163. ábra. Kálmán püspök kardja.
MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI EMLÉKEI AZ 1896. ÉVI EZREDÉVES ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁSON
A magyar állami és hadi élet legfényesebb időszaka NAGY LAJOS és HUNYADI MÁTYÁS királyok uralkodásának ideje, kik a magyar birodalom határait hadvezéri talentumuk erejével egyrészről Oroszország, más részt pedig az Adria távoli partjáig kiterjesztették.
Már RÓBERT KÁROLY kezdi meg a magyar hadügy újjászervezését. Alatta képződik ki a portai katonaság és a banderális hadsereg. Valamint ő az, a ki első sorban helyez kiváló súlyt a városokra is honvédelmi szempontból. Így például a kolozsváriakat 1316-ban adott szabadalom-levelükben, falaik jókarban tartásán kívül, minden hatvan porta után egy teljesen vértezett harczos kiállítására kötelezte.
A hadviselés módját és a fegyverzetet a nyugati lovagszokások immár teljesen uralják. De csak még mindig az udvar és előkelőségek körében. A régi módra íjjal és szablyával fegyverzett gyalogság és könnyű lovasság még mindig legalább is fele részét képezi a magyar seregeknek. Erre nézve leghitelesebb adatokat nyujtanak nekünk MÁRK által a XIV. században írt s képekkel is diszített úgynevezett bécsi képes krónika képei. Ennek első lapján (l. fennebb a 90. lapon a 111. ábrát) van ábrázolva trónján ülve maga Nagy Lajos király és trónja körül, egyik oldalt nyugati módra vértezett lovagjai, másik oldalt pedig a magyar köznemes harczosok egy csapata íjjal és szablyákkal felfegyverkezve látható.
E műnek általában számos képe rendkívül tanulságos reánk nézve, a XIV. század harczi viseletét illetőleg. A régi magyar vezéreket s a honfoglalás eseményeit ábrázolva, mindig a régi magyar közharczosi viseletet festi, míg a lovagvilág eseményeinek ábrázolásánál korának lovagi öltözetéről és fegyvereiről ad a legkisebb részletekre kiterjedő hű képet. Így például, hogy csak egyet említsünk, a 137-ik lapon, a képen, melyen Róbert Károly király páros harcza van feltüntetve OMODEI MÁTÉ nádorral Kassal mellett, a király és a nádor csaknem teljesen hasonló öltözetet viselnek. A király egész testét sodronypánczél fedi, mely fölé piros fegyver-kabát van öltve, ujjak nélkül, rajta az ország czímerét képező arany kettős kereszt kihímezve. Fején üstsisakot visel, tetején sisakoromdísz gyanánt az Anjouk czímeralakjával s királyi rangja jeléül, könnyű arany nyitott liliomvégű koronával. A kor szokott, rendkívül magas nyergében ül, melybe még bele is van csatolva s míg egyik kezében az ország s az Anjouk czímerével ékített tárcsa pajzszsal védi magát, jobbjával előre szegezett gerelyét a pajzs kivágásába támasztva, rohan előre.
A fegyvernemeket illetőleg tudjuk, hogy a nehéz vértezetű királyi lovas-dandárokon kívül a főurak bandériumainak egy része könnyű lovas volt. Ezeken kívül kiváló szerepük volt az íjászoknak. Ez alatt nem a könnyű lovasság fegyverét, a kézíjat, hanem a nehéz számszeríjat kell értenünk. 1355-ben ALBERT herczeg segítséget kérvén az ellene fellázadt sváb urak ellen Lajos királytól, ez LACZKFI PÁL vezérlete alatt négyszáz íjászt küldött Svábországba, kik Tulna városa mellett augusztus 11-én háromszáz sváb urat nyilaztak le. Megérthetjük ügyességüket, ha tudjuk, hogy e mesterséget a mi íjászaink az akkoron világhírű angol íjászoktól tanulták el. A híres fejér zsoldos kompánia volt ez, mely felerészben angolok- és felerészben magyarokból állott. Főkapitánya az angol MORTIMER HUGÓ, másodkapitánya pedig a regeszerű hős TOLDI MIKLÓS volt, kik a háborús évek lezajlása után Brassó vidékén újonnan épült Törcs fellegvárában helyeztettek el.
A könnyű kézíjasok voltak a tulajdonképeni íjászok (a jászok) és a nehezebb, épen említettem kompánia, a ballistáriusok, később elferdített kiejtéssel a philisteusok. 1322-ben még Károly alatt, a krónikák leírása szerint, a kunok a kézi íjakkal egészen az ősrégi magyar módra harczoltak.
A fegyverzet és harczmód többi részleteit illetőleg, a XIV. században élt szemtanuk értesítéseit bírjuk PÉTER königsaali apátban és az olasz MATTEO VILLANI-ban. Ezek szerint a magyar nemzeti hadak túlnyomó részének hadi öltözete bőrből (di cordovano) készült és többszörös volt. Az alsó ruha puha, jó zsíros irhákból állott, erre a második, sőt néha több rövid bőr (pellicum) «mentét» öltöttek, mely szorosan a testhez simult és izmaikat feszítette. Sisakokat is bőrből viseltek, mely az olaszországi hadjáratok alatt szalonnával befent s így a levegő behatásától megóvott arczukat egészen nem födte el. Szemökre nagy szükségök volt, lévén ügyes nyilazók, ebbe helyezték minden reménységöket. Támadó fegyverök tehát az íj volt, melyet lóhátról előre, hátra hajolva biztosan kezeltek. Ehhez a nyiltartó puzdra tartozott; védelmül pedig hosszú kardot viseltek oldalukon. A csatában kerülték a sváb (német) vitézi harczot, hanem tíz-tizenüt emberből álló csapatokban, nyillövő távolságban megközelítették az ellenséget és kilőtték reá nyilaikat, melyek a vértezett vitéz népben ugyan kevésbbé, de a lovakban és gyalogságban sok kárt okoztak. Ha megfutott az ellenség, üldözték; ha azonban első támadásuknak kivánt sikere nem lett, ők futottak széjjel, hogy aztán (jeladás végett pudráikat veregetvén) ismét összeverődjenek, újra meg újra az ellenségre támadjanak, melynek zaklatásában nagy mesterek voltak. A halálmegvetésből eredt merészség tette a magyarságot félelmessé – mondja PÉTER apát. A magyarok lovai – úgymond olasz tudósítónk – kicsinyek, de ép oly kitartók, mint lovasaik, kik lovaik nyakára és szügyére főtt bőrből vagy vaslemezből vértet kötnek. Minden lovas két lóval rendelkezik. Hadjáratokban kicsiny kétkerekű kocsikat is visznek magukkal, leginkább a nyert zsákmány hazaszállítására. A lovak ép úgy nem finnyásak, mint gazdáik. Ha lakatlan vidéken táborozik a had, ember és ló a szabad ég alatt sátor nélkül tanyáz.
A katona is kevéssel megelégszik. Szokásban van ott, hogy a húst megsózva, nagy üstökben puhára megfőzik és kiszedvén belőle a csontot, kemenczében vagy a levegőn megszárítják, aztán lisztté, porrá törik. Ha tehát úgy esik, hogy a seregnek pusztán kell táboroznia, hol nem kap eleséget, a katonák bográcsokban vizet forralnak s e conservből, melyből egy kis zacskóval van minden lovasnál, a hadnagy pedig nagy mennyiségben hordat a sereg után, egy marékkal belevetnek a forró vízbe. Ha e húsliszt felduzzadt, egy-két marékkal tesznek valamely más edénybe szárazat, az egészet egy gombóczczá gyúrják, mely ehető kenyérrel vagy kenyér nélkül is igen tápláló.
Magáról a nagy királyról tudjuk, hogy mint igazi hős vett részt a harczokban, s egykorú feljegyzés örökíti meg, hogy a csatába rohanó hadait rendszerint e szavakkal budította: «Éljen Magyarország!»
NAGY LAJOS uralkodása alatt jelenik meg először mint sötét felhő a törökség az ország határain. 1363-ban a mai Bulgáriában fekvő Maricza partján mérik először össze kardjaikat a magyarok és törökök.
Zsidmond tovább fejleszteni igyekezett hadügyi viszonyainkat, főleg nyugati szellemben az akkori német hadi szokásokhoz és fölszereléshez mérten.
1427-ben megalkotja hires katonai szabályzatát, melyben a hadi ügyek minden ágára kiterjeszkedik.
Elrendeli, hogy a nemesek ezentúl birtokaik arányában nemcsak lovasokat, hanem számszeríjasokat is tartozzanak állítani.
Hogy csapatait erősítse, ő is nem ritkán idegen zsoldosokat, így 1428-ban olasz lövészeket fogadott föl, a kiknek a török ellen igen jó hasznát vette.
Hogy külön lándzsás csapatai is voltak, onnan tudjuk, hogy 1427. október 7-én kelt oklevelében KISASSZONYFALVI LÁSZLÓT, tíz lándzsásnak a királyi lándzsások zászlója alá való azonnali beküldésére utasítja.
1435-ben pedig egy ily lándzsás és egy számszeríjas fizetését egy arany forintban szabja meg.
ZSIGMOND mindent elkövet, hogy magyar főurait igazi lovagokká nevelje. Ő, a ki mint német császár is sokat járt Augsburgba és Nürnbergbe s általában külföldön, miután mint ilyen európai politikát űzve, legtöbb európai udvarral összeköttetésben állott, diplomatiai kiküldetésekkel előszeretettel bíz meg magyar urakat, kik az olasz, franczia és angol udvaroknál gyakran megfordulnak követségben.
A tornák, a harczi ügyesség fejlesztő iskolái, olyanok, mint a mai vívóiskolák és hadgyakorlatok együttvéve, RÓBERT KÁROLY és NAGY LAJOS alatt egyiránt dívtak hazánkban. ZSIGMOND meg épen nagy súlyt fektetett reá s azokon Constanzban, Nürnbergben vagy Budán mindig előszeretettel szerepeltette vitéz magyar lovagjait. Szolgálataikért és hősiességükért aztán a lovagvilág divatjaként kitünteti őket lovaggáütés és aranysarkantyú adományozása, valamint azáltal is, hogy hazánkban ő adományoz először a nemes vitézeknek czímereket, melyeket pajzsaikra tűzhetnek. Az első és így legrégibb, ilyen czímer – mint fönnebb (a 90. lapon) már említve volt – a TÉTÉNYIEKÉ, a KAPY-család őseié, melyet 1405-ben adományozott. 1408-ban pedig megalapítja a sárkányrendet (v. ö. a 95– 96. lapon a rend alapító-levelének szövegét), mely már rendjelszerű kitüntetés s a melyet számos magyar főúr is bírt.
Jó Fülöp burgundi herczeg főlovászmestere, DE LA BROCQUIÈRE BERTRANDON, 1433-ban Zsigmond udvarában Budán járván, egy ott tartott tornát ír le, elmondván, hogy a kecsesen öltözött tornászok nemzeti szokás szerint, apró fürge lovakon, alacsony, könnyű nyergekkel és kurta lándzsákkal jelentek meg a porondon. A nyertes az volt, a ki legbiztosabban tudott a lándzsalökések daczára nyergében megülni. A jutalom egy arany lovaglóostor volt.
Érdekes, hogy a sok jó és szép fegyver, a melyre szükség volt, legnagyobbrészt az országban készült. Kitünő fegyverkovácsok és kardcsiszárok voltak nálunk már a XIV. században Budán és Szentfalván, Nagy-Szebenben és Brassóban. A Hippolit-Codexből pedig értesülünk, hogy a XV. század második felében a különben tüzérségéről már akkor hires olaszföldi Ferrarába az új szerkezetű tűzköves puskákat Miskolczon gyártva szállítják.
A magyar hadi történelem legfényesebb tényei, leglélekemelőbb harczi jelenetei mégis váraink falai között folytak le. A világtörténelem összevéve alig mutatja fel annyi példáját a halált megvető ostromnak, az önfeláldozó hősi védelemnek, mint a mennyiről a magyar történelem emlékezik.
Innen van, hogy Szigetvár, Drégely, Eger és Buda nevének említésénél még ma is minden magyar szív feldobog.
Helyén valónak tartjuk itt rövid összefoglaló áttekintést nyujtani régi várainkról és őseink nevezetesebb hadműveleteiről.
A honfoglaló magyarok a mai Magyarország területén már számos várat találtak, a melyeket azután elfoglalva, saját technikájuk szerint átalakítva, ők is használatba vettek.
ANONYMUS szerint ilyenek voltak a következők: Ung, Zemplén, Bihar, Szatmár, Diósgyőr, Poroszló, Csömör, Nógrád, Nyitra, Várad (nem N.-Várad), Sempte, Galgócz, Trencsén, Bolondócz, Bán, Keve, Orsova, Vasvár, Belland, Borsova, Szamosujvár, Zágráb, Pozsega, Valkovár (Vukovár), Veszprém, Barany, Alpár, Horom.
A honfoglalás alatt és közvetlen utána: Himes-udvar, Komárom, Borsod, Szabolcs, Sárvár (Tasvára), Pata, Bors (Borsu), Csongrád, Zólyom és Szekcsőt építették. Már a vezérek korában épült: Csanád, Csákvár, Pest és Poroszló.
Hogy honfoglaló őseink az erődítésekhez és az ostromokhoz is értettek, több adatból tudjuk.
Kiew várát ostrom alá véve, lábtókat állítottak annak falaihoz.
924-ben Páviát és Cambrayt gyujtották föl tüzes nyilakkal. Augsburg 955-iki ostromához, Guardanus szerint, a magyarok különféle ostromló szerszámokat vittek magukkal, melyek kezelésében és készítésében nagy mesterek voltak. Később, 1052-ben, III. Henrik hadjáratának leírásánál nyerünk először értesítést Pozsony városáról, melynek erődeit a németek gépekkel ostromolják.
ABA SÁMUEL 1044-ben, mikor III. Henrik elől a Rába mögé vonult, a folyó védelmére hajító- és egyéb gépeket rendlt. Nándorfehérvár ostrománál SALAMON nyolcz fatornyon, ugyanannyi faltörőn kívül egyéb gépeket is használt. HERZFELDI LAMBERTUS, hat igen erős magyar várról tesz említést, melyet SALAMON 1074-ben biztosítékul ad IV. Henriknek, azonban ezek neveit nem sorolja fel.
Régebben történészeinknél általában elterjedt vélemény volt, hogy hazánkban a tatárjárás előtt kőből épült várak nem voltak. Újabb adataink ellene mondanak ennek. Oly vidékeken, hol kő nem volt, természetesen az akkori rossz közlekedési viszonyok között kénytelenek voltak a földsánczokhoz és fatornyok készítéséhez fordulni. A hol azonban a kő bőviben volt, ott abból építettek. Így az óriási kiterjedésű zólyomi régibb vár teljesen kőből épült. SZENT ISTVÁN alatt még a székesegyházak és monostorok is erődszerűleg épültek, hogy a lakosság szükség esetén értékesebb holmijával annak falai közé menekülhessen. Így volt építve négy saroktoronynyal a székesfehérvári bazilika, a pécsi és esztergomi székesegyházak.
Midőn a tatárok 1241-ben betörtek Magyarországra s a királyi sereget Muhinál tönkre verve, Pest alá érkeztek, a pestiek lázasan kezdték kis városukat megerősíteni, sánczot hánytak, árkot ástak, vessző-sövényt fontak. De munkájok csak félig volt kész, mikor a tatárok már ott voltak. A magyarok, németek kilőtték nyilaikat, követ dobáltak reájok, számszeríjjal és gépekkel, de mind hasztalan, harmadnapra bevették a várost és mindenkit lemészároltak. Hasonló sors érte Váradot, melynek székesegyháza várat képezett, árokkal és fallal körülvéve s fatornyokkal ellátva. A magasabb szikla- és jobban erősített, kőből épült várak azonban mentek maradtak. Így menekült Pozsony, Trencsén, Nyitra, Komárom és Esztergom fellegvára.
A tatárdúlás tanulságain okulva, csakhamar számos új és erős vár keletkezik. Így a turóczi, a visegrádi, a szigligeti, a zágrábi és végül a budai.
Árpádkori váraink közül csak a visegrádi és tornai várból maradtak fenn régi részletek, melyek annak építési módját és beosztási rendszerét feltüntetik.
A tornai vár például már 1279-ben állott, s beosztását illetőleg alsó és belső várból, valamint a fellegvárból, illetőleg donjonból (őrtorony) állott.
NAGY LAJOS alatt a hadi viszonyok általános föllendülésével a várépítés és hadi technika is nagy haladást tett. 1346-ban Zára ostrománál Lajos király tizenegy kőhajító gépet rendelt ki Zárából a favár alá, s azokat kétezer magyar lovas és nyolcszáz zárai gyalogos őrizete alatt éjjel-nappal míveltette.
Általában olaszországi győzelmes hadjáratai, melyekben számos várat és várost vettek be, a magyarok fényesen tanuskodnak arról, hogy ahhoz, miszerint az akkori hadi technika minden vívmányával megerősített olasz várakat bevegyék, megfelelő ostromgépekkel és eszközökkel kelletett ellátva lenniök.
ZSIGMOND király kiváló súlyt helyezett különösen a városok megerősítésére. Így tudjuk, hogy Eperjest falakkal és árkokkal vétette körül s budai királyi várában is több bástyát és tornyot építtetett.
Pozsony városáról tudjuk, hogy már a XIV. században bőven el volt látva mindenféle lőszerekkel és egy gazdagon fölszerelt «PÜXENHOF»-nak nevezett fegyvertárral bírt.
E korból fegyverzeti emlékünk, fájdalom, nagyon gyéren maradt reánk, mindamellett a kor hadi viseletéről világos képet tudunk magunknak alkotni, már csak a bécsi képes krónika említett képei s fenmaradt lovaspecséteink alapján is. A legérdekesebb ezek között LÁSZLÓ apuliai herczeg s Magyarország nádorának 1396-ból való pecsétjein látható lovas képe, melyet kiállításunkon nagyított másolatban mutattunk be.
Ez alakban NAGY LAJOS király egyik leghívebb hős hadvezérét látjuk teljesen korhű öltözetben. László oppelni herczeg nemcsak minden hadjáratában követte a nagy királyt, de legkényesebb diplomatikai megbizatásaiban ő járt el. Így például, mikor a lengyelek anyja kormányát nem akarták tűrni, László herczeget küldte oda kormányzónak. A lengyelek azonban őt sem tűrvén meg maguk között, csakhamar visszahivatott. Nagy része volt benne, hogy Lajos leányát, Máriát, IV. Károly császár fia ZSIGMOND vegye el. Lajos halála után Hedvignek és Zsigmondnak tett nagy szolgálatokat lengyel ügyekben. E közben GARAI MIKLÓS nádorral ellenségeskedésbe keveredett. Lengyelországban a hires Csenstochovai klastromot ő építtette a pálosok számára, melynek templomába a boldogságos Szűznek egy igen drága képét helyeztette el. 1396-ban a lengyel király által csaknem minden birtokától megfosztatott.
Pecsétjén kora teljes lovagi díszében látjuk megjelenni, úgy a mint könnyebb harczjátékokhoz is fölvonulni szoktak. A lovat teljesen borítja a gazdag lecsüngő lepel, mely bizonyára a vasvértet is takarja. A leplet a ló első lapoczkái fölött és farán a herczeg czímere, háromszögű paizsba zárt egyfejű sas diszíti. A feltünő mély nyeregben ül a lovas teljes vértezetben, jobbjában egyenes olaszforma pallost és baljában czímerével ékített paizsát tartva, míg fejét, úgy látszik, a már csúcsosodni kezdő tetejű sisak födi, tetején sisakoromdísz gyanánt czímere repülő sasával. Jellemző, hogy a kard mellvértjére van lánczczal akasztva.
A kiválóbb emlékek közül első helyen említjük KÁLMÁN püspök kardját. (163. ábra.)
163. ábra. Kálmán püspök kardja.
Rövid, egyenes, hegye felé hirtelen keskenyedő pengével. A kard pengéjén aranynyal edzett föliratok teszik a kardot reánk nézve különösen becsessé. A penge mindkét oldalán egy négyszögű paizsba zárt kereszt, összefonódó szalagdiszítéssel, a melynek végén majuskula-betűkkel az egyik oldalon COLOMANVS EPS, a másikon REX HVNGARIE van beedzve. A mondatok végén egy-egy kereszt van bevésve. A vastagon aranyozott keresztvas sárkányt ábrázol. A markolat gombja két kissé domború köralakú lemezekből áll, a melyek vasból vastag aranyozással készültek. A markolatot narvaly (Xiphias) halnak orrcsontja képezi.
Kardunk fölirata teljesen zavarba hozta a régibb írókat, Kálmán királylyal tévesztvén össze az itt említett Kálmán püspököt, holott az nem más, mint RÓBERT KÁROLYNAK 1317– 75 körül élt természetes fia, a ki előbb váradi kanonok, 1337-től pedig élte végéig győri püspök volt, s kinek, mint tényleg királyfinak, valószinűleg hizelgésből véste be az olasz mester neve elé a Rex szót.
A markolat és keresztvas a XV. században készült.
A bécsi cs. és kir. udvari fegyvergyűjteményből kiállította Ő császári és apostoli királyi Felsége.
164. ábra. XIV. századi sisak. Wilczek gr. tulajdona.
A kor hadi fölszerelésében kiváló szerepet játszott sisakból négy különböző nagyérdekű typust sikerült egybegyűjteni. Az első (164. ábra) durván kalapált vaslemezekből van összeszögecselve. Egy körpántra tíz kúpszelet alakú vaslemez borul és ezeket fölül egy domborúan kalapált körlemez foglalja össze. A nyakvért három, ívalakúan kalapált vaslemezből áll, melyek a sisaksapkához vannak szögecselve. Az egy vaslemezből kalapált és csőralakban kifutó karajolt ellenző a homlokpánthoz négy vasszöggel van hozzászögecselve. Az egész sisak nagyon kezdetleges munka. Kiállította Wilczek János gr.
165. ábra. Fazéksisak. Esterházy hg. gyűjteményéből.
A másik, úgynevezett fazéksisak (165. ábra), hengeralakú felső szélével kissé behajló nehéz kovácsolt vasból készült. Tetőnyílását egymást keresztező széles két vaspánt fedi, melynek végei kívülről a sisakra lehajolva, oda vannak szögecselve.
A homlokon az orrvédőnek egy füles csavarral ellátott vaspánt van a sisakhoz szögecselve s hátul a nyakvértet csuklóvasból lógó három erős vasnyujtvány képezi, melyek közül a két szélső ívalakban fölfelé hajtott, a középső, mely a hátra függ le, lefelé hajtott. A sisak alsó részén a két átelleni oldalon páros lyuk van fúrva (valószinűleg az állszíjazat megerősítésére), melyek közül egy be van szögezve. Rendkívül ritka forma. Az egész sisakot még a reá borított sisaktakaró fedte, mely hátul a nyakon messze lebegett. A védelmen kívül ezen szövetlebbentyűknek a nyaktól való eltartása is volt feladata a hátul lelógó hajlított vasléczeknek. Azt hiszszük, nem tévedünk, ha azt gyanítjuk, hogy e lovag-szokás, mely utóbb a czímerekben is oly erőteljes kifejezésre jutott, a keresztes hadjáratok idejéből eredt, midőn a messze kelet forró égöve alatt a lovagok, hogy a hő hatását enyhítsék, vas-sisakjaikat az arabok példájára fehér lepellel takarták be. Kiállította Esterházy Pál hg.
166. ábra. Csöbörsisak. Wilczek gr. tulajdona.
A harmadik csöbörsisak (166. ábra), csiszolt vasból, melynek teteje tompa kúpalakú. Az egész sisak egy darabból van kovácsolva. Az arcz helye hossznégyszög-alakban van kivágva és széle körül apró lyukakkal áttörve, ezek közt 11 füles szög és homlokán egy kampós szög van a sisakba szögecselve. Mindezek arra szolgáltak, hogy az arcznyílás elé és a nyak körül sodronypánczél-részletek legyenek megerősíthetők. Kiállította Wilczek János gr.
167. ábra. Üstsisak. Szirmay Alfréd gr. tulajdona.
Végül a negyedik faj (167. ábra) az üstsisak (Topfhelm), magasra nyuló kúpos tetővel, a melynek homlok- és arczvédője élben kiszögellik. A sisak öt darab vaslemezből van gömbölyű fejű szegekkel összeszegecselve.
A hátsó koponyalemez félkörű élben kiszögellő arczvérttel van a fül tájékán függélyes vonalban összeszegecselve. A sisaktető három részből áll, egy hátsó kisebb kúprészletből, egy élben kihegyesedő homlokvértből és gömbalakú tetőrészletből. A homlokvért és arczvért, a szemnyílás által van elválasztva. Az arczvért jobb oldalán egy kereszt és ennek közei között két-két, összesen nyolcz lyuk van átütve s alatta egy kis fül van megerősítve. A sisak pontos vizsgálatából úgy látszik, hogy az nem tényleg használt harczi sisak, hanem vagy czímer- vagy halotti sisak, a minőt a középkorban a lovagok ravatalára szoktak volt tenni. Kiállította Szirmay Alfréd gr.
168. ábra. XIV. századi kard.
A kardok meglehetős kicsiny sorozatából ki kell emelnünk a Wilczek-féle kardot (168. ábra), mely pallosszerű, egyenes, kétélű, aczélból, egyenes keresztvassal, két kézre való markolattal és lapos markolat-gömbbel bír.
A penge mindkét oldalán hosszú vércsatorna van, a melyben dárda ellen rohanó két farkas van sárgarézből beverve, az egyik oldalon e passaui jegy fölött egy hat-küllős kör van beütve, a markolat fényezett diófából készült. A markolat-gömb két oldalán háromszögletű czímerpaizsok vannak ezüstből beverve, az egyik paizsban egy oroszlán, a másikban egy sas látható. A hüvely bőrrel bevont s végén vaslemezes csúsztatóval ellátott.
Bár csak másolatban volt kiállítva, de fölemlítésével tartozunk e korszak egyik érdekes emlékének, s ez OZORAI PIPO (SCOLARI FÜLÖP) szörényi bán és temesi főispán arczképe, melyet 169. ábránkban be is mutatunk. – Született 1362-ben és ZSIGMOND király alatt szerepelt.
169. ábra. Ozorai Pipo (Scolari Fülöp) arczképe.
Egész alak kétnyolczad jobbra s szétvetett lábakkal állva. Hullámos haja, szemöldöke, bajusza és szakála s szeme barna. Leeresztett kezében hegynélküli görbe kardját tartja. Teljesen vértbe van öltözve, mely alól czafrangos köntöse kilátszik. Bal mellvéde kerek s derekát öv szorítja. A háttért képező márvány-mezőny kerete ghirlandos pillér. Alól: «DOMINVS PHLIPPVS HISPANVS DE SCOLARIS RELATOR VICTORIE THEVCROR(VM)» felirat.
Balló Ede festőművész másolata, ANDREA DEL CASTAGNONAK a firenzei «Chiostro di Santa Appollonia»-ban levő freskója után. OZORAI PIPO olaszországi, florenczi eredetű volt s az ottani Scolari-családból származott. Ozorai András leányát vette nőül, vele kapván Ozora várát is, mely után azután Ozorainak neveztetett. Fia nem maradt, leányát Borbálát ENYINGI TÖRÖK IMRE vette nőül.
Ozorai Pipo Zsigmond bizalmas embere volt. Őt küldte 1413-ban vezérül a velenczeiek elleni hadjáratba, utóbb a sókamarák elnöke s a sárkányrend lovagja lett.
E korszak végén terjedvén el a tűzi lőfegyverek, különösen az ágyúk használata, mint e nemben legrégibbet, meg kell említenünk a XIV. század végéről származó kis taraczkot, melyet a fraknói vár régi fölszereléséből herczeg Esterházy Pál állított ki.
A kisebb fegyverek és fölszerelések közül a nyilcsúcsokból, lándzsavégekből és sarkantyúkból változatos sorozatot állítottak ki: Bartalos Gyula, Csoma József, Darnay Kálmán, Lichtneckert József és báró Nyáry Jenő, míg Szendrei János egy ritka formájú csatabárdot mutatott be.
A csúcsíves épület előcsarnokában voltak végül kiállítva a zólyomi ősvárnak, a «Pusztavár»-nak nagy modellje, melyet VAITZEK EDE készített, továbbá OLCHVÁRY ÖDÖN egybeállításában és RÓNAI HORVÁTH JENŐ szerkesztésben NAGY LAJOS király nápolyi hadjáratának térképei.