Elhangzott a sok nyájas »jó éjszakát«, aztán becsukódott a kapuajtó, csak még egy pillanatra nyúlt hátra egy kis kezecske fehér keszkenővel. Ez a Jánosnak szólt. Volt olyan ügyes, hogy villámhirtelen lehajolt, megcsókolta a kezecskét, kikapta a fehér kendőt, s élvezte egész hazáig az illatát. Otthon a vánkosa alá tette, s az a kendő adta föl neki a témákat az álmodozáshoz; eszméket iszen adhatott az álomhoz és adott is, de időt nem adhatott hozzájok. A kendő idehozta kis úrnőjét... és a kis úrnő meg az álmodozó uraság együtt éltek egy kis kunyhóban. Piroska ebédet főzött, ő pedig a tüzet rakta a tűzhely alá, és amikor tetszett, akkor csókolta meg a szakácsnét... Egyszer aztán kész volt az ebéd, János gróf leült az asztalhoz, felkötötte az asztalkendőt a nyakába, és várta a leveses tálat - hát csakugyan kinyílt az ajtó. És úgy tetszett neki, mintha nem Piroska hozná a leveses tálat, hanem egy vén boszorkány áll meg előtte. Ráordít: »Mit keres maga itt?«
- Hát felkölteni jöttem, kérem alássan.
Megrázkódik, fölpillant, hát se nem Piroska, se nem boszorkány, hanem András huszár hozta be a reggelit, és hogy tessék hamar felöltözni, mert már fognak. A Zsiga úrfi már fütyörész az ámbituson.
Szomorú biz ez, de csak mégis el kell indulni. A kocsi csak Olaszröszkéig viszi őket, ott leszállnak Dőryéknél, és onnan másnap gyalog mennek Patakra. Kár volna a lovakat fárasztani, mikor őnekik is jó lábuk van. Így szólt az öreg Bernáth utasítása.
Aztán az is milyen szerencsétlenség, hogy köd van. A Horváth-kastélyt eltakarja. Pedig bizonyosan ott állna az ablaknál Piroska. De hát köd van, és a Buttler-családon átok fekszik.
Bizony az egész úton bús, pedig eloszlik a köd apródonként, és a nap is fényleni kezd. Milyen fiatal még ez a nap így áprilisban. Csak csiklandoz, csak játszik, sziporkázik, de nem éget. Egész gyerek még, aki nem veszi komolyan a dolgát. Még a hidegnek is hagy némi beavatkozást. Ő is süt, az is csipdes, ő maga kicsalja délben a gyümölcsfa virágait, erre jön éjjel a hideg, és az is megpróbálkozik a fehér festékjével, ráfencseli a deret a fákra. A fák pedig jó, hogy nem tudnak panaszkodni, mert nem lehet tudni, kit szidnának jobban, a napfényt-e vagy a hideget - hogy melyik a csalfább.
Ezeket a borús gondolatait oszlatgatta útközben Bernáth Zsiga.
- Min búsulsz, kenyeres? Ha én a helyedben volnék, ujjonganék.
- Neked más természeted van. Látod, engem ijeszt a jövő. Mintha valami megdöbbentő, valami ijesztő volna benne. Úgy tűnik fel sokszor, mintha egy sötét hegy készülne rám omlani.
- Pedig csupa rózsaszín minden körülötted. Képzelődő vagy, ez az egész.
- Aztán, látod, nem tréfadolog Piroskát elhagyni, nem is képzeled, mennyire szeretem.
- Hiszen nem választ el tőle tenger, akkor jöhetsz, amikor akarsz. Most már független úr vagy. Addig azonban élj a valóságnak, minek a bolond ábrándozás? No, mindjárt Röszkére érünk, s iszunk estére egy nagyot az öreg báróval. Már látszik is a kastély!
Valóban kibukkant a kanyarodóban a Dőry-kastély rozsdavörös fedele a hatalmas jegenyefák között.
- Te mit gondolsz, miféle leány az a Dőry Mariska?
Gróf Buttler vállat vont.
- Én semmi különöset nem leltem rajta.
- Mintha valami titokzatos volna a lényében.
- Nem tudom... meglehet - felelgette Buttler szórakozottan.
Lelke Piroskánál kóborgott, próbálta magával hozni, be-behunyta szemeit, hogy képzeletben előállítsa, de mikor már kész volt a kép, vagy egyet tüsszentett Zsiga (ó, de prózai ez a Zsiga), vagy zökkent a szekér, és megtocsogott a kocsikerék valami kátyúban, vagy a kocsis csendergetett hangosan ostorával, összeomlott az egész bájos alak.
A vidék se érdekelte Jánost. Pedig hangulatos tájakon jöttek, völgyeken, dombokon, erdők, nádasok mellett. (Hallod a szárcsák hangját, János? Tik, tik, tik.) Most a Hegyalja bontakozik ki, úgy fest messziről a sok fehér szőlőkaróval, mint egy megspékelt óriási nyúlgerinc.
Az öreg kocsis hátrafordult, és elbeszéli, hogy mikor ő a Benczúr-ezredben szolgált, erre vonultak egyszer Kassa felé, a generális, gróf Kláris (gróf Larisch), e helyre érve, egyszer csak rákiáltott az ezredre: »Tisztelegj!« s nosza a legénység megcsinálta a nagy parádét a hegynek, mintha maga a császár lenne. De ér is az annyit, mint egy császár.
Vígan röpült a négy ló, úgy vitte a kis csézát, mint a pelyhet - midőn egyszerre csak kilépett oldalt a pagonyból egy fekete posztós alak, s ismerősként integetett a kalapjával.
- Bonum mane praecor.
- Hahó! Hó! Hisz ez a röszkei kocsmáros, aki a csirkéért nem fogadott el pénzt. Álljon meg, Istók bácsi!
A négy ló megállt a gyeplőrántásra. A diákok nyájasan üdvözölték Tóth uramat.
- No, üljön fel - invitálta Zsiga -, hazavisszük, és legalább beszélgetünk útközben. Én majd átülök a kocsishoz, úgyis kedvem szottyant a lovakat hajtani.
Tóth uram megtörülgette szerényen a bajuszát, s keleties lassúsággal fejtette ki, hogy ami a felülést illeti, nem volna ellenére, fölötte fáradt lévén, minthogy a szomszéd faluból kutyagol, a szekerére felültetvén az asszonyt, a gyerekeket, a két sógornőjét meg azoknak a rajkóit, az utolsó már csak a saroglyába fért, de mégse fogadhatja el a szíves meghívást, mert ő nemesember, és jurat in verba magistri, tartja azt, amit a megboldogult tekintetes Dókus Pál uram, a nemesek kapitánya, szokott mondogatni: »arról ösmerni meg a nemesembert, hogy se többet, se kevesebbet nem akar mutatni, mint amennyi«, melyeknél fogva a világ minden smukkjáért se ülne föl egy négylovas kocsira; holtig arról csúfolnák.
- No, az igaz lehet - hagyta rá Zsiga úr, sőt még az Istók kocsis is, az utóbbi megjegyezvén:
- Hanem ha talán hozzám fölülne... Mert abban aztán nincsen semmi.
Az már más, a kocsis mellé, azt már teheti, aminthogy föl is kapaszkodott oda, fejjel féloldalt fordulván, hogy az úrfiakkal beszélhessen.
A fogat minősége jelezte a nemesek rangját, előkelőségét az arisztokratikus megyékben. Különben is minden valami egyebet jelzett, mint ami volt. Az emberek bele voltak bolondulva a szimbólumokba. Erdélyben a kürtők szimbolizálták a rangfokozatokat, volt két füstű, egy füstű és körülfüstű família, amint két vagy egy kémény volt a kúrián, vagy csak úgy a zsúpfedelen át szivárgott ki körös-körül, ahol nyílást lelt, a konyha füstje. A szegény tót megyékben a fák után igazodott el a földi nagyság mércéje: a báró Révayak, Justhok hársfák, fenyőfák alatt ültek, azoknak csak az árnyék kellett; a Lehoczkyak, Rakovszkyak diófát tartottak, mert ez adja a sok árnyékot és egy kevis gyümölcsöt is; a kisebb famíliáknak ellenben szilvafájuk volt, aki adja a kevis árnyékot, de sok szilvát. Sajnos, ezekből is csak hetet engedélyezett nekik a fukar köztudat.
Zemplénben, Szabolcsban, Ungban fogatok határoztak. A Bernáthok például négylovas família voltak. Egy Bernáth sokszor ment gyalog, de két lovon sohase ment. Az derogált volna. Két lovon a Fodorok jártak, a Bóthok, Oroszok és Zsitkovszkyak.
A lovak a rangot ábrázolták, nem a vagyont. Meggazdagodhatott például a két lovon járó nemesúr is, még ménese is lehetett, de azért, még az első két generáción legalább, míg egy elért hivatali rang, szerencsés nexus vagy mozzanat közbe nem jön, csak két lovat illett befogni: a négy ló miatt nagyon megszólnák. Stréber, svihák még akkor nem volt. Csak egy-egy idevetődő lengyel úr képviselte ezt a genre-t.
Persze, a négyes fogatokban ismét érvényesülnek árnyalatok. A Barkóczyak négy pejen jártak, a Perényiek négy feketén, a Sztárayak négy csődörön, a Waldsteinok, Majláthok mindenik színre, marokra, járásra négy egyöntetű paripán, amelyeken rögtön meglátszik, hogy ezerből vannak megválogatva. Ez a mágnási jelleg. Ellenben utálatos lenne, ha Szerencsyek, Csathók, Bernáthok is ilyen parádéval rukkolnának ki. A négy ló dukál nekik is, de annak a megválogatása már valami felsőbb, előkelőbb dolog. A Bernáthok négy lova csak úgy pongyolán, nagyjából vág össze, van a közt sárga kanca, fekete herélt, egy marokkal magasabb, az ostorhegyen egy ficánkoló vasderes; szóval, minden ló egy külön egyéniség, és hogy még patriarchálisabb legyen, az egész lócsalád együtt van, a kis csikó is ott poroszkál, egy csengettyűvel a nyakában, az anyja után.
- Hát van-e valami jó újság azóta, Tóth uram?
- Bizony nemigen van - szólt a vendéglős elgondolkozva -, ha csak azt nem vesszük, hogy az anyósom meghalt azóta.
- Ugyan?
- Éppen húsvét napján. Ma aztán osztozkodás volt a testvérek közt, onnan jövök.
- Volt-e nagy örökség?
- Csöppen valamicske, de persze több volna, ha a betegségében körülötte lehetek, így azonban a papunk környékezte meg, és a templomra hagyta a nagyobb részt. Azt mondja nekem, mikor haldokolt: »Ne haragudjatok, gyermekeim, hogy istennek hagytam némelyeket a lelkemen kívül is, azért tevém, mert az ő ajándéka volt mindenem.« »No - mondok -, mámika, nem illik pedig az ajándékot visszaadni«, amire egyszeriben úgy elrántott az ágya mellől a plébánosunk, mintha ott se lettem volna.
- Az itteni plébános? Az, akit a Dőryéknél ismertünk meg a múltkor?
- Igen az, mert a szomszéd község csak filiale. Sima, ravasz emberke és átkozottul csinos legény, vagy püspök lesz a vén napjaira, vagy ördög. Ámde most már nem jár a Dőryékhez. A főbíró úr kiadta neki az utat. Úgy látszik, nem jól tanította a baroneszt.
- Hát a nemzetes asszony csirkéi megnőttek-e már?
- Föl ám, fölcseperedtek szépecskén, de mi haszna, ha nem ehetnek belőle, mert már harmadnapja két pandúr lesi az úrfiakat a falu végén az országútnál, hogy ha akarják, ha nem, a Dőry-kastélyba vigyék. Dehogy szorulnak maguk a feleségem főztjére - ámbár most magam sem ajánlanám, mert a könnyei belepotyognak minden ételbe, amióta az anyja meghalt; én csak megeszem, mert az ura vagyok, de idegen ember nem kénytelen vele.
- Tehát itthon vannak Dőryék?
- Itthon mindig, nem jár most azokhoz senki, hanem mintha készülődnének valamire, nyolc vagy tíz napig dolgoztak ott éjjel-nappal kőmívesek, asztalosok, ácsok, kovácsok.
- Talán a kisasszony megy férjhez?
- Nem hallani semmit. A francia asszonyt is elküldték.
- Úgy? Hallod, János? Madame Malipau már nincs ott.
- Nem baj - jegyezte meg Buttler -, helyettesíthette magát. Ott van a csimpánz.
- Ah, a majom! Kicsibe múlt, hogy ott nincs. Mert azzal is mi történt? Különös egy eset. Hát a szomszéd házban ott laknak az Izsépyék, két vénkisasszony meg az öregúr. Az egyik kisasszony, az Anna, hálószobája ablakában egy idő óta minden reggel egy kinyílt rózsát találtak. Ki lehet, mi lehet? Elterjedt a faluban a hír, hogy valaki udvarol Izsépy Annának! No, kutya szíve lehet. Maga Anna kisasszony se nem eszik, se nem alszik, tűkön ül a boldogságtól, hogy ki lehet a titkos udvarló. Az egész ház föl van fordulva, és egyre várják, hogy nyíltan is beköszönt. Csak nem jön, csak nem jön. Vigyázzák béresek, kocsisok egész éjjel, de emberi lény nem fordul meg az ablak táján, a virág ellenben ott van hajnalra. A kisasszony most már nekiperdült, hogy legalább némely dolgokat kifürkész, honnan jön, merre megy, szóval nyomozható szálakat szerez, s egy este az ablak alatt hamuval öntött be egy nagyobb tért, hogy az udvarlónak a lába nyoma megmaradjon a hamuban. Hát nézik reggel, és uram fia: az imádónak ott van mind az öt ujja a hamuban. (Fíkom teremtette! - hüledezik a kocsis - hiszen ez az úr mezítláb jár.) De még ez mind semmi, nézi a szakácsné, nézi Szekeresné, Kajszainé, Vidákné, szóval a házbeli és a szomszéd öregasszonyok, s elsápadnak: »Mária, József, segíts! Hisz ennek a szerzetnek nincsen sarka«, s legott kitalálják s hirdetik faluszerte, hogy ez a Belzebub ördögnek a legkisebbik fia, a Droma boszorkánytól való, de még fiatal a kis princ, és a lópata meg a sarok nem formálódott ki jól a lábán. Méregbe jött ennyi pletykára az öreg Izsépy s parancsolá a csőszének, egy istentelen obsitos katonának, hogy álljon lesbe éjjel, és lője le az alkalmatlankodót, bárki légyen. Hát szót is fogadott, s a neszre az ablaknál rásütötte a puskáját valami feketére, mire nagy, idétlen ordítás támadt, odaszaladnak, hát a Dőryék majma fetrengett ott megsebesítve. A szerencsétlen kisasszonyt, bizony isten sajnálom szegényt, a nagy szégyenre, hogy a majom szegődött udvarlójának, nyomban kitörte a hidegláz, s azóta se hagyta el az ágyat. A majmot is még mindig ápolják, mert még nem heverte ki se a lövést, se a szívsebet.
Szívből kacagott Zsiga diák.
- No, ez derék! Szerelmi dráma Olaszröszkén!
Még János is mosolygott, s malíciával jegyzé meg:
- Hm, a csimpánz utánzott valakit. De kit? Az bizonyos, hogy a háznál látnia kellett éjjelenként ilyen jeleneteket. Kombinálj ebből, Zsigácska!
- És hol vehette a rózsákat ilyenkor?
- Az üvegházból lopta.
- Ej no, a selyma! - tréfálkozott Bernáth... - A szerelem, denique a szerelem! Alig várom, hogy lássam ezek után csimpánz úrfit.
- Hopp - mondá most élénken Tóth uram -, körülbelül itthon vagyunk. Én most itt valahol leszállok. Ni, ott állnak a pandúrok is!
Csakugyan ott lebzselt a falu alatt Jeszenka és Kázsmári András lóháton. Arra a pontra állottak, ahol kétfelé ágazott el az út, nehogy a diákok talán csalafintaságból az egyiken a falut megkerülve vághassanak át Patak felé, míg a másikon vigyázza őket a vendégszerető gazda.
Szalutáltak a diákoknak, s megállították a kocsit, mondván, hogy a méltóságos úr tiszteletét küldte, és türelmetlenül várja már két nap óta az úrfiakat.
Meleg kézszorítások között leszállt a kocsiról Tóth uram, az egyik pandúr pedig, nevezetesen Kázsmári András, átnyargalt a másik oldalra, közbül vevők a bricskát, s úgy kísérték galoppban a falu végéig.
A falubeliek, menyecskék, leányok, kisgyerekek, rendre kiszaladtak a kopjás, tulipános kapu elé, mint mindig, ha négyes fogat csörtetett végig a helységen. Egy-egy zsíros kalap meglibbent az udvarokon, ahol a gazda fát vágott vagy még messzebbről is, a rétnek hagyott kertek aljáról, ahol a mácsonyát gyomlálta egy-egy nagyobb munkára már tehetetlen aggastyán. A paraszt még alázatos volt, és szerette az urakat. A maga uráért pedig rajongott. Azt hitte, hogy az adta neki a földet, a tápláló anyát. Csak később tanították meg rá: hogy voltaképpen ő táplálja munkájával az urat. Vannak dolgok, amelyeket nem jó megtudni.
Az ura gyámolója, szószólója volt neki, minden ügyében-bajában. S megesett Olaszröszkén is, egy Urbay János nevezetű szűcsről kisült, hogy nemesember. Nagyon elbúsula ezen, és instanciát írt vala a tekintetes vármegyének, hogy csak hagyják őt jobbágysorban: mert ő patrónus nélkül nem tud megélni.
Hiába, az ármális is csak úgy ért valamit, ha megvolt hozzá a négy ló. Íme, most is a négy lónak köszönnek a röszkei udvarokon.
- Aki minket így lát - jegyzi meg Buttler gróf -, még azt is hihetné, hogy foglyok vagyunk.
Bernáth felelni akart valamit, de már megérkeztek. A Dőry-kastély kapujának két szárnya csikorogva tárult szét, s egy mozsár elpukkant, nagy füstöt okádva. A másik oldalon megint egy, amitől megtorpantak, fölágaskodtak a lovak.
- Kutykuruty, gyerekek! - kiáltá eléjük a báró az ámbitusról, széles szalmakalapjával integetve. - Azt hittem már, hogy meghaltatok.
Ritka szívességgel fogadta őket, mint epedve várt régi barátokat (szinte nem természetes már ez a nagy szeretet), atyafiságosan megölelgette, hogy beleropogott a derekuk, elvezette a szobáikba, »verjétek le magatokról a port, ámbár senki sincs idegen nálunk: mindössze ketten vagyunk a leányommal.« Különösnek látszott, hogy Zsigát az épület másik szárnyába vezette, holott erről is vannak vendégszobák, vendégek ellenben nincsenek. Az is feltűnt Zsigának, hogy a háznál alig van cselédség, üresnek, pusztának, szomorúnak tűnt föl, mint az elátkozott kastély a mesékben.
Árnyak látszottak végigsuhanni az ámbituson, melynek egyik oszlopánál egy fekete macska nyújtózkodott, mereven szegezve sárga szemeit a diákokra. A konyha tájékáról kibukkant egy-egy alak, egy szolgáló valami tállal jött ki, s kiöntötte a benne levő folyadékot, azután egy kukta fehér sipkás feje is kibújt, de hamar visszahúzta. Mind ismeretlen arcok voltak.
Dőry figyelmeztette vendégeit.
- Ne sokat kefélkedjetek, mert mindjárt ebédelünk.
János gróf engedelmet kért, hogy néhány sort írhasson haza ebéd előtt, amit a kocsis elvisz, ha megetet.
- Talán valami bajotok történt útközben?
- Nem, csak úgy eszembe jutott valami.
- No jó, majd késleltetem egy kicsit a levest, és küldök be írószereket.
Új hajdú hozott be ezüsttálcán papirost, tintatartót és lúdtollakat eredeti állapotban, mert szokás volt, hogy a kalamust maga faragja az ember a penecilusával.
Az új hajdú esetlen fickó volt, ellenszenves, nyomott képű, apró szemeiben alattomosság rejtőzködött, de rosszul, az egyik szemére kancsalított, a homlokot kifelejtette nála a szórakozott természet, mindjárt a szeménél kezdődött a vöröses haja. Ab invisis föl lehetett volna akasztani.
- A Gyuri hajdú már nincs itt? - kérdé Buttler.
- Én vagyok helyette - felelte tompa, síri hangon, mintha a föld alól jönne.
Gyorsan vetett papírra néhány sort kedves Piroskájának, érzelmeiről, gondolatairól, hogy zörögte minden kerék az úton idáig: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Most itt vagyunk, de sokat nem írhatok, szívem szép szerelme, mert már az ebédhez sürgetnek, pedig még sok mondanivalóm lenne, de majd este lefekvés előtt egy hosszú levelet írok.
Elolvasta, nem tetszett neki a levél, a szerelmes embert mindig arról lehet fölismerni, hogy rossz stilisztának tartja magát, amely tulajdonság nem fordul elő más halandónál. Zsebre gyűrte tehát a levelet, másikat írt, s vitte ki sietve a kocsisnak.
Útközben egy kis sikátorban szembetalálta Mariska baroneszt.
Köszönt, kezet nyújtott neki, a baronesz halvány volt, szemeit lesütötte, és a keze hideg volt, mint a halotté. Buttler érezte, hogy reszket a keze.
- Hát mégis eljöttek - sóhajtott, és elfordította a fejét.
Általában igen különös volt. Mintha fájna neki, hogy eljöttek.
- Hiszen megígértük, és a magyar ember a szavát tartja.
- Sokszor meg is keserüli, hogy tartja.
Buttler ránézett, feltűnt neki ez a fagyos hang, melyben volt valami baljóslatú és valami szívből erőszakosan kitörő igazság.
Magas, egészen nyakig érő ruhát viselt; egyazon apró virágos kelméből ruha és derék, melyet Pompadour-szövetnek neveztek, a fodrok nem a szoknyán voltak alkalmazva, hanem a derékon végig húzódtak függőlegesen lefelé, völgyön, dombon keresztül.
A baronesz maga is észrevette, hogy szinte az udvariatlanság mesgyéjére jutott, sietett magát kiigazítani.
- Pedig lássa, örülök, hogy eljöttek. Hiszen olyan szomorú életem van.
- Hogyan, szomorú élete ebben a víg faluban?
- Majd megtudja. Hiszen majd megtudja. - S ezzel az ebédlő felé indult.
Kisvártatva mindnyájan együtt ültek az ismerős asztalnál, ti. mind a négyen, mert a csimpánz még betegeskedett. Jó étel, jó bor sok volt, Dőry báró is mind próbálta csapra ütni az anekdotás hordóját, de ma nem tudta olyan jóízű bonhomiával előadni kalandjait, s egyszer se mondta Mariskának, hogy menjen ki. Látszott rajta, hogy a háta mögött valami sötét gond ólálkodik. Mariska tekintete feltűnően kerülte Buttlert, Bernáthtal beszélgetett elfogultan, szaggatottan. Virágmagokról, palántákról, fák és növények szaporításáról tárgyaltak. Bernáth gúnyolódott, hogy a kisleányok ehhez se értenek, semmihez se értenek. Az ő falujokban például van egy szép kisleány (azaz most már nagy kisasszony, sőt már nemsokára asszony lesz), akinek ők ketten Buttlerrel egy madártojást ajándékoztak, és mit csinált vele a kis bohó? Beültette a földbe, és várta, míg kikelnek onnan a kis madárkák.
Buttler lángba borult, égett, mint a fáklya. Mariska baronesz rászegezte a szemét, és még fehérebb lett az arca, mint azelőtt.
- Igyatok, diákok, igyatok! - sürgeté őket Dőry. - Csak az a mienk, amit megiszunk. Rövid az élet, hosszú a sír. Igyál te is, Mariska! Azt akarom, hogy jókedvünk legyen. Koccints Buttlerrel! No, hadd lássam, tudtok-e koccintani, hogy a pohár fölül-alul összeérve csengjen.
Ittak, Mariska is koccintott Buttlerrel. A bor kiütötte magát rögtön a hártyafinom arcbőre alatt. Fehér rózsából lett piros rózsa.
- Mindent mondhatnak az ellenségeim, de hogy jó boraim ne volnának, azt még az ellenség se foghatná rám. Kóstoljátok meg ezt a gránátpirosat!
Bizony, a diákok ezt is megkóstolták.
- Most pedig add ki, Gergely, az aranybillikomokat, töltsd meg őket tokaji eszenciával. Most sül ki majd, ki a legény közöttünk.
Előkerültek a színaranyból vert drágaságok az almáriumból, Vitéz Dőry Pálnak adta ezt a rubintosat Nagy Lajos, mikor Nápolyban dulakodtak. Ott szerezték. Hej, szép rubintos ajkú asszony ivott ebből valamikor gyerekek! Megölte az urát. Elvették a poharát. A híres Johannáé volt ez. Igyál belőle, János gróf!
A másik két aranykehelynek is volt története. »Balassa Menyhárté volt az egyik (gyanús arany, az ebugatta - mert őkelme rézharangokból szokta veretni az aranypénzt), a harmadikat apám kapta, mikor keresztelték, a keresztapjától, gróf Waldsteintől. Általában a Dőryek most már csak akkor szereznek, mikor keresztelik őket.«
Buttler gróf megborzongott, hogy egy Waldstein-pohár van az asztalán.[7]
Rossz ómen, és nem tudott többé inni.
Pedig ugyancsak arra ment ki a Dőry igyekezete, hogy leitassa a diákokat. De hasztalan volt minden kínálgatás, minden animo, hiába hozogatta elő a sarkantyúzó bordalokat, hogy ősapánk is azt mondta, mikor a szőlőt alkotta, igyál, igyál, ebadta fattya! Buttler gróf nem törődött most a Noé szabályrendeleteivel, makacsul eltolta a serleget. A Waldstein-pohár úgy hatott rá, mintha egy koponya vigyorogna az abroszon.
Nem maradt hát más hátra, mint föloszlatni az asztalt, s kimenni egy kis friss levegőre az ámbitusra.
Dőry elöl ereszté a diákokat, s azt súgta útközben Mariskának:
- Légy erős, leányom, mert a döntő percek közelednek.
- Nem fogja akarni - rebegte a leány fojtott hangon.
- Éppen ezért kell erősnek lenned. Minden kockán van. Vagy mindent nyerni, vagy meghalni.
- Jaj apám, nagyon szégyenlem.
Az öregnek minden vére a fejébe ment.
- Hallgass, hallgass. Először szégyenelted volna magadat, akkor ez a második szégyen nem érne. Először megcsináltad a szégyent, másodszorra ne ösmerd. Eredj szobádba, és öltözz fel!
Mariska engedelmesen hajtotta meg a fejét. Olyan volt, mint a gally, melyet a saját gyümölcse húz most le.
Dőry utánament vagy négy lépést, és még azt mondta ama kis sikátorban, ahol ebéd előtt találkozott Buttlerrel:
- Bátorságodat el ne veszítsd, a dolognak mindenképpen sikerülni kell. Egy nábob ez... nagy falat. Hogy miképpen jutsz hozzá, az másodrendű dolog. Beszélnek majd róla az emberek, azután elfelejtik.
- Ah istenem, ha már ott tartanánk.
- Hol?
- Ott, mikor már elfelejtették.
- Ne félj! Ehhez is van egy biztos cinkostárs. Az idő. Hát ugye nem félsz?
- Nem félek - nyöszörögte, és reszketett, mint a nyárfa.
Az öregúr kiment a diákokhoz. Éppen akkor jött oda búcsúzni az Istók kocsis is, aki már megebédelt, megitatta a lovakat, és hazaindult.
- El ne felejtse kend, Istók bácsi, a levelet!
- Dehogy felejtem, lelkem, grófocskám!
A Bernáthék kocsija kigurult a kapun, mire hirtelen behúzták a cselédek nagy dübörgéssel mind a két szárnyát, és a vasrudat is keresztbe tették.
Csodálatos. Máskor ez a kapu tárva-nyitva áll a vendégeknek.
Kisvártatva kalapácskopogás hallatszott a kapuajtón. Tehát az ajtó is be van csukva.
Bernáth Zsiga jelentőségteljesen tekintett Buttlerre, mintha azt mondaná: »Itt most történik valami.«
- Gergely, Gergely, nézd meg, ki kopog odakünn.
Az egész udvar puszta volt, egyetlen cseléd se mutatkozott az udvaron. Se azok, akik tálaltak, se azok, akik az edényeket elmosogatták, kocsisokból, béresekből, akik keresztül-kasul jártak, sürögtek-forogtak itt a múltkor, egy lélek se mutatkozott. Egy-egy hideg széláram fut át a park fái közt, s az is oly különösen sipít, és egyszerre elvész, mint mikor a lúdnak a gégéjét hirtelen elmetszik, s a hatalmas gágogás vékony, nyaffadt sápogásban hal el.
Gergely is csak nagy nehezen cammogott ki az ebédlőből, ahol a maradék borok tisztességes eltakarításáról gondoskodék. Ez az eltakarítás pedig kétféle, de az ördög vigye most a bort!
- Eredj, fiam, nézd meg, ki kopog a kapun, de senki sincs itthon, érted-e? Ma egyedül akarok lenni a kedves vendégeimmel.
Feszülten figyelt Bernáth Zsiga, s hallotta, hogy az ajtó mégis nyílik, vajon ki jöhet a parancs ellenére?
Léptek zaja hangzott nemsokára a lépcsőkön. Kip-kop, kip-kop. Zsiga a Dőry vonásait fürkészte, indulatba jön-e vagy meg van-e lepetve, amiért a hajdú valakit beeresztett, de egykedvűséget olvasott ki a kemény, katonás arcon, amiből nyilvánvalónak látszott, hogy tudomása van az illető jöveteléről.
Egyszerre csak kibukkant egy fényes nemezkalap, majd egy ismerős fej, aztán egy reverenda, végre pedig egész mivoltában tisztelendő Szucsinka plébános úr.
Nem az a régi mosolygós abbé volt, aki itt otthonosan mozgott azelőtt, mint a pille a virág szárán, bizonytalan léptekkel, lesütött szemmel közelgett, mint istenek szelíd szolgája, a hangja is alázatos, megtört volt, minden földi hivalkodástól ment.
Mély meghajlással köszönt a hatalmas földesúrnak, és azután a nemes úrfiaknak. Dőry kezet se fogott vele, csak széket tolt neki maga mellé.
Zsiga pedig újra fölkereste titkos pillantásával és csodálkozó gesztusaival Buttlert, hogy ez mégis furcsa, hiszen a vendéglős azt mondta, hogy a papot kitiltotta Dőry a házból, de Buttler vak volt, egész Zemplén megyéből nem látott egyebet ezen az úton, mint a saját karikagyűrűjét. Most is azt nézegette, és éppenséggel nem törődött a Zsiga gesztusaival.
- Jó, hogy jött atyus - mondta a báró, de másfelé nézett, mikor hozzá beszélt -, maga majd itt elmulattatja Bernáth öcsémet, míg én János öcsémmel ott bent a szobában megbeszélgetek valamit. Gyere csak, Janikám!
Zsiga nyugtalanul mozdult meg a székén.
A báró átkarolta a Buttler hátát, s úgy vitte be magával egy meglehetősen homályos és nyirkos folyosón át a kancelláriába. Huh, egy bolond denevér fölreppent az ódon boltozatról, és belevágódott a Buttler arcába.
- Ejnye, hogy megijesztett az utálatos!
(No, hát majd megijedsz te jobban is - gondolta magában Dőry.)
Elöl ereszté az ajtón, s ott volt a főbírói irodában, melynek bútorzatát barnás szattyánbőr székek és dívány képezte. Az egyik falat egy fiókokra osztott állvány foglalta el, mindenféle aktákkal telerakva, egész a boltozatig. Az ablaknál állt a főbíró úr asztala, két gyertyával, egy feszület is volt ott, erre szokta megeskettetni a feleket, egy kalendárium és egy biblia. A lutheránusok erre az utóbbira tették a kezüket eskü közben, s ha elhányódott, akkor szorultságból a »Sibillát, vagyis az álmokat magyarázó könyvecskét«, mely hasonlóan volt kompingálva, s most a díványon hevert kinyitva - használta erre a célra.
Az egyik szögletben balták, pisztolyok, borotvák, kaszapengék, fustélyok hevertek szanaszét, mint bűnjelek, a falhoz támasztva, egy kötegben ellenben mogyorófapálcák, mint hathatós orvosszerek a földi gonoszság ellen.
- No hát, ez az iroda. Foglalj helyet, édes öcsécském. Ide, ide, a kanapéra. Csúnya, barátságtalan, füstös hely, mi? De látod, én jól érzem itt magamat. Az igaz, hogy vannak, akik itt rosszul érzik magukat. Mert az emberek különfélék. Hanem, nini, itt van a szita a dohánnyal, gyújts rá, öcskös, pipafüst mellett könnyebben megbeszélhetjük azt a szép plánumot, amit én azóta, hogy nem láttalak, kigondoltam, összegyúrtam, mint ahogy a kis méhecske csinálja a sejtet - amibe aztán belejön a méz. Hehehe, a méz.
- Hallgatom, kedves bátyámuram.
- Jó, de még nem ég a pipád. Ne, itt van, gyújts egy másikra, ha az nem szelel. Igazi Nagy-féle pipa, harminc arany most már testvérek közt is. De nézd ennek a nyaka hajlását, a fölséges idomait, hát még a fúrása! Milyen kár, hogy olyan ember is meghal, mint az a Nagy.[8] Így ni, most már ég. Hát, fiam, mit is akartam kérdezni? Mit tartasz te például énfelőlem, de egyenesen beszélj, mert ez való a magyar emberhez.
Buttler gróf egy kicsit furcsának találta a kérdést, de megfelelt:
- Én igen derék embernek tartom.
- Az is vagyok, úgy is van - szólt az öregúr fejét ingatva -, de most már mit tartasz a leányomról?
Ezt a kérdést még különösebbnek ítélte Buttler az elsőnél.
- A kisasszonyról? Igen tisztelem és igen becsülöm a baroneszt.
- Tudom, fiam, de hogy csinos-e?
- Amilyen csinos csak lehet egy fiatal leány.
- És hát tetszik-e neked? Ne ütközz meg ez egyenes kérdésekben, hiszen katona vagyok.
- Persze - felelte János -, miért ne tetszenék?
- No jól van. Eddig már volnánk. Kevés szóbul ért a magyar ember, de sok szóbul jobban ért. Lássuk csak, mit felelnél te nekem arra, ha én azt mondanám: irgum-burgum lópatkó, ezek a diákok nagyon megvették a szívemet, aminthogy ritkán szerettem meg úgy valakit, mint benneteket, kivévén egyszer egy diákot Prágában, főhadnagy koromban, de erről utóbb kisült, hogy studentruhába öltözött hercegkisasszony volt - reménylem, rólatok nem fog ilyesmi kisülni.
- Nem gondolnám - mosolygott János gróf.
- Most azonban maradjunk a dolognál, ezt majd estére mesélem el. Nos, igen, ha azt mondanám: ebből a két diákból itt fogok egyet, nekiadom a leányomat, s csapunk olyan lakodalmat, hogy a holt ember is megelevenedik, mit mondanál?
Buttler nyugtalan szemeket meresztett a báróra, hogy mint afféle figurás ember valami selymaságon töri-e a fejét, vagy komolyan beszél; de biz annak az arca szokása ellenére megdöbbentően komoly volt, s látható feszültséggel várta a választ. »De nem, mégsem lehet, gondolta János, egy báróleányt mégse szokás így odakínálni.«
- Nos? - sürgeté amaz türelmetlenül.
- Azt mondanám, édes bátyámuram, hogy én a magam részéről igen köszönöm a hozzám való bizodalmas jóakaratot, de nem vehetem hasznát, mert már engem ez a karikagyűrű leköt örökre.
- Kutykuruty! - szisszent föl a báró, mintha mérges kígyó csípte volna meg. - Micsoda karikagyűrű az?
- Egy Horváth-kisasszonyt jegyeztem el a napokban - felelte Buttler boldog arccal, gépiesen előrenyújtva kezét, mert érezte, hogy most egy horribilis gratuláció következik. De nem az következett, hanem a báró vidám nevetése.
- Eljegyezted? Csak? Már megijedtem, hogy egybekeltél valakivel. És szinte haragudni kezdtem rád, mert összes plánumaimat tönkreteszed egy ilyen könnyelmű lépéssel - folytatta végtelen nyájassággal -, de ha csak eljegyzés volt, az semmi. Az eljegyzés csak egy kis előjáték. Bliktri. Az ember meglát egy szép almát, és azt mondja: ezt én leszakítom, meghámozom, fölvágom és megeszem, de még egyelőre otthagyja a fán. Nem látom be, miért ne jöhessen közbe egy incidens, hogy egy másik fán is meglát egy almát, s minthogy ez közelebb van, ezzel oltja el az éhségét. Intelligis-ne amice?
A Buttler feje zúgott, mintha két harangot vernének félre benne, és forgott vele a szoba összes bútoraival, mint egy motolla.
- Nos, nem felelsz? Mit szólsz hozzá?
- Semmit.
- Mit értesz ezalatt?
- Azt, amit mondtam, hogy el vagyok jegyezve, és hogy jobban szeretem a menyasszonyomat életemnél - majd emeltebb hangon hozzátette: - és hogy egyáltalában nem értem önt, az ön tréfáját.
- Hogy eszerint nem veszed el a saját jóakaratodból Mariskát?
- Soha!
És fölkelt, kifelé indult.
A főbíró fölugrott erre, mint egy hörcsög, útját állta.
- Ohó, hó! Lassan a testtel, fiacskám! Maradj csak veszteg a helyeden. Mert ami kakast egyszer a róka a szájába vett, azt el nem ereszti. Tudd meg tehát - és fenyegető lett a hangja -, hogy ha el nem veszed Mariskát a saját akaratodból, akkor a tied lesz akaratod ellen. Ne is ellenkezz hát, édes fiacskám! (Megfogta a kabátja gombját, és már megint szelíd lett, megolvadt hangon kapacitálta): Látod, ennek meg kell történnie. Ne okozz keserűséget szegény bátyádnak, ki egypár óra múlva szerető apósod lesz.
Buttler kitépte magát a kezéből.
- Ejh, uram, ami sok, az sok! - mondta hevesen. - Nem gondoltam, hogy ilyen ízetlenségekkel párosítja a vendégszeretetet, melyet egy percig se kívánok többé igénybe venni. Isten önnel!
S fölszakította a kancellária ajtaját, hogy otthagyja a házigazdát.
De a sötét folyosó torkából két durva hang kiáltá:
- Vissza!
A két pandúr, Jeszenka és Kázsmári, állott az ajtóban fegyveresen, puskáik csörömpölve koppantak meg a kövezeten, aztán hirtelen fölkapták.
Buttler a felindulástól holt-halványan tántorgott vissza a szobába.
- Hát mi ez, uram? - kérdé méltóságteljesen, villámokkal a szemében.
- Iszem mondtam, szívecském, hogy ne okoskodj - csitította a báró kedveskedő, bátorító melegséggel, ahogy a gyereket szokás -, de látod, mikor nem hiszel a bátyádnak.
- Tudja-e ön, hogy ez erőszak?
- Persze, hogy tudom, édes fiam.
- Hát azt tudja-e ön, hogy én már nagykorú vagyok, és a magyar törvényhozásnak tagja mint mágnás?
- Ezt még nem tudtam, de csak örülök rajta, hogy már nagykorúsítva vagy.
- Hogy mer ön engem letartóztatni? Ön ezért keservesen lakol meg.
Dőryt még ez sem vette ki a flegmájából.
- No, az meglehet, de tudod, a palatinus messze lakik, és igen lassú keze van. A császár még messzebb lakik, és annak meg a feje lassú, azonfelül a végzet nagyobb úr akár a császárnál, akár a palatinusnál, pedig mindezeket a végzet rendezi így. Azért hát csillapodj le inkább, öregecském, és borulj a nyakamba szeretettel - mivelhogy előbb-utóbb úgyis kénytelen leszesz vele.
Buttler pedig a fogával szerette volna szétmarcangolni ezt az embert, nemhogy a nyakába boruljon. Melle zihált, halántékai lüktettek, és egy vadállat ellenállhatatlan ösztönével vetette magát Dőryre.
- Megfojtalak, meghalsz a kezem alatt! - hörögte vérbe borult szemekkel.
- Nono, ne izélj, ne tüzeskedj! Ejnye, ejnye, kis fiacskám! Micsoda dühös vadmacska vagy! Sohase hittem volna, hogy ilyen emberhez adom a leányomat.
S a kis köpcös ember úgy megfogta Buttler két karját, hogy meg se moccant, mintha két vaspánt szorítaná össze. Aztán gyöngéden beerőszakolta egy karosszékbe.
- Látod, látod. Mire való ez? Mit érsz el ezzel? Legokosabb, ha megadod magad, és jó képet vágsz az elkerülhetetlenhez. Ni, milyen véres a szemed. Szinte csúnya vagy. Ha így meglát Mariska, bizisten, még ővele is meggyűlik a bajom. A nyakkendőd is kioldódott. Hozd egy kissé rendbe az ünnepélyhez.
Buttler tehetetlenségében a fogait csikorgatta. De az »ünnepély« szó mégis megreszkettette egész valóját.
- Miféle ünnepélyhez? - kérdé rekedten, kimeredt szemekkel nézve a főbírót, aki a földre lekuporodva, a »corpus delicti« szerszámokat, vasakat, szúró eszközöket kezdte eltakarítani egy nagy szekrénybe, amelyre aztán rácsukta a lakatot.
- Ej, furcsa, még mindig nem érted? Hát az esküvőhöz, gyermekem. Hiszen láttad a papot, már itt van.
De ahelyett, hogy Buttler elrémült volna - éppen e hihetetlen vakmerőség költött föl benne egy szabadító gondolatot, egy reménysugárt. (Hja, az emberi ész furcsa szerkezet!) Bolondság - tűnődék magában. - Hisz ilyet gondolni sem lehet komolynak. Hiszen Magyarország végre is Európában van. És most már kezdte sejteni, honnan fúj a szél. Az öreg Horváth Miklós mesterkedése ez, aki még egy utolsó próbára teszi Piroska iránti szerelmét. Bizonyosan barátságban vannak Dőryvel, s tudva, hogy itt tölt egy napot, megírta barátjának az eljegyzést, megkérve, vegyen ki még ő is egy próbát. Ez annyira plauzibilisnek látszott előtte, hogy szinte megrestellte előbbeni viselkedését.
- No hát abból nem lesz semmi - felelte majdnem nyugodt hangon.
- Hogyhogy?
- Mert mikor a pap azt kérdezi, hogy szereted-e ezt a hajadont, azt felelem neki, hogy »nem szeretem«, hogy egy másik leányzót szeretek.
- A pap fülében vatta lesz, gyerekecském, hidd meg, hogy vatta lesz.
- Ugyan ne komédiázzék, bátya, tudom már, hogy maga csak tréfál velem, hogy meg akarja tudni, szeretem-e valóban a menyasszonyomat vagy nem? No hát megírhatja a leendő apósomnak, hogy a pokol minden ördöge és a világ minden hatalma sem képes tőle eltántorítani.
A ravasz róka egyszerre felfogta a szituációt, elértette, hogy mire gondol Buttler. Látván, hogy szépszerével már úgyse boldogul, legalább a simább lefolyást biztosítja, minélfogva igyekezett hasznára fordítani a tévelygését.
Tette magát, mintha kellemetlenül lepődnék meg, mint olyan ember, akinek a kártyájába látnak, s hirtelen igyekszik eltakarni a nyitott rést az eszkamotőrök kiszámított ügyetlenségével.
- Ugyan, ugyan! Hogy gondolhatsz olyat? Hogy bugafővel apósodnak kaparjam ki a nábob vőt. Aztán nem is beszéltem vele mostanában, becsületemre mondom.
A mohó igyekezet, elhárítani a gyanút, még csak jobban megerősítette hitében Buttlert. »Persze, hogy nem beszélt vele, mert levelet váltottak.«
Most már Buttlernek állott föllebb.
- No hát csak próbálja meg. Ám lássuk! De előre is figyelmeztetem, bátyámuram, hogy nagy botrány lesz belőle, mert én rúgok, kapálok, ellenállok és nem engedem magam holmi komédiákkal nevetségessé tenni.
Dőry István vállat vont.
- Okossá nem tudtalak tenni, azért kell nevetségessé lenned.
Egy kis ezüstcsengettyűt vett fel az íróasztalról, és meglóbázta. A kis bolondság éles, vékony hangon csilingelt, s mégis mélán, mint valami lélekharang.
Elhalt a csengettyűszó, mire a kétfelől nyíló két oldalajtóban egyszerre csikordult meg egy-egy kulcs, s aztán megnyíltak az ajtók kétfelől. Buttler a fejéhez kapott, mintha egy rémes álmot látna. Mariska baronesz lépett be az egyik ajtón, síri halványan, mintha a kriptából jönne, fehér selyem menyasszonyi ruhában, földig leeresztett fátyollal, fehér gyöngyvirággal a hajában... Roskadozott, azt lehetett hinni, hogy mindjárt összeomlik. Egy ráncos képű, fecsegő paraszt anyóka sompolygott nyomában, és halkan biztatta: »Ej, no, ne féljen, lelkem, baroneszka, mind átestünk ezeken mi is, én is, a mamája is, és csak az eleje ilyen kellemetlen ennek meg a vége: az, ami közbül van, az már nem rossz.«
A szemközti ajtón pedig ugyanakkor a pap lépett be, teljes egyházi ornátusban, szinte én sápadtan, mint egy bűnös, aki vesztőhelyre megy, s mögötte megjelent a hajdú utálatos alakja.
A pap egyházi ornátusban! Minden csöpp vér megfagyott ereiben.
Most már világosan látott Buttler. Ez már nem tréfa többé. A pap nem veszi fel az egyházi ruhát olcsó tréfáért. Itt bűn készül, borzasztó bűn.
A folyosóra nyíló ajtóhoz rohant, és újra fölszakította a kétségbeesés erejével.
A két fegyveres pandúr most is ott állt, megint hangzott a »vissza«, s keresztbe vágódott előtte a két puska.
- Tudjátok-e, ki vagyok? - kiáltá az egyik őrre, és hátrataszította.
- Igen, tudjuk, gróf Buttler János őméltósága.
- Eresszetek, vagy különben tömlöcben fogtok megrothadni, gazemberek!
- Nem lehet, uram. Csak vissza, vissza!
- Hét uradalmam van, nagy úr vagyok. Egy falut kap mindegyiktek, eresszetek el!
A fickók összenéztek, egy falu szép dolog, hm, de a Dőry derese nem szép dolog: azonfelül a két falu messze jövő, a deres ellenben ott áll az udvaron vagy a színben, az a közel jövő.
Hát bizony csak megfogták a szegény János grófot, fölemelték, mint a pelyhet, s vitték vissza a szobába, az harapott, rúgott, de mikor az ajtón vitték, elöl lábas részét eresztve, a fejjel bíró testrészét, amelyik künn volt, még egy tele tüdőből fakadt hívó kiáltásra használta föl:
- Zsiga, Zsiga! Bernáth Zsiga, jöjj elő!
A nyirkos folyosó boltívei megnövesztve vitték a kétségbeesett kiáltás hangját szerteszéjjel a kihaltnak látszó épületben. Az emberek szíve kemény volt szegényhez, de a kövek szolgálatába álltak.
A pandúrok letették a szoba közepére, s eltávoztak. Mariska baronesz elfordította arcát a fal felé. Nem tudta nézni ezt a jelenetet. Zokogott. Volt még benne szemérem.
Az ifjú reszketett az indulattól, lázban volt, homlokáról halálos verejték csurgott, fölemelte öklét, és megfenyegette a papot és a főbírót:
- Isten szolgája és király szolgája, amit ti most cselekedtek énvelem, az gyalázat, égre kiáltó bűn, én az ellen az Isten és a király nevében mint magyar nemes tiltakozom.
A báró hidegen mosolygott, leült az íróasztalhoz, kihúzta annak fiókját, kivett egy megtöltött karabély pisztolyt, s fölemelte a levegőbe, aztán azzal az enyelgő játszi modorral, mellyel adomázni szokott, jegyzé meg:
- Most pedig lássunk a dologhoz, és semmi gyengeség; aki gyenge lesz, azt én ezzel a bolondsággal még gyengébbé teszem.
- Itt vagyok, engem lőjön meg vele - rimánkodott János gróf megtörten, oly szívet megrendítő hangon, hogy a vén katona is megborzongott. - Legyen kegyelmes irántam, hiszen én sohasem vétettem önnek semmit.
A báró kezében remegni kezdett a karabély. Legalább Gergely hajdú, aki mindenre figyelt, azt állította másnap a cselédek előtt. De aztán csak a fejét csóválta meg a vén farizeus.
- No, majd bolond vagyok, hogy éppen a vőmet lőjem meg. Csak az kellene. Ej, ej, ne tarts hát olyan rossz embernek, édes fiam.
S ezzel a szemöldjeivel intett a papnak.
Az egypár lépést tett előre, Buttler rekedt, lázas, ünnepélyes hangon rivallt rá:
- Távozzék, ha ön az Isten szolgája, és nem az ördögé! Mindent semmisnek nyilvánítok, ami itt történik. Én e hajadont nem szeretem, nem kell se testemnek, se lelkemnek. Isten engem úgy segéljen!
Dőry egy fitymáló kézmozdulatot tett.
- Lárifári! Tisztelendő úr, tessék a szertartást megkezdeni.
Akkoriban a Pázmány-féle ritus szerint jutottak főkötőhöz a leányok és törvényes asszonyhoz a legények. A »Ritus celebrandi matrimonii sacramentum« írta elő a kérdéseket és az eljárást, jó ódon magyar nyelven. Ebben volt megállapítva az eljárás sorrendje és mikéntje, hanem hát »nulla regula sine exceptione«, a papok hol megtartották, hol meg nem tartották.
- Ki neved? - kérdé tisztelendő Szucsinka plébános úr, tompa fojtott hangon egymás után fordulva félkörben Buttler és a baronesz felé.
Buttler nem felelt, elfordult megvetőleg. A baronesz szava halkan röppent el, mint a méhdöngés:
- Halápi Dőry Mária.[9]
A pap éppenséggel nem törődött azzal, hogy Buttler nem nevezte meg magát, még kevésbé csodálkoztak a tanúk, mert azok semmit se hallottak, mind a kettőnek mind a két füle be volt tömve gyapottal.
Mintha minden rendben volna, a pap folytatta tovább, a vőlegény irányába fordulva:
- Kérdlek tégedet a te keresztény hitedre, mondd meg igazán, nem kötelezted-e magadat valakinek másnak házasságra, e tisztességes személynek kívüle, avagy nem tettél-e egyébnek fogadást, hogy őtet házastársul el akarnád venni?
- Igenis, tettem! - kiáltá Buttler stentori hangon, hogy az még tán a vattán keresztül is áthallatszott. - Csak e nőszemélynek nem tettem, aki itt áll. Tettem, igenis, fogadást szilvási Horváth Piroskának, hogy őt feleségül veszem és hozzá hű maradok. Esküszöm az élő Istenre és a Boldogasszonyra, hogy ezt a hűségemet hozzá meg is tartom.
A tisztelendő úr ezt se látszott hallani, és most már Mariskához intézte ugyanezt a kérdést. Csak a »tisztességes személy« helyett tett az előírás szerint »jámbor személyt«. A jámbor személy alatt a férfi értetődött.
Mariska egy leheletszerű nemet rebegett.
- Szereted-e ezt a tisztességes személyt? - fordult ismét Buttlerhez.
- Utálom! - felelte Buttler erős, érces hangon.
A leány vonaglott a kíntól; az öreg érezte, odafutott hozzá. - »Jaj, apám, meghalok, jaj, apám, mit tettél?« - lihegte, és karjaiba esett.
- Csak még egy percig ne hagyd el magadat, és minden jó lesz. Felelj igent. Végy erőt magadon, édes morzsácskám. No, szólj, szólj. (Most ugyanis hozzá intézte a pap a kérdést.)
- Igen.
- Akarod-e házastársul hozzád venni?
- Soha! - felelte Buttler.
- Akarsz-e házastársul hozzá menni?
- Akarok - visszhangozta elhalóan, szomorúan.
A pap megint Buttlerhez fordul:
- Mégis hitedre kérdlek, nincs-e tiközöttetek valami atyafiság, sógorság vagy egyéb oly dolog, mely miatt házasságra egybe nem adhatnátok?
- Te tudod, pap, legjobban, hogy mi van köztünk, hogy a bűn van köztünk - kelt ki vadul Buttler -, ha nem nézném rajtad a szent ruhát, minden szavadat a torkodba fojtanám, de így csak csináld a komédiát, úgyse lesz abból semmi. Vannak még törvények Magyarországon.
S ezzel leült az asztalhoz, magára akarván erőszakolni az egykedvűséget, elkezdett pipát tömni.
A pap csak az ajkait rágta, de nem felelt.
- Kurtítsa, kurtítsa a ceremóniát - sürgeté Dőry.
De még hátra volt a benedictio annulorum. Dőry kihúzott a zsebéből két kicsike karikagyűrűt, és átadta a papnak, a pap megáldotta a gyűrűket, és átnyújtotta a feleknek, hogy az ujjaikra húzzák.
Buttler megfogta s olyan ügyetlenül vagy ügyesen vágta a falhoz, hogy a tanúnak odahítt szakácsné, Szimáncsiné asszonyom bal vakszeméhez ütődék, s akkora kék daganat támadt rajta legott, mint egy Mária terézia-tallér. Szimáncsiné fölordított s kezdte kezeit csípőjére fölszedni, amitől megijedvén Dőry, a saját kezével húzta ki füléből a gyapotot, hogy megerősítse e szavakkal: »Ne okoskodjék kend, majd begyógyítjuk. Úgyse volt még kend olyan mennyegzőn, ahol arannyal hajigálták meg.«
Bizony ezekkel a gyűrűkkel már megint hiba történt. De egy kis formalitás ide-oda. Hiszen se a tanúk, se a pap nem voltak pedánsak. Maga Buttler is elégnek tartotta már a »protestatiót«, hogy ezt a bohókás csínyt senki se vehesse komoly dolognak. Kezdte lassankint a humor magaslatáról tekinteni. Az ördögbe, hisz ez egy nevezetes kaland. Hogy fog ezen a kis Piroska álmélkodni és szörnyűlködni! Híre megy ennek az egész világon s úgy fognak róla beszélni, mint ahogy beszéltek a rejtélyes Hauser Gáspárról, vagy a híres Buckingham hercegről, akit egy Dudley kisasszony elraboltatott, de miután a bérenc rablók éjjel mezítláb hozták el felsőruha nélkül az ágyából, úgy ahogy volt, a finnyás lady diszgusztálódott és rájuk rivallt: »Hát ilyen ő - ugyan vigyétek, kérlek, vissza.«
Most következett a benedictio nubentium, de már sötétedni kezdett a szobában, a tárgyak és a fejek pépszerű szürkeségbe vesztek - s az ablakokba hajló hársfa leveleinek, melyeket az esti szél mozgatott, a falon szaladgáló árnyékai úgy tűntek föl, mintha varangyos békák kergetőznének.
Gergely inas bement a szomszéd benyílóba és két gyertyát hozott az íróasztalra meggyújtva. Aztán még egyszer kiment és behozott egy nagy könyvet, az ajtót kulccsal zárta be maga után. Ott künn a folyosó-ajtónál is zsivaj támadt, feleselés, lárma, topogás, tülekedés. Ki lehetett találni a szaggatott szavakból, a hangokból, hogy Bernáth Zsiga marakodik künn a pandúrokkal, nem akarják beereszteni.
A pap a szemeivel intett Dőrynek, hogy most meg már a kopuláció következik. (Hja, a paradicsomnak még az előkertje is sok stációból áll.) Dőry elértette s odasomfordált Buttler mellé, újra kérlelni kezdvén mézes-mázos szavakkal, hogy adja meg már magát, amire az nem is felelt, csak szítta a pipáját tele tüdővel, egykedvűen, mint egy török, nagy füstmacskákat eregetve, ezzel is jelezni kívánván a jelenet pongyolaságát. De Dőrynek nem is kellett az ő lelki leszerelése. Abban már nem hitt, pusztán csak azon mesterkedett, hogy a kezeit megfogja és tehetetlenekké tegye, mert az egyik kezére szükség volt, amelyet a pap a stólával kötött össze a Mariskáéval együtt.
Buttler rángatta magát, de hasztalan. Dőry a csuklónál tartotta rettenetes markával és még csak mozdulni sem tudott.
- No no, fiam, fiam, ne sziszegj, ne fújj úgy, hiszen már úgyis mindegy.
Buttler dühbe jött erre, s mikor a kezét eleresztette Dőry, mellbe ütötte az öklével úgy, hogy az öreg katona hátratántorodott. Aztán megcsikorgatta fogait, és a papra akart rohanni, aki szepegve, kidülledt szemekkel dúlt arccal morogta az eskü-formáit. Jószerencse, Dőry összeszedte magát és hirtelen átnyalábolta a »vőlegényt«, mire dulakodás támadt köztük, egy széket fel is fordítottak, végre kimerült az úgyis gyönge, ideges gróf és valóságosan összeesett a bőrszékbe.
Az utálatos Gergely inas átcsoszogott eközben Szimáncsinéhoz és kivévén a gyapotot a füléből, vigyorogva súgta neki:
- Úgy látszik, szüle, hogy a szemünkre is tapasztani kellett volna valamit az uraságnak.
- Meglesz az - vigyorgott vissza a szüle -, de előre is megmondom, hogy nagy bankó legyék. Aranyat, ezüstöt ér, fiacskám, amit mi láttunk.
Dőry most már maga is elvesztette a türelmét, a hóhérmunka, meg a dulakodás kimerítette, rekedten súgta a papnak:
- Gyorsan, gyorsan, mert mindjárt elájul a szegény leány.
Pedig most már túl volt az elájuláson; megeredtek a könnyei: megkönnyebbült. Odaborult a dívány karfájára és sírt, sírt, hangosan, szívettépőn.
- Hol a könyv? - kérdé a pap.
- Gergely a könyvet!
Tollért, tintáért maga futott s ott állott fedezetül, míg a pap bevezette a megtörtént házasságot az aranykönyvbe.
- No, most már ezt a macska se kaparja ki innen többé - mondá némi megelégedéssel, félszemmel odasandítva Buttlerre, ha nem ugrik-e fel, hogy végső erejével összetépje a hamis okmányt.
De az össze volt törve, megsemmisült idegei fölmondták a szolgálatot, lelke megroppant, izzó agyában rendetlenül nyargaltak a gondolatok s merev, megüvegesedett szemekkel immár teljes apátiával nézte, amint kinyílnak az ajtók és egyenkint távoznak, ki erre, ki arra, az örökké emlékezetes jelenet személyei.
- Rosszul csináltuk - mondá a pap Dőrynek, midőn a sötét folyosóra értek -, le kellett volna itatni, így sehogy se ment, de én megtettem a magamét, nem panaszkodhatik méltóságod, meglehet, hogy a papi állásomba kerül, meglehet, hogy börtönbe juttat - de legalább jól csináltuk volna.
Dőry az ujjait petyegette.
- Csak hagyja azt rám, domine reverende, a többi már az én dolgom. Olyan egy pár lesz abból, majd meglássa, mint a patyolat.
- Megbízhatók a tanúk?
- Hogyne? Két szemenszedett gonosztevő, akiket akkor juttathatok hóhér kezébe, mikor akarom.
Percek, hosszú percek múltak el, míg Buttler fölocsudott letargiájából és ki akart menni. Csodálkozott, mikor az ajtókat zárva találta, még a folyosóra nyíló ajtót is. Dörömbölni kezdett valamennyin, senki sem jött, senki sem felelt, kinyitotta az ablakot, de azt hatalmas vasak keresztezték. Tehát nincs menekülés semerre. És ezek után már igazán megfoghatatlan, hogy mit akarnak még vele! Még bizonyosan készülnek valamire. Ez a bizonytalan valami úgyszólván nagyobb szorongatást okozott neki, mint a lefolyt komikus esketés, amit úgyis megsemmisít az egyházi bíróság. Azaz, hogy az egy percig se érvényes. Hanem hogy mi készül, ez gondolkozóba ejté s fölkavarta szívében újra azt a sok keserűséget, ami ott meggyűlt. De hiszen megvan arra az orvosság: letérdelt, imádkozott, nem szelíden, nem áhítattal, mint egyébkor, hanem panaszkodó nyöszörgéssel. »Istenem, istenem, mit vétettem én neked, hogy ilyen szigorú vagy hozzám, Uram? Hiszen szeretlek, tied vagyok, utadat járom és mégis kegyetlenül sújtasz.« Majd egyszerre szívébe nyilallott a rettenetes fenyegetés: »Megbüntetem az apák bűneit hetedíziglen« és fölsóhajtott: »Hej Buttler, Buttler, öregapám öregapja, de kár volt neked akkor azt a tőrt beleverni abba a becsületes Wallensteinba... Kiért? A császár kedvéért. Nézz most ide, az unokádra... Nézz most ide!«
És ebben a percben csakugyan benézett valaki az ablakon, nem a Buttler őse, de a Gergely kopogott be és kérte, hogy tessék kinyitni.
- A méltóságos báró úr üzenteti a méltóságos gróf úrnak, hogy tessék ez éjjelre ebben a szobában maradni, a vacsorát itt szolgálják föl és az ágyat is ide vetik meg. Reggel aztán mindnyájan parancsára állunk, de azt mondja, még az éjjel így kell lenni.
Buttler gúnyos tagmozdulatokkal bólingatott.
- Mondja meg a méltóságos báró úrnak, hogy tiszteltetem és hogy itt fogok maradni, annyival is inkább, mert kénytelen vagyok vele. És mondja meg, hogy nyugodalmas jóéjszakát kívánok a méltóságos báró úrnak.
Ezzel aztán leült az íróasztalhoz és egy hosszú, igen hosszú levelet írt a Piroskának, amely így kezdődött:
»Képzeld csak, édes boldogságom, milyen különös esemény ért ma, de ne ijedj meg, nincs hála istennek semmi bajom, leírom neked sorjában, ahogy történt...«
Mikor Dőry beinvitálta a folyosóról a gyanútlan Buttlert a kancelláriába, a papot künn hagyta a másik juristát mulattatni, amit meg is cselekedett, s csakhamar nagy, szenvedélyes disputába bonyolódék a két, tudományokban versatus fiatalember.
Szóba jött ugyanis az a nyegle divat, amit akkor Zemplénben, de egyebütt is fölkaptak a nemesurak. Az pedig abból állott, hogy a felvidéki úri familiák körülbelül három nyelven beszéltek, németül, magyarul, tótul, de két nyelven, magyarul és tótul, egész bizonyosan.
No hát ezzel a két nyelvvel is lehetett flancolni a paraszt előtt. Ha tót faluban laktak, a magyar nyelvet hozták be konzerváló nyelvül, hogy a cselédek ne értsék, ha magyar faluban laktak, akkor a tót nyelv lett otthonos a családban.
- Efféle nyavalyákba fog a magyar belehalni - kesergett a fiatal Bernáth.
Mire a pap pártját fogta a tót nyelvnek, és bizonyítgatta, per longum et latum, hogy az Árpádok is tótul beszéltek. Hogy éppen arról ír most egy értekezést, és el fogja küldeni tekintetes Kazinczy Ferenc úrnak Bányácskára bírálat végett.
Zsiga úr goromba lett.
- No, az ugyan nem teszi az ablaka mögé, de egyebüvé.
A pap így-úgy nem hagyta magát, hogy azt mondja, kimutatja, hogy a régi magyarok nem hozván magukkal elegendő asszonyfélét, onnan vettek, ahol volt, a lenhajú tót lányokból, innen van az, hogy nyelvükben a házieszközök elnevezései kizárólag tót szavakra vallanak. És most már az is valószínű, hogy a gyermekeik, ahelyett hogy az apa nyelvét tanulták volna el, aki mindig a nyeregben ült, és elcsászkált ördögbe, pokolba Lehelékkel, Botondékkal, inkább az anyjuk nyelvén povedáltak.
- Lehettek egyesek, de ezek csak a kisemberek. Maguk az Árpádok mégse hagyhatták el az ősi nyelvet.
- Hát akkor miért nevezték el a vármegyéket tótul Novigradnak, Csernogradnak, Nógrádot, Csongrádot, sőt még a saját rezidenciájukat is tótul írják és mondják Visegrádnak?
Bernáth bosszúsan kalimpált a kezeivel.
- Lehetetlen azt föltenni. A nép már bizonyosan előbb nevezte így ezeket a várakat és kerületeket, a királyok pedig meghagyták, mert a magyarok mindig »Nembánom Jánosok« voltak, és mondjuk meg az igazat, tisztelendő úr, Szent Istvánt nagyon megkörnyékezték az idegen papok, s hamis politikai dogmákat adtak a szájába, amilyenek nekik kedveztek, például, hogy az »egynyelvű nemzet törékeny«. Ilyet csak egy pap gondolhatott ki, a király utánamondta, az utódok pedig szentül hitték.
Szucsinka tisztelendő úr fölfortyant:
- Az akkor okos mondás volt, ma már talán nem állja ki a sarat; de ez már másik sár azóta. Különben ezt Szent István állította, én nem állítom, amit én állítok, az vas. Az Árpádok kétségkívül tótul beszéltek egy időben. A várak neveit adhatta a nép, de a gyerekek neveit a szent keresztségben mégiscsak maguk a szülők választották. A hercegeket tótul nevezték Béláknak. Mert a Béla semmi egyéb, mint az Albertus név tótra fordítása. Albert, alba equale: fehér, tótul Bjéla. Quod erat demonstrandum.
Zsiga diák még csak nagyobb dühbe jött erre.
- Maguktól el kellene tiltani a tintát, tisztelendő úr. Mert maguk mindent meghamisítanak. Jaj, szegény történelmünk, de nagyon megváltozhattál csecsemőkori ábrázatodban, mikor még a papok pingáltak le. Ott van a szegény Kálmán király, ráfogták, hogy púpos volt, és csak azért, mert a babonát oszlatta és a fölvilágosodást hirdette.
- Az úrfi, ugye, protestáns? - kérdé a plébános.
- Vastag nyakú.
- No, akkor aztán mindent értek.
- Természetes, azt is érti - veté oda gúnyosan -, hogy miért volt Kálmán púpos.
- Ha nem igaz, hát bizonyítsa be az úr, hogy egyenes hátú volt.
- Semmi se világosabb ennél. Mert ha nem lett volna jó termetű, nem választották volna meg a keresztes hadak vezérüknek. Hisz abban az időben képzelhetetlen egy púpos vezér, mikor a testi erő és a daliás külső imponálhatott csak a harcoló tömegeknek. Mennyi víz lefolyt azóta a Dunán, és Savoyai Eugent mégsem akarta a császár alkalmazni a hadseregbe, mert ocsmány külseje volt. Szinte hihetetlen, hogy a történetírók oly kevés logikával dolgoznak, és még most is bent hagyják ezt a papi koholmányt komoly adatnak.
- Úrfi, úrfi, ön nagy ellensége a papoknak!
- A szemináriumoknak vagyok ellensége, mert az neveli önöket hamisaknak.
- Én meg a kollégiumnak vagyok ellensége, mert az neveli önöket gorombáknak.
- Célzás akar ez lenni?
- Ahogy vesszük.
- Kikérem magamnak.
Mint két pulykakakas, majdnem összekaptak. A pap szeme szikrákat szórt, ajkai vonaglottak (a bajusztalan ajkak sokat elárulnak), Bernáth heves vére meg éppen forrt, már éppen ki akart ömleni a bögréből, mikor lábujjhegyen elősompolygott a Gergely inas, és a pap füléhez hajolva súgta:
- Már kezdődik.
Erre a szóra egyszerre kialudt a szikra a szemeiből, fehér lett, mint a kréta, fölkelt és megindult az inas után.
Zsiga nagyot bámult utána. Már kezdődik? De hát mi kezdődik itt? Különös ez a titokzatosság, mely ránehezedik az egész épületre. Titok itt, titok ott. Titok ólálkodik a falombok közül, titok suhog a levegőben, titok száll a kéklő füstben, mely a kertészlak kis kéményéből bodorodik. Eh, ostobaság. Hangulat az egész. Ámbár mégis feltűnő, hogy János milyen sokáig jön. Mit tárgyalhatnak annyit?
Talán utána kellene menni Jánosnak. De ezt a gondolatát, csakhamar elvetette; hiszen nem tolakodhatik, ha négyszemközt akarnak lenni.
Egy darabig egyedül maradt az ámbituson, várta, hogy jön valaki. De nem mutatkozott senki az egész házban. Azonfelül utálatos szag kezdett terjengeni a levegőben, a kertészlak felől. Mi ördög lehet az?
A kertészház felé indult, s nyomban észrevette, hogy mitől van a kiállhatatlan szag. Vékony, hosszú üvegtokokat látott az ablakba támasztva. No, persze, itt faggyút olvasztanak a tűzhelyen. Az üvegtokokban folyékony faggyúnak kellett lenni, mert így született valamikor a gyertya. Az üvegtok mindkét végén nyílás volt. Az alsó nyílás csak olyan piciny, amin egy fonalat keresztül lehetett húzni, s alul úgy összebogozni, hogy a lyukat eldugaszolja. A felső öblös nyíláson öntötték be a faggyút, s ha az megaludt, a fonálból kanóc lett, az öntelékből gyertya. Biz ez elég primitív dolog volt, de amikor először látták nagyapáink, értesülvén, hogy egy bizonyos Kaminszky nevű lengyel találta fel, felette csodálkozának: »Ménkő esze lehet az imposztornak!«
Az üvegtokokat a kertész kisleánykája hordta ki, s amelyek már az ablakba nem fértek, egyszerűen a falhoz támasztgatta.
Szemben a leendő gyertyákkal egy fehér komondor ült a hátulsó lábain, és egy filozóf nyugalmával nézegette felváltva, részint az üvegtokokat, részint egy, a ház mögött bundán fekvő s a napon sütkérező embert, aki szalonnát falatozott. A komondor csodákat látott. A szalonnát az ember nyelte le, s mégis az üvegpálcákban bukkant elő (amint tudniillik a sárgás folyadék hűlt, szemlátomást, fehéredett, és a szalonna csábító színét vette föl), mindez nagy fejtörést okozhatott a komondornak, hol ide, hol oda kapkodott fejével, mint egy karmester, s annyira el volt merülve a különös tünemény szemléletébe, hogy még a körülötte zengő-bongó zöld legyek se voltak őt képesek molesztálni, odatapadó figyelmét megosztani.
Bernáth átértette a jelenet humorát, elmosolyodott rajta, s gondolta magában: »Lám, ez a komondor is titkokat szimatol, pedig a legegyszerűbb dolgok a világon, csak nem tudja megfejteni; nyilván én is úgy vagyok most a házban történőkkel.«
- Nini, Zsigácska, mladi pan! No, aztat mar a nagy ujsag - üti meg most Bernáth fülét egy ismerős tótos hang.
Odatekint. A szalonnázó ember szólítja meg, leteszi a bicskát meg a szalonnát meglepetésében.
- Hol veszi magát itt, hol madár se nem járja?
Bernáth most már ráösmert. Hiszen ez a szakácsnéjuk, a Vidonkáné, fia.
- Mi az ördög? Te vagy az, ezermester Jóska? Én kérdezhetném jobban, hogy mit csinálsz te itt, hiszen úgy tudtam, hogy asztaloslegény vagy Újhelyen.
- Vagyok is asztalos, minden vagyok, de itt is nagy úr vagyok, zsírt eszek, faggyút iszok. De mit csinálja enyim mamuska?
- No, az megvan. Jó ebédeket főzött most nekünk. Ha tudta volna, hogy találkozunk, bizonyosan küldött volna tőlem egy kis görhőt.
- Egyen meg aztat Bodrog! Itt pecsenyét eszek és bor iszok, amennyi enyim bőrbe fér. És milyen bor! Tokajszkovo vino, mladi pan! Haja, haja, haj! Úgy vagyok itt, mintha estem volna Szűz Máriának... no, ami az izé, a szoknyája elé van kötve... az övé kötényébe.
- Csak nem te vagy a kertész?
- Ó, no - förmedt föl sértődötten, és most már hasmánt feküdt le a bundájára, kosztros fejét a könyökben föltámasztott karjára nyugtatva.
- Hát, tréfán kívül, mi a foglalkozásod?
- Várok.
- És egyebet mit csinálsz?
- Semmit se nem, csak várok, de az is elég teher.
(Ásított egyet, aztán megint lenyelt egy darab szalonnát.)
- És mit vársz?
A fiatal Vidonka titokzatosan hunyorított a szemeivel.
- Az estét.
- Az estét? Minek?
Vidonka Józsi ravaszul vigyorgott.
- Hehehe, tacs, tacs, tacs, éppen aztat nem szabad megmondani. Igaz-e, he? Mi?
Ezt a kérdést egy zöld mázos korsóhoz intézte, mely a lábánál állt, egy piszkebokortól félig elfedve. Utánanyúlt, húzott belőle egyet. Csettentett a szájával, s megelégedetten tette vissza.
- Ez bizony ezernyolcszázharmadiki.
- No, látom, hogy jó dolgod van, Józsi, megmondom az anyádnak; és hát mióta vagy itt az uraságnál?
- Tíz naptul óta.
- Azóta mindig csak vársz?
- Dehogy! Olyan mesterséget csináltam neki, hogy ha a gazdám, Odrejovics Márton meglátná, mindjárt neked adná a kisebbik övé leányt vagy hogy nem a legkisebbet, mert az bandzsal, hanem ami előtte van, a Katuskát. To je kraszna, mladi pan, ako lyalyuja! (Gyönyörű az, ifjú uram, mint a liliom.) Kertész nem neveli olyat.
Izmos, tagbaszakadt fickó volt ez a Vidonka Józsi, csinos is lett volna, hanem a Bernáthék disznaja gyerekkorában kiharapott egy darabot a felső ajkából, ez rútította el, szinte ijesztővé tette, mert a fogak és a foghús egy része, mindig kilátszott azon a megmarcangolt helyen.
- Miféle mesterséget? Tudsz is te már valami ügyeset csinálni? Azt hallottuk, hogy agyonittad az eszedet.
Bernáth csak kötekedett vele ravaszságból, hogy közlékennyé tegye, ő tudta legjobban, mekkora lángész Vidonka Józsi: amit a két szeme meglátott, azt faragta ki bicskájával, sőt még újakat is kitalált, órát csinált, az összes kerekeket, az óra minden ezer apró ízecskéjét fából, csak pondusoknak akasztott a madzag végére egy-egy követ, s az óra járt és pontosan mutatott, hogy minden órásmester elbújhatott előle. Aztán tele volt ötletekkel, az önmagától járó szekeren egy évig dolgozott, a repülőgépet is próbálta. Volt akkor is már sok ilyen talentum az országban, de abból vajmi kevés érvényesülhetett úgy, mint a pozsonyi Kempelen, aki éppen akkor járt királytól királyhoz, világhírű önmagától sakkozó gépével, mely minden sakkjátékost levert, még I. Napóleont is. Azóta se tudott nyomára jönni semmiféle emberi elme, mi volt annak a gépnek a titka.
Vidonka Józsi még jól járt, az öreg Bernáth méltányolta a tehetségét, odaadta Újhelyen asztalosinasnak, de legtöbbször elvesztek az ilyen istentől megáldott parasztzsenik, kik az amerikai föltalálókkal vetekedhettek volna egyébként; - a végén koporsót csináltak otthon, és egy kis pálinka reményében játékszereket a földesurak porontyainak.
Vidonka Józsefet bántotta az úrfi lenéző véleménye, sértődve felelte:
- No hát majd hallja róla.
- Mikor?
- Talán este is.
- Hiszen már mindjárt este lesz, hát miért ne mondhatnád meg előbb egy-két órával, ha valami ügyes dolog lenne? De talán nem is te csináltad, mert hallom, hogy több mesterember dolgozott, talán csak hallottál valamiről harangozni, és utólagosan magadra fogod. Látod, örülne az anyád, ha elmondanám neki, de este én már nem leszek itt.
- Elmegy?
- Alkalmasint!
- És nem szólja senkinek?
- Hát csak nem képzeled, hogy kellemetlenséget okozok neked? Majd adna nekem az anyád.
- Szegény mamikám! Aj, haj, de jó babfőzeléket tudja főzni, oldal disznóval. (Elérzékenyült, megolvadt a gyermekkori emlékeken.) Már kinyitom szívét maga előtt, de aztán száj hallgass, mert Jóskának fáj feje tűle. Hát csináltam, de hozzon ide fülét közelebb, mert súgom aztat - csináltam olyan instrumentum, hogy a ház alja fölmássza a tetejére, vagy a teteje lemássza az aljára, ahogy akaródzik.
- Beszélj inkább tótul, Józsi, jobban megértem.
- Jól van, mladi pan, hát mondom, egy olyan szerkezetet csináltam, ami az egyik szobát fölemeli a fölötte levő szobába.
- Úgy? Értem. Egy süllyesztőt.
- Megfordítva, egy emelőgépezetet, de végre is egy kutya a kettő. Akár a csont gurul a kutyához, akár a kutya szalad a csonthoz.
Bernáth elgondolkozott a hallottakon.
- És melyik az a két szoba, amit így kellett átalakítani?
- A kancellária, ahol a bíró írni szokott és a fölötte levő szoba. Mondhatom, nagyszerű munka. Kár, hogy nem látta az ifjú úr.
- És ki lakik most abban a szobában?
- Hát a kisasszony. Ó, jajaj! Micsoda finom csirkehús! És valakit éjjel erőszakkal húz fel hozzá az instrumentum. Amelyik annyiba került. Az ördög értsen ilyet! Hát nem tud az a mamlasz a maga lábán felmenni?
Bernáth ijedten tántorodott hátra, mintha golyó érte volna. Most egyszerre sejteni, tudni kezdte.
A Vidonka Józsi hibás szája nevetésre görbült, és furcsa fejcsóválással csapta a földhöz gombakalapját, s ütötte meg öklével a saját homlokát.
- No, no, no, mladi pan, mitől ijedt úgy meg? Csak talán nem járt el a szájam, csak talán nem maga az az izé... mi?
De már erre nem felelt Bernáth Zsiga, hanem rohant fel bokron, virágon keresztülgázolva, a főépületbe.
Egy ideig összevissza kóborolt a nagy épülettömegben, melyhez minden Dőry hozzáépíttetett valamit, mindenik a maga ízlése szerint, ki román stílusban, ki barokkban, vagy csak úgy, ahogy a falusi kőművesek esze vetett; némely lakatlan része már besüppedt, összerepedezett, baglyok, denevérek tanyáztak benne, szóval, a vén kastély úgy volt ott a dombon, mint egy összekuporodott, mindenféle manókkal, toldalékokkal megtámogatott vén matróna, aki a susogó lombok, madárcsicsergés és méhzöngés közt a fiatalságról álmodik.
Bernáth végigjárta az ismerős lakosztályt, kinyitogatott egy csomó szobát, de nem talált egy lelket sem, csak a csimpánz nyöszörgött egy pokrócon fekve a volt társalkodóné szobájában, a hátulsó bal lapockája be volt pólyázva. Saját szerelmén tanul a majom is: ez se visz ám többé virágot senkinek.
- Hej, ki van itt? - ordítozta Bernáth szerteszét, de egy lélek sem felelt sehonnan.
Csak talán nem nyelte el a föld ezt az egész háznépet?
Egyszerre úgy rémlett neki, mintha a saját nevét hallaná kiáltani: Zsiga, Zsiga, gyere elő! Szakasztott a Buttler hangja. Tompán, a föld alól hangzott. Meglehet különben, hogy hallucináció.
De ha az ő hangja, akkor a földszintről jön, ahol pedig nemigen lakott a család, mert a földszint félig a földbe volt építve, és valaha börtönökül szolgált, mikor még az első építtető, egy Krucsay, jus gladiit is gyakorolt (egyszer a saját szép feleségét fejeztette le, éppen azon a helyen, ahol most a melegágyak vannak.)
A falak nyirkosak voltak, és még cselédek se lakták az alsó helyiségeket. Bernáthnak mégis eszébe jutott, hogy Dőry említette múltkor, mennyire nem szereti a bunda- meg a ködmönszagot, amellyel a perlekedő felek az egész lakosztályt elárasztják, minélfogva áttette a kancelláriáját a földszintre.
Futott tehát a földszintre, de ott is időbe került, míg a sok sikátor, zigzug között rátalált a szolgabírói irodába vezető folyosóra. Nem volt semmi jelző táblácska, ami kalauzolta volna, hanem a folyosó ívezete előtt ott állott balról a deres, jobbról a kaloda. Hát bizonyosan itt kell lenni a kancelláriának.
A folyosón már sötét volt, de Bernáth mit se törődött vele, ment tapogatózva a fal mellett, míg egyszer egy hang szólalt meg:
- Ki az?
Bernáth odább ment a hang felé, anélkül hogy felelt volna.
- Szólj, mert lövök - hallatszott ismét az előbbi hang.
- Bernáth Zsigmond vagyok, vendég itt a háznál - felelte Bernáth.
- Menjen vissza az úrfi, itt most semmi keresete!
De a mi diákunk bátran előrehatolt, míg csak el nem jutott a két fegyveres pandúrhoz.
- Hol van Buttler gróf? - kérdezte parancsolón.
- Hagyja csak őt, majd megláthatja később, most még dolga van.
- Akarom tudni, mi dolga van? Itt valami gazság történik. Mit csinálnak vele?
- Semmi rosszat, ifjú úr, bár csak én lennék a helyében. Szívesen lennék két esztendeig juhászkutya egy ilyen éjszakáért.
Bántó, utálatos röhej kísérte e szavakat.
- Eresszenek! Be akarok menni.
- Abból ugyan semmi sem lesz úrfi, ne is tessék házsártoskodni.
- Micsoda jogon merik megakadályozni?
- Azon a jogon, hogy aki nincs valamely esküvőre meghíva, annak odakünn sokkal tágasabb.
Esküvő? Ez a szó mindent megfejtett. Most már tudta, miért jött a pap, miért csukták el a kaput, hogy idegen vendég meg ne lephesse a gazdát, miért távolított el minden fölösleges cselédet, csak a beavatott cinkosokat hagyva meg a háznál. Hiszen olyan világos, mint a nap. A gazdag nábobot meg akarták fogni mindenáron. Hét uradalom ura nagy csalétek. De hogy ez előbb nem jutott eszébe? Mikor száz jel mutatta. Kedve volna odaverni fejét ahhoz a nyirkos falhoz, míg csak szét nem loccsan. Egymást egészítette ki a sok feltűnő jelenség. - Most már minden kidomborodott, minden részlet beillett az óriási csíny rovátkáiba. Természetes, hogy most erőszakkal esketteti a pap odabent, de ez még nem lesz elég. Este majd föltolják emelőkészülékkel a menyasszonyához. Tanúk majd benyitnak, bevilágítanak a menyasszony szobájába, és tanúskodnak, hogy a vőlegény ott töltötte az éjszakát... Ó, istenem, istenem, hát csakugyan te kormányozol-e itt, vagy csak hagyod löketni ide-oda az embereket, engedve a sorsukban turkáltatni, mint a hanyag gazda a szalmájában?
Felforrt a vére, és dühösen taszította meg az egyik pandúrt.
- Bemegyek, ha az ég a pokollal szakad is össze. Félre, kutyák!
- Egy szót se, mert mindjárt elbánunk az úrral.
Az egyik pandúr, Kázsmári, átnyalábolta derekánál fogva, fölemelte a levegőbe, mint egy macskát, aztán letette a földre, ahogy letesz az ember egy fazekat vagy kancsót, amiből ivott, még gúnyolódott is hozzá az akasztófáravaló.
- Hopsza bögre, nem törsz el!
Három esztendeig szopta ez az anyját, szörnyű kemény keze volt, érezte Zsiga, s nyomban taktikát változtatott:
- Jó emberek nézzék az Istent, beláthatják, hogy be kell mennem. Hiszen maguk a vármegye alkalmazottjai, katonaféle emberek, maguknak is van pajtásuk, aki életbe-halálba segítene magukon és maguk rajta. Hiszen magyarok. Hát nekem ez az egyetlen jó cimborám került most a vesztőhelynél rosszabb helyre. Ne akadályozzák meg, hogy bemehessek, és hogy ne engedjem megtörténni, ami ott folyik. A szíveikhez szólok, kedves barátaim. Nem arról az oldalról kell nézni az esetet, amelyről maguk látják. Hanem azt kell venni, hogy az én barátomat egy szép leányka szereti a mi falunkban, s ő is azt - annak a leánykának a szíve fog meghasadni. Hiszen maguk is szeretnek vagy szerettek már valakit az életükben, tudom, hogy jók, és ha agyon tudnak lőni egy zsiványt, de egy fülemilét meg nem ölnének szándékosan, hogy annak a kis szíve megszűnjön dobogni, és abban maguk is részesek legyenek. Eresszenek be, jó emberek, úgy, mintha én kerekedtem volna felül a dulakodásban, és nem bírtak volna velem, hogy semmi szemrehányás ne érhesse, és isten meghálálja azt maguknak, sőt, én sem akarom egész ingyen.
A zsebébe nyúlt, és abból a hat fényes húszasból, amelyeken a Szűz Mária áll királyi palástban a kis magzatjával, miket a nagyasszony ma reggel elváláskor a zsebébe csúsztatott, kivett kettőt-kettőt, s a pandúroknak nyújtotta.
Gúnyos nevetéssel tolták vissza:
- Felszaladt a mincér[10] - humorizált Jeszenka -, még az imént egy-egy falut akasztott rá körtének a fiatal gróf, most már két húszassal akarja az ifjú úr lenyomni.
- Meg is adta volna, ha mondta.
- Ránk férne, ifjú uram, mert régen vagyunk szegények. Az ember szeretné megpróbálni a másik sort is, hanem hát az a baj...
- Mi?
- Hogy mikor ilyenkor a tenyerünk kezdene viszketni, hát mindjárt viszket a nyakunk is. Nem tehetünk mi semmit az úr ellen, azért csak menjen az úrfi isten hírével, és hagyjon nekünk békét. Ami nem lehet, nem lehet.
Bernáth maga is belátta, hogy semmire se megy, és csak annyi barátságot kért már a pandúroktól, azért a négy húszasért, hogy engedjék benézni a kulcslyukon. Ami némi külön tanácskozás után neki meg is engedtetett, de csak úgy, hogy ezalatt az egyik kezét az egyik pandúr fogja, a másik kezét a másik pandúr, ám legeltesse meg a szemét, ha neki tetszik, ez úgyse árthat a dolog fundamentumának.
Zsiga benézett, és fogait csikorgatta dühében, mint egy vadkan. Éppen akkor kötözte össze a baronesz meg a János kezeit a pap a stólával, mialatt az öreg Dőry tartotta Jánost lefogva.
- Rettenetes! - kiáltá. - Ó, hogy nincs most hatalom a kezemben, hogy összemorzsolnálak mindnyájatokat.
- Jobb bizony, hogy nem morzsol, ifjú uram, hanem örül, hogy szabadon van. Nagy hiba is volt, hogy a méltóságos úr így hagyta. Ha mi nem lennénk itt, még zavart csinálhatna.
A Zsiga füleit megütötte ez a mondás. Csakugyan lehetne még rosszabbul is, ha őt magát is becsukták volna valahova. Most legalább szabadon van még, esetleg tehet valami hasznot is. Kimehet, föllármázhatja a falut, vagy isten tudja, mi mindent csinálhat, csak egyszer künn legyen.
S ettől a vágytól ösztökélve, szó nélkül indult vissza a sötét lépcsőn, mire kiért, már odakünn is beesteledett, messze a falu tornyában megszólalt búsan az esti harang, apró csillagok gyulladoztak az égen és a falusi viskók ablakaiban.
Futott egyenest a kapu felé. Sajnos, a kapu be volt zárva, úgy az ajtaja is, hiába feszegette, hiába verte öklével. A megmászásra pedig gondolni sem lehetett, mert éles szögekkel volt ellátva a kőfal mindenütt. Talán a parkban talál valami rést. Lihegve futotta be a parkot, de a szöges kőfal sehol se eresztette ki.
A fölháborodás feszítette szívét és izgatta idegeit. Voltak percei, hogy ott akart maradni, és szembeszállni Dőryvel, birokra kelni vele, széthasítani a koponyáját, s kiszabadítani a barátját. De az okosság azt súgta neki, hogy ereje csak akkor lesz, ha kívül jut e falakon.
De hogyan szabaduljon ki innen? A kerítésnél egy helyen óriási hársfa volt, amelynek koronája majdnem összeborult a szomszéd kertnek kőrisfájával. Hátha a hársfáról fönt a magasban át lehetne ugrani a kőrisfára, a szomszéd portáról aztán kijuthatna a szabadba.
Hm, ez jó gondolat. Elég ügyes mászó volt, levetette csizmáit (mert akkoriban rövid szárú csizmát viseltek a nadrág alatt az urak is), összekötötte valami szalaggal, s nyakába kanyarítván őket, sietve kúszott föl a fára. Jó szerencse, mert még fönt se volt egészen, mikor fölhangzott Dőry parancsoló szava:
- Keressétek valahol, itt kell lennie. Ha a pokolban volna is, elő kell keríteni. A portáról semmi esetre se mehetett ki.
Bernáthnak hangosan dobogott a szíve, és nem mert megmoccanni se többé, félt, hogy a lombok mozgása, suhogása elárulná.
A léptek pedig egyre közelegtek, keresztül-kasul csörtettek a pandúrok a bokrok közt. Dőry ezalatt a kertészlakhoz közeledett, és úgy tetszik, Vidonka Józsit szólította meg.
- Hé, asztalos, nem láttál itt valahol egy fiatal urat?
- Semmit se láttam. De mégis láttam egy fekete macskát.
- Edd meg a fekete macskádat, te szamár.
Majd halkan kezdtek valamit beszélgetni. Bernáth feszülten figyelt, de egyetlen hangot se fogott fel, pedig az esti szél onnan fújt.
A pandúrok a kert nyugati végébe kanyarodtak, ahol a filagória volt meg a kuglizó. Zsiga most időt nyert, a veszedelem megnevelte ügyességét, úgy mászott, mint a mókus, míg végre elérte a kellő pontot, ahol a két fa legközelebb esett egymáshoz, megkapta annak egyik ágát, és egy merész lendítéssel áthajította magát a szomszéd fára. Hanem a szerencsétlen csizma éppen abban a röpülési pillanatban oldózott meg a nyakán, s az egyik a Dőry-kertbe pottyant, a másik ellenben tovább tartott ki a gazdája mellett, szerencsésen átesett az Izsépy fundusra.
Túlról hallotta a pandúr lassú megjegyzését.
Olyan éles volt most a hallása, mint a nyúlé.
- Pszt, valami reccsent, nem hallottad, Kázsmári?
- Semmi - felelte Kázsmári -, nyilván egy macska ugrott le ott a szögletben valamelyik fáról.