaha pólyákban lett volna s karonülőből gyorsan cseperedett föl pendelesnek, mert hisz úgysem volt kar, amin üljön.

A pendeles gyerek pedig már ember. Marci fölment egyszer a padlásra verébfészket kiszedni és leesett a létráról. A feje összezúzódott, a hátgerinc-csontja eltört. Élettelenül, véresen feküdt az udvaron.

A béres nem hívatott hozzá orvost:

- Hisz úgyis meghal. Lehetetlen, hogy meg ne haljon.

Egy zsuppot terített ki a fa alá, arra fektette a Marcikát és beüzent az ostorostól az alsó végre Gunyánéhoz, aki mosott rá:

- Mondd meg, fiam, a Gunyánénak, hogy tiszteltetem, mossa ki és vasalja ki íziben a másik kis inget, mert kell, hogy tiszta legyen az ing, amiben eltemetjük.

Eképpen intézkedvén, elment szántani. Gunyáné mosta az inget, a Marcika pedig nyöszörgött, jajgatott.

Jajgatott napokig, nyöszörgött hetekig, míg egyszer csak föltápászkodott, de már görbén, púposan, s csakhamar annyira összeszedte magát, hogy megint olyan fürge, tűzrőlpattant volt, mint a karika.

A béres nem győzte a fejét csóválni:

- Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni.

Hanem az idén, mikor a kis fiaimat a nagyanyjukhoz vittem, csak nem láttuk sehol a Marcit, pedig mint hűséges lóhoz illik, ki szokott jönni jó messzire a gazdái elé.

A béres künn volt az udvaron és éppen egy faszöget alkotgatott a bicskájával, a járomlyukba valót.

- Hát a kis Marci hol van? - kérdem tőle.

A gyerekeknek is az volt az első szavuk: »Hol van a nyerges lovacskánk?«

- A Marci? - szólt egykedvűen a béres. - Odabent az istállóban haldoklik szegény pára. A szénatartóba fektettem le, a friss fűre. Alkalmasint már meg is halt. Az imént, mikor néztem, meg volt már egészen feketedve.

- Szent isten, mi baja lett?

Kópja Mihály vállat vont:

- Az Isten tudja - szólt könnyedén, nagy gonddal igazítva be helyére a járomszöget.

A kis fiaim sírva fakadtak, hogy most már angyal lesz a Marciból lovacska helyett; nagyanyjuk nem győzte őket vigasztalni:

- Ej, hát ne sírjatok, kedveskéim. Hiszen van még elég gyerek a faluban. Hozok nektek akár tízet is.

- Nekünk a Marci kell - mond makacsul a László. - Azon már nyereg is van!

- Úgy! Neked a Marci kell, szívecském? Ej, az a csúnya Marci! Nem szép tőle! Pedig még itt szaladgált délben, névnapot jött köszönteni hozzám s még evett is, de mennyit! Szabadjára hagytam a sok étel között.

A gyerekek mindenáron látni akarták még a haldokló Marcit. Bementünk az istállóba.

Csakugyan ott feküdt a szénatartóban felfordított, meghólyagosodott szemekkel, elkékülve.

Megtapogattam a homlokát; nedves volt. Ez már a halálverejték.

- Marcikám fiam, mi bajod?

Zavaros tekintetét reám vetette.

- Meghalok - suttogta tompán.

- Itt vannak a kis gazdák, Marcika. Itt van a Laci meg a Berci. Nem jössz velök játszani?

- Nem! - szólt elhalón és behunyta a szemeit.

De amint közelebbről megtapogatnám, megvizsgálnám, látni való volt, hogy a hasa fel van puffadva, mint egy tömlő, azaz mint két tömlő, mert a gatyamadzag (a pendeles gyerekből már azóta gatyás gyerek lett) mélyen bevágódván, kétfelé osztja a felfújt hast; hátha ez zavarja a vérkeringést. Ej no, hol a bicskám!

Nosza, előkerestem hirtelen és elvágtam vele a madzagot.

A fiú gyors lélegzetet kezdett szedni; nini, a kékesség múlik az arcáról...

Egy fél óra múlva már künn szaladgált az udvaron vígan, pajkosan, nyerítezve:

- Nyihahaha! Nyihihihi!

A béres nem győzte a fejét csóválni.

- Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni.

A nagymama pedig az uzsonnánál tanulságos mondásokat faragott az esetből az unokáinak:

- Így járnak a torkosok! Marci sokat evett. Hét évig koplal és egészséges, egyszer lakik jól és meg akar halni. Úgy, úgy, akit koplalásra teremtettek az istenek, sohasem szabad jóllaknia.

De a gyerekek nem hallgattak a nagymamára, talpaik alatt égett a föld, mert egyre édesebben hangzott az udvarról a »nyihihi«.

- Gyerünk, gyerünk! Hol van az ostor, hol van a gyeplő!

... Tüsszög már, kapál már odakünn a púpos lovacska, meg a vak lovacska.

Ehhez a meséhez okvetlenül becsületes török neveket kellett választani, mert még mesének sem igaz nálunk, keresztények között. Hasszán még csak akadna, de már az Abdallahot okvetlenül hozatni kell egzotikus országból. Hasszán afféle szegénylegény-forma ember volt, akinek a lelkét sok tarka macska nyomta és a mekkai vásárokon, Allah bocsásson meg neki, enyves körmeivel sok értékes jószágnak adott lábat. A Bajram-ünnepeken, állítólag mint zsebmetsző foglalatoskodott a mecsetekben. Általában sok rosszat beszéltek róla. Mondták, hogy nyáron az erdőkben tanyázik és az útonállók mesterségét folytatja s fürge a tevéken utazó kereskedők kifosztogatásában. De mindezt álarcban teszi. Ezért nem került még horogra. Annyi bizonyos, hogy kétes jellem volt, de bizonyítani senki sem tudott. Üres szóbeszéd is lehet. Allah lát csak a vesékbe.

Mennyivel más ember volt Abdallah; nemes, nyílt jellem, akinek a jósága közmondásos, híre, neve szeplőtlen, tiszta, mint a ma kinyílt liliom fehérsége. Nyájas, szelíd, vallásos és adakozó volt. Maga a mekkai serif, El-Nazdram így szólt róla: »Abdallah a legtökéletesebb muzulmán, kibe Allah a maga lelkét küldé.«

Abdallahnak volt egy híres lova, a Rim, akit ő maga nevelt, etetett, itatott kis csikó korától kezdve, a sörényét fésülgette és fonta, szóval úgy szerette, mint ahogy az ember a szeretőjét szokta, vagy még talán jobban. Hanem szép is volt ez a Rim. Karcsú, délceg növésű, finom lábakkal, szép lámpásos homlok s az a fölséges fejtartás, akár egy kevély odaliszké. Hát még a különös színe; fekete volt, mint a fiókholló, de fehér és pej foltok rajta emitt-amott. Az egész környék csodálta a lovat, aki amellett oly gyors futó is volt, hogy szinte röpülni látszott.

- Ilyen lova nincsen a padisahnak sem - mondogatták szerte, kik a gyönyörű állatot megcsodálták.

A rosszlelkű Hasszán azonban mást mondott.

- Ennek a lónak az enyimnek kell lennie.

A rosszlelkű Hasszán ezt mondta s még aznap beállított Abdallahhoz.

- Tudod-e, miért jöttem hozzád?

- Allah vezetett ide, foglalj helyet.

- A lovadat akarom megvenni - folytatá az enyveskezű.

- Nem eladó - felelte Abdallah határozottan; amire Hasszán elszomorodék, rút, bozontos fejét lehajtotta csüggetegen s hosszú szakállán könnyek peregtek alá.

- Akkor hát el vagyok veszve. Jaj nekem!

Abdallahot nagyon bántotta a Hasszán elkeseredése, sörbetet hozatott neki s barátságosan kikérdezé:

- Mire kellene a ló?

- Egy haldokló rokonom Damaszkuszba hí betegágyához. Egy nagy örökségről van szó, jó Abdallah, amelyet elkanalaznak tőlem, akik a haldokló szemeit befogják. Sietnem kellene gyors paripán, de se pénzem nincs, se lovam. Reád gondoltam nagy szorultságomban; reád, kit a jószívűség mintaképének tartanak. Hittem, megesik rajtam s derék két fiamon, kiket ez az örökség boldoggá tehetne, a szíved, s eladod nekem a Rimet, melyért kész volnék visszatértemkor bármely árt fizetni az örökségből.

- Nem csalódtál a szívemben, Hasszán. Ím itt van kölcsön egy zacskó arany, vegyél magadnak alkalmas lovat és utazz el. Allah segítsen az úton és céljaidban! Örülök, hogy olyan derék fiaid vannak. Valóban olyan kitűnőek? szeretném őket ösmerni.

- Majd megösmertetlek velök, jó Abdallah.

Hasszán ajkaiba harapott, látta, nem boldogul ez úton, átvette a zacskó aranyat nagy hálálkodások között, de azért a ló megszerzéséről nem mondott le. Új és új terveket koholt ki.

Egy nap erőtlen, beteges zarándok érkezett Abdallahhoz, hogy kipihenje magát hajlékában. Mekkából jött, a búcsújáró helyről, s mindenféle szent ereklyéket hozott tarisznyájában, többi közt Mahomednek, az első kalifának zápfogát.

A zarándok elkezdett panaszkodni, hogy tovább immár nem folytathatja útját gyalog, elfáradt, megtikkadt, lábai fölsebződtek, s kénytelen megválni becses ereklyéjétől, a zápfogtól, hogy magán segíthessen.

- Mit kívánsz érte? - kérdé Abdallah.

- Add nekem lovadat érte.

Abdallah gondolkozott, aztán így szólt:

- Magam is belátom, hogy tested nem bírja ki az útat tovább gyalogosan; legyen meg tehát, fölnyergeltetem neked a lovamat.

A zápfog Abdallahnak maradt, a zarándok pedig felült a lóra és elvágtatott a Hasszán házába.

Az már az udvaron várta és dühösen riadt rá:

- Hisz ez nem az Abdallah lova, te szerencsétlen. Hisz ez nem a Rim. Az öreg gazember kijátszott minket!

A zarándok, aki nem volt más, mint a gonoszlelkű Hasszán nagyobbik fia, álszakállal és álhajjal, menten visszanyargalt Abdallahhoz.

- Megcsaltál a lóval, jó ember. Hisz ez nem a te lovad, nem a Rim.

- Természetesen - felelte Abdallah nyugodtan -, a szomszédom lovát vettem meg számodra. Éppúgy nem a Rim, mint ahogy a zápfog nem a Mahomed prófétáé.

Nehány hónap múlva Abdallah vásárra ment, léceket és gerendákat venni egy házhoz, melyet a helység szegényei számára építtetett.

Útközben egy hídnál jajgatást és siránkozást hall a híd alatt.

Leszáll a Rimről s kérdi hangos szavakkal:

- Ki nyöszörög ott alant?

- Én szegény szerencsétlen - kiálta egy hang -, nekitámaszkodtam a híd karfájának, a karfa letört, leestem és kitörtem a lábamat. Jó lélek, bárki légy is, Allah nevében segíts rajtam, ne hagyj elveszni nyomorultan.

A jólelkű Abdallah rögtön leszállt a híd alatti mélyedésbe s ott egy csinos fiatal embert látott mozdulatlanul elterülve.

- Nagyon fáj?

- Azt hiszem, mindjárt meghalok. Jaj, jaj!

- Jer, támaszkodj reám, magam mellé veszlek a lóra.

- Mozdulni se bírok, jó apó.

Az aggastyán kénytelen volt fölnyalábolni az ifjút, és ölben vinni nagy szuszogva a legközelebbi kunyhóig, ahol bekötözte s ecettel borogatta a lábát óránkint, s minthogy csakhamar leszállt az este, éjjel is ott maradt az ismeretlen beteg mellett, míg lovát, a gyönyörűséges Rimet, odakötötte az olajfához mely a kunyhó előtt, éppen olajszüret ideje lévén, hullatta érett bogyóit a szélben.

A beteg ifjú, ki Szelimnek mondta magát, lázasan lihegett fekhelyén, néha-néha a Koránból morogva egyes szép helyeket, amikre az öreg Abdallah ájtatosan bólintgatott; és addig-addig bólintgatott, míg egyszer csak bezáródtak ősz szempillái; öreg szemeit lenyomta Majmuna, az álom jótékony tündérnője, szelíd, puha kezével lágyan megsimogatva becsületes, ráncos arcát.

A lábatörött ifjú észrevette, felugrott fekhelyéről és kiosont.

Az okozott neszre fölébredt Abdallah is:

- Talán vizet akarsz inni, fiam? Mintha szóltál volna valamit?

De kérdésére nem jött felelet.

Abdallah elindítá tenyerét a sötétségben, hogy megtapogassa az ifjú homlokát, nem forró-e, de csodálkozva vette észre, hogy a fekhely üres.

A dzsinek űznek vele rossz játékot? Természetesen. Hiszen az ifjú meg sem moccanhatott törött lábával.

- Hej, Szelim, Szelim! - kiáltá és megragadván a szalmazsákot megrázta. - Hol vagy, Szelim?

Szelim nem volt sehol.

Az öreg felugrott és kirohant a kunyhóból. De későn. Szelim már akkor ott ült a Rimen, a kantár a kezében, a két lába a kengyelben.

- Hej, Szelim, Szelim, hol vagy, fiam?

- Itt ülök - szólt ez gúnyos hahotával. - Itt ülök a Rim hátán. Lefőztelek, vén szamár! Gyű, Rim!

A ló meghorkant a térd nyomása alatt, aztán megindult hetykén, délcegen, mint ahogy járni szokott, fejét hol levágva, hol felhajítva.

- Én vagyok a Hasszán kisebbik fia - kiáltá a lókötő messziről.

Az öreg kétségbeesetten futott utána.

- Megállj! Megállj egy szóra! Csak egy szóra!

- Nem vagyok bolond, apóka, hogy megálljak. Mondd el, amit akarsz a kádinak. Nem félek ám én a káditól.

De az öreg csak futott a vén lábaival lélekfogytáig, rogyásig.

- Állj meg, állj meg! - kiáltozá. - Nem akarom a lovat elvenni. Csak állj meg! Valamit akarok mondani. Allahra mondom, nem veszem el tőled a lovat. Csak hallgass meg!

Az ifjút megszúrta a kíváncsiság. Vajon mit akarhat mondani, ha a ló nem kell neki többé. Ez mégis különös egy ember.

- Nos, jól van, öreg, megálltam. Örömest teszek barátaimnak apró szívességeket. De ne gyere nagyon közel. Beláthatod, hogy a helyzet gyanakodóvá tesz egy kicsit. Állj meg te is s messziről mondd meg mit akarsz.

Az öreg Abdallah megállapodott néhány lépésnyire a lovastól s szelíd, nyájas hangon mondá:

- Ami megtörtént, megtörtént, csak arra az egyre kérlek, tartsd az esetet titokban, ne mondd el senkinek. Én is hallgatni fogok vele, mint a föld... Nos, megteszed?

- Mondtam már, hogy örömest teszek apró szívességeket barátaimnak. Hallgatni fogok, apóka. De valóban kíváncsi vagyok, miért kívánod ezt éppen te?

- Mert attól tartok, fiam, hogy ha ez az eset kitudódik, a jó emberek is elvesztik a kedvüket a jótékonyság gyakorlásától.

Így szólt az öreg, becsületes Abdallah és most már csendes léptekkel gyalog folytatá útját a városba, léceket és gerendákat vásárlandó ahhoz a házhoz, melyet a szegények számára kívánt építtetni falujában.

No, ez már csak új téma lesz, elcsépeletlen és pikáns. A mi saját, külön szerelmeinkről. A közönségnek fogalma sincs róluk.

Érdekesek-e? Nem, csak furcsák. Az író - különben is azt szeretik önök mondani - kivételes lény, másféle vérből van. Igen, az ő szerelme is másforma.

De ne legyenek tévhitben, hogy a múzsával példálózom; én a földi szerelmeket értem a földi asszonyokkal, melyek azért mégis sajátosan a képzelet és a valóság között lebegnek.

Bocsánatot kérek az alábbi drasztikus kifejezésért, hogy a nyomtató ló száját nem lehet befogni; tetszett ugyanis a mennyei gondviselésnek minket igen közel tenni a szerelem forrásainak egyikéhez, persze a leghitványabbhoz, ahová csak az elhagyottak járnak (mint ahogy a csóka csak az ökörnyomból iszik). E forrás vékony, sovány, egészségtelen s környékén nincsen gyep, színes virág, csak hervatag petrezselyem.

A »Kishirdetések«-et értem, Vénusz pocsolyáját, amely a lap negyedik oldalán terül el, a Merkúrnak szentelt berekben. Itt rikító tavasz virít, folynak a titokzatos szavakba rakott korrespondenciák, randevúk, házassági ajánlatok, részint dévaj pajkosságból, részint, hogy a rovat minél élénkebb, minél gazdagabb és változatosabb legyen, mint agent provocateurök maguk a lap munkatársai is beleugranak a levelezésbe.

Néhány éve múlt már, hogy a kishirdetések közt ott volt lépnek ez az egy sor is: »Egy fiatal költő levelezésbe szeretne bocsátkozni egy szellemes hölggyel.«

Az aradi posta hozta az első levelet a »fiatal költő«-nek. A kiadóhivatalban sejtették, hogy »otthoni csinálmány« a hirdetés, felhozták a levelet a szerkesztőségbe, ott hányódott napokig az ollók és a kilyukasztott lapok között.

Rózsaszín levél volt, a boríték hajtásán egy szárnyát kiterjesztő galambbal. Olyan szép kis ügyes levél volt, hogy megszántam.

- Melyitek az a »fiatal költő?«

Egy vézna, nyomott arcú munkatársunk mondá:

- Én volnék, ha volnék.

Feltörte a levelet, átolvasta, aztán szó nélkül dobta le a padlóra.

- Ohó, Gyula barátunk! Hát Ámor urat hívogatjuk, aztán így bánunk azokkal, akiket küld?

- A szokott Flórika felel. Hiszen ösmered? A negyvenes évek Flórikája, aki lelkesül a költőkért - szólt azzal a gúnyos fitymáló mosollyal ajkain, amely sajátja volt.

- Szellemes-e?

- Nem éppen-éppen, de elég kellemetes libácska lehet.

Fölemeltem a levelet és átolvastam. Azon bájos levelek egyike volt, aminőket csak nők tudnak írni. Egy-két szeretetreméltó vétség a helyesírás ellen s egy csomó naivság, e kedves tavaszi rügyek. Flórika álnévvel ajánlkozik, hogy ő kész posta útján (a mama tudta nélkül) csevegni a fiatal költővel s mindjárt fecseg is ízelítőnek vagy három oldalnyit puszta semmiségekről.

- Válaszolj neki, szegénynek!

- Ha ráérek - szólt a fiatal költő -, szeretném az igazi nevét megtudni. Különben ostobaság az egész.

Csakugyan válaszolt neki az igazi neve alatt, mely már jól hangzott az irodalomban. (Tíz forintot fizettek egy-egy verséért a szépirodalmi lapok.) Néhány hét múlva sűrűn folyt a levelezés »Tóth Mária« kisasszonynak címezve. A leány igazi neve is megkerült már.

Eleinte mindég elreferálta nekem a kapott levelet, egy idő óta nem szólt semmit. Magam hoztam fel egyszer.

- Mennyire vagy már a Flórikával?

Elpirult és vontatva mondá:

- Ostobaság az egész.

De az »ostobaság« gyors növekedésben volt. Gyula barátunk teljesen átváltozott, arca mintha kigömbölyödött volna, szinte csinos fiú lett, szemei ábrándosan csillogtak. Bizony még megérjük, hogy boldog ember lesz belőle, aki az örök szomorúságra született.

A levelezés egyre folyt, de most már titokban csinálta. Ott künn a folyosón adta át a szerkesztőségi szolgának: »Adja fel ajánlva, Samukám!« Valamelyik nap egy csomagot küldött: a verskötete volt benne, a »Magány«. Ajkairól eltűnt a kesernyés vonás, s új költeményeiből derűs ég mosolygott, tele vonatkozással az ismeretlen ismerősre. Egyszóval halad a szegény fiú, úton van a »verem« felé. A rózsákkal kibélelt verem felé.

- Mennyire vagy már, Gyula pajtás?

- Semennyire - szólt elkomolyodva.

Aha, most már nyakig benne van a veremben.

Nem említettem többet, csak magamban mosolyogtam a szegény poéta-gyereket, aki egy női nevet kap és azt felruházza saját ízlése szerinti termettel, arccal, szemekkel, aztán bolondul érte...

Sok-sok hét elmúlt, a levelek egyre jöttek-mentek, ha egyik elmaradt egy napra, akkor barátunk nyugtalan, izgatott lett, szurkált, gyilkolt haragjában (mert ő vezette a színi-rovatot). Hanem egy nap vidáman toppant be a redakcióba, kicsípve mint egy gigerli, új kalappal, új nyakkendővel, piros szegfűvel a gomblyukában.

- Hát téged mi lelt?

Egy percig habozott, hogy szóljon-e, aztán egyszerre a szólásra határozta magát s kitörő bőbeszédűséggel hadarta:

- Jön. Itt lesz ma. Látni fogom.

- Kit?

A Marit... A Flórikát. Eljön, az anyjával. Vagy hogy itt is van már. Légyottom van délután. Akarod, hogy neked is bemutassam?

Barátságosan veregette meg a vállamat, mint akivel valami nagy kegyet kóstoltatnak.

- Nem bánom...

- Mit, hogy nem bánod? Elhiszem. Délután háromra van a találkozás a Lloyd-épület előtt, a sósfürdőbe menő kocsiknál. Isteni lesz, barátom.

- És hogy ösmertek egymásra?

- Fölségesen van kicirkalmazva minden. Az én gomblyukamban egy piros szegfű lesz, az ő hajában is egy piros szegfű, a kalapján pedig kék pántlika. Mindezt előre elvégeztük levélben. Gyönyörű kombináció! Mari a sósfürdőbe megy anyjával, s a társas kocsira mi is felülhetünk. A többi aztán az isten dolga.

- Jól van, elmegyek.

*

Halad a világ, gyerekek! Valaha (húsz év előtt) az elbeszélés e stádiumán élceken törtem volna a fejemet, amiket a sófürdői omnibuszokra szórjak, mert létezett-e novella anélkül? S milyen kitűnő alkalom! Összes alakjaim az omnibuszra fognak ülni, még magam is. De ez idők elmúltak. Az írók nem vadásznak többé seregélyekre, hanem medvékre és oroszlánokra. A becsületes pékek, kiket apáink humora úgy mutatott be, hogy ők egyre vastagodnak, míg a sóspereceik vékonyodnak, már múmiák. A pékeket felváltották az omnibuszok. Az omnibusz-lovakat felváltották a tanfelügyelők; a tanfelügyelőket felváltották a miniszterek. Ma már csak miniszterbe érdemes kiereszteni a fullánkot.

Azért hát egészen simán lehet elmondani, hogy amint ott álltunk délután háromkor, egyszer csak kibontakozott a járókelők közül egy sovány vidéki asszonyság, zöld krispinben egy fiatal, cingár lánykát vezetve kezén.

- Ez az! - szisszent fel Gyula izgatottan.

- Ej - szóltam -, sok kék pántlika van a világon.

- Érzem, hogy az - suttogta. - Nézd, nézd, egyenest ide tartanak; a piros szegfű is ott van a hajában.

Valóban, kenderszín hajában ott piroslott a szegfű. De nem is piroslott aztán más. Bágyadt, halavány teremtés volt, fejletlen, vékonyka, nagy ábrándozó kék szemekkel. Egyéb szép nem is volt rajta.

Felültek az omnibuszba; mi is felugrottunk utánuk. Gyula átellenbe ült ideáljával, én pedig a mama mellé kerültem. A kocsis bevárta, míg teljesen megtelik a kocsi, ami igen lassan ment. Szerencsére odajött Korongi színész, a híres komikus.

- Hej, kocsis, indulunk-e már?

- Az úr az ötödik. Ha nyolcan leszünk, indulunk. A tréfás kedélyű Korongi is felült, de a hatodik ember sehogy se akart megérkezni.

A mama az esernyőjével játszadozott.

- Milyen unalmas ez a várakozás - szólt rekedtes elfojtott hangon leányához, ki lesütve tartotta a fejét s lopva vetett egy-egy pillantást Gyulára. A szegény fiú odavolt az izgatottságtól és örömtől.

- Cudar szeles időnk van - szóltam most én, valami társalgást akarva kezdeni, de senki sem felelt. A mama rám nézett, aztán elfordította a fejét.

A színész kivette az óráját, ásított s aztán leszállt a nyitva levő ajtón. Mindnyájan kétségbeesve néztünk utána; hiszen most már megint csak négyen leszünk! Megint később indulunk!

Korongi átidomította a kalapját odalent, felhúzta a kabátja gallérját feljebb s fejét behúzta a lapockái közé s újra odaszólt a kocsishoz vékony hangon, közbe-közbe köhécselve:

- Mondja csak jó ember, maga szállítja az utasokat a sósfürdőbe?

A kocsis, aki flegmával pipázott a bakon, mogorván mondá:

- Ha nem vak az úr, hát láthatja a kocsin felírva.

- Mikor indulunk?

- Mindjárt, mihelyt még két személy jön. Az úr a hatodik. Csak üljön fel, öregúr.

De Koronginak eszeágában sem volt felülni, magkerülte a rozzant bárkát, mialatt arca alakja ismét más formát nyert és a másik oldalról lépett a kocsis mellé:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mennyiért visz a sósfürdőbe?

- Húsz krajcár - szólt a kocsis -, csak tessék üljön fel, tisztelendő úr! Hála istennek, mindjárt megtelik a kocsi. Korongi felült, de csak azért, hogy ott bent lesimítsa haját a homlokára, ahogy a dandyk viselik, mire leszállt kinyújtott nyakkal, akár egy gém s hosszúkás, meredeken leszelt arccal, előre nyújtott állal, raccsolva kiáltván a gyanútlan kocsisra:

- Mikkorr indul a szekérr?

- Mindjárt, nagysága! Mindjárt most - s gyorsan előrántotta az ostorát. - Gyű, Beckó, gyű Márta!

Beckó és Márta makacskodtak egy darabig, de aztán mégis csak kipiszkálta belőlük az ostor a kötelességérzetet.

Ekkor jött lihegve egy péklegény a tele kosarával.

- Hollá! hollá! A sósfürdőbe!

- Elkésett; de ha tán ide mellém ül fel a bakra. Hova viszi azt a sok kiflit?

- A fürdőbe!

A Lánchídnál megállott az omnibusz; a péklegény megütközve kérdé:

- Valami baj van?

- Régi baj. Hídpénzt kell fizetni.

- Ej, no! - szólt a péklegény. - Hát nem olvas kend újságokat?

- Mire volna az?

- Hát nem tudja kend, hogy a tarka ló nem fizet vámot?

A kocsis meghökkent, mert Beckó és Márta tarkák voltak. Fiatal korukban bizonyosan hintót húztak: egyformaságukon látszott, hogy valaha gondos úri szem keresgélte őket együvé.

- Igazán? Az országgyűlés hozta a törvényt?

- Nem tudom, ki hozta, de arra a hitet is leteszem, hogy a tarka ló nem fizet vámot.

- Mennydörgettét! - kiáltott fel. - Ha én ezt tudom. Mennyi pénzt pocsékoltam már el. Ezek a gaz vámőrök nem figyelmeztetik az embert!

S hangosan csapkodta meg a lovait.

- Hahó! hó! - ugrott eleibe a vámőr. - Miféle dolog ez?

- Tarka ló nem fizet vámot - felelte emberünk önérzettel, a péklegényre pislantva.

- Nem ám - szólt kacagva a figurás péklegény -, mert a gazdája fizet helyette!

- Bolond az úr! Tegye máskor lóvá az öregapját! - dohogott az együgyű ember, előkeresgélvén mellényzsebéből az aprópénzt, de aztán maga is okosabbnak látta nevetésre fordítani: »Persze, a gazda fizet, nem a ló!«

Bent a kocsiban némaság honolt, a színész egy újságlapot vett elő s apróknak mutatkozó szemeivel nagy kínnal fogdosgatta össze a táncoló betűket; a mama a hatosokat csörgeté zsebében, míg Gyula lopva nézte-nézte hölgyét, anélkül, hogy megszólítani merné, míg végre a rázós kocsin egy zökkenőnél kiesett a szegfű a kisasszony hajából.

Gyula felhasználta e pillanatot, érte nyúlt, de a másik kezével leejtette ügyesen a saját szegfűjét és a fölemelésnél elcserélte. No, ez jó ötlet volt. A vézna kis teremtés észrevette a csalást s édesdeden elmosolyodott. Szinte szép volt e percben. Könnyed fejbiccentéssel köszönte meg a lovagias szolgálatot s aztán haja helyett kebelére tűzte a virágot, a Gyula virágját, miközben arca kigyúlt, mint a fáklya.

A színésznek is tetszett a kis intermezzo, összegyűrte lapját, és kihajította az omnibuszablakon.

- Festeni való tájék! - szólt hanyagul, amint kibontakozott a Kelen földje.

- Munkácsy ecsetjét érdemelné - feleltem, talán csak azért, hogy mondjak valamit.

- Éppen most olvastam Munkácsyról, hogy a Mozart halálát festi.

- Festhet az már akármit. A Krisztussal megalapította a szerencséjét örökre.

- Igaz - mond a színész. - Azzal, hogy leszedte róla a palástot és csak egy fehér inget hagyott rajta.

- S főleg, hogy azt a kis aranyos sugarat is levette, ami a feje fölött volt. Nagy dolog az,... nagy dolog.

- Kétségtelenül az tette úrrá.

A krispines asszonyság megbotránkozva fészkelődék helyén s talán keresztet is vet magán, ha e percben egy nagy zökkenés és reccsenés föl nem ráz mindnyájunkat.

Az omnibusz kereke eltört (de szerencsére már közel a sósfürdőhöz), a nagy, idomtalan jármű féloldalt dűlt, a kocsis káromkodva ugrott le a bakról:

- Ilyesmi is csak velem történik!

- Jaj, jaj! - sikoltott az asszonyság holtra ijedve. - Gyere, leányom, szálljunk ki! Mindjárt tudtam, hogy az Isten büntetése el nem maradhat ilyen beszédekre. Pogányok közé keveredtünk, gyermekem!

- Mama! Ugyan, mama!

Mindnyájan leszálltunk, kifizetve az obulusokat a kocsisnak.

- Hát a többiek? - szólt az bámész szemeket vetve az omnibusz belsejébe. - Hol van a többi három úr?

- Miféle három úr? - csodálkozék Korongi.

- Hát a pap, meg az úrfi és a köhögős öregúr?

- Nem láttunk mi, lelkem, egy fiát se ezekből.

A kocsis szemei bambán meredeztek szerte, fejét csóválta, fülét vakarta.

- Ilyesmi is csak énvelem történik - dohogta keserűen. - Elszunnyadtam a bakon. Isten úgy segéljen, megesküdtem volna, hogy színről-színre láttam az urakat...

Gyalog kellett mennünk most már egy darabon a fürdőig. Az ősz hangulatos köde borongott a kies mezőn. A fű színe kezdte magát átjátszani a sárgába, a puszpáng fehér pihéi rengve szálltak a keresztül-kasul guruló ördögszekerek után; melyek úgy tűntek fel, mintha ezer meg ezer óriás pók szaladgálna egy óriási pergamenen, lila színben.

Az út nem lett volna kellemetlen, ha a tegnapi eső apró tócsákba nem gyűlik imitt-amott, amiket el kellett kerülni.

Az egyik ilyen tócsa pláne olyan hosszan feküdt keresztbe, hogy szinte nem lehetett kikerülni. A leány, aki elöl ment, félénken méregette szemeivel. Zavartan, habozva állt meg; felemelte a szoknyáit, ki is csillant formás bokája egy percre, mert a csinos fodor csakhamar visszacsúszott ismét a helyére és semmi sem látszott többé.

Gyula megérezte, hogy ez a perc a cselekvésé, odafutott, megelőzve s majdnem feltaszítva az asszonyságot, vakmerő elhatározással átfogta a vékony derekat s belegázolván a csapadékba, áttette édes terhét a szárazra.

- Köszönöm - rebegte a bakfis, aki útközben egészen odatapadt a lovagjához.

- Oh, ha leírhatnám, amit érzek - sóhajtott fel Gyula mámoros égő szemekkel.

Igazi írói vér volt. Még a paradicsomban is arra gondol, hogy milyen szépen lehetne leírni - az olvasóközönségnek.

- Oh, ha olvashatnám amit leír - felelte a leány álmatag, elmélázó tekintettel.

- Elküldöm, kisasszony - felelte ez lágyan, olvadón.

- Elfelejtkezik - suttogá szemérmesen a leány.

- Soha, kisasszony, soha. A költők csak egyszer szeretnek.

- Hát elküldi. De tudja-e a lakásunkat?

- Nem írtam-e már számtalanszor?

A lányka felelni akart, de már késő volt; a kifejlődő jelenet nem engedte.

A mama most ért a pocsolyához s buzdulván a példán Korongi úr, nemes elszántsággal vállalkozott, átnyalábolta az asszonyságot s kitette hasonló módon a szárazra.

A mama megbotránkozva rivallt rá, szúrós szemeivel átszegezve:

- Miféle szemtelenség ez?

- Bocsánat, nagysád - felelé Korongi könnyed mosollyal. - Engedje jóvátenni a hibámat.

S ezzel újra felkapta hölgyét és visszatette a pocséta innenső végére.

De már erre kitört a kacaj. Az asszonyság dühbe jött és az ernyője nyelével fenyegette Korongit.

- Belőlem ne csináljon csúfot! Kikérem magamnak. Ejnye, mordizom-adta járdataposói! Nézze meg az ember! De úgy van az, ha mindenféle emberekkel összeülünk.

- Mama, mama! Ugyan, mama!

- Csitt, liba, ne gágogj! Te is a magad lábán járhatnál. De neked is lovag kell. Ez az a híres zárdai nevelés. Ezért fizettem én százakat! Ne beszélj, prücsök, ne beszélj. Visszafelé fiákeren megyünk, ha mondom. De ilyen egy alázatot, hogy még visszatesz! Elkotródjanak az urak, azt ajánlom! Mert mindjárt rendőrt hívok. Még énhozzám mer nyúlkálni. Nem szégyenli magát, vén komédiás. No 'iszen szépen becsapta azt a szegény kocsist. Hát illik az? S még visszatesz. No, megállj! Át tudok én jönni a magam emberségéből is.

Felgyűrte fekete selyemszoknyáját egész térdéig s magas everlaszting topánjában átgázolt a pocsolyán, folytonos szitkok közt. A szegény kis lányka majd a föld alá süllyedt szégyenletében.

- Menjünk, urak, menjünk - biztatott nevetve Korongi -, mert felfal a sárkány.

- Derék anyósod lesz - súgtam útközben Gyulának, ki elkábultan a szerelemtől észre sem vette a gúnyt, hanem szinte kevélyen felelte:

- Katonás asszony, annyi bizonyos. Kár, hogy egészen elrontottátok a helyzetet. Most már nem merek a Marihoz közeledni.

- Hát tetszik neked?

Lehajtotta fejét s halkan, érzéssel mondá:

- Meghalok érte.

*

Mama és leány jegyet váltottak a fürdőbe s a fürdő után bérkocsin mentek vissza. Gyula egyetlen szót se válthatott velök. Mindössze a kalapját emelte meg messziről, midőn a kocsi megindult; a lányka kivette kebléről a szegfűt és megcsókolta, majd búsan intett búcsút a fejével. Ez volt egészben a sósfürdői kaland.

Mi ismét társaskocsin mentünk be estefelé a redakcióba, ahol egy levél várta Gyulát.

Csodálkozva meresztette rá a szemeit.

Levél Aradról! Őtőle. Hogy lehet ez?

Sietve tépte le a borítékot. »Csodálatos« - mondta tompán s idenyújtotta a levelet.

Tóth Mari értesíti, hogy anyja hirtelen rosszul lett, s emiatt bizonytalan időre elmarad a pesti út.

- Megfoghatatlan! - szólt és a halántékai lüktettek, hangja rekedtes lett. - Hát mi volt ez?

- Mi volt, mi volt? Hát az volt, hogy nem egy piros szegfű terem a világon. S a piros szegfűket össze lehet téveszteni.

- Milyen csalódás! - morogta Gyula keserűen. - Az ördögnek tartoztunk egy úttal.

- De ha tetszik neked a leány...

- De ha nem az igazi - ellenveté Gyula.

Izgatottan járt-kelt fel s alá a kormos, füstös szobákban, hol a modern világ csodái élnek és ágaskodnak, zakatol kívülről a nagy rotációs gép, berreg a telefon, lobog a gáz, csurog a vízvezeték.

»Különös egy eset« - ismétli, újra és újra átgondolva az egészet. Még előtte lebeg az egész délután története, a leány kecses alakja, a hangja, a szavai...

De kár, hogy nem a Mariska. De kár, de kár...

S benyit a faktor kék kötényével, felgyűrt karjaival.

- Kéziratot, uraim!

Szállj, szállj rózsaszín pára. Illanj szét, édes köd. Kézirat kell,

A kézirattal minden visszatér a régi nyomba. Jön a tegnapi élet pontról pontra vissza.

A kaland el van fújva örökre.

Gyula másnap, harmadnap és mindennap megírja először a nyomdába valót, azután a levelet Aradra. Minden úgy van, mint azelőtt. A levelek jönnek-mennek, a napok is jönnek-mennek. Mindig úgy lesz ez, egyre, mindig.

Egy nap azonban mégegyszer fölszínre jött az »ügy«. (Mert ebben a világban minden csak ügy.)

Egy novella érkezett a szerkesztőségbe e címen: »Zsófika halála«. A kéziratra ceruzával volt ráírva az a kívánság, hogy Gyulának adassék bírálatra, s hogy a névtelen szerző S. Zs. betűk alatt a »szerkesztői üzenetekben« kér választ.

Szép vékony női írás volt, mint a pók szövése. Átfutottam. Egy boldogtalan leány szerelme van benne leírva, Zsófika egy gazdag józsefvárosi háztulajdonosnőnek egyetlen leánya, a Sósfürdőbe menet megösmerkedik az omnibuszban egy fiatal költővel, Radványival, és beleszeret. A poéta szintén szerelmet mutat, de később aztán feléje se néz a szegény kis Zsófikának, amire szerelmi bánatában beteg lesz s egyre sorvadozik, egyre hervadozik...

- Kérlek, Gyula, olvasd el ezt a novellát és felelj rá az üzenetekben valamit.

Gyula átvette, elolvasta, de nem szólt semmit.

- Nos?

- Gyenge - felelte közömbösen.

- Nagyon ismerős nekem valahonnan az a Zsófika és a poéta.

Szomorúan mosolygott.

- A sósfürdői leány az.

- No hát, felelj neki valamit, szegénynek. Tudom, nehezen várja.

Másnap a szerkesztői üzenetekbe pillantok, hát ott áll:

»S. Zs. Helyben. Üres szentimentalizmus, minden pszichológia nélkül. Közölhetetlen.«

- Hóhér! - mondám fölháborodva.

Gyula vállat vont.

- De mikor a novella csakugyan gyarló.

- Mit a novella! De a lány kedvedre való és jómódú.

- De mikor nem az aradi.

- Akit még nem is láttál, te bolond.

- De mikor szeretem.

- Hiszen ezt is szeretted.

- Mert azt hittem, hogy az aradi.

Ezzel leült nyugodtan az íróasztalához, kiterítette maga elé a recézett aranyos szegélyű levélpapirost s belefogott a mindennapi levélírásba: »Kedves szép Mariskám!«

Arca átszellemült, szemei fényben csillámlottak, amíg vele beszélt, őhozzá szólott, amíg az elképzelt mézet nyalta.

S ezalatt a szegény kis Zsófika talán otthon ült szobájában, kezében tartva a lapot, a kegyetlen üzenet hozóját, és sírt, sírt keservesen.

Én pedig arra gondoltam ezalatt, hogy minden fogy a világon. A szerelem is fogy. A föld melege is fogy. Még a bolondok is fogynak. De miközöttünk, írók közt még mindig nem fogynak el az együgyűek, akiknek a képzelt méz sokkal édesebb az igazinál.

Az 1884-iki általános választások idején egy felsővidéki választókerületbe küldött a végrehajtó bizottság, megmutatván azt nekem a mappán:

- Erre van! Jó hely. A földesurak elpusztultak, kihaltak. Bajt nem csinálhatnak. Tedd magadat érintkezésbe az illetékes faktorokkal!

Úgy! De kik ott azok az illetékes faktorok?

Mindenki a Wrbovszkyakat mondta.

- Igen, a Wrbovszkyak! Írj a Wrbovszkyaknak! Gentlemanek. Hű pártemberek. Azok útbaigazítanak, hasznodra lesznek. Azoknak a kezében nyugton lehetsz, mintha a Szűz Mária kötényében volnál.

Írtam tehát a Wrbovszkyaknak. Wrbovszky senior (Wrbovszky Albert) felelt, hogy a párt szava az isten szava (szerette a nagy mondásokat), ha a párt kívánja, meglesz. S ha ő egyszer felköti a kolompot, akkor le se köti addig, míg a győzelem harsonája el nem némítja a kolompolást. Azért hát tegyem magamat érintkezésbe az illetékes faktorokkal és jöjjek föl, ő majd a vasúti állomásnál vár, hogy a kastélyába vigyen, mely a főhadiszállás lesz, minthogy éppen a kerület kellő közepén fekszik.

Jó, jó, de miféle illetékes faktorokat emleget még? Kikkel tegyem magam érintkezésbe?

Ezt a delphibeli üzenetet is legott megértették az írástudók és farizeusok:

- Ejh, hát ezek az illetékes faktorok azok a szép zöldhasú forintosok. Milyen naiv vagy. Végy a tárcádba vagy húszezer darabot belőlük s megvan minden.

Egy szép májusi napon elindultam, s a vasútállomásnál csakugyan vártak rám a Wrbovszkyak. Három barátságos, vidám kinézésű tót nemes. Az egyik hórihorgas, hosszú szakállal, nagy lábakkal. Ez a gazda. A másik tagbaszakadt, borotváltképű legény. Ezt úgy nevezték egymásközt: »a hadvezir«. (Quietált hadnagy volt a Mamula-ezredből.) A harmadik volt Szaniszló, szőke, cingár, pápaszemmel. Ez a tudós. Ez egy tót könyvet adott ki Turócszentmártonban a »Matica« betűivel, amelyben összeszedte a Vág-menti várak regéit.

Noha még sose láttak, a Wrbovszkyak barátságosan rázták meg sorba a kezemet.

- No, az Isten meghozta tégedet. Csakhogy itt vagy, bruder. Hadd nizelek a szemed köze, mert te fogod viselni a mienk képünket ezentúl. Hat sak ülj fel, pajtás, a családi hintóba. Ide csücsülj mellém!

Nagy, veszekedett özönvízi bárka volt a családi hintó. Ami vas volt rajta, azt megette a rozsda, a bőrrészeket befogta a penész, a címerek lekoptak, lepattogtak.

- Ez egy ereklye - mondá Wrbovszky Szaniszló. - Ebben ültek hajdan a híres Illésházyak. A szépséges Illésházy szlecsinkák! Úgy nézd meg ezt a hintót, barátocskám! Az Illésházyaktól kapták Czoborok, Czoboroktól kapták Vilóczyak. Csupa nagyhírű, nevezetes famíliák. Ezektől a Vilóczyaktól kaptuk mi. Tőlük való a jószágunk is. Most a Wrbovszkyakat hordja a hintó. Így megy a világ, barátocskám.

- Valakit kifeledtél, tudós. Istenemre, kifeledted a legfőbbet - szólt bele a »hadvezir«, Wrbovszky Kázmér.

- Kit? Mit? - dadogta zavartan a tudós. - A tyúkokat? Nos aztán? Hát azok is laktak benne.

- Szamár vagy, Staniszlausz. A Mária Teréziát felejtetted ki, akit ezen a hintón vitt a Czobor (közel atyafi nekünk) kirándulásra a lietavai várba.

- Az már igaz! - rikkantott közbe Szaniszló vidáman. - A felséges asszony rajta ült, istenemre. S most a követünket visszük, hip-hopp hurrá!

- Vivát! - kiáltá a hórihorgas Albert s kivette zsebéből a szilvóriumos butykost. - Igyál, barátom. Mert nagyon jó.

Aztán egy kis vászon-zacskót vett ki a másik oldalzsebéből, mely tele volt mindenféle apró gyökerekkel:

- Szopogass hozzá ezekből!

- Hát ez mi?

- Hogy mi? Ez a repka, barátom, a híres repka. A tót manna. Egy igazi tót nagy úrnak még a holta után is tesznek a szájába ilyet, hogy a másik világon szopogassa. Az Illésházyak, Vilóczyak is mind repkával vannak eltemetve. Becsületemre mondom neked. Ej haj, hogy te a repkát nem tudtad. Biz isten, már ezért is érdemes volt idejönni.

A lovak (négy igás lovacska volt, bizony rosszul néztek ki szegények) könnyen, vígan kocogtak a regényes völgyben, hol a Vág csorog barna sziklák, regényes várromok között.

A tudós rágyújtott egy szelíd, melankólikus tót nótára, mely úgy cseng-bong a csalódásig, mintha franciául volna.

Kacska na Doliné
Kacser vodu pijé!

(A kacsa a völgyben ül,
A kácsér mellette vizet iszik.)

Estefelé érkeztünk a dúcos, bádogtornyos kastélyba, mely nem forgott ugyan kacsalábon, mint a mesebeli kastélyok, de a szél ki s be járt a fedélen, néhol a falak repedésein is besüvített. Az érckakas, mely a torony tetején lehetett valamikor, most egy Bachus markába volt nyomva, aki a csirkéket volt hivatva elijeszteni az udvaron elültetett palántáktól.

Bent a teremben vacsorával várt bennünket a gazdasszony, jó kecsketokány párolgott a tálban és burgonyametélt.

Kedélyes, vidám hangulat uralkodott:

- Csak egyél, barátocskám. Aztán majd kipihened magadat. Reggel korán felkelünk és szétnézünk a kerületben valami alkalmas ellenjelölt után. Mert az az első!

- Mit beszélsz? Ellenjelöltet keressünk? Hiszen nem bolondultam meg.

- Jól van, jó, amicenkó, de a kerület se bolondult meg. Ha én most elveszem előled ezt a palack veres bort és csak ezt a fehér palackot hagyom meg - hát hogy választhatsz te akkor a borok közül? Egyből nem lehet választani. Igaz-e testvér?

A hórihorgas Albertnek ezt az okoskodását teljes lehetetlenség volt megcáfolni.

Korán lefeküdtünk. Az ódon kastély balszögletébe vezetett a »hadvezir«, egy kétágú szarvasagancsból készült gyertyatartót hozva előttem.

- Ez lesz itt a te szobád! - szólt, egy korhadt tölgyfaajtót felnyitva előttem. - Ez a legjobb szoba a kastélyban. Ez volt valamikor az Illésházy Anna hálószobája. Talán éppen ez volt az ágya! Valami bolondot ne álmodj!

Ezzel elől eresztve, letette a gyertyát az éji asztalkára s magamra hagyott.

El voltam fáradva, csakhamar levetkőztem, lefeküdtem és eloltottam a gyertyát, jól bezárva előbb a szobaajtót, mert sok pénz volt nálam.

Alig szenderedhettem egy rövid órát, midőn egy árny suhanását éreztem. Mintha nesztelen léptekkel járna, lebbenne valaki.

A hideg futott végig a hátgerincemen, s fölnyitottam a szemeimet:

- Hej hó! Ki az?

Az alak ott állott a szoba közepén, a holdvilágnál kivehettem, mert a holdvilág besütött az ablakon a leeresztett zsalun keresztül, állott mereven, rám szegezve a kísérteties üveges szemeit, éreztem hideg, fagyos tekintetét, de csak egy sóhaj volt a felelet.

Felugrottam az ágyban, ijedten kapva az éji asztalkán álló gyufatartóhoz: volt még bennem annyi lélekjelenlét, hogy meggyújtottam a gyertyát.

A borzadály futott át. Jéghideg izzadságcsöppek verték föl a homlokomat.

Egy magyar ruhás vitéz állt a szoba közepén. Zöld atilla aranyzsinórral, hosszú szőke rizsporozott haj, mely copfban végződött a hátán. Vörös magyar nadrág, sárga szattyáncsizmák. Valóságos középkori dalia.

Keresztet vetve magamra, fogvacogva dadogtam:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

De az alak nem felelt semmit. Csak ott állt mereven, mozdulatlanul, a tekintetét rám szegezve.

Kilelt a hideg, reszketni kezdett minden porcikám, a paplan alá bújtam, lelkemet az Istennek ajánlva. Egy darab idő múlva kitekintettem a paplan alól, s íme, ott áll még. Borzasztó szemei rajtam függnek.

De már ez félig se tréfa. Kiugrottam az ágyból s egy rántással felszakítván az ajtót, a folyosóra rohantam.

- Jaj, jaj! - kiáltám torkomszakadtából.

A kiáltásra előjött Wrbovszky Albert hálósapkában, hosszú vérvörös hálóköntösben.

- Mi bajod, pajti? - kérdé kedélyesen. - Mi bajod?

- Kísértet van a szobában.

- Ugyan ne bolondozz! Lehetetlen az.

- No gyere, nézd meg.

Benyitott a szobámba s elkacagta magát:

- Nincs itt, fiam, egy lélek sem!

Csakugyan nem volt ott senki. A gyertya égett, a szoba üres volt.

- Nem alszom itt a szentnek se.

- Ahogy tetszik. Adhatok neked más szobát.

Wrbovszky nem ellenkezett, legott adott szobát az épület innenső szárnyában, s én egész nyugodtan alhattam reggelig.

Korán reggel már ott volt a szobámban mind a három Wrbovszky, a szilvóriummal és a repkával.

- Halljuk, hogy rosszul aludtál, barátocskám?

- Meghiszem azt. Nem állnám ki százezer forintért azt az éjszakát még egyszer. Élőszememmel láttam azt a túlvilági urat.

- Képzelődöl!

- Meg mernék esküdni a feszületre.

- De hát hogy nézett ki?

Leírtam tetőtül talpig, mire megszólalt Staniszlausz, a tudós:

- Lelkemre mondom, az a Vilóczy Gáspár.

- Ne beszélj!

- Matykó! Matykó! - kiáltá Wrbovszky Staniszlausz, kinyitva az ajtót, mire becsoszogott az úgynevezett kulcsár, egy hajdani érsekújvári nyereggyártó.

- Tessék parancsolni!

- Menj föl a padlásra, Matykó, és hozd el a családi képek közül a Vilóczy Gáspárét, Dominus Gasparus de Vilóczot!

A kulcsár műértő képpel távozott s egy negyedóra múlva előcipelte a képet.

Csoda volt ez! Még egyszer megdermesztett. Szakasztott az én éjjeli látogatóm volt. Zöld dolmányban ugyanazokkal a meredt szemekkel, azzal a copffal, azzal a hajjal.

- Ez csodálatos! - mondám s minden hajamszála az égnek állt.

- Hm! - szólt a hadvezir. - Ez Vilóczy Gáspár, a leghíresebb kortes a múlt századból. Ez csinálta itt azelőtt a viceispánokat és a követeket. Omnipotens volt! Egész legendák vannak a dolgairól.

- Jó, jó, de mi közöm nekem hozzá?

- Hallgass, bolond. Ez igen jó jel. Az öreg minden követválasztáskor előjön és megmutatja magát azoknak, akik meglesznek. Előjön a járandóságáért.

- Miféle járandóságért?

- Mert ő is leszavaztatja a holt lelkeket.

- Miféle holt lelkeket?

Wrbovszky Albert fölnevetett.

- Csirke vagy, fiacskám. Hiszen én csak jobban tudom. Én vagyok a választási elnököd. A kormánypárti jelöltre mindig leszavaznak nálunk a holtak is. Ezek teszik ki a többséget.

- Az ördögbe, az mégis furcsa! Hogy egy holt kortest is foglalkoztassunk.

- Pedig annak meg kell lenni. Ha innen akarsz mandátumot, tartsd magadat az itteni hagyományokhoz!

Másnap éjjel megint előjött a kísértet (pedig már más szobában aludtam), ugyanazon ruhába volt öltözve s újra rám mereszté a szemeit.

Kivettem a tárcámat és kitettem az éji asztalkára három ropogós ezrest, aztán a paplan alá bújtam fogvacogva.

A kísértet közelebb lépkedett hozzám (jaj, most mindjárt végem van), begöngyöltem magam a dunyhák közé; mire megint kitekintettem már nem volt ott se a zöld dolmányos levente, se a háromezer forint.

Becsületes, szerény kísértet volt. Nem jött el azontúl többet.

A választásnál meglettem nagy szavazattöbbséggel s kíváncsian kérdém Alberttől, az elnökömtől a tiszteletemre rendezett diadalmi banketten:

- Valld meg, öreg, igazán szavaztak rám holtak is?

- Becsületemre mondom. Mintegy háromszázan.

- Nem is sok! A holt kortes elég olcsón liferálja a voksokat!

Staniszlausz rám nézett szemrehányón.

- Mit gondolsz - Vilóczy Gáspár gentleman volt és az marad holta után is.

Itthon Pesten azonban kinevettek a kísérteties esetemmel.

- Bolond vagy, hékás! A Wrbovszkyak nagy kozákok, lefőztek. Ott minden szobában csapóajtó van. Valamelyik felöltözött a zöld dolmányos ős kosztümjébe s kivette a dézsmát a pénzedből. Mert így szépen megmeszelhetik az embert és mégis megmaradnak gentlemanek és pártoszlopok.

I. A Debernekyék kozákja

Deberneky János szelíd lelkű, csendes ember volt, aki még a légynek se vétett, s ha a nagyasszony (Debernekyné, született Székely Anna) megindult a szobákban a légycsapóval, borzongva hunyta be a szemét, hogy a tömeges gyilkolásokat ne lássa.

- Mi lett volna belőled, ha a középkorban találsz születni? - pirongatta a nagyasszony. - Mikor lovon kellett ülni, táborozni, csatározni, törökvért ontani. Milyen szerencséd, János, hogy ilyen aludttej-világban születtél.

Addig-addig mondogatta ezt Székely Anna, hogy egyszer csak kezdett az az aludttej-világ megfordulni. A tej belőle átváltozott piros vérré és nem aludt, hanem pezsgett.

A nagy nemzeti szónok kimondta a végzetes szót az országgyűlésen: »Mérkőzzünk össze!«

A nagy nemzeti költő elszavalta a gyújtó dalt: »Talpra magyar, hí a haza!«

S egyszerre mozogni, elevenedni kezdett minden. Micsoda nyár volt az az 1848-iki! Forró, száraz. Fű helyett katonák nőttek a földből. De minek is lett volna a fű? A kaszák elmentek fegyvereknek, a kaszások katonáknak.

De a Deberneky-kastély csendes maradt sok ideig a nagy nemzeti harc alatt is. Debernek kis falucska messze a hegyek között, erdőktől eltakarva; a harcvonalakba bele nem esett. János úr békében ült otthon, csak a férficselédjei szaladtak szét. Asszonyokkal és aggastyánokkal dolgoztatott.

A nagyasszony váltig zsörtölődött:

- János, János! Van-e lelked, János, hogy itthon csücsülsz a hamun, mint egy vénasszony? Hát illik ez? Nem szégyenled magadat?

- Itthon is kell a férfi - védekezett János úr. - Ki tudja, mire leszek itthon jó? Hallgass, asszony, hallgass!

- No iszen, majd meglátom, hogy viseled magad itthon, ha lesz valami.

Egy tizenkét éves fiuk volt Debernekyéknek, a szőke fürtű Palika. Vézna, cingár legényke, de az anyja vére folyt benne, nem az apjáé, mert erőnek erejével a táborba akart menni.

- Hiszen én is el tudom már sütni a puskát.

- De hordani nem bírod, fiacskám. Leroskadnál te ott a fáradságtól. Nem eresztlek, fiam - csitította az anyja. - Ráérsz te még arra. Hiszen, ne félj, lesz még nekünk háborúnk ezekkel máskor is!

Messze a csataterektől nem is valami nagyon borzalmas a háború. Csak a pirosló ég mutatja majd nyugaton, majd keleten, hogy városok, falvak égnek arra. János úr lefekszik a kertben a földre s úgy hallgatja, hogy van-e valahol valami. A föld sok, sok mérföldre elviszi az ágyú dörejét. A mi hazánk, a mi édesanyánk teste messze darabon rezg, ha valami fáj rajta.

János úr felsóhajt ilyenkor:

- Ma megint dolgoznak!

Aztán a munka eredményét várja izgatottan. Hozzák az újságok és az arra vetődő utasok. Elszivárog mindenüvé, még Debernekre is kuszán, elferdítve, néha megfordítva. Remény, aggodalom, lelkesedés, kétségbeesés tarkán váltakoznak. Ha egy csatát nyer a magyar, egyszerre magasra csap az önbizalom: »Meg sem állunk addig, atyafiak, míg egész Európa nem a mienk!«, s ha valamely csapatunkat megverik, nyomban megcsappan az önbizalom: »Jaj, végünk van!«

Pedig se nem hódítjuk meg Európát, se végünk nincs, mert a bátor nemzetek halhatatlanok.

A télen, meg a tavaszon át még csak voltak fordulatok, borúra derű is, hanem úgy nyár felé kezdett a szerencse lefelé fordulni. Rossz hírek jöttek:

- Nem bírt velünk a császár. Elhítta segítségül a muszkát!

Azután még rosszabb hírek:

- Itt vannak már a muszkák!

Eljöttek. Megették a zöld uborkáinkat, a faggyúgyertyáinkat és a szabadságunkat. Siralom völgye lett szegény Magyarország. Isten a balkezével kezdte begöngyölgetni a szép, kibontott nemzeti zászlókat. Sorba jöttek a csapások.

A muszkákból még Debernekre is jutott. Egy nap ijedten szaladtak össze asszonyok, gyerekek és férfiak a kastély udvarára.

- Jaj, itt vannak a muszkák!

- Ne beszéljetek bolondokat! - dadogta elhalványodva János úr.

- De bizony itt jönnek. Ahol fénylenek ni, a kopjáik!

Valóban Cserte felől a dombon egy kis lovascsapat bontakozott ki a felvert porfellegből.

Egyenesen Deberneknek tartottak. Lehettek vagy tizennégyen. Bizonyosan elmaradtak a főcsapattól, mely Kassa felé húzódott.

- Anyjuk! - hörgé Deberneky. - Mit csináljunk? Mit tegyünk, lelkem? (És a fogai vacogtak. )

- Hát semmit. Bevárjuk őket. Meg nem esznek. Te úgyis járatos vagy a szláv nyelvekben, hát beszélsz velök.

- No, még csak az kellene. Majd bolond vagyok. Én elmegyek, Anna, én menekülök.

A nagyasszony mérgesen toppantott a lábával:

- Itt maradsz, punktum!

Nem sok idő volt a feleselésre, a kis csapat a templomtól, mint a zsinór, befordult a kastély udvarába. Egyet-kettőt csillant lovaik patkója, s ott termettek a tornác előtt.

János úr rémülten ugrott be a pitvarajtóba.

- Ne szaladj, bátyuska, ne szaladj! - szólt a lovasok egyike meglehetős szelíd hangon. - Adj inkább valami harapnivalót!

János úr egyetlen értelmes szót nem bírt kiejteni. A szeme kimeredt, az ajka némán mozgott.

- Sok baromfit látok az udvaron, bátyuska! - mondá a másik kozák epedő tekinteteket vetve a pulykákra és a tyúkokra.

- Hát mért nem szólsz hozzájuk, te mamlasz? - riadt fel a nagyasszony. - Adunk nekik, hogyne adnánk!

- Szívesen adunk belőlük - hebegte most János úr, összeszedve magát valamennyire. - Szálljanak le a katona urak és pihenjenek meg nálunk!

Debernekyné rögtön kiadta a rendeletet.

- Zsuzsi, Panna, hol vagytok! Uccu, fogjatok egypár pulykát, egypár tyúkot; vizet forralni, te Sára! Aztán kopasszatok, süssetek. Hadd lakjanak jól ezek a becsületes muszkaemberek.

A muszkák leszálltak a lovaikról és letelepedtek a tornácon a nagy kerek kőasztal körül.

- Rátok nem haragszom - szólt a nagyasszony -, ti kénytelenek vagytok vele.

- Úgy van, anyuska; kénytelenek vagyunk. Eltaláltad, anyuska. Bár otthon lehetnénk a mi gyermekeink, asszonyaink mellett.

János úr is nekimelegedett lassankint. Hiszen nem olyan borzasztó emberek ezek! Egyre múlt a félelme, s mire az ízletes ételek elkészültek (nem eszik ilyen paprikást maga a fehér cár sem) egy fertályakós hordócskát előgurított a pincéből s tulajdon kezével ütötte nekik csapra.

Pompás volt a lakoma, a bor nemkülönben, jó kedvük szottyant a kozákoknak és a házigazda is beszédes lett. Egészen elérzékenyítették azzal, hogy felköszöntőt mondott rá valamelyik. Ejnye, de derék fickók ezek! No, csak igyanak, katona urak, igyanak!

Ittak is emberül, közbe muszkadalokat énekeltek, szidták az osztrákokat, dicsérték a magyarságot. János bácsi egészen föllendült mellettük.

- Kár ezekkel verekedni - mondá az asszonynak -, jó gyerekek mind. Könnyű lett volna velük kibékülni!

De a lakmározás már soká tartott egy kicsit. Az egyik kozák, a legnagyobb szakállú feltekintett a napra, mely már egészen alul volt a menny peremén, s élénken kiáltott fel:

- Elkésünk, fiúk! Szent András csontjaira mondom, elkésünk. Legyen már vége, azt gondolom.

- Ej, mindegy az, Jaroszláv! - bölcselkedett egy tömpe orrú nyurga. - Honnan késünk el? Mert hova siet az ember az ő földi pályáján? A sír felé, Jaroszláv. A sír felé. Honnan késünk hát el, Jaroszláv?

János úr is közbeszólt:

- Nem eresztlek benneteket. Maradjatok még egy kicsit.

- Köszönjük, bátyuska, te jó vagy - szólt akit Jaroszlávnak neveztek -, hanem a Nikoláj olyan furcsákat beszél a sírról. Utól nem érjük a sereget, ha mondom. A te lovad is fáradt, ne csábítsd hát a pajtásaidat szelességekre, hanem... nyeregbe, legények, egy, kettő, három...

Mindnyájan felkászmálódtak a lovaikra, csak a tömpe orrú nem (akit »diák«-nak szólítottak maguk közt). A diák makacsul leült a kis hordóra.

- Van még az alján - hörgé villogó szemekkel.

- Nem jössz, Nikoláj?

- Nem megyek. Utólérlek benneteket!

- Igazán nem jössz?

- Kutya legyek, ha mozdulok.

Elvágtattak, ott hagyták. Nikoláj ivott és addig ivott, míg kidőlt, mámorosan elterülve a földön.

Deberneky kedvetlenül vakargatta a fejét:

- Ej, ej, mármost mi az ördögöt csináljak vele. Gyere ki, Anna lelkem. Nézd mivé lett. Te okos asszony vagy, adj tanácsot, hogy mitevők legyünk.

- Tudod mit - mondá a katonás asszony -, vágjuk el a nyakát. Hadd legyen ezzel is kevesebb az ellenség.

- Bolond vagy! - hőkölt vissza János úr. - Mi jut az eszedbe, szerencsétlen! Ez az egy muszka már nem határoz. Talán a paptól kellene tanácsot kérni. Szaladj el, Pali fiam, a tisztelendőért.

A kis Pali lihegve futott a paplakba, ahol a méhesben meglelte a nagytiszteletű urat, amint éppen rajt vett fel.

- Jó napot, pap bácsi!

- Jó napot, Palikám. Nézd ezeket a méheket. Királyné nélkül szétszélednek s nem akarnak bemenni a köpűbe.

- Jaj, nem érek én most rá, pap bácsi, a méheket nézegetni. Nagy baj van otthon. Apám elküldött a bácsiért.

- Megyek, fiam, megyek. Mindjárt készen vagyok. De hát mi a baj?

- A muszka katonákból hátramaradt az egyik. Anyám a nyakát akarja elvágni, az apa pedig nem akarja.

A pap mosolygott. És szeretettel simogatta meg a Pali üde arcát.

Nagy zavarodás volt otthon, mire a pap megérkezett a fiúval. A nagyasszonynak János úr rimánkodott, hogy ne okoskodjék, mert abból nagy baj lehet. Aztán nagy vétek is.

A tiszteletes úr is az ő pártjára állott.

- El kell a kozákot távolítani szép simán.

- Hogyan?

- Föl kell a lóra ültetni, aztán hadd menjen, amerre a ló viszi.

- De hátha valami baja történik, és engem fog a cár okozni? - fázott tőle Deberneky.

- Kötözzük oda a lóhoz - mondta a tiszteletes úr -, hogy le ne eshessen róla!

Úgy is lett. A magával tehetetlen Nikolájt két béres meg a kertész lóra ültették, kezét-lábát oda kötözve. A kantárját odakapcsolták a kabátja gombjához s ezzel Deberneky János úr maga vezette ki a lovat a kapu elé, ott az ostorral jól megriasztva, az mint egy tüzes sárkány vitte lankadt lovagját, az összegyűlt falusi népek nagy hahotája közt, a szántóföldeken keresztül, észak felé.

Hogy mi lett belőle, soha nem tudódott ki, de a szegény Deberneky János nyugalmát elvitte örökre.

Mert se aludni se enni nem tudott azontúl az örökös félelemben, hogy a cár megolvassa egyszer a katonáit és a Nikolaj nem lesz köztük. Vizsgálni kezdik és kisül, hogy az bizony a Debernekyéknél veszett el. S megjön a pecsétes parancsolat egy nap, hogy »tessék a kozákot előállítani«.

Ismerősei, barátai is ijesztgették:

- Szegény János bácsi! Nagy baj lesz még abból.

II. A Debernekyék cserepárja

De nem lett belőle semmi baj. Vagy megkerült Nikolaj, vagy fel se vette az orosz cár az eltűnését, elég az hozzá, nem kereste a kozákot. Van még neki otthon elég.

Hanem az volt a baj, hogy míg a cár álmában jelent meg éjjelenkint a János úr ágyánál mennydörögve: »Add vissza a kozákomat!«, azalatt itthon a magyarságnál sem vált be a dolog dicsőségnek.

Mikor 1860-ban a szabadság megint elkezdődött, a gyűlésen valaki azt kiáltotta, amint a Deberneky nevét olvasták:

- Muszkavezető!

Nagy nevetés támadt erre a tréfára; de az öregúr komolyan vette s ott az összegyűlt megyei bizottság előtt komoly nyilatkozatot tett, hogy vezetett muszkát az igaz, de csak egyet s azt is csak az udvarról a kapuig vezette. És az se volt kozák, csak a lova. Ő csak a lovat vezette.

- Tudjuk, tudjuk! - kiáltották minden oldalról.

- De a kozák rajta ült! - sivított közbe egy hang.

- Különb bizottsági tag lenne a feleségéből - harsogott közbe Tőthy Pál, hajdani alispán -, mert az le akarta vágni a kozák fejét.

- Éljen Debernekyné!

A nagyasszony, aki a karzaton ült, majd elájult izgatottságában a jelenet alatt. Egész arca égett.

De ki is kapott otthon János úr.

- Látod, ilyen a félember! Ha az ember valamit csinál, mindég egészen tegye. Most már se igazi magyar ember nem vagy, sem igazi német. Semmi se vagy.

János úr bűnbánóan sütötte le a fejét.

Sok mindenfélén kellett még átesni.

Nemsokára bejött a legtetszetősebb divat: hogy nem kell adót fizetni. Éltünk már és mozogtunk. A hármas halom zöldült már, és ott ültünk a tetején. Volt ez rosszabbul is, mikor a hármas halom csak egy nagy sírnak látszott az ország címerében, s alája volt temetve minden, minden...

Debernekyék se akarták megfizetni az adót. Magának János úrnak is megtetszett ez a gondolat. »Nem fizetek, dehogy fizetek!«

De most is úgy volt, mint szokott lenni közönségesen, hogy adóintő cédulát kap az ember, ha az adója nincs még rendben. Csak az adócédula volt másforma, állván nem holt betűkből, hanem eleven katonákból. Kisebb cédula egy katona, nagyobb cédula tizenkét katona káplárostul.

Ilyen nagyobb cédula jutott Debernekyékhez. A szép kis tornyos kastély megtelt cserepárokkal.

Az ámbituson Jarobitsek Vencel káplár úr pipázgatott otthonosan, az öregúr nádfonatos székében elterpeszkedve, vagy a nagy kőasztalnál kártyázott a pajtásokkal. A házbeliek idegenül, búsan jártak-keltek az ősi lakban.

Deberneky makacsul tartotta magát egy ideig:

- Se adót nem adok, se enni nem adok. Vegyétek el erővel. Ha vesztek, esztek. Ilyen ember vagyok én.

De mikor a katonák aztán csakugyan erővel kezdték beszerezni az élelmiszereket, levágták a bornyút, feltörték az éléskamrát, a pincét, leszedegették a fákról féléretten a finom sercika almát, az öregúr kezdett a béketűrésből kifogyni, nagy óbégatással szaladgált a magyarok nyakára, hogy ő nem ellenkezik tovább és kifizeti az adóját.

- Azt ne tegye, bátyám, - intették emezek. - Örökösen hazaáruló lesz a neve. Még a csontjait is kihányják a sírból az unokák.

- Jó, jó, de mikor ostobaság! Nincs értelme, hogy ne fizessek. Mi haszna abból a hazának, ha én tönkreteszem magamat. Megeszik, összerontják mindenemet.

Már alig lehetett visszatartani az öreget. Jarobitsek Vencel káplár úr azonban, aki a legjobban pusztított, a többi között izgatván, így biztatta az alája rendelt cserepárokat:

- Minden a mienk, ami az övék. Mi vagyunk az urak. Amit a szemünk meglát és a szájunk megkíván, azt mi mind elvehetjük a császár nevében, mert mi tizenketten vagyunk itt a császár.

Nagy ínyenc is volt Jarobitsek; szerette a pecsenyét és a bort. Azonfelül Jarobitsek tudta leghatalmasabban csörgetni a panganétját. Egyszóval félelmetes fickó volt.

A nagyasszony aranyrámás nagy falitükrébe lövöldözött, máskor a családi képekbe. Deberneky Ferenc kuruc generális balszeme volt az egyik célpont: aki legelőbb odatalált a katonák közül, az húzta be a betett hatosokat.

Csodálatos volt, hogy mennyit bírt megenni ez a tizenkét ember. Először a baromfiféléket falták fel, azután nekiláttak a sertéseknek, majd az ökrökre került a sor. Ha már elfogyott a húsféle, Jarobitsek bement az istállóba s egy-egy állatot maga lőtt le ügyesen.

- Még a lovakat is meg fogjuk enni - biztatta jókedvűen a háziakat. - Ettem már én lóhúst az aranyos Prágában. Jó ízű, csak egy kicsit édeskés. Bizony megesszük a Rárót és a Fecskét is.

S valóban veszedelmesen fogytak az igavonók. Egy nap elfogyott az utolsó ökör.

Jarobitsek kimondta az ebédnél:

- Holnap a tehenekre kerül a sor.

Délután körülnézegette a teheneket és a Talpast ítélte halálra. Szép kajlaszarvú tehénke volt, a nagyasszony kedves tehene.

Debernekyné sírt, mikor a rémhírt meghallotta, hogy a kedves tarka Talpas holnap meghal. Golyót lőnek a fejébe. Szép nagy okos szemét behunyja örökre.

Egész éjjel nem tudott aludni a nagyasszony. János úr hallotta sóhajtozni, hánykolódni.

- Valami bajod van, asszonykám?

- Semmi, semmi.

- Te sírsz, asszonykám!

- Ne fecsegj már annyit, hagyj békét!

- Anna, Anna, te a Talpast siratod és nem mered bevallani.

- Hát aztán, ha siratom is? Az én dolgom az, ha a szívem megszakad is...

- De azt már nem engedem, hallod-e? Nem engedlek szenvedni, megmentem a tehénkédet, holnap fizetek.

- Csak azt próbáld meg! - szisszent fel a nagyasszony kevélyen. - Rögtön itt hagyom a házadat.

- Anna! Lelkem, Annám, ne haragudj, hiszen én csak jót akarok.

- Ha jót akarsz, hát ne fizess.

- Hát nem fizetek, de a Talpasnak vége akkor.

- Ha az Isten akarja - felelte az asszony keresztényi megnyugvással, de mégis egy mély sóhajjal.

Reggel korán öltözött fel a nagyasszony, de azért a világért se mozdult volna ki a szobájából, hogy az iszonyú dolgot meg ne lássa az udvaron, mikor kivezetik kedves tehenét, akit kis borjú korától ő etetett, cukorral kényeztetett; mikor az a gonosz Jarobitsek megcélozza a halálra ítéltet a puskájával s oh jaj, mikor a lövés eldörren... De azt meghallja idebent is...

Remegve várta a borzalmas pillanatot, haloványan járva-kelve szobájában, megállt és imádkozott:

- Istenem, ne engedd, ne engedd!

E pillanatban szelíd kopogás hallatszott az ajtón.

- Szabad!

Jarobitsek Vencel lépett be. A hóhér, a gyilkos! De milyen szelíd, alázatos volt az arca.

A nagyasszony keményen rászólt:

- Mi tetszik?

- Bocsánatot jöttem kérni - mondá halkan, lesütött szemekkel.

János úr bámult, egyre bámult, és egy szót sem szólt, csak a nagyasszony mondta gúnyosan:

- Nincs miért, nincs miért.

- Beismerem, hogy gyalázatos, rossz ember voltam - rebegte Jarobitsek. - Bocsásson meg a tekintetes úr és a tekintetes asszony. Jó és alázatos leszek ezentúl.

- Legyen ön olyan, - pattant fel büszkén Debernekyné s halovány arca kipirult -, aminő lenni akar. Semmi szükségünk az ön elnézésére.

- No, no, anyjuk - vágott közbe János úr. - Ne bántsd a káplár urat. Ha ő jó akar lenni, miért ne lenne? Mit von le az ő jósága a mi hazafiságunkból. Csak legyen ön, kérem, jó és alázatos. Ne hallgasson a feleségemre.

- Az leszek, tekintetes uram. Mert levelet kaptam az édesanyámtól Csehországból s ő int engemet, hogy jó legyek önökhöz. Az én szegény mamicám. S annak én szót fogadok, mint a császárnak.

- No lássa, az igen szép. Hát ösmer minket az ön mamicája?

- Nem, nem. De tessék elolvasni, hogy mit ír. Mert szépen tud írni a mamicám, pedig már hatvan éves, és még nem visel pápaszemet.

János úr átvette az eléje nyújtott levelet.

- Ugyan, ugyan, mit barátkozol vele? - pirongatta a nagyasszony magyarul.

- Ne okoskodj, Anna, ne okoskodj. Hiszen, látod, hogy már nem lövi meg a Talpast. - Majd a káplár felé fordult tótul: - Ugye nem bántja a feleségem tehenét?

- Isten mentsen attól - felelte Jarobitsek szinte fájdalmas hangon. - Ha nem adnak enni, hát tűrni fogjuk, éhezünk alázatosan, csendesen.

Deberneky helyeslőleg bólingatott a nagy fejével.

- Add ide a pápaszememet, Annácskám. Hadd olvassam el. Hogy minek? Ugyan ne duzzogj, ne légy már olyan engesztelhetetlen. Hiszen, érdekes az, hogy mit ír egy cseh asszony.

Deberneky fennhangon olvasta:

ȃdes fiam, Vencel!

Vettem leveledet s örülök, hogy egészséges vagy. Vigyázz magadra és imádkozz abból a könyvből, amit neked adtam. Írod, hogy ellenségek közt vagy, szeresd őket is, édes fiam. Légy kíméletes irántuk, tartózkodj a durvaságoktól, mert minden kölcsönbe történik. Az Isten visszahozza azt ránk, amit ti ott tesztek. Gondolj szegény öreg anyádra, Vencel fiam.

Most is egy magyar huszár van kvártélyban nálunk, s azon ürügy alatt, hogy ti az ő szüleit sanyargatjátok Magyarországon, a leghihetetlenebb kegyetlenségeket csinálja velünk. Tör, zúz, követel, eszik, iszik s annyira el van kényeztetve, hogy délutánonkint kardostól, tarsolyostul befekszik egy teknőbe, s nekem, szegény öreg anyádnak, órákig kell őt ringatnom, míg elalszik.

De végzem is levelemet, mert a huszár már ordít, hogy ringassam.

Légy jó és alázatos, édes Vencelem,

Szerető édesanyád

Bohumilla«

Deberneky bácsi felkacagott jóízűen, édesdeden.

- Aha! Most már értem. Minden csak kölcsönbe megy. Panna, Panna!

A szolgáló után kiáltott.

- Tessék parancsolni.

- Szaladj át, fiam, a paphoz. Van ott most egy piktor, aki az oltárt festi. Hogy jöjjön át azonnal, hahaha!...

- Mit akarsz vele? - kérdé a nagyasszony.

- Lefestetem vele a jelenetet. Egy huszárt a teknőben, akit egy öreg cseh asszony ringat. Valami fölséges!

Szemei szikráztak a vidámságtól és lelkesedéstől.

- Most már legalább tudom, miért tűrök. Most már egy poltúrát se fizetek. Ha azok is tűrnek, az már más. Akkor én is tűrök. Most már megerősödtem. Ha háború kell, hát legyen háború!

Majd újra előfogta a kacagás:

- Hahaha! Képzeld el, azt a huszárt a teknőben! Nem éppen a mi Pali fiunk-e, hehehe? No, az volna csak a pompás! Valami gyönyörű látvány lehet, hihihi! Meglesz, megcsináltatom olajfestékben, hogy holtom napjáig nevethessek rajta... De már ilyet a mi cserepárjaink mégse tesznek.

Vidáman, fürgén ugrált egész nap, mint egy evet, s mikor a katonák összegyűltek déltájban a sovány lencsefőzelék mellé, melyet a Zsuzska szolgáló főzött hús, szalonna nélkül, odaállt eléjök vakmerően s elkezdte bosszantásukra énekelni: »Hazádnak rendületlenül...«

Az alázatos Jarobitsek letette a kanalat s utána próbálta dúdolni...

Ilyen idők voltak azok!