Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket se tartom szükségesnek megváltoztatni és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá. Az, aki a naplójában följegyezte e történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?

Az áll ebben a naplóban, hogy az úgynevezett zöldcsütörtökön két sárospataki diák állított be az olaszröszkei kocsmába körülbelül most nyolcvanöt éve. Vakációra mentek a szomszéd megyébe, Bornócra, és közvetlen ebéd után érkeztek az említett olaszröszkei kocsmába per pedes apostolorum. Akkor még a diákok nem voltak úgy elkényeztetve, mint most. A taneszközök közt első helyen a nádpálca szerepelt s a közlekedési eszközök közt a »gyű két lábam«. Hanem a diákok gyomra már akkor is mindig korgott, sőt még jobban, mint a mostaniaké. A méta nagy kövesztője volt az »etyepetyének«, ahogy az étvágyat hítták akkor magyarul. A két diák - szakállal, bajusszal ékeskedő mindenik - nagyon savanyú ábrázatot vágott a csibukozó kocsmárosnénak arra a kijelentésére, hogy semmi ennivaló nincs.

- Hja - mondá a kocsmáros, aki maga is értett a kulináros latinsághoz -, sero venientibus ossa. Jöttek volna az ifjú urak egy órával előbb. Olyan pörköltem volt, hogy a palatinus is kitörülte volna a tálat utána.

- Hát nem főzhetne valamit a néni hirtelenében? - kérdé az egyik diák, szelíden föltekintve az asszonyra.

Az nagy füstöt eresztett erre a csibukszárból, aztán így szólt jószívűen:

- Van egypár idei csirkém odakünn, ha bírnátok belőle fogni vagy leütni kettőt, kirántanám nektek.

No, már hogyne bírnának. A pataki diák még a kísértetet is elfogja (éppen ebben az esztendőben fogott egyet leveleki Molnár Pali), pedig annak teste sincs, a csirkének ellenben van teste. Ámbár még így is húsvét táján nagyon is csekély súlyú és terjedelmű.

Mindegy, a diákok kimentek az udvarra, s hajszát tartottak a csirkékre, melyek mindenféle ólak, lészák és ölfarakások közé szaladtak szét.

Az udvar közepén egyetlen jármű állott, könnyű lőcsös magyar szekérke bőrülésekkel. A lovak hámistrángja el volt csatolva, s fejük egész fülig bent veszett abban a lóvilágban igen népszerű toalett-darabban, amit közönségesen abrakostarisznyának neveznek, s ahonnan egyhangú ropogtatás zaja hallatszott ki.

A kocsiülésen egy szöszke, kék szemű, vézna fiúcska feküdt hanyatt, a napfényen sütkérezve. Balról egy mandulafát horzsolt a lőcs. A fa tele volt halvány rózsaszínű virággal, s egyet-egyet hullatott belőlük a fiúra, aki fölszedte őket, és azzal mulatta magát, hogy nézegette, szaggatta. A kocsis, aki a lovak körül sürgött, ismételten kérdé a fiútól:

- Nem száll le, Lajoska?

- Minek?

- Nem iszik egy kis bort?

- Nem.

Hanem a bajuszos pataki diákok akciója mégis felköltötte később érdeklődését. Hogyne? Hiszen már magában véve nagy pataki diákot látni se mindennapi spektákulum, hát még csirkefogási műveletnek közepette? Leszállt a kocsiról, s bámészan követte őket élénk, okos szemeivel, amint utána iramodtak a csirkehadnak, hogy valami szögletbe szorítsák őket, ahol elfoghatók, vagy hogy a botjaikkal leüssék, amennyiben épkézláb nem lehetne elfogni.

A vidám hancúrára többen összegyűltek az udvarra, a szomszédok átkukkantottak a kerítéseken, a csintalan fehérnép, az Ágnes meg a Panni kiszaladtak az edényelmosogatásból, különben is érdekelte őket a két szemrevaló úrfi. Ágnes ismerte is az egyiket, a »hitványabbat«. (Borzasztó nagy úr volt ám annak az apja.) Azonfelül benézett az udvarra a szolgabírói hajdú is, a Szabó Gyuri. Azt ugyan mindig itt a kocsma tájékán lehet találni. Erre hordja az ördög, aki a gégéjében lakik. Hanem most a viháncolásra, zajra botlott be. Kár is lett volna elmulasztani, mert nagy mulatság, hogy fogják az éhes diákok a csirkét. Hopp, megvan! Ejnye! Az átkozott portékák megint kisiklottak a kezük ügyéből. Lett ilyenkor nevetés. No hát, nem tudnak semmit a diákok. Nem is Kövy uramtól kell az effélét tanulni. Jobban tudja ezt a róka meg a görény.

Maga a kocsmáros is kijött, ő is nagy csibukszóval, mint a felesége, arcra is hasonlítottak, csak az volt a különbség, hogy az egyik szoknyában járt és a csípőjén tartotta az egyik kezét, a másikkal a pipaszárat fogta, a másik ellenben nadrágban járt, és az egyik kezével a pipaszárat fogta, a másikat pedig a nadrágellenzőben tartotta.

- Hohó! Vigyázzanak, domini, a botokkal, mert le találják ütni a feleségem kakasát, s abból aztán nagy baj lészen. Hopp, hopp. Napóleon! Szaladj, Napóleon!

Aminthogy a kergetett baromfiak között csakugyan ott lődörgött egy nagy bóbitás, testes, fácánszínű kakas, a hatalmas farkán fölkunkorodó egyik hosszú fehér tollán a következő nyomtatott betűs felirattal: »Vivat Napóleon Bonaparte.«

- Ott azt a fiatalt kell leütni, azt a sáfrányszínűt vagy azt a fehéret! - kiáltá a kocsmáros. - Ni, ott szalad az ólak felé.

De a két nagy diák nem bírt eredményre jutni, az eldobott husángok is célt tévesztettek, mire a kis diák kihúzta zsebéből a parittyaszíjat, követ tett bele, és meglóbázván azt a levegőben, hirtelen elereszté az egyik madzagot.

Süvített a kő, mint a nyíl, szállt, szállt, aztán csak egyet fordult a csirke a saját tengelye körül, és összeesett. Éppen a kis ostoba koponyáját találta összezúzni: legalább nem sántul meg, sem a konyhakés nem metszi a torkát, hanem kimúlik szép rögtöni halállal a csirkefaj elleni hadjáratban a csatatéren.

- Valde bene! - lelkesedett a kocsmáros. - Így csak az Isten tud lőni meg a Dőry úr. (Még akkor nem volt meg a makkfilkónak ez a mostani személyesítője, mert különben ismerte volna Tell urat a kocsmáros.)

A kis diák másik kövecskét emelt föl, s most már a fehér csirkét kommintotta meg vele, hogy azt is rögtön elhagyta a lelke.

- Kell-e még több? - kérdé némi színészi pózzal a kisfiú.

Nevetni lehetett volna ezen. A kevélységén. No, nézze meg az ember. Az a csöpp nebuló hogy kineveti ezeket a nagydiákokat: kell-e még több?

Szerencsére nem is hallották, észre sem vették eddig. Mérhetetlen nagy úr a pataki jogász arra nézve, hogy egy donátista gyereket észrevegyen. Az oroszlán talán meglátja a hangyát a homokban a talpa alatt, de a pataki jurista nem látja meg a donátistát. Ami nem lehet, az nem lehet. Vannak rendkívüli távolságok stb.

Mindennek dacára a zömökebb pataki, a szőke, kerek fejű odalépett a fiúhoz, és vállon veregette.

- Ezt jól csináltad, barátja az erénynek! Nagyra nőj, öcsém!

Egyebet nem mondhatott neki, hanem ezt a keveset aztán legalább úgy megfogadta a kis nebuló, elannyira megnőtt, hogy a szeme-szája tátva maradt tőle a kerek koponyájúnak huszonöt-harminc év múlva, mikor ráemlékezett.

- Hogy hívják a gyereket? - kérdé aztán hanyagul, elmenve a kocsis mellett, aki kezdte már leszedni az abrakostarisznyákat.

- Kossuth Lajoskának - felelte a kocsis.

- Ügyes fiú - jegyzé meg a kerek fejű egyszerűen. (Először hallotta ezt a nevet, de nem utoljára.) - Diák, ugye?

- Az a.

- Hol?

- Újhelyen.

Az öregebbik pataki diák, különben finom, vézna testalkatú, szelíd, vékony arcú ifjú, ezalatt összeszedte az elesett állatokat, és vitte be nagy diadallal a kocsmárosnénak, de már útközben kikapta a kezéből az Ágnes leányzó:

- Adja ide, gróf úrfi, van egy kis forró vizem, mindjárt megkopasztom.

Nagy sürgés-forgás támadt a konyhában. Zsír sistergett, zsemlét reszeltek, tojást törtek, gyönyörű zenebona diákfüleknek, de a sors másképp akarta. A sors könyvében meg volt írva, hogy közbejöjjön valami. Hiszen kis dolog. Elég, ha a macska közbejön, ha megeszi a pecsenyét. A sors kezében a macska is elég hatalom ilyen esetben a rendes folyamatok kizökkentésére. De nem a macska jött közbe, hanem a főszolgabíró úr - akit pedig rendesen nagyobb és gonoszabb csínyekre tart készenlétben a gondviselés.

Volt pedig akkoriban a szolgabíró báró Dőry István uram, és abban a szent pillantásban, mikor a csirkét forrázták a kocsmai konyhán, ő künn ült a kastélya tornácán, és a bényei elöljárósággal beszélgetett. Zsombék Márton, az öregbíró, Koppantó Gábor és Szabó Mihály esküdtbeliek álltak vala hajadonfővel a színe előtt.

Ő maga különös alakú öreg emberke volt, akárcsak egy hegedű: nagy has, kis fej, száraz, vékony nyak. Nem is hinné az ember, hogy katonaviselt ember, pedig az volt, és sok tarka macska nyomhatta a lelkét. Nemcsak a mi császárunknál szolgált, a felséges Ferencnél, de egyebütt is. Tengereket, országokat bejárt, és sehol se hagyott jó hírnevet. Még a szerecsen vadak között is megfordult. A vén komornyik meséli, hogy egyszer a vademberek meg akarták enni. Ez igaz is lehet, mert már meg is kopasztották. (Haj nélkül került haza Olaszröszkére.) Hogy voltaképpen miért nem ették meg a vadak, nem lehet egészen tudni, de mindenesetre kár, hogy meg nem ették, mert akkor most nem volna itt a mi nyakunkon.

Szóval élt, és jól megszedte magát a nép zsírján. E percben ott ült az ámbituson, hallgatván a bényeieket, akik többi közt bejelentették, hogy a község borai eladattak. Ott jártak a besztercebányai borkereskedők, s megvették egyszerre az egész tízévi termést a helység pincéjéből. Tömör aranyokon az olvasztott aranyat. Most kellett eladni, mert most van ára a hegyaljai bornak. Az idén volt ugyanis szultánváltozás Konstantinápolyban. Hogy azt mondják, az új szultán házasodik, s mivelhogy - követem alássan - háromszáz feleséget szokott elvenni a parázna fajzatja, háromszáz lakodalom lészen, no, az bizony sok itallal jár.

- Bolond kend, Zsombék - veti oda nevetve a báró. - Hiszen a török nem iszik bort.

- Ne tessék neki hinni, kérem alássan.

- Aztán mennyit fizettek a borkereskedők?

- Kereken kétezer forintot.

- Kutykuruty! - kiáltott föl a főbíró (ez volt a szokott kifejezése, ha csodálkozott - mert az a bizonyos Dőry még a békáktól is lopott, ha egyebet nem, hát hangot.) - És hová tették azt a tömérdek pénzt?

- Otthon van, jó helyen.

- No - mordult föl a főbíró -, nem jobb lett volna bevinni a vármegye kasszájába, hogy ott a vasládában megőriztessék?

Koppantó Gergely felelt, őt döfte meg az öregbíró a könyökével.

- Hát csak azt gondoltuk, méltóságos uram, hogy amit egyszer a téns vármegye elnyel, azt sohase köpi ki többé.

- Hogy mer ilyet mondani a vármegyére? - förmedt rá a főbíró. - Kendtek könnyelműen jártak el. Jól tudhatnák, hogy Bénye tele van tolvajokkal. Kilopnák ott a bibliai öregasszony kifogyhatatlan korsójából az utolsó csepp olajat is. De volt annyi esze a vén szibillának, hogy nem Bényén tartotta a korsót. És a környék se jobb. Itt barangol Jánosik tizenketted magával, és mindenről tud. A múlt héten is azt üzeni be az erdőből a Dókus Antal komámnak, hogy adjon az emberének két oldal szalonnát, és küldje el számára az új csizmáját. Dókus elküldte a szalonnát, de a csizmára nézve bizonykodott, hogy nincsen új csizmája, mire visszaüzen Jánosik, hogy ővele ne bolondozzék a tekintetes úr, mert az új csizma ott van a hálószobájában a díványra téve. Aminthogy igaz is volt, délben hozta Újhelyről a bádog-levélszelencével együtt a levélhordó-cigány, és az inas odatette, anélkül, hogy szólt volna róla az urának. Hát ilyen viszonyok közt nem jó a pénzt otthon tartani.

- Jaj, nagyon őrizzük ám - mentegetőzött az öregbíró, megigazítván hátul hajában a fésűt -, éjjel-nappal strázsa van felállítva. Egy őr belül, egy őr kívül.

A többiek is mind bebizonyították, hogy strázsa vagyon kívül-belül, vasvillásan.

De a főbírónak ez se imponált. Ha ők győzték érvekkel, ő is győzte kifogásokkal.

- Mind nem ér az semmit, hallja kendtek, mert a strázsa is csak ember, rá lehet beszélni, le lehet itatni, hamis menyecske-személyekkel a szívét kivétetni, s ha egyszer a szívét kiveszik, a lelkiismerete is meginog.

Zsombék Márton uram mind csak mosolygott könnyedén és titokzatosan.

- Gondoskodva vagyon ezekről egyébiránt.

- Hogyhogy? - pattant fel Dőry István.

- Hm - felelte az öregbíró és körülnézett, hogy nem hallja-e valahol avatatlan emberi fül, s aztán ravaszul hunyorított a szemeivel. - Nem ott van ám a pénz, ahol őrzik, mert hát egészen másutt van.

E parasztfurfangon aztán elnevette magát a báró, és elbocsátá békén az elöljáróságot. Éppen a hajdú jött a porta felé, hát ővele állt szóba, minthogy nagy fecsegő és kíváncsi ember vala.

- No hát mi újság a faluban, fráter? Hol voltál? Mit láttál?

- Két diákot láttam a kocsmában, akik csirkét fogdosnak az udvaron.

- Csirkét? Csak nem nyersen eszik a csirkét?

- A kocsmárosné szabadította rá őket, kirántja nekik, mert éhesek, mint a farkasok. Pedig úri fiúk. Az egyik gróf is.

- Kutykuruty! - kiáltott föl élénken. - Nem tudod a neveiket?

- Nem én.

- No hát, szaladj el értük, és hozd ide őket ebédre.

Már bent úsztak a csirkék földi maradványai a forró zsírban, mely haragosan hányta a karikákat és pöfögött, mikor a hajdú megjött az úrfiakért, hogy a méltóságos Dőry báró tisztelteti, és szívesen látja ebédre. De hogy sietni kell, mert mindjárt tálalnak.

A diák könnyen kapacitálható az ilyenre. A nagy kanál - mégiscsak nagy kanál. Hajlandók voltak nekiindulni, de előbb a kocsmárossal akartak végezni, és nagy diplomáciával megkörnyékezték, hogy nem haragszik-e meg.

- Nevetséges - felelte a kocsmáros -, a bárónál jobb ebéd van. A jobb ebéd pedig többet ér a rosszabb ebédnél.

- Igen, de hát mivel tartozunk a csirkéért?

Haragosan felelt föl nekik:

- Aki nem eszik, nem fizet.

- De hiszen a csirke már meg van ölve, és az mégis kár.

Erre csakugyan zavarba jött Tóth György uram, még el is pirult, hogy kifognak rajta a diákok, aztán megsimogatta a hasát, és nem minden neheztelés nélkül mondá:

- Engem kicsibe vesznek az urak. Hát úgy nézek én ki, mint valami kákabélű szabó? Megeszem én, lelkem galambjaim, három-négy ebédet is napjában, hát a két csirkét is megeszem. Ergo nulla mentio fiat róluk, quia rögtön non sunt - csak előbb egy kis kovászos uborkát hozok fel magamnak hozzájuk.

Szép nyájas világ volt ez. Elaprózott fény. A diákok még a kocsmárosnétól is elbúcsúztak, aki elérzékenyült, mintha húszéves ismerősöket vesztene, és szívükre kötötte, hogy visszafelé is eljöjjenek - addig a másik raj csirke is megnő.

Akkor aztán megindultak a kastély felé, melynek veres fedele messziről kimosolygott a fák közül. Istenem, ezek a kastélyok is, de mások voltak akkor! Valami hadias kevélység ült a fehérre meszelt falakon. A kert kezdeténél óriási jegenyefák álltak glédában, az udvaron egy páva járkált, cipelve nagy grandezzával messze elérő szép tollazatának rettentő terhét. Minden olyan méltóságteljes volt. Az ünnepies csend, amelybe csak a fák zúgása vegyül. Ezeké a százados tölgyeké, amelyek felfogják künn az országúton ballagó parasztszekerek zörgését. Zizegnek, susognak, néha egy szélrohamban összeverődnek a gallyak, mert még kopaszak, s kip-kop, kip-kop, úgy rémlik, mintha messziről lépegetnének a Rákóczi kurucai.

Hej, ez a Zemplén, ez a Zemplén! Boldog annak minden röge. Azok a fölséges árnyékok járnak rajta. Azok nem múlnak el. Ott táboroznak a völgyekben, láthatatlan sátrak alatt. Nem az élőké ez a föld, még az övék most is. Az élők csak azért vannak, hogy a holtak intését várják. Minden bokor, minden talpalatnyi föld felkölti az emléküket. Egy paripa nyerít valahol. Hej, mi volt ez? Egy lábnyomot látsz valami elhagyatott pagonyban. Hej, nem-e valami sárga csizma taposta ezt? Szóval itt vannak, előlépnek a ködből, az erdő fái között elsuhannak, a forrásoknál megmutatkoznak. A mitológia is így népesítette be egykor erdeit, forrásait najádokkal, faunokkal, koboldokkal. A keresztény világosság száműzte őket. Üres lett a föld. Oh, jaj, milyen üres! De ezen a csöpp darabon helyreállt megint az ős pogány rend, csak nem csúf faunokkal, de pompás daliákkal. Itt élnek, járnak, suhognak, rohannak. Nem tudnak innen elmúlni. De ne is tudjanak. Mert ha ők egyszer elmúlnak, akkor az élők lesznek holtakká.

És ezek a kastélyok, ezek a kúriák! Vedd le a kalapodat, vándor utas, ha látod e régi kőrakásokat. Nem a gazda miatt, hisz a gazda esetleg nem sokat ér. Kártyázik, pipázik és böfög. Ez a gazda. De a ház! A ház a gazda nevén áll, de nem jelenti csak a gazdát. Nem a mai ember tuskuluma, aki megvette tegnap talán egy ügynök ajánlatára látatlanban, és holnap eladja megint, ha nyerhet rajta. A régi kúria nem egy embert jelentett, hanem embereket, akik azelőtt voltak, és embereket, akik ezután lesznek. E fészkekből kezdődnek és futnak össze azok a szálak, melyekből együtt a történelem lesz, a végzet titokzatos vetélőjével az idők szövőszékén.

Hiszen, persze esznek is ezekben a kúriákban. Nagyon kormosak a kémények. Sokat esznek. Tagadni nem lehet, hogy tömérdek izzadsága ment ki a parasztnak e nemesi kéményeken konyhafüst alakjában. A kémény nagy tolvaj. De nyájas a kapu. Vagy hogy éppen azért rabló a kémény, mert a kapu barátságos, hogy kinyílik mindenkinek. Hát még mikor nem a bejövőknek nyílik ki! Mikor a tárogató szólt, vagy a véres kardú vitéz végigszáguldott a porta előtt, a legszebb csikóra nyerget tettek, a nyeregbe beült a legdelibb családtag, megcsikordult a kapu a vén pántjai közt, kilépkedett a lovas, fehér kendőkkel integettek utána ősz hajú urak és matrónák, selyemcipős hajadon leányok, kicsike fiútestvérek, integettek, amíg csak láthatták, aztán vagy visszatért, vagy vissza nem tért. De az öreg kapu azért megint kinyílott, ha szólott a tárogató, - az pedig sokszor szólott. A fészekben megint megnőtt azalatt valaki...

A kerten keresztül vezette a diákokat a hajdú. Még üres, kopasz volt minden, csak egy-egy barackfa nyílott, és egypár fenyő mosolygott zöld pompában. A kertész a melegágyakban pepecselt, s egy spárgát kapart ki a földből, dicsekedvén a hajdúnak, hogy mekkora nagy, bizonyos fölényes mosollyal mutatta, mintha mondaná: látod, hogy parancsolok ennek a kutyának (a földnek), és hogy teszem bolonddá. Megtermi a saját akarata ellenére. Csak május végére kellene neki, és már most hozza áprilisban, mert kényszerítettem rá.

Ezek az úri kertek egyébiránt mind sablonok. Valósággal unalmasak és szomorúak. A boldogtalan növények száműzetési helyei. Az urak jobbágyoknak nézik a növényeket is, és velük is kezdik a kegyetlenkedést. Ahol a növény nem enged magán erőszakot, ott a földdel próbálják meg. A zsarnok leleményes, szívós, kitartó. Igazi idillikus öröm csak az erdőn van meg a parasztkertekben, ahol akkor nyílik a mályvarózsa, amikor neki tetszik, ahol anya a föld és nem szolgáló. Önként tárja ki az emlőit. A Böske vagy Panni belevet egypár szem violamagot, vagy beültet egy ág muskátlit, és ha akarja, meghozza, ha nem akarja, abbanmarad. De hát többnyire akarja. Hiszen jó. S van is aztán olyan illatja annak a saját kedvéből hozott muskátlinak, hogy még az unokája is megérzi, ha egyszer ráakad lepréselve a nagyanyja öreg imádságos könyvében. De mennyi nyomorúság a díszkertben, ahol túlságos melege van a fenyőnek, túlságos hidege a fikusznak. És mindenik boldogtalan és rabszolga. Elsatnyulva, búsan bólingatnak egymásra a citromfák és a szegény különféle egzotikus virágok, akiknek itt azt a pártát kell meghozniok s azt a színt, amit más föld gondolt ki, és más ég festett meg azelőtt.

Egy filagóriához értek. Hiszen filagória is van mindenütt. Egy kivágott fa meggyalult tönkje volt benne az asztalka. Az asztalkán egy gitár hevert, kék szalaggal megkötve.

Az egyik diák észrevette, és megkérdezte a hajdútól:

- Kisasszony is van a háznál?

- Igen, a Mariska baronesz.

- No, az jó - mondta a kerekfejű.

- Dehogy jó - felelte a másik -, ha kisasszony van és ha gitárja van, akkor bizonyosan stammbuchja is van, és ha egyszer stammbuchja van, akkor abba bizonyosan verseket kell belekomponálnunk, az pedig nem jó.

- Te mégis talentum vagy, János - nevetett a másik diák, a kerekfejű.

- Könnyű neked. Te értesz hozzá - felelte amaz bosszúsan. - De én inkább vágnék fát, mintsem verset faragjak. Különben te is megkeserülted a Rákóczi mennybemenetelével - tette hozzá, s vidám kacajban tört ki ő is. Kétnapi karcer nem tréfadolog!

Ugyanakkor föltűnt a vadgesztenyesornál maga az öreg báró, aki sietve jött fiatal vendégei elé, és már messziről nyújtotta a kezeit, mintha repülni próbálna feléjük.

- No szervusz! Hát illik az? - rikácsolá kordiálisan. - Hát magyar anya szült benneteket, vagy valami elvadult kecske ringatott? Hát nem tudjátok ti, kihez kell menni, ha valami faluba érkeztek? Ejnye, canis mater! No, hát kik vagytok, hát mik vagytok, mondjátok el röviden.

- Gróf Buttler János - mutatta be magát a nagyobbik, a véznább.

- Kutykuruty! No, derék. Ösmertem a megboldogult apádat. Hasonlított hozzád. Azaz, hogy te hasonlítasz hozzá. Azaz, hogy mindegy. Együtt voltunk vele Ursitznál a Ferenc császár kíséretében, midőn az békét ment kérni Napóleonhoz.

S elbeszélte, míg a tornácig értek, nagy sebesen az egész nevezetes esetet.

- Ah, és hogy tudnak tettetni ezek a királyok. Akinek az Isten koronát ád, észt is ád neki. Mert ez az Istennek is könnyebb. Egész a francia előőrsökig mentünk, egy ütött-kopott malomhoz, az volt a Napóleon főhadiszállása. Napóleon elébünk lépkedett, megölelte a császárunkat, s enyelegve mondá: »Íme, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta lakni kényszerít«, mire szelíden és udvariasan viszonzá a mi császárunk: »A bennök való mulatás mégis jobban sikerül önnek, sire, mintsem azért rám neheztelhetne.« Ezután ismét megölelték egymást, apád pedig hozzám hajolt, és fülembe súgta: »Mindig azt hittem, hogy a csizmadiaság a legcsúnyább mesterség, mert csirizzel kell benne dolgozni, de látom már, hogy tévedtem.« Így volt szóról szóra. Ilyen gunyoros ember volt az öreged - ohó, ni, hát te kinek a fia vagy? - fordult a másik diák felé.

- A Bernáthé Bornócról. Bernáth Zsigmond.

- Aha! - kacagott fel - te vagy az a híres pernahajder, aki felöltöztetted az úristent magyar kacabajkába. No, jó nagy fejet örököltél az apádtól. Azaz, hogy az övé is megvan külön. Egyébiránt a kerek koponyájúaké a jövő. Hát persze hazamégy vakációra?

- Szolgálatjára, bátyámuram.

- És a Jancsi öcsém is veled megy?

- Igenis, szintén a kedves szüleimnél tölti a húsvétot.

- De őneki a gyámja Patakon lakik, ugye?

- Igenis, a tekintetes Fáy István úr.

- És mikor akartok hazaérni?

- Még ma éjjel.

- No, abból ugyan semmi sem lesz. Hanem itt már csengettek. Hát most már csak menjünk egyenesen az ebédlőbe.

Az ebédlőben már ott vártak a hölgyek: Mariska baronesz meg a gouvernant, az akkori divat szerint öltözve, görögös frizurákkal: két lelógó és göndörített fürt kétfelől a halántékon, mint keret övezi az arcot. Csípőjük nincs az akkori hölgyeknek, se tökéletes derekuk. A derekuk majdnem a hónuk alatt végződik. Hanem hát az mégis szép, mert így viselik Párizsban, és mert mégiscsak női test van benne. Aztán kitalálja azt az okos ember, hogy mi van és hol van.

Az öreg úr sietett bemutatni a diákjait, mire a kisasszony félénken emelte föl nagy pilláktól árnyékolt szemét, aztán csakhamar lesütötte megint, megcsinálván az akkor szokásos piruettet a meghajlásnál. Hideg volt, mint egy jéghegy, de nem éppen csúnya. Az álla egy kicsit előre nyúlt, de gödrös volt, a homloka valahogy szögletekbe csucsorodott, hanem azért illett neki. A termetéről sem lehetett jó lelkiismeret szerint rosszat mondani. Míg ellenben az a szokása, hogy szüntelenül harapdálta az ajkait, határozottan érdekes volt, és az arabs paripákra emlékeztette az embert, amint a zabolát rágják a nyugtalan vérük ösztönzéséből.

- Madame Malipau - nevezte meg a báró a társalkodónét, aki veszedelmesen hasonlított a Csokonai Mihály Dorottyájához. (Lemásolva majd minden diák magánál hordta akkoriban ezt a versezetet.)

Még egy harmadik szoknya is suhogott a háttérben, amelyik a nyaktól egész a bokáig végig volt gombolva, s a főtisztelendő Szucsinka János helybeli plébános formás tagjait takarta. Csinos, kék szemű, fiatal papocska volt, pirospozsgás arccal, a toka némi körvonalaival. Borotvált ajkain finom gunyoros mosoly játszadozott. Inkább hasonlított egy francia udvari abbéhoz a királyság idejéből, mint egy magyar falusi paphoz.

- Ah, gróf Buttler - szólott a bemutatásnál meghajolva. - Régi, nevezetes família. Ha jól emlékszem, egy Buttler szúrta le Wallensteint.

- Bárcsak ne tette volna - szólt János gróf szomorú mosollyal -, azóta átok fekszik a Buttlerokon.

- No, de most már asztalhoz, gyerekek. János öcsém, ülj oda a lányom mellé. Te meg a paphoz telepedj, Zsiga fiú. Az majd eltart téged anekdotákkal.

Hatan ültek az asztalnál, de volt egy hetedik teríték is és egy karszék odatéve. Amint az urak letelepedtek, a hetedik teríték gazdája is kijött az asztal alól, és fölugrott a székére. Mind a két diák megborzongott. Egy csimpánz majom volt az, akit a gazda kalandos utazásaiból hozott haza Borneóból, és azóta kényeztette, szoktatta mindenféle emberi furcsaságokhoz. Mariska kisasszony felkelt, és egy asztalkendőt kötött a nyakára, mialatt hálásan pislogott rá a csimpánz.

- Várj még, Kipi, mert még forró neked... érted-e, forró még a leveske, Kipi.

Szép csengő hangja volt a baronesznek. A Kipi megértette, és elkezdte fújni az utálatos szájával, mancsaival sorba megfogdosta a kést, kanalat meg villát, melyek egyre lepotyogtak a földre. Madame Malipau tiszte volt az elejtetteket fölemelgetni. Ezért aztán, mikor a madame nem hallotta, monsieur Malipaunak hívták a szegény Kipit, amely ötletke egyébiránt a Mariska fejében termett, és általa kolportáltatott a röszkei úri világban.

A leves alatt elbeszélte az öreg báró, hogyan hozta el a csimpánzt Borneóból. A hús és a főzelék alatt áttért a hadi kalandjaira.

Csodálatos pikáns részletekkel tudta ezeket fűszerezni. A csimpánztörténetben is, mint mindenikben, egy-egy szerelmi epizód fordult elő. A legkülönbözőbb színű hölgyecskék, fehérek, feketék s kreolok bukkantak ki emlékezetéből, s ilyenkor egyszerre odaszól a baronesznek:

- Mariska fiam, eredj ki a szomszéd szobába!

Mariska fölkel, s lesütött szemekkel távozik, s csak percek múlva mer ismét bekukkanni.

- Szabad már bejönnöm, apuska?

Ha azonban valami vaskosabb hely következik, akkor a papot is kiküldi:

- Atyuska, maga is menjen ki a szomszéd szobába. De nehogy a kulcslyukon hallgatózzék!

Különben egész lelkéből katonaember volt. Az ebédlőt csupán hadidolgok díszítették, kardok, tőrök, puskák és buzogányok, az ebédlői képek is mind az ő ízlése szerint voltak összeállítva hadvezérekből. Ott lógott a falon Simonyi József óbester, a paszományos pitykés dolmányában, a híres magyar eredetű Sarlach Mihály, a legvitézebb tábornok az ármádiában, fehér rendjeles kabátjában, piros pufók arcával, Savoyai Eugen, a nyomott körtefejjel. Az ebédlőben szokásos csendélet-képekből csak egy volt, egy szépen festett nagy indájú tök Kupeczkytől. Tréfálódzott nagy szempislogások közt, hogy ez is katonai portré. De megsúgni csak a legbizalmasabb embereinek merte, hogy ez a Ferenc császár portréja.

De ha nagy fecsegő volt is a hajdani kapitány, nem feledkezett meg gazdai voltáról egy percre sem s míg a szája járt, addig a keze se pihent, egyre töltögette a finom hegyaljai borokat. Mintha égő parazsat inna az ember. Aztán a pirosra, ropogósra sült malacot is behozzák. Ez csak az igazi segítsége a bornak, hogy szinte azt látszik röfögni utólagosan: bort, bort, bort!

A gazda valaha maga is Patakon volt diák s emlékezett némi versezetekre, amelyek arra valók voltak, hogy az italfogyasztás emeléséhez hozzájáruljanak, hogy például Szent Pál apostol Rómába indula, és hogy egy bot volt a vállán s botja végén csutora - Fülöpöt is kínálja.

Ezzel a mulatságos nótával aztán mindig meg lehetett kínálni a szomszédot Fülöp helyett, és az rendesen meg is itta a Fülöp képviseletében.

A pap tréfás méltatlankodással csóválta a fejét:

- Ej, ej, domine illustrissime, nem jó a szenteket bántani...

- Nem a szenteket bántom én, hanem azt szeretném, hogy a vendégeim jól mulassanak, és el ne kerüljék máskor Dőry Istvánt.

Bernáth Zsiga biztosítá, hogy örökre feledhetetlen lesz előttük ez a szíves fogadtatás.

- Hát nem kerülitek el többé a házamat?

- Soha.

- Kezet rá, kölyök.

- Eljövünk, kedves bátyám.

- Mondjátok, hogy fusson ki a szemünk, ha el nem jövünk.

- Hát fusson ki - felelte Buttler János.

- Visszafelé is beszóltok?

- Hogyne szólnánk be.

- No, jól van hát. Nemes ember parolája nem a Kipi mancsa. (A csimpánz, aki szintén malacpecsenyét rágicsált, megmordult.) Ej no, Kipi, ne haragudj azért. Inkább elismerem, hogy gentleman vagy!

A bor megoldotta a nyelveket, a diákok is beszédesek lettek. Egyik anekdota követte a másikat. A báró kacagott, hogy a hasát fogta, és csak azt kérdezte aggodalmasan, megfogván az elbeszélő diák gombját:

- Hopp, megállj csak, nem kell a Mariskának kimenni?

- Nem, nem. Isten ments!

Ezen aztán elszomorodott egy kissé. Mintha kevésre becsülné az elmondandó történetet.

Az adomák mocsári virágok. A piszokból, mocsárból nőnek ki leginkább. A pataki diákadoma-kör legbővebben a Thugut kancellár sárospataki látogatásából termett. Mondják, hogy Károly főherceg azt az óhaját fejezte ki, szeretné meglátni a híres pataki diákokat, mikor végighajtat a városon. »Óhajtanám, ha ön intézkednék ez irányban.« Thugut báró restellte bevallani, hogy nincs annyi hatalma mindenhatósága mellett sem, hogy a diákokat kiállítsa, tehát furfanghoz nyúlt, rendeletet küldött Patakra, hogy mikor bevonul a városba a főherceggel, egy diák se merjen az utcán mutatkozni. Annak aztán az lett a következménye, hogy ott állt az utcákon az egész kollégium, még a beteg paniperdák is fölkeltek.

- Igaz-e, hogy a Marseillaise-t énekelték? - kérdé a tisztelendő úr.

- Hát bizony énekelték némelyek.

- És igaz-e, hogy Thugut betiltotta a diákoknak a Marseillaise-t?

- Az is igaz, de a diákok más szöveget komponáltak, minden értelem nélkül valót. De legalább nincs betiltva. És most azt éneklik széltében a dallam szerint.

- No, azt magam is szeretném hallani - mondá a főszolgabíró.

- Hát szívesen elénekeljük, ha parancsolja.

- Nem kell a Mariskát kiküldeni? Mi?

- Nem.

- Nos, akkor gyantázzatok előbb. Így ni. Most már halljuk!

Ezzel rágyújtott a két diák a következő zagyvalékra, és fújta olyan lelkesedéssel, hogy még a hajuk is szikrázott:

»Gyúrótábla, rézfazék,
Rántó lábas, vasreszelő
- Frau Mutter! Frau Mutter!
A kávé,
Krampampuli, limonádé,
Puncs, friss virsli,
Rántás, mártás, jó eledel.
...Véber Kádi, Matilda!
Jáger Lizi, tous les trois!
- Matilde! Matilde!
Patrontás
Aridone Simonide,
Brixit Mátyás,
Setzgetz Vencel,
Amzát húzta
Drei Matador...«

A csimpánz fürgén hegyezte füleit az asztal végén, madame Malipau szeme pedig könnybe lábadt a fönséges, szívet-lelket pezsdítő hangokra.

- Istenem - szólt -, de remek egy fordítás!

Mert az összehalászott szavak valóban nemcsak a dallamhoz simultak jól, hanem az eredeti francia szöveget is utánozzák.

Aridone Simonide... Istenem, milyen ütemek! Nem ront ezeken még a paródia se. Hogy lázad a vér. Egy elvadult óriás lelke rikoltoz. Még a csimpánzban is megmozdul valami, és sietve igyekszik valahogy ügyetlenül megszabadulni a nyakában levő asztalkendőtől, mintha ő is indulni készülne a Bastille-t lerontani.

A fiatal pap szemei csillognak, s valami természetfölötti erőnek engedve ül a zongorához (akkor még fortepianónak hívták), hogy eljátssza a Rouget de Lisle csodálatos dalát.

- Ilyet is csak egy katona tudhatott komponálni - hencegett az öreg báró. (S egyet pettyentett az ujjaival.) - Tudja, madame, mi volna ezután jó?

- A kávét méltóztatik parancsolni?

- Az ördög beszél a kávéról. Egy kis carmagnole kellene, az ebugatta... Ugyan el tudná-e járni, madame? - tette hozzá jóízűen kacagva, s magában dudorászta: »Veto asszonyság megígérte.«

Madame Malipau elvörösödött, és röstelkedve hagyta el az ebédlőt.

De lehetett is az öregre haragudni! Jó vidám csont volt, akiben különösen vegyültek el erények és hibák. Nem volt vele tisztában az ember, mint a Ferenc császár pénzével, hogy ezüstből van-e vagy rézből. Ravaszság, naivitás, kapzsiság, gavallérság, jóság, gonoszság, mind benne voltak, csak azt nem tudni, melyikből hány uncia. A pap, aki jól ismerte, mert mindennapos volt a háznál, ő tanítván zenére és egyéb szép ismeretekre a baroneszt, úgy jellemezte az öreget: »Két ember telne ki belőle, egy szent püspök és egy istentelen lator.«

A diákoknak nagyon tetszett, mert úgy látjuk, lakott benne egy harmadik ember is: egy vén bonvivan. Derekasan megmelegedtek a fiúk. Különösen Bernáth Zsiga, aki ebéd után még az úgynevezett kurizálásnak is nekiugrott. Odaült a Mariska baronesz mellé, és »disztrahálni« próbálta. Ámbár ez igen kínos mesterség volt Magyarországon minden időben. Se az akkori leány nem tudott hozzá, se a férfi. A leánynak, ha szép szeme volt, azokkal beszélt, lesütötte, meg fölemelte. Néha nevetett is, de csak úgy félszájjal, hogy a foga ne látszassék, mert a fogat nem illik mutogatni. A férfiembernek is csak két témája volt: az idő, meg »mit álmodott ma«? Azok a szellemes párbeszédek, melyek a regényekben előfordulnak, valótlanságok. Olyanok, mint a Rafael képein a fák, hogy olyan fák még sohasem voltak. A fiatalok keveset beszéltek (a leány aztán asszonykorában beszélte ki magát), s amit beszéltek, az is együgyűség volt. S e közt is nagy hallgatási pauzák tátongtak, melyeket egy-egy ilyen kérdés zavart meg:

»Mit gondol most, kisasszony?«

A kisasszony ilyenkor összerezzent.

»Találja ki.«

»Ah istenem, ha tudnám.«

A fiatalember a pamutot tartotta, amit a kisasszony gombolyított. A pamuttartás volt az első komoly mozdulat a »becsületes szándék« kapuja felé. Tartotta a pamutot és nézte a leányzót. Hiszen elég mulatságos volt az.

Ah istenem! Dehogyis fecsegtek ők annyit, mint most. Nem cserélték ki eszméiket, nem voltak nyíltan proklamált elveik. Kivált a leányoknak. E kis alamuszi portékák olyan ostobának tették magukat, olyan édes megennivaló csacsik voltak, mintha vizet se tudnának zavarni. Hanem azért mégis férjhez mentek.

Maga Dőry is arra tanította a leányát:

- Keveset beszélj, fiam, vagy semmit. Ha valamit elhallgatsz, amit el kellene mondani, azt még mindig elmondhatod, de ha valamit elmondasz, amit el kellett volna hallgatnod, azon többé nem segíthetsz.

A baronesz ma mégis kivételt tett, és beszélgetett a diákokkal. Különösen Buttler iránt látszott érdeklődni, akinek egész lényén valami melankolikus lágyság ömlött el.

- Ön, ugye, babonás?

- Miért gondolja?

- Mert azt mondta a tisztelendő úrnak, hogy átok ül a Buttlereken. Miért mondta ezt?

- Mert legenda van erről, és igaznak bizonyul. Családom tagjai mind nagyon szerencsétlenek voltak, még az ősök is azóta.

- Annál több ok, hogy ön nem lesz az.

János gróf szomorúan mosolygott. A baronesz kiigazította magát:

- Legalább valószínű.

- Miért? - kérdé ez szórakozottan.

- Mert ha sokáig esik az eső, valószínűbb, hogy derült nap következik.

- No, ebben van valami igaz.

- És tudja-e - fecsegte a leány -, hogy az ön őse a bűneiért egy bizonyos időre a purgatóriumba van kárhoztatva, ott bolyong és vezekel a szelleme. Ha egyszer ez a vezeklés véget ér, és megtisztul a lélek, a család is fölszabadul az átoktól.

- Ezt ön a tisztelendő úrtól tanulta - nevetett János gróf.

- Ön, úgy látszik, nem hisz a szellemekben.

- Isten tudja. Nem gondolkoztam erről. És maga hisz?

- Mindenesetre. És ha itt maradnak estére, megálljon csak, megidéztetem a maga ősét, vagy ha nem jöhetne, megkérdeztetem az asztal-szellemek által a dolgok mibenlétéről. Akkor aztán mindjárt tisztában leszünk, van-e ilyen átok, vagy nincs.

- No, azt szeretném én látni.

- Hát majd meglátja. De ahhoz az Izsépy-kisasszonyok kellenek.

- Hát azokat én hol vegyem?

- Két vénlány az, mind a kettő kiaszott múmia, de kitűnő médiumok. Fluidum van az ujjaikban. Ott laknak a sárga házban a templom mellett. Estefelé el szoktak jönni - ha valaki van nálunk.

Valósággal úgy van falun. Unatkoznak az emberek, és igen kíváncsiak. Mint a futótűz elterjed a hír, hogy Dőryéknél fiatalemberek vannak. Abban a szövegben indul a hír, hogy a Gyurka hajdú koncipiálta: »Az egyik gróf közülök.« Hát a másik? A másikat nem tudjuk. Itt van a latitude. A másik tehát nőhet. Mire a harmadik kúriához ér a hír, akkorra két fiatal gróf van Dőryéknél, de az ötödik kúriánál már herceg a másik.

No, ezt a két nagyurat csakugyan meg kell bírálni, kicsodák-micsodák, utána kell járni. A kíváncsiság is nagy rugó, de hát még az irigység. És az a vén gonosztevő az úton fogta el őket magának - vagyis a Mariskának. Ó, de nagy imposztor! Hogy nem ég ki a szemük: csodálatos. Hanem már ezt a parádét okvetlenül meg kell nézni.

Az olaszröszkei kúriák (volt vagy négy-öt) ennélfogva önteni kezdték uzsonnatájban a látogatókat. Urak, asszonyságok, fiatal leánykák, aggszűzek egymásnak adták a kilincset a Dőryék kastélyában. Eljöttek a Szirmay-leányok, de micsoda bolond szalmakalap volt a fejükön. Ott volt a szép özvegy menyecske, Majornokyné. (Itt süllyedjek el mindjárt, ha nem volt kifestve a szemöldöke.) A szomszéd faluból átkocsizott az Andrássyak tiszttartója a testvérével, egy öreg »kameráddal«, aki együtt szolgált volt Dőryvel, s tréfásan dicsekedett, hogy ő is láthatta volna Napóleont egynéhányszor, ha lett volna hátul szeme. De minek is számítsam, kik voltak valamennyien.

És nem is érdemes leírni a mulatságot. Minden csak úgy volt, ahogy szokott lenni. Egy szót se mondtak újat. Csakhogy most kotériákra oszlott a társaság. Az öregek bent maradtak kvaterkázni az ebédlőben, az idősebb asszonyok elvonultak a szomszéd szobába kávézni, a fiatalok pedig »hogy tetszik«-et és »haragszom rád«-ot játszottak az erkélyszobában. Csak a pap meg a csimpánz jártak-keltek fölváltva ide-oda, hol az asszonyok, hol a leányok, hol a férfiak közé.

Hát biz az akkori társasélet igen szegényes és sivár volt, kivált az asszonyok és a férfiak közti viszony. Hiába zengik krónikások, hogy a só is sósabb volt valaha. E krónikásoknak rossz szemük van.

Az urak vadásztak, kártyáztak és ittak, ha szomjasok voltak, sőt ha nem voltak is szomjasok. Az élet legnagyobb fűszerei, az asszonyok, nem érvényesültek kellőképpen. Ki tudja, kié a hiba? Bizonyosan mind a két nemé. Az urak csak ahhoz az asszonyhoz közeledtek, akit szeretőjükké akartak tenni, s az asszonyt is csak a férje érdekelte vagy a szeretője, aki most van, és legfölebb még egy harmadik, aki majd a mostanit fölváltja. Az asszonyokban nemigen volt gyönyörködtető lelki tartalom. Inkább csak testből álltak és kismértékben némi lélekből. A férfi egész életében csak olyan asszonyokkal érintkezett, akik meghallgatták, és olyanokkal, akik kiadták neki az utat. Barátnéja sohase volt. Legfölebb még komaasszonya vagy kettő. Mindegy, hisz úgyse érezte a lelke szükségét asszonyokkal csevegni naponként egy órát. Dehogy érezte. És hogy az érem másik oldalát is nézzük, az akkori asszonyok különben sem arra valók. Nincs bennük kedély, nincs bennük szabadon kibontakozott egyéniség. Amelyik műveltebb, az szentimentális, amelyik tanultabb, az unalmas. Némelyik latinul is tud. Nos, az meg éppen borzasztó.

A férfiak szemében kétféle nő volt: szép és csúnya, kikapós és becsületes, de ez a klasszifikáció is csak a harmincadik évéig szólt. Azon túl mind csak öregasszony és mind egyforma: viszi a háztartását, és pofozza a vászoncselédséget, kordában tartja az urát, ha kardos, vagy ő van kordában, ha szelíd. Azok az illatos szellemű asszonyok, a Boufflers grófék, a Récamier-k, a Geoffrinok és azoknak a kisebb-nagyobb epigonjaik, akik a lelkükkel, társalgásukkal derültté és vonzóvá varázsolják a kis nappalit vagy a szalont, még akkor meg nem születtek Magyarországon. A feleség csak a mézesheteken át volt az urának gyönyörűsége, azalatt unos-untig betelt vele. Azért mondta az öreg Szirmay Antal bácsi, szeretve tisztelt diétai követünk, éppen a minap szinyéri kertjében sétálgatva, Dőrynek, hogy a »házasság olyan, mint a koszt: aki kocsmai koszton van, házi kosztra kívánkozik, aki házi koszton van, annak a kocsmai után fut a nyála.« Tessék elhinni, hogy úgy van. Ezek az akkori feleségek csak hetekig tartottak. Azontúl már csak hasznos élettársak, akik megosztják urukkal a gondokat, és esetleg örökösöket szülnek nekik. Úgy, úgy szegények. Osztják a virág sorsát, mely csak addig díszlik és illatozik, míg le nem szakítják és azontúl még egy napig. De bánja is azt a virág!

Az asszonyok se bánták. Azt gondolták, hogy úgy kell annak lenni. A férfiak se bánták. Ignoti nulla cupido. Hiszen ott volt a Cicke agár meg a Manci hátasló: volt kit szeretni. Mit tudták ők, hogy a távol nyugaton az életörömök legmagasabb raffinement-ja az asszonyok társasága. A legbecsesebb nyalánkság. És hogy a megfinomodott Ádám nem mindig csak azért lép a paradicsomba, hogy egy bizonyos almafát megdézsmáljon, de hogy az összes fákban és virágokban gyönyörködjék. A megfinomodott Ádám akkor is tudja élvezni a paradicsomkert fáit, növényeit, mikor nem éhes.

De nem akarom a régi asszonyokat becsmérelni. Hiszen anyáink voltak. Tiszteletre méltóak. De kort festek, igazat kell mondanom. Kétségkívül sok jó is volt bennük, egyszerűek, igénytelenek voltak.

És végre hogy állunk ma? Hát úgy, hogy azok a régi asszonyok elmúltak patriarkális gyöngédségükkel, gyermeteg lelkükkel és szerénységükkel, de ama bizonyos Geoffrinok, De Lespinasse és Le-Deffond márkizok még mindig nem születtek meg Magyarországon. Parfümjeikkel, melyeket használtak, már a mi asszonyaink is locsolják magukat, ruháikat, kalapjaikat, csipkéiket ide is elszállítják a divatárusok; szellemük, lebilincselő varázsuk, gazdag szívük, érdekes gondolatviláguk aromája azonban nem bír átlopódzkodni a határon.

Mindez pedig csak mellesleg legyen mondva, mert ezeken bizony senki se töprenkedett akkoriban a Dőry-házban, sem az uzsonnaasztalnál, ahol az asszonyok arról beszélgettek, hogy a bigott szép özvegy Sennyeynének, mikor a tojásokat kiszedte a tyúk alól, nézegetvén, amint szokás, gyertyán át, ha meg vannak-e termékenyítve, az egyik tojásban megmutatkozott a második jövendőbelije, szép, drabális huszárkapitány, s íme, rá négy hétre el is jött ő maga, szakasztott az a kapitány, és tegnapelőtt volt meg az esküvő Újhelyen. (Hát mondja aztán valaki, sógorasszony, hogy nincsenek csodák a világon.) Az ebédlőben pedig borközi állapotban a császárt szapulták, ki meglehetős mostohán bánik a nemességgel. (Megesz bennünket az az ember, uraim.)

Izsépy Pál uram (ama nevezetes múmiák édesapja) szemrehányólag hozta föl, hogy már ifjú korában kimutatta a foga fehérét, mikor az apja nagykorúságakor pénzt adott neki, hogy válogasson ki magának egy négyest. Megvette a fogatot: egy kövér lovat, amely alig bírt mozdulni, - egy rakoncátlant, amelyik harapott, rúgott és nem akart hámba állni, - egy görhes soványat, amelynek nem volt jártányi ereje sem, - és egy mind a két szemére vak katona-remondát. Mikor kérdezi az apja, Lipót császár, látván a lovakat, hogy hát megbolondult-e, és hogy mit akar ezekkel az állatokkal, azt felelte: »Felségednek akartam megmutatni: ez a kövér, ez a magyar papság; ez a makrancos ló, amelyet meg kell zabolázni, ez a magyar nemesség; eme kizsarolt gebe pedig a magyar nép.« És ez a vak ló? - kérdi a császár haragosan. »Az te vagy, felséges atyám, aki mindezeket nem látod.« (No, hát én már akkor tudtam, mit lehet várni őkelmétől. Én akkor gárdista voltam odafönt a Burgban. Jujujuj, de szép fiatalember voltam akkor!)

Így született volna csípős panasz, fájó gravamen, keserű anekdota rakásra, mert különös az a tokaji bor... az már egyszer olyan nedv, hogy mindig az osztrák ellen lovalja a zempléni embert - hanem a lányok szobájából kiküldték eközben a kis Szirmay Pistát, egy kis csecsebecse fiúgyermeket, akinek nem szabad ott bent lennie, míg a zsebkendőt eldugják.

- No hát, kis mókus, jól mulattok odabent? - kérdezte a báró.

- Mi jól mulatunk, Pista bácsi, hanem a Mariska beteg lett. Bevitték a szobájába. A Verona szobalány azt mondja, hogy hány.

Dőry nyugtalanul rúgta ki maga alól a széket. Mindjárt nyugtalan lett, ha a leányának valami baja támadt. Szenvedélyesen szerette.

- Micsoda dolog az, hogy nekem nem szólnak? - pattant föl haragosan, kifelé sietve az ajtón.

- A tisztelendő úr azt mondta, hogy nem szabad szólni - jegyzé meg a fiúcska megijedve.

A társalgás kereke, mint ilyenkor mindig, kátyúba esett, s Dőry István valamit morogva, nyugtalanul sietett leánya szobájába.

Szembetalálkozott a pappal.

- Miért nem értesítenek, hogy beteg a Mariska? - mondta mérgesen.

A pap elmosolyodott fanyarul, de némi izgatottságot nem bírt leplezni.

- Hiszen semmiség az egész. Nem érdemes említésre se - szólt. - Bizonyosan a kucsmagombától lett rosszul. - S aztán kenetesen tette hozzá: - Az én gyomromat is megfeküdte.

- Az ördög vigye a maga gyomrát - morogta a báró, és odább ment, de a leányszoba küszöbéről visszafordult.

- Nem tetszik nekem ez a leány, atyuska. Tegnapelőtt is rosszul volt, pedig bevette a csöppeket, amit hétfőn a Medve rendelt neki. Azóta is gyakran látom, hogy egyszerre elhalványodik, a szeme se olyan, mint azelőtt, az ajka színtelen. A doktor hápogott valamit, de nem emlékszem, hogy mit mondott. Maga se emlékszik? Mit? Hogy semmi lényegeset se mondott? Mert ő maga se tudja. Mind szamarak ezek, atyuska. De hát mégiscsak jó lesz, ha befogat, és egy levelet ír a doktornak, hogy rögtön jöjjön. Hiszen az igaz, hogy nagy szamár. De én még nagyobb szamár vagyok. Mert ilyenkor mégis olyan a megnyugtató szava a lelkemre, mint a mennyei balzsam. Csak maga írjon neki! És a két sárgát fogja be az András a könnyű kocsikába, hogy sebesebben ott legyen.

- De nem szükséges, méltóságos uram, ha mondom. Az efféle szédülések gyakoriak a serdülő, mindkét nembeli fiatalságnál, és maguktól múlnak el.

- Nem emlékszem arra se, hogy én valaha hasonló szimptómák közt lettem volna. Én csak a bortól hánytam.

A pap ironikusan mosolygott.

- Méltóságod régen volt serdülő, de reménylem, rögtön meggyőzöm, ha elhozatom a tudós Stahly Ignác jegyzeteit.

- Máris meggyőzött. De azért csak menjenek az orvosért!

Ez ellen nem volt apelláta. Benyitott a lánya szobájába, aki bágyadtan, halotthalványan feküdt a díványon, vállfűzője ki volt gombolva, a kedves, szögletes homlokán halálos verejték gyöngyözött. A Verona szobalány volt mellette és Malipauné.

- Mi bajod, kis báránykám?

- Jaj, a gyomorgörcs, apuska. Mindjárt meghalok.

- No, no, nono - nyöszörögte az öreg - (a vén katona rögtön elgyávult az ilyenekre). - Ne mondj ilyeneket, ne ríkass meg. Nem lesz neked semmi bajod.

És elkezdte a nagy csontos kezével szeretettel simogatni a homlokát.

- De jó édes kezed van, apuskám.

- Van annak, aki meg nem issza - mondá kellemesen érintve a szeretettől, meg azért is, hogy valami olyan vidámat mondjon, amivel esetleg meg is nevetteti az ő kis Mancikáját.

A borostyáncsöppek, úgy látszik segítettek. Mégse olyan nagy szamár az a Medve. A bárókisasszony csakhamar jobban lett, de bágyadt, kimerült maradt.

- Eredj vissza, apuska, a vendégekhez. Most már jobban érzem magamat. Nemsokára én is kimegyek.

- Ej, csak pihenj, szívecském. A világért se kelj föl!

- Hiszen már semmi bajom. Meglásd, hogy még táncolok is ma este, ha el nem ereszted a diákokat.

- Már hogy ereszteném el, ha te nem akarod. És mondjad csak, de ne haragudj, hogy kérdezem, melyik tetszik közülük az én báránykámnak jobban?

Az öreg leste, hogy fog ez most elpirulni. Hogy festi meg azt a fehér arcot ez a kérdés, mint tejet, ha egy kis alkörmöst csöppentenek bele. De biz nem pirult el, elfogulatlanul felelte:

- Azt gondolom, hogy a Bernáth okosabb, de a Buttler mintha csinosabb lenne.

- Eszerint a Buttler tetszik? Mi?

- Szeretnéd tudni?

- Igen.

A leány élénken pillantott föl rá.

- Miért?

- Csak úgy.

- No hát, akkor nem mondom meg.

- Úgyis észrevettem.

Mariska elmosolyodott, azzal a kedves grimasszal a szája szegletein, mellyel a leányok a fitymálást jelzik, mintha azt mondaná: »Csacsi vagy te ahhoz apuska.«

- Látsz is te egy leányszívbe, apa! Hiszen te a kutunk fenekére se látsz, a múltkor mondtad. Pedig az csak harminc öl mély. Mennyivel mélyebb a leányszív.

Az öreg boldog volt, hogy a lánya kötekedik vele, hogy már veszekszik is. Madarat lehetett volna vele fogatni.

Az udvarról éppen most gördült ki a kocsi. Hopp! Az András megy a doktorért. Utána kellene kiáltani, hogy már maradhat. Fölugrott, kinyitotta az ablakot, de már akkor hol járt az András, por előtte, por utána. No mindegy. Legalább bejött az udvarról egy kis illat a lányos szobába. Orgonafák nyíltak az ámbitus előtt, az egyiknek lila fürtös kandi ága éppen behajlott az ablakon.

Az öreg visszaült a leánya lábaihoz, s elkezdte a kis keskeny cipők sarkát ütögetni a gyűrűs ujjával, mintha kalapáccsal verné, s ahogy azelőtt régen szokta játékból, mikor még kis lányka volt, hogy »megpatkolom a lovacskát«.

- Hol is hagytuk csak el? Megállj csak. Hát igen. Hogy én nem látok be a kútba. De hát kút volna a te szíved? Micsoda beszéd az! Kő az, báránykám, valóságos kő.

- Csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy valamikor valakit agyon fog nyomni?

- Csak azt akarom mondani, hogy érzéketlen.

- De szilárd. Aztán ne hidd azt, apuska, hogy a kőben nincs semmi. Láttad a Kassai Mihály keresztapám csibukján a híres borostyánkövet, amiben egy ősvilági szúnyog van bezárva.

- No az igaz. De milyen okosan tudsz beszélni!... Mordizom adta, te leány, neked tele van a fejed úgynevezett ideákkal. - Te azt a Scott Waltert olvasod. - Igen, igen, csakugyan ilyen szúnyog van az öreg Miska komám szopókájában. Hogy jut eszedbe az efféle?

- Hát csak azért mondom, hogy ki tudja, nincs-e ilyen szúnyog bezárva az én kőszívemben is.

S nevetett hozzá a csöngettyűhangjával, hogy szinte vidámmá lett az egész szoba.

- Hahaha! Egy szúnyog! - adta a visszhangot az ő dohogó kacajával a báró. - Egy incifinci szúnyogocska. No ugyan hamar mászott be oda. De mondhatom neked, ha szúnyog is, súlyos szúnyog. Egy nábob, annyi uradalom, mint ahány ujjam. Tíz hercegnek is sok, ha átveszi a gyámjától. És azonfelül gróf. Titulus és vitulus. - Aki többet kíván, kevesebbet érdemel.

Mariska felduzzasztotta az ajkait, mint egy makrancos gyerek.

- Miket beszélsz te? Most már haragszom. Csúnya apa vagy. Eszem ágában sem volt a Buttler-fiú. Eredj, egy szót sem szólok többet. Nem érdemes veled diskurálni.

Az öreg erre föl is szedte a sátorfáját, és visszament a vendégei közé vidám arccal, ahol megrohanták kérdésekkel, hogy mi baja Mariskának.

- Eh, semmi. Ostobaság! Valószínű, hogy a gomba közt délben volt egy bolond is. Én szerencsére nem ettem. Az a gazember Hinko István (egy röszkei jobbágy paraszt) hozta prezentbe. Egy húszast kapott érte. No hát még huszonöt botot is fog kapni, mindjárt holnap. De hogy el ne felejtsem! (Kivette a zsebkendőjét, és egy görcsöt kötött a csücskén.) Figyelmeztess rá, Gyurka (ez a hajdúnak szólt, ki két boros cilindert hozott a kezében, kettőt a hóna alatt), hogy ez a görcs a Hinko István huszonöt botja. Egyébiránt már jobban van. Tudniillik a Mariska. Egy kicsit nyafkák ezek a mai leányok. Mintha piskótából volnának. Nekem is volt három leánytestvérem, de azokat keresztül lehetett volna a házon hagyítani, mindenik épnek kelt volna fel a földről a másik oldalon.

Most már zavartalanul folyt tovább a vendégek mulatozása. Néhányan azalatt leültek a kártyához. Jó magasan ment a játék már ebben a korban is, de mégse fajult el annyira, mint egy-két évtizeddel később a pozsonyi diéták alatt, mikor Csernovics és Komáromy ütköztek, s egy blatton állt a mácsai uradalom minden erdőivel, szántóival és rétjeivel. A kis kobold, amelyik a kártyában lakik, fölemelte és odahagyította az egyik gazdától a másikhoz. Be nagy behemót-erejű ördög az.

Közben a diákok is megpróbálták a búcsúzást, de erről hallani se akart a báró.

- No csak maradjatok. Hova mennétek neki az éjnek? Nem barátságos a mi vidékünkön.

- Azt szeretném én látni - nevetett Bernáth Zsiga -, aki tőlünk ellopna valamit.

- Hiszen tudom én, hogy nem féltek. De jobb reggel menni. Befogatok hajnalban. Addig le se fekszünk, az ebugatta!

A gazda argumentumaihoz még hozzájárult, hogy ott künn az udvaron a Csóka Marci bandája rárántott a Bihari egyik keserű nótájára. A kutya Csókának mindjárt megsúgják a szarkák, ha vendégek vannak valahol, vagy a kémények füstjéről ösmeri meg.

- Kutykuruty! Be kell híni a Csókáékat!

No hát most már csakugyan nem lehet elmenni. A diákok beadták a derekukat. Pedig otthon a mama hogy süti a pogácsát... Talán éppen most szedik ki már a rurából... De hiába, nem lehet. Muzsika szól. Vis major.

Egyszerre új vérpezsgés támadt, a Mariska is visszakerült a szobájából, mosollyal az ajkain, orgonaággal a hajában, és a nagy szalonból kezdik kihányni a székeket, kanapékat, aztán hajrá, »csináljunk egy kis testmozgást«. Maga az öreg Dőry kezdte meg, átfogva egy mély meghajlással a szép Majornokyné derekát. »Uccu húgom, de vékony!«, s úgy megaprózza, megcifrázza, hogy jobban se kell. Erre aztán általános lesz a jókedv, még a vén Izsépy se restellte táncba vinni madame Malipau-t - eleresztve egymást, illegetik, billegetik magukat s nem törődve csárdásütemekkel, menüettszerű csoszogással pipiskednek egymás mellett.

- Holla hó! Hol az a beteg?

Egy kiborotvált képű, vidám, kövér emberke áll meg a küszöbön. Csupa elevenség, csupa kedély. Fenyegetőleg rázta botját a társaság felé, szigorúra kényszerítve pufók arcát, túl igyekszik kiáltani a muzsikát.

- Hm, tánc! No persze. Ebből lesz a hektika. No persze. Hát van magoknak eszök, nyitott ablaknál táncolni? De persze, a szegény doktornak is élni kell. Köszönöm, uraim és dámáim.

- Ninini, a Medve bácsi! Itt van a Medve bácsi.

- Szervusz, Náci! - rikkant föl a báró is. - Hát eljöttél?

- Természetesen. Hát hol a beteg?

- A beteg? - neveti el magát a báró édesdeden - amott táncol ni!

- E beteg nem beteg. (A doktor szeretett szójátékokat csinálni, s így hangsúlyozta: »ebetek nem beteg.«) De hát akkor miért hívattam általad?

- No, mert megint volt egy kis gyöngesége a leánynak. Megijedtem. Egy kis szédülés. A gyomrát rontotta meg vagy mi? De azt nem szeretem benne, hogy egy darab idő óta nem állja a dohányfüstöt. Bizonyosan a tüdeje van megtámadva.

- A tüdeje? No persze. Bizonyosan. No persze. Te jobban tudod, mint én. Hát persze. Te ne beszélj, te csak fizess. No, mit nézel rám? Fizessed a doktorodat. Hát olyan ostobát mondok én ezzel, hogy bámulsz?

Dőry báró csakugyan mindig bámult a doktornak effajta fecsegésein, és sohase vette azokat komolyan. A doktort csak a paraszt fizeti. Az úr pertu lesz vele: azzal honorál.

Medve doktor népszerű volt a vidéken, dacára a nyájas régi jó világnak, mikor az emberek még maguktól haltak meg, mikor a kakukk mondta meg, ha kérdezték, ki hány évig él, mikor a javasasszonyok, tudós molnárok és mindenféle amulettek gyógyították az embereket. A Szent György-napja előtt talált gyíkot, ha valaki egy zacskóba varrva hordta a nyakában, sohase kapott orbáncot, se köszvényt. A hideglelés ellen legjobb szer volt, ha kilenc síron meghempergett a beteg. (Részint a borzadály, részint a test meggyötrése folytán kiállott a nyavalya.) A Dókusné tekintetes asszonynak volt egy füve a gálszécsi kertjében, amit ha állat, ember fülébe tettek, mindennemű betegség elugrott. Csak a hektikát gyógyította a pemetefű. Amennyiben nem használt volna, az esetre is volt egy föltétlen orvosság, csakhogy nehéz volt megszerezni. Ugyanis egy csipetnyit kellett tenni a vánkosba vagy a derékaljba a híres zempléni hajdú, Arnold Pál haló poraiból, kinek esete, hogy a vámpír megharapta s meghalt, és hogy halála után följárt és maga is négy embert harapott meg, 1732-ben egész Európát föllármázta.

Ki hitt volna az olyan hókuszpókuszoknak, hogy »nyújtsa ki a nyelvét«, és »mutassa az üterét«, amelyekkel a doktorok dolgoztak? De Medve doktort mégis szerették, mert érdekes kis hörcsög ember volt, aki mindenkivel disputált, veszekedett ugyan, de tele volt amellett kedéllyel, játszisággal és tréfával. Különösen a nemesi kúriákban kedvelték. Régebben katonadoktor volt, és csinos vagyont szerzett, mellyel Bényére vonult vissza. Mondják, hogy azelőtt Bärnek vagy Bärmann-nak hívták, a macska is kikaparta az ilyet, semmit se tesz, megbocsátották neki, kivált a nemesek, mert teljesen hozzájuk simult szokásaiban, sőt hozzájuk forrt. Neki volt például a legkülönb tajtékpipa-gyűjteménye a megyében. És hogy voltak kiszíva a pipái! Ördöngösen imponált velük mindenkinek. S azonfelül teljesen otthon volt az orvosi tudományokban is, ami szintén valami.

Ma azonban szokása ellenére kedvetlenség, szórakozottság, zavar ömlött el a doktor egész lényén. A szokottnál is gorombábbnak látszott.

- Üljön le, Medve bácsi... Ide, ide!

Az asszonyok is hítták, a férfiak is.

- Hagyjanak békét! Nem vagyok én maguk közé való. Itt csak egy természetes lény van, a Kipi. Gyere ide, Kipi, adj kezet a doktornak. Így ni, jól van. Maradj te csak becsületes csimpánz, és ne tanulj ezektől semmit!

Ezzel hamarosan odalépett a táncolók közé, egyszerűen megfogta a Bernáth Zsigmond kezét, és erőszakkal lefejtette a Mariska baronesz derekáról.

- Mit akar ön? - riadt rá a diák szigorúan.

- Semmi egyebet, ifjú úr, mint a zsákmányomat. Kisasszony, menjen előre a szobájába...

A diák ámultan nézett rá, hogy valami őrült tévedt be a terembe. A Mariska azonban mosolygott, s ez a diákot megóvta az erősebb föllépéstől.

- De, uram!

- Én Medve vagyok.

- Úgy? Ha ön medve, akkor mért nem táncol ön inkább, mintsem hogy mást akadályoz? A medve tud táncolni. Vagyis legalább megtáncoltatják. Nem értem önt, uram.

- A doktor bácsi - adta meg a magyarázatot Mariska, és előre indult.

A táncosok közbevetették magukat, hogy hagyja még egy kicsit táncolni, hiszen nincs semmi lényeges baja, de a kis ember pattogott, rázta jobbra-balra a fejét, és hadonászott a kezével.

- No persze. Hát van maguknak jó eszük? Most, mikor reparatúrába megy a kisasszony, szeretnének rajta még előbb rontani valamit. De nem engedi a Medve, mert nincsen hozzája kedve.

A baronesz elpirulva engedelmeskedett. Medve doktor kitipegett utána.

- Hát újból megvizsgálod? - kiáltá utána a báró.

- Természetesen. Hiszen egész gyönyörűség azt a szép karcsú derekat megkopogtatni.

- Én is menjek?

- Minek? Te csak fizesd a doktorodat!

Kisvártatva visszatért a doktor az ebédlőbe az iddogáló komposszeszorokhoz. Dőry sietett őt félrehívni.

- Találtál valamit?

- Nem vagyok tisztában - felelé az. - Még nem vagyok. Mindössze egy kis elváltozás van jelen a szervezetében, de a baj még nem fejlődött ki.

- Szent Isten! - szisszent föl Dőry rémülten az orvos baljóslatos, zavart arcába nézve. - Ignác, te valamit titkolsz előttem!

Az orvos mogorván vont vállat:

- Egy doktor csak annyit mond, amennyit tud és amennyit jónak lát. Ha neked ez nem elég, arról nem tehetek, hívass más orvost.

Dőry elsápadt.

- Ez annyit jelent, hogy lemondasz a leányom életéről.

- Dehogy. De te azt szeretnéd, hogy fecsegjek neked. Én pedig csak annyit mondok, amennyit mondtam.

- Hát mit mondtál? Azt, hogy még nem fejlődött ki a baj. Azt gondolod, hogy ki fog fejlődni?

- Bizonyosan ki fog fejlődni.

- Halálra rémítesz.

- Hát ne rémülj meg.

Dőrynek minden haja szála az égnek kezdett meredni.

- Barátom, én rögtön főbe lövöm magamat, ha az a lány meghal.

- Meghal? Hát ki mondta, hogy meghal? Mitől halna meg? Nem lesz annak egy csepp baja sem.

- Ignáckám, lelkem, megcsókoljalak ezért a szóért?

- Nem. Köszönöm. Inkább csak fizesd a doktorodat!

- Fizetek, amennyit kívánsz, csak mentsd meg a leányt. És miből gondolod, hogy nem hal meg?

- Mert közönségesen nem szoktak ebbe a nők belehalni.

- Tehát valami asszonyi betegség?

Az orvos a fejével bólintott igent.

- Sápkór? Mi?

- Mondtam már, hogy nem lesz semmi baja - és ezzel egyelőre vagy elégedj meg, és ne vallass, vagy hozass más doktort, és nem bánom, vallasd.

- Jó, jó! Ne haragudj. Hiszen tudod, milyen egy apa. Aztán inkább a különös, titokzatos arcod rémített meg. A múlt hétfőn is, mikor megnézted, olyan zavart, aggodalmas volt a képed.

- No persze. Szolgálatára. Ezentúl majd mindig más pofát kerítek magamnak, amiben a méltóságos báró úr színe elé járulok. Ha nincs kedvem, hát nincs kedvem, és olyan arcot vágok aminő nekem tetszik - kinek mi köze hozzá?

Erre aztán megnyugodott a báró, s jókedvét visszanyervén, az asztalhoz tuszkolta a doktort.

- Gyere, no. Majd mindjárt megváltozik a te arcod is, ha egy-két pohár tokajit felhörpintesz. Ide azzal az eszenciával, Gyurka! Aztán telepedj le, csinálunk egy kis whistet.

- Nem iszom, nem iszom - hárítá el a doktor. - Tudod, ilyen kövér embernek nem jó a tokaji. Vigye el az ördög a tokajidat. Benne leskelődik a guta. Adass inkább kis savanyúvizes bort. De ami a whistet illeti, hát bánja a szösz... ámbár még el kellene mennem egy pácienshez. Künn a Rikkantó-majorban beteg az öreg juhász. Rák van a nyelvében.

- Azt mondják, hamisan esküdött vele a vármegyén - jegyzé meg az öreg Izsépy.

- Babonaság, bolondság - felelte a doktor. - No, majd benézek hozzá útközben.

Megkezdték a whistet, és most már két asztal kártyázott egész a vacsora idejéig, mialatt a falubeli vendégek szétszéledtek, vacsorára csak a diákok maradtak ott, a pap, a doktor, a bényei tiszttartó meg a »kamerád«, a nyugalmazott Borhy őrnagy. A Szirmay-kisasszonyok megígérték, hogy vacsora után megint eljönnek, az öreg Izsépyt eleget marasztalták, de azt mondta, hogy ő is átjön vacsora után a leányaival, akik most nem voltak ott.

A vacsoránál a doktor is visszanyerte vidámságát. A pap szórakozott volt, és feltűnően kerülte az orvos tekintetét. Mariska Buttler mellett ült, és élénk részt vett a társalgásban, néha kenyérgolyócskákkal is meghajigálván a doktort, aki az orvosi praxis furcsaságairól beszélt.

- Az orvos valóságos Prügelknabe. Azt mindenért ütik. Ha kicsibe veszi a beteg baját, megharagusznak rá, hogy lelketlen kutya, ha nagyba veszi, megharagusznak rá, hogy megrémíti a beteget, és még betegebbé teszi. Ha a beteg meggyógyul, azt mondják, hogy magától is meggyógyult volna, ha nem gyógyul meg, azt mondják, hogy a doktor rontotta el. Ejh, cudar egy pálya ez! Hálára ne számítson az ember.

- De a másvilágon, Medve bácsi, ott majd kipótolódik - vigasztalta a baronesz. - Ott felírják, amennyi szenvedést letörült.

- Hogy fölírják? No persze. Hiszen onnan bocsátják a szenvedéseket az önök hite szerint. Hát minek bocsátják? Talán a doktorok kedvéért? No nem is tudtam. De különben is lárifári. Ki tudja azt, van-e másvilág?

- Hát én hiszem - felelte Mariska, kitekintvén az ablakon a kéklő égbolt felé, mely tele volt csillagokkal.

A pap letette a kést és villát.

- Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy van - mondta pátosszal. - Hogyan lehetne azt képzelni, hogy a lélek, ez a fönséges, megfoghatatlan valami, ne legyen különválasztható a testtől, és megszűnjön nyomtalanul, mint a kihűlt fazék párája. Lehetséges-e az, hogy e földi pálya után, ahol az egyik ember jó és szerencsétlen, szegény és nyomorúságban van koporsó zártáig, a másik pedig rossz, de bőségben él, és mosolyog rá az élet mindennemű örömeivel, lehetséges-e, mondom, hogy ne legyen egy felső elbírálás és egy másik világ ezek után, ahol ezek kiegyenlíttetnek. Isten nem teremthette volna ilyen csonkán, ilyen logika nélkül az ő művét.

- Paperlapap! - ellenveté az orvos. - Ne beszéljen nekem ilyenekben a logikáról. A logika más. A logikához ne szóljanak a papok. A logika a gondolkozó fők istene. Ha van másvilág, és logika van benne, akkor ön például okvetlenül a pokolba jut.

- Én? - dadogta a plébános úr, elpirulva az orvos szúrós nézése alatt.

A diákok mosolyogtak. Dőry kacagott, a hasát fogta, a baronesz pedig ijedten sütötte le szemeit a tányérjára.

- Ön hát. Mert önnek, mint papnak, logice csak a rossz lelkek közt van helye, akiket megjavítson. Ergo a mennyországban, ahol csak jó lelkek vannak, egészen fölösleges a pap.

- Kutykuruty! - kiáltá közbe a báró. - Ennek az Ignácnak tulajdonképpen sok esze van.

A pap láthatólag lecsillapodott a magyarázatra. Az öreg Medvének a tréfáit tűrni kell. De az öreg megfogta már a csontot, és nem engedte, játszott vele, mint a kis kutya.

- De jól van, tegyük föl, hogy van másvilág. Ezzel most már az a kérdés ugrik ki, hogy: milyen? Némely népek azt hiszik, hogy lélekvándorlás van. No hát ez semmi. Ez az a bizonyos »van, de nincs«. Mert ha lélekvándorlás van, mit árt az most annak a kappannak, aki az udvaron szaladgál, hogy ő azelőtt molnármester volt, és mert sok lisztet lopott életében, lelke egy kappanba bellebbeztetett. Bánja is ő, ha nem tud róla.

- De hátha tud róla, és bánkódik? - szólt közbe Borhy őrnagy.

- De nem tud. Hogy tudna? Hisz ha van lélekvándorlás, és a kappan lelke tudná, kiben volt, akkor az ön lelke is tudná, kedves őrnagyom, hogy kiben lakott azelőtt.

- Hm. Ez valószínű.

- Nos, tehát a lélekvándorlásos másvilág nem ér semmit a bűnök büntetése és az erények jutalmazása szempontjából. Nézzük most már a többi másvilágot. Az egyik, amit a törökök hisznek, az árnyékos tubafával a hurik között, a másik, amit a hinduk hisznek, a harmadik a miénk a paradicsommal, a pokollal. A katolikusok még hozzáveszik ehhez a purgatóriumot is.

- Igen helyesen - bizonyítja Dőry.

- Helyesen? És miért? - vágott közbe az orvos, aki mindig bosszankodott, ha félbeszakították.

- No tudod, mert a purgatórium egyenesen az olyan magamforma kvalitásnak van csinálva. Az ember kiérzi az effélét. Én nem vagyok elbizakodva, tudom, hogy a paradicsomba nincs kilátásom, a pokolba pedig mégsem szeretnék jutni. De a purgatóriumba talán becsászkálok. Az olyan lelki mosókonyha lehet, de nekem az is jó átmenetnek, hogy onnan majd az elhalt rokonaim beprotezsáljanak valahogy a mennyekbe. Huszár hadnagy koromban is gyakran kezdtem a konyhában a Náninál, hogy aztán bejussak a szalonba a Malvi... Mariska, eredj a másik szobába!

Mariska gyerekkora óta megszokta, mint a drótbaba, ha a rugót megnyomják, az első szóra futott a szomszéd benyílóba. Úgy eltűnt, sokszor észre sem vette a társaság, ha csak a szoknyasuhogásról nem.

- Pozsonyban feküdtünk akkor, fiatal voltam, nagy kutya voltam és majdnem olyan csinos gyerek, aminőnek az öreg Izsépy képzeli magát gárdista korából. Lakott a szomszéd házban egy gyönyörű özvegyasszony, és volt annak egy fitos orrú, elég takaros szobalánya... de jó lesz, tisztelendő úr, ha maga is elmenekül a szomszéd szobába... hanem lélekre aztán - tette hozzá a szokásos tréfáját -, ne tegye a fülét a kulcslyukra.

A pap is szót fogadott, valódi erkölcsi undorral az arcán távozott a kisasszony után.

Az orvos gúnyosan mosolygott, kivette zsebéből gyöngyhüvelyes fogpiszkálóját (valami úri dáma honoráriuma lehetett), s mialatt a fogát piszkálta - különben is elégedetlen lévén, hogy a disputájában megzavarta a báró, úgy foghegyről odaszólt neki:

- Jobb volna bizony, barátja a tiszták elválasztásának a férgesektől, ha te tennéd oda a füledet arra a kulcslyukra!

A báró hallotta a szavakat, de nem mérlegelte. A szenvedélyes elbeszélő olyan, mint a katona az ütközet hevében, nem is veszi észre, hogy kartács érte.

Elmondta nyugodtan a pajkos élményt, s mire a végére jutott, már kiment eszéből a doktor megjegyzése. Ennek egy pendant-ja persze rögtön eszébe jutott Borhynak. A kamerád a soktemplomú Mailandban töltötte az ifjúkorát a signorinák közt. Ahol Boccaccio annyi színes kalandon ment keresztül, ott neki is akadt. Aztán a diákok is tudtak valamit Sárospatakról. Ott cirkulálnak csak garmadával a bohókás történetek. A szuplikáló legátus diákok az ország minden részéből összehordják a pénzt és az anekdotákat. A pénzt a kollégiumnak, az anekdoták megmaradnak a diákoknak.

- No, de most már hívjuk be a száműzötteket. A rosszból is megárt a sok. És a Medve is morog már, hogy nem hagytuk disputálni a pappal. Folytasd, Náci!

A férfiak közti társalgások valóságosan kockákba váltakoztak, mint az ostáblák. Egy fehér kocka, ez volt a vallás, aztán jött egy fekete kocka, ez volt a sikamlósság, utána megint fehér és megint fekete és mindig ez a bizonyos két kocka. A pécsi püspök tizenhét esztendeig hordott állítólag egy Mária Terézia-tallért a mellényzsebében, hogy egy koldusnak adja, ha férfitársaságban egy óráig nem hall sikamlós mondást. Végre, nem mondja a krónika, milyen mamlaszok közt ebédelt tizenhét év múlva, hogy mégis kiadhatta. S még gazdagabb bánya volt a vallás.

A kálvinista gúnyolta a pápistát, a pápista a vastagnyakú kálomistát, a lutheránust csúfolták mind a ketten. De ami egy félszázad előtt még kegyetlen társadalmi hadjárat volt, az most már csak kedves kötekedéssé olvadt a fehér asztalnál. A lutheránusok tulajdonságai tizenhárom pontozatokban voltak összegyűjtve jó humorral. A lutheránus sárgarépát hord a dohányzacskójában, a fürhéces kocsira bal lábbal lép fel, a pipaszárat este, mikor rágyújt az ágyában, a feleségén keresztül lógatja le stb. Most már nem szedték el egymás harangjait, csak csúfolták, mindeniket külön hangfestéssel. A kálvinista nagyharang azt búgta vastagon, durván: »Ördög adta teremtette«, a katolikusoké ezt csilingeli: »Jézus Mária - Jézus Mária«, a lutheránus harang pedig a következő mondatot veri ki: »se ide - se oda, se ide - se oda.« Az akkori pihent elmék az ilyeneken köszörülődtek. De nem is csoda. Hiszen nem voltak lapok, melyek minden huszonnégy órában szerteszét szállítják az országba a beszélgetési matériát. Politikai események hiszen akkor is voltak, azaz hogy éppen akkor voltak a legnagyobbak, de azokból csak a világrázó csattanások jutottak a közönséges ember füléhez, nem úgy, mint most, az összes részletek. Napóleon úgy rúgott fel egypár apró trónt, hogy annak híre se jutott el Olaszröszkére. Könnyű keze volt - mintha csak egy mogyorót roppantana össze s nem egy koronát. Egy kis hercegségbe érkezett, ki sem húzta a kardját, hanem csak a ceruzáját, és ráírta egy kis papirosra. »Itt a Braganza-ház ma megszűnt uralkodni.« S ezzel a Braganza-ház örökre el volt fújva a világból. De mit ért az az olaszröszkeieknek? Mit tudtak ők arról? Annak a ceruzának a percegése nem hallatszott el odáig.

Azért jó ez a két nagy téma, melynek emlőin örök idők óta él az emberiség. A politika újabban betolakodott jövevény.

A doktor új attakot intézett a pap ellen, s ha tűzbe jött, vastag kövér nyaka megdagadt, vörös lett, mint a tégla, apró fekete szemei pedig szikrát hánytak.

- Itt van a Brahma-vallás, a Buddha-vallás, a különböző perzsa vallások. Hát melyik ezekből az igaz? És ezeknek a mítoszaik mind másformák a mennyországról. Annyiféle mennyország van tehát legalábbis, mint ahány falu Magyarországban. Hát melyik faluban leszünk, hé?

- A miénkben - felelte nyugodtan a pap -, amelyet a keresztény vallás ígér.

- És hol van ennek az országnak a mappája?

Haragosan ütött az asztalra.

- Nono. Ne tüzelj, te vén voltaire-iánus - csitítá Dőry.

- A szentírásból megismerhető - védekezett a pap.

- Hagyja el, kérem, azt a szentírást, azt a papok komponálták. Hogy nem komponálták a papok? Hát ki? Okos ember semmi esetre se. Mert ott van mindjárt az elején, hogy az Isten első napon teremté a mennyet és földet, ekképpen szólván: »Legyen világosság!« És lett világosság, teszi hozzá a biblia. Hát jól van, de tovább valamivel azt mondja a biblia: »Negyednapon teremté Isten a holdat, napot és a csillagokat«, és most lesz már homályos a dolog. Hogyan lehetett tehát világosság mindjárt az első napon, ha az Isten csak negyednapon teremté a csillagokat, a napot és a holdat? Nos? Vagy talán valamely más világító mesterség volt három napig? Jó, megengedem. De hova lett? Mi történt vele? Adják nekem elő!

- Ej, ej, Ignác! Nono, Ignác. Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a papok sinkófálták el azt az izét... azt, ami világított.

- No persze. Semmit se akartam mondani. Én egyszerűen viaskodom, egy fustély van a kezemben, a logika, és azzal ütök.

De voltaképpen nem a logika volt a kezében, hanem egy üres pohár, amiből szórakozottságában egy hajtásra itta ki a bort, s amit addig veregetett az asztalhoz, míg egyszer csak levált a talpkarimája, és csörömpölve hullt le a padozatra.

Most már a hallgatag tiszttartó, Borhy Mihály is fölvette a szót.

- Ön tehát azt se hiszi, doktor, hogy a Jozafát völgyében föl fogunk támadni?

- Nem - rikácsolá a doktor. - Hát mi a mennykő támadjon föl a sírokból, ha a test elporlad, a szellem pedig elszáll? Önök mindent összekevernek.

- És azt se hiszi, Medve bácsi - kérdé a baronesz -, hogy az elhaltak lelkei láthatatlan alakban itt járnak a világűrben, és mindent tudnak felőlünk?

- Nem, kisasszony, azt se hiszem.

Kedveskedően fenyegette meg ujjaival.

- Megálljon, megálljon! Rosszabb maga még Buttler grófnál is. De ma még leckét kapnak tőlem. Mindjárt eljönnek az Izsépyék, és akkor behozatom a táncoló asztalkát.

- Azt már én nem várom be. Bolondságokra nem vagyok kíváncsi.

- Hát abszolút nem hiszesz semmiféle másvilágot? - faggatta Dőry, akit meglehetősen mulattatott a doktor elevensége.

- Nem én, míg egy olyan emberrel nem beszélek, aki már volt benne. De olyat még senki se látott. Még a Jézus se járt azóta a földön, amióta a sírjába tették.

- Patakon beszélnek egy esetet - vágott közbe Bernáth Zsigmond -, hogy egy lutheránus és egy katolikus pap sokszor disputálgatott arról, mi van a másvilágon. Egy alkalommal olyan tűzbe jöttek, mindenki a maga álláspontja mellett, hogy megesküdtek, aki előbb meghal, eljön bejelenteni a másiknak, hogy kinek volt igaza. A lutheránus pap halt meg előbb. Egy éjjel aztán megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép a lutheránus pap síri halványan. Nesz nincs a lába nyomán, csak jön-jön feléje, mint az árnyék, s végre megszólal: »Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam.«

- Ezt én is hallottam - bizonyítja Dőry. - Régi történetke.

A doktor megvetőleg legyintett a kezével.

- Látszik, hogy lutheránus volt, se ide, se oda, se hús, se hal.

- De ha talán nem szabad többet mondani.

- Ejh, ki parancsolhat egy léleknek? Ha már ilyen útra elszánta magát, legalább mondott volna valamit.

- Könnyű ezt így fölállítani, de ki tudja, ha ön lett volna a helyében...

- Hát én elmondtam volna. És el is mondom, ha egyszer hazajövök onnan.

- Kezet rá, Náci! Hát mersz-e rá kezet adni?

- Ostobaság, hiszen mondom, hogy semmiben sem hiszek.

- De ha mégis van ott valami. Eljössz-e megmondani?

- Ha lehet.

- Becsületedre mondod?

- Top! - kiáltott föl élénken, s odanyújtotta a kezét a bárónak.

- Üsd szét, diák! Ámbár bolondság az egész. Sohase halunk meg! Tölts a poharakba, Gyurka!

Most aztán tósztok következtek az asztalbontásig. A gazda fölköszöntötte a diák vendégeit meg a régi kamerádját. A kamerád ivott a Mariska baronesz egészségére. Borhy, a tiszttartó, élteté Napóleont, adjon neki az Isten egészséget, amellé jó feleséget. (Akkor rebesgették javában, hogy elveszi a Ferenc császár leányát.) A doktor is fölkelt, és a csimpánzt köszöntötte fel komoly arccal, mint az olaszröszkei társadalom kiváló tagját. (Ezt a cinikus doktort egészen megrontotta a francia forradalom - dohogta Dőry.) Bernáth Zsigmond a házigazdára eresztett meg egy-két megtisztelő floskulust, elmondván, milyen jó ember, fennkölt lelkű, amitől ez teljesen elérzékenyedett, és a kezeit szorongatva rebegte: »Diák, diák, te a vesémbe látsz,« míg végül a papnak nem jutott más, csak a csont, azaz madame Malipau, kit mint kertészt ünnepelt, mivelhogy egy szép virágot nevelt mindenkinek gyönyörűségére. (A tósztot azon nyomban átfordította franciára a baronesz, mialatt a madame-nak a könnyei hulldogáltak a sajt- és almahéjra, mely a tányért borította.) Úgy látszik, Buttlerben is főtt még valami, de lassan, úgyhogy az már megmaradt el nem mondott tósztnak, mivel eközben megérkeztek a faluból az Izsépyék, az egyik kisasszony balról, a másik jobbról az öreg exgárdista karján, mintha két meszelőrúdra támaszkodnék, kisvártatva a tűzrőlpattant Szirmay-leányok is betoppantak, valamint a Pista fiú és mamájuk. Már illedelemből is föl kellett bontani az asztalt.

A doktor előkereste a csontfogantyús botját, és búcsúzni kezdett.

- Ej ugyan! Csak nem akarsz gyalog elmenni? - ellenkezett Dőry. - Várd be a tiszttartóékat, vagy befogassak?

- No persze! Majd én bolond vagyok a kedvedért megbetegedni? A holdvilág süt, egész élvezet lesz gyalog menni. Sokat ettem, és sokat ittam.

Valóban úgy szuszogott a doktor, mint egy megtömött lúd.

- Hát a Mariskának mit rendeltél?

- Levegőt. Ha a háborúhoz pénz kell, kedves báró, ahogy Montecuccoli mondta, az egészséghez meg levegő kell, levegő és levegő. Ezt én mondom. Járjon künn egész nap a kertben.

- Mikor jössz?

- Valamelyik nap benézek.

Ezzel aztán elment a doktor, a társaság kikísérte egész az ámbitusra, amit ő nagyra vett, és tréfálkozva mondá:

- Úgy, úgy! Tiszteljétek a doktorokat, hogy hosszú életűek legyetek a földön.

Egy kis borulat mutatkozott nyugat felől az égen.

- Nem akarsz egy esernyőt?

- Nem vagyok én német.

- Hát a kis pisztolyomat nem viszed el az útra? - kiáltott utána Dőry.

- Minek? Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.

A parkon ment keresztül. Lustán szedte apró, húsos lábait, egypár kutyavakkantás jelezte, hogy a komondorok észrevették, egy darabig még hallani lehetett ropogni a homokot lába alatt, aztán végképp elenyésztek a léptei.

Ott bent pedig újból sorra került a vacsora előtti program, a »haragszom rád« meg a »hogy tetszik«. Olyan ez, mint a kenyér, nem lehet soha elunni. Amíg az asszonyi arcok szépek lesznek, mindig szép két játék lesz ez. De mikor már nagyon sokra felgyűlt a zálog, úgy éjféltájban, és már az egész fiatalság »kútba esett«, úgyhogy még az Izsépy-kisasszonyoknak is akad kihúzni való (a kis Szirmay Pista az egyiket, a másikat a jószívű Buttler gróf kívánta), egyszerre eszébe jutott Mariskának, hogy mi van még hátra.

- Hohó, Buttler! Én még ígértem magának valamit.

- Igen, a lelkeket. No, ide velük.

Mariska behozatta a szalonba a súlyosabb tölgyfa asztalt a kék szobából, mert a kis rózsafa asztalka, melyen most az ibolyás pohár áll, gyanút kelthetne a könnyűségével.

Mindnyájan összegyűltek az asztal körül, csak a csimpánzt kergették ki; az oktalan lény, és még derogálhatna a szellemeknek.

- Asztalhoz, asztalhoz! - hangzik a Mariska vezényszava. - Üljön le, Buttler! Add ide a kezedet, Ilonka.

A tisztelendő úr keze ide jön. Csak maradjon ott, Bernáth, ahol van, és húzza le a gyűrűjét. Apuska, te nem jössz? Pistikának is szorítsunk egy kis helyet. Vágjanak, kérem, komoly képet, mert a szellemek nem szeretik se a kétkedőket, se a pajzánokat. Ejnye, Buttler, hát ne nevessen!

Tenyereiket fölrakták az asztalra úgy, hogy a kisujjaik szakadatlan láncba összeérjenek. Valóságosan kedves az asztalon az a sok különféle kéz; a Szirmay-konteszek szép húsos kezecskéi, mintha virág hasadna ki a végükön, a bágyadt rózsaszín körmökben; érdekes kontrasztot képeznek az Izsépy-kisasszonyok kiaszott, száraz, erekkel befuttatott kezei, melyeknek felületén nyargalni látszik a vér.

Az egyik Izsépy-kisasszony, a Vilma, behunyja a szemeit, mint az álomjáró, arca átszellemült kifejezést vesz föl (ő a legkitűnőbb médium), mire elkezdi csendesen, álmosan, szinte síri hangon előmondani a szokásos imát.

- Amen - ismétlik a végén valamennyien.

- És most már jöhetnek a szellemek. Szabad az út.

Az asztalkopogtatás a rendes szórakozásokhoz tartozott ez idő tájt. Sőt mint divat dühöngött. Ami azt jelenti, hogy azok is csinálták, akik nem hittek benne, és azok is, akiket nem érdekelt. Ami a dolog lényegét illeti, a szellemekben való hit olyan régi, mint a csodálkozás iránti hajlam. De még erősebb rugói vannak. Az ember sohase képes arról leszokni, hogy ő ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önző.

A spiritizmus kétségen kívül oly régi, mint maga az ember, csak más alakban, más magyarázatban, más köntösben jön elő időszakonkint, de az első kísértet bizonyosan mégis Kain volt. A rómaiak, a görögök is hittek már az elhalt lelkek kóborlásában, s benépesítették a földet szellemekkel. Sőt, az isteneiket is lehozták a földre. Kényelmesebb volt így nekik.

A babonás magyar nép, a paraszt, ősidőktől kezdve hisz a kísértetekben, akik fehér lepedőben járnak, megkísértik, megdömöckölik az élőket, de pont éjfélkor az első kakasszóra eltűnnek. Borzad a látásukra, szóba nem áll velük, és nemhogy idézné őket, ellenkezőleg, ha valamelyik családtag feljárna, inkább misét szolgáltat a plébánosnál, vagy viaszgyertyát vesz az oltárra, hogy nyugodjék a bolygó lélek az anyaföldben.

Hanem az urak! No persze, az uraknak valami különös kell. Az olyan elhalt lelkektől, akik rájuk ijesszenek, megóvja őket a műveltség, hát olyan meghalt lelkeket keresnek, akik mulattassák őket, akik belebújjanak az asztallábba, és onnan csevegjenek velük.

Elsőbben a mágusok kezdték a szellemeket idézni, Cagliostro és társai. De ezek még szerények voltak, megidézték Asztarótot, akinek fix napja volt a szerda (mint a nádorispánnak a csütörtök). Ha szerdán hítták, megjelent, s azt a képességet adta a hívóknak, hogy tessenek a föld hatalmasainak... Kár, hogy azóta deposszedáltatott a jó Asztarót, holott felszaporodtak a stréberek, kiknek így most már nincsen segítő szellemük, kiknek most már csak nyelvük van.

Ami éppen az asztalkopogtatást illeti, az Amerikából került most elő. A derék jenkik és missek majd megbomlottak érte. Gondolták talán magukban: ha mi olyan parvenük vagyunk, hogy nincsenek se lordjaink, se hercegnőink, se királyaink, se hőseink, se páncélos lovagjaink, se nagy íróink, se világhírű asszonyaink, és nem vehetjük el Európától az élőket, hát idehozzuk a megholt nagyjaikat az estélyeinkre, a teánk és a whist-partink mellé. Kapva kapnak azon, ami merész, ami szörnyű és hihetetlen. Aló hát, iregj-forogj, kis asztalka!

Éppen ez a megindulás megy nehezen. A szellemeknek, úgy látszik, mindenféle kifogásaik vannak, amelyeket el kell találni. Valami antipatikus embernek a keze terpeszkedik az asztalon. A szellemnek már ez is elég, hogy oda ne jöjjön. Sőt, lebeszéli a többit is.

De Dőryéknél nem kell félni. Ott a két kedvenc, az Izsépy-kisasszonyok. Az innenső világban pártában maradtak, de onnanról csak úgy dől a sok kurmacher. Mariska beszéli, hogy még régi breton lovagok, trubadúrok is jelentkeztek szórványosan. S erre kevélyek is a kisasszonyok.

Pszt, csönd! Még a szívverés is megáll. Az asztal rezegni kezd, emelkedik, és néhány ritmikus mozgást végez.

- Jönnek! - suttogja lázasan a pap. (Már ti., hogy a szellemek jönnek.)

Madame Malipau maga elé teríti az ábécés köröndöt, hogy készen legyen. Egy szót se tud magyarul, minden csalás ki van zárva.

- Kit hívjunk? - kérdezi a pap a körülálló öreg urakra tekintve.

- Akárkit lehet? - kérdezi vissza az őrnagy.

- Először magától jön valami médium.

- Hogyan? Médiumot mondott ön?

- Nos igen, a szellemeknek is médiumaik vannak. Azok aztán a mi médiumainkkal állnak szóba.

- Hm. Tehát ügynökök útján megy a dolog?

- Sokszor egész zavar van, mert az alsórendű szellemek közt vannak bolondosak, akiknek kedvük telik a felültetésben, s összedarálnak mindenfélét. Különösen van egy kassai bakfis, olyan, mintha jó esze se volna.

- Ki az a kassai bakfis?

- Valami Tóth Rózsika, aki ezelőtt nyolcvan évvel halt meg. Lakodalomban volt a mamájával Eperjesen, befordultak a kocsijukkal egy mély hegyszakadékba. Pajkos egy fruska, és mindig itt lábatlankodik.

Az őrnagy, miközben bajuszát pödörgeté, csodálkozva látta, hogy a leányok összenevetnek, jeléül, hogy igazat adnak a papnak a bolondos Rózsikára vonatkozó véleményében.

- De lehet, hogy mindjárt okos szellemet kapunk - folytatta a pap, aki nagy könnyedséggel tudta magát tájékoztatni a szellemek közt. - Kit híjunk ez esetben?

- Híjuk ide II. Rákóczi Ferencet - indítványozá a tiszttartó. - Őfelségét - tette hirtelen a címet is hozzá, megijedve az asztal egy vonagló megrándulásán.

A pap ajkain fölényes mosoly jelent meg. A tudós mosolya, aki valami együgyűségre bukkant.

- Hja, ha az úgy volna! De a szellemek különböző szférákban tartózkodnak, tekintetes uram. Vannak, akik még nincsenek beosztva, és csak ezek kóborognak a földön. Ez némileg büntetés. A Tóth Rozália például már nyolcvan éve van itt.

- Nem is csinál az soha nagyobb karriert! - jegyzi meg nevetve az öreg Dőry.

- Ki tudja? Nyolcvan év csak egy perc. Azok, akik már szférákba vannak beosztva, szállnak az Isten felé.

A szférák közt egyébiránt nagy a különbség...

- Szóval nincs egyenlőség a túlvilágon sem, ott is vannak még mágnások és szegény ördögök.

- Éppen az, minélfogva nehéz közlekedni a magasabb szellemekkel. Rákóczi esetleg...

- Nem ad audienciát.

- Bizony meglehet... de bocsánat, kezdődnek a jelenségek!

Templomi csönd támadt, csak az égő gyertyák sercegtek. Az asztal remegni és dobogni kezdett a padlaton, mint egy hánykolódó élő test. Belsejéből mintha sóhaj kelne, valami lágy zsongást vélt hallani a fül.

- Ki van itt? - kérdé Izsépy Anna síri hangon.

Az asztal most nekiindult, reszketni látszott, aztán egy rejtélyes kop hallatszott, újra egy, mindig sűrűbben; kip-kop, kip-kop, amint Malipau asszony egy-egy betűre tette hosszú, vékony ujját. Csak akkor maradt ki a kopogás, ha rossz betűn volt a madame ujja, aki a másik kezével lejegyezte a betűket, melyeket az asztal akart: Bónis Mihály.

Egy Szabolcs megyei öreg nemes lelke jelentkezett. Bónis Mihály vagy öt év előtt halt meg, és sokszor megfordult annak idején a Dőry-házban. Bernáth és Buttler jól ösmerték az öreget, aki szenvedélyes vadász volt életében. (No, ez nehezen szokja meg odafönt, ha nincsenek foglyok és nyulak!)

- Nem beszélhetnénk II. Rákóczi Ferenccel? - kérdé Izsépy Anna.

A szellem sokáig nem felelt. Az asztal idomtalan mozdulatokat tett, mintha csak pajkosságból dülöngélne jobbra-balra; kisvártatva fölemelte az egyik lábát, majd a másikat, mint valami ficánkoló csikó, s aztán mintegy megtelítve a delejes áramtól, ritmikusan kezdett rezegni (mintha egy láthatatlan embernek a foga vacogna), kip-kop, kip-kop.

- Felelet! - suttogták a beavatottak.

A madame jegyezte a betűket, amint következtek.

»Rákóczi Ferenc már volt itt ma Olaszröszkén egyszer, egy diáknak a porhüvelyében.«

Minden tekintet, a hitetleneké is, a csodásnak és természetfölöttinek a varázsától megbódítva, a diákokra irányult: vajon melyik lehet? A szegény diákok nekipirultak, mint a főtt rákok, s egymásnak integettek a szemeikkel: no, minket ugyan megbecsül a Bónis Mihály bácsi, holott mikor élt, mindig szamarazott.

Később azonban azt súgta Bernáth Buttlernek:

- Nem láttad ma a kocsmában azt a cingár kisfiút, aki a csirkéket leparittyázta?

- Dehogynem. Csak nem az volt talán az a diák?

- Hátha az volt?

- Nem tudod, hogy hívják?

- Elfelejtettem.

- Ki akarja a jövőjét megtudni? - szólott a tisztelendő. - A médium oly szíves és közlékeny.

Senki se vállalkozott. Ez nem egészen tréfa, itt vérbe megy a dolog. Csak a kis Szirmay fészkelődött. Gyerek is volt, Szirmay is volt: nem félt semmitől.

- No, kérdezze meg, kis grófocska!

- Mi lesz az én sorsom? - kérdezte a fiúcska bátor hangon.

Az asztal kikopogta:

»Királyi pompa közt halsz meg.«