Onnan hoztam én az okos Nástya meséjét, ahonnan a mandátumot. A fogarasi havasok közt élt az okos Nástya. Szép volt, mint a fiók zerge, fekete szemei voltak, a kökényhez hasonlók, s olyan szája, mint a cseresznye. Hát még a nézése, hát még a járása... Mondták is az irigy legények:

»Több szépség ez, higgyétek el, mintsem hogy egy embernek szánta volna az Úristen.«

Belátta ezt talán a férje is, mert meghalt. Nástya özvegy asszonyka lett, pajzán, izzó vérű, aki még a szentekre is rámosolygott, mikor vasárnap a templomba ment.

Ilyenkor rendesen egy pár csirkét is vitt a pópának, aki kedvteléssel simogatta meg éjfekete haját, habfehér állát:

- Köszönöm, kis mizi-mázi! Hamar akadjon szerencséd!

A dászkál, egy ragyás ember, sóhajtozva dünnyögte:

- Hiszen egyebet se csinál a szerencse, mint hogy utána fut, belekapaszkodik a szoknyaráncaiba...

S igazán, igazán. Amennyi duda van a havasok alján, az mind utána siránkozott a pásztorok leheletével. Amennyi rózsa nőtt a kucsulátai ispán kertjében, az mind az ő kebelén fonnyadt meg. Ellopkodták a legények, először a kertből, hogy neki küldhessék, azután a melléről, hogy a fövegük mellé tűzhessék. Mondták is az irigy fáták:

»Több szerencse ez, higgyétek el, mintsem hogy egyetlen asszonynak szánta volna az Úristen.«

Ahol csak megfordult, mindenütt bolondultak utána a legények, de Nástya egyiknek sem adta oda a kezét: »Elég volt egyszer - mondogatta -, lássátok be, hogy elég volt a rabszolgaságból«, s fekete szemei, vakító fehér fogai incselkedőn nevettek a kikosarazott kérőkre, mintha mondanák: »Menjetek a pokolba - de gyertek aztán vissza hozzám.«

Tógyer, a Nástya nagybátyja (azelőtt gyámja volt) egyre szidta, korholta, hogy mi lesz belőle, ha férjhez nem megy. »Hiszen szép vagy, akár egy fürj, fiatal, friss vagy, mint egy vesszőhajtás. Kár eltemetkezned.«

De Nástya csak a fejét rázta és így felelt:

- Ej, hát nem láttad a körtefát ott az országút szélén? Hát baj az annak, hogy nincs bent valakinek a kertjében, hogy senkié? Azért csak virágzik, meghozza pirosló körtéit és sohase vettük észre, hogy ott rothadnának el a gallyak közt. Valaki mindig letépi, megeszi. Hidd meg nekem, bátyó.

Fölkacagott az öreg, mint egy zuhatag:

- Hamis a lelked, kis Nástya. S olyan a nyelvecskéd, mint egy ráspoly.

Nástya hű maradt elhatározásához. Még a gazdag Petru, katonaviselt szép szál legény is hiába kérte, hiába ígérte:

- Minden ezüstömet, minden aranyomat neked adom, Nástya. Rétemet, földemet, minden állatomat.

Nástya vigyorgott s akaratos makacs fejét kacéran hajtotta a balvállára.

- Nem, Petru, nem megyek hozzád feleségül. Nem kell az aranyod, ezüstöd, se a réted, hanem ha meglátogatsz valamikor az én kis házikómban, hozzál nékem ajándékba egy új bocskort.

Másnap Juon, a bíró fia kellemeztette magát a kútnál. Csipkedte a Nástya arcát, kapkodott a darázs-derekához szerelemittasan. Nástya azt súgta neki:

- Gyere el szombaton estére, de ne felejts nekem egy új bocskort hozni.

A pópa nyalka diák fia találkozott vele a mezőn, a rozsok közti gyalogúton. Búzavirágok voltak a Nástya kezében. Megálltak beszélgetni. A diák lesütött szemekkel, ábrándosan mondá a többi közt:

- Adj egy virágot, Nástya!

- Hát szakíts egyet, ha csak virágot akarsz - szólt Nástya nyeglén -, van itt ezer meg ezer - és pajkosan hozzátette még egyszer: - ha csak virágot akarsz.

Mire aztán a diák nagy hebegve, sok kerülő szóval kihámozta, hogy biz' ő egy csókot se vetne meg, sőt hogy éppen arra lelkendezik.

- Nono - fenyegette meg Nástya a diákot szende pironkodással. - Oh, te selyma. No, nézd meg, mit ki nem talál! Majd meglássuk egyébiránt, meglássuk... Hozz egy pár újdonatúj bocskort és gyere el vasárnap délután!

S lőn, hogy megtelt lassankint a Nástya háza bocskorokkal. Egész garmadával álltak. Hogy az egér hozzájok ne férjen, úgy voltak felaggatva köröskörül a szobában madzagon, mint a kukorica szokott lenni. De volt még azonfelül a szuszékban is; sőt a padlásra is jutott. Annyit hordtak oda össze azok a gonosz csontok, a férfiak, de annyit, hogy tán fel is ment a bocskorok ára a városban. Az ismerősök, a szomszédok váltig csodálkoztak, hogy mirevaló lesz Nástyának az a temérdek bocskor.

Iliána anyó, aki eljárogatott Nástyához, nem győzte neki mondani:

- Minek az neked, fiacskám, csak nem akarod őket elhordani? Szattyán csizma való a te piskótalábadra.

Nástya, a kis Nástya kinevette.

- Eszembe sincs, anyóka. Inkább járok mezítláb. Hiszen elég fehér a lábam.

- De hát akkor mit csinálsz velök?

- A másvilágra se viszem, majd meglátod. Hasznukat veszem még ezen a világon.

- Az ördög értsen, gyermekecském.

- Pedig már elég öreg vagy hozzá, hogy megérthetnél.

Híre ment a sok bocskornak, s egy napon eljött a tímár is a városból: nagy vörös ember, posztókabátban.

- Hallod-e, Nástya, megveszem az összes bocskoraidat jó pénzért és boltot nyitok velök. Hogy adod?

- Nem adom a bocskorokat - felelte a menyecske határozottan.

- Bolond vagy, szép Nástya. Mi hasznukat veszed?

- Majd meglátjátok - szólt titokzatosan.

Így volt, szóról szóra így volt. És azontúl még jobban törte a fejét a környék, hogy mit csinál majd valamikor Nástya a bocskorokkal. Egyik is mondott valamit, másik is. Hogy egy vén kalugyer megjósolta volna, miszerint egy nap kivesznek az összes állatok a földről s akkor a bőr ára fölszáll, ahány font bocskor, annyi font arany. Mások azt találgatták, hogy fogadalma van Nástyának a gyűjtésre, s mikor sok ezer lesz, elküldi Bécsbe a királynak, csináljon magának egy bocskoros regimentet. Legyen már egyszer igazán takaros katonasága...

Sok mindenfélét fecsegtek. Mert tudjátok, milyen ostobák a kíváncsiak. Évekig rágódtak ezeken az ostoba bocskorokon. Mert évek jöttek, mentek, s még mindig nem derült fel a különös titok, még mindig gyűltek a bocskorok Nástyánál, de már lassabban, gyérebben.

Egyszer aztán annak is vége lett. Nem jött több bocskor.

Nyíltak még a rózsák a kucsulátai ispán kertjében, de már csak a szél hozta el illatjukat...

Igaz, hogy Nástya se volt már a régi, a liliomokat leszedte formás arcáról az idő, a piros cseresznyét az ajkáról szintén az esztendők ették meg. Rosszul fizettek érte; egy kis ezüsttel, amit hajszálak alakjában hagytak a fején.

Nem volt már szép, de még eleven, virgonc. Még pislogott az egykori tűz a szemeiben. Még érdeklődött a világ iránt. Eljárt a mezőre, a kúthoz s megszólította barátságosan a legényeket:

- Mi dolog az, Gyorgye, hogy olyan régen voltál nálam?

- Nem értem rá, Nástya - felelte Gyorgye kelletlenül. - Sok dolgom van.

- Gyere el valamelyik nap; félretettem neked egy szép erős bocskort.

Majd egy másik legényt korholt meg a malomban, ahova őrölni jártak:

- Rossz már a lábbelid, Pável. Bizisten kilátszik a nagyujjad. Nem illik, hogy úgy elhagyod magadat.

A legény kedvetlenül vont vállat.

- Hol vegyem, ha nincs!

- Kurta eszed van, Pável, mert hiszen gondolhattál volna, teszem azt, énrám is. Van elég bocskorom. Hátha még jut abból a te lábadra is.

S lőn, hogy a Nástya bocskoraival megfordult a dolog; amilyen szépen gyűltek egykor, most olyan szépen el kezdtek fogyni...

Az öreg Iliána anyó, aki még mindig élt és ott gyomlálgatott a Nástya udvarára néző kertjében, valahányszor egy-egy legényt látott elmenni a szomszédból újdonatúj bocskorral a hóna alatt, vigyorogva intette elő menyecske unokáját:

- Lám, lám. Nézd csak, nézd! Hm, hm. Okos, előrelátó volt... mindig okos volt ez a Nástya.

I. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY SZERETETE?

I. Ferenc császár és király sok viszontagságon ment keresztül, úgyhogy nagyon megélesedett az esze. A szerencsétlenség a legjobb köszörűkő.

De ha a pesszimisták szerint minden jónak van valami rossz oldala, bizonyára kell, hogy egyszersmind jó oldala legyen minden rossznak, s így lőn, hogy mikor a szövetséges hadak leverték a féktelen titánt, I. Napóleont, roppant hadisarcot vetettek ki a franciákra, amiből csinos, kerek summa jutott az I. Ferenc országaira is. E hadisarc ugyanis, mint a Napóleon által elkövetett dúlások enyhítésére szánt összeg lett Európa előtt indokolva.

I. Ferenc így okoskodék magában: »Ez a pénz voltaképpen engem illet.« Pedig neki csak az arcát dúlták fel a napóleoni hadjáratok.

Tíz évvel nézett ki idősebbnek, mikor a háború után megjelent Pozsonyban, ahol nagy számításokban törte fejét a városi magisztrátus; még éjjelenkint is gyertya égett a városházán. Kárfelvételeket eszközöltek, addáltak, kombináltak, sokszoroztak, extraháltak, egy szenátor (Kozsehuba István uram) bele is bolondult - míg végre kisütötték napnál világosabban, hogy a hadisarcból a károk arányában éppen kétmillió illeti meg Pozsony városát. Ennélfogva hármat kell kérni a császártól, akkor talán kapnak másfél milliót.

Gyönyörű latin orációval járult tehát a legfelsőbb úr színe elé a tanács, Schranek Mihály polgármester uram vezetése alatt, előadván a tűrhetetlen nyomort, melyet a háború okozott a koronázó ősvárosban, mély alázattal esedezve, kegyeskedjék ő királyi felsége odahatni, hogy a rájok eső hárommillió sürgősen kifizettessék.

A király csodálkozó szemeket meresztett a tanácsbeliekre s némi zavarral kérdé:

- Valóban annyi volna a szenvedett kár?

- Igen, fölség.

- Szomorú, nagyon szomorú atyai szívemnek - mondá fájdalmas, tompa hangon. - Ami a pénzt illeti...

Megakadt, más szavakat keresve - de hasztalan; abba kellett hagynia a mondatot.

- Természetesen - folytatá - vannak sebek, kétségtelenül ejtettek sebek, és ezen sebek különfélék...

(Pedig csak kétféléknek tartotta; olyanoknak, melyek maguktól gyógyulnak és olyanoknak, amik gyógyíthatlanok: tehát egyikre sem kell tapasz.)

- Igen, amint mondottam, dilectissimi, vannak sebek, s nekem szinte jobban fájnak, mint kedvelt népeimnek, de a pénznek... igenis, azon úgynevezett hadisarcnak már van helye...

(S valóban volt már helye, mégpedig elég tág és alkalmas helye - az angol bankban.)

Szenátor uraimnak arcát halotti sápadtság borította el e kijelentésre. Végső próbául térdre vetették magukat az uralkodó lábainál, s reszketeg hangon rebegé Kolárik Mátyás uram:

- Felséges császár és király! Inkább vágassa ki tövestül a nyelvünket fölséged, mintsem hogy el kellene vele beszélnünk e lesújtó választ odakünn, tönkrement polgártársaink előtt.

A király megütődék kissé e különös szavakon és föllépésen, s jóságosan lágyra fordítá hangját:

- No, no dilectissimi, nem úgy kell azt fölvenni. Az állam követelményei sokfélék. E követelmények parancsolnak. A pénznek sok helye van. De isten kegyelméből egyéb eszközök is állnak még rendelkezésünkre, s szeretett Pozsony városunkat bizonyára nem engedjük rövidséget szenvedni.

Halk, tiszteletteljes »vivat« szakadt fel az éledező polgárok ajkairól.

- Pozsony városa nyugodt lehet - fűzé odább szavait nyájasan. - Különös súly lesz fektetve, hogy más módon kárpótoltassék azon összeghez megfelelően. Sőt, örömmel állíthatjuk, hogy a Pozsonynak szánt adomány értékesebb, becsesebb és kedvesebb lesz nektek, mint ama pénz, melyet kértetek. Egyébiránt adjátok át királyi üdvözletünket küldőiteknek.

Sugárzó arccal távozott a küldöttség, széthordva a hírt villámgyorsan mindenfelé, hogy a király nem adja meg ugyan a milliókat, hanem ad helyettük egyebet, valami többet érőt. Lett ujjongás, öröm, éljenző tömegek a nádori palota előtt, ahol a király szállt, este fáklyászene, kivilágítás, transzparentek »a legjobb király«, »Pozsony atyja« stb. feliratokkal.

S azután is hetekig, hónapokig lázban volt a város. A szíveket a várakozás feszítette, a kíváncsiság pedig csiklandozta. A jámbor polgárok nem beszéltek egyébről se otthon, se a kocsmákban, csak a király adományáról. Hányták, vetették, találgatták: »Ugyan mi lesz hát? Mindenesetre nagy dolog lesz!«

»Ej, mi lehetne? Minden polgárt nemessé tesz a király, s minden nemest báróvá.«

(Hát ez se lenne éppen rossz! )

Özvegy Cziperer Gáspárné, aki azelőtt apró malacokat nevelt az óljaiban, erre a rovásra kutyakölykeket kezdett tenyészteni, mondván, hogy tudja ő, mit csinál; mi lesz a kelendő portéka a bőrök dolgában - a tömeges diplomák idején.

Némelyek azonban kevesellték a megnemesítést, s másfelé nyomozták a király ködbe burkolt ígéretét.

»Meglássátok, valami különös privilégium lesz. Olyasfélét rendel majd el Ferenc, hogy a bécsi hídakon Pozsony városa szedhessen vámot.«

(Hm, bolond az ötlet. De a királynak minden szabad. S ami fő, sokat hajtana a városnak.)

A vérmesebbek még többet reménylettek, kinevetvén a fentebbi kombinációkat.

»Ostobaság - mondák -, nemessé a király nem tehet egész várost, mert ha mind úr lenne, ki szolgálna fel bennünket? Még lehetetlenebb, hogy Pozsony szedje Bécsben a vámot. Hol láttátok már valaha, hogy kis hal egye a nagyot? Hanem az lesz a vége, hogy a király megengedi Pozsonynak a bankócsinálást. Higgyétek, ilyesmi lesz. A város annyi pénzt nyomathat, amennyi neki tetszik - persze a Schranek Mihály aláírásával. Az aztán a város dolga, hogy forgalomba tudja-e hozni. Hát mi is volna ebben lehetetlen? Papirosunk van, hála istennek, csak az engedély kell hozzá, meg a prés. S ha van érvényes pozsonyi mérő, miért ne lehetne érvényes pozsonyi bankó is az országban?«

Képzelhetni tehát, mennyire fel volt csigázva a közvélemény, midőn fél év múlva leérkezett Bécsből a palatinus őfenségéhez egy nagy politúros láda két hatalmas zárral, csinos acélpántokkal, a város részére.

Hat hófehér ökröt fogtak be egy szekérbe, az ökrök szarvaira hatalmas bokrétákat kötve; úgy vitték a ládát a nádori palotától a városházáig. Nyolc panyókás huszár lépkedett a szekér mellett kétoldalt, meztelen kardokkal. Király ajándékát illően megtisztelték.

Nagy néptömegek álltak sort az úton, ujjongva, kalapot, kendőt lengetve; bent a városházán pedig együtt ült a tanács díszben, izgatottan a várakozástól. A láda két kulcsa, melyet már előbb elküldött volt a nádor, ott csillámlott a tanácskozási asztal posztópázsitján.

Mikor aztán felhozták a ládát a lépcsőkön, minden szív gyorsabban vert, hogy mi lehet benne: az a bizonyos ötezer kutyabőr-e, vagy pedig smaragdok, rubintok?

Remegő kézzel nyitotta fel a zárakat Schranek Mihály uram, s bezzeg elhűlt, mikor végre kibontakozott a sok gyapot és papírtakarók közül I. Ferencnek a márványszobra, azzal a kegyes aláírással:

AMOREM MEUM POPULI MEO

A tanácstagok megmeredve tekintettek egymásra, ahelyett, hogy a szobrot nézték volna, mely elvégre is elég sikerülten adta vissza őfelsége arcvonásait. A császári ajkak körül nyájas mosoly látszott lebegni. Hát nem ér ez meg hárommilliót?

Körös-körül minden arc savanyú lett, csak a kőarc mosolygott.

És mosolyog még mai napig is, mert ma is híven őrzi a lojális Pozsony a becses szobrot - de véletlenül ha vevő találkoznék rá, én azt gondolom, engedne valamit a hárommillióból.

II. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY MEMÓRIÁJA?

V. Ferdinánd királyunk, akit népe már életében a jóságos melléknévvel tisztelt meg, átadva trónját, csendesen éldegélt az »aranyos« Prágában, elgyengülve, megöregedve, de megelégedésben; nem kellett többé sopánkodnia, hogy kormányozni könnyű, csak aláírni nehéz. Nemigen kínozták többé aláírásokkal.

De még így is elég ügye-baja maradt. Elég nagy potentát még egy volt császár arra, hogy sokan alkalmatlankodjanak neki. Az audienciás napokon mindig tele voltak az előszobák. Azonfelül egy olyan ház körül, mint a Hradzsin, folytonosan akad eligazítani való galiba.

Hogy példának okáért egyet mondjak, az történt a vár szomszédságában lakó özvegy takácsnéval, hogy a libái bementek valahogy a Hradzsin kertjébe egy kis udvari füvet enni. Meglehet, hogy az jobb ízű. De ha nem lettek volna libák, talán eszükbe jut, hogy az ilyen magasabb atmoszféra veszedelmes.

A kertfelügyelőségi »adjunkt« (a százezer Mayerek egyike) fogta a seréttel töltött puskáját, rádurrantott a libákra, úgyhogy tizenegy maradt közülök elterülve. De legalább szép haláluk volt, vérük, ahelyett, hogy zsírban megsülve ennék meg a takácsné falánk kölykei, a királyi kert dísznövényeire frecsegett szét, s megitatta a gyökereiket.

A takácsné (nagynyelvű, kardos asszony), amint az előre látható volt, nem ilyen költői véget szánt a libáinak, de sokkal polgáriabbat, s szitkot-átkot szórva, de két marékkal, a gyilkos felügyelőségi gyakornokra, még aznap felment kihallgatásra a császárhoz, kiöntve keserves panaszában könnyekbe vegyített epéjét.

A puhaszívű császár elérzékenyült, izgatottan fészkelődött székén, majd részvéttel kiáltott fel:

- Tizenegy libát! Ez borzasztó! Értem önt, szegény asszony. Szívem vérzik. Oh, én ismerem a nyomort, s azonnal intézkedem a kárpótlás iránt. Menjen nyugodtan haza, szegény asszony.

A takácsné eltávozott, de a császár felháborodása meg nem szűnt. Az utóbbi időkben igen érzékeny volt már a kedélye.

- Fellázító így bánni a népeimmel! Tizenegy libát lelőni! Egy ilyen szegény lelket megfosztani a vagyonkájától. Igazán rettenetes!

S annyira belebiztatta magát a haragba, hogy a lábával toppantott, és ami ritkaság nála, kemény hangon adta ki a rendeletet:

- Holnap vezessétek elébem azt a fickót! Majd megtanítom én, hogyan kell jobbágyaimat megbecsülni. Hogyan kell vért ontani az én házamban. Ezer ördög, ezt nem viszi el szárazon!

A boldogtalan gyakornok megidéztetett, és azt is megsúgta neki az udvari zsandár, hogy őfelsége felette ingerült hangulatban hívatta, ami meglehetősen sötét gondolatokat ébresztett a százezer Mayerek ezen holnapra megidézett példányában. Nyugtalan éjszakája volt szegénynek. Felriadt álmából, s ha elaludt, borzalmas víziói voltak. Jött a tizenegy holt liba (gänsemarsch-ban) egyenkint, egymás után, fehér lepedőben volt az egyik, csak a sárga csőre látszott, a másik a lábával fenyegette meg a gyilkost, gágogva rohant rá a harmadik, a vér szivárgott a negyedikből, s a vér lepotyogó cseppjeiből e hét betű rajzolódott le a szoba közepére: »Meghalsz.«

A szerencsétlen gyakornok ilyen borzalmas éjszaka után kimerülve, reszketve a félelemtől, holthalványan állított be reggel a császár előszobájába a többi várakozók közt.

Nemsokára rákerült a sor. Kinyílt előtte a császár elfogadó szobája, mint egy sárkánytorok, amely elnyeli; szíve elszorult, lélegzete elállt: »Istenem, istenem, mi fog velem történni?«

Őfelsége bizonytalanul, révedezve tekintett a belépőre, amit azonnal észrevett gróf Trauttmansdorff, a helyettes hadsegéd, s hirtelen ott termett, hogy emlékezetét kisegítse.

- A gyakornok, fölség - súgta -, az a bizonyos lövés... A tizenegy liba...

- Igen, igen - kapott bele felvillanó emlékezettel a császár, most már biztos léptekkel közeledve a se élő, se holt adjunktushoz, aki csak azt vette észre, hogy a királyi kéz a vállára nehezedik s elkezdi azokat veregetni.

- Jó lövés - mondá V. Ferdinánd nyájas, biztató hangon. - Tizenegyet egyszerre, igen jó lövés... Istenemre, kitűnő lövés! Vegyen fel a császári pénztárból öt forintot!

S kegyes kézintéssel elbocsátotta a százezer Mayerek legboldogabbikát.

Nos, de hát mi ebből a tanulság? Az-e, hogy egy császár szeretete hárommilliót ér, vagy az, hogy egy másik császárnak a memóriája nem ér meg öt forintot? Sem ez, sem az. Egyszerűen az a tanulság, amit már elfecsegett a cím, hogy a királyok is csak emberek.

Kitalálták ezt már énelőttem is elegen, meg is mondták sokszor; de amilyen könnyen kitalálják, éppen olyan könnyen elfelejtik.

Nem szeretek a betegségeimről írni, elég azokat átszenvedni, de már az én tisztelt látogatóim úgyis elmondták a lapokban, sőt Murai Károly kedves barátom vidámságra is fordította a »Pesti Hírlap«-ban, (ámbátor a halállal nem jó kötekedni), megírván, hogy egy látogatóm előtt, tekintetbe véve, hogy tizennégy nap óta csak tejet iszom, így fakadtam volna ki:

- Ha meggyógyulok, beállok szoptatós dajkának; több helyre is, - mert csak az ujjamat kell megvágni s tej csordul belőle.

Miután immár a humor játszi nedve is elcsöppent az én bajom felett, egyszerre eltűnik, elpárolog előttem is a sok medicinaszag, s egész tárgyilagosan el tudom mondani a betegségemet, a betegségem közben, a térdemre támasztott kicsike fadeszkán.

Hát bizony különös ez! Se az elejét nem tudom, se a végét, mint a karikagyűrűnek, csak az egész szorít.

Ott vettem biz én észre, hogy szédülök, járni nem tudok, étvágyom nincs és rossz kedvem van.

Mikor ez így tartott vagy két hétig, végre megembereltem a doktoromat.

- Kedves doktorkám, vajon mi bajom lehet?

Megvizsgált, megkopogtatott, hallgatta a mellem járását.

- Semmi ez, csak egy makacs gyomorhurut.

- De lázam is van.

- Hát az azzal jár. Majd kigyógyítjuk.

- No, ha azzal jár, isten neki. De hát meddig tart ez el?

A doktor vállat vont.

- Eltarthat ez őszig is.

Azt már magam is tudtam a gyomorhurutokról, hogy akihez szegődnek, megbecsülik, önfejűen ragaszkodnak hozzá. Szép asszony, jó barát hamar elhagyja az embert, de a gyomorhurut hű, szilárd és becsületes.

Határozottan megijedtem, mert a legcudarabb betegség. Az ember életunttá lesz, világgyűlölővé s amellett az a rekompenzációja sincs, ami más betegnek, hogy a világ legalább részvétet érez, sajnálkozik felette. Ha valaki elpanaszolja, hogy gyomorhurutja van, szinte látja a többiek arcán: »Úgy kell torkos, úgy kell falánk, minek eszel annyit?« A gyomorhurutban és tágulásban elhaltakat még fenn a más világon is kinevetik: »Nos megromlott bödönök, hát itt vagytok?«

Azonfelül pedig kezdett az én hurutom naponkint tűrhetetlenebb lenni, minél több medicinát, koktumot, port vettem be (az isten mentsen meg minden igaz lelket ettől a Pantocsek konyhájától; sokat próbáltam életemben, de ilyen rosszul sehol se főznek), csak egyre hanyatlottak az erőim, az ágyba kellett feküdnöm. Ej, mégis csak szégyen, egy hitvány huruttal az ágyban!

A szegény feleségem erre megkötötte magát, hogy még egy orvost is hívat.

Derék tudós tanár, ő megvizsgált, megkopogtatott és azt találta:

- Az úrnak tífusza van.

- Hát nem gyomorhurut? - szóltam némi elégedettséggel.

- De az is van.

Az ijedelem verejtéke ütődött ki a halántékomon.

- Hát mármost mit csinálunk?

- Egyszerűen védekezünk a tífusz ellen.

- De hát a gyomorhuruttal mi lesz?

Akaratlanul is elmosolyodott:

- Mire a tífuszból kigyógyul, annak bottal üthetjük az árnyékát, nyoma se lesz.

- Úgy? És körülbelül meddig gyógyulok ki a tífuszból? - kérdem félénken.

- Hat hét múlva.

Majdnem ujjongtam örömömben.

- Hiszen ez akkor nagyszerű! Hat hét, hat hét! Hiszen akkor én hónapokat nyertem, mert a hurut őszig tartott volna.

- Igen - szólt a doktor -, de a tífuszba bele is halhat, ha nem vigyáz, pedig ugye nem szeretne?

- Megvallom - szóltam szerényen -, egy kicsit nehezemre esnék, így a ciklus közepén.

Hanem bezzeg lett erre ijedelem a családban.

- Tífusz, jaj tífusz! A tífusz már nagy atout a betegségek között. Az már legalább is udvari tanácsos a halál-királynál. Egyszóval ő már elöl van a dietenklasszisokban.

A másik orvosom (az, aki a hurutot fedezte fel) fiatal ember és még nem gyógyított tífuszt, megörült neki, mint a tudományszomjas bogárgyűjtő egy még nem látott példánynak.

- Tífusz! - kiáltá, a kezeit dörzsölve. - No, ez derék! No, csakhogy utamba kerültél. Majd rendbe szedlek. Ohó! Ohó, tífuszkám! Hiszen te csak harmincnyolc fokos vagy, afféle kölyök!

Új orvosságokra fogtak s elrendelték, hogy ha egyebet eszem édes tejnél, halálfia vagyok.

De ha megnőtt a baj, megnőtt belé a rangom is a háznál. Egyszerre súlyos beteg lettem, igazi kényúr, aki körül lábujjhegyen járnak, akinek minden szisszenését figyelik, teljesítik. A nagyobbik fiam rémült arccal jött az ágyamhoz:

- Igaz, apám, amit én hallok, hogy te meg is halhatsz?

- No, már az ugyan nem igaz! Ki mondta neked azt a bolondot?

- A cselédek.

- Ej, ej, kis csacsi. Hát nem tudod te, nem hallottad, hogy a képviselőket az immunitás védi?

Mire lassankint felszikkadt fekete szemecskéiből a bánat.

A feleségem szelíden proponálta:

- Híjunk még egy harmadik orvost is.

Mérgesen pattantam fel:

- Isten ments! Az még egy harmadik betegséget fedezne föl. Nem kell harmadik betegség.

Ilyenkor indul meg a sopánkodás, a találgatások ezer neme. A betegség már megvan - a meggyógyítás a doktor dolga -, de hogy honnan került elő, annak a kiderítése a családé. - Hol kapta, istenem, hol szerezte?

A sógorom, aki ellenzéki, így szólt:

- Hát hol szedte volna fel?! A klubban.

(Még jó, hogy nem a miniszterektől ragadt rám.)

A Pali rokonom, aki gavallér és a Nemzeti Kaszinóban szokott étkezni, gúnyosan jegyzé meg:

- Bizonyosan valami negyedrendű korcsmában ettél vagy ittál valamit.

Vége-hossza nem volt: mi lehet az oka? Talán a szakácsné adott fel valami fertőztető falatot? Talán ez, talán az? Hátha a doktor gyógyított rosszul? Meglehet a járvány okozta? Utálatos fészek ez a Pest. Elevenen kellene megégetni ezeket a Gerlóczyékat.

Mindez a találgatás valóságos mániává fajult s napokig tartott, míg én erős lázban csodálatos képek és víziók közt hintáztam, az öntudat és eszméletlenség között... Láttam, hogy vágtat le az égből arany szekéren Wekerle, négy püspök a szekérbe fogva... Csak úgy porzik a tejút... Rég elhalt embereket hozogat elő nekem a sírjaikból ez a tündér-tífusz: Apám itt pipázik mellettem a széken nagy tajtékszerszámából és szidja a Bittó-kormányt. »Bár csak már, bár csak már ez a Tisza vergődhetne zöld ágra.« Egy kis parasztleány, Gernyei Erzsi, aki vagy harminc év előtt halt meg falunkban, ugyanabban a pettyes perkálszoknyájában, ugyanazzal a koszorúfonatos szőke fejecskéjével, amint akkor járt, váltig húzogatja a kabátomat: »Gyerünk, úrfi, gombát szedni.«

A cseléd kinyitja a spalétákat: elillan a homály, a hő nyári nap bezúdítja sziporkázó fényét, mint egy olvasztott aranyat szökellő kút; kinyitja az ablakot: külső levegő csapja meg a homlokomat s a ravaszkodó tífusz fut hóna alatt sírból hozott alakjaival...

Csak messze a harmadik szobában lát elbágyadt, láztól duzzadt szemem egy állatot, amint kísértetiesen reám mereszti vörös szemét.

Eszméletnél vagyok s mégis látom. Valóban ott áll nagy füleivel, fehér bajszával, sovány, nyurga testével.

- Mi az? - riadok fel.

- Semmi az! Semmi az - csitítanak -, a kis nyulacska. Csak a Bercike kis nyula.

Ah igen, visszaemlékszem, a kis nyúl volt, amit a Berci fiamnak vettek tavaszkor a piacon.

- Elkergessük innen? - szólt gyöngéden a feleségem.

- El, el - feleltem unottan -, ki nem állhatom. Mióta ez a kutya állat a házba került, azóta én odavagyok.

Nagy szó volt ez, könnyelműn odavetve, egy hatalmas kényúr szava, mely egyszerre megrendítette a nyúl pozícióját. Pedig nem kis állást viselt. Nagy potentát volt. Bercinek, a ház kedvencének kedvence. Neki kedvezett mindenki, mert ő végezte a legfontosabb feladatot a házban, ő húzta a Bercike kocsiját, kis ekéjét. Hordták neki mindenfelül a zöldséget s adogatták az édes tejet. Egész nap hangzott a lakásban »Muci, Muci, jó reggelt Muci, gyere ki a dívány alól, Muci...« És most mégis megrendült az állása.

Az odavetett gondolat megfogamzott. Hm, csakugyan azóta vagyok beteg, mióta ez a nyúl itt van. Mikor is vettük csak? Május elején. Éppen azóta volt a baj.

S bizonyos ellenszenv, bizonyos népszerűtlenség kezdett felburjánozni a kényeztetett Muci iránt. Hja, egy a legfelsőbb helyről jött szó könnyen tör össze egy pályát.

A feleségem kikergette a szobából s kiadta a rendeletet:

- Az úr szeme elé nem szabad bocsátani, mert - tette hozzá - nem szenvedheti.

Most már csak a gyerek- és előszobára volt szorítva, és talán maga is érezte karrierje hanyatlását, mert néha beosont a nyitott ajtókon s gúnyosan, gyűlölettel nézett rám a fehér szőrét felborzolva, mintha mondaná:

- Ugye, még nyögsz, ugye még fekszel, hehehe!

Mindjobban meggyökerezett bennem a beteges hit, hogy a nyúl gyűlöl, hogy valami ellenséges dzsin lakik benne, ki ellenem tör. Babonás félelem vett rajtam erőt, ha a nyúl bekukkantott s rózsaszín bélésű füleit idegesen mozgatva, vörös szemeiből szemrehányón látszott szólni:

- Te eszed meg minden tejemet!

Ingerülten rángattam meg egyszer a csengettyűt.

- Ezt a nyulat el kell pusztítani - kiáltám. - Ez megöl engem. Addig én meg nem gyógyulok, míg ez a háznál van. Ez borzasztó.

- Mit csináljunk? Agyonüssük?

- Nem, nem. A halálesetek ne kezdődjenek meg. Csak el kell távolítani.

A szentencia ki volt mondva. Komor, mogorva csend nehezedett a házra, mint ahol szomorúság fő a tűzhelynél bögrékben. A nyúl félénken bújt meglapulva egy almárium alá és nem engedte magát előpiszkálni. A rémhír a gyermekszobába is elszivárgott, hogy a nyúlnak távozni kell a háztól.

Bercike fájdalmasan kiáltott fel:

- Én is vele megyek!

- Oh, dehogy mégy, kis gyémántom! - könnyezett együtt a gyermekkel az anyja. - Te jó fiúcska vagy, bele kell nyugodni, mert látod a szegény apa akarja.

- Apád betegségének ő az oka - kapacitálta Nelka néni, a sógorném. - Te okos gyermek vagy, be fogod látni.

Emellett száz kérdés merült fel. De oh én istenem mi lesz vele? Hova tegyük? Eleresszük az utcán? Hova megy? Hol fog aludni? Kitől kap enni? Valami szekér agyontapossa. Szegény nyúl, szegény nyúl! A gyermekek a kezeiket tördelték és zokogtak.

Végre, kisírt szemmel, félénken benyitott hozzám a Berci. Amnesztiát jött kérni.

- Apám, te el akarod a nyulacskát küldeni?

- El.

- Nem hagyod meg, édes apuskám, az egyetlen igavonó barmocskámat?

- Nem - mondám mogorván -, válassz apád és a nyúl között!

A fiúcska gondolkozni kezdett, mintha habozna. Könnyben úszó szemeivel rám nézett. Szívem hevesen, féltékenyen vert. Jaj, kit fog választani?

Egyszerre zokogni kezdett, ágyamhoz ugrott, felkúszott rá, mint az evet és a nyakamba csimpaszkodott. Kis szíve az enyémén pihegett lázasan hangosan.

- Nem kell a nyúl többé! Nem kell, nem kell!

Én győztem. A nyúl elbukott. Én voltam a hatalmasabb, ő volt a gyengébb. Ki tudja, ha még egy hétig tudta volna húzni, akkorra már én lehetnék a gyengébb.

De nem tudta húzni s átadatott a szegény Muci a szakácsnénak, hogy sikkassza el valahogy. Csak nagynehezen vállalkozott a hóhérságra, mert érzékeny jó szíve van. Ha úgy tudna főzni, mint érezni, aranyat érne az én szakácsném.

Megesett vajszíve a kis száműzött sorsán s így gondolkozott magában:

»Én bizony el nem sikkasztom a nyulat, hanem van egy kis unokám Kőbányán, annak elküldöm holnap a lóvonatú kocsis fiamtól, addigra elcsukom a fásszekrénybe és azt a jelentést teszem az úrnak, hogy már nincs a háznál.«

Úgy is lett. Csendes, szelíd nyugalom szállt meg mindnyájunkat. Minden neheztelés, gyanakodás, bizonytalanság kipárolgott a szívekből. Nem haragudtunk a doktorokra már, hiszen nem ők az okai a bajnak, nem kutattuk, nem fürkésztük többé a ragály keletkezését. Hiszen a nyúl volt az oka mindennek. Volt bűnbak. És végre is a bűnbak a fő. Minden bajhoz találni illik egyet. S csakhogy már nincs itt! Remény és bizodalom, ez a két fiatal csikó lett befogva a gondolataink szekere elé. Mintha csak a baj főoka szűnt volna meg.

Láztalan éjszakám következett, de teljesen álom nélkül. Morpheus úr nem jó barátom, kerül. Csak karhatalommal lehet elővezetni, ha a doktorom álomszert ad. S ez az egyetlen édesség betegségemben. Leteszem fejemet és hallom, hallom zúgni a nógrádi erdőket, gyíkok rejtelmes suhogását a bokrok között, hűs, altató szellő, Naszály felől jövő, legyezgeti a homlokomat,... egy denevér röppen, egy csillagot az égen megkoppantanak, és elalszom.

De mikor nem veszek be álomszert, nem alszom egész éjjel. Mereven bámulok végig a szobákon, nézem a képeket, a tárgyakat, amik egészen más alakot kapnak. Két vasból készült rózsa áll az egyik szekrényen, a mostani belügyminiszter ajándéka, mintha két fekete macska lenne, mely engem bámul; egy pipatartó van szemközt, a Wolfner-Singer kiadótól kaptam valamikor, egy fából kifaragott tömzsi ember tartja kezében az almanachot, amelyik kinyitható (abba kell tenni a szivarokat); a sötétben ez az ember a megboldogult Bánffy Béla; szakasztott az, vonásról vonásra felösmerem, közeledni látszik, jaj, jön, jön... ilyenkor behunyom a szememet, de még rosszabb, mert most meg a szokott susogását vélem hallani: »Van egy jó kerületem, fiú, számodra odafönn.« (Idelenn is bíztatott effélével.)

Majd a falakból hasadoznak ki lepedős alakok, integető árnyak, táncolnak, libbennek hívogatva; valahol a távolból, mintha az édesanyám húsz év óta elnémult édes szava csengne: »Gyere, fiam, gyere.« A kis János fiam is megjelenik dohányszínű bársony ruhácskájában, amelyben el van temetve, a perlmuttergombok hogy fehérlenek a kabátkáján: »Hát készülsz, apa?«

Nyugtalanul dobálom magam az ágyamban. A virrasztó feleségem figyelmes lesz s rám szól:

- Valami baja van?

- Nem, nem. Csak valami rossz látományaim vannak.

- Mert valami rosszra gondol. Mit gondol?

- Ah - sóhajtok fel -, arra gondolok, hogy szeretném hallani még legalább egyszer a békák kunkogását.

- No, ez elég szerény kívánság - szólt biztatólag.

(De én tudom, hogy ez a kívánság nem naiv - mert egyszersmind a csalogató árnyaknak felelet.)

Azután megint tovább nézek végig a szobákon.

A holdvilág valami spalétanyíláson át tejfehér vásznat terít végig a padlón.

Egyszerre rémülten kiáltok fel. Minden hajamszála égnek áll.

- Jaj, a nyúl, a nyúl!

A hold ezüst sávján ott guggol a nyúl, a tegnapi nyúl, oh borzalom, rám néz s a lábával hármat kapar, mintha gödröt ásna.

- Sírt ás a nyúl. Hamar, fogják el!

Fölriad ijedten az egész háznép, gyertyákat gyújtanak, s míg engem a halálos verejték ver, megfogják nem kis rémüléssel a rejtélyes állatot. Csak a szakácsné vallja be töredelmesen, hogy a fáskamrából szabadult ki - mivelhogy neki más terve volt.

- No, semmi - szóltam lecsillapodva -, de mihelyt megvirrad, azonnal vesznie kell, vagy különben maguk távoznak a házból.

Reggel, mihelyt a kaput kinyitották, maga a sógorném ment le a szolgálóval és eleresztették a nyulat az utcán. A sógorném visszajött, megnyugtatott.

- Nincs már itt, elment.

- Valahára - mondám szinte vidáman. Azután félénken hozzátettem - és merre ment?

- Jobbra ballagott lassan, szaglászgatva.

- Tehát a temető felé - jegyzém meg fázékonyan.

Jó napom volt. Könnyebben éreztem magam. A biztonság is, hogy nincs itt már a nyúl, üdítőn, csillapítón hatott. Estefelé még látogatókat is fogadtam.

A cselédleány bejelentette, hogy itt van egy innen a negyedik házban lakó képviselőtársam fiacskája, hogy valamit hozott.

- Ah, a kis Gyuri van itt. Hadd jöjjön be!

Bejött a fiú.

- No, mi újság Gyurka?

- Hoztam valamit, bácsika.

A hóna alá nyúlt. Azt hittem, egy palack tokaji bort küldött a képviselőtársam.

- Hát mit hoztál, fiacskám?

Ezzel kihúzta s a mellette lévő székre tette. Összerázkódva s aléltan dőltem hanyatt a vánkoson.

A nyúl volt, az átkozott nyúl.

- A gyerekek megfogták, bácsika, az úton, de én megösmertem, hogy a Bercié, elvettem tőlük és visszahoztam.

A feleségem, sógorném elhalványodva, kővé meredve nézték a jelenetet.

- Meg kell halnom - hörögtem vacogó fogakkal -, végem van. A nyúl megint visszajött.

A dolog csakugyan nem tréfa. Most már az egész háznép valóban megrémült. Hátha csakugyan a halál követje ez a nyúl. Most már se szó, se beszéd tovább, rögtön öltözködni s menni; majdnem az egész família vitte végső útjára a rossz hírbe keveredett házinyulat. Elvitték messze, messze, el a kilencedik utcába, ahonnan soha vissza ne találhasson.

Ott aztán egy ponton, mielőtt eleresztették volna, a Bercike mégegyszer megcsókolta: »Menj isten hírével nyulacskám!« (Ő még most is szerette.)

A kis nyúl megindult a sínek mentében, ment, ment lassan gondolkozva, guruló szekerek alatt, lovak lábai között.

Hol, hol megállt, mint egy céltalan vándor és visszapillantott. A Berci integetett neki:

- Csak menj, menj!

- Vidd el az apa betegségét! - kiáltá utána a Laci.

Egy óra múlva visszatértek diadalmasan:

- A nyúlnak vége van.

Mintha nagy gonosztól szabadultunk volna. Vígan jártak, keltek népeim az ajtókon, mosolyogva mondogatva: »Az ugyan vissza nem jön többet.«

Én magam is tehát örömmel tudatom veletek, tisztelt tudakozódó barátaim, hogy már azóta három nap elmúlt és a nyúl nem tért vissza. Pompás jel, úgy gondolom. A nyúltól bizonyosan megszabadultam, - most már csak a betegség és a doktorok vannak hátra.

Azokban a napokban született egy fiam, mikor a miniszter rendeletet bocsátott ki a német nyelv tanulására, s a véderő-vita javában dühöngött az utcákon.

Gonosz, izgalmas idők voltak. A Schneider szürkéi száguldva rohantak végig az utcákon. No, már ezt csakugyan sohase képzelték volna el magokról a szegény szürkék. A Sándor utcától kezdve a Kerepesi útig, sőt még a Kerepesi úton is fenyegető tömegek ácsorogtak. A múzeum fáin nem verebek ültek, mint béke idején, hanem csizmadialegények, rögökkel, kövekkel a zsebeikben. Egyszer egy ilyen rög éppen a kalapomat horpasztotta be. Odanézek, hogy honnan dobták, s ím látom dühös gesztusokkal a fa tetején Korenka Mártont, a házmesteremet. No, megállj, gazember, hát ezért tömlek én esténként borravalókkal!

De aznap este, mikor a kapun beeresztett, már megint alázatos, szelíd volt, mint egyébkor.

- Korenka! - mondám. - Ön ma egy röggel hajított meg engem!

- Az bizony meglehet - felelte vigyorogva -, az ember nem mindig célozza oda, ahova találja.

- És vajon mi bántja önt az új véderő-javaslatban? - Talán csak nem a német nyelv, hisz ön éppen csak tótul és németül tud; a kétéves önkéntesi szolgálat még kevésbé, mert hiszen gyerekei sincsenek. Mondja meg nekem, Korenka, őszintén, miért haragszik hát ránk?

- Harakszok - mordult fel indulatosan -, mert harakszok. - S bevágta a kaput olyan szilajan, hogy az egész ház megrengett.

Körülbelül még ez volt eddig a legigazabb argumentum e javaslat rovására, mely a közönséget fölingerlé, nemcsak a kormány, de a szegény mamelukok ellen is. Az utcákon gyakran voltunk kitéve inzultusoknak, úgyhogy az előrelátóbbak befüggönyözött ablakú kocsikon jártak-keltek a városban.

Én magam is jól leeresztettem a zöld függönyöket, mikor a kisfiút keresztelni vittük. A csőcselék talán megszagolta, hogy kormánypárti képviselő ül bent, mert véges-végig zúgott az »abcug«, s néha egy-egy kő koppantotta meg a jármű oldalát. A kis fickó fölébredt és sírásra fakadt. Egy felénk dobott porcelán-cserép bevágta a kocsiablakot. Az üvegek csörömpölve hullottak szét rám s a gyermek vánkosaira, akinek azonban tetszett a csörömpölés és elkezdett mosolyogni. De én dühbe jöttem. No, hát csak azért is dongó. Most már éppen azért is németnek nevelem ezt a gyereket. Isten engem úgy segéljen, megteszem. Ha ti kötekedtek, hát én is kötekszem.

Azon mérgesen vittük a fiúcskát a pap elé.

- Mi legyen a neve? - kérdé a lelkész.

- Albert.

- Albert! - szólt csodálkozva. - Hiszen az német név.

- Hát éppen azért.

Nagy fejcsóválások közt írta be a nevet. Ezt most már a macska se kaparja ki onnan, ámbátor az anyja mindent megpróbált, hogy lereszelje a németes rozsdát, s lett Berci, Bebsi, Beckó s isten tudja mi minden, csak éppen Albertnek nem hítta kívülem egy lélek sem. Ez még nyakasabbá tett. Amit megfogadtam, megtörténik. Hadd legyen a német az első nyelve, a magyart majd úgyis megtanulja. Az beleszalad, mint a fülbemászó bogár.

Mindjárt kerestem német dajkát, a következő nyáron Stájerből hozattam a pesztonkát; szakácsnét is németet fogadtunk a házhoz, hogy hermetice legyen elzárva más nyelvtől. Elcsapatás terhe alatt volt eltiltva magyarul szólni hozzá. De nem is lehetett, mert nem tudtak. Ez időben meglátogatott Helfy és az egész lakásban azt felelték a kérdéseire, hogy »nix ungrisch«. Csodálkozott és nagyban veszekedett velem, hogy kiíratja az újságba, de én csak azt feleltem: »No, azt bizony senki sem hiszi el az én háznépemről, hiába íratod ki.«

Így nőtt a kis Albert nyáron át Stájerben, Gleichenbergben, télen pedig itthon német szón, mintha Drezda kellő közepén lenne. Játszótársat a Szepességből hozattam melléje, s én magam is törtem a német nyelvet a kedveért. Nem jutott ahhoz magyar szó, még tán elvétve sem.

De mintha kőből lenne a nyelve, már két éves is volt, járni, szaladgálni tudott, megszólalni mégsem akart se tüled, se hozzád, se németül, se sehogy, mindössze két szót gagyogott, amely minden nyelven beválik: »mama« és »Pepe«. (A pesztonka neve volt Pepi.) Azt is nehezen, akadozva, szinte érthetetlenül mondta. Már sopánkodni kezdtünk. Mire vár még ez a gyerek?

Karácsonyra két falovat kapott. Sokáig nézte őket, félénken, idegenül, az ajtó sarkába húzódva.

Az anyja ijedten kiáltott fel:

- Jaj nekünk, fél a lótul!

Pár nap alatt azonban megbarátkozott velök, meghúzogatta a pejnek a farkát s mikor látta, hogy nem rúg és nem harap, órákig elsimogatta mind a kettőnek a sörényét, de hogy felüljön valamelyikre, nem árult el semmi vágyat, kedvet.

- Istenem, istenem, sohase lesz belőle magyar ember.

Egy délben hazajövök az országgyűlésről, nagy pityergésben találom az asszonyt s veres szemekkel a sógornémat, a fiúcska keresztanyját.

- Mi történt? Albertnek van valami baja?

- Megszólalt szegényke - mondá a feleségem fuldokló hangon -, megszólította lovacskáit. Oh, mindjárt meghasad a szívem...

- Megszólalt? No, hála istennek! Annak csak örülni lehet.

- Úgy? - pattant fel. - Hiszen örülhet. Megölte a lelkét. Vége van. Nem az én szívemből nőtt, nekem nem gyermekem.

- Jó, jó - vágtam közbe nevetve -, valami borzasztót mondhatott, hogy ilyen gyászba borultak.

Most aztán a fiú keresztanyja vette át a szót.

- Bizony pedig, hallja sógor, maga is gyászba borulhat. Mert az nem illik, amit tett. Isten ellen való vétek. Ha nem restellném, odamennék a paphoz és kitörültetném magam a matrikulából. Tudja meg hát, hogy az a poronty »Fuchs«-nak és »Lizl«-nak szólította meg a lovait. Geh, Fuchs! Geh, Lizl! Így hajtja őket az ostorával.

És mintegy bizonyságul e percben betört maga a kis Albert a szobába. Ostor volt a kezében, végigütött rajtam pajkosan: »Geh, Vater, geh!«

Hát bizony ez testestől-lelkestől német gyerek. Az naptól rendesen kezdett beszélni. Kevés beszédű volt, de értelmes, világos. Bezzeg a der-die-das-t nem hibázta el egyszer sem. No, asszony, ez aztán könnyen leteheti a tiszti vizsgát.

Büszke voltam rá, azaz magamra, mert az én eszmém volt, hogy németnek neveljük. Dicsekedtem most vele. Ha látogatók jöttek, kiszóltam a gyerekszobába: »Hozzátok be a Csáky-gyereket«. (Mert »Csáky-gyerek«-nek neveztük ama bizonyos rendelet miatt.) Mint valami újkori csodát nézegették a faluról feljött rokonok. Bámulatos! Ilyen fiatal és már németül beszél. Magyarul pedig egy szót sem tud. Hát nem nagyszerű dolog ez?

Az anyja is kibékült lassan-lassan. Végre is nem árt neki, úgy lesz később a német nyelvvel, mintha lyukas hídon találta volna. Aztán mennyi mulatságos részlete van! Mikor imádkozik reggelenkint, kis ingében az ágyon térdelve: »Vater unser, der du bist im Himmel«, mikor megharagszik és felkiált, kis arcát morcosra összehúzva: »Tausend krucifix!« vagy mikor tagadóan rázza valamire a szöszke fejét: »Papperlapapp!« Az ember halálra kacaghat rajta.

- Ej, nem is nevetnénk - szoktam mondani -, ha ez a német bogarunk nem volna.

Némelykor szondírozni próbáltam, magyarul szólítottam meg. Rám nézett csodálkozva, majd az egész szobát körülvizsgálta szemeinek együgyű pillantásával, még az ágy alá is benézett: nem-e onnan szólt valaki? Máskor kacagásra fakasztották a gömbölyű szittya szavak. Olyannak látszott, mint a nedves tapló, akin nem fog ez a tűz-szikra. Német ennek a lelke is - gondoltam magamban -, s a magyar szavakat bizonyosan úgy veszi, hogy azok afféle bolondságok, amiket kis fiúk mulattatására fundálnak ki, »erge, perge, berge«, hogy nincsen azokban semmi értelem.

De bármennyire német gyerek volt is, egyszer csak odajött az ő kis ágyacskájához is a magyar gyerekek kaszása, a difteritisz. Szép diószín szemecskéi lázban égtek, halovány arca kigyúlt, mint a fáklya és apró ujjaival kábultan mutogatott a torkára: »Weh tut, Weh tut!«

Az orvos komoly, megriadt arcot vágott. »Tüszük vannak a torkában, ki tudja, hova fejlődik a baj.«

Szívünk összeszorult, minden nyöszörgése végighasogatta; amint ott hánykolódott, égett a fehér párnák közt, úgy éreztük, mintha az egész világ meggyulladt volna és égne, fogyna lassú tűzzel.

Az éjszakán át még csak fokozódott a láz. Másnap magához hítta anyját és elkérte tőle a Jánoska játékait. Erre azután elkezdett sírni az egész család.

Hát tud az a csepp lélek a János játékai felől? Hogy jutottak eszébe, mi sugallta neki a gondolatot? Hát nincs-e neki elég játéka, különb is?

De csak elő kellett szedni a nyulat, a lovacskát és a bárányt, amikhez még a János halála óta senki sem nyúlt, amik el vannak zárva örök emlékül egy szekrénybe.

És most a beteg gyermek a meghalt bátyácska állatjait kéri.

Az anyja remegő hangon közli sötét gondolatát:

- Jaj, már készül... oda készül Jánoskához!

Forogni kezd velem a világ. Csak a lehetőség is összeszorítja a szívemet. Elkészül, útban van a Csáky-gyerek is, a német tudományával együtt. Bezáródik piciny piros szája örökre egy német fájdalomkiáltással. Istenem, istenem! Hát tetőled ez is kitelhetik?

...Elkéri a János játékait, végignézegeti, hogy beszélhessen neki felőlük, mert Jánossal együtt lesznek a másvilágon s János tudakozódni fog: »Mit csinál az apám és a szegény mamám? Hát a lovamat láttad-e, megvan-e még rajta a nyereg, meg a kengyel? Hát a bárány nyakán a csengő?«

...Óh, csak nézd meg, nézd meg! Mindene rendben van. Semmi se tört még el. A piros pántlika, amit ő kötött a nyúl nyakára az utolsó napon, még most is ott fityeg. A lovacska sörényét mama megfésüli minden vasárnapon, a bárányka gyapját kiporozza...

A Csáky-gyerek hol az egyik állatot fogta meg, hol a másikat; hosszan nézegette egyenkint, majd izzó ujjával meglökte a bárány nyakán a csengettyűt.

A csengettyű szomorúan kongott-bongott. Csin, bin, csin, bin.

Jaj, ha erre a csengetésre bejön a halál.

- Ne, ne bántsd az állatokat, fiacskám. Jaj, ne csengess. Ha meghallja a Jánoska az égből, megharagszik.

Engedelmesen tolta el magától a játékokat. Csodálatosan szófogadó volt mindig. Lehetetlen az, hogy megéljen.

A feleségem zokogva rakosgatta vissza, miközben kitört belőle is, ami már az én fantasztikus fejemet megjárta:

- Ím, megnézegette, már elbeszélheti!

Elkezdtem a szegény asszonyt vigasztalni:

- Ugyan ne beszéljen bolondokat!

De mert én is hasonló kedélyállapotban voltam, hát én még bolondabbakat beszéltem.

- Már hogy beszélné el, hiszen meg se hal. De ha meghalna, se beszélhetné el, hiszen a Jánoska egy szót se tud németül.

No, ezzel aztán még jobban elkeserítettem. Hogy nem is beszélhetnének a testvérkék a másvilágon, hogy Jánoska talán nem is vállalná a Bercikét: »Ugyan ne bolondozz, te nem vagy a mi fiunk!«

Sőt nemcsak az asszonyt, de magamat is végképp kétségbeejtettem. Megnyomta a lelkemet a föltevés, hogy ha most hal meg a fiú, anélkül, hogy egyetlen magyar szót, szívembe édes zsongással beszivárgót, hallottam volna tőle, milyen idegen lesz rám nézve a Jánoskához képest, kinek száz meg száz szava cseng fülemben álmatlan éjszakákon, s ha végigmegyek magányosan a városon fényes nappal is, egy-egy hang üt meg az ismerős helyeken, ahol azelőtt jártunk, összerezzenek, őt hallom, bár nem szólított; hátrafordulok, ott kell lennie valahol, bár nem látom.

- Ejh - kiáltottam fel keserűen -, hibáztam, nagyon hibáztam. Életemet tudnám od'adni most, ha az a fiú magyarul tudna.

A »németke« fölkönyökölt az ágyában, hosszan, fürkészőn nyugtatta rajtam bágyadt tekintetét, aztán magához intett.

Odatámolyogtam, mire beljebb húzódott a nyoszolya közepe felé, hogy szélére ülhessek, de csak nem akartam a kényelmét rontani.

Megfogta a kezemet, simogatta, aztán megbökte a paplan szélét és így szólt tisztán magyarul:

- Ülj le koma, itt a kő!

Káprázat ez vagy álom? Talán elvesztettem az eszemet vagy hallucinálok?

- Te szólottál, fiacskám?

- Persze én.

- Oh szívecském, gyémántom, hát tudsz te magyarul?

Átfogtam, összevissza faltam örömömben.

- Hogyne tudnék!

- Szent isten, de mért nem beszéltél hát eddig?

- Hát szabad? - kérdé félénken, pihegve.

- Természetesen!

- Akkor szüret - mondá a gyerek élénken, látható vidámsággal.

S aztán megindult, mint a kifagyott patak; fecsegett, csörgött olyan zamatos magyarsággal, akár csak egy fiók Vas Gereben.

- Ej, ej, gyerekecském! No, ez csoda. Mikor, hol tanultad te ezeket?

Nem felelt, gondolkozott, a homlokát összeráncolta, mintha az emlékezőtehetségét firtatná, majd így szólt, becsületes, nyílt szemeit rám függesztve:

- Hol, mikor? Nem tudom, apa. Azt gondolom, hogy már akkor is tudtam, mikor kicsi voltam.

- Oh, te bolondom, hiszen most is kicsike vagy!

- De mikor olyan kicsi voltam, mint egy mákszem. Már akkor is tudtam. Úgy kell annak lenni, édesapám.

...Valóban, úgy kell annak lenni. A Csáky-gyerek felgyógyult s ma (ötéves korában) már csak ellenértékekért, egy piculáért, vagy egy mákos patkóért vehető rá, hogy az érkező bácsiknak és néniknek a pacsiadásnál németül feleljen a kérdéseikre. Mikor a tiszti vizsgára kerül a sor, már akkorra talán a kardbojt se lesz elég kecsegtető érték.

Így ment üres szalmába fáradságom, hiába volt minden rendelet, mindenféle pesztonka, a gyerek magyar maradt, mint ahogy fehér tolla nő a hattyúnak, ha fekete lúdak nevelik is.

De a költségem nem veszett mégsem kárba, mert ha ő elfelejtette, amit tanult, én újra megtanultam, amit már elfelejteni kezdék: hogy van külön magyar vér és talán egy külön isten is. Egy csodálatos mag a lélekben, mely se puha nem lesz, sem össze nem zúzza semmi erő, mely kicsírázik, előbújik, szántás nélkül, borona nélkül, esőben, fagyban, szárazságban, még ha sziklát hempergetnek is rá. Magyarok! Minden összeomolhat, átváltozhat, de ti világvégeiglen megmaradtok. Elég sokan talán egyszer se lesztek, de végképpen soha el nem fogyhattok.

Volt egyszer egy borbély mesterember, aki már harminc éve verte a szappanhabot és csinos vagyonkát kuporgatott össze. Földjei, rétjei, ökrei, lovai voltak s ha akarta volna, ezüstből csináltathatja vala boltja elé a réztányérokat, de nem akarta.

A borbélymestert Bilinke Mátyásnak hítták. Sok mindenféle zsírral volt megkenekezve, sok mindent tudott, többek közt olyan gyűrűket készített emberi hajból, hogy az, aki a gyűrűt ujjára húzta, mindent csinálhatott azzal, akinek a hajából való volt a gyűrű. Hej, ha egyszer a király hajából kaphatna egy gyűrűre valót!...

Volt azonfelül Mátyás mesternek egy Kriska nevű leányzója, s annak messze vidéken nem volt párja a hülyeségben, úgy is nevezték csak rövidesen »Ostoba Kriska«. De ez nem nagyon búsította Mátyás borbélyt. Van vagyona bőven, olyan férjet állíthat hozzá, akinek több esze van, mint kellene; éppen elég lesz kettejöknek.

- Hiszen az olló is két ágból áll - szokta mondogatni az öreg -, csak az egyik ága éles s mégis jól vág együtt!

Akadt is olyan legény, aminőt ő gondolt. Egy foltozó vargának a fia, Talyicska Palkó. Csodákat beszéltek a legényről, ilyen okos, ilyen gyors felfogású. Nem is emlegették becsületes nevén, hanem csak úgy, hogy »Okos Pali«. Hogy miért tartották okosnak? Hát tudom is én! Néha az ilyesmit nehéz megmagyarázni. Ha annak tartanak valakit, az akkor okvetlenül okos, mint ahogy megfordítva is, ostoba marad, akit a világ annak kürtöl, ha mindjárt a Deák Ferenc szemöldökéig érne is föl.

Egy szó mint száz, az ostoba Kriskához igen alkalmatos férjnek ígérkezett Okos Pali. Így eszelte ezt ki Bilinke Mátyás s egy nap magára öltvén az ünneplő dókáját, elment a foltozó vargához, megkérni férjül Okos Palit.

Okos Pali ellenkezett, kimondta kereken, hogy neki bizony nem kell az Ostoba Kriska, amiért az apjától, a foltozó vargától, nyomban egy nyaklevest kapott s amiért Bilinke még csak jobban ragaszkodott a tervéhez, belátván, hogy mégis nagyon okos a legény, a hír egy csöppet se csalt. »Hiszen éppen abból látszik az okossága, hogy nem kell neki a Kriska lányom.«

Mindamellett ütötte-verte a hideg vasat, míg meleg lett, hogy még újbor előtt meglett a lakodalom, Pali és Kriska egy pár lettek, már csak ásó-kapa választja el őket.

Az esküvő és a három napos víg lagzi után így szólt a borbély vejéhez:

- No, fiamuram, most már megjött a dolog ideje. Hát mihez fogsz a nagy eszeddel? Mihez értesz?

- Mindenhez - felelte Okos Pali.

Tanácskoztak együtt és abban állapodának meg, hogy a Pali lásson valami kereskedelemféléhez, először csak nagyon kicsiben, azután mindég beljebb-beljebb. Hiszen a Rothschildék is valahogy így csinálták!

- Az bizony jó lesz, apámuram.

- No, hát itt van száz forint - szólt az öreg -, ezzel vesd meg a szerencsédet.

S megköpködte a ropogós banknótát: Apád, anyád idejöjjön.

Okos Pali mindjárt másnap reggel szétnézett a ház tájékán, hogy mivel kezdhetné meg a kereskedést. Volt a borbély kertjében egy almafa, amelyről harminc hamvas alma csüngött alá.

- Hm - szólt magában Pali -, ezeket az almákat előbb-utóbb megeszi valaki. Ez bizonyos. De lássuk csak, ha ezekkel kezdeném a kereskedést, mi történnék akkor az almákkal? Abban az esetben is megeszi őket valaki. Nos tehát világos. Ha nem adom el, akkor is megeszik, ha eladom is megeszik, ennélfogva ha mindegy, inkább eladom, mert az értük bevett pénz ilyenformán tiszta nyereség.

Ezen filozófiába belenyugodva, rákiáltott a feleségére:

- Kriska lelkem, hozz ki egy tarisznyát és szedd le iziben az almákat; viszem eladni a vásárra.

Még kora reggel volt, mikor Pali a piacra ért. A kofák még csak akkor ébredeztek a sátruk alatt.

Egy komédiásbódé volt a piac közepén, ahol férgeket mutogatott egy talján. (Elefántot, tigrist, medvét.) A bódénál volt a legnagyobb elevenség, tehát ide telepedett Pali az almáival, leguggolván a tarisznyája mellé. Éppen mellette rakodott ki ugyancsak almákkal egy öreges, nagyorrú paraszt.

- Kend is almákat hozott, bácsi?

- Az ám.

- Hány darab?

- Éppen harminc.

- Babona ne legyen benne, az enyém is annyi.

Élénk beszélgetésbe eredtek, mert még lehetett. Mondom, a kofák még nem ébredtek volt fel, akik miatt különben a saját szavát sem hallaná az ember. Csak a kakasok kukorékoltak vidáman a borító kosarak alatt.

- És hogy szándékozik adni az almákat, bácsi?

- Kettő egy krajcár - felelte a paraszt.

- Harminc alma tehát tizenöt krajcár - számította össze Okos Pali.

A paraszt a fejével bólintott:

- Annyi, annyi! És te hogy árulod a tiedet?

Pali gondolkozott kicsinyt, elöl eresztvén az éles eszét, aztán így szólt fölénnyel:

- Én csak tíz krajcár bevételre számítok. Én hármat adok egy krajcárért, mert tudnia kell, öregem, hogy az idő is pénz. S ha olcsóbban eresztem az almát, hamarabb adom el, kevesebb időt vesztek.

- Ez bizony igaz lehet - hagyta rá a paraszt nagy cseréppipáját egykedvűen tömögetve.

Az almákra nem mutatkozott kereslet. A komédiásbódé környéke élénkülni kezdett, de leginkább a férgek miatt, amik láthatók voltak a hasadékokon. Hetyke szobalányok, kackiás szakácsnék lépkedtek el mellettük. Egyik-másik meg is kérdezte: »Hogy az alma, édes?« vagy »Édes-e az alma, édes?« (Édes bizony, édes!) De egyik sem vett.

A Pali nagy esze ezalatt folyton mozgott:

- Hallja-e, bácsi gondoltam valamit.

- Hallom, édes öcsém; mit akarsz mondani?

- Azt, hogy ha én az almáimat átönteném a kend kosarába, szépen hazamehetnék, ezáltal egy ember meg volna gazdálkodva. S mivelhogy én három almát adok egy krajcárért, kend pedig kettőt, adhatna ezentúl két krajcárért öt almát. A dolog tetszetősebben venné ki magát a vevőknél, ránk nézve pedig egyre menne. Igaz-e, bácsi? Én aztán déltájban eljönnék a tíz krajcáromért. Jó lesz-e? Mi?

- Persze jó, mert tökéletesen egy kutya - mondá a paraszt s ezentúl maga árulta az almát.

Okos Pali hazament és csak déltájban jött újra vissza, éppen akkor adta el a paraszt az utolsó öt almát egy iskolás fiúnak.

- Jókor jöttél, hékás - fogadta Palit vidáman -, mindent eladtam, osztozkodhatunk.

S ezzel kioldozván a kendő csücskéből a krajcárokat, kiolvasott először tizenötöt magának, a többit odatolta Palinak.

- De ez csak kilenc krajcár! - ellenveté Pali. - Tíz jár ám, bátya, a harminc almáért.

- Se égen, se padláson nincs több. Ha neked tízet adok, nekem csak tizennégy marad. (A paraszt a fejét vakarta.) Kutya teremtette, hogy van ez?

- Talán elvesztett egy krajcárt?

- Egy felet se.

- Talán megcsalta egy vevője?

- Ha maga az ördög lett volna, akkor se.

Elkezdték számítani; hatvan almáért, ötöt adva két krajcárjával, huszonnégy krajcár jön ki. Ej, mégsem lehet ez igaz; hiszen harminc alma hármával egy krajcárért, behozza a tíz krajcárt, a másik harmincnál pedig, kettő egy krajcárért, elmaradhatlan a tizenöt krajcár, ami összesen huszonöt igaz krajcár. Hogyan van az, hogy ötöt adva két krajcárért, ami pedig ugyanaz, elkallódik a huszonötödik krajcár? Megfoghatatlan egy eset!

Addig-addig tünődtek, számítgattak, hogy az este is rájok borult. Belezavarodtak, rekedtre ordították magukat, egyik se akarta hagyni a maga krajcárját, utoljára is elmentek a vásárbíróhoz, ő döntsön közöttük. Kapor Pál uram kihallgatta őket s megértvén, miről van szó, számítgatni kezdte, káromkodott, a ceruzáját a földhöz vagdalta és kimondta a végzést.

- Az ördög tudja, hol az egy krajcár. Én csak egyet tudok, hogy immár a matematika se tudomány.

Ezzel aztán kilökte őket a sátorából. Őt ne tegyék ilyen bolond esettel őrültté.

Ott künn a két ember összetűzött, jól elagyabugyálták egymást, másnap pedig pört indítottak, az egyik is, a másik is meg akarván mutatni, hogy nem engedi az egy krajcárját - ha mindene utána megy is.

A bíróságok egy egész évig keresték, hol az egy krajcár s ezalatt elfogyott az Okos Pali száz forintos bankója a pörlekedésre.

Bilinke Mátyás idejét látta a nagy tekintélyével beleavatkozni a világ folyásába.

- A kereskedelemre nincs eszed fiamuram. Ezzel tehát szakítunk. Más valami után kell látnod. Megpróbálom veled a borbélyságot. Megtanulsz egyetmást, nekem segítesz s te öröklöd végül a boltomat, ha a szememet behunyom.

- Jó lesz, apámuram.

- Mi? Az, ha én behunyom a szememet, vagy az, ha te beállasz a műhelybe? Világosan beszélj.

- Az, ha beállok.

A mi Okos Palink tehát az officinában maradt, megtanult habot verni, borotvát élesíteni, köpülyözni, tyúkszemet vágni s több effélét. Nagyon okos lévén, gyorsan haladt előre a művészetében.

Az öreg meg volt vele elégedve, mígnem egy napon dolga akadt a szomszéd városkában, el kellett mennie és a műhelyt ráhagyta Palira. Ez első ízben történt.

- Jól ügyelj mindenre. Ma teszed le, kedves vőm, a vizsgát.

Este hazakerült Mátyás mester és kikérdezte a nap történetéről.

- Nincs semmi baj, fiam?

- Nincs.

- Nem tört össze semmi?

- Nem.

- Nem történt valami különös?

- Semmi figyelemre méltó, két fejet nyírtam és három arcot borotváltam.

- Nem keresett más senki?

- De igen, itt volt a lázi pusztáról az a gazdag paraszt, Szücs Márton, a fájós lábával.

- Ah, itt volt? Teringette, de nagy kár. És mit üzent?

- Kivettem neki a lábából a tüskét.

Az öreg Bilinke mérgesen ugrott fel:

- No hiszen, szép jövedelmet húztál ki a zsebemből! Hogy merted azt tenni, te szerencsétlen?

- De hiszen egyenesen azért jött be őkelme.

A mester a haját tépte:

- Oh, szamár, szamár, már félesztendeje minden héten beljebb tolom a lábába azt a tüskét, amiért fizet egy-egy tallért, és te most kiveszed neki a tüskét, hogy őt örökre elveszítsem. Eredj, sohasem boldogulsz ezen a pályán!

Így lett vége az Okos Pali művészi pályájának, de Bilinke Mátyás nem az az ember, aki elhagyja a maga vejét. Így szólt hozzá egy napon:

- A borbélyságra nincs eszed, fiam, hanem átadom neked a falusi gazdaságomat. Kezeld, vezesd önállóan!

Ujjongva fogadta az ajánlatot, mindjárt falura költözködött s mindenekelőtt házat kezdett építtetni, mert lakóház nem volt a kicsiny birtokhoz. Szép zsindelyes ház nőtt ki a földből három hónap alatt, vert sárból volt ugyan, de tömör, zöldre festett zsaluval, tornáccal. Ellakhatott volna abban még egy tiszttartó is!

Vígan, boldogan éltek az új házban, nem zavarta őket semmi baj, kivévén az olyan apró vesződést, bosszúságot, aminő a gazdaságnál gyakran előfordul, hogy például sehol sem találják meg egy nap a kerékkötő nagy láncot.

Hol lehet? Merre lehet? Talán ellopta valaki! Mikor is láttuk utoljára? Igaz, a házépítésnél. Biz az még az őszkor volt. Azóta se híre, se nyoma.

Keresték, kutatták minden szögletben, ágy alatt, szuszék alatt, de hasztalan, míg végre az Ostoba Kriska megpillantott a házfalban egy láncszemet, egyetlen karikát, amint az elmállott vakolat alól előcsillogott.

- Itt a lánc, itt a lánc! - kiáltozta az Ostoba Kriska.

Okos Pali meg a szolgája odaszaladtak. Csakugyan a lánc lesz az! Azok a bolond kőművesek beleverték valahogy a sárfalba. Talán részegek voltak a gazemberek. No, de ilyet tenni!

- Hanem iszen most már nem baj - vélte Okos Pali -, most már megvan. Majd mindjárt kihúzom én.

Ezzel megfogta a karikát és húzta, de bizony csak nem akart a lánc kijjebb jönni.

Okos Pali nem jött zavarba. Parancsolta a szolgájának:

- Vezesd ki a Ráró lovat, Gyurka!

A Ráró lovat befogták a karikába.

- Te csak szólítsd, Gyurka, én meg majd az ostorral biztatom.

A Ráró nekirugaszkodott, húzott, húzott, erőlködött, hogy szinte ívbe görbült a háta, de a lánc mégsem engedett.

- Nem jössz ki, kutya? Dehogy nem jössz. Majd mindjárt teszek én róla. Vezesd csak ki, Gyurka, a jármos ökröket!

Kihozták a Bimbót meg a Csákót, két erős, tagbaszakadt ökröt nagy villás szarvakkal. No, jól van mármost; hátulra kell őket fogni, a Ráró hadd segítsen nekik elöl.

- Te csak szólítsd őket, Gyurka, én majd az ostorral biztatom. No, most!

Az ostor nagyot csattant a Csákó bőrén, akkora kolbászt vágva rajta, mint az ujjam, de a Bimbó farát is érte a hegye.

- Hajrá, Csákó, Bimbó!

A két izmos marha nem vette tréfára, elkezdte húzni a bolondos láncszemet, csak úgy feszültek inaik, s csikorgott a járom... Még egy ostorverés, nagyot rántottak közös erővel - s hopp, kijött a lánc.

De a fal is vele dőlt, a fallal pedig a födél, s lezuhanván agyonütötték a Bimbót meg az Okos Palit. Okos Pali még azt sem mondhatta, hogy »bakfitty«.

A Bimbót megették a cigányok, Okos Palit pedig elsiratta az Ostoba Kriska, szép prédikációs temetést rendezvén neki. A temetésen ott volt Bilinke uram is és váltig jajveszékelt: »Oh, be kár volt annak az okos embernek elpusztulni!«

Egyetlen szál muskátli nyílik az ablakban, egyetlen leány van a háznál, a lenhajú Ancsurka. Mert olyan a muskátli, mint a borókaág. A borókaág annak a jelentője, hogy pálinkát árulnak odabent; a muskátli annak a jelentője, hogy eladó leány lappang a bokorban.

Lappang, lappang, fon, tollat foszt, burgonyát hámoz, vagy tudja isten mit csinál, akár a szobában, akár az udvaron, de amikor elhajt a ház előtt a Matykó a kocsiján, annak a kocsinak a zörgését, a hámok csörgését, lovak dobogását már messziről megösmeri, s mire odáig érne a kocsi, már ő is ott áll véletlenül a ház előtt; valami dolga akad, vagy a tyúk szalad ki apró csirkéivel s azokat kell visszaterelni, vagy a kutyát kergeti, aki egy a kéményből leesett sonkát kapott el, és azzal szalad valami békés sövény mögé; de rá is fér a szegény Garamra a konc, mert olyan sovány, mint az egyiptomi hét rossz esztendőből a leghitványabbik. Meg is kérdezte múltkor az idegen úr, aki a várromokat járt itt a környéken nézegetni, hogy »miért olyan sovány ez a kutya?«

- Mert nem eszik - felelte az Ancsurka apja.

- Hát mért nem eszik?

- Mert nem adunk neki.

- Hát mért nem adnak?

- Mert magunknak sincs.

Sovány a kutya, de sovány a vidék is. A magyar rónák arany kalásza nem reng itt, sem a hegyeket nem ékesítik szőlőfürtök, mint lejjebb; itt csak zab terem és krumpli. S az is csak akkor terem, ha nagyon a kedvében járnak a mostoha anyaföldnek. Ez már az igazi tót ország.

Ha búza nincs, van jó kő (bőven pedig), egészséges víz és elég árnyék a susogó nyárfák és fenyők alatt. Az erdőkben nimfák és driádok picike lábai tapossák a sárga agyagot. Van költészet, van szerelem, vannak szép leányok, derék szál legények.

Hát az Ancsurka is szép leány - legalább a Matykó szemének elég tetszetős. Ha van valami hibája, nem egyéb az, mint hogy erősebb lehetne valamivel. Mert itt azon kezdődik a jó parti, ha zsákot tud emelni. S bizony az Ancsurka vállait tán össze is törné egy közönséges zsák. Éppen csak olyan piskóta vállak ezek, hogy a Matykó ölelő karjait kibírnák.

Hát az is valami. Mert Matykóval meg úgy áll a dolog, hogy az egész világon nincs olyan hely, ahová szívesebben tenné a két karját.

Bezzeg ő is sorát keríti, hogy megálljon egy kicsinyt az Ancsurkáék háza előtt, vagy a lovak hámján akad ilyenkor valami igazítani való, vagy egy szöget kell beütni a kocsi-szerkezetbe, de az is megtörténik, hogy a nyerges ló éppen ezen a helyen átlépi az istrángot (mert az okos kocsisnak jól tudja a lova: mikor mit kell csinálni), egyszóval dolga támad a Matykónak, s minthogy véletlenül éppen kint van az Ancsurka is, beszélgetésbe erednek, mintha arany kenderszöszbe lenne a szívük begöngyölgetve, s abból fonnák a szavakat.

Hej, furcsa az a kocsis-szerelem. Eleinte csak olyan ház volt ez a muskátli-ablakos is, mint a többi; később ahogy egyszer mélyen belenézett azokba a rejtelmes kék leányszemekbe, mindig közéje vágott a lovaknak, hogy vágtassanak a ház előtt, szikrázzon a patkójuk, lengjen a sörényük, ne gondolja az a kis fruska, hogy fazekakat hoz a kocsiján...

Ő maga oda se nézett, csak nagy kevélyen pattogtatta az ostorát, s behúzta a kalapját a szemére - az ébredő szerelem idején.

Még később, mikor egyszer-kétszer találkoztak (lakodalmakon dudaszó mellett, vagy disznótorokon), meglassítá a lovait ezen a helyen s odafordítá a fejét az udvaruk felé, mintha fürkészné az Ankát, hogy merre van, mintha kifelé húzná a delejes szemeivel.

A lovak andalogva lépkedtek, ő pedig félrecsapta a kalapját. Ez volt az epedő szerelem.

Most pedig már fejebúbjára van feltolva a kalap, ez a boldog szerelem, s a lovak magoktól állnak meg az ösmerős kerítés előtt.

- Hát hogy vagy Ancsurka?

- Mi bajom lenne? - felelé Ancsurka a vállait rángatva kecsesen.

Matykó egészen közel lép hozzá, s leereszti az ostora nyelét, ami a hosszabb maradást jelenti.

Csönd van a faluban. Csak a fák susognak a templom körül. Egyetlen lélek sem jár az úton. A levegő szinte mozdulatlan, csak néha fut végig a falusi kerteken egy széláram, s ringatni kezdik csöveiket a kukoricaszárak, mint a dajkák.

- Szép idő van, Ancsurka.

- Ühüm!

Nagy hallgatás áll be. Mintha valami nagyon fontosat böktek volna ki elméjükből, mindenik gondolkozni látszik rajta, végre mégis Matykóból hasad ki az első szó, amint szétnéz körös-körül:

- De szép templomotok van, Ancsurka.

- Van ám - felelé Ancsurka. - Voltál már benne?

- Nem voltam, de nem is megyek, ha csak...

- Eredj, te pogány. Nem szégyenled magad, hallottam a híredet. De nekem ne is mondj ilyeneket, mert megborzadok tőled. Jaj, te csúf ember! Hogy nem mégy a templomba...

- Hiszen nem mondtam, hogy nem megyek, de inkább azt mondtam, hogy elmennék, ha...

- Ha pálinkát mérnének benne ugye?

- Ne izélj, Ancsurka! Elmennék, mondom, ha te is eljönnél... ha te fognád a kezemet.

Ancsurka arca lángba borul.

- Ne izélj, Matykó, ne izélj!

Zavartan süti le a szemeit.

- Hát eljönnél-e, ha nagyon kérnélek? - sürgeti fojtott hangon.

- Jaj, ne izélj, Matykó. Miért mennék? Mit keresnék én veled a templomban? - feleli elhaló, szaggatott hangon. - Hisz a sekrestyés is elmehet veled, ha csak az kell.

- Oh, de bolond vagy szívecském - kacagott fel Matykó. - Hát a sekrestyés kopasz fején legyen a koszorú? Hát a sekrestyésnek mondjam én a holtomiglant?

S úgy kacagott, de úgy kacagott ezen a Matykó, hogy az Ancsurka kék szemeiből kibuggyantak a könnyek, és most is csak azt dadogta fejét lesütve:

- Ugyan ne izélj, Matykó!

- Felelj hát, Ancsurka. Megteszed-e? Eljössz-e az ősszel? Hát felelj, no!

De az Ancsurka ajkain nem bírt kijönni szó, bentfulladt mind az a sok, sok léha szó az érzelmek tengerében, csak a búzakalász-szín hajú fejecskéjét horgasztotta le még mélyebben, s keze öntudatlanul nyúlt az ostor lecsüngő sudara után, s ujjaival morzsolgatta, rajta babrálgatott.

Ez volt a felelete. Ámor ott ugrált, ott pajkoskodott az ostor hegyén. A leány szeretett volna közeledni a Matykóhoz, a szíve tolta, tolta, de a szemérme visszahúzta, s így Matykó helyett csak az ostoráig, annak is csak a hegyéig jutott el. De hiszen az ostor is a Matykóé - és azt Matykó megérti.

- Felelj már, Ancsurka, felelj már - lihegi zihálva -, csak egyetlen szóval, de felelj!

Ancsurka fölemelte a fejét, s még izgatottabban morzsolta, nyomogatta az ostort, s aztán így szólt elpityeredve:

- Hát csakugyan olyan nagyon szeretnéd látni azt a templomot?

De nem folytatom tovább, mert lehetetlen is, minthogy a Ferraris Artúr képén, mely a holnap megnyíló kiállításon lesz látható, csak idáig tart a Matykó regénye. Okos ember könnyen kitalálhatja a folytatását.

Egyszer csak rikácsoló női hangok zavartak meg írásomban. Éppen a Kohn-féle bűnügyben dolgoztam a vádbeszéden.

A szomszéd szobában, mely az alügyészé volt, ezt kiáltá valaki:

- Nincsen itt az a gazember?

- Kit tetszik érteni? Csak nem az alügyész urat? - kérdé egy félénk hang, melyet ösmertem, a Szmetany írnok hangja.

- Őt, őt, az alügyész urat. Azt a semmirekellőt, azt a gyönyörűséges mákvirágot. Jaj, csak a kezem alá kerülne! Mindjárt kikaparnám az átkozott két szemét. Mondja meg: hol van? de tüstént, mert...

- Nem tudom - nyöszörögte az öreg írnok.

Felugrottam székemről. Ez mégis furcsa! Ilyeneket mondani egy kollegáról, egy alügyészről itt a saját hivatalos helyiségében. Ez tűrhetetlen. Azonnal elfogatom.

Kinyitottam a szobaajtót, de egy pillantást vetve a dühöngő, toporzékoló nőre, hirtelen becsaptam újra és a harmadik szobába vonultam írni.

Az alügyészné volt. Barcsó Istvánné. No, ez már más. Ebbe nem avatkozom. Ez az ő dolguk. Akinek ilyen felesége van, tűrje. S édes megelégedéssel gondoltam az én szelíd, jó kis Annámra...

Tovább folytattam az írást, de egy kifejezés megrezzentett, mert a felbőszült asszony szavai ide a harmadik szobába is áthatoltak:

- Majd adok én annak más becsületes emberek feleségét csábítgatni, bokrétákat küldözgetni nekik, az én hozományomból, az én hozományomból!

Mi volt ez? Hogy süvített, hogy zúgott ez a nehány szó! Ej, ostobaság! Tegnap este egy szép kaméliás bokrétát láttam a feleségem asztalán. Meg is kérdeztem, ki küldte. »Egy udvarló« - felelte hamiskás mosollyal, amire aztán én tréfásan mondám:

»Nevezze meg, asszonyom, hogy kardomat szívébe márthassam.«

»Nem, istenemre nem, uram - szavalta csintalan pátosszal -, ifjamat nem engedem át a halálnak.«

Eközben behozták a vacsorát, s valami másról kezdtünk beszélgetni, a bokréta teljesen kiment eszemből. De most figyelmes lettem, lecsaptam a tollat és a másik szobába mentem hallgatózni, hátha az én feleségem bokrétájáról van szó. Elvégre is semmi se volna benne, ha Barcsó küldi a bokrétát. Gyakran jár hozzám és vagy kétszer volt ebéden is. Az illendőség is úgy hozná magával, hogy ilyesvalamivel kedveskedjék a háziasszonynak.

De már későn mentem. Barcsóné becsapta volt az ajtót. Kemény, katonás léptei a lépcsőzeten kopogtak.

Kinyitván az ablakot, utána néztem. Valóságos fúriában rohant végig a piacon, egyenesen a Csapó utca felé, hol a lakásuk volt. Ingerült gesztusokkal lóbázta napernyőjét, a mantillája úszni látszott utána.

Barcsóné izmos, magas, fekete arcú asszony volt, villámló haragos szemekkel, sas orral, duzzadt piros ajkakkal, kettős állal. Barcsó a pénzeért vette el; azt mondják, újság útján nősült, de e tekintetben sohasem lehetett valami bizonyosat megtudni. Szabó Julianna egy budapesti hentesnek volt a lánya, s csinos örökségéből emeletes házat és tanyát vásárolt itt az alföldi városkában.

Sokat beszéltek felőle, Xantipperől se többet annak idején. Indulatos volt s ilyenkor brutális, de különben kitűnő háziasszony, aki maga dagasztotta a kenyeret s híres befőzötteket tudott csinálni. A kisvárosi pletyka kifogyhatatlan volt a szapulásában. Csinos kis esetek keringtek róla. Hogy fogott egyszer puskát a férjére s kényszeríté bevallani, hogy a pénzét elkártyázta. Máskor téli időben utazván együtt, összefeleseltek a kocsiban, mire Juliánna egyszerűen ráparancsolt a férjére: »Takarodj le a kocsiról, a kocsi az enyém!« - s hóban, fagyban otthagyta az út közepén, gyalog volt kénytelen hazajönni.

De a legjobban jellemezte az alügyésznét, egy ez idő szerint még friss stiklije, mely most eszembe jutott. A múlt héten beszélte valaki a patikában. (Ilyen kis városban minden a patikában készül.) Augusztusban Abbáziában nyaraltak Barcsóék, de alighogy odament az asszony, megtévén a nagy utat, hirtelen, talán ötödnapra megint itthon toppant. Mindenki csodálkozott: mi történt, mígnem kisült a dolog: egy barátnéja arról értesítette, hogy itthon a szolgáló hanyagsága miatt a kedvenc kanárija kilehelte a lelkét. Dühbe jött, tört, zúzott és felkiáltott: »Meghalok, ha haza nem mehetek, hogy felpofozzam!« Vasútra ült, hazaért, felpofozta a Zsuzskát s ezzel visszautazott re bene gesta.

Visszaültem a periraton dolgozni, de a bokréta minduntalan fúrta a fejemet. Kellemetlen hangulat nyomta a kedélyemet. Hiába csillapítgattam magamat. Ostobaság, hiszen ki tudja, kinek küldte a bokrétát? S ki küldte a feleségemét? Meglehet maga vette, mert szereti a virágokat. De ha Barcsó küldte is, hát mi van abban? Semmi sem. Bizonyára nagy bolond vagyok, ha ilyeneken töröm az eszemet, mikor a Kohn-féle bűnügy olyan szép, olyan érdekes... Ámbátor, hogy ez a Barcsó is szép, érdekes fiatalember, nyalka egy ember, s ha asszony volnék...

Kivettem a zsebtükrömet és megnézegettem magamat; nem voltam megelégedve. Beösmertem, hogy a Barcsó sokkal csinosabb, sokkal, sokkal. Kipödörtem a bajuszomat, helyreigazgattam fejemen az elromlott választékot, s újra próbát tettem a tükörrel, de hasztalan. Barcsó még így is szebb volt.

Valami ellenállhatatlan vágy fogott el Barcsót látni, Barcsóval beszélni, belenézni a Barcsó szemeibe. Csengettem a szolgának:

- Barcsó ügyész úr még nincs itt?

- Nincs.

- Nem tudja hol van?

- Nem.

- Szaladjon el, nézze meg, hogy nincs-e nálam?

A szolga elment és én izgatottan vártam, míg megjön. Kiszámítottam a perceket, most a Kossuth téren van, most befordult a Kálvária utcába, ha jól ment, most lehet a színháznál, sőt már haza is érhetett.

Nyugtalanságomban kétszer is kimentem az öreg írnokhoz.

- Hol lehet Barcsó ügyész úr?

- Bizony nem szolgálhatok vele. Éppen a felesége is kereste.

- Úgy? Minek?

Az öreg írnok ravaszul mosolygott.

- Ebben az irányban nem nyilatkozott - mondá szokott rideg hivatalos stílusában.

A szolga csak nem jött, csak nem jött, újra kimentem a Szmetanyhoz:

- Menjen, bácsi, keresse meg valahol. Különös, hogy nem jött be. Tudja meg: hol van, miben jár? Mert különös, igazán különös.

Szmetany nemigen értette, hogy mi különös van abban, mikor az alügyész úr máskor sem szokott délután bejönni, hanem azért vette a kalapját, megtömte a pipáját, rágyújtott és elcammogott.

Kisvártatva megjött a szolga.

- Nos?

- Nincs ott.

- Nem is volt?

- Nem.

Az arcába néztem.

- Nem csalsz meg, János?

- Nem, tekintetes uram. Ugyan miért is csalnám meg ebben?

Igaza volt. Elpirultam, restellve önmagam előtt, hogy már gyanakodni is kezdek. Ostoba vagyok. A féltékenység környékez. Érzem, érzem. S a féltékenység nagy hatalom, kísérettel jár, hát az igen természetes, hogy gyanakszom is.

De ez nem járja, illetlen és méltánytalan.

Elhatároztam, hogy munkámhoz látok s nem gondolok erre a képtelenségre többet. »Igazán olyan sületlen vagy, Józsi, mint egy tizenhét éves gimnazista« mondogattam magamban, de azok a kis bolondos fekete betűk a periratban elkezdtek összevissza szaladgálni, kánkánt táncolni, mintha megannyi párok lennének, az »a« betű a »b« betűvel, a »c« betű az »e«-vel összeölelkezve lejtettek.

A szemem káprázott, talpam alatt égett a föld, s bizonyos zsibbadtság fogta el egész lényemet. Összecsaptam az aktát és hazafelé siettem. Miért? Hát tudom is én miért. Csak úgy. Hazamentem, valami hazavitt - pedig a periratra már reggel szükségem van. De ez egy csöppet se bántott most engem.

A feleségemet otthon találtam, az ablaknál varrt, nála volt a húga is (egy igen csinos leány, aki akkor jegyben járt egy bécsi katonatiszttel). Nem tudom, mit varrt az asszony, de már az is bántott, mikor az utcáról megláttam, hogy az ablaknál ül. Miért ül az ablaknál? Mi szüksége neki az ablaknál ülnie? Nem virágcserép ő, hogy ki legyen téve az ablakba. Persze, hogy lássák, és hogy ő is lásson. Forrni kezdett bennem a méreg. Hiszen csak azt tudnám, kinek mutogatja magát vagy kire leselkedik.

Az udvaron találkoztam az apósommal, mert a földszintes ház egyik oldalát ő lakta a Mariska lányával, mi pedig a másik oldalában vezettünk külön háztartást. Nagy, ódon, tornyos ház volt, két utcára szolgáló. Az apósom nagyapja építtette, aki polgármester volt.

Az öregúr szokás szerint megállított és dicsérte, hogy milyen szép őszi idők járnak. Hiába, ez az Alföld, ez az Alföld...

Bántam is én most az Alföldet, mérges voltam, siettem Annáékhoz.

- Hamar elkészültél a vádbeszéddel - szólt Anna, szelíd, kék szemeit reám vetve.

- Igen? Nem tetszik talán, hogy hazajöttem?

- Sőt. Elviszel egy kicsit sétálni.

- Minek? Mintha nem elegen látnának az ablakban? Ha neked volnék, kivitetném a varróasztalomat az utcára.

- Ugyan, Józsi!

- Hát minek ülsz ki az ablakba?

- Hogy minek? Istenem, hát a világosság miatt. Hiszen az egész világ az ablaknál szokott varrni. Te csacsi!

Kedveskedni próbált, de én mogorván feleltem:

- Semmi közöm a világhoz. Nekem a világra ne hivatkozz. Én nem vagyok a világ majma.

Anna csodálkozva nézett rám, s ártatlan szemeinek bája lassanként kiszítta belőlem az epét, mint ahogy a napfényben fölszikkadnak a nedvek.

Hiszen persze, hogy igaza van. Aki varr, az ablakhoz megy, a világosság felé. Olyan természetes, és mégsem jutott volna eszembe, ha ő nem mondja. Ej, az emberi ész is csak olyan, mint a rossz ló, nem húz egyenes irányban, hanem a saját akarata szerint. No, már az igaz, hogy rám férne egy kis gyeplő.

Elővettem a friss hírlapokat, de nem olvastam, hanem a bokrétát keresgéltem szemeimmel a lap alól. Csodálkozásomra nem leltem sehol. Benyitottam a másik szobába, átvizsgáltam a harmadikat is, de a bokréta ott sem volt.

Szerettem volna szóba hozni valami ravasz módon, mert büszkébb voltam, hogysem féltékenységemet eláruljam (az olyan férj különben is veszve van), leültem tehát a hölgyekhez, tréfálkoztam, kedélyeskedtem velök, a sógornőmnek megcsókoltam a nyakát, az hirtelenesen pofon ütött érte, erre aztán a haját is megcsókoltam, amiért a feleségem »csúf kékszakáll«-nak nevezett, a sógornőm pedig összeszidott, hogy elrontottam a frizuráját, és hogy most már fésüljem meg.

Megigazgattam a kezemmel a fényes, fekete hajkévét, becsületemre mondom, nem utolsó élvezet az efféle babrálás a női hajzatban, s azután így szólottam:

- Oh, de remek hajad van, Mariska. Oh, be jól illene bele egy fehér kamélia. Ugyan no, hadd tűzzek fel egyet. Engedd meg, kicsikém, engedd meg, kérlek. De nini, Anna, hol a bokrétád, amit tegnap mutattál, hadd húzzak ki belőle egy szálat.

- A bokréta? - szólt Anna elfogulatlan hangon. - Az nincs itt. A Mariskánál van.

- Hogyan? Neki adtad? - kérdém közömbös hangon.

- Oh, nem. Voltaképpen az övé volt.

- Az övé? - kérdém végtelen lelki megkönnyebbüléssel. - És kitől kapta, gonosz menyasszonyka?

- Kitől, kitől? Maga kezd egy kicsit nehézkes eszű lenni, kedves sógor uram. Hát kitől kaptam volna? A Károlytól. (Károly volt a vőlegény neve.)

- A Károlytól? Azt a drága fehér kamélia-bouquetet?

Mariska egy strikkelő tűvel beleszúrt a hátamba pajkosan.

- Ugyan menjen, cudar! Összevissza sérteget ezzel az utálatos bámulásával. Hát olyan nagy dolog az, hogy kaméliákat küld? Talán nem érdemlem meg? Vagy talán Károly nem elég gavallér arra? Azt hiszi, hogy csak maga az? Persze maga jobban szeretné, ha egy nyaláb mályvát küldött volna. Tudja-e, uracskám, hogy ön egy igen rossz modorú egyéniség?

De bántam is én most már! Hadd zörögjön, korholjon a kis fruska, hadd költse Károly hadnagy minden gázsiját kaméliákra, csakhogy nem az Annáé a bokréta. De hiszen persze, persze. Mindjárt ráösmerhettem volna, hogy azt nem itt fonták, hogy valóságos előkelő bécsi pofája van.

Víg lettem, mint a madár, s fütyörészve siettem vissza a hivatalba. Útközben, a Flórián utca szögletén szembejött velem Barcsó.

- Jó, hogy talállak - kiáltá messziről -, kerestettél?

- Honnan jössz?

- A hivatalban kerestelek. Valami mondanivalód van? Történt valami?

- Már most semmi - feleltem önkéntelenül -, de nini, mi bajod van?

A szegény Barcsónak összevissza volt hasogatva az arca.

- Semmi - felelte vontatottan, kedvetlenül -, egy kis kellemetlenség ért, nekimentem otthon a tükörnek, átkozott tükörje...

- Valóban, nagyon mérges egy tükör - feleltem -, magam is hallottam a recsegését.

Barcsó elpirult és zavartan dadogta:

- Mit? Hogy mit hallottál? Hol hallottad?

- Hát ott járt ebéd után a hivatalban.

- Ki? mi?

- Ej, a tükör. No, de hagyjuk ezt. Hová mégysz most?

- Haza - sóhajtott és lecsüggesztette a fejét.

- Elkísérlek.

Valami hazugságon törtem a fejemet, amivel a kerestetését indokoljam. Karonfogva mentünk a Csapó utca felé, s én egy aktáról beszéltem, amelyben egy fennakadás volt, vele akartam megtanácskozni, de azóta már rájöttem a kérdés fogantyújára, egyszóval: nincsen hála istennek semmi baj.

A kapuajtóban elváltunk, Barcsó bement, én is tovább folytattam az utamat átmenve a Barcsó-ház frontja előtt. Az egyik ablakban a Barcsóné olajszín arca villant meg. Egészen olyan volt, mint egy ragadozó madáré. Megbillentettem a kalapomat és elhaladtam. De villámgyorsan felcsattant az ablak két szárnya, s Barcsóné utánam kiáltotta:

- Ügyész úr, ügyész úr, jobban vigyázzon a feleségére!

Minden vér arcomba szökött, megfordultam:

- Mit mond?

Fölfelé görbített karjával integetett, hogy jöjjek közelebb.

Egy darabig haboztam. Fejem zúgott, lábaim a földbe gyökereztek, képtelen voltam mozdulni, sőt el akartam onnan futni, be akartam dugni a fülemet, de átkozott szemeiből mintha két drót sodrony ereszkednék a két lábamra, megkötne, s mint két hurok feléje húzna akaratom ellen.

- Csak azt akarom mondani, ügyész úr - szólt gúnyosan, kicsillanó epével -, hogy a kedves nagyságát nem szabad elhanyagolnia. Mert az unalom, édes ügyész úr, az unalom, az az ördögök inasa. És az a kis ártatlan asszonyka meg is érdemli, hogy a szemét róla le ne vegye. Hiszen olyan szép, olyan harmatos, mint egy bimbó, és olyan ártatlan, mint egy galamb.

- Kiről beszél nagysád?

- Hát a kedves nejéről.

- Az én nőmről? De hogy jutok én ahhoz - szóltam büszkén -, hogy kegyed...

- Ah, istenem, az ember annyi minden iránt érdeklődik. Kivált ha az embernek férje van. És olyan férje, mint az enyém. Aki szereti a természetet s rajong mindenért, ami szép.

- Nem értem önt.

- Természetesen. A férjek legkésőbb értik meg az effélét. Én nem fogom megmagyarázni. De ha van önben egy kis találékonyság és meglát otthon egy kaméliás csokrot, kérdezze meg e kedves virágokat, hogy mit is beszélt csak az a Barcsóné? Hátha meg találnák mondani. De ön persze nem tudja a virágokat kihallgatni - mert a perrendtartás semmit sem tud az efféle vádlókról.

- Nálam nincsenek semmi kamélia-virágok.

- Akkor hát eldugták őket azok a pici gyöngéd kezecskék, és csak titokban szagolgatja őket az a kedves fitos orrocska...

- Nagysád, az istenért!

- Ugyan, ugyan! Ön rögtön felindul. Pedig hiszen kicsiség az egész. Egy kamélia-csokor. Huszonöt-harminc forint. Mi az Barcsónak? Hiszen jól nősült. Van a bolond feleségének. Bagatell az egész. És én nem is haragszom. Annak a kedves, jó léleknek bizonyára örömet okoztak. Én nem panaszlom fel, csak azt restellem, hogy városszerte beszélik már és nevetnek a hátunk mögött.

- Az lehetetlen - dadogtam -, ki beszélne ilyesmit, ami nem igaz.

- Már az este mondta a szakácsnémnak a »Veres Sárkány« pincére, a Gyuri: »Ma szép kamélia-csokrot vittem az uradtól a szép ügyésznének.«

- Hazudik a »Sárkány« Gyurija, ha mondom. Hazudik az alávaló. Majd a végére járok!

Mérges, nagyon mérges és zavart lehettem, mert köszönés nélkül rohantam, egyenesen a »Veres Sárkány«-hoz.

Barcsóné utánam süvítette:

- Tiszteltetem azt a drága szép asszonykát, a lelkemet, tiszteltetem.

Alig mentem ötven-hatvan lépést, midőn a Plicha-féle fűszerkereskedésből a Barcsóék szakácsnéját látom kilépni egy nagy, kék köteggel hóna alatt.

Zömök, kövér teremtés volt, szemei mélyen benőve, haja úriasan befésülve a homlokára, s a hajában egy szép kamélia fehérlett. Sohasem láttam még tenyerestalpas szakácsné hajában kaméliát.

Kezdtem érteni az összefüggést. Gyuri vitte a kaméliákat a feleségemnek, de egyet útközben elcsent az ő Veronája számára. No, lám, a tolvaj! Hja, a szerelem is virág, mely néha a mocsarakból meríti életnedvét.

Az est-szürkület leszállott, a nagy vaskos toronyban (minden meg van hizlalva, minden széles ezen az Alföldön, még a torony is), melynek az árnyéka feketén terpeszkedett végig a nagy piacon, mintha óriás denevér lenne, a hét órát ütötte. A »Sárkány« még üres volt, csak a főkapitány, Pál Sámuel uram iddogált az egyik asztalnál egyedül, magyarázván a korcsmárosnak Sári Pál uramnak, hogy a jó borban egyesülnie kell minden vallásnak: régi legyen, mint a katolikus hit, ne legyen benne keresztség, mint ahogy nincs a zsidó vallásban, és hasonló a lutheránus hithez, ne legyen se fehér, se piros... Ej, no, a főkapitány úr tehát a siller-borocskát kedvelte.

A Gyuri pincér tartlit játszott a csapossal az egyik szögletben. Ővele volt dolgom, odakiáltottam neki:

- Hozzon egy »stehbier«-t, Gyurka!

Ami nem azt jelenti, magyarra átfordítva, hogy a sör áll, hanem hogy azt a vendég állva fogja meginni, mert siet, minélfogva a pincér is siessen cito, citissime. A korhelyekben is van poézis. Azok is csinálnak maguknak virágnyelvet.

Gyuri felugrott, magával hozván a két táblát is, a tartlihieroglifekkel (nehogy azalatt a csapos hibás korrektúrákat csináljon rajtuk), a habzó söröspoharat ide nyújtotta.

- Friss csapolás - mondá -, pompás sör!

- Jó. Majd még adjon eggyel! Maga derék legény, Gyuri. Szép bokrétát hozott tegnap a feleségemnek. Nagyon örült neki.

Gyuri elmosolyodott:

- Én is örültem, hogy a nagyságos asszonynak vihettem. És a mi vidékünkön bagoly legyek, ha láttam valaha ilyen különös fehér rózsákat.

Mindent tudtam most már. Valóságos kétségbeesés fogott el. Tehát igaz, igaz. Csalnak a hátam mögött, hazudnak. Anna megkapta a csokrot, semmi kétség, mi szüksége volt eltitkolnia, ha ártatlan, hiszen egy csokrot kapni még nem vétek; de hogy eltagadta, ezzel elárulta a bűnét. Oh, hogy tud tettetni az az asszony! Pedig milyen ártatlan tekintete van. Valahogyan megérezték, hogy nyomon vagyok (rettenetes, milyen ösztönük van az asszonyoknak), s eltagadták a csokrot. Még az a kis béka is hogy hazudott, mint a parancsolat. De most mindennek vége, lehullt a lepel, s látom a maga meztelenségében szerencsétlenségemet. Anna Barcsót szereti. Talán már titkos találkáik is voltak. - Oh, istenem, istenem, mit tegyek?

Első gondolatom az volt, hogy fölkeresem Annát és megölöm, azután, hogy Barcsót ölöm meg. »Megállj, kutya - sziszegtem -, kést merítek a melledbe!«

Csak mentem, mentem az utcákon, mint az őrült, forró fejjel, tántorgó lábakkal; ismerőseim utánam néztek, hogy mi lelt. A düh, a búbánat, a bosszú vegyes érzelmei marcangoltak. Mintha három ördög tépdelné a szívemet.

Egyszer csak a városon kívül találtam magam, a Tiszánál. A hatalmas folyam lassan, lomhán hömpölygött tova a füzesek közt.

Eredj, utálatos víz, te is szőke vagy, mint a feleségem. Mit csábítgatsz? Mit hívsz? Ugye ide csaltál? Nem, nem kellesz. Hiszen még van mód, még talán nincsen minden elveszve. A hűs esti levegő a vízparton fölfrissíté lázas halántékomat. Elkezdettem forgatni elmémben a történteket. Az bizonyos, hogy valamit tennem kell, de mit? Párbajra hívjam ki Barcsót? De miért? Mert csokrot küldött a feleségemnek?

Az egész világ kinevetne - mert a látszat semmi, de a következtetések, azok egyenesen elvezetnek a pokolba.

Megfordultam és fölmentem a hivatalos helyiségembe, ott végigdőltem a díványon s ezer és ezer terv nyargalt végig az agyamon. Ilyen félkábultságban feküdtem egész éjjel, csak reggel mentem haza megmosakodni.

Anna szemrehányóan nézett rám.

- Hol voltál, Józsi?

- Mi közöd hozzá? - S durván löktem el a felém nyújtott kezét.

Kilenc órakor tárgyalásom volt a Kohn-ügyben. Egy gonosz ember volt ez a Kohn, olyan Kohn, aki feleséggyilkossággal volt terhelve (mert a Kohnokból mindenre jut), és azt most én vádoljam? Megölte, talán jól is tette. Készületlenül, lankadtan, elkábulva ültem fel a tribünre. Hiába jöttek és beszéltek a tanúk, a vádlott, nem hallottam, nem értettem, nem voltam képes egyébre gondolni, csak az én esetemre; nehány szamárságot kérdeztem a vádlottól s egypár oly különös, zavart megjegyzést tettem, hogy az elnök megszólított:

- Ön talán beteg, ügyész úr?

A halántékomhoz kaptam, megdörzsöltem, szívem erősen kezdett dobogni, úgy éreztem, mintha az agyvelő a koponyámban köröskörül futna, keringene.

- Igen, elnök úr, rosszul érzem magamat.

Elhalasztották a tárgyalást, s én hazatántorogtam.

Utcánkhoz érve, a szögletnél kibukkant Barcsó. Olyan sápadt lettem, mint a fal. Barcsó itt a mi utcánkban! Borzasztó, borzasztó!

Barcsó hozzám lépett:

- Olyan fehér vagy, mint a kréta. Mi bajod?

- Semmi. Hol jársz itt? - hebegtem.

- Otthonról jövök.

- Ezen az utcán?

Barcsó elmosolyodott:

- Hiszen nem mehetek más utcán.

- Igaz, persze. A mi utcánkon kell végigmenned. De én, látod, erre nem gondoltam.

Szó nélkül hagytam el. Hisz miről szóljak neki? Lassankint egy komoly határozat érlelődött meg bennem: Mentsük meg, ami még megmenthető az én jövőmből és az ő becsületéből. Az övéből, az Annáéból. - Oh, Anna, Anna! Mért tetted azt velem? Nem élhetek így tovább. De hát férfi vagyok én? Kezemben volt a gaz csábító, itt állott velem szemtől szemben, összemorzsolhattam volna, de gyávaság fogott el. - Igen, érzem, én gyáva vagyok. De nem, nem, mégis tenni fogok.

- Asszony! - mondám Annának hazaérve - csomagolj be mindent. Erdélybe megyünk az anyámhoz.

- Most? A tél küszöbén? A havasok közé? Ej, Józsi, hova gondolsz?

A lábammal toppantottam.

- Egy szót se többet. Elmegyünk vagy válunk. Megértetted?

S ezzel becsaptam a szobaajtót, nem szóltam többé egy szót sem, csak a szobalánytól üzentem be, hogy reggel kilenckor indulunk.

Estefelé az apósom nyitott be hozzám, hogy lebeszéljen a dologról, de én csak makacsabb lettem.

- Az asszony tartozik a férjének engedelmeskedni. Egy ideig az anyámnál marad Erdélyben. Így akarom, hát így lesz.

Az öregúr vállat vont. »Bolonddal nehéz beszélni« - morogta. Én még vagy kétszer láttam Annát napközben az udvaron és a folyosón kisírt szemekkel, amint ott sürgött a bőröndök, ládák körül, melyeket a padlásról hordoztak le a cselédek. Az öklömmel vertem dühömben a bútorokat, úgy bántottak azok a szép, könnyes szemei.

Csak sirasd, kígyó, sirasd azt a latort! Sirathatod is, mert sohasem látod többé!

*

Másnap elutaztunk Erdélybe, két napig időzve Budapesten, hol kihallgatásra jelentkeztem az igazságügyminiszter úr őexcellenciájánál.

A hatalmas ember elég nyájasan fogadott, mert sem meg nem evett, se meg nem harapott; az ember mindig effélétől fél nála.

- Mit akar? - kérdé zordonan.

- Áthelyeztetésemet kérem, kegyelmes uram.

- Hova?

- Erdélybe.

Őexcellenciája rám meresztette gömbölyű, kék szemeit, nagy szemöldjei egészen fel a homlokára szaladtak. Minden porcikámban remegve vártam, mi lesz a válasz. Egész sorsom ettől függött.

Őexcellenciája gondolkozott egy darabig, azután így szólt megvető hangon:

- Ön szamár!

Én erre is csak meghajtottam magamat. Mert hát mit tegyek? És meglehet, igaz is, hogy szamár vagyok.

- Erdélyi embernek csak kijönni nehéz Erdélyből, itt aztán úr - folytatá. - Erdélyben születni érdemes, de élni Magyarországon kell! Akik Erdélyből ide kívánkoznak, azok sokan vannak, de akik innen oda visszakívánkoznak, olyan egy sincs. Mindegy, jókor jött ön. Át fogom helyezni.

- Köszönöm, kegyelmes úr.

Mire két hét múlva Erdélyből hazavergődtem, hol szegény öreg szüleimnél hagytam Annát (ki nem is gyanította lelki tépelődéseimet és jövendő terveimet), már ott találtam az áthelyezést az asztalomon. Hiába, a miniszter szava nem levegő. Az alföldi város, ahol mint joggyakornok kezdtem s jó meleg barátságban éltem évek hosszú sora óta a bennszülöttekkel, valóságos forrongásba jött arra a hírre, hogy elhelyeztek. Skandalum, botrány! A helyi lapok mérges cikkekben támadták az erőszakoskodó igazságügyminisztert. Apósom fenyegetőzött, hogy ő nem ereszti a lányát, hogy fölmegy személyesen panaszra a királyhoz.

Én csak mosolyogtam magamban, mert bár fájt a szívem megszokott otthonomat itt hagyni, tudtam, hogy így kell lennie, mert ez a férfias, ez a helyes, a bajt kölyökkorában megfojtani, mikor még bírunk vele.

Denique mennem kellett. Néhány nap múlva az utódomat is kinevezték, s nem volt most már más hátra, mint belenyugodni, aminthogy bele is nyugodott a városka (hiszen jólelkű lakosság ez). Azazhogy hátra volt még a bankett, a búcsúztató. Azt ugyan el nem engednék semmiért. A titulust egy jó polgári kimenőre. A papucs-férjek számára is kigondolt valami enyhítőt a sors, - a notabilitások elmenetelét és eljövetelét.

Hát bankett volt tiszteletemre a »Veres Sárkány«-nál, nagy, fényes bankett, amit egyébiránt nem érdemes leírni, mert igen kevés olvasónk lehet, aki még nem látott volna életében bankettet, teremvén évenkint sokkal több bankett, mint olvasó. Olyan bankett volt ez is, mint a többi; körülöttem ültek a honoráciorok, jobbról a törvényszéki elnök, balról a polgármester, aztán a bírák, közvetlen szemben Barcsó István és Pál Samu, a főkapitány, alább messzire a városi tisztviselők, az ügyvédek, a doktorok, a többi székeken a fűszerkereskedők, a patikárus stb.

Hossza-vége nem volt a tósztoknak. Ami engem illet, igazán szépen beszéltem. A »Tárogató« azt írta a tósztomról, hogy a szónoklat remeke volt. Még ma is megvan valahol az Anna szekrényében a »Tárogató«-nak az a száma. A mellettem ülő nagyfejűek hamar kidőltek, a polgármester elaludt, a törvényszéki elnök megszökött, csak a főkapitány disputált még élénken Barcsóval. A főkapitány azt állította, hogy olyan becsületes rendőrök, mint az övéi, még Angliában sincsenek, hogy megeszi Angliát, még tetejébe Irlandot is, ha olyan rendőrséget mutat neki.

Barcsó az ellenkező állásponton volt.

- Ugyan ne dicsekedj, Samu. Hiszen a múltkor megpróbáltam. Az összes rendőreid gazfickók, egy forintért még a vánkost is kilopják a fejed alól. Probatum est. Ott volt Cseretneky Laci is, tanúm rá. Idehíjjam?

- Ez violentia! - kiáltott fel a főkapitány. - Ezt kikérem magamnak és visszautasítom.

- Előbb azonban hallgasd meg. Még neked se mondtam el, Józsi. De meglehet, hogy a feleségedtől hallottál róla valamit.

A vér a fejembe szállt erre a szóra, szemeim szikrákat szórtak.

- Mit? - kérdém tompán.

- Egy kis ostobaság, de meglakoltam érte a feleségemtől. Valami négy hete lehet, ha nem több, éppen erről a témáról disputáltunk a Samuval egy estefelé, hogy az ő rendőrsége ilyen-olyan becsületes. Midőn elváltunk tőle, még Cseretneky is azt mondá: »Nagy oktondi az a Samu.« Amint megyünk, megyünk a Cseretnekyvel, egyszer csak látunk egy kinyitott ablakban pompás kamélia-csokrot. Éppen a ti házatok volt, Józsi, s az ablak, úgy gondolom, a Mariska kisasszonyé...

- Ah - szisszentem fel -, folytasd csak!

- A sarkon egy rendőr állt, mintha ő is a csokrot nézné. Egy hirtelen ötletem támadt a rendőri virtus kipróbálására. »Szép virág« - jegyzém meg a rendőrre kacsintva. »Szép annak a gazdája is« felelte ő visszakacsintva. »Ha el tudná kend hozni - szőttem odább a párbeszédet -, hisz mindjárt sötét lesz és alacsonyan van az ablak, nem sajnálnék egy ropogós forintost.«

- Hát aztán? - sürgettem türelmetlenül az elbeszélőt.

- Az öreg rendőr megsimogatta a bajuszát, áttette a pipáját az egyik szájszegletéből a másikba, azután köpött egyet: »Hol lesz az úr?« Én azt feleltem, hogy a »Sárkány«-ban leszek. És egy negyedóra múlva el is hozta a köpenyege alatt.

Lihegve, izgatottan vágtam közbe:

- És aztán, aztán?

- Ej, hát kifizettem neki az egy forintot.

- De a kaméliák... Mi történt a kaméliákkal?

- Tüstént visszaküldtem a hölgyeknek - felelte Barcsó közömbösen -, de a feleségem...

Valaki felállt e percben, messze a patkó-asztal másik szélén, és még egy tósztot mondott a távozóra, ti. reám, ki éles elmével megvilágítottam az emberi lélek zugait, miként itt fent fényével a nap a homályos sikátorokat, aki beláttam a vesékbe és szívekbe s kihoztam onnan az igazságot.

- Úgy van! Igaz! Éljen!

Ide-oda hajlottam koccintani - s ezalatt Pál Samu és Barcsó egész könnyedén átszaladtak egy más témára.

Mióta Munkácsy Mihály megvan, azóta minden városban támadnak kisebb-nagyobb csodagyerekek, akiknek a polgári jósok nagy jövőt ígérnek, akik első intrádára lefestik a polgármester feleségét, azután a főkapitány kisasszonykáit, a szenátorok dicsérik, fejet csóválnak, hogy ezt a boglyos Gyuri gyerek festette volna, no ugyan ki hitte volna; az igaz, hogy már pendeles gyerek korában mind telepingálta a Búza utcában a házak falait alakokkal, de ez mégis sok, nagyon sok... ebből a fiúból Rafael lesz, ha képezi magát!

Rendesen akad mecénás is, de nem mindég. Ilyen zsenigyerek ellenben mindig akad. Szívesen ajánlom fel a fogadást, járjuk sorba Magyarország városait, s kérdezzük meg a »Biká«-nál, vagy a »Szarvas«-nál a vendéglőstől, ha van-e itt valami festő-lángész, hát egy csöppet sem jön zavarba, mindjárt megnevez egyet. Nos, fogad-e rá valaki?

A mi városunkban is volt egy írnok, a polgármester előszobájában körmölt; Kalanda Imrének hítták.

Egyszer egy délután kimaradt a hivatalából a polgármester. Hogy hol, miért maradt el? Keresd az asszonyt! (Neki magának csúnya felesége volt.) Kérdezi az írnoktól, Kalandától, estefelé mohón benyitva:

- Nem keresett azalatt valaki? - Epekedő kíváncsiság csillogott a szemeiben. (Keress egy második asszonyt!)

- De igen, többen keresték - felelte Kalanda.

- Kik?

- Bizony nem tudom.

- Ejnye, meg kellett volna kérdezni.

- Egypár úr és egy asszony.

- Hogy néztek ki? - kérdé a polgármester türelmetlenül.

Mire a Kalanda gyerek átnyújtott neki egy félív papirost.

- Így.

A papiroson ott álltak élethűen egypár könnyed vonással odavetve mindazok az alakok, akik a polgármester után kérdezősködtek. A tekintetes úr legott felösmerte valamennyit. Ez itt a pesti búzakereskedő, az a gróf Klebiczky fővadásza, ejnye de kitűnő, ehol ni a regále-bérlő Temesvárról. Ohó, hát ő is itt volt? Az »ő« a negyedik kép egy csinos fiatal asszonyka, mélyen a szemére húzott, cseresznyegallyal díszített kalapban. Ejnye, gaz írnokja, mosolygott a polgármester, nézegetve a kalapot. Hiszen ezt a kalapot én vettem.

Ezzel a históriával meg volt csinálva a Kalanda sorsa. Híre ment a városban, még a polgármesterné füleibe is eljutott. (Volt is emiatt otthon nemulass.) No, ez a fiú egy nagy talentum! S azon felül veszedelmes is, gondolta a polgármester, ha mindenkit lepingál, aki a szobába jön. Szép album lenne abból.

Ezt az embert kár a betűk közé lehúzni! El kellene küldeni Münchenbe! A városnak úgy sincs még nagy fia. Még ha akarnánk, se tudnánk szobrot emelni senkinek. Pedig a nemes város méltósága ide s tova megkívánná. Szegeden Dugonics van, Kecskeméten Katona, miért ne lehetne itt idővel a Kalanda?

Ilyen beszélgetések nem mindig vesznek kárba. Mert ha minden városban akad egy vad zseni, az is bizonyos, hogy minden városban akad egy olyan valaki, aki királyi tanácsos akar lenni. Erre is ajánlok fogadást.

Ez a valaki rendesen beáll vezérlő szellemnek, nemes erényekben kezd tündökölni, tesz, mozog, istápol, adakozik és buzdítja a többieket. Mert tessék elhinni, ezen elemek között okozati összefüggés van. Ha nem volnának királyi tanácsosságra vágyó egyéniségek, nem volnának tehetséges piktorpalánták sem. Ha az egyik van, másik is van.

Nálunk is volt, Fodor Kálmán úr. S ez nyomban hazafias kötelességének tartotta a Kalanda ügyét felkarolni olyan sikerrel, hogy két hét alatt hétszáz frt-ot gyűjtött össze a kaszinóban és a polgári körökben, amely összeggel elküldték Kalandát Münchenbe, hogy magát kiképezze.

Mikor elindult, a város honoráciorai kikísérték az indóházba, megáldották, elbocsátották.

- Szegény Kalanda! Talán nem is látjuk soha többé, csak tán az unokáink szemlélhetik majd mint szobrot a Széna-piacon.

Hanem bíz az egy év múlva visszajött, kopottan, kiéhezve, egy garas nélkül. A hétszáz forint elfogyott, no de semmi, most már ki van képezve.

Biztatták is váltig a protektorok (de kenyeret persze nem adtak neki).

- Hát jól van, itthon vagy, most már mutasd meg, mit tanultál.

A szegény Kalanda csak a fejével bólingatott, hogy: »Majd megmutatom.«

Addig-addig bizgatták, üsztökélték, hogy látni akarják, mit tanult, számoljon be a tudományával, míg egyszer bezárkózott és megfestett egy ötven forintos bankót, pompásan, élethűen a búzakévés és a cirkalmozó leánykával a két oldalon, a két üldögélő fiúcskával alul, a király arcával a középen. Olyan ötvenes volt az, mint a patyolat. Csak úgy ropogott, nevetett, mosolygott az emberre, mint azok a többiek, amiket a király csináltat.

Hanem az egyik boltban, ahol Kalanda fel akarta váltani, mégis felösmerték, valamelyik ponton el volt hibázva valami (kutya szeme volt annak a kereskedőnek), az ötvenest tehát fel nem váltotta, hanem elküldte a rendőrséghez. A főkapitány kihallgatta Kalandát, aki azt vallotta, hogy kapta valahol, de hogy hol, azt nem tudta megmondani, pedig nem is igen volt még több ötvenese ennél az egynél egész életében, és mégse tudott róla beszámolni, hogy hol kapta, mert vannak olyan pillanatok, mikor az emberi memória csodálatos módon megcsappan.

A rendőrség fölvette a jegyzőkönyvbe a kereskedő és a Kalanda vallomását, bemelléklé az aktához a corpus delictit, az ötven forintos bankjegyet és felküldte a törvényszékhez.

A városba, sőt az egész környékbe kiszivárgott persze a hír, s egyben a csúfolódás is, mely kellemetlenül érinté a város matadorjait.

- Hát ugyan kitaníttatták kegyelmetek a piktort! Hanem biz az jobban is festhette volna azt az ötvenest. Egy ötvenes, ami hétszáz forintjukba került. Ezért bizony kár volt Münchenbe menni!

Már-már ott állott a városka, hogy a köznevetség nyitott szájába pottyan, - aki külön, saját bankócsinálót taníttat ki Münchenben -, a bankócsinálóra már a törvény is rátette a kezét, most már vége van: mikor jött egy, a törvénynél is nagyobb hatalom, a véletlen. Ez egy kis pajkos ballerina, aki sajátságos piruetteket csinál és cipője hegyével löki fel a legvaskosabb, a legmasszívabb dolgokat.

A bűnügyi akta október 31-én került a törvényszéki iktatóba, s ez volt ráírva aláhúzással a külső lapra: »Ötven forint melléklettel.«

A telekkönyvi iktató, Morvai János (az a kis púpos ember) odacsapta a többi beiktatandó akta közé, s amikor odacsapta, megcsillámlottak előtte az aláhúzott szavak.

- Hm - mondá magában Morvai János -, ötven forint van benne - majd odanézett a felgyűlt akta-garmadára - ezeket be sem bírom ma mind iktatni. Persze, hogy nem bírom -, s lassan, kimérten rajzolgatta az előtte levő ügycsomó ismérveit a bachanális nagy könyvbe.

Azok a kis, kedves arcú gyerekek, akik ott üldögélnek az ötvenesen, egyszerre csak előmásztak sötét rejtekükből és elkezdtek a sok papiroson keresztül, mint valami hidakon át feléje futni s vele incselkedni.

- Hallod-e, Morvai János! Miért ne csinálhatnál te magadnak egy jó estét? Ma 31-ike van, s egy lyukas garas sincs a zsebedben, de holnap már elseje lesz, megkapod reggel a fizetésedet. Reggel már annyi pénzed lesz, mint a rög. Igen ám reggel, de hol van még a reggel? Minden órádnak leszakaszd virágját, Jankó! De nagy szamár is volnál, ha ma száraz-kenyér vacsorával feküdnél le, mikor az a most érkezett akta, az ötven forintossal úgyis csak reggel lesz a sorrend szerint beiktatva. Hiszen majd bepótolhatod holnap.

»Hess, apró kis ördögök!«

De a lánykák is előugrottak a nagy bankó két széléről és éppen olyan csábítóan kezdtek mosolyogni rá, mint a Bugyi Erzsi, a kasszírnő az »Arany mécses«-ből, vagy mint a Majka Panni. Még ott nyomban táncra is kerekedtek előtte, az a baloldali ledobta a válláról a búzakévét, s kacéran évelődve dugta be a két tenyere két nagy-ujját a füleibe, hogy a Jankónak szamárfüleket mutogasson, míg az a szép kékes teste ritmikusan ringott a csípőin:

»Ekkora szamár vagy, Jankó!«

De már ekkora szamár mégsem akart lenni a Jankó, s mikor elütötte a hivatalos idő utolsó negyedét is a toronyóra, bezárta a még beiktatandó aktákat a fiókjába, de az ötven forintos bankót kihúzta a legalsó ügycsomóból és egyenesen a piac felé ment, ahol a »Biká«-ban már szólt akkor a muzsika.

»Hiszen holnap fizetést kapunk. Igen, fizetést kapunk. Elvettem a pénzt, hogy a fiókból ki ne lopják, ha feltörnék. Mert mi lehetetlenség van abban, miért ne törhetnék fel? Holnap visszateszem. Ezt, vagy mást. Ha ez se mindegy, akkor semmi se mindegy.«

S ezzel benyitott a »Biká«-ba, leült egy hófehér terítékű asztalhoz és mosolygott.

Azon mosolygott, hogy az elsejét közelebb húzta egy nappal.

Hiszen az egészben csakis erről van szó.

- Hej, pincér, hozzon valami jobbfajta bort!

*

A Kalanda-ügyben a végtárgyalásra sokan gyűltek össze; tanúk, vádlott, s kíváncsi nép, az egykori mecénásokból is nehányan.

Az elnök kikérdezte a vádlott életkorát, vallását, volt-e már büntetve, stb. Azután így szólt:

- Ön bankóhamisítással van vádolva.

A szegény Kalanda gyerek bűnbánóan horgasztotta le a fejét.

- Feleljen. Ösmerje be. Hiába is tagadná. A corpus delicti itt van! Ön rajzolta ezen...

Sietve tolta le az iratról a spárga-hurkot, hogy a hamis ötvenest elővegye, de mekkora nagy lett az elnök és az egész törvényszék álmélkodása, mikor az ötvenes helyett öt darab tízforintos banknóta hullott ki az ügycsomóból.

- Mirákulum! - kiáltá a védőügyvéd.

A bírák összenéztek. Még ilyen eset sohase történt.

Kalandát természetesen fölmentették s a mecénások mosolyogva mondogatták:

- Mégse volt hasztalan fáradság. Mégiscsak tud a lurkó festeni.

Már Szontagh Pál őexcellenciája úgy nevezte el a skízt, hogy »közéletünk kimagasló alakja«. S ez a mondása megmarad még akkor is, mikor már senki sem fogja tudni, hogy ő létezett és hogy valóságos belső titkos tanácsos volt. A skíz még akkor is létezni fog és uralkodik közéletünk egén.

A nemes vármegyét, a nagy, hatalmas bástyát is veszély környékezi, már csak az imádság tartja, de a skíz dönthetetlenül áll - éppen a vármegyékben, mintha ő lenne a főispán, a »huszonegyes« a viceispán, a pagát pedig az autonómia, amelyet folyton menteni kell, hogy valahogy el ne üssék.

A nemes kompánia most is együtt van. A hatalmasok. Színhely a méltóságos főispán úr szobája. Hogy melyik megyében? Én istenem, akármelyikben.

Az ember látja, hogy nappal van, mert gyertyák nem égnek az asztalon, meglehet, hogy délelőtt van, de ezt bizonyosra állítani nagy violencia lenne. Ami a történelmi időt illeti, az ember a Tisza előtti időkre tenné, mert ott áll a piciny asztalkán öblös tartóban a szűzdohány (hogy szűz a dohány, arra meg is esküszöm). Holott a Tisza-rezsim már tiltja a szűzdohányt. Tehát Tisza előtti volna a dolog, ha a főispáni titkár, aki pedig éppen most dobja oda az utolsó kártyát, nem volna Tisza alatti species. Így azonban anakronizmus fordul elő, amit azonban szintén nem mernék egészen a festő hibájának tulajdonítani, mert a szűzdohányban alighanem őméltósága a ludas.

Hanem hogy a szűzdohány és a főispáni titkár egyugyanazon időben lehetetlenség, az semmi. Nagyobb csodákat is mívelt már ennél a vármegye.

A kép jó, nagyon jó; méltó megörökítése a nagy eseménynek, mely olyan derült hangulatba hozta a társaságot, s mely sokkal több érdeklődést fog kelteni holnap mindenfelé, mint a legközelebbi belügyminiszteri rendelet.

A gibicet, az árvaszéki elnök urat szinte a nevetőgörcs fogja el. »Soha ilyet!« - kiáltja hahotázva, finom selyemkeszkenőjével törli a homlokát.

Őméltóságának a főispán úrnak orráról leesett a cvikker a nagy kacajtól s kezét felemelve dől hátra:

- No, ezt nem adom száz forintért!

A titkár is mosolyog, de hogyisne, hogyisne! Hiszen régen áll a világ, de ilyesmi még elő nem fordult... hehehe...

A megrökönyödött plébános úr, akin megesett a nagy baj, - (tetszik a hajdúnak, a kujonnak, hogy nem a vármegye urain történt csúfság, hanem a kléruson) - még mindig megriadva beszéli el a szolgabírónak az óriási szerencsétlenséget, hogy történt, mint történt, olyan elszontyolodott, rémült arccal, mintha valami hajótörést mesélne. A szolgabíró jó ember, csupa tisztességből a szent ember iránt, türtőzteti magát, komolyan hallgatja, pedig tudom, ő is nevethetnék.

Hát úgy történt, hogy a főtisztelendő úr megolvasta a kiosztott kártyákat és azt látta, hogy neki csak tizenegy jutott, minélfogva a szabályok szerint (s ezek rideg szabályok, nem olyanok, mint a megyei szabályrendeletek) semmis a játék. Gondolja tehát magában, hogy majd csinálok én most egy tréfát s mégegyszer megolvassa a kártyáit, bizony most is csak tizenegy tizenkettő helyett; hát jól van, egyszerre pózba helyezi magát, és kikiáltja a legnagyobb szót:

- Tizenkét tarokk, solo, tout les trois, pagát ultimo.

A főispán, akinél a skíz van, csodálkozva néz rá, siet hirtelen közbevágni:

- Kontra a tout les trois-nak!

A fiatal titkárnál bujkál a pagát.

- Kontra az ultimonak! - ordítja.

A szolgabírónál pedig kilenc tarokk legelész egy sorban, mire ő is rázendíti:

- Kontra a játéknak.

A tisztelendő úr csak mosolyog, mosolyog. No, csak acsarkodjatok, majd a végén én nevetek; hiszen jól tudja ő, hogy áll a dolog, nincs őneki se pagátja, se skízje, se tizenkét tarokkja, - hanem van tizenegy kártyája, ami elveszi a játék érvényét. Micsoda kapitális vicc lesz ebből a végén, hogy fognak bosszankodni a partnerek, amikor a képzelt »nagy fogás« lezsugorodik az osztó hibájának. Furfangos arccal mennydörgi tehát vissza:

- Rekontra mindennek!

S ezzel nagy komolyan kezdi kiadogatni a kártyákat s amint tapogatja, nyomogatja egyiket a másik után, egyszerre csak (hogy el nem ájul az ember egy ilyen szituációban!) kimorzsolja bütykös ujjaival a ragadós kártyákból - a tizenkettediket. Oda volt tapadva az átkozott a coeur dámához.

Megfagyott a vér a szegény plébánosban, mert nemcsak, hogy sok pénzbe kerül, de a szégyen, az örökös nagy szégyen... Csak az incselkedő ördög merhet ilyet tenni az Úr szolgájával.

- Hahaha, hahaha!

- No, ilyen csak egyetlenegyszer történt - mondja a boldog főispán extázisban. - Az is az én jelenlétemben, képviselő koromban, fent a klubban Móricz Pállal. Hanem most már add ide, János, azokat a kvaterkákat. Erre csakugyan inni kell egyet!