ÖTÖDIK FEJEZET
A TALÁNYOK EMBERE

Tehát elmentek a diákok. Lesz ma öröm Bornócon. Talpon volt az egész nemesi kúria hajnal óta.

Három testes szolgáló sürög-forog a konyhán Vidonkáné, a szakácsnő körül. Nem győzi őket küldözgetni, dirigálni:

- Hozz még egy kis cimetet. Add ide azt a jobbik tepsit, he! Hát a csirkét megspékelted-e már? Ez a szalonna nagyon meg van pirítva, te szamár. Hova tetted, hallod-e, azt a gyömbért?

Minden fazékban rotyog valami; a kifűtött kemencébe éppen most rakják a kalácsokat, keni őket finom puha tollal, tojássárgájával az Örzse. Még a férficselédség is asszonyi dologra van fogva. János, az igás kocsis, a mákot döngeti a mozsárban. Jóska, a parádés, mivelhogy finomabb munkára van szerződtetve, vajat köpül, miközben édesdeden ingerkedik, évelődik a viháncoló fehérnéppel. Ne hallgass oda, te Panka, mert kiesik kezedből az a tányér. (Panka tojáshabot ver a tányéron.)

A tekintetes úr már szinte hajnalban kiment a puskával, hogy lőjön valamit a fiúknak - ámbár most nemigen van sokféle. Annál izgatottabb a tekintetes asszony, aki folyton-folyvást sopánkodik, hogy milyen cudar időszak, ilyenkor még semmi sincs, az uborka még kicsiny, a melegágy dacára sem nőtt meg, káposztalevél már nincs, hogy levelensültet készítene (pedig Jánoska gróf úgy szereti), a liba még zöld, a kacsa azonképpen, gyümölcs, szőlő már elfogyott.

- Jaj, istenem, istenem, mit adjak én enni azoknak a szegény gyerekeknek?

A nagyasszony sopánkodására nevetve sziszegnek a fazekak, melyeknek fedelét lágyan emelgeti a hő: roty-roty. A rurából a piruló malac serceg. Egy nagy vaskondérból a lusta, pufók káposztaköpenyes töltelékek hallatják kevély nyögéseiket: pöf, pöf - míg a tűzhely közepén a lábasban haragos hubogással serceg a zsír, és görbíti, kihajlítja, behajlítja a beledobott herőcéket.

De amellett másféle aggodalmak is bántják a tekintetes asszonyt. Nem esett-e az úton valami bajuk? Vajon hol háltak? Nem mentek-e sebesen, s nem ivott-e a Zsiguska így fölmelegedve hideg vizet? De már jöhetnének is. Ejnye, te kis Marci, tudod, mit gondoltam?

- Ugyan mit, tekintetes asszonyom?

- Eredj fel, fiacskám, a toronyba, és nézd meg, nem jönnek-e már valahol. A kántor úr odaadja a kulcsot, ha azt mondod neki, hogy én kérem.

A Marci rongyos, mezítlábas gyerek, nyáron ostoros néhanapján, ilyenkor pedig lepényleső az úri konyhán. Örömest fogad szót, szalad a toronyba. A harangok ugyan elmentek ma Rómába, ahogy az egyházfi, Tormási Jóska mondta, de a torony szerencsére nem ment velök. Marci megtalálja, és a lépcsőkön felmenet egyre a Jézus halálán gondolkozik, mivel hát a templomban van, és arra a következtetésre jut, belevegyülvén a gondolataiba a konyhán terjengő finom szagok is, hogy Jézus talán nem is annyira az egész emberiségért, mint inkább a pataki diákokért halt meg. Csodálkozik, hogy a harangok mégse mentek el Rómába. Ez löki szívébe az első kételyt. Aztán visszatér a tekintetes asszonyhoz azzal a hírrel, hogy még nem jönnek, hogy az egész úton nem jön semmi kabátos ember, csak egy úri hintó bontakozik elő a Kucorgónál.

A nagyasszony erre új sopánkodásba kezd, de még a végére se ér, mikor már behajtat a hintó, amit Marci látott a toronyból, a kúria udvarára, s uramfia kiugrik belőle a Zsiga meg a János. Jézus Mária, hát ti vagytok? Azt hittem, valami becsületes emberek.

S nincs hossza, se vége a csóknak, kérdezésnek. Mikor indultatok? Még tegnap reggel. Hogy a Dőryéknél háltatok? Ösmertem leánykoromban az öreget, nyalka tiszt volt. Hát megnősült? No bizonyosan - feleli saját magának -, ha azt mondjátok, hogy leánya is van. De szép-e, hé? Ámbár most már mindenki szép, mert a patika is segíti. Persze, ő hozatott haza a hintaján. Emberséges ember, azt látom. Ugorj, Panka, mit tátod itt a szájad, mondd meg Vidonkánénak, hogy lássa el az idegen kocsist mindennel. Ti meg gyertek be már. Apátok is mindjárt itthon lesz. Vagy mit is beszélek? Olyan vagyok, mint a bolond. Néha csakugyan azt képzelem, hogy te is a fiam vagy, János öcsém. Ne vedd rossznéven vén nénédtől. De hát megnémultatok vagy mi, hogy egy szavatok sincs? Így feleltek ti, hé, a professzornak is?

- Az csak egyet kérdez egyszerre, édes mama.

- De nehezebbeket, ugye, szívem? Jaj, nagyon is meg vagytok soványodva. No, majd utána pótoljuk.

Nemsokára megjön az udvarház gazdája is, több ts. ns. vármegyék táblabírája, s elölről kezdődik ölelkezés, kérdezősködés. Majd a falubeli ismerősök, urambátyámék, asszonynénémék kukkantanak be megtartani a szemlét a fiatalok felett, kiknek érkezését gyorsan vitte szét a hír a faluban. Erről beszélnek most minden kéményes házban, ahol muskátli és verbéna van elültetve a kertben, szóval ahol leányok vannak. Milyen víg húsvét lesz! Micsoda locsolás! Mennyi mulatság, tánc. Mert hazajöttek Bernáthéknál a juristák. Ahány penecilus van a faluban, azzal most mind piros tojást karcolnak az ahhoz értők.

A nap most már elég hosszú, amint betelnek hőseink az ismerős kúria mosolygós szobáival, a szülei fészek nyájas melegével, a Vidonkáné ételremekeivel, a gálócsi dohány ízével, egyszerre elmosódik a mogorva kollégium emléke, messze szalad Patak ódon várával, házaival, lakosaival, a ködös múltaknak leghátuljára, s olyanba tűnik fel minden, mintha el se mentek volna soha innen - legfeljebb egy félórára -, folytatja mindenik, amit ősszel abbanhagyott.

Zsiga kimegy az istállóba, megnézi sorba a teheneket, ökröket, bivalyokat, a kedves hátaslovát, a Lepkét. (Az is fölismeri, nyerít rá.) János pedig elandalogva járja végig a kertet, az ismerős helyeket. Oly boldog, hogy egyedül lehet ott. Még csak a barackfák virágzanak, a cseresznyék, akik hisznek a nap csókjának, s kinyitják a kelyhüket az első sugaraira. Be sokszor csalódnak szegények. Mert hátra van még a három rossz szent, akiket a tél, mikor elment, lelökött a szekeréről, tehát csak későbben bandukolnak utána: Szervác, Pongrác és Bonifác. Persze az orgonafa nyílik már, de annak mindegy. Az haszontalan úri dáma a fák között, gyümölcsöt nem kell hoznia, ha elvirágzik, megtette a kötelességét, mehet. A nagy, hatalmas tölgyfák lassúk, meggondoltak, még csak nem is rügyeznek, még ők mindig a téllel álmodnak.

János gróf lassan éldelegve ment végig a kerten, a csörgő patak mellett, mely színes kavicsok közt szalad négy-öt apró hidacskán keresztül, míg az utolsón túl útját állná egy kőfal, ha nem volna hagyva alul egy rostélyozott nyílás, hogy azon átsuhanhasson egy másik nagy kertbe.

Ezt a kis patakot szereti legjobban János gróf. Ez hordta az ő üzeneteit oda, át a másik kertbe, s most is csak odamegy, mindig csak odamegy... Éppen úgy, mint a János gondolatja.

De mit titkolódzunk annyi okos ember előtt, mikor egészen világos, még a verebek is csiripolják, hogy az a kert Horváth Miklósé, akinek a háza ott fehérlik a dombon, azaz hogy csak egy csücske csillan ki a fenyőfák és nyírek közül, s hogy az öreg Horváthnak egy Piroska nevű lánya van, és hogy János grófnak éppen az tetszik legjobban ennek az egész nagy világnak a lányai közül.

Az öreg Horváth uram, egyike a leggazdagabb embereknek a vidéken, de csak egy szegény szűcsmesternek a fia, s ebbe a rendi világba még nem illik be teljesen. Szokatlan, szégyenletes módon szerezte a vagyonát. Az eszével. A többi úri vagyon vagy karddal van összehozva vagy jegygyűrűvel. Teritum non datur.

Hogy röviden elmondjuk, Horváth Miklós fiatal korában kémiai professzor volt Kassán, és olyan szegény ember, mint a többi kollégák, kiket az istenek gyűlölnek. Papi rendben volt, de beleszeretett egy leánykába, tehát levetette a reverendát, otthagyta a professzorságot, s minthogy semmit se tudott a világon egyebet a kémiánál és a költészetnél, azon gondolkozott, hogy mi módon csinálhatna a tudományából pénzt.

A költészetből nem lehet, ott van elrettentő példának Csokonai Vitéz Mihály, aki lyukas csizmában vándorol mecénástól mecénáshoz. Átkozottul messze lakik egyik a másiktól. De hát Csokonainak nincs felesége; csak a kulacsai szülnek apró kulacsokat.

Horváth Miklóst ellenben nemsokára ikrekkel ajándékozta meg szép felesége. Világos volt, hogy valami foglalkozást kell kitalálnia, mégpedig nem az ars poetica, hanem a kémia révén. Éppen akkoriban örökölt az apjától - egyetlen fia lévén - vagy hatezer forintot, s az az ötlete támadt, hogy a pálinkafőzésre adja magát. De minthogy a közönséges pálinka nagyon olcsó, mert csak a parasztok isszák, valami mást kombinált ki. Látta, hogy a parasztok nagy alkalmaknál, mennyegzőn, keresztelőkor megmézezik a pálinkát, s így aztán a »konty« se idegenkedik tőle. Nos, tehát az úri rendnek is gyártani kell egy ilyen külön pálinkát, mert az úri rendnek pénze van, jól meg tudja fizetni.

Legyen a színe a rózsából, az íze vetekedjék a cukorral, de mégis csípős legyen és zamatosabb, és végre ne hiányozzék belőle a köménymag mellékíze se, mert a magyar ember szeret böfögni - hát legyen neki az akarata szerint.

Így pancsolta össze Horváth uram nagy fifikával a rozsólist. Üstöket vett, és egy szeszfőzőgépet hozott Bécsből (éppen akkor találták fel), s nagyban kezdte főzni az új, szokatlan italt.

Szomszédai, rokonai a fejüket csóválták.

- Meg vagy te bolondulva? Azt gondolod, hogy azt megveszik az emberek? Tudod, milyen lassan mozdul a magyar ember. Hiszen az idea nem rossz, az ital sem megvetendő, de hol vannak a vevőid?

Horváth furfangosan nevetett:

- A temetőkben.

Azt hitték, hogy meg van bolondulva, pedig az ő esze nem volt híján az élelmességnek, s mikor látta, hogy az üzlet sehogy se megy, ügynököket menesztett Felső-Magyarországra a papokhoz, akiknek csak azt kellett följegyezni a parókiákon, hogy hol halt meg valami gazdag nemes úr, aki nagy vagyont hagyott hátra.

Az ügynökök megjöttek a névsorral, mire Horváth uram furmányos szekereket rakatott meg minden megholt uraság számára egy-egy gönci hordó rozsólissal. Az ügynökök elvitték, s megállítván a furmányos szekeret a gyászoló kastélyok előtt, begördítettek egy-egy hordót, hogy azt a tekintetes úr rendelte akkor és akkor, midőn erre jártak.

Az örökösök megütődtek, vagy meg se ütődtek, mondván, hogy bizony a kastély ura meghalt már azóta, de ha így esett a dolog, hogy pör ne legyen belőle, isten neki, megtartják a hordó rozsólist, ámbár azt se tudják, mi légyen.

- No hát nem fogják megbánni.

És nem is bánták meg.

Így ment az üzlet erőszakkal, az üres szekerekkel visszatérő ügynökök megint följegyezték útközben a plébániákon az új vevőket. A gondviselés következetes volt abban az egyben, hogy a nagy urakat folyton kaszáltatta - nem úgy, mint a guillotine Párizsban, aki csak egyszer csinált ilyen kirohanást ellenük. A lajstrom megint megtelt, és Horváth uram furmányos szekerei megint megindultak, mindig több szekér, mindig tovább egész az Alföld belsejéig, túl a Dunán, csaknem Zágrábig, sőt azon túl. Hiszen a jó horvátok is szeretik a jót, és szerencsére ők is halnak.

Tíz-tizenöt év alatt annyira fölszaporodtak a Horváth uram üstjei, hogy egész nagy telepen rotyogtak a katlanok hajnaltól estig, a pénze pedig még jobban fölhalmozódott, elannyira, hogy nem tudott vele mit csinálni, és mikor Ferenc császár adakozásra szólítá föl a vármegyéket és a nagy urakat a franciák elleni hadviselés költségeihez, Horváth Miklós egymaga annyi ökröt küldött föl ajándékba Bécsbe, mint Szatmár vármegye. Szatmár vármegyéről pedig tudjuk, hogy ezeret küldött, mert megmaradott egy akkori pasquilban:

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.

Ugyanis a császár új főispánt nevezett ki abban az évben Szatmárba.

De Szatmárnál jobban megbecsülte őfelsége Horváthot, mert nemességet adott neki a »szilvási« előnévvel. (Itt van már az első hazugság, mert nem szilvából főzte a rozsólist.)

Horváth most már nemesúr létére abbahagyta a rozsólis főzését (ami nem dukál, az nem dukál), és a tékozló Czobor grófoktól nagy birtokot vásárolt, itt a faluban telepedvén meg felnőtt leányaival.

Így lett az öregúr gazdag és nemesember. Mert a magyar nemesség bölcs politikai intézmény volt a maga idejében. Az volt a vérgyűjtő medence. Ha valaki tekintélyre tett szert bármely téren, vagy valamely tőkét összegyűjtött, akár szellemit, akár anyagit, ami erőt reprezentál, lett légyen az oláh vagy német, rögtön bevették a sáncok közé, hogy ami erő van, belül legyen. Azért bírt ez a nemzet olyan sokáig fönnmaradni. Mert, aki künn valamit tehetett volna ellene, azt ölbe vitték be maguk közé. Künn a gyöngeség, tehetetlenség maradt. Bölcsek voltak ezek a mi öregeink, meg kell adni. És ne köpdössetek, kérlek, ti demokraták, azokra a megfakult, megvedlett öreg címerekre. Mert ereklyék. Ezekből az apró címerekből volt rakva az a barikád, mely biztosítá annak a nagy, szent címernek a sérthetetlenségét, melynek négy ezüst pólyájában, a folyamaiban ti reméltek egykor halászni, s hármas halmára oda álmodjátok a szabadkőmívesi vakoló kanalat. A magyar nemesség nem volt puszta, rideg fal, mely elkülönzi a kiváltságos osztályt a néptől. Kapu volt rajta, nagy, széles ívvel, hogy minden érdem beférjen rajta.

Horváthot azonban minden nábobsága dacára lenézték a nemesurak. Még a többi Horváthok is. A bibiti Horváthok, a felsőbogácsi Horváthok, a nagyváradi Horváthok, a Petricsevics-Horváthok, a Voxit-Horváthok, akiknél ő atyafiságos látogatást tett, sem adták vissza a vizitet, nem azért, hogy rozsólist főzött, hanem hogy csalárd fortélyokkal lökte ki a piacra, a halottak kontójára, ti. eleinte, mert később már anélkül is jól ment az üzlet.

Házánál csak kisebb rangú nemesség fordult meg, az úgynevezett bekecsben járók, de ezeket is bosszantotta a pompa, és néha odamondtak valami paprikásat, amit különben jó kedélyével könnyen vett.

- Hát semmi az. A kocsonyának és a nemességnek egy kis idő kell, míg megalszik.

Mindamellett igaz, ami igaz, volt benne valami a parvenüből, egy kis pöffeszkedés, melytől ritkán ment a self-made man.

Már maga az sületlenség, hogy a házát átalakította egy középkori váraccsá. Még ha nem is volna émelygős, egyszerűen veszedelmes most Robespierre, Marat óta az effélével flancolni.

Fedetheti iszen a tornyát ezüstlemezekkel, és rakathatja márványból, de mégsem az a bizonyos az. Ott van, teszem azt, a Bernáth-ház, nincs azon egyéb dísz, csak elöl négy vén oszlop. De mégis sokat ér, mert az egyik szögletszobájában hált meg egyszer Rákóczi Ferenc, Kaposról erre jövet, a feleségével.

Sőt ott is felejtett egy rézzel kivert politúros ládikát, aminőben akkor pénzt tartottak utazó nagyurak, de ebben nem volt pénz, meg mikor reggel pakoltak a hercegnő frájjai (no, ugyan ezek is hiába ették a kenyeret), künn hagyták valahogy a vállfűzőjét.[5] Csoda, hogy összeérte alul a derekát. De milyen hatalmas szélessé vált följebb... No hát olyan házat építsen Horváth uram, amelyben Rákócziné ott felejtette a vállfűzőjét. Ez az, ami nem lehet.

De mit bánta ő? Azért csak játszta a várurasdit; úgy tett, mint a Dőryék csimpánza Röszkén, ki mikor látta, hogy cipellőre vesznek mértéket a Mariska kisasszony formás lábacskájáról, ő is odanyújtotta a lábát a vargának. Bástyát, felvonóhidat csináltatott a kastélyhoz, s mikor otthon volt, fölhúzták a bástyára a Horváth-lobogót, a címerrel - ami egy ökörfej volt. (Hm, mégiscsak egyformán fizetett a császár, ezer ökörért egy ökörfej.) De már megint mennyivel szebb, íme, a Bernáth-címer, a karddal átszúrt lábszár kék mezőben.

Ha ebédhez ült, háromszor fújta meg a kürtöt az udvaros a kastélytoronyban, hogy az egész helység azt mondogassa ezekre az idétlen hangokra: »Na, most hozzák be a levest Horváthéknál.« De mennyivel előkelőbb ennél az a csörgés, mikor a Bernáth-kúrián megzörög a kétszáz esztendős ezüstnemű, ha hozzáütődik a százesztendős porcelánhoz.

Valami kis keverék volt ez a Horváth a régi professzorból és a mesékből fölszítt várúrból. Igazi komikus hatást tett mindenkire. Az első leányát, a Rozáliát is, hogy adta férjhez! Kész nevetség. Szép termetes leány volt, akárcsak a régi királyasszony, a Mária Terézia. Nagy híre volt mindenütt, mint gazdag partinak, s jöttek mindenfelől az udvarlók, mint mézre a darazsak. Az egész világ kíváncsi volt, hogy ki kapja meg »Rozsólis Rózsit« (ez volt a csúfneve a »nobel« világban).

A gőgös parvenü kijelentette, hogy megveti a rangot, a származást és a vagyont, hanem csak olyan okos embernek adja a lányát, aki három kérdést megfejt, amit ő ad föl. A vén majom nyilván hallotta a mesékből, hogy három aranyalmát kellett levágni előbb karddal a leventének, aki a várúr leányát megkapta.

Hát jött is egy fiatalember Bécsből, valami nagyeszű, aki megkérte. Azt mondták, roppant jövője van, még kancellár is lehet belőle. Ilyenféle hír előzte meg jöttét.

Hát jól van, meghallgatta Horváth a fiatalember kérését nyájasan, s megmarasztotta ebédre, délutánra ígérvén a választ. Asztal fölött beszélgetett vele mindenféle, a tárgyhoz nem tartozó dolgokról. Elmondta, hogy azelőtt ő is megfordult néhányszor a birodalmi fővárosban, és hogy mindig a »Matschaker-Hof«-ba szokott szállni. Ebből kifolyólag aztán elkezdte beszélni, hogy milyen érdekes eseményből keletkezett a Matschaker-Hof elnevezése. Hát úgy keletkezett, hogy mikor, azt mondja, a vendégfogadó fundamentumát ásták, találtak egy pléhládát, mélyen a földben. Kiássák, kiemelik, fölnyitják, hát több kisebb-nagyobb matschakerek voltak benne. Innen lett, öcsémuram, az elnevezés.

A fiatalember nagyon figyelmes arcot vágott, és nagyon megelégedettnek látszott, hogy hát megtudta az elnevezés okát, egyéb észrevétele nem is volt. Gondolta türelmetlenül, íme, egy ostoba anekdota - menjünk tovább.

Az anekdota ostoba, sőt már akkor se volt új, hanem Horváth uram azontúl egyszerre hűvös lett iránta, és ebéd után kijelentette, hogy igen sajnálja, de a leány még nagyon fiatal, még nem adja férjhez.

- Ah, uram - szólt a fiatalember elszomorodva -, ez csak kifogás, vallja be. Érzem, hogy elégedetlenséget vontam magamra valamiben. Mondja meg, kérem, őszintén.

Horváth megfogta a fiatalember kabátgombját, ez volt a kereskedői szokása, ha valakivel bizalmasan beszélt.

- Hát lássa, unokaöcsém, magából sohase lesz az, aminek én képzeltem. Magában nincs igazi tanulási vágy, de ahelyett van nagyképűség. Magának tehát nincs nagy jövője.

- De uram, hogyan állíthatja azt így egyszeribe?

- Hogyan? Hát tudja ön, fiatalember, mi az a matschaker? Ön elpirul. Nem tudja. Sohase piruljon azért. Lássa, én se tudom, mi a matschaker. A különbség köztünk csak az, hogy én megkérdeztem volna: amit én nem tudok, azt én megtanulom, de nem vágok hozzá olyan képet, mintha tudnám.

Egy szó, mint száz, a fiatalember menyasszony nélkül ment vissza Bécsbe, de legalább többet tudott egy anekdotával.

Mindez valóságosan megtörtént. A környék minden öregasszonya beszélte, sőt, a Kazinczy Ferenc jegyzetei között is bennfoglaltatik. A második kérője Rózsikának egy nagyvállalkozó volt Brünnből, aki, mint üzletember, azt a mellékokot sem tagadta, hogy a Rózsika hozományával egész Közép-Európára kiterjeszti a vállalatát.

Az öregúrnak tetszett a nyílt beszéd, és azt mondta szokott mókázó modorával:

- Igen helyes, nagyon helyes, én szívesen adom a leányomat vállalkozónak, mert magam is az voltam. Hanem talán hallotta ön is, hogy én bizonyos fokig bolond ember vagyok. Sohase tessék ellenkezni. Tudom, hogy mondták önnek, és igazuk volt. Én csakugyan bolond vagyok. De ez nem veszedelmes őrültség, ne féljen tőlem. Ez csak egy rögeszme. Én ugyanis egy kérdést szoktam föltenni ahhoz, aki a lányomat ajánlatával megtiszteli. És ettől függ aztán a további. Tudom, hogy ez bolondság, eszeveszettség, de nem tehetek róla.

- Igen, hallottam ilyesmit.

- Nos, hát mondja meg nekem, hogy ha Pozsonyból Brassóba mindennap két postakocsi közlekednék, Brassóból Pozsonyba pedig ugyanannyi, ha már most föltesszük, hogy az út tíz napig tart, mennyi kocsival találkozik ön útközben, míg Pozsonyból egy postakocsin ülve Brassóba ér?

- Hússzal.

- No no, fiatalember, gondolja meg jól, nem annyival.

- Akkor talán valami furfang van a kérdésben?

- Biztosítom, hogy nincs.

- Ez esetben kétségtelenül húsz, vagyis hogy az egyik, a huszadik már éppen beért Pozsonyba, mikor én onnan elindultam, tehát csak tizenkilenccel! Nem igaz?

- Nem és nem. Igen sajnálom, kedves ifjú barátom.

- Engedje meg, uram, hogy nyugodtan kiszámítsam a szobámban.

- Tessék - mondá az öregúr gúnyos mosolygással.

A brünni vállalkozó egész nap számított, őrülten számított, teleírt számokkal vagy tíz ív papírt, a homlokáról csurgott az izzadság, annyit számított, de nem boldogult, mindig más-más eredmény jött ki. Végre egy szakajtó babot kért a szakácsnétól, a babszemekből aztán kirakta az induló postakocsikat a pozsony-brassói vonalon, de csak még jobban belezavarodott az egészbe.

Mikor aztán látta Horváth, hogy semmire se megy, megszabadította a bizonytalanságtól.

- Hát lássa, önből nem lesz jó vállalkozó, mert ön nem látja tisztán maga előtt a dolgok következményeit már a második fokon sem. A pozsony-brassói úton ott vannak az előző tíz napon elindult szekerek is meg a mostani tíz napon elindultak. Eszerint a pozsony-brassói úton negyven szekér van. Ami pedig az ön mostani útját illeti, ne haragudjék, de azon csak egy kosár van.

Ilyen eszelős ember volt ez a bizonyos Horváth. Már-már azt lehetett hinni, hogy férjhez se adja leányát a bolondériái miatt, mikor megjelent a háznál egy csinos huszártiszt, egy Bezerédj nevű, a Dunántúlról. Ismeretes nagy stromfax volt. Nevettek is rajta az ismerősök. Ez fog még csak bent sülni. Szegény Bezerédj, bizony nem találta fel a puskaport.

Hanem hát az egész világra nézve váratlanul megfejtette a három kérdést, amit Horváth feladott neki, s megkapta a »királyleányt«. Most már a nevetők elé volt odadobva egy nagy talány, hogy bírta Bezerédj az öreg furfangját kontrakarirozni? Persze senki se találta ki.

Pedig hát ugyan egyszerű dolog volt alapjában. Szép hosszú bajusza volt a kapitánynak. S a hosszú bajusz tovább ér, mint a hosszú ész. A hosszú bajusz nagyon tetszett a Rózsikának. A Rózsika pedig tudta az apjának az összes talányait, hát előlegesen megtanította rájok a kapitányt.

Rózsika után az ikertestvérére, a Katicára került a sor. Az öreg most még furfangosabb kérdéseket gondolt ki a pályázók számára, de nem volt velük szerencséje. Mert ahol már egyszer egy kapitány járt, oda eltalálnak a hadnagyok is. A hadnagy pedig nem való komoly kérőnek, szerénytelenség ilyenül föllépnie - az inkább álutakon jár. Langvitz Pál hadnagy tehát, akit Bezerédj mutatott be az após házánál, egy éjjel szó nélkül megszöktette Horváth Katalint; legalább meggazdálkodta a fifikus kérdéseket. Nem is gazdálkodott meg aztán soha egyebet egész életében.



HATODIK FEJEZET
A HARMADIK LEÁNY

Ez a csapás teljesen leverte Horváthot, és elkeseredve a világ iránt, elhatározta, hogy a harmadik és utolsó leányát, a legszebbet, akit valaha ez a környék termett, egész elzárva neveli föl kastélyában, férfiak szeme elől elrejtve, mint egy török leányt. Még akkor Piroska kurta szoknyát viselt, és azt hitte, hogy a világ az ő udvaruk és kertjük, a nagy dán kutya, az angóramacska, a kék pántlikás bárányka és még azonfelül valami kevés, amit a többi házak fedeleiből lát.

Ennek a nevelési rendszernek aztán megvolt az a következménye, hogy nem hallott csúnya szavakat, nem voltak pajtásnői, nem tanult meg már bakfis korában flörtölni, nem voltak pajtásai, de amint a test észrevette, nini, itt a lelket nem engedik fejlődni, hát akkor én mit igyekezzem? - fogta magát, kezdett visszamaradni. Pedig micsoda felséges szép test volt! A legbájosabb arcocska, amit képzelhetsz, s az a nemesen boltozott homlok az ártatlanság glóriájával! Szelíd, kék szemei, gyönyörű lenhaja egy aranyabronccsal leszorítva, hogy a homlokba ne nőjön. Hát még az a formás sugár termet! Istenem, mi lesz az, ha egyszer fűzős derekat kap... Mert most még csak röpűkét visel vagy rütyőkét.[6] Ámbár az is hogy áll rajta! De lesz még azon olyan is, ami se nem szövött, se nem hímzett, hanem színaranyból öntött - mert talán egyenesen valami királyfinak neveli Horváth uram.

Az apát elfogta az ijedelem a leányka véznaságán, s kivált, mert egy idő óta a neve is lucus a non lucendo. Fehér lett a Piroska. A fülein keresztül lehetett látni, arcán az ereket meg lehetett számlálni. A szemei alatt patkók keletkeztek.

- El kell a Medvét hozatni, nincs másképpen.

Csakugyan elhozatta a megboldogult Medvét. Az el is jött, isten nyugtassa meg, s Horváth uram szokott furfangjával elkezdte firtatni, hogy találja ki, miért hívatta.

- Hát mert talán beteg valaki? - mondta az öreg Medve.

- Meglehet, de önnek kell kitalálni, azért doktor.

Erre bezzeg dühbe jött az öreg Medve:

- Mit? Hát az úr nekem is talányokat akar föladni? No hát maga a beteg. Azaz bolond.

Igen goromba volt az öreg doktor.

- No no, ne tessék azért haragudni. A Piroska színe nem tetszik nekem, a testalkata se; sápadt, gyönge, törékeny, nem fejlődik. Azt szeretném tudni, mi baja van.

- Azt az úr tudhatja jobban. Mit szokott csinálni naponkint?

Itt aztán elszámlálta a napi teendőit, hogy ekkor és ekkor kél, aztán tanul, aztán zongorázik, aztán ebédel, aztán megint tanul, aztán hímez, aztán vacsorál, vacsora után meséket mondanak neki, míg elalszik.

- No most már megmondta az úr, miért beteg. Szerencsére még lehet segíteni.

- Ah, orvos úr, az isten áldja meg...

- Ne az istenre utalványozzák az ilyesmit! - vágott közbe a doktor. - Hallgasson. A kisasszony piros lesz, mint a rózsa, de meg kell tartani, amit rendelek. Különben pedig elpusztul.

- Parancsoljon - hebegte a megszeppent apa.

- Hogy hívják azt az erdőt, ami ide látszik az ablakból?

- Az a Bernyés.

- És kié az?

- Enyém.

- No hát a kisasszony mindennap kimegy abba az erdőbe száz napon keresztül. Ön vesz neki egy kis fejszét, s azzal a fejszével mindennap kivág egy akkora nyírfát, mint a karom, az így kivágott nyírfákat mind egy rakásra hordja a tisztáson, s mikor a századikat is odavonszolja már a többi közé, akkorra olyan piros lesz, mint a legszebb rózsa.

- Mit mond ön? - hüledezett Horváth. - Hiszen az lehetetlen. Ezzel a gyönge gyerekkel vágassak én fát, mint egy napszámossal? Komolyan mondja ön azt? Nem, nem akarom őt kiereszteni a falak közül. Férfiszemek elé. Megfogadtam. Minden lányomat ellopták. Ezt az egyet, ezt a legszebbet nem engedem. Ez maradjon az enyém.

Dr. Medve vállat vont.

- Tegyen ön, ahogy akar. De azt még egyszer mondom, hogy vagy a száz kis nyírfa kell neki, vagy pedig egyetlenegy nagy diófa. Amiből a koporsót csinálják.

Erre aztán megadta magát az egykori rozsólisfőző, és a szép leánygyermek megszabadult fogságából; mindennap gyalog ment ki kis politúros nyelű fejszével a Bernyésbe, hogy ott egy nyír-bakfist levágjon. Többnyire apja kísérte, csak ritkán a nevelőnője.

Egyszer éppen olyan napon (a bohókás Ámor intézi az effélét), amikor a nevelőnővel ment, a diákok is, ti. Bernáth Zsiga és Buttler János, akik még akkor csak az alsóbb klasszisokat tanulták, ellenállhatatlan kedvet kaptak valami fészeknek a kiszedésére, amelyről a bojtár locsogott előttük, leírván a helyet, ahol van. Az erdő ugyan nem az övék, hanem iszen éppen azért virtus azt a fészket kiszedni.

Történt hát, hogy a kislány ütögette, vágta a mára kijelölt fát, s éppen arról gondolkozott, ha közbe egy kis pihenőt tartott, hogy ugyan fáj-e az annak; hát hogy is ne fájna szegény fehér fának, hiszen néha nedvet is ereszt, az pedig a könnye vagy a vére. A nevelőnő ilyenkor erdei virágot szedett a kicsikének, voltaképpen saját magának, mert egy szentimentális német kisasszony volt, nagy orral, nagy lábakkal és olyan csontokkal, melyek alkalmassá tették őt olyan »hosszú lurkók« anyjává lenni, aminőkből Nagy Frigyes apja csinálta híres kollekcióját. Anyjának valaha Goethe udvarolt, és hm, ki tudja?... E kis családi legenda rontotta meg Frida kisasszonyt, s vitte ellenállhatatlanul a romantika felé, és most is ennek lehet talán fölróni, hogy virágok után őgyelegve, valami kipirosló kökörcsin után egy kéklő jácint, a jácint után egy sárga verébfű, olyan messzire elcsalta növendékétől, hogy mikor Piroska két úriasan öltözött fiút látván kilépni a fák közül, rémülten fölkiáltott: »Frida, Frida!«, abból a szegény Frida egy szót sem hallott.

Ah, az igazán borzasztó jelenet volt. Sohase lehet azt többé elfelejteni. A Piroska a fát döngette, arca ki volt melegedve, homlokán az izzadság gyöngyözött.

A két fiú, aki nem tudta az erdőből a kijárást, így okoskodott:

- Menjünk a favágó felé. A favágó kivezet bennünket.

Buttlernek volt egy réz kétgarasosa; azt szánták a favágónak pálinkára.

Egyszerre kitárult előttük a jelenet. De milyen csodálatos igéző az a sugár kislány a fejszével, az a gyönyörű liliomtermet ívbe hajladozva.

János gróf lábai a földbe gyökereztek. Idősebb volt Zsigánál, olvasgatott már egyet-mást az erdei nimfákról. Azoknak lehetett ilyen politúros fejszécskéjük.

A leány megrezzent a harasztsuhogásra, s amint szétnyíltak a gallyak, rémülten kiáltott föl, elejtvén a fejszét: - Frida, Frida! - Futni akart, de nem bírt.

Zsiga legelőbb értette meg a helyzetet.

- Ne féljen, kisasszony - szólt hozzája szelíden -, hiszen mi nem bántjuk magát. (Közelebb lépett hozzá.) Hát ne fordítsa el a fejét, ne reszkessen. Inkább adok magának valamit. Nézze, kis tojások.

A gyermeki kíváncsiság győzött, odapillantott. A Bernáth Zsiga kezében öt pirinyó tojás volt, egy kicsit pirosba játszók, olyan szépek, mint a pettyegetett márvány; de nem lehet azt kimondani, milyen szépek voltak.

Piroska elmosolyodott, de azért nem mert a tojásokhoz nyúlni.

- No csak vegye el. (Odanyújtotta neki az egyiket.)

Piroska most már fölbátorodott, és elfogadta:

- Igazán nekem adja?

- Persze. Mert éppen jó; nem tudnánk elosztozkodni a pajtásommal, de így kettő jut egyre-egyre. Ugye, kenyeres?

Ezt a Jánostól kérdezte. Piroska is a Jánosra nézett. János elpirult fülig, és azt felelte zavartan:

- Ami engem illet, én a magam részét egészen odaadom a kisasszonynak, ha neki örömet okoz.

Oly jó, meleg hangja volt ennek a János fiúnak; a leányka szíve megtelt hálával iránta.

- Nem, nem, a világért sem fosztanám meg.

S hangja édesen csengett a fák között, a madarak vidám csicsergéssel feleltek neki a lombok közül. De mennyi madár van itt! Piroska kezdte nem érteni, hogy mitől félt, mikor hát itt annyi madár van.

- Maga, ugye, a Horváth kisasszonyka? Maga az a nagy szépség? - csintalankodott Zsiga.

- Én vagyok - felelte.

Olyan ártatlan volt még, hogy el se pirult, úgy ösmerte be.

- Hallottam már én maga felől. A béresnénk beszélt eleget, aki azelőtt a maguk kastélyában szolgált, de az azt mondta, hogy üveg alatt tartják. Tudja, mint a bogarakat Patakon a múzeumban. Mindig úgy képzeltem magát, hogy valami gombostűre van felszúrva, üveg alatt. (És nevetett hozzá a rossz kópé.) Azért aztán meg is ijedtünk a barátommal, hogy valami tündér, mikor itt láttuk fát vágni. És miért is vág maga fát?

- Mert rám parancsolta az apám.

- Ejnye, de furcsa apja van magának.

Közben János is közeledett, s megszólalt:

- És ugye, nehezen megy?

Szomorúan mosolygott.

- Nagyon nehezen. Mert nemcsak ki kell vágnom a fát, hanem el is kell vonszolnom odáig.

Balra mutatott a kezével egy tisztásra, hol már vagy tíz-tizenöt kivágott fiatal nyárfa hevert fonnyadt lombozattal egymás mellett.

János gróf csakugyan olvasott már mesét ilyen kegyetlen apáról. És annak is olyan vára volt.

- De reménylem, csak nem kell az egész erdőt kivágnia? - tudakolá János, ki nagy érdeklődést mutatott.

De azért a kislány mindig a Zsigára nézett, ha neki felelt is. Pedig a János volt a szebb fiú, piros, hamvas arccal, nagy, ábrándos szemekkel. Az álla még akkor sima volt, mint a leányoké, csak az ajka fölött mutatkozott már egy kis előrevetődő árnyéka a bajusznak.

- Ó, dehogy - szólt Piroska nevetve, és lehajolt a fejszéért. - Száz fát kell csak kivágnom, s akkor vége.

János most odalépett hozzá, egész közel.

- Engedje meg, hogy ezt a mostani fát én vágjam ki maga helyett. Adja ide a kis fejszét.

Piroska beleegyezőleg hunyorított.

A fejszéért nyúlva, kezével megérinté a leány ujjait, az hirtelen elkapta, mintha parázs égette volna meg.

Most aztán bezzeg másképp szólt a fejsze. Recsegett-ropogott a fa, kongott, zúgott, hasadozott. Aztán hogy illett a fejsze a kezébe, mert hát fiú. Olyan szép volt vele. Meg se izzadt, ki se pirult, csak úgy könnyedén ütögette, mintha porolná. Istenem, de erős lehet. Még egy vágás, no még egy, és a fa tompa zuhanással elterül a gyepen. Milyen hamar. Igazán csak játék.

Akkor aztán megfogták ketten a Zsigával, nem úgy, mint a Piroska szokta, vonszolva, hanem a levegőbe kapták, egyik a boldog végét, másik az ágas végét, szaladtak vele nagy csörtetéssel, mígnem odaértek, és a többi holtak közé csapták - akiknek mind meg kellett halni, és még az utána következők is így halva jönnek egész százig, és mindez csak azért, hogy egy vén diófa életben maradjon. Már ti. amelyikből az a koporsó készülne... A fák történelmében is vannak hát olyan igazságtalan szamárságok!

A két diák most elbúcsúzott a kisasszonytól, aki szinte sajnálta már, hogy elmennek.

- Hát maguk igazán nem zsiványok? - kérdé szelíden, nyájasan, de némi csodálkozással.

- Talán azt hitte?

- Engem mindig azzal ijesztettek, hogy az erdőn zsiványok vannak.

- Meglehet, hogy vannak, kisasszony - szólt a kis Zsiga sértődve -, sőt, igaz is, hogy vannak, de azok másképpen néznek ki, szóval mi nem vagyunk zsiványok. Mi a szomszéd házban lakunk. Én Bernáth Zsiga vagyok, szintaxista, a barátom pedig gróf Buttler János, rétor a pataki iskolában.

- Kár - mondta naivul.

Buttler elmosolyodott.

- Hát inkább szeretné, hogy zsiványok legyünk?

- Inkább - felelt a leány, szemeit lesütve -, mert akkor sohase félnék többet a zsiványoktól.

Mire a nevelőnő előkerült fölbokrétázott kebellel és koszorúval a fején, kezeit ábrándosan lógatva, már akkor hűlt nyoma volt a diákoknak.

- Ni, maga már kivágta a fát, el is vitte. No, ez egészen derék. Szemlátomást erősödik, gyermekem. Ó, hogy fog a papa örülni.

Piroska éppen szólni akart a diákokról (hiszen rendkívüli epizód volt az életében), de a nevelőnő csodálkozása tetszett neki. Az is jó, hogy az apa örülni fog. Hát hadd örüljön a szegény apa, inkább nem szól semmit. Mert az is megeshetik, ha a diákokat említené, hogy Frida mindent kitalálna, s azt mondaná gúnyosan: »Ah, hát így vagyunk, kisasszony, a feladatot mással teljesíttette; de szerencsére van itt még elég fa, tessék kivágni a következőt.

Piroska tehát mélyen hallgatott az erdei jelenetről itt is, otthon is, és estefelé a nagy harmincholdas parknak egész végéig sétált, ahol egy rozoga fal határolta el a Bernáth-kerttől. Gondolta magában: »Odaát laknak a fiúk, de sokért nem adnám, ha átláthatnék most, hogy mit csinálnak.« A kis madártojást, amit tőlük kapott, nagy titokban elásta egy helyen a kertbe, azt hitte, hogy abból is úgy fog onnan kikelni a kis madár, mint ahogy lesz a picinyke magból a violavirág.

Aztán megint egyformán folytak a napok egész héten, hol a nevelőnő, hol az apja ment ki vele délutánonkint az erdőbe, hol mind a hárman. A leány csakugyan épült, erősebb lett, a kék karikák eltűntek a szeme alól, s finom, leheletszerű pirosság vegyült az arc fehérségébe. Örült az öreg Horváth, és nem győzte ismételgetni: Hja, a Medve nem bolond ember, érti a mesterségét. A Piroska piros lesz, mint a rózsa.

Egész szenvedéllyel ragaszkodott most már a doktor különös receptjéhez, sőt, napról napra vastagabb fákat jelölt ki a kicsikének, hadd izzadjon, hadd fáradjon; az egészség is csak tőke; gyűjtsön belőle minél többet.

Türelmetlenül várta, mikor lesz még pirosabb, még üdébb, elevenebb, erősebb. Egy nap csak úgy unalomból megszámlálta a kivágott fákat a tisztáson, éppen harmincnégy volt. Nos, tehát még hatvanhat van hátra. Hm, milyen csodálatos a tudomány! Ki hinné azt, hogy ezekből a fehér fákból piros festéket lehet kicsalni az emberi arcra.

- De harmincnégy fa - mormogta -, hogy lehet az, hiszen még nemrégen kezdtük? Ez egy kicsit sok. Ugyan, kisasszony - szólt haragosan Fridához -, nem tudja, mikor kezdték a kúrát?

- Éppen ma egy hónapja.

- Az ördögbe is, harmincnégy napos hónapok nincsenek a kalendáriumban. Az lehetetlen, kisasszony.

- Bizonyosan tudom.

Elkezdték számítani a napokat, mikor volt itt az orvos, hát kisült, hogy harminc nap előtt. De levágott fa mégis harmincnégy van.

- Hogy lehet az, kis jószágocskám?

- Nem tudom, apa.

- Nem vágtál ki néha kettőt?

- Jaj, apa, az az egy is mindig sok volt.

- Talán valami fatolvajok, gallyszedő parasztasszonyok - vélte Frida kisasszony.

- Eh, bolondság! A fatolvajok elvinnék a kivágott fát. Azaz ki se vágnák, hanem vennének a kivágottból. Ha kevesebb volna a kivágott fa harmincnál, azt érteném, de így igazán rejtélyes. Sőt kitalálhatatlan. Nem gyanítasz semmit, fiacskám?

- Nem apa.

- Ha babonás volnék, azt kellene hinnem, hogy valami hebehurgya tündéred van, aki így akar téged megsegíteni; mikor te otthon pihensz, vágja helyetted a fákat, hogy a kemény fejsze meg ne törje puha kezecskédet.

Piroska arca kigyúlt vérvörösre. Ezer fában sincsen annyi festék. Látszott, hogy valami gondolat lopódzott fejébe. Most már gyanított valamit. Csak a diákok tudnak erről. A diákok közül volt valamelyik. De ugyan melyik? Úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, kiugrik.

Ez a picinyke esemény igazi fejtörő nagy probléma volt a kastély lakóira nézve. Hiszen oly kevés történik velök. Az öregúr különben is gyanakodó volt a Katica esete óta, s dús fantáziáját nagy mozgásba hozta minden kis jel. Piroska szórakozott volt s elmélázó. Ha a nevelőnő megszólította, összerezzent. Esténként sokat forgolódott, mozgott ágyában, míg elaludt, nappal a magányt kereste; mindig az az egy kérdés kínozta, hogy »melyik«? Oly szomorú volt vele és mégis oly boldog. S hogy megváltozott azóta minden. Másképpen zúgtak a park fái, mást énekeltek a madarak; valami különös szellő suhogott a lombok között... és hogy csörgött, hogy fecsegett a kis patak, amely onnan folyik...

Egyszerre csak mit lát rajta? Hát egy kis papírhajó úszik a vízen, viszi nagy mormogva a színes kavicsok közt az erecske sebje, néha odapaskolja egy-egy kőhöz, néha meg is akad, befonódik valami vadszeder-indába, de megint jön egy hab és kiemeli, úszik odább-odább, s nini, a hajóban egy piros virág van, akkora, mint egy kis gomb, szikrának hívják a kertészek, hogy nevet ott, hogy himbálódzik... de jó neki, vajon hová utazik a szikra?

Hopp, megállj, kis szikra!

A leányka lehajlik a víz fölé, és elfogja a papírhajót. Kiveszi a szikrát a belsejéből, hát még egy papírcédula is van mellette, és higgyen-e a szemének, ez van rajta írva: »Jó napot, Piroska kisasszony.«

A szikra hát megérkezett.

A leányka tapsol a kezével: Itt vagy, kis szívecském, kis szikrácskám, édeském. Hozzám jöttél, ugye, hozzám? No hát, jó dolgod lesz, belenyomtatlak a kis imakönyvbe. Ugye, a diákok küldték? De melyik, de melyik?

Megijedt, összerázkódott, mint a tetten ért bűnös, midőn a bástyáról egy ismerős hang szólítá.

- Kisasszony, kisasszony, az erdőbe!

Frida állt ott a bástyafokon a felöltőkkel, kalappal és ernyőkkel. Sietve rejté keblébe a szikrát, és a papírhajót bedobta hirtelen egy bokorba, melyet cifrasásnak híttak; hosszúkás késpengéhez hasonló fehér csíkos levelei voltak.

A lépcsőkön egy inas a kis fejszét hozta elébe:

- A fejsze ki van csorbulva, kisasszony, jó volna, ha útközben kiélesíttetnék a kováccsal, a mi köszörűkövünk elromlott, a fejsze pedig nem fog már. Tudja a kisasszonyka, melyik a kovács? Vagy én is elmenjek?

- Hát jöjjön el maga is, Márton. És az apa?

- A tekintetes úr kiment vadászni, de az erdőben majd fölkeresi.

A kovács a falu végén székelt, hogy semmit se gyújthasson fel a szikrákkal, melyek néha az ajtón, néha egy lyukon át, mely szándékosan erre a célra volt hagyva a műhely hátterében, ömlöttek ki. A kovács, Apró Márton uram, nevezetes perszóna volt, aki sokat adott magára és foglalkozására. Általában az akkori kovácsműhelyeket és kovácsokat nem lehet mai szemmel nézni. A kovács volt a legtöbbet tudó ember a faluban, utána jött tudásban a földesúr vagy a pap, és csak a legvégén ballagott a kántor vagy nótárius. A kovácsműhely pedig pótolta a kaszinót és újságot. A nagyobb földesurak, a falu mágnásai kipárnázott székeket tartottak maguknak a kovácsműhelyben, s délutánonkint, ha megunták magukat, odamentek öblös tajtpipáikkal szórakozni. A székeket kihordta az inas körbe a patkoltató oszlop körül, s úgy ültek ott kevélyen pöfékelve, mintha a főrendiházban volnának. Az egyik szurtos kovácsinasnak nem volt egyéb dolga, mint parázstüzet hozni, ha valamelyik pipa kialudt.

A kovácsműhelyekben mindig voltak lovat patkoltató vagy kerékráfot forrasztató utasok, akik a nagy úton sok mindenfélét láttak, hallottak, s azt a kovácsmester patkoltatás közben bizonyos elsajátított tehetséggel mind kiszedte belőlük, néha a tekintetes urak is beleszóltak, kérdezősködtek s véleményt cseréltek. Aki versatus akart maradni a világi eseményekben, annak nem volt szabad elhanyagolni a kovácsműhelyt. Egy mai hírlap minden rovata idejött: a mulatságosak, a hasznosak és a tanulságosak. A gazdának jó volt tudni, hogy melyik vidéken milyen búzatermés volt, és hogy fizetett az odavaló zsidó. A politikus kombinációt fonhatott abból a hírből, hogy a zabot nagyon veszik Erdélyben. A zab emelkedő ára háborút jelentett. A »napi híreket« pótolták a különböző mulatságos esetek, melyeket a kocsijavíttatók elbeszéltek nevezetes gyilkosságokról, pikáns házasságokról. Pozsonyban, aszongya, meghalt valami grófné, aki minden vagyonát, nagy kincseit a kocsisára hagyta; a másik patkoltató furmányos beszéli, hogy Szécsényben egy Szilassy nevű úrnál hatalmas kosokat látott, akik megkergették a bikákat. Mindezeket jó tudni. Az embernek esetleg kedve szottyan olyan kosokat szerezni - vagy olyan grófnét.

Apró Márton uram éppen a műhelyajtó előtt valami szürke lovon babrált valamit, lehajolva a lábaihoz, mikor a hölgyek odaértek.

- Piroska, ne menjen közel - inté a nevelőnő -, mert valami szikra beleesik a batisztruhájába. Az pedig nagy baj lesz.

Piroska pedig gondolta: »van már az én ruhámban egy szikra, és az nekem elég bajom.«

A Márton inas rákiált a majszterre:

- Hopsza, ugorjon fel, majszter úr, egy kis munkát hoztunk!

- No, mit akar kend? - kérdé az kelletlenül.

- Hát nem látja, hogy a nagyságos Horváth kisasszony van itt?

- Iszen nem vagyok vak - felelte a majszter flegmával.

- Hamar hát, élesítse ki kegyelmed ezt a kis fejszét.

- Nem érek most rá - felelt mogorván.

- Hogyhogy? Nem ér rá? - csodálkozott az inas.

- Egy beteg ló van a kezem alatt - magyarázta a kovács. - A kisasszony pedig egészséges. Hát az egészséges várjon, mert a beteg elsőbb.

A kovács nyugodtan kötögetett valami péppel megkent rongyot a ló hátsó bal lábára, mert a lógyógyítás is a kovácsok mesterségéhez vágott.

Az inast szörnyen bosszantotta a kovács udvariatlansága.

- No, hallja, maga szépen becsüli meg a kisasszonyokat, akik ide alázkodtak.

- Hát minek alázkodtak ide? - nevetett a kovács. - Mi közöm nekem a kisasszonyokhoz, Márton drusza?

A kisasszonyok nem hordanak a cipőiken patkót. Én a vas embere vagyok. S ők a vasat csak a derekukon viselik. De azt a vasat a szabó csinálja oda. Éppen a szabó, az a hitvány faj. Ez mer a vashoz nyúlni. Valóságos lealázása a kovácsmesterségnek. Semmi közöm a kisasszonyokhoz!

A nevelőnő szerencsére egy szót se értett magyarul, mert különben sértődve távozott volna innen, Piroska egy kicsit szepegett, s mint egy ijedt bárányka hátrált lassan-lassan egész az útra.

De a kovács általában nem volt rossz ember, csak a szája járt mindig ellenzéki irányban. Lepocskolt az mindent a világon, papot, bírót, felsőbbséget, de megsajnált egy megázott macskát, s zord téli éjjeleken nyitva hagyogatta a műhely ablakát, hogy a verebek bemehessenek éjjelre melegedni.

- No, hol az a fejsze? - szólt oda, a lóval elvégezve dolgát. - Mit? Ezzel a kis fejszével a kisasszony szokott dolgozni? Hát meg vannak az urak habarodva? Jaj, lelkem galambom, nem olyannak való ez, aki kávét iszik! Egyebe se volt a szegény zsellérembernek, csak ez a kis szerszáma - s erre is ráteszik a kezüket. Mondhatom, bolond módi, akárhol szedték. A minap is itt járt a kis Buttler grófocska, hogy üssem nyélbe a szekercéjét. No hát adja isten, hogy igazuk legyen, hogy ezentúl az urak vágják föl s aprózzák a mi fánkat. Úgyis ezer esztendeig vágtuk mi az övékét.

Az inas aggódva pillantott kis úrnőjére, ha megértette-e ezt a gonosz beszédet, s igen csodálkozott, hogy az örömtől sugárzó, megdicsőült arccal állt ott. Sohase mondott még neki ember olyan édeset, mint a kovács, hogy Buttlernek fejszét csinált.

Tudta már, ki vágja helyette a nyíreket a Bernyésben. S mindent tudott ezzel. Egyszerre okos lett, ravasz lett, előrelátó lett, mert ezt az egyet megtudta, az első, az egyetlen nagy titkot...

Még erős is lett. Ma már semmi se volt a fát kivágni a Bernyésben. Úgy csattogott a kis fejszéje, hogy az öreg Horváth messziről meghallotta.

Mire odajött, s részvéttel kérdezé: »Nem fáradtál el, pehelykém?« az vígan felelte:

- Akár az egész erdőt ki tudnám vágni.

- No hála istennek. Ebből láthatod, kis szívem, hogy a munkában erő van.

- Hát te, apuskám, mit lőttél?

- Egy nyulat meg egy cigányt - felelte az öreg mosolyogva.

- És meg is halt? - kérdezte ijedten.

- A nyúl igen, hanem a cigány csak megsebesült. Gombát szedett a jámbor a csalitosban, és én valami feketét látok, zörren a bokor, puff, bolond fővel odalövök.

- Sírt-e nagyon, szegény?

- Jajgatott eleinte, de aztán odaadtam neki kárpótlásul a nyulat.

- És megelégedett vele?

- Úgy látszik, kevesellte, de aztán megnyugtattam: »Lásd, te bibaszt, sokkal rosszabbul is üthetett volna ki, hogy te maradsz halva, és a nyúl menekül meg. Azonfelül a nyúl nem kapta volna meg az elesett cigányt, ahogy most te megkapod az elesett nyulat.« No, ezt aztán maga is belátta.

Az öregúr kedélyesen kacagott vadászkalandján. Különben is vidám, jókedvű ember volt, értelmes szürke szemeiben valami sajátságos pajkosság játszadozott. Csak a ruházata volt különös. Mondják, hogy az Andrássy grófokat utánozta. Az pedig nevetséges dolog. Mert azok sovány, magas alakok, méltóságteljes járásúak, ez pedig egy kis pocakos emberke volt, kurta nyakkal, kurta lábakkal. Goethe-féle kabátot viselt, a nyaka körül egy fekete selyemkendő volt csavarva egész füléig, míg ellenben a nadrágja az akkoriban divatos gráci szövetből készült; az alapzat szürke volt s rajta a mintázat egy stájer vadász puskájával, kutyával. Az embernek a lábszárai valóságos képtár voltak: a sok egyforma vadász és kutya elöl-hátul nagy látványosságot képezett; nem csoda, ha a falusi gyerekeknek mindig nagy örömet okozott, ha ebben a nadrágjában ment végig az utcán. Sőt a helybeli irigy kutyák sem tudták megbámulni a nadrágra festett testvéreiket némi közbeszólás nélkül.

Frida egy szép vadrózsát talált ma, s azt e szavakkal tűzte a Horváth gomblyukába:

- Ilyen lesz a mi Piroskánk hatvan nap múlva.

Horváth meghajtotta magát, ez a figyelem kedvesen lepte meg, a kisasszony keze után nyúlt, és megcsókolta.

Általában ő is, mások is sokra becsülték Goethe egykori ideáljának leányát, mert éppen akkoriban dühöngött javában Európa-szerte a Goethe-kultusz. No de ki is tombolhatta magát ez a kultusz, kivált a gouvernante-okon, mert alig volt egy a kontinensen, aki ne állott volna fölmenő ágon valami összeköttetésben a halhatatlan költővel. Különben is fránya gyerek lehetett őexcellenciája. Volt vagy húsz szerelmi viszonya, és azonfelül ráfogtak még vagy ezret.

- Ad vocem, hatvan nap - mondá élénken az öregúr. - Jó, hogy említi. Megszámláljuk a fáinkat.

A fa megint több volt azóta hárommal, mint amennyit Piroska kivágott az utolsó megolvasás óta.

Horváth úr fölpattant ingerülten.

- Eh, ez mégis borzasztó! Itt valaki garázdálkodik az erdőmben. Nézzék, megint kivágott három fát, és iderakta a többi közé. Ki lehet az, és mit akarhat?

Egy kürt lógott a nyakán, zöld zsinóron, belefújt. Az éles hang keresztülmetszette a sűrű lombozatot, és bejárta az egész erdőt. A madarak elnémultak egy percre, mintha találgatnák, »mi lehet ez«, s az erdő oly hallgatag, oly síri, ha a madarak nem csipognak, hogy szinte ijesztő. Kisvártatva visszafelelt egy másik kürt, az erdőkerülőé, aki jelentette ezzel, hogy hallotta és jön.

Egy negyedóra múlva ott állt puskával, csíkos tarisznyával, gubában egy drabális termetű ember, a bajsza egész az álla hegyéig csüngött le.

- Istók, mi dolog az? - förmedt rá a földesúr - valaki kivágja a növendék nyírfákat, mikor a leányom nincs itt, és odacipeli a rakásra.

Istók a fejét rázta:

- Az az egy már nem lehet, mert meghallanám a fejsze hangját.

- Márpedig ez így van, Istók, csak nem akarsz ebben megcáfolni, ami egészen bizonyos?

Istók keresztet vetett magára:

- Akkor azt csak az ördög teheti, tekintetes uram - felelte babonás ámulattal -, valami nesztelen pokolbeli szerszámmal.

- Az ördög? Miféle ostoba beszéd ez, Istók? Minek volna az ördögnek a fa?

- Hát kérem alássan, csak kell, hogy vegye valahonnan a fűtenivalót a katlanok alá.

- Szamár vagy, Istók - nevetett rajta Horváth -, hiszen nem viszi el a fát. Aztán az ördögnek nem is kell, hiszen ott van a kőszén a föld alatt.

- No, az már igaz - hebegte Istók megnyugodva -, hanem azért mégiscsak varázslat lesz a dolog, mert a paraszt hazavinné, ha kivágná. A parasztot én is ösmerem, a tekintetes úr is ösmeri, tudjuk róla, hogy hazavinné, de a gonosz szellemeket se én nem ösmerem, még talán a tekintetes úr sem, hát nem tudjuk a szokásaikat.

A köznép a század elején teljesen a papok befolyása alatt állt, s be volt gubancolva lelke, erkölcse a babonában, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közt. Éppen tavaly nagypénteken történt a helységben, hogy egy vándorló órást (mert még akkor vándor órások jártak megigazítani egész környékek óráit) két legény agyonvert a kaposi úton öt forintért, amit nála találtak. Az órás táskájában a műszerek közt volt egy darab szalonna is, amiből az egyik gyilkos legény falatozni kezdett, mire borzadva kiáltott rá a másik gyilkos: »Mit csinálsz, az Isten szerelméért, hiszen ma péntek van?« Mire az undorral dobta el véres kezével a kárhozatos ételneműt.

- Mindegy - folytatá a földesúr -, akárki vágja is a fákat, Istók, de azt az egyet megmondom, hogy mától kezdve itt rejtőzz el, ne törődj az erdő többi részével, és ha valakit megcsípsz, kötözd meg, hozd hozzám. Mert ha csak egy fa dől el még itt tudtod nélkül, annak igen siralmas vége lesz rád nézve. Megértettél-e jól?

- Igen, megértettem, tekintetes uram.

Istókot akarta megijeszteni, de a kis Piroska sápadt el erre a parancsra. Istók csak a fejét vakarta, és golyót, puskaport kért az urától, mert mi tagadás benne, ő eddig a puskát csak dísznek hordozta a vállán, földi teremtmények ellen elég volt a két izmos karja, de most ki tudja, miféle csudákkal és szörnyekkel lészen dolga, és a golyó mégiscsak golyó.



HETEDIK FEJEZET
HAJÓK HA FEL S LE JÁRNAK

Piroska a nagy örömtől váratlanul fordult be a legnagyobb szorongatásba. Jaj istenem, a szegény Buttlert megfogják. Talán meg is lövi ez a rettenetes bajuszú ember, az az Istók. Szűz Mária, szent anyácska, segíts rajtam, gondolj ki valamit helyettem! Érezte, hogy meg kell mentenie Buttlert. De hogyan? Kire bízza titkát? Inkább meghal, mintsem valakivel közölné. Ha talán írna neki? De ki vinné el a levelet? És aki vinné, az már kitalálna mindent. Megmondaná az apjának, kikiáltaná az egész világnak.

Alig várta, míg hazaérnek, szaladt mindjárt a kertbe, a virágaival tanácskozni; azokkal is, amelyek ott nyíltak szerteszét, két sorban a gyalogutak mellett, de kivált azzal az eggyel, mely a keblében fonnyadozott, kivette onnan, és sokáig nézte a szikrácskát meg a kis patakot, mert övé az érdem, ő hozta a fehér hajóban.

Hej, ha az a hajó vissza tudna menni... Mit szólanál hozzá, te ezüstös patak?

A patak fecsegett-csevegett, felelgetett, de ki értené azt? Pedig bizonyosan jó tanácsot mondott. Letépett egy szegfűt, beledobta a vízbe. A kis habok összezörögtek körüle, fölemelték, de mit ér, ha mégiscsak a régi úton vitték lefelé, lefelé, ki a kertből, el a mezőkre.

Arra jött most egy kertész a gereblyéjével meg a nagy ollójával. Egy becsületes német volt Kassáról - akit azért csapott el, mondják, az abaúji főispán, mert a délszaki növénypalántákat a jeges verem fölé ültette el. Maga az abaúji főispán azonban azt állítja, hogy azért kergette el, mert a legfölségesebb virágait elküldözgette a szeretőinek Kassán. Na hát ez nem olyan nagy baj; Horváth fölfogadta, ebből az egy bajból évről évre gyógyítja az idő a kertészt.

Piroska megszólította:

- Kertész bácsi, ugye, maga okos ember? (A kertész bólintott rá, hogy: igen.) Meg tudná-e csinálni, hogy ez a patak ne arra folyjon, hanem emerre?

A kertész gondolkozott:

- Hát hogyne tudnám megcsinálni? Ha egy gáttal elrekeszteném a vizet, hát visszafordulna a medrében.

- No, csinálja meg!

- Minek?

- Hogy lássam.

- Nem érek most rá játszani, kisasszonyka, meglát az úr és megharagszik.

- De ha szépen, nagyon szépen kérem. - Összetette a kezecskéjét.

- Nem tehetem most, majd vasárnap.

- De most szeretném (és toppantott a lábával, kis arcocskáját haragosan összevonta, s kezét a csípőjére tette). Forgós teremtette, parancsolom. (Ezt a szakácsnétól tanulta a kicsike.)

A kertész szívből kacagott, gyönyörködve nézte, milyen szép így.

- Ejnye, hát mégse fél tőlem? Hát tudja mit, Müller bácsi, hozok magának egy kis zsák dohányt az apáméból.

Ez már több volt, mint amennyit egy kertész szíve megbír. Müller bácsit egy lúdtojásnyi gyémánttal se lehet megvesztegetni, mert az csak kő, de a dohány - más. Az plánta. A plánták pedig hozzá vannak nőve egy kertésznek a lelkéhez.

- Hát jól van no, kisasszonyka!

Hozott egy deszkát, összeszedett néhány követ, és megépítette a gátat nagy ügyesen.

- No, most már elmehet, Müller bácsi.

A víz gyűlt, gyűlt a gátnál, valóságosan nagyra növekedett. Amint észrevette, hogy nem mehet át, elkezdett zajlani, morgolódni, nyaldosta a deszkát, verdeste a partokat, s széles hullámgyűrűkben ütődött vissza, aztán egyszerre csak meggondolta magát, hogy az okosabb enged, és visszafordult. Először csak kis darabon ment visszafelé, megállt makacsul odább, mintha mégis restellné. A szembejövő víz meglökte egy kissé, de aztán az is visszafordult vele, s megint mentek egy gondolatnyi darabon, míg végre valóságosan visszafelé folyt az egész patak.

Piroska most felírta ceruzával egy cédulára: »Vigyázzon magára, ne menjen többé az erdőbe helyettem fát vágni, mert ott elfogják.«

Aztán elszaladt a hajóért, mely a sás közt volt, belegyömöszölte a cédulát, és nyomatékul rátett egy hófehér szegfűt.

- És most már eredj utadra, kis hajó! Szűz Mária anyácskám, segíts neki!

Rátette a vízre, a víz sebbel-lobbal, andalító csörgéssel, csobogással vitte-vitte a Bernáth-kert felé. Piroska pedig, mint ahogy egy bűnös a bűn színhelyéről, futott, ahogy bírt, a kastély felé.

Eszébe se jutott az a borzasztó lehetőség, hogy azalatt apja éppen ott sétál a galagonya falak közt, melyeken a kertész nyeseget, s kérdi tőle: Nem látta-e Piroskát?

- Odalent játszik a pataknál. Éppen most csináltam neki egy gátat.

- Gátat? Miféle gátat?

- Erővel azt kívánta, hogy fölfelé menjen a víz.

- Hm - dörmögte az öregúr, s otthagyva a kertészt, indult a patak felé. Ni, csakugyan fölfelé megy a víz, s egy fehér papírhajócska úszik rajta. Mi az ördögöt talált ki az a fruska? És ő maga nincs is itt: Piroska! Piroska! - kiáltja, s ment szapora léptekkel egyenest a hajó felé.

János gróf tűkön ült ezalatt. Súgta azt az ő szíve, hogy történik valami, valami levelet hajítanak át a falon vagy virágot (s ez jelenti az igent), ha semmi se történik, az jelenti a »nem«-et, ha pedig oda talál jönni a falhoz estefelé Apró Márton uram, a kovács, hogy egy sűrűbb rostélyzatot illesszen a fal aljára, melyen át nem férhet papírhajó, ez azt jelenti, hogy az apa kezébe került a küldemény. János gróf egész nap ott őgyelgett a pataknál a fal körül, várván a jeleket. Végre mit lát egyszer? Valami olyant, amire nem gondolt, jön a víz vissza haragos mormolással, fehér tajtékot lökdösve a partokra. S íme, a víz tetején nemsokára jön a fehér hajó is. János észrevette, szíve repesett örömében. A hajó tetején egy fehér szegfű volt, s a szegfű tetejére ráült egy bolondos méh.

Buttler elolvasta a levelet, s kabátja gomblyukába tűzte a szegfűt. Másnap aztán, mikor a víz megint rendesen folyt, új hajót menesztett új levéllel. Köszönte a Piroska értesítését, s megígérte, hogy nem megy többé a Bernyésbe fát vágni, hanem mégis elmegy arra, hogy bár messziről láthassa.

Harmadnap a Horváth-kertből érkezett válaszhajó levéllel. Meg volt magyarázva benne, hogy egészségi okokból kell kivágni Piroskának száz fát, s csak magát csalná meg, ha valamely furfanggal kijátszaná az orvos parancsát.

S ez így ment most már napról napra, levél ment, levél jött, csupa ártatlan értesítések jelentéktelen eseményekről, elbeszélik az álmaikat, újságot is írnak, egymásnak, »ma kinyílt a mi kertünkben az aloé«, »ma új kalapot kaptam Bécsből, olyan furcsa vagyok benne«. A hajó meghozta rá a jámbor feleletet. »De szeretném benne látni. Most próbálom lefesteni képzeletből.« »De szeretném magamat látni.« Ez így ment vagy három évig, ha vakáció volt, és ha a postillon d'amour nem makacskodott. Mert néha, kivált hév nyárban (éppen mikor vakáció volt) egyszerre kiszáradt a kis patak, s elvágta az összeköttetést a két ábrándos lélek között.

Ezalatt csak ritkán láthatták egymást, legfeljebb a határban egy percre, ha Piroska apjával a mezőről jött. De ez is csak annyit ért, hogy a kis gróf elment mellettük és köszönt, az öregúr biccentett a fejével. Piroska pedig elhalványodott. Társaságba nem vitte a leányát Horváth, Bernáthékkal pedig éppen ellenséges lábon állt. Csak néha mentek a templomba. De még az istenük is más templomban lakott. Horváthék lutheránusok voltak. Ez pedig nagy válaszfal volt az akkori urak közt. Szerencse az országra.

Ha az elaltatási politika idejében a protestáns urakat is szívesen látták volna az udvarnál vagy az udvarhoz szító nagy dinaszta főuraknál, ha azokkal is barátkoznak, ha becézgetik őket, mint a katolikusokat, ma szépen néznénk ki. De a protestáns nagyurak, hála istennek, hidegséget tapasztaltak az udvarnál, tehát visszavonultak a kastélyaikba, s minthogy udvari politikát nem űzhettek, csináltak unalmukban nemzeti politikát, a kis protestáns urak pedig szintén nem kapaszkodhattak ösztönük szerint a katolikus mágnásokhoz, ahol disgrata perszónák voltak, beálltak tehát a saját rangosabb, elégedetlen hitfeleikhez zajongónak, s táplálták azt a kis pislogó tüzet, mely negyven év múlva aztán egy hatalmas széláramlatban minden oltáron fellobogott - hogy ne legyen többé a világ végéig eloltható.

Szóval Bécsben mindig ostoba politikát űztek. Ott csinálták Magyarországnak a vezéreket. Fölhíttak valakit ad audiendum verbumra, jól lekorholták, hazaküldték. A Burgban élvezték az ilyen dorgálási jeleneteket a király tanácsosai. Azt mondogatták egymás közt: »Orrot kapott a császártól.«

Szamarak voltak. Nem orrot kapott az, hanem »vezéri buzogányt«.

Az öreg Horváth is a Prónayakkal, Radvánszkyakkal, a Zayakkal és a Keczerekkel tartott. Minden évben beutazta őket, tanácskoztak, terveztek, disputáltak, de az rendesen májusban volt, mikor Piroska egyedül maradt otthon, minélfogva a diák nem vehette semmi hasznát. Nem volt őneki más patrónusa, csak a patak.

A negyedik évben aztán hosszabbak lettek a levelek. János leírta a gondolatait, érzéseit, sóvárgását, boldogtalanságát. Piroska is erről írt. Nemcsak az aloé nyílt már, de az ő szívük is. Megvallották egymásnak a szerelmüket, vitte a kis patak heteken át a fogadalmakat: »Szeretlek, szeretlek, síromig szeretlek.« »Leszel-e a feleségem?« »Csak a tied, senki másé.« Végre az ötödik vakáción már nagy lett Piroska, szép virágzó, karcsú hajadon, piros, mint a rózsa, üde, mint a hajnal. János gróf pedig kész férfi lett, szép kis vékony bajusszal, körszakállal - tíz hónap múlva már elvégzi a jogot, s házasodhatik. A hajójáratok ezeket a kérdéseket szellőztették. Megírta, hogy gyámja, Fáy István (akinek a felesége Bernáth-leány), igen jó ember, már tud a dologról, és hogy jövőre, körülbelül pünkösd táján nagykorúsíttatja, s ezzel maga veszi át birtokait, hogy tehát nincs már semmi akadály, ami elválaszthatná édes Piroskájától, csak még az ő apja, akit furcsa embernek ver a hír. Ha valami szomorítja az életet, hát az a gondolat: mi lesz vele akkor, ha az apja megtagadja a kezét, vagy olyan talányokat ad föl, melyeket ő nem tud megfejteni? Se nappala, se éjjele emiatt, már két éve nem látták nevetni társai, »szomorú Buttlernek« hívják a pataki lányok. A Horváth-kertből érkező levelek váltig vigasztalták, hogy nem olyan zsarnok az öregúr, amilyennek képzelik, és hogy csak a nővérei iránti szeretetből mustrálta úgy a kérőket, mert jó férjeket akart nekik. Nagyon határozott volt ezeknek a leveleknek a hangja. Az egyikben ott ragyott ez a mondás: »Ha pedig az apám bele nem egyezne, akkor is a tied leszek, követlek, ahová viszel; elhagyom a szülei házat akarata ellen is teérted. Te csak írd meg, hogy akarod-e?«

János gróf erre visszafelelt:

»Nem akarom, szívem, mert én boldoggá akarlak tenni, s az atyai áldás, ha megvan, nem látszik meg a boldogságban, de ha nincs meg - nem látszik meg a boldogság a szülei harag árnyékától.«

A vakáció legutolsó napján, mikor már úgyszólván befogott a kocsis, jött meg az utolsó hajó a válasszal:

»Légy jó reménységgel, kedves János; húsvétig, mire megjössz, igyekszem apa szívét meghódítani, s addig kigondolom a módot, miképpen férhetsz hozzá te is. Apám szereti a klasszikus költőket, Ovidiust és Horatiust, ezzel nagy kedvében járhatsz, olvasgasd őket. Isten veled, gondolj reám sokszor, sokszor.«

Ez volt ennek az ábrándos szerelemnek a gyerekes története. Öt év alatt tízszer se látták egymást, s csupán egyszer beszéltek az erdőben az első találkozásnál, s mégis ismerték egymást a levelekből. Kitárult azokban egész lelkük, s bár a hajócska nem bírt el nagy terheket, hosszú ömlengésekkel teleírt íveket, csak cédulákat, e rövid, ennélfogva átgondolt tömör gondolatok és üzenetek, melyeket egymással váltottak, otthon a szerelem melegén kiterjeszkedtek, megnőttek, egész kötetekké dagadtak, mint ahogy a lenyesett orgonaág lecsukott, színtelen virága otthon a pohárban szétnyílik, s hatalmas lila fürtjeit kibontja háromszor akkorára.

Ma tehát, mihelyst leszállt a Dőryék hintajáról, mindjárt a régi lett, epekedő, türelmetlen szerelmes. A fák, a tárgyak, a hegyek, minden, de minden őrá emlékeztette, alig várta a délutánt, hogy lemehessen, édes mélázással lépegetett a Horváth-kert felé a patak mentén, s aztán a nyílásnál elbocsátotta előre elkészített hajóját. Tudta, hogy odaát Piroska már várja.

»Megérkeztem. Emlékezz ígéretedre.«

Csak másnap remélt feleletet, mert a víz kicsi volt, egy egész nap kell, míg felgyűlik a gátnál. Úgy is történt; a válasz másnap érkezett.

»Isten hozott! Látogasd meg apámat húsvét másodnapján délután. Kérj meg tőle. Majd meglátjuk a többit.«

Nevezetes három nap volt ez a diákra nézve; hogy hát minden eldől húsvét másnapján. Lehetséges-e, én istenem? Nehezen várta a döntő órát, és mégis fázott tőle. Mert hátha azt mondja az öregúr, hogy »nem«, és a reményt is elveszi tőle. »Ejh, a reményt el nem veheti - bátorítá magát -, a remény megmarad még akkor is.« Voltak pillanatai, mikor szerette volna kitolni a terminust, de nem lehet, mert Piroska így kívánta, hát így lesz. Egy kicsit gyáva természetű volt. Nemegyszer kellett magát megbiztatnia húsvét másodnapján, midőn a Horváth-kastélyba indult, lassú, bizonytalan léptekkel, nagy szívdobogással. »A macska fél, de én nem félek.« Szépen meggondolta, mit fog mondani, hogyan kezdi, de mire a váracs kapujához ért, egyszerre szédülni kezdett a feje, s látta, hogy a kastély tornya elkezd sebesen forogni, aztán lehajítja magát az épület tetejéről, leugrik a bástyákra, onnan a kertbe pottyan, és szalad, szalad már messze a mezőn, a szintén szaladó zöld búzák után.

Vissza akart fordulni azon a címen, hogy rosszul érzi magát. De szabad-e neki visszafordulnia? Egy Buttler grófnak? Soha. Még ha a fejét levágnák se. Megerősíté magát e gondolatban, s mint egy Mucius Scaevola, kezét kinyújtá a kalapács után, mely láncon csüggött le az ajtóról. Most már bátor volt és kemény. Csak az elhatározásokhoz nem volt lelki ereje, inkább tervezni szeretett, de ha bent volt a cselekedetbe, többé nem hátrált. Nehezen vált meg a félelemtől, mint valami kedvenc ruhadarabjától, de ha egyszer levetette, többet nem ismert rá.

Háromszor-négyszer kopogott a kalapáccsal, mire megjelent Márton inas, és a kémlelőlyukon felösmervén őt, bebocsátotta.

- Itthon van a tekintetes úr?

- Itthon van, tessék hozzá befáradni.

Az inas egy szobán vezette keresztül, mely tele volt mindenféle görebekkel, gépekkel, retortákkal, ez volt az öreg kémiai laboratóriuma. A másik szoba az írószobája. Éppen írt valamit, de rögtön abbahagyta. A lúdtollat a füle mellé szúrván, sietett a jött eleibe, megrázván annak mindkét kezét nyájas barátsággal.

- Én Buttler János vagyok.

- Igenis, igenis - mondá ez szaporán. - Van szerencsém ösmerni a méltóságos gróf urat látásból, és igen örülök, tessék helyet foglalni, és megmondani nekem, hogy mivel szolgálhatok, igenis.

János gróf elpirult egy kicsit, aztán elkezdte kerülgetni messziről, amint otthon kitervelte, hogy voltaképpen egy igen kényes, fontos dologban jött, de másképpen is már régen óhajtott volna megismerkedni a »kedves urabátyjával«, mert azt hallotta, hogy nagy kedvelője a poézisnak, Horatius Flaccusnak és Ovidius Nasónak, akiket ő szeret.

- Hm, tehát Ovidius Nasót szereti, azt hittem, hogy...

- Ó, én minden poétát imádok - folytatta hévvel Buttler -, és már régen tettem volna tiszteletemet, ha nem féltem volna, hogy alkalmatlan vagyok.

- Ó, a világért sem, a világért sem. De lássa, a prózaírók sem megvetendők. Igenis, a prózaírók. Az egyikben azt olvastam tegnap, hogy a megaraiak segélyt akartak kérni a lacedaemoniaiaktól, mert éheztek, s küldöttjeik megjelenvén Spártában, szónokuk gyönyörű beszédében igyekezett szomszédjaikat meggyőzni, hogy a rossz termés folytán segítségükre szorultak, igenis egy nagyszabású beszéddel... Melyet meghallgatván a lacedaemoniaiak, ekképpen válaszoltak: »Menjetek haza, jó emberek, és mondjátok meg otthon, hogy küldjön a nemzetségetek más követeket, mert a ti beszédetek oly hosszú volt, hogy mire a végére jutottatok, elfelejtettük az elejét és közepét és azt is, hogy mi van benne.« Mire hazamentek az üzenettel a megaraiak hosszú orral, és hetek múlva jövének új követeik ezzel a mondással: »Semmink se termett, éhezünk, segítsenek rajtunk.« Megvetőleg szólt oda egy spártai: »Ejh, minek az a sok fecsegés! Elég lett volna, ha az üres tarisznyát fölmutatjátok...« Hát igenis, igenis. Elég lenne talán, ha méltóságos uramöcsém is ilyesvalami tárgyat mutatna...

No hát ez volt a legkönnyebb. A Piroska arcképe ott függött a falon. Az első hosszú ruhájában festette le egy vándorpiktor.

Gróf Buttler vakmerően odamutatott a falra.

- Igenis, értem, igenis... Ön a leányom végett jött, igenis.

- Szeretem őt - mondá az ifjú egyenesen, mély bensőséggel.

- Úgy? Tehát nem Ovidius Nasót, hanem őt... igenis őt. Nos, ez eddig egészen rendben van, de hát audiatur et altera pars, hát hogy vagyunk a leánnyal? Igenis.

S egyszerre megkomolyodott, szigorúra vált az arca.

- A kisasszony is szeret engem.

- Honnan gondolja?

- Tudom.

- Honnan tudja? (Élesen nézett a szeme közé, mint egy kriminális bíró.)

- Hát elmondok önnek egy titkot. Már öt év óta leveleztem vele, és megírta a leveleiben.

- A hajókon? - kérdé az öreg közömbösen.

- A hajókon - dadogta a gróf meglepetve, hogy Horváth már tudja azt.

- No hát az nem ér semmit - kacagott föl az öregúr kedélyesen -, mert én is elmondok önnek cserébe egy titkot -, hogy azokon a hajókon én leveleztem öcsémurammal öt év óta.

Buttler gróf hátratántorodott és elhalványult.

- Lehetetlen az.

- Igenis, nem lehetetlen, mert úgy van. Piroska leányom egy betűt se tud ezekről a levelezésekről, igenis. Ha meg akar ön győződni, lépjen ide.

Fölvette a levél kéziratát az asztalról, melyet akkor hagyott félbe, midőn Buttler belépett, s odatolta szeme elé. Mintha mennykő sújtana a Buttler szívébe. Megismerte, hogy ez az írás jár a hajón, ezek a szép, finom, gömbölyű betűk ámítják már öt év óta.



NYOLCADIK FEJEZET
PIROS RÓZSA, FEHÉR RÓZSA

Míg szíve vonaglott a fájdalomtól, szemeiben a harag villáma gyúlt ki.

- Uram, tekintetes úr - szólt lázasan, tompán, szinte hörögve. - Ön cudar játékot űzött velem évek óta, ezt számon kérem öntől.

Orrcimpái remegtek, arca elsápadt, s tekintetében vészjósló fény lobogott.

Horváth gyönyörködve nézte, hogy milyen szép férfi így. Mért is nincs egy ilyen fia!

- No, no, no, fiatalember - mosolygott fölényesen, jupiteri nyugalommal. - Ön túlságosan heveskedik, igenis, de nem vehetem rossznéven, mert juventus ventus.

- Semmi ventus - vágott közbe Buttler gróf gúnyosan. - Ön nemesember lett, nemesemberek pedig még ősz haj alatt sem intézhetnek el ilyesmit latin közmondásokkal.

Az öreg Horváth még csak a szemével se hunyorított.

- A nemesemberek, igenis, de a nemesembereknél vannak még magasabb skálák is, fiatalúr, például a nemes apák, igenis. Hát én apa vagyok, s midőn azt láttam, hogy valaki a lányom szívéhez akar férni, meglehetős romantikus utakon... csergedező patakok, bokrétás hajócskák, igenis... nos, akkor jogom volt így gondolkozni: Hm, a leányomat akarod tőlem elrabolni, hát állok elébe, és megösmerlek előbb, hogy ki vagy, mi lakik benned.

A fiatal gróf lehorgasztotta finom, hosszúkás fejét, jeléül annak, hogy ez az argumentum nyomta le.

- És én öt évig leveleztem, beleélve magamat egy gyermekleány lelkületébe, egy aggastyán eszével és tapasztalataival incselkedem önnel, vagyis teveled, édes fiam, mert hiszen csak nem akarod visszaszívni a per tut, amelyre egymást följogosítottuk a levelekben?

A gróf fölszisszent a tréfára, annyira bántotta, de mégse szólt, várta lázasan kóválygó fejjel, mi fog következni.

- Öt év nagy idő, édes fiam, kiismertelek teljesen. Az volt az eltökélt szándékom, hogy legkisebb leányomnak magam választom a férjét, és én téged választalak, igenis.

Mind a két kezét feléje nyújtotta szeretettel, és megölelte, János gróf szomorúan nézett rá, mintha nem értené az egészet.

- Mordizom adta, hát mi bajod? Miért vágsz olyan savanyú arcot, mintha a füledet haraptam volna le? Hát így néznek ki a ki nem kosarazott kérők?

- Egy egész világot rombolt ön össze - felelte János gróf végtelen bánattal az arcán -, és én most már attól tartok, hogy céltalan utat tettem ide, és bocsánatot kérek...

- Lárifári! Hát Piroska?...

- Ó, ő alig ösmer engem, hiszen ő végre is egy másik kisasszony, egy idegen, és semmi esetre sem az, akivel én ösmerős voltam, akinek a lelkét, egész lényét éveken át mintegy átöntöttem a magam lelkébe.

- Ne légy fantaszta, édes öcsém. Ami megtörtént, az megtörtént. Ezen már csak egy módon lehetne segíteni.

S jóízű mosoly játszott az öreg dereses bajsza körül.

- Hogyan? - kérdé az ifjú gépiesen.

- Ha engem vennél el feleségül, igenis, de tudom, hogy ez a modus vivendi se tetszik neked.

De már erre János is elmosolyodott.

- Aztán, látod, az igaz, hogy nem a Piroska levelezett veled, de az is igaz, hogy ő akart veled levelezni. Az első hajót, melyen a cédulát küldte, hogy ne menj többet a Bernyésbe, mert elfognak, ő maga tette fel a vízre, én észrevettem az úszó hajót, kihalásztam az üzenetet tudtán kívül a saját írásommal, őt pedig, elkerítvén a kertnek azt a részét, ahol a patak folyik, nem bocsátottam soha többé oda.

- Hát azt hiszi, bátyám - kérdé János gróf élénken -, hogy nem idegenkednék tőlem?

- Ha hiszem-e? Hát bolond vagyok én, hogy évekig levelezzek egy diákkal, a magam passziójából? Hiszen azzal az erővel a kassai püspökkel is korrespondeálhattam volna, aki okosabb ember és nekem atyámfia. Tudtam azonban, hogy a leány szeret.

- Ah, istenem, ha igaz lenne - sóhajtott föl János.

- Mibe akarsz fogadni, hogy igaz?

- Hogy lehetne azt megtudni?

- Úgy, hogy megkérdezzük.

- De mikor?

- Most mindjárt.

- Itt, énelőttem?

- Előtted.

- Nem, nem - tiltakozott a gróf -, mindjárt meghalnék, ha azt mondaná, hogy nem szeret.

- Ejh, halnál az ördögöt!

S ezzel kinyitott egy ajtót, végig lehetett látni egy egész sor szobán.

- Piroska! - kiáltá. - Gyere be, gyere be!

Egy perc se múlt, dehogy, egy fél perc se, dehogy, inkább egy egész örökkévalóság elmúlt, midőn végre ruhasuhogás hallatszott a szomszéd szobában. János gróf valami felsőbb természeti parancsnak engedelmeskedve, behunyta szemeit, érezte az üdítő áramot, mely vele jött, bizonyosan a szoknyácskáinak a csapkodása okozza azt a hűs szellőt, érezte a napfényt, amint a leeresztett zöld zsaluk bordáin át hosszú, arany vásznakat nyújtott be.

Aztán megcsendült egy édes hang:

- Itt vagyok, apácskám, mit parancsolsz?

Most egyszerre fölnyitá szempilláit, és ahogy látni vélt azelőtt behunyt szemmel, most azt hitte, hogy nem lát nyitottakkal.

Csak úgy a ködön keresztül, látományszerűleg, állt ott az ajtóban Piroska, de mintha nem is volna eleven, csak úgy a képe szállt volna alá a falról, és az ajtó lenne most a rámája. És az öltözete is más volt. Egyszerű kartonruha van rajta, de milyen jól áll neki, aztán fehér kötény, és a ruha ujja felgyűrve a könyökén túl, a két cseresznyevirágszín karja lelóg lankadtan, mintha el volna törve, még a feje is lehorgasztva, a nyaka is eltörtnek látszik, de mégis olyan gyönyörű - hogy lehetetlen ránézni.

- Híttalak, szívecském, mert egy komoly dologról kell most határoznunk. Gyere ide közelebb. De micsoda különös öltözetben vagy?

Végigpillantott magán, a kötényén, a kezein, és olyan piros lett, mint a bíbor, aztán gyorsan kezdte legyűrni a ruhaujjakat a karjaira.

- Künn a konyhában pepecseltünk a Fridával - rebegte -, és nem tudtam, és... Ó, istenem...

- No, mi az? El akarsz szaladni? Ohó! Nem oda Buda, gyere csak, gyere... Így ni, hozzám!

Megállt az apja háta mögött, fölágaskodott egy kicsinyt, hogy állát az apja vállára akassza, így csak egy kevés látszott az arcából, s e bástya mögül vetett titkon egy pillantást a vendégre.

- Hát találd el, mért van itt most nálam Buttler gróf?

- Nem tudom apácska, nem tudom - szólt csöndesen, fojtott hangon.

Buttler előrelépett, gépiesen, gyámoltalanul, mint az alvajáró; a száját kezdte mozgatni, érezte, hogy mondania kell valamit, de az öregúr leintette.

- Majd megmondom én, igenis. Feleségül akar venni. No, ugye, ámulsz? Hát mármost én azt mondtam, tőled függ; ha szereted, menj hozzá, ha nem szereted, ne menj hozzá. Íme, felelj neki szíved szerint!

A leány ösztönszerűleg lekapta a fejét, mintha egy spanyolfal mögé kuporodna le. Az öreg válla mögött láthatatlan maradt.

A beállott csendben a szívek dobogását lehetett hallani!

- No, ne légy gyerek, felelj hát!

Összeszorítá az ajkait, és hallgatott. Csak a vén óra ketyegett a falon, és a pondus járt lustán, lassan ide-oda.

- Ej, no, mégse felelsz? Aztán mit bújsz ide, a hátam mögé? Nem kuckó az én hátam. Eredj, most már haragszom.

Az ablak felé lépegetett, mire a leány fedetlenül maradt, mint mikor egy gyenge virág mellől elveszik a karót. Olyan furcsa érzés, hogy úgy magánosan van, egészen egyedül... reszkető liliom ilyenkor a kevély liliom...

Gépiesen ment az apja után, s fejét odaszorítá a mellére.

- Jaj, úgy szégyenlem, de úgy szégyenlem - szólt elhalón.

- Hát talán nem határoztad még el magadat? Gondolkozási időt akarsz?

- Nem.

- Mit nem? Hogy nem határoztad el magadat, vagy hogy nem akarsz gondolkozási időt?

- Nem tudom, nem tudom - hajtogatta álmodozón.

Az öregúr türelme szakadni készült, ráncok gyülekeztek a homlokára.

- Ó, te kis gyáva lélek, milyen asszony is lenne még belőled? Még gyerek vagy. Igazán magam is belátom, hogy még korán van ez a dolog. És ez is egy válasz. Ha szeretnéd Buttlert, erőt vennél a szégyenkezéseden, mert lásd, a szerelem erősebb a szégyenlősségnél. Végeztünk. Elmehetsz, ha tetszik, a szobádba...

De a leány görcsösen tapadt apja kebeléhez. Aztán egyszerre csak átölelte a két karjával a nyakát, és kezdte a nagy fejét lehúzni a saját szájához, amire az öreg dörmögött valami olyasfélét, hogy a gránát fülbevalójával megkarcolta.

- Csak ebben a ruhában szégyenlem úgy magamat - súgta neki.

- Hehehehe - kacagott föl édesdeden az öreg. - Ó, csacsi, kis csacsi (és megcsókolta a kis csacsi száját). Hogy azt mondja, csak ebben a ruhában szégyenli magát. Ó, Éva, Éva, te bohókás Éva! Micsoda bolondságokat oltottál a nemedbe. Hát eredj, no, öltözz föl, ahogy tetszik; aztán megállj csak, nem is szükség felelned: ha szereted Buttlert, legyen a hajadban piros rózsa, ha nem szereted, fehér rózsa.

Erre aztán kisurrant Piroska. Buttler fölsóhajtott: »Nem jön az már vissza.« A harmadik szobában megcsendült valami pajkos dal, amit akkor hoztak Párizsból:

A grenoblei kapu fáján
Egy kis veréb csiripelt ebéd táján,
Tra la! Tra la!
De furcsa kis veréb vala.

Aztán mindig tovább-tovább, elmosódva hallatszott a dal, míg végre elhalt.

Az öregúr a pipáját szortyogtatta, aztán tömte. Buttler pedig szótalan álmodozásba merült. Hol remélt, hol nem. Szédítő gyorsasággal nyargaltak fejében a gondolatok. Most öltözik, most kapcsolják föl a fűzőjét, most adják föl a szoknyáját, most küldte el a szobalányt, hogy hozzon hamar egy rózsát az üvegházból. De milyet mondott? Fehéret-e vagy pirosat? A szobalány már tudja. Boldog szobalány. Türelmetlenül nézte óráját. Milyen sokáig nem jön. Talán el se jön, csak beüzeni az inastól, hogy a feje fáj.

- Hát mikorra gondolnád a lakodalmat? - kérdezte eközben az öreg, hintázva a nagy hosszú szárú pipáját a levegőben, hogy a tapló nagyobb tűzre gerjedjen.

Buttler fölrezzent:

- Tetszett valamit mondani?

De eközben már kialudt a nyirkos tapló, s az öreg megint a tűzkővel kezdett bajlódni, ami olyan komoly foglalatosság, hogy nem tűri meg az érdeklődés elágazását.

E pillanatban nyílt meg az ajtó, s belépett a szobába Piroska. De milyen nagy volt a meglepetés, mikor szakasztott abban a ruhában jött vissza, melyikben elment - csak éppen hogy a hajában nevetett egy piros rózsa.

- Hát ez az a remek toalett? - támadt rá az öreg fejcsóválva.

- Igen, apa, mert elhoztam a legyezőmet.

Ah, a legyező! No persze. Ez hiányzott neki. Hogy el lehet amögé bújni, kecsesen, szemérmetesen, jobban, mint az apja válla mögé. Ej lám, a legyező, ez a csúf, álnok kis fegyver. Ez adja meg a bátorságot. Most már egy csöppet se volt félénk - vagy legalább lehetetlen volt észrevenni.

- Ah, asszonyok, asszonyok! - kiáltá az öreg, szemeit tréfásan az ég felé emelve - milyenek vagytok! Tehát fegyveresen jöttél? És a nyilatkozatot is hoztad, de mint szépítő csecsebecsét a hajadban.

Aztán Buttler felé hunyorított vidáman.

- Látod, mit mondtam. Eredj most már, csókold meg a menyasszonyodat.

Buttler megdicsőült arccal tántorgott hozzá, mintha ittas lenne, a leány maga is egy lépést tett felé, lehajtotta előtte, odanyújtotta a fejét, kissé fátyolozott hangon szólva:

- No hát vegye el a rózsáját.

Buttler remegő kézzel húzta ki abból a gyönyörű lenhajból.

- Köszönöm.

És megcsókolta azt a helyet, ahol a rózsa volt. Feltűzte gondosan a gomblyukába. Mire a leány odahajtotta a fejét, ahol a rózsa most van.

Az öreg pedig megint hintázta a pipáját a taplóval, és megint megkérdezte:

- Hát igenis, igenis, mikorra gondoljátok a lakodalmat?



KILENCEDIK FEJEZET
A NAGYASSZONY GÁLÁBAN

A lakodalom? Ki bánja azt! Az a szomjúság még csak útban van; az csak holnap, holnapután jön meg... Most még boldogok az egymás nézésében, ha a kezüket egymáséban tartják, ha a kis kartonszoknya megérinti a János lábát, ha egy hajszál leoldódik a frizurából, és János gróf saját kezűleg visszaigazíthatja. Most még ez mind kimerítetlen, cukros csemege. Hát még az a sok kérdés és az a sok édes és ravasz felelet. De csak olyan ravasz, hogy a kétnapos macska is átlátna rajta.

- Emlékszik-e, mikor a kis madártojást adták az erdőben?

- Ó, hogyne. Hiszen akkor szerettem meg.

- Lássa, én is akkor.

- Igazán?

- Hát nem hiszi?

- Hiszem, hiszem. No, inkább hiszem, csak ne vágjon olyan bús szemeket.

- Úgy? Nem tetszenek a szemeim?

- Dehogy. Hisz nem azt mondtam.

Mindent szeretnének tudni, mindennek utánajárni. Mint mikor a gyermekek a vízben turkálnak, s minden színes kavicsot megnyalnak, hogy nincsen-e cukorból.

- Aztán mit gondolt, kis Piroska, mondja meg, mikor meglátott?

- Hát eleinte azt gondoltam... Mit is gondoltam? Hát azt gondoltam, hogy locsolni jött.

- Az igaz, hiszen ma locsolni kellene. Akarja?

- Mit gondol? Hiszen az nem szokás az izék... hiszen tudja... Az ilyenek közt.

- Igazán csak a locsolásra gondolt, de lélekre, Piroska, nem sejtett semmit?

- Igazat mondjak?

- No, mondjon! - esengett lágyan, csöndesen János gróf.

- Hát gondoltam, hogy mit akar.

- Tehát sejtette, hogy szeretem?

- Hallottam a kovácstól.

- A kovácstól? Hogy lehet az?

- A kovács mondta, hogy maga ott köszörültette a fejszéjét, amellyel a fákat vágta helyettem, ez hatott meg.

- Én hát fejszével kerestem meg a kenyeremet, mint a napszámosok?

- Mit? - biggyesztette el az ajkait Piroska durcásan. - Hát kenyere vagyok én magának?

- Dehogy, maga a mézeskalácsom - de én boldogságot akartam mondani. Bocsássa meg a nyelvbotlásomat.

Szóval, ezt a sok dolgot mind tisztázni kell előbb, közbe-közbe megneheztelni, duzzogni, pörölni, kibékülni, a legkedvezőbb földi eseménynek tartani, ha az öregúr lehajlik a százfiókos almáriom legaljára, hogy ott új csutora után hajkurásszon; ezalatt nem néz ide, könnyen sikerülhet egy kis merénylet. S ha egyszer ezt a mézet megkóstolta valaki, az már azontúl el van veszve az okos dolgokra nézve. Eddig egymást nézték, egymás tekintetét keresték, kölcsönösen barangolt lelkük e mélységekben, egymás pirulásán, halványulásán éldegéltek; most jön a másik stádium, most már az öreget lesik, az öregúr a fő, mikor néz félre, mikor tekint ki az ablakon felhőket konstatálni. (Ostobaság! Vannak is most már felhők?) A harmadik stádium akkor áll be, mikor beáll az este, a lefekvés órája, és szépen el kell búcsúzni, nyugodalmas jó éjszakát kívánva, hazamenni, a Piroskát pedig otthagyni. Hát ez aztán a szekatúra! Első nap még csak hagyján, hanem már a második napon kezd valami lázadási hajlam csírázni a lélekben. S milyen gyorsan nő ez a palánta! Hogyne: hiszen a szerelem napja süti. A bűbájos helyzet tűrhetetlen állapottá fajul, és - most ugrik ki már az a kérdés, hogy mikor lesz a lakodalom?

Hát mikor legyen? Június végénél nem lehet hamarabb, mert addig jogot kell végezni, hogy kész ember legyen János gróf. Hiszen voltaképpen pünkösdkor is meglehetne az esküvő, de milyen furcsa lenne, hogy a Piroska férje egy diák, ő maga pedig egy diákné. Még tán pasquilt is írnának rájok a pataki tógátusok. Igaz, hogy akár el se menjen többé Patakra a jogot végezni, mert egy Buttler kész ember a tudomány nélkül is, kész ember, mikor születik, de mit szólna ehhez Kövy professzor, aki annyira szereti Buttlert? És a gonosz tógátusok erre is megcsinálnák a versezetet. Mégiscsak hadd legyen a lakodalom június végén, Péter-Pál napján.

Ebben állapodtak meg. Persze, még addig sok víz foly le a Latorcán, de sokat is kell elvégezni. Most már mindjárt tömérdek tennivaló szakadt a nyakukba. Értesíteni kellett levelekben a rokonságot, megrendelni Kassán, Bécsben tömérdek encsebencsét a kelengyéhez. Egy csatlós mindjárt másnap lóra ült, hogy a hírt megvigye Fáy Istvánnak, a Buttler gyámjának, Patakra, ki is ékes episztolákban válaszolt úgy a menyasszonynak, mint a vőlegénynek, küldvén nagy meglepetésül Buttler János grófnak a már előre kieszközölt és a fiókban tartott nagykorúsítási engedélyt, azonfelül a saját beleegyezését és atyafiságos üdvözletét; ő maga is jönne személyesen a húgocskáját megcsókolni, ha a köszvényes lába nem kötné az ágyasházához, így azonban küldi a híres smaragd nyakéket, melyet a Buttler-grófnék, mint menyasszonyok szoktak megkapni a vőlegényeiktől. Ez a násfa - jegyzé meg a post scriptumban - egykor a XII. Károly svékus király anyjáé vala, és az mondatik felőle, hogy kiváltképpen való szerencsét hoz a viselőjére.

Ugyancsak ez a csatlós volt megbízva, hogy Patakon bemenvén a Bujdosó Mihály ötvösmester boltjába, onnan két vastag arany karikagyűrűt hozzon, egy nagyobbat és egy kisebbet.

Egy másik csatlós is nyeregbe ült a Buttler úrfi levelével. Bozosra szólt a levél a Buttler tiszttartójához, hogy pénzt, fáradságot nem kímélve, azonnal hozzálásson a kastély és a park kicsinosításához, mert június végén odajön, és állandóan ottmarad lakni. A kertész pedig ültessen sok virágot, mert olyan is lesz vele, aki a virágokat szereti. Különösen úgynevezett szikravirágokkal kell bevetni a fák között nagy területeket. Valamint ne feledkezzék meg a tiszttartó úr a tórul sem, amely kitisztíttatván, új halakkal láttassék el. Nemkülönben célszerű volna, ha tiszttartó úr kontaktusba bocsátkozván párdányi uradalmi tiszttartómmal, tettes Nogáll Ferenc urammal, valamint erdélyi uradalmaim prefektusával, tettes Gábor József urammal, ahol számos fülemilék vagynak, hogy azok részben a bozosi parkba áttétessenek, és ott szépen énekeljenek stb.

Horváth majdnem halálra nevette magát e levélen, melyet az új gazda megmutatott neki.

- No, kíváncsi vagyok a fülemiléidre, miképpen tétetnek át és fognak-e szépen énekelni. Hanem ami a tavat illeti, ott még elmulasztottál valamit a parádéból. Heliogabalus császár, mikor házasodott, rózsaolajjal töltetett meg egy egész tavat, úgyhogy félmérföldnyire szagos volt az egész környék.

- Én is megtöltessem?

- Bolond vagy. Hiszen annyi rózsaolaj most nincs is az egész világon, egész vagyonod rámenne meg az enyim is a tetejébe.

Már három napja volt boldog ember János, már a levelek is talán mind megérkeztek a címekre, amelyeket Horváth küldött szét a rokonoknak a szerencséről, és még mindig titkolódzott Bernáthéknál. Végre elérkezett az utolsó nap, holnap reggel már indulni kell Patakra. Az asszonynéni már sütötte az útipogácsát meg libát a tarisznyába, és még mindig nem tudtak semmit. János eléggé restellte, de félt a kellemetlen pillanattól, tudta, hogy Bernáthék mennyire nem kedvelik a rozsólisfőzőt, hogy tizenkét év óta nem érintkeznek egymással.

De mindegy, anélkül mégse mehet el, hogy a jó öregeknek ne szóljon. De miképpen adja elő, hogy minél kisebb keserűséget okozzon s minél simábban átessék rajta. Nagy ravaszul besompolygott hát a konyhába, ahol a nagyasszony foglalatoskodék (éppen ebben a szent percben ütötte pofon a mindenest, aki egy kis csirkére rátaposott, és megölte.)

- Éppen nektek sütöm a libát, fiacskám. Ez az egy nőtt meg csodálatos módon előre, és szépecskén meghízott a vesztére. Ha még egypár napig hizlalhatom, sokra viszi, de hasztalan, a professzorok nem várnak. No, nézd meg, milyen szépen pirul bent a rurában.

- Köszönöm, asszonynéni, de nem vagyok kíváncsi.

- Tudom, lurkó, mert Olaszröszkén, Dőryéknél kiszálltok ugye, és nagy trakta lesz? Csak aztán bele ne habarodj abba a csinos leányba.

- Túl vagyok én már azon, asszonynéni.

- Mit mondasz? - kapta föl a fejét a nagyasszony.

- Azt mondtam, hogy nem szeret már engem az asszonynéni.

- Ej, ej, édes fiam, hogy mondhatsz olyat. Mindjárt a szemed közé loccsantok valamit ezzel a varecskával!

- Rám se néz, asszonynéni - nyöszörgött ravaszul János gróf.

- Már hogyne néznék rád, édes fiam? Hiszen most is rád nézek.

- De fogadni mernék, hogy a kezemet már három napja nem látta.

- Mi? Talán megütötted a kezedet?

- Nem látta, mi van rajta?

- Talán pokolvar?

- Nem biz az, hanem nézze csak, édes nénike.

S ezzel, mint a dicsekvő gyerek, kinyújtotta a jobb kezét, melyen ott csillogott a családi rubinköves pecsétgyűrű mellett egy sima karika.

Bernáthné kezéből kifordult a főzőkanál, szemeit ijedten meresztette a látományra.

- Kinek akarod azt adni, hé?

- Ezt már csak a halálnak. Ezt már kaptam.

- És kitől, te?

A csalafinta János csak mosolygott.

- Találja ki a néni.

- De nem találgatom én, édes fiam, hanem úgy rád hányok ezzel a porolópálcával, ha mindjárt meg nem mondod, hogy olyat még nem kapott eleven gróf. Hát ezért neveltelek és szerettelek én gyermekkorod óta?

És egyszerre elöntötte édes, jóságos szemeit a könnyzápor.

János gróf most már elkezdte a kezeit csókolni, hogy megengesztelje. Majd odahajolt a füléhez, és megsúgta a kedves nevet, amelyben benne van az ezüst, arany csengése, a drágakövek villogása és a világ minden melódiája: »Horváth Piroska, Horváth Piroska.«

Az asszonynéni szótlanul intett, hogy kövesse a szobájába. János szinte meghökkent, hogy talán le fogja térdepeltetni - valami fahasábra, mint azelőtt, mikor kicsi volt.

- Beszélj el mindent, hogy történt - mondta ridegen, szinte kevélyen.

János elbeszélt mindent, elejétől végig mindent, mindent.

- És ez már három napja volt?

- Igen, néni.

- És azóta tudtál hallgatni?

- Hiszen elég baj volt az nekem, mert a szegény Piroska el akart ide jönni, de nem mertem szólni maguknak.

- Nem helyesen tetted. Mert ha a hóhér leányát veszed is el, ha egyszer a tied, akkor az enyém is. És hozzám akart jönni szegényke?

- Igen.

- És mit mondtál neki?

- Hogy félek, nem látnák szívesen.

- Mit, ezt mondtad? - pattant föl haragosan, és fölszakította az ajtót. - Panna! A fekete selyemruhámat!

- Csak nem akar elmenni... oda?

- De éppen, éspedig mindjárt, és el sem jövök, míg el nem hozom.

János gróf ámultan tekintett rá, az asszonynéni-e az, vagy talán - hiszen minden csodában hitt már - az a szelíd asszonyi alak elevenedett meg, akinek a képe a bozosi kastély falán lóg, aki mikor meghalt, egy élőt hozott a napvilágra, magát őérette a halálnál beváltotta.

Bizony csak Bernáthné nagyasszony volt, de János gróf mégis összetévesztette, s valami szent és titokzatos erő kényszere alatt a nyakába ugrott.

- Mamácska, ó, mamácska - suttogta, és megnedvesedett a szeme.

A nagyasszony pedig csakugyan gálába vágta magát, szépen megcsinálta a divatos vuklikat, fölvette a selyemruháját, meglocsolta a zsebkendőjét rózsavízzel, fölrakta a gyémántos kösöntyűket, a fekete gyöngy fülbevalót, melyekről az a hír volt, hogy csak a britek koronáján vannak ilyenek. Aztán megparancsolta a huszárnak, hogy négy lépésnyire vigye utána a fekete csipkés mantillát, és katonásan lépjen, sohase maradjon sem távolabbra, sem nem jutván közelebbre, mert hogyha eltévesztenéd ilyen-olyan ebfajzatja, ezzel a parazollal hasítom a fejedet két egyenlő részre.

A nagyasszony amilyen egyszerű volt otthon, olyan dáma tudott lenni, ha akarta, hogy a Hofburgba is beillenék.

Csak várta, várta János az ámbituson, hogy előjön a Piroskával, de már az uzsonna ideje is elmúlt, még mindig nem mutatkozott. Ugyan mit tud ott csinálni annyi ideig? A nap is kezdett immár leszállni. Nevetve szaladgált a nagyasszony vödrökben kirakott leanderein az imént, de már elmegy, nem várja tovább... S ez olyan furcsának, természetellenesnek látszott Buttler előtt, hogy a nap nem várja meg a Piroskát.

Közben előkerült a mezőkről az öreg Bernáth a Zsigával, persze mindjárt a nagyasszonyt tudakolták.

Mit feleljen nekik? Lehetetlen eltitkolni az igazat.

- Biz az elment a Horváthékhoz.

- Megbolondult? - kérdé az öreg Bernáth kurtán.

- Dehogy; én bolondultam meg, kedves bátyám.

És most még egyszer el kellett mondani a nagy titkot, hogy eljegyezte Horváth kisasszonyt. Most másodszor már nem is esett nehezére (mindent megszokik az ember), sőt az igazat megvallva, valóságosan tobzódott a részletek kiszínezésében.

Az öregúr kevés szavú volt, csak ennyit felelt az egészre:

- Ejnye, canis mater!

A Zsiga fiú azonban majd hanyatt esett a nagy álmélkodástól.

- De hiszen ez mesébe való. És én ebből semmit sem vettem észre! Előttem is mindent eltitkoltál. No, megállj, te alamuszi!

- Bocsásd meg, kedves Zsigám, de magam is úgy jöttem bele, mint ahogy az alvajáró följut valahogy a torony tetejére.

- Nos, és adott-e föl valami talányt az öreg Horváth?

- Volt egy, de ő maga fejtette meg. A kerti patakon, kis hajókon küldöztem Piroskának leveleket, s ugyanígy küldött ő válaszokat öt évig. Most, mikor szerelmet vallottunk egymásnak, ezen az alapon állítottam be az apjához. Képzeld megrökönyödésemet, mikor az öregúr kijelenti, hogy ezekről a levelezésekről Piroska semmit sem tud, mert ő, az apa, levelezett velem öt év óta, csak azért, hogy leánya jövendő férjét kiismerje.

- Ejha - motyogta az öreg Bernáth -, aki ilyen jó apa tud lenni, az nem lehet dibdáb ember.

Megkapta ez a részlet, sehogy se hagyta nyugodni. Fölkelt a párnás karosszékből, melynek oroszlánkörmökön álló lábához mindig oda volt támasztva a messzelátó, hogy erről a magaslatról, ha kedve van, megláthassa künn a mezőkön szanaszét dolgozó jobbágyait. Fölkelt és föl s alá járt az ámbituson, morgott, disputált önmagával, néha hallani lehetett egy-egy hangosan kiejtett félszavát.

»Igazságos« Bernáthnak hítták a vármegyében. Kevély volt erre a névre. De éppen azon tűnődött: megérdemelte-e mindig? Nem volt-e túlságosan igazságtalan ez ellen a Horváth ellen?

Végre jött a nagyasszony, Piroska nélkül, víg volt, eleven, friss volt, mint a halcsík, olyan fürgén, könnyedén szaladt föl a lépcsőkön, a ropogó szoknyáiban, akár egy tegnap hozott menyecske.

Az öreg Bernáth eléje tipegett, enyelegve, mintha semmit se tudna.

- Hol jártál, anyókám?

- Kertek alatt, apókám - felelte vissza, a gyerekek ismeretes versecskéjét travesztálva.

- Mit láttál, anyókám?

- Hát azt láttam apókám, hogy mi mind a ketten nagy szamarak vagyunk.

- Nono és miért?

- Hogy azt a kedves, megenni való Horváth-családot elhanyagoltuk, kigúnyoltuk, megvetettük, ahelyett, hogy egy életen át kiélveztük volna.

Minthogy éppen ezen rágódott az öreg táblabíró is, nem szerette, hogy az asszony is fölhozta, mit szól bele valaki hosszú hajjal az ő titkos gondolataiba? Sietett a kérdést eltaszítani maga elől.

- Ej, ej, anyjuk lelkem, hát még mit tapasztaltál?

- Azt, hogy a mi Zsigánk egy nagy mafla, mert el hagyta vinni az orra elől, ami legdrágább, legszebb, legbecsesebb nőtt ezen a környéken, ahol ősidők óta minden termés java a Bernáthoknak szokott jutni.

Ezen aztán nevetett az öreg is, a fiatal Zsiga is, csak János gróf feszengett, nyugtalankodott, míg végre nagy félénken megkérdezte: hogy hát a »termés« mért nem jött el?

- Mindjárt eljön, megígérte, csak azt mondja, átöltözik, és megeteti a madarait. Itt fog uzsonnázni minálunk. Hej, Örzse, Panna, Borka! Egy, kettő, három! Forralj, fiam, egy lábas tejet! Te pedig nézd meg, van-e elegendő pörkölt kávé? A szép csészéket szedd le az almárium tetejéről, és a világos damasztabrosszal terítsd meg az asztalt a Rákócziné-szobában. (Oda csak a legbecsesebb vendégeit vezette be a nagyasszony.)

Maga is térült-fordult, futkosott az almáriomtól almáriomhoz, onnan az éléstárba, mindenütt volt valami különösség eltéve, itt egy csomagban piskóta, a kamarában néhány fürt szőlő, egy szekrény alján finom cukorkák, a híres bécsi udvari cukrásztól, Nelweisztól valók. Lónyai Mihály uram küldte harmadéve az aranylakodalmára.

Ide-oda való futkosásában összejött az apókával is, éppen az ebédlő küszöbén keresztezték egymást, majdnem föltaszította a nagyasszony, amiért aztán engesztelésül megsimogatta futtában az ősz szakállát. »No, ne haragudj, vén mizimázi, és békülj ki azzal a becsületes, jó Horváthtal!«

Az öreg haragosan lökte el a nagyasszony simogató kezét:

- Ugyan ne avatkozz! Mit tudod te azt?

- Hidd meg pedig, jó ember, és örömet okoznál ennek a János gyereknek is.

- Hiszen csak ne főzte volna azt a rozsólist - morgott az öregúr.

- Hát olyan nagy bűn rozsólist főzni? Lám, én mennyi kotyvalékot főztem életemben és mégis szeretsz.

- De te nem csaltál vele.

- Dehogynem. Mikor beteges voltál, borjúhússal csináltam meg a káposztatölteléket, s vajjal főztem a csíkot; mikor kérdezősködtél, megesküdtem, hogy zsírral van.

- Jó, jó, azt hiszed, nem ismerlek. Képes volnál az embert megmérgezni.

Ezzel csak azt nyerte, hogy a nagyasszony elpityeredett, könnyen eltört az ő mécsese, ezt most már meg kellett reparálni, nehogy kisírt szemekkel találja a szép vendég, akit várnak.

- Csak legalább ne sírj. Mert azt nem tudom nézni. Tudom a ravasz politikádat. Jól van hát, majd meggondolom ezt a Horváth-dolgot.

Csakugyan jött a Piroska nemsokára a Frida kisasszonnyal, s az öregúr úgy viselkedett vele, hogy az öreg anyóka szíve repesett örömében: »milyen jó ember az én uram.« Az asztalnál ő töltött neki vizet, ő emelte föl a leesett asztalkendőjét, ő mulattatta mindenféle történetekkel, nem is engedett vele mást beszélni - úgyhogy János gróf elkezdett a végén dühbe jönni: »Ugyan, hát ne vegye már el a menyasszonyomat egészen.« Mire aztán megpuhulni látszott az öregúr, és alkudozásba bocsátkozott a Jánossal, hogy átengedi egy csókért, de persze azt a Piroska adja. Buttler gróf nagy huzavonák után kiutalványozta az egy csókot a kincstárból, és Piroska se volt engedetlen, régi mód szerint átfonta két habkarjával az öregúr bozontos fejét, és egy kiadós csókot cuppantott a piros orcájára.

De még most se vonult el a telhetetlen öregúr, dehogy vonult, egyre csak Piroska körül legyeskedett, zsámolyt húzott a lába alá, megmutogatta neki mindenféle ritkaságait, elmesélte neki azoknak történetét, Mária Antoinette-nek egy csontra festett arcképét, mely nagyon megtetszett Piroskának, nyomban odaajándékozta neki:

- Nagy örömet okoz, húgocskám, ha elfogadja.

Aztán előcipelte a Rákócziné ottfelejtett vállfűzőjét, és erővel felpróbálta Piroskának, már persze a ruhája fölé, de úgy is nagy volt.

Ez pedig olyan foglalkozás volt, hogy egy király is ritkán élvez ilyet (ilyet csak a szabó élvez gyakrabban), hozzáérni a fölséges idomokhoz, megérinteni a vállacskát, ott babrálni a nyaknál meg a csípőknél, azon a szűzies derékon. Buttler a száját harapta, ha eszébe jutott, hogy az öregúr neki engedhette volna át ennek a fölpróbálási ötletnek a helyszínen való foganatosítását; ő nem adná egy uradalomért, az öregnek ellenben nem ér semmit. A nagyasszony ellenben mégse állta meg, hogy tettetett haraggal meg ne fenyegesse. »Ej, ej, te vén kujon.« Amire az apóka szemei úgy villogtak, úgy csillogtak, mint valami ócska, ráncos bőrtokból kivilágló két gyémántgomb.

Úgy eltelt az idő mindenféle bohóságok közt, hogy észre sem vették, csak amikor az inasok az égő gyertyákat hozták az asztalra. Ettől aztán megijedt a Frida kisasszony, hogy már túllépték a szabadságukat. Minélfogva az egész Bernáth-család fölkerekedett, és hazakísérte a vendégeket, de Piroska mellől az öregúr még most se akart tágítani, ő nyújtotta neki a karját, Zsigának meg Jánosnak Frida kisasszonnyal kellett megelégedniök. János folytonosan zsörtölődött az úton:

- Itt van ni, az utolsó este is elmúlt, és még csak hozzá se juthattam a menyasszonyomhoz.

Már teljesen sötét volt, a lánya elé siető Horváth föl sem ismerte a kíséretet, csak mikor szemben álltak. Egy darabig habozva nézett egymásra a két öregúr, a nagyasszony azonban egy haragosat intett hatalmas, parancsoló szemöldökével, azt talán még a sötétben is megértette Bernáth, s most már hirtelen odanyújtotta a kezét Horváthnak:

- Jó estét, szomszéd!

- Jó estét - viszonzá amaz halkan, szinte félénken.

De itt megszakadt a társalgás, a Buttlernek alkalma nyílt Piroska mellé osonni, és a kezét a maga kezébe venni; mintha egy meleg, puha fészekbe nyúlt volna.

- Igen sokszor írjon - súgta neki a leány.

- Szép idő lesz holnap - törte meg most a csöndet az öreg Bernáth az égre nézve, hol a csillagokat gyújtogatta ezer ponton egy láthatatlan erő - diákjaink elutazásához.

Piroska sóhajtott. Horváth gépiesen ismételte:

- Igenis az elutazáshoz.

- Megint árva leszek - folytatta az öreg Bernáth melankolikus hangon -, megint nem lesz fiam.

- Mindennap - egészítette ki Piroska az előbbi parancsát.

- Nekem sem sokáig lesz leányom - felelte az öreg Horváth.

- Igaz, igaz - jegyzé meg a gőgös öreg nemes megcsukló hangon -, neked se lesz.

S ez a »neked«, hogy csengett ez a neked a levegőben, s hogy ciripelt, zizegett rá ezer prücsök, millió bogár a kapu előtti buja növényzetben. Hűs áram futott át a gallyak közt, és összekopogtatta őket, mintha az ősök csontjai mozdultak volna meg, de valójában csak a természet érezte a rendkívüli eseményt, hogy a száz vitézlő apák ivadéka pertu szólította a rozsólisfőzőt.




Hátra Kezdőlap Előre