Bernáth szabadabban lélegzett, csak a visszamaradt csizmája bosszantotta szörnyű módon, nevetséges figurának tartotta magát mezítelen lábbal, mert most már a másik csizmát se veheti föl, nehogy úgy lépkedjen, mint az ars poeticában a jambus vagy a trocheus. Vakarta a fejét. Ej, ej, malum omen. Most már mi az ördögöt csinálhat ő János javára? Rongyos ruhában, lyukas kalappal még mindig valaki az ember, de ha csizma nincs rajta, még Napóleon is csak egy mezítlábos ember. Végiggondolt az emberiség történelmén, és csak egy vigasztaló momentumot talált, mikor Teleki Mihály uram futván a csatából, siettében nagy sárba lépik vala, ahonnan csak nehezen húzta ki egyik lábát; kihúzta pediglen nemcsak a sárból, hanem a csizmából is.
Már mindegy, megtörtént, megvan. Most már csak ki, ki innen! Nesztelenül lépkedett az Izsépy-kerten végig, s anélkül jutott a házig, hogy valaki látta volna.
Az udvaron nem volt tanácsos menni, mert ott cselédek hemzsegtek, tehát a ház háta mögé került, szorosan meglapulva a Dőryék magas kőfal kerítése mellett. Egyetlen ablak nyílt innen Dőryék felé, éppen ki volt világítva. Zsiga bepillantott, s az egyik Izsépy-kisasszonyt látta, aki az asztalon egy kis fehér mopszlival hancúrozott, hempergette, simogatta, s egy kék pántlikát kötözgetett a nyakán. Zsigának akaratlanul eszébe jutott a csimpánz kalandja, bizonyosan ez az az ablak. Ellenállhatatlan pajkosság nógatta, hogy a megmaradt és már hasznavehetetlen csizmáját az ablakba tegye, csodálatos találgatások magvát vetve el ezáltal.
Még csak egy-két lépés, és künn találta magát az országúton. Szabad volt, mint a madár. De mihez kezdjen? Kinek panaszkodjék? Kit lázítson föl? Hiszen itt mindenki respektálja Dőryt, és félti tőle a bőrit. Elmosolyodott, hogy mint Ovidius, ő is versben gondolkozik, aztán megindult egyenesen a Tóth uram kocsmája felé. Az utca göröngyei, kavicsai átkozottul szúrták a lábát, de csak ment, ment lihegve (futni csak azért nem akart, mert feltűnést keltene), egy csomó emberrel találkozott szemben, akik utánanéztek a sötétben, s minthogy a lába alatt nem kopogott a föld, mindjárt eltalálták, hogy valami mezítlábas vándorlólegény.
Tóth uramnál csak az egyik ablak volt világos, éppen vetkőzni készült már őkegyelme, mikor bekopogott az ablakán. A vendéglősné az ágy szélén feküdt és csibukozott, a fal melletti helyet tartotta fönn az urának.
- Ki az odakünn? - s kinyitotta félig az ablakot.
- Én vagyok, az egyik diák.
- Ó, no! Ezerből is megösmerem a hangját. Megyek már, nyitom már. Add ide, Johanna a kulcsot, ott van a vánkosod alatt.
Tóth uram magával vitte a gyertyát, s bebocsátván a diákot a nagy ivóba, felette csodálkozék, hogy az mezítláb van.
- Hja, nagy dolgok történtek, rettenetes dolgok!
S elbeszélte sorjában Tóth uramnak az eseményeket. A derék férfiú ámult-bámult, s a mimikájával, nagyra kimeredt szemeivel, fejvakarásaival és csóválásaival, ökölbe szorított kezeivel jelezte belső érzéseit.
- Hát a papok, mindig ezek a papok! - pattant föl haragosan, de aztán hirtelen a szájára ütött. - Csendesebben beszéljünk, rogo, mert meghallja a feleségem, aki bigott asszony, bomlik a papokért, és ott alszik most a szomszéd szobában. Pedig ebben az egész dologban a pap a diabolus rotae. Nemhiába tiltották ki a házból. A pap valami csínyt követett el. Azért volt minden olyan sietős. Majd kisül, majd meglássuk, ha élünk.
Mert az ilyen nem sokáig maradhat titokban. Három fertály évig se, hm.
- Mit beszél ön? - kiáltott föl Bernáth, s égnek meredtek a haja szálai. - Csak nem gondolja talán?
- De bizony gondolom, rogo. Mert az emberek nem követnek el bűnöket ok nélkül. A violák violamagból támadnak, a káposzták káposztamagból, a kolompérok kolompérből nőnek, a bűnök is bűnből nőnek. Ha még a báró meg is teszi kapzsiságból, mi indította a papot egy ilyen veszéllyel járó tettre? Aztán higgye meg, rogo humillime, hogy a baroneszek is éppen olyan hamis bordából teremnek, aminőbül Éva lett. No, csak jobb lett volna, rogo, ha a múltkor az én csirkémet eszik meg. Ejnye, ejnye, és mit akar most már az úr csinálni?
- Mindenekelőtt ki akarom a barátomat szabadítani.
- És hány katonája és ágyúja van az úrnak?
- Nincs nekem egy sem. Hanem azért jöttem, hogy adjon alám egy lovat, amin én bevágtassak Patakra, Buttler gyámjához, Fáyhoz, aki hatalmas ember, és tudni fogja, mit kell csinálni. Aztán, ha lehet, kölcsönözzön egy pár csizmát.
Tóth uram elkomolyodott erre, és a fejét rázta.
- Csizmát pedig nem adok, noha most hozott haza a tállyai csizmadia, Gibara uram, egy új borjúbőr lábbelit, egy herceg is fölvehetné, hanem ha azt megtudná Dőry úr, hogy én az úrnak csizmát adtam, holnap engem minden pereputtyostul kikergetne a faluból; lovat se adok az úrnak, hanem mondok egy okos szót: lopjon el egyet a lovaim közül, a nyereg is ott van felakasztva a szögön, az istállóban.
- Hogy én lopjam el a lovát?
- No, tudja, mi ketten, nemesemberek, egymás közt tudni fogjuk, hogy volt, és az úr vissza is küldheti a lovat, de a faluban úgy kell lenni, hogy ellopták a nyerges lovamat. Hiszen ért engem? Én mindjárt behívom a kocsist, hogy majd útban ne legyen, jöjjön a hátamat megkenni, úgyis ez az egy élvezetem van már a világon, mikor a hátamat kenik, az úr addig elbújik a söntésbe, aztán kimegy, gyertyát visz, háborítatlanul megnyergeli a vasderest, és köd előtte, köd utána... Hanem, rogo igazán próbálja meg egyszer, hogy micsoda élvezet az, ha az embernek a hátát dömöckölik. No, persze, egy kis csömör, egy kis gyomorterhelés mindig kell hozzá. Sine qua non. De az nekem mindig van. Ej, ezek a papok, ezek a papok! Nem megy ki az eszemből.
Bernáth ráállt a tervre, de hogyisne állt volna rá: beszólíttatván a kocsis, sikerült látatlanul kiosonnia az istállóba, ahol mindent megtalált, ami csak kellett, fölnyergelte a lovat, s néhány perc múlva már vígan kocogott lovasával a Petrahó felé vezető úton.
Petrahón túl a mostani Józseffalva következett. Akkor másképp hítták. Általában egész Zemplénnek más formája volt. Most úgy néz ki a mappán, mint egy nagy karimájú lovagcsizma (aminőt Rákóczi viselt Bécsújhelyen); a múlt század elején egy pólyába burkolt csecsemőt mutatott a figurája. Bécsi ollóval szabdalták szét a dombos-völgyes bűvös kertet, melyben kurucok teremnek. A tiszántúli részt, Visst, Kenézlő, Zalkod környékét, lejjebb Csobajdot, Ladányt, Tardost Szabolcshoz csapták. Ung is kapott valamit, az igaz, hogy cserébe a szinnai járásért. Hiszen az emberek ott is megmaradtak, ott is éreztek, búsultak, gondolkoztak, de legalább nem jártak az újhelyi megyegyűlésekre. Mert az a nagy sárga megyeház a rossz fészek. Ottan költ a turulmadár.
Bernáth egy ismerős pataki szekeressel találkozott Józseffalván, üres méhkasokat szállított valahová, és ott etetett a kocsma előtt.
- Mi újság Patakon? - kérdezte a fuvarostól.
A fuvaros elmondta az összes friss híreket, hogy egy embert ma virradóra leszúrva találtak a Bodrog partján és emiatt kijött Patakra a tekintetes vicispán, Szirmay Tamás úr is, és hogy még most is ott van (no, ezt az Isten küldte oda, örvendezett a diák).
- Talán éppen Fáy István uramnál van szállva? - kérdezte a diák Cserepes uramat.
- Nem, mert az uradalmi tiszttartóhoz szállt, mivelhogy a Fáy István uram nagy bánatba vagyon merülve, és nem is hítta.
- Csak nem történt valami baja? - tudakolá Bernáth ijedten.
- Ahogy vesszük - dünnyögte Cserepes uram -, mert - hát a tekintetes úr valami ezerforintos tulipánhagymákat hozatott külső országokból.
- Tudom, Hollandiából. Én írtam a rendelő levelet még húsvét előtt.
- Hát jól van, megjöttek a hagymák, a postán, vattába, skatulyákba burkolva. Ma reggel elkezdte ültetni a tekintetes úr, kivitte őket a kertbe, és a kertészház ablakába letette, míg a nekik való földet elkészíti. Míg ő ott piszmogott, lekuporodva, van ott egy csomó tót munkása, akik éppen reggeliztek, s íme, az egyik szemet vet a hagymákra, odasompolyog az ablakhoz, elemeli onnan, fölosztják, fölmetélik bicskával, és megeszik isten nevében.
- No, hogy az ördög vigye el a gyomrukat!
- Képzelheti mármost, lelkem ifjú uram, micsoda patáliát csapott erre a tekintetes úr. És hát az a furcsa - csodálkozék Cserepes uram -, hogy a tótok ették meg a hagymákat, és mégis a tekintetes úr kapott gyomorgörcsöket, de oly rosszul lett kérem alássan...
- Persze a méregtől.
- Hogy orvosért futottak, s melegített zabzacskókat kellett a gyomrára rakni, s mert híre ment a városban, nevették is, sajnálták is a jó urat. Hogy ím értesült az alispán úr a betegségéről, inkább másüvé szállt. Ugyan, szép négy lova van, a kirielejszomát!
- Tudniillik a vicispánnak van az a szép négy lova?
- Ühüm. Tyüh, jaj, hogy hányják azok a fejüket! Széles rétről esznek, ugye?
- Meghiszem, Cserepes uram.
- Ugyan mekkora lehet?
- Van olyan, mint például innen Patakig.
- A kirielejszomát annak a »vörös ráknak«[11] - fakadt ki Cserepes -, hogy bírt annyit összeollózni.
Bernáth elnevette magát, s megbiztatván a derest, vágtatva iramodott Patak felé, meg sem állva, csak a Fáy-kúrián. Ugyancsak sebesen jött, még éjfél sincs, némák a kakasok mindenütt.
Az öregúr még nem aludt, fönn ült könyves szobájában a karosszékében, sóhajtozva, nyöszörgve bújában a tulipánhagymák miatt. Oly szenvedélyes kertész volt, hogy azt hitte, belebolondul ebbe a csapásba.
Hallván a lódobajt, kitekint vala az ablakon, de minthogy a szemei gyengék voltak, nem ösmeri fel Zsigát.
- Én vagyok, kedves bátyámuram! Én vagyok.
- Ilyen későn - mondá panaszos, szenvedő hangon. - No hát feküdjetek le, ne háborgassatok, mert beteg vagyok, két pióca van most is a hasamon. Ha éhesek vagytok, költsétek fel a szakácsnét. Szegény nénétek most feküdt le.
- Csak magam jöttem, Pista bácsi.
- És János?
- János bajban van.
De már erre egyszerre meggyógyult Fáy István, mert azok közé tartozott, akiket a kis baj megbetegít, a nagy baj megacéloz, talpra állít; nyöszörgő hangja ércessé vált, felugrott, és ráripakodott Zsigára:
- Ugorj hát hamar, ebadta, és beszéld el.
Zsiga leugrott a lóról, és benyitott a szobába, melyet gyéren világított meg két faggyúgyertya. Az öregúr homlokán zöld ernyő volt, gyenge szemeivel így is csak alig látott.
- Forgós teremtette - kiáltott rá -, mi történt a lábaddal, nebuló? Nem hallom a lépteidet.
- Mezítláb vagyok, Pista bácsi.
- Hát megvesztél?
- Dehogy, csak egyszerűen nincs csizmám, elvesztettem, mikor a fogságból szöktem.
- Micsoda képtelen csacsogás ez? Miféle fogságból? Beszélj hát sorjában, röviden, értelmesen.
Hát csak el kellett mindent beszélni, elejétől végig, mindazt, amit én már föntebb megírtam - csakhogy a Zsiga sokkal rosszabbul mondta el, mint én, ami nem is csoda, mert az öreg tüszkölt, káromkodott, közbe öklével verte a bútorokat, neki-nekirohant Zsigának, hogy nyakon üti.
- Hát minek mentetek oda? Szamarak. Úgy kell. Hát nem vettétek észre a csapdát? Ne mentegetőzz nekem egy szót se! Neked kellett volna okosabbnak lenned, mert te nem vagy gróf. Mert te szamár vagy. Már mikor azt látom, hogy két pandúrral várat az úton, már akkor nem kellett volna odamenni, mert már akkor gyanús az a nagy vendégszeretet. Aztán a pap odaérkezése, akivel előbb össze volt veszve (a bolond is kitalálhatja, miért), a leitatási szándéklatai, a János félrehívása... Ah, igazán ostoba vagy. És a csizmádat se tudtad inkább valami madzaggal kötni össze, ha már a fára másztál, hogy most megfázol, és elpatkolsz még te is. De nem nagy kár érted. Eredj, húzz hamar csizmát, indulunk. Ez horribilis dolog! Országra szóló violencia! Istenem, micsoda botrány, milyen mocsár ez.
S ezzel kezdte az öregúr kikapcsolni a nadrágját, és lehajigálni pohos hasáról egymás után a melegítő kendőket és mindenféle zabzacskókat, míg utoljára egészen karcsú lett, s eljutott a piócákig, akiket kegyetlenül letépett a hasáról: »elég volt a szopásból, amici,« s úgy vágta ki őket a nyitott ablakon át az udvarra, mintha nem is volnának most már vér szerinti rokonai, hanem ellenséges idegen férgek. Azzal újra begombolkozott, fölhúzta a zöldes krispinjét, föltette a kalapját, előkereste az ezüst kacsafejet ábrázoló sétabotját, beleszúrt a krispinje mind a két zsebébe egy-egy pisztolyt.
- No hát most már gyerünk az alispánhoz, mert periculum in mora; még most az éjjel brachiumnak kell kimennie Röszkére.
Künn az előszobában a saját csizmáit avas hájjal kenegetvén, az öreg inas, Baksa Máté, egykori inszurgens, nagy csodálkozással nézi urának távozását, elébe áll mogorván:
- No, már abból pedig semmi se lesz, tekintetes úr, hogy most éjnek évadján elmenjen a városba flangírozni. Azt már én meg nem engedhetem. Aki beteg, feküdjön, vagy különben nyomban megjelentem a tekintetes asszonynak.
- Azt pedig nem fogod tenni, ilyen-olyan vén csontja - kiáltotta Fáy István, mert a vén inas szörnyű nagyot hallott az ágyúszóhoz szokott füleivel -, mert ez katonadolog, érted-e? Hadat viszünk az éjjel valaki ellen. Ez nem tulipánhagyma, érted-e? No hát mi ez?
Mindig ismételtetni kellett vele a dolgokat bebizonyosodás okáért, hogy jól hallotta-e?
Máté édesdeden mosolygott, hogy ura immár maga humorizál a tulipánhagyma miatt. (Kigyógyult kis bajából a nagy baja miatt.)
- Hogy ez katonadolog - felelte -, és hogy már nem megyek be rapportra a tekintetes asszonyhoz.
- De ha becsöngetne éj közben, és kérdezne felőlem, mondd azt, hogy nyugodtan alszom az ágyban. No, hát mit csinálok én most?
- A tekintetes úr most nyugodtan alszik az ágyban.
- Kiváltképpen való értelmes ember vagy, Máté. De mit kapkodsz a kabátomhoz, mint Bernát a mennykőhöz? Hogy be akarod gombolni? Hozzám ne nyúlj a zsíros kezeiddel, mert nyakon ütlek.
Sietve mentek végig a főutcán. Fáy úr ruganyosan lépkedett, mint egy gránátos, már a köszvényét se érezte.
Úgy látszik, még fönn vannak az alispánék!
Sok jel mutatta. A tiszttartói lak táján tömérdek nép hemzsegett. Messziről lehetett látni, hogy az ablakok még világosak. Menyecskék, leányok, legények, s mindenféle léhűtő népek verődtek össze a ház előtt, egyrészt, hogy eleven vicispánt látni, habár csak ablakon keresztül is, nem adatik mindenkinek, másrészt, mert a muzsika szólt odabenn, s a nyitott ablakokon csak olyan szépen, tisztán kijött a nóta a nép közé, mintha még szűz lenne, mintha még keresztül nem szaladt volna az urak fülein. Természetes ennélfogva, hogy a legények szíve megbizsergett a hegedű pajkos, ingerkedő szavára, s uccu neki, derékon csíptek egy-egy asszonyi személyt, csak úgy látatlanban, mivelhogy sötétben minden üsző fekete, megperdítették, megforgatták az úti porban, míg csak valami arra menő szekér szét nem tolta a »szálát«. Az uradalmi épület kapujában nyalka huszárok, pandúrok és hajdúk ácsorogván, vidáman dévánkodának a bátrabb fehérszemélyekkel, kiknek szívét a cifra egyenruha jobban húzta, miért is közelebb lépegetének, ahol már több értelme vagyon a csintalan pajkosságoknak, mert az ablakokból kiszűrődő fénynél immár látni lehetett az ábrázatokat, ami pedig főbenjáró vétség az incselkedéshez és a szerelmi indulatok fölpiszkálásához.
A téres udvar azonfelül tele volt hintókkal, bricskákkal, csézákkal és mindenféle urasági kocsisokkal, inasokkal - akik ott az egész vármegye úri szennyesét mosták pipaszóval az istállók körül. Nagy úr volt a zempléni alispán, nem lehetett azt kisebbhez hasonlítani, mint magához a naphoz; mindenütt utánahúzódék egy csomó bolygó csillag, hogy udvarát képezze. Nem pusztán a gyilkosság hozta most Patakra, az csak összeesett az eljövetelével; minden év tavaszán, őszén meglátogatja a nagyobb helyeket, Patakot, Homonnát, Tokajt meg a premontreieket Leleszen, ahol mindenütt óriási traktamentum volt, még tarackok is durrogtak némely helyen. Nagy pompával járt, négy almásszürkén, elöl kocsis, vadász, hátul két huszár és kengyelfutó a kocsi mellett. Utána jött másik kocsin a doktor, mert mindig praesente medico ivott és evett, a gutaütéstől tartván (hadd legyen felelős a doktor), a doktor kocsiján volt két kommenciós lengyele, azokat is mindenütt magával hordta, mert szeretett velük tréfálkozni, bolondozni. A többi urak is, akik kísérték vagy eljöttek az ilyen »összeröffenésekre«, a legjobb lovaikat fogták be, mert ez volt egyszersmind a lókiállítás, a fölnevelt csikóbakfisok első bemutatója. Folyt bezzeg aztán egész nap a csiszárság az udvaron, csaklizás, válogatás, cserebere, összepárosítás; befogták, kifogták száz mutációban, megjáraták a lovakat.
Hát ma is odagyűlt a közeli nemesség, a Melczerek, Dókusok, Bónisok, Jantók, Ghillányiak, Szemerék, az óriás termetű Bodó-ikrek (de jobban el lehetne hinni, hogy két anya szült egyet-egyet, mintsem hogy mind a kettőt egy anya), a szép nyalka Sennyey, csengő-bongó sallangos szerszám a lovain, mely szinte muzsikált, amerre vágtattak, de úgy muzsikált, hogy még a dagasztóteknő mellől, könyökig tésztás karral is kiszaladtak a kapuk elé a fehérnépek. A csörgők csörögtek, az asszonyi szívek dobogtak. Aztán erre húztak, mint ősszel a snepfek, az inkarnátus kártyások is. Az ilyen összejöveteleknél mindig nagy játék van, a kártyások szimatja minden szimatnál tökéletesebb, tudták ők már, hogy a viceispán Patakon lesz. Vandernath gróf, az Ibrányiak, Pilisy, Vékei már tegnap kezdtek volt gyülekezni, de Pilisy, azt mondják, visszafordult, mert egy nyúl szaladt el a kocsija előtt Borsinál, amiből nagy pechet jósolt, és inkább hazament pasziánszt játszani. De voltak a vendégek közt lelki élvezetek szempontjából való érdemes tudós táblabírák is, mint például Szirmay Antal és Kazinczy Ferenc uraimék, akik rápirítának kire-kire, amennyiben vét a scitha idioma ellen.
Persze most éjjel mi is folyhatott volna egyéb, mint kártyajáték? A nagy fehér asztalt, mely lucullusi tehertől roskadozék, már rég elhagyták, s szétszéledének apró kártyaasztalokhoz. A Breczenheim hercegek tiszttartója, tekintetes Balásházy Ambrus, aki az uradalom kontójára vendégelte meg a megye urait, váltig mentegetőzött:
- Bocsássanak meg, urak, hogy csak egyszerű ételek voltak szerény házamnál, és nem adhattam nektek olyan drágaságokat, aminőket a tótok reggeliztek ma Fáy uramnál.
A tekintetes urak böfögtek és megbocsátottak neki. Aztán nevettek is egy nagyot a tulipánhagymák esetén, kivált akiknek jó kártyájuk járt.
Akiknek pedig nem járt jó kártyájuk, azok számára is a gazdánál volt a panacea. Kinyitotta a nagy vasládát a zöld szobában, amelyben az uradalom pénze volt aranyokban, tallérokban és bankókötegekben, tárva-nyitva hagyta, és így szólt, maga is whisthez akarván telepedni a legutolsó szobában:
- Akinek pedig elfogy a pénze, innen kölcsönözzön magának!
No bizony, könnyű volt gavallérnak lenni. Akkor még nem voltak szegény rangbeli emberek, se sikkasztók, se szélhámosok: szerencsétlen játékosok azonban már akkor is voltak, és sűrűn járultak a ládához, ahonnan kivettek annyit, amennyit éppen akartak, illetlenség lett volna ellenőrizni. És dacára ennek, esküszik Balásházy Ambrus uram, mint a vereshagyma, hogy mindig olyan pontosan visszarakták vagy elküldték, hogy egy árva poltura se hibázott a végszámadásban.
Éppen javában folyt a játék, erősen lecsüngtek már az üstökök a homlokokba, és a bajszok is kajszára konyultak, mikor váratlanul megnyílt az ajtó, és Fáy uram, mint éjféli vendég, besétált Bernáth Zsigával.
Mindannyian fölugráltak nagy örvendezve, mert Fáy rendkívül népszerű volt a megyében. Nagy potentát. Kétszer választották meg egyhangúlag alispánnak, s mind a kétszer kijelentette, ha csak egy ember van, aki nem akarja, tartsa föl az ujját, és ő semmisnek fogja tekinteni a megválasztását. Persze sohase akadt ilyen ember a tekintetes KK. és RR.-ek közül -, mert attól félt, hogy a gálszécsi nemesek menten agyonütnék. Nem azért, mintha a gálszécsi nemesek nagyon szerették volna Fáyt, de mert nagyon szerettek valakit agyonütni.
Maga az alispán is lecsapta a kártyákat, és rohant Fáy elé, hogy atyafiságosan megölelje, minthogy közeli atyafiságban is voltak (Fáy István és az alispán anyja testvérek voltak), de az öregúr komolyan intett a kezével, hogy maradjon távol, s magát alázatosan meghajtván az alispán színe előtt, így szólott kemény, mennydörgő hangon:
- Tekintetes első alispán úr! Nem ölelkezni jöttem én ide betegágyamból éjnek éjszakáján, hanem igazságot kérni a vármegye fejétől, igazságot egy infámia ellen. Igazságot és megtorlást egy gonosztevő ellen, aki gyámfiamat, gróf Buttler Jánost, erőszakkal letartóztatván, összecimboráskodva egy lelkiismeretlen lelkipásztorral, akarata ellenére fraus-szal et vi coacta, összeesketteté a saját hajadon leányával, holott annak már más eljegyzett mátkája vala.
- Ki az? - kérdik egyszerre tízen is, kik elfojtott lélegzettel hallgatták a csövestől hulló friss híreket.
- Akárki is, a fejével játszik - vágott közbe az alispán.
Szavai fönségesen csengtek a teremben, mintha pallosok ereszkednének alá a terem boltozatáról. Olyan nagy volt egy vicispán szavának a nimbusa.
De Fáy nem hagyta magát kizavarni az »egymásutánból«.
- Nevezett gyámfiamat, dacára, hogy ezen szentségtelen esküvő már lefolyt és foganatosíttatott, dacára, hogy ő immár nagykorú és törvény szerint tagja a mágnások táblájának, fogságban tartják ez éjjelre is, hogy azt a reá erőszakolt menyasszonnyal közös hálókamrában tölteni kényszerítsék.
- De hisz ez szörnyűség! - kiáltott fel az alispán - Ki tette ezt?
- Történik pedig ez az istentelenség Röszkén, Dőry István házánál.
Általános szörnyülközés és meglepetés követte e szavakat. A vicispán maga is tanácstalanul vakarta a fejét. Dőry, hm, Dőry. Hja, hát Dőry. Hatalmas, rossz ember, és nagy atyafisága van.
- Hát mit csináljunk?
- Brachiumot kérek, mégpedig rögtön, mely elindulván, nevezett gyámfiamat kiszabadítsa.
- De éjjel, Pista bácsi - aggódik az alispán -, egy mágnás háza ellen!
- Az Isten éjjel is ébren van, alispán úr, tehát az igazságnak se szabad aludni.
Az alispán valósággal megszeppent, kifogásokat kezdett keresni, amire dühbe jött Fáy István, elvörösödött, mint a Szirmayak rákja, és az asztalra csapott hevesen.
- Hát vagy lesz brachium, vagy pedig az úr nem lesz többé alispán. Ezt én mondom, öreg Fáy István.
Erre aztán beadta a derekát az alispán, elkezdte csitítani, békíteni.
- Ej, ej, Pista bácsi, hiszen nem úgy értettem. Hiszen csak arról próbáltam meditálni, hogy a kedves bátyám azt tetszett mondani, miszerint az Isten éjjel is ébren van; hja, könnyű őneki ébren lenni, mert őt nem három évre választják, lévén örökkévaló. Hanem hát inkább nem szóltam, nem gondoltam semmit, csak ne haragudjék! No, ne vágjon morózus képet. Hiszen nem én ettem meg a hagymáját. Hiszen hogyne mennénk, ha megyünk. Magam is rögtön indulok. Pandúrok, huszárok, üljenek lóra! Éppen itt van a megyei fiskus is, azonfelül két szolgabíró, Kandó és Palóczy, meg az esküdtek, Puky, Draveszky. Legott fogassanak!
A sors - az igazi rossz gibic - egészen összerontotta a kártyapartikat, innen is, onnan is kilépvén egy partner, összeomlott az egész osztó, keverő és gusztáló instrumentum, még hetek múlva is szidták némelyek, ízlésük szerint vagy Fáyt, aki beleavatkozott, vagy Dőryt, aki cselt szőtt, vagy Buttlert, hogy mit akar, hiszen a Mariskából is elég szép grófné lesz, mert hát éppen akkor kezdett volna fordulni jobbra a kártyajárásuk, vagy akiké jó volt, azon sopánkodának, hogy mennyit nyerhettek volna, ha Dőry Mariska még legalább egy napig nem kívánja meg a főkötőt olyan nagyon. Általában rettenetesen lehangoló az, hogy a kártyázók milyen önző, cinikus teremtmények.
A brachium tehát megindult. Vagy húsz pandúr, huszár ülhetett nyeregbe. Egész kis seregnek látszott. A föld szinte nyögött a hajnali csöndben a lovak patái alatt.
Az urak kocsin mentek. Fáy az alispánnal ült, az előülésen, de befelé fordulva Zsiga gubbaszkodott, elbeszélve útközben Szirmaynak terjedelmesen a történteket, aki szomorúan konstatálta, hogy micsoda hosszú protokollumot kell majd erről holnap felvenni. Gondolkozott, melyik esküdttel csináltassa? Melyikre haragszik a legjobban?
Szép tavaszi éjszaka volt egyébiránt, a föld a szerelemről látszott álmodni, a minden évben megújuló mézeshetek, a nap első csókjai, bizonyos méla hangulatba ringatják a földet, melyet ő aztán átönt az emberekbe, mert nem irigy, jó és szelíd. Az erdők is a szerelemről zúgtak, rügyek fakadnak a fákon. A szél akácillattal telítve szállt, szállt, és pajkosan megitatta az orrokat. Minden édes volt és lágy. Az ég is változni kezdett keleten, mire Petrahót elérték, a sötét firmamentum meghasadt. Mintha a hajnali szél hajtotta volna fel egyik szélét. Fehérlő lángszövet bújik ki egy darabon. Ünnepi érzésben reszket meg a lélek. Isten palástjának egy kicsillant szárnya. Pedig csak a hajnal terítgeti a fehér abroszt, mert arra jön aztán nemsokára az arany tányér.
- Pirkad - mondta az alispán.
- Siessünk, siessünk! - türelmetlenkedett Fáy.
Vágtattak a lovasok, de a fogatok se vesztegeltek. Hol ezek voltak elöl, hol amazok.
Eközben mindjobban kezdett a világ fehéredni. Ahol ni, látszik már a Dőryék kastélya a fák között.
- Ott jön, ott jön! - kiáltá most lelkendezve Bernáth.
A zöldellő búzákon át, melyeken tünedező fehér pépszerű párnák ültek, egy úrias külsejű alak futott feléjük, hol a barázdán, hol a vetésen, néha meg is botolva a rögökben.
- Ki az? - kérdé az alispán.
- Ez Buttler. Bizonyisten, Buttler!
Bernáth fölemelkedett a kocsin, s a kezeivel és a zsebkendőjével integetett.
- No ez derék! - szuszogott az alispán, nagy lélegzetet véve. - Deo gratis.
Tetszett neki, hogy így tán elkerüli a beavatkozást.
Csakugyan Buttler gróf volt. De hogy nézett ki szegény! Halaványan összetörve, kuszált fürtökkel, kalap nélkül. Egész teste remegett.
A megyei urak egyszerre leugrottak a kocsikról, maga az alispán is eleibe sietett, és messziről kiáltá latinul, hogy a cselédek ne értsék:
- Consummasti ne matrimonium, domine frater?
Az ifjú bágyadt szemeiben megjelent a gyűlölet fénye.
- Non, domine vicecomes - felelte tompán -, nec corpus tetigi. (Nem, alispán úr, meg se érintettem.)
- Dicsőség adassék az istennek az égben - fohászkodott föl megkönnyebbülten Fáy István, aki a nagy szurkolásban meg se tudott eddig a helyéről mozdulni. Csak ott ült a kocsiban, meredt szemekkel, mint egy fa.
- Rendben vagyunk - jelenté ki az alispán olyan megelégedett gesztussal, mint mikor tárgytalan aktákat csap össze. - Nincs itt semmi nagyobb baj. A meg nem kezdett narancs egész narancs, és amíg bele nem harap az ember, még a görög is visszaveszi. Ezt a házasságot egy szóra fölbontja a szentszék. Lárifári az egész. Nem veszett itt el egyéb, csak a kalapod, János öcsém. Ide ülj az én kocsimra, elférsz még Zsiga mellett, itt van a gyámatyád is... De nini, mi baja Pista bátyámnak - tette hozzá ijedten -, hiszen vér szivárog át a ruháján?
- Ahá! Hát ez fáj? - kiáltott föl Fáy a fölfedezők élénkségével. - Kutya teremtette, föl nem foghattam, mitől vagyok olyan gyenge. Persze, most már értem. Piócák voltak rajtam az éjjel, és rosszul dugtam be siettemben a léket taplóval. Ugyan kerítsetek valahol egy kis taplót!
Tapló iszen volt akkor minden rendes embernél, kováját, taplóját, ládája kulcsát, acélos bicskáját senki sem hagyta otthon. Fáy uram hamar segített magán, miközben az alispán kiadta a visszafordulási rendeletet. A brachium most már tárgytalan lévén, mert a gróf, akit a pokol mélyéből is kihozott volna (szerette a tekintetes úr a nagy szavakat, ha nem jártak felelősséggel), szabadon találtatott, miről is otthon hivatalos protokollum lészen fölveendő, mivel előrelátható a dolgok simán való elalvásának kizártsága.
Mielőtt Buttler felült volna, első gondja volt egy lovasembert kérni az alispántól, akitől levelet küldhetne.
Szirmay odaintett egy huszárt, Buttler egy testes levelet adott át neki, melyen ez az ódon címirat állt: »Ezt a levelet ajánlom tekintetes és nemzetes Horváth Piroskának, szeretett mátkámnak - Bornócon.«
- Mikor írtad ezt a levelet? - kérdé Fáy.
- Az éjjel.
- Ott a fogságban?
- Ott.
- Hát nem voltatok együtt? - vallatta tovább.
- De.
- Ne olyan röviden felelgess, mintha patikában vennéd a szavakat; mondj el mindent. Hogy történt?
Buttler se tett másképp, mint más ember, kinek rendezetlenül kavarognak elméjében az egymásra gyömöszölt események Ádámon, Éván kezdte az elbeszélést, hogy érkeztek meg, hogy itatta őket Dőry arany billikomokból, stb.
- Ezt már tudjuk nagyjából, erre majd kiterjeszkedünk később, most csak azt mondd el, ami az esküvő után történt.
- Minden zsinórra ment ott. A betanított személyzet hirtelen elpárolgott, és én azután is fogva maradtam a földszinti, úgynevezett kancelláriában, egyetlenegyszer jött be az inas, vacsorát hozott és ágyneműt, torkon ragadtam a gazembert, meg akartam fojtani, mert mint tanú fungált a komédiánál. De láttam, hogy fegyveres pandúrok künn őrködnek, és nincs a megszabadulásra remény.
- Nem tudod a nevüket? - tudakolá Szirmay.
- Nem.
- Nos aztán?
- Hát eleresztettem a torkát, s mikor elment, folytattam a levélírást. Notabene mindjárt a bolondos ceremónia után leültem megírni az eseményeket Piroskának. Ezzel töltöttem az időt vagy fél tizenegyig; kiöntöttem lelkem minden keserűségét. De a búbánat is olyan, mint a verem, minél többet ás belőle az ember, annál nagyobb, mélyebb. Egészen elbódultam a kétségbeejtő gondolatoktól, s fáradtan dőltem be egy karosszékbe. Félig ébrenlét, félig dermedtség volt az állapotom. Szemeim nem voltak behunyva, de mégsem láttam velük. Öntudatom nem volt normális, de mégis tudtam mindenről; úgy rémlett egy pillanatban, mintha levegőbe emelkedném, de ez csak álomszerűen érintett, nem láttam benne semmi különöst. Csak akkor eszméltem föl teljesen, midőn zokogást hallok mellettem, fölugrom, és elképedek a kibontakozó látványra. Két gyertya ég egy tüllel bevont éji asztalon, mely megvilágítja a szobát, és a bárókisasszony egy felbontott ágyra borulva, keservesen sír. Vízió ez, káprázat ez, vagy álom? Az én szobám ez? De hisz a gyertyák az íróasztalon égtek. De hisz az én szobámban nem volt ilyen ágy. Végre pedzeni kezdtem a valóságot, hogy ez nem az én szobám, s hogy valamely emelőgéppel juttattak ide, mert az a folytatás szükséges volt nekik, mint kiegészítő rész az eljátszott maskarádéhoz.
- Canis mater - csettent a szájával a viceispán. - Ez elég érdekes konstelláció, és hát mit csináltál a leánnyal?
- Semmit. Rá se néztem.
- Megállj csak, és le volt vetkőzve vagy hogy?
- Nem, teljesen felöltözve zokogott, az ágy vánkosához szorítva fejét.
- És szép-e, he? Mert amikor én utoljára láttam, akkor még csak palánta volt.
- Elég csinos - felelte Bernáth Zsiga.
- No már kutya hideg vér folyik az ereidben, János öcsém.
- Jóféle ír vér - szólt közbe Fáy István -, mert a Buttlerek Irlandiából származnak. És a kecskék dajkálták őket valamikor. (Ezzel a tréfával szokott az öregúr ingerkedni a gyámfiával.)
- Hát a leány se szólt hozzád? - kíváncsiskodott az alispán, aki szeretett a misztériumokban kotorászni, ha nem járt személyes felelősséggel.
- Igen, vagy kétszer hozzám fordult összekulcsolt kezekkel, és igazán mondhatom, valóságosan meghatott, ha ugyan nem volt egész magaviselete átgondolt színjáték. »Bocsásson meg, rebegte, bocsásson meg, engem kényszerítettek erre, nekem nem lehet akaratom.« Én elfordultam tőle, rákiáltottam: »Soha, soha, kisasszony; ne szóljon hozzám, nem ösmerem önt, nem akarom hallani még a hangját se, soha, soha.« És azután egész éjjel kinéztem az ablakon. Próbáltam a vasrostélyokat feszegetni.
- Furcsa kis nászéj, mondhatom! - csóválta a fejét Szirmay.
- Tehát a rostélyokat feszítetted ki? - folytatta Fáy a vallatást.
- Dehogy. Nagyon erősek voltak.
- Nos, hogyan menekültél meg ezek szerint?
- Igen egyszerűen. Hajnalban kinyílt az ajtó, s bejött lábujjhegyen egy ősz komornyik, akit azelőtt sohase láttam a háznál. Megkérdezte, hogy a ruhát kiviheti-e? »Hisz látja, hogy föl vagyok öltözve.« Nyomában egy kackiás komorna dugta be kandi fejét: »Az ágyban parancsolja-e a méltóságos grófné a reggelit?« Most már tisztában voltam, hogy miért kellett engem az emeletre emelni. Nem egyébért, mint hogy ez a két új tanú együtt találjon bennünket. Ravaszul építette meg a tervét a vén róka, de egyszersmind azt is sejtettem most már, hogy az én szerepem körülbelül befejeződött ezzel, s hogy már szabad vagyok. A nyitott ajtón kiléptem, átmentem az ebédlő mellett, ott lejöttem a lépcsőkön, az udvaron nyitva találtam a kaput, s illa berek nád a kert, úgy ahogy voltam, kalap nélkül igyekeztem toronyirányban menekülni.
- Én a te helyedben legalább a komornát megcsipkedtem volna egy kicsit, hogy bosszút álljak a kényszermenyasszonyon - mondá Szirmay. - A bosszú úgyis mindig édes, de ilyen formában különösen.
- Jól van az, ahogy van - fejezte be Fáy. - Most aztán csak utána kell látni, hogy megmelegítsük a katlant a Dőry uram bűnös lelke alatt. Ezt a csínyt nem viszi el szárazon.
- Félek, kedves gyámatyám, hogy sok galyibánk lesz.
- Ne félj semmit. Csak türelem, türelem. Ha egyszer én a kezembe veszem a te dolgodat.
- De ehhez mégis idő kell - aggódék Buttler, és a fejét lehajtotta szomorúan. - Nekem megvan a türelmem, de mit mond majd Piroska? Lesz-e őbenne is?
- Ha szeret, lesz benne, ha nem szeret, annyi lány van Magyarországon, hidd meg, mint ahány marmancs van a réteken.
Attól a szótul még csak szomorúbb lett Buttler János. Mit ér neki a világ minden rétje, minden marmancsa, mikor az ő szíve e mellé az egy mellé eresztette le a gyökereit.
Az öreg Fáy pedig nem bírta sokáig elnézni a gyámfia bánatát, felhős homlokát, szívettépő szelíd tekintetét, nagy tenyereibe vette a fejét, simogatta rajta az összecsapzott szöghajat, aztán tréfásan meglóbázta, mintha a hintó oldalához akarná paskolni, s ekképp vigasztalta:
- No, ne légy hát ilyen szomorú. Mindig úgy tűnsz föl előttem ilyenkor, mintha szegény anyádat látnám magam előtt. Nevess már egy kicsit a kedvemért. Ne így, te csacsi! Hisz ez olyan szomorú nevetés, hogy megríkatsz vele. Nevess nekem becsületesen. Mert hidd meg, hogy az egész dolog bolondság - múló baj, permeteg eső. Aztán ide hallgass, mondok én neked valamit.
- Hallgatom, kedves gyámatyám.
- Hát tudd meg, hogy a báró Fischer, az egri érsek nekem pertu-barátom.
Buttler nem bírta hirtelen megérteni, hogy mi nevetni való van ezen.
- És ha én azt mondom neki, hogy így meg úgy, hát úgy szétfújja ezt a röszkei komédiát, mint egy szappanbuborékot.
De Buttler mégis szomorú maradt, mire Fáy uram megint kivágott egy tromfot.
- Azonfelül meg olyan ember vagyok, aki amit föltesz, meg is csinálja, elmegyek én, fiam, ha arra kerül a sor, még a római pápához is, mert az nekem... izé... mert az nekem...
Csakhogy megvigasztalja, valami nagyot akart mondani, olyasféle akart kicsúszni a száján, hogy az neki atyafia, de aztán mégiscsak odáig devalválta:
- Mert az nekem nem derogál.
De már akkor éppen be is értek Patakra, egész közelről mosolygott rájuk felséges hárs- és vadgesztenyefáival a Fáy-kúria. A nap is már lerázta égi útján reggeli álmosságát, s igazi tűzzel szórta be aranyos sugarakkal a kúria pléhtornyait, csak a kapuban mutatkozott némi felhő, amennyiben ott állt tekintetes Fáyné asszonyom egy kis kézi seprővel, s fenyegetőleg gesztikulált vele az ura felé.
Az öreg ijedten dugta be fejét a váll-lapockái közé, a váll-lapockákat pedig a krispinjébe.
- Lesz itt mindjárt nemulass, kedves öcsém - suttogta szepegve az alispánnak. - Mármost te vágj ki valamivel, ha istent ösmersz.
- Hát miért haragszik az Anna néni?
- Tudod, a piócák miatt, hogy betegen szöktem meg az ágyból. Hiszen tudod: hosszú haj, rövid ész.
Állj meg csak, kis darázs, aki apró szárnyaiddal verdesed az ablakot. Értem én, mit csinálsz.
Az ablak ki volt nyitva tegnap, tegnapelőtt és azelőtt. Az ablakban virág nyílik, rátaláltál, odaröpültél a kelyhébe, és ott fürödtél illatban, édességben, ringattad, hempergetted magadat.
Neked is jólesett, a virágnak is jólesett. Most aztán becsukta egy kéz az ablakot, nem mehetsz be. Pedig fáradt vagy, éppen most volna ott jó megpihenned, az idő is morcos, kellemetlen, nagy esőcseppek hullanak alá, az az egy hely volna, hol szárazon, boldogan lehetnél, de egy kéz becsukta az ablakot, és nem mehetsz be.
Hát vered, vered szárnyaiddal az ablakot. Ej, de bolond vagy, kis darázs. A te szárnyaid hamarabb kopnak el, mint az üveg. Ostromlod, kérleled, pörölsz vele, zümmögsz neki: »Eressz be ablak, eressz be!« De az üveg be nem ereszthet. Milyen értelmetlen lény vagy, bohó kis darazsam! Ne itt kopogtass, ha ide akarsz jutni! Nem azért esik künn, mert az ablak be van zárva, hanem azért van bezárva, mert esik. Szállj, szállj a felhőn túl, föl a naphoz, kérd meg, eressze le sugarait. Ha a nap kisüt, az ablak is újra megnyílik.
De beszélhetsz te a darázsnak, bánja is az! És az embernek nincs több esze a darázsnál, kivált a szerelemben.
Legalább a mi Buttlerunk szakasztott így tett. Hazaérve diákszobájába, könyvei közé, egész nap levelet írt Piroskának. Eltépte, másikat írt, aztán megint harmadikat, negyediket. Legalább vele volt, mindig ővele volt.
Estefelé valaki kopogtatott az ajtaján:
- Szabad - morogta szórakozottan.
Az ajtó megnyílt, és belépett Horváth Miklós. A fürge, eleven úr meg volt törve, évekkel látszott idősebbnek.
A levelet már délben megkapták (jó lova lehetett a huszárnak), azonfelül a tiszttartó éjjel szétszaladt vendégei is vitték a hírt (a rossz hír siet), négy vármegye tudta már a röszkei nászt, négy vármegye tízezer öregasszonya mind ezen szörnyűlködött e percben. »Hát érdemes élni a világon, ha ilyesmi történhetik?«
Piroska, szegény elájult, mikor a levelet elolvasta, úgy kellett föllocsolnia Frida kisasszonynak, rögtön útra akart kelni, de az öregúr nem engedte, maga fogatott be s jött lóhalálba, etetés nélkül Patakra.
Buttler fölvillanyozva rohant elébe.
- Ó, kedves bátyám, kedves bátyám! Hol veszi itt magát?
Az öreg meghátrált az ölelés elől.
- Nem tudom, édes fiam, hogy vagyunk. Most már te adtál föl nekem egy nagy találós mesét, és én nem tudom megfejteni. Magyarázd meg előbb, mi történt.
- És hol van Piroska? - kérdezte mohón.
- Azt egyszerűen megöli ez az eset.
- Ó istenem, istenem!
- Ne óbégass most, hanem beszéld el a dolgokat, hadd lássam, hogy mit lehet itt csinálni.
Buttler tehát újra apróra elbeszélt mindent, eleitől végéig. Közben értesülvén Horváth ittlétéről, bejött Fáy és Fáyné és vége-hossza nem volt az atyafiságos ömlengéseknek és az eset fölötti sopánkodásoknak.
Horváthot meglehetősen megnyugtatta a dolog lefolyása.
- Ezt meg fogják semmisíteni, igenis. Ez nagy ostobaság, igenis.
- Én is abban a nézetben vagyok - mondá Fáy.
- Isten se volna az égben, ha ez megmaradna - erősködött Fáyné.
- Jó, hogy eljöttél - folytatta Fáy, újra meg újra megrázva a Horváth kezét -, estére vacsorára meghívtam Kövy Sándort, a híres jogi professzort és Pereviczky Kristófért, a legfogasabb prókátorért küldtem be kocsit Újhelyre. Egy kis konzíliumot tartunk együtt.
- Éppen magam is ilyenformát akartam indítványozni, igenis.
- Már csak ne hagyjuk ezt a gyereket - mondá, kisugárzó szeretettel tekintve gyámfiára.
Az szinte éledni látszott, mint fonnyadt fű a harmattól, a hozzátartozók biztató szavaitól, midőn Fáyné előhozta:
- De nagy kár, öcsémuram, hogy nem hozta el mindjárt magával Piroskánkat is.
Amire azt felelte Horváth hasonló udvariassággal:
- Jaj, tekintetes öcsémasszony, én szigorú ember vagyok, és Piroskát nem szabad a János grófnak meglátnia addig, míg ez a köd el nem múlik. Igenis, ez a köd.
Ezzel aztán megkapta János gróf az utolsó kenetet. Míg ez a köd el nem múlik! Olyan volt ez, mintha a rab celláján befalazzák az utolsó lyukat, amin a napsugár besurranhatott. Mi lesz őbelőle, ha a Piroskát nem láthatja - míg ez a köd el nem múlik? Hátha soká el nem múlik?
Horváth uram és Fáyné asszonyom most már szokás szerint azon ereszkedtek nagy disputába, hogy melyik az öregebb, ki a jogosult a másikat lefiatalozni; hisz ez bizony kisülhetett volna mindjárt, mert becsületesen bevallották a születési éveiket mind a ketten, de az udvariasság arra a kijelentésre késztette őket, hogy ezt lehetetlen elhinni, minélfogva nemes vetélkedéssel szólíták egymást folyvást per öcsémasszony és öcsémuram - míg végre megérkeztek sorba a várt kapacitások, úgymint Kövy Sándor uram és kevésvártatva Pereviczky Kristóf is, aki nagy bolondja vala - mint azon időkben nem kevesen - az óráknak, hármat, négyet is hordván e ketyegető kis jószágokból a mellénye külsejére külön e célra alkalmazott zsebekben, amelyeket a nap minden szakában összehasonlított, megregulázott, s általában úgy tekinté őket, mint más az agarait vagy a lovait, amelyek összetanítva, az ő akarata szerint ketyegnek, élnek, mozognak, járnak.
Ha valahová bejött, rögtön nézte az óráit, aztán ha az illetőnek órája volt, akihez jött, attól is kérdezte, hány óra.
Ezt a szokást most se hagyhatta el. Az volt az első szava Fáyhoz:
- Hány óra önnél, tekintetes uram?
- Öt perccel múlt nyolc.
- Teringette! - kiáltott föl. - A tekintetes úr mégis szerencsés ember.
- Miért, carissime? Ugyan miért?
Mert tökéletesen úgy jár az órája, mint az enyémek. Ez nagy dolog. Mondhatom, hogy nagy dolog. Tegnap voltam Tőketerebesen az Andrássyaknál, hát mind rosszul mutattak az óráik: olyik egy fertállyal, olyik egy félórával is siet.
- Hja, a drágább órák és a drágább lovak sebesebben járnak, mint az olcsóbbak.
- Hahaha - nevetett a prókátor. - Nem rossz vicc. De azért gratulálok az órájához teljes szívemből, és ha talán eladó volna valamikor...
- Tudja mit, carissime, ha megnyerjük a perünket, magának ajándékozom a honoráriumon felül. Ha már az egyik hagymámat elvitte az ördög - a másikat már magam adom oda az ördögnek. Mert hát mi már csak ördögnek tartjuk a prókátort, nem igaz, Kövy uram?
Kövy kedvesen pislogott az ősz pilláival, és vidám mosolygás játszadozott beretvált bajsza fölött. Pereviczky ellenben kézdörzsölgetve hajtogatta magát.
- Gratias ago, domine spectabilis. Szolgálatjára állok.
Az urak most elvonultak tanácskozni a tekintetes asszonynak úgyis dolga volt a konyhában, mert jó vacsora kell az ilyen nagytekintetű férfiaknak, akik az eszükkel dolgoznak.
Fáy beszólította Bernáth Zsigát, ki először vett részt komoly konferencián férfiak közt, pirult is szörnyűképpen, mint egy kisasszony.
- Azért kérettük alázattal Kövy uramat, és önt is, Pereviczy uram - kezdte Fáy István -, hogy tanácsot adjon egy kellemetlen ügyben. Talán hallották is már, hogy mi történt?
Pereviczy uram már tudta.
- Persze, hogyne hallottam volna a röszkei nászt, a párdányi gróf őméltóságával, akit itt tisztelni szerencsém van. Nagy slamasztika, kutya egy slamasztika.
- Ne ijesszen meg bennünket, domine Pereviczky, hallgassa meg talán előbb a tényálladékot.
- Az éppen nem szükséges - jegyzi meg a prókátor.
- Hogyan? - vágott közbe Kövy. - Hisz ön eddig csak mendemondák után hallhatta az esetet. Anélkül, hogy az igazságot ösmerné, lehetetlen volna nyilatkozni.
- Az igazság mellékes - makacskodott Pereviczky -, de azért mindenesetre meghallgatandó, mert abból tudhatjuk meg, hogy az ellenfél mit bizonyíthat be a hazugságaiból.
Most tehát János gróf, ki tudja már hányadszor, megint elmondta az összes részleteket; amit Zsiga tudott, ő azzal külön járult hozzá.
Pereviczky dudorászott, hümmögött közbe, és valamit följegyzett néha egy előtte kiterített papirosra, egypárszor közbe is szólt: »nagyon szép«, »ej no«, »ho-ho«, szóval látszott rajta, hogy jól mulat, és úgy nézi az egész anyagot, mint a szabó a posztót, hogy mit lehetne abból csinálni, míg ellenben Kövy, a nagy jogtudós, akiről Kazinczy azt mondja, hogy minden szavát kőbe lehetne vésni, kékült-zöldült, nyugtalanul feszengett székén, és a lábával topogott a padlón.
Mikor vége volt, minden szem feléje fordult. Úgy lesték, mint az orákulumot.
- Hát ez se nem borjú, se nem pálinkás hordó, se nem házasság - kezdé az ő szokásos széles, képektől duzzadt előadásában -, mert a borjúnak négy lába van, a hordónak abroncsa van és dongái, a házasságot pedig két különböző nembeli személy egybehangzó akarata hozza létre. Igaz, hogy a pap jelenlétében történt. De hiszen pap jelenlétében főztük meg a tekintetes úréknál tavaly a szüreten a birkapaprikást, de azért az se volt nevezhető házasságnak, pedig voltak benne részletek anyabirkából és apabirkából is. A Dőry főztje ellenben igen rossz coctum, mely nagyon meg találja feküdni az ő gyomrát. Indítható pedig ez alkalomból kettős pör. Ugyanis az egyik retorzionális a tekintetes vármegyénél, a János gróf személyes szabadságának megsértése és a házasságra való kényszerítés bűntette miatt, a másik pedig a szentszéknél, de nem a házasság fölbontása iránt, mert a házasság nem történt, hanem csak a kötelék érvénytelenségének kimondása iránt, mivelhogy a stólával a pap, habár erőszakosan, habár az egyházi szertartás valóságos parodizálásával, de mégis összekötötte a kezeiket.
Pereviczky beleegyezőleg bólintott a fejével.
- Igaz, ez úgy van.
Fáy és Horváth egyszerre kérdezték:
- És hát mit gondol, tekintetes tudós professzor úr, milyen foganatja lészen a processzusnak?
- Nos, hát kimondják, hogy a kötés érvénytelen, a papot becsukják börtönbe. (Notabene, én még a kezeit is levágnám, amelyekkel a stólát csavarta.)
- Hát Dőry?
- Azt is becsukják. (Notabene, én a javait is konfiskálnám.) Mindenkit becsuknak. A pandúrokat, a tanúkat. (Notabene, én még a füleiket is levágatnám, mert gyapotot dugtak beléjök.)
Pereviczky Kristóf a fejét rázogatta ezalatt, a kezeivel pedig úgy tett, mintha legyeket kergetne, amelyek mind az orrára, homlokára akarnak ráülni, de minthogy légy nem volt a szobában, ez a viselkedése baljóslatúnak ígérkezett.
- Nekem, sajnos, nem az a véleményem - sápogta különös sziszegő hangján. - Nem minden óra mutat egyformán, s nem minden koponya gondolkozik egyformán. Különösen nem úgy van, mint a tekintetes professzor úr koponyája. Utique, ilyen koponya csak egy van az országban! Az bizonyos. Azt a verebek is csiripelik. Bár mind ilyen volna, de nem ilyen. Következésképp ezt a pört csupa nem ilyen koponyák fogják ítélni. Hát akkor mit ér nekünk olyan koponya véleménye, mint a tekintetes professzor úré? Semmit. Tessenek tehát egy könnyebb, egy rosszabb, egy léhább, szóval egy butább koponyát elővenni. Itt van az enyém. Ebben a koponyában úgy rajzolódik le az esemény, hogy igen nehéz boldogulásunk lészen. Az igazság penicilusa arra jó, hogy lúdtollat hasítson vele az ember, hogy a körmét megkaparja, de nekünk az ördög buzogánya kell - minthogy ördögökkel kell majd harcolnunk. Ha Dőry ilyen merényletre szánta magát, bizonyára jól megrágta a maga dolgát, és jól magához láncolta a tanúkat is. Azok a tanúk nem azt fogják mondani, amit a párdányi gróf őméltósága. A tanúk azt fogják mondani, hogy minden a legnagyobb rendben történt, a pap azt fogja mondani, hogy a vőlegény »igent« mondott, »szeretlek«-et mondott; sőt új tanúk is lesznek, akik reggel együtt találták a menyasszonyt a vőlegényével, és mikor ezek a tanúk megjelentek a szentszék előtt, s elmondják, amit »láttak«, - akkor tessék aztán a mi igazságunkat megnézni, hogy milyen igénytelen kis poloska lesz belőle, hiába vittük oda, mint ordító oroszlánt.
No, erre az előadásra egyszerre ugrott fel a két öreg.
- Hát nincsenek ebben az országban törvények? - kiáltá Fáy István az asztalra ütve.
- De igenis vannak törvények, és ezek erősek is, hanem éppen ebben az ügyben a papok ítélnek, és a papok a törvényeknél is erősebbek.
Kövy fitymáló mosollyal hallgatta a prókátort; nagy pecsétgyűrűjét, melyben ama számtalan színekben játszó nemes opál tündökölt, amit a burkus királytól kapott Berlinben egy tudósokkal való vitájáért, lehúzva ujjáról fölhajigálta a levegőbe, és elkapkodta leesőben, ami szokása volt, mikor nem ő beszélt, hanem a discipulusok.
- Ohó - szólt aztán. - A tanúkat iszen lekenyerezhette Dőry báró, de a fölhúzógép fog beszélni az erőszakról.
- A fölhúzógépet majd eltünteti Vidonka.
- Akkor Vidonkát vesszük elő.
- Vidonkát majd eltünteti Dőry.
Buttler pedig nem volt ezalatt se eleven, se holt, mintha a saját temetésén venne részt, mintha minden érvvel egy szöget verne be a koporsójába Pereviczky. Ingerülten ugrott föl a székéről:
- Lelövöm azt az embert, mint egy kutyát - lihegte -, és sorba a bírákat is, aztán magamat lövöm főbe, ha ezt a pört elvesztjük.
- Nono - csitítá Horváth Miklós -, kösd meg a szádat, öcsém. Az ilyen fenyegetések, ha kiszivárog a hírük, csak elmérgesítik a dolgot. Hallgatni és cselekedni, ez a jelszó.
- De ha azt mondja, hogy elveszítjük a pört.
- Azt én nem mondtam - mentegetőzött Pereviczky. - Én csak azt mondtam, hogy a mi igazságunk nem sokat ér. Tündöklő szép az arca, de nem elég hosszú a keze, következésképp meg kell toldani.
- Hogyan?
- Arannyal, hehehe. Arannyal kell megtoldani.
Buttler a gyámjára nézett, még nem mert vagyonával rendelkezni, csak egy hét óta tudta magát nagykorúnak, de még nem élt a jogával. Kérdő tekintetét elértette Fáy.
- Úgy gazdálkodtam neked, fiam - szólt kevélyen -, hogy akár színaranyból öntött székekbe ültetheted a bíráidat.
- De úgy, hogy a székeket aztán a hátukon hazavigyék - jegyzé meg malíciával az öreg Horváth. - Hát én magam is látom, hogy az úrnak egészséges észjárása van, és hogy minden eszközzel küzdenünk kell, befolyással, informálással és pénzzel. Én ezt helyeslem is, mert a pör csata. S a csatához már megírta a receptet Montecuccoli generális. Hát jól van, nálam is akad egypár garas. Küzdünk rogyásig... Így vagy úgy, de győznünk kell.
Az öregember kipirosodott, szinte szép is volt. Buttler hozzá ugrott, s önkéntelenül megölelte.
Kövy uram azonban dühbe gurult, s úgy vágta az asztalhoz a híres királygyűrűt, hogy szinte zúgott, aztán fölugrott, hogy ő hazamegy innen. - Fáy uram csak úgy bírta visszatartani, hogy megfogta a hosszú, professzoros kabátja gallérját, és nem bocsátá ki a markából. »De teremtúgyse nem megy innen.«
- Ti engem azért híttatok ide - mennydörgé sértődötten -, hogy mondjam meg nektek a sasok röpülését, s ti most azon tanácskoztok, hogy mivel kell a rókák gyomrát megtömni. Eresszetek engem haza!
Valahogy lekérlelték, de nem úgy, hogy egy kis csipkelődéssel ne éreztesse a lelke mélyére leülepedett megvetést, s midőn Buttler arra kérte az ügyvédet, hogy csak siessen a pörrel, mert minden óra egy év, amely őt igazi menyasszonyától elszakítja, Kövy gúnyosan szólt a tanítványához:
- Ebben ne is reménykedjél, carissime amice, mert tudd meg, hogy a tüske egy szempillanat alatt megy a talpba, de órákig kell piszmogni, míg kiveszik. S ez meg a becsületes, jámbor felcser dolga. A felcser még szerencse, comes Joannes. De ha a fiskálissal véteted ki a tüskét, akkor az előbb mélyebbre veri be néhányszor, hogy tovább tartson a kivétele.
Buttler nem tudta, mit feleljen, az öreg Horváth odaintette magához, és azt súgta neki:
- Ne hallgass Kövyre, az nem ebből a világból való ember. Ő bölcs és egyenes, nekünk azonban egy furfangos imposztor kell, aki mindenféle zsírral meg legyen kenve. S ez a Previczky olyan firma. Meg kell becsülni. Ami azt illeti, hogy siessen, azt csak bízd rám, majd teszek én arról.
Ezzel fölkelt, az ablakmélyedésbe vonta Fáyt, egy darabig halkan tanácskoztak együtt, aztán közölte a prókátorral, hogy őt bízzák meg a pör kivitelével, mégpedig úgy, hogy ha egy év alatt elvégzi, kap ötezer körmöci arany honoráriumot, amennyivel azonban hamarább végezné egy évnél, minden hónapért kap ezer-ezer aranyat, ha pedig később végzi el egy évnél, minden hónapért levonódik kétszáz arany. Vállalja, vagy nem vállalja?
Pereviczky vállalta. Élelmes, ügyes ember volt, akinek egész Felső-Magyarországon nem akadt párja: szemtelen, cinikus, vakmerő a rettenthetetlenségig, s azonfelül furfangos és nagy pszichológ. Egész legendák keringtek Pesten informálási praktikáiról, mikor egy-egy pörben bejárta a septemvireket. Mindnyájukat lefőzte, s igen egyszerű eszközökkel. Amelyiknek szép leánya volt, annak ritka virágmagokat gyűjtött s vitt föl egy skatulyában. Ahol sok apró poronty volt, oda egy csomó gyermekjátékkal állítgatott be. Az apróságok ösmerték már, nagy örömmel, nagy hancúrával rohantak elébe: »Itt van, itt van a Pereviczky bácsi«, fölmásztak a térdére, hátára, a vállaira, mikor a méltóságos papa kijött a nagy lármára az előszobába, úgy kellett neki őket leszedegetni a prókátorról, mint a hernyókat a fáról. Amelyik septemvir családjára tartott sokat, annak régi penészes, előbukkant okmányokat hozott az újhelyi fiskális, melyek Csák Mátéval, Garával vagy Omodéval való rokonságát dokumentálták (egy öreg adjunktusa gyártotta a becses okmányokat), ha pedig nagy kujon volt a septemvir, arra is tartott Pereviczky arkánumot. Három csinos, távoli nőrokont hajkurászott föl Túrócból, ahol nagy terjedelmű atyafiság rágicsálta a »repkát«; egy elvált asszonyt (valami remek volt annak a termete), két özvegyet (gyönyörű lenhajú mind a kettő) vett a házához ezekből, s egy mindig vele ment Pestre. Hát persze, hogy az illető septemvirhez is elvitte. Mert bélyeget akkor még nem kellett ragasztani az okmányokra, de egy takaros asszonyszemély az akták mellett sohasem ártott a pörnek. Mentegetőzött, hogy bátor volt a húgát idehozni a méltóságos úrhoz, de nem tudja ebben az idegen városban hol hagyni. Denique így informált, s míg ő elmondta argumentumait, a menyecske azalatt a szemjátékával segítette a septemvirt azoknak a megértésében, aminthogy az aztán rendesen eltalálta ebből, milyennek kell lenni az ítéletnek. De ezeket csak úgy pletykázták. Ki tudná? Rossz nyelvek mindig voltak. Igaz, hogy rossz asszonyok is mindig voltak. Erényhős prókátorok ellenben sohasem voltak. Különben nem is ide tartozik ennek a firtatása (van most nekünk elég saját bajunk ezzel a kötelék-feloldási pörrel), bizonyos csak annyi, hogy az iroda pompásan ment, és hogy Pereviczkyt úgy tisztelték Újhelyen, mint aki szegény rokonainak gyámolítója, sőt valóságos kényeztetője, mert Pestre is elcipeli őket. De hogy »aszongya«, maguk a menyecskék is szeretnek Pestre járni.
Szóval, jó kézbe tették le a Buttler sorsát. Ezt a végén még Kövy Sándor uram is elösmerte, akinek nagyon tetszett a Horváth siettetési skálája, úgyhogy a vacsorához már teljes egyetértésben telepedhettek le. De ezúttal a holt malac és kappan se bírt életet lehelni a társaságba, még kevésbé bírta a témát elcseréltetni, az asztalnál is egyre a pörről tanácskoztak, és a röszkei eseményeken rágódtak (tudom, csuklik most eleget báró Dőry István uram odahaza), csak a bornak volt az a fönséges ereje, hogy legalább bizonyossá tette a szerencsés kimenetelt. Ej no, ha a vége jó, minden jó! Érdemes rá koccintani.
Meghányták-vetették az eszközöket, kiosztván a szerepeket egymás közt. Pereviczky hazamegy, és mindjárt hozzálát a pör instruálásához (a pénzmagot egy csöppet se kímélje, spektábilis), Fáy uram még e hét folyamán Egerbe utazik méltóságos nagyszalatnyai báró Fischer István érsek uramhoz, hogy őt informálja, Horváth Miklós a nádori udvarhoz megyen Budára, hol számos összeköttetései vagynak, melyek útján a fenséges palatinust lehetne megnyerni, akihez pedig most nehéz hozzáférni, mert ilyenkor pepecselni szokott a kelenföldi kertjében. Maga Kövy uram pedig önként arra vállalkozott, hogy még ma éjjel egy szép episztolát firkant az excellenciás gróf Széchenyi Ferenc aranygyapjashoz, ki is jelenleg Bécsben lakik és benyalatos a császárnál. Kövynek nagy tisztelője az öreg gróf, hát az majd beadogatja ezt az eseményt szépen kávéskanállal a Franciscusnak.
- Jaj, csak az a jólelkű Ludovika császárné is meghallaná! - fohászkodék föl Fáyné.
Végeztetett továbbá még ennél a vacsoránál, hogy ami Buttlert illeti, ő holnaptól kezdve átveszi birtokait, sutba hagyítván a corpus jurist, mert megél ő anélkül is.
- A diákéletnek vége, öcsém. Te reggel úgy ébredsz föl, mint Magyarország egyik leggazdagabb főura - tanítgatta Fáy István. - Kinyújtod a derekadat, érted-e? Leveted azt a lányos szerénységedet. Az valami aljegyzőnek áll csak jól. Aztán, ha a nagytiszteletű Kövy professzor uram, akit úgy szeretsz, hozzád megy deputációba, hogy a kollégiumnak kérjen valamit, hát egy óráig várakoztatod az előcsarnokban és orrhangon felelsz neki. No, mit pirulsz el? Az úgy szokás, amice. Hiába haragszol. Ha én látogatlak meg, behunyod az egyik szemedet, hogy a másikkal nagy nehezen rám ösmerhess. Már szinte hallom, hogy fogsz nyafogni: »Na wie geht es, Alter?« Mert hát »ki vagyom, mi vagyom, mágnás vagyom, tehát kevily vagyom«. Azért beszélek most hozzád így, mert most még tudsz magyarul, megértesz, de egy idő múlva már elfelejtesz magyarul és meg nem értesz. Ah, nini, hát te meg mit pityeregsz itt, kis oldalborda? (Fáy úr észrevette, hogy a nagyasszony szemeit törülgeti a kötényével). Hogy mert a gyereket szidom? Hát persze. Azt gondolod, hogy mindig a kötényedbe lesz fogózkodva. Én most szárnyra eresztem, és amint a közönséges tyúk, aki a kis vadludat fölnevelte, megmagyarázom neki, hogy nem a mi fajtánk, hogy ő magasabban repülhet a vizek fölött, sőt a mocsarakban is lakhatik, ha a többit akarja utánozni. Sok földed, réted, malmod van és tömérdek jobbágyod, édes fiam. Ezeket mind ez a haza adta neked. Hát már most azon gondolkozz egész életedben, hogy te mit adtál azért a hazának? Törlessz, fiam, örökké törlessz, csinálj egy rovást a szívedben, és ha egyszer odajutnál, hogy te többet adsz neki vissza ezért, akkor én porló csontjaim azt megálmodják.
Buttler maga is elpityeredett ezekre az ünnepélyes szavakra, valamit akart mondani, de hangja elfújt a sírásban.
A nagyasszony most is az ölébe vette a fejét, mint annyi százszor, és simogatta és korholta hol őt, hol az urát.
- No ne légy gyerek, ilyen nagy gyerek. Szégyelld magad a leendő apósod előtt sírni. Mit szól hozzá, Horváth öcsémuram? Te meg mit prédikálsz, vén salabakter? Jobb bizony, ha a vendégeidnek töltenél, semmit se isznak.
De az öreg Fáy csak kiadta, ami benne volt. Hogy holnap reggelre ide van rendelve Bozosról inasa, komornyikja, huszárja és négyes fogata. De Bozoson csak annyi időt tölthet, amennyi éppen az ünnepélyes átvételre szükséges, azután rögtön indulnia kell Pozsonyba az országgyűlésre, s ott vagyonához méltó fényt kifejteni, mert akinek sokja van, attól sokat várnak. A diétán egybegyűlt rendek és karok közt sok atyafia van, kik közt nagy faktorokat nyerhet meg a pöre számára, s esetleg az egész országgyűlés figyelmét fölébresztheti a röszkei injuria iránt.
Reggelre csakugyan ott állt a sallangos szép fogat a Fáy-ház előtt, s Buttler nagy könnyhullatások között vált meg gyámszüleitől. Fáy uram a következő szombaton (mert pénteken nem akart kálvinista létére se útra kelni) Egerbe utazott, úgyszintén híre jött (Bernáthné nagyasszony írta meg sógornőjének, Fáynénak), hogy Horváth uram is megindult Budára, végrendeletet tevén az elutazás előtt, melyben a középső lányát kizárja, s a testamentuma végrehajtójául szegény jó lélek - tette levele végére a nagyasszony -, »az én jámbor uramat nevezte ki, mert e néhány nap alatt felette összebarátkozának«.
Minden mozogni kezdett. Csak Rösz volt mélységes csöndben. Pedig a kíváncsi közvélemény váltig leste a húzásokat az érdekfeszítő játszmánál. Hogy Buttler megindítja a pört, az kiszivárgott, de hogy mit szándékoznak tenni Dőryék? Aranyat adtak volna olyan embernek, aki az új asszonyt látta azóta, ha csak az ablakon keresztül is, hát olyanért, aki még beszélt volna is vele! Ingerlő fátyol takarta a röszkei kastély lakóinak életterveit, magukviseletét. A kapu be volt zárva azóta, a redőnyök leeresztve az ablakon, mintha lakatlan volna a nagy épület. Pedig a közvélemény oly falánk volt, hogy a megyei nagy dámák néhányának (a szép Sztáraynénak és a csengő nevetésű Ketzer Pálnénak) az az ötlete támadt, hogy Röszkéről fogadnak szolgálókat, akik aztán mesélgessenek nekik egyet-mást a »grófnéról«. A bokorugrós szoknyájú piros parasztleányok igen keveset tudtak, de az is nagy csemege volt, s az asszonyok éppen olyan hangon mondogatták: »az én röszkei szolgálóm mondta ezt vagy azt«, mint ahogy férjeik flancoltak, hogy »az én cseh jágerem«. A bohókás ötletből szenvedélyes divat lett, úgyhogy a vármegye minden finom asszonya jogot formált férjével szemben három dologra: egy flórenci szalmakalapra, egy svéd kesztyűre és egy röszkei szolgálóra. Fizették is a röszkei leányokat kétszerte drágábban, mint a többit. Sőt ez a nagy keletük meg nem csappant még húsz-harminc év múlva se, mikor már a Dőry-család nem ott lakott, mikor már azt sem tudták, hogy miért különb a röszkei lány, csak azt tudták, hogy igen előkelő dolog, ha a sèvres-i findzsákat röszkei lány rakosgatja a lőcsei damasztabroszra.
Természetesen folyik ebből, hogy a röszkei lányok keresett cikk lévén, mint a dohánypalánták közt a gálócsi, a férjhezmenetelnél is előnyben voltak; kántorok, módos mesteremberek, kurtanemesek az egész vármegyéből Röszkére jártak háztűznézni, s már tizenöt, tizennégy éves korában eljegyeztek egy-egy kis fruskát, valóságosan marakodván rajtok.
Amiből viszont azt következik, hogy rögtön főkötő alá kerülvén, a leánykák, szolgálót közülök csak nagy nehezen lehetett kapni, és csak a Sennyei, Andrássy és Majláth családok engedhették meg magoknak azt a luxust, hogy egyet-egyet ijesztő összegeken megkaparinthassanak a konyhájukba.
Szerencse, hogy ez az őrült licitáció is véget ért, mint sok egyéb őrültség, mert azóta már csupa trónokon ülnének a ringós csípőjű, szépen termett röszkei hajadonok.
Míg Dőryék hallgattak, Pereviczky uram lázas tevékenységet fejtett ki.
Elkészítvén és beadván a pöriratot a szentszékhez, amelynek tagjai kanonokok voltak, Turócba tett egy utat, új nőrokonokat fölfedezni és hozni. Mert a kanonokok is emberek. Vérből és húsból valók - mégpedig meglehetősen sok húsból. Ők is jobban ellágyulnak, ha egy szép asszony informál, mint egy dohányfüstös fogú, vén prókátor.
Mindenre kiterjedt a Pereviczky figyelme, ágenst tartott Bécsben, aki nunciust informálta, hogy miképp írjon a dologról a Vatikánnak; ugyancsak bizalmas emberét (az említett Kifika adjunktusát, aki az okmányokat hamisította) küldé Bécsbe, hogy ott hangulatot csináljon a jezsuita papok közt, akik benyalatosak a földi hatalmasok palotáiban, különösen a főhercegnőknél. De a többiek se pihentek azokban, amelyeket fölvállaltak. Fáy sok szép ígéretekkel jött haza Egerből, Horváth Miklós nemkülönben biztató híreket írt Budáról Fáyhoz intézett leveleiben.
»Itt egy hatalmas patronusra akadtam - referálja a többi közt -, bizonyos Lascy grófban, nyugalmazott generálba, ki a palatinusné asszonnyal mindennap whistezni szokott, s aki nekem illi tempore conscolarisom vala. Ő elmondá vala palatinusnénak Dőry úr pogány gonoszságát, amelyen felette felháborodék a fenséges Asszonyszemély, s urának megjelenté, mondván: "Mitsoda palatinusa volnál Te ezen országnak, ha ezt szó nélkül hagyni engednéd." E Lascy igen jó emberem, és igen nevezetes, híres hadvezér vala. Bölts magyar hazafiak azonban betsmérelik, hogy örök időkre megrontá tsászár armádiáját. Mert hogy ő volt az első, ki a katonákat vitézeknek lenni kévánta.
Szállva vagyok Sieben Kúr-fürsten vendégfogadóban, Pesten, stb.«
Csak Buttlerről nem volt Fáynak semmi híre. Már hetek múltak el, és a delizsáncon nem jött se levél Pozsonyból, se üzenethozó. (A nagy urak inkább üzentek, mint írtak.) Alszik ez a gyerek, vagy mit csinál? De ügyet se vetne rá, ha véletlenül haza nem jönnek a megyei sedriákra a zempléni követek, s beszélgetés közben ki nem hámlik a Fáy kérdezősködéseire, hogy Buttler János nincs Pozsonyban és nem is volt. Megdöbbent az öreg, s bár éppen Kazinczy Ferenc uram tette le a garast, s annak a beszéde alatt nem szokás »evaporálni«, befogatott nyomban, Bozosig meg sem állva.
- Hol van a gróf?
Jelentik a tisztek, lakájok, hogy a méltóságos gróf itt volt ugyan négy hét előtt, vagy három napig, de azután elutazott.
- Nem tudják, hová ment?
Dehogy tudták. A kocsis, aki vitte, elbeszélte, hogy Kaposig mentek, ott a piacon leszállt az ifjú gróf.
- Hát aztán?
A rutén fickó, aki különben is orrhangon beszélt, és túlságosan nagy duzzadt nyelve észrevehetőleg nehezen forgott, nem felelt, csak lefityegő alsó ajkát mozgatta, és vállat vont.
- Beszélj hát, te belga[12] - förmedt rá Fáy.
- Hát csak leszállt, egyebet nem tett.
- De csak mondott valamit?
A rutén gondolkozott, vakarta a fejét.
- Nem, semmit.
- Hát akkor aztán mit tettél?
- Hazajöttem.
- És miért jöttél haza?
- No, mert azt mondta, hogy menjek most haza.
- Látod, szamár, hogy mégis mondott valamit.
Fáy eltűnődött. Hátha kedve jött a párdányi kastélyát megnézni vagy a rozmálit vagy az erdőtelkit? Az ilyen fiatalember abban falánk, amihez hozzáfér. Hát most a birtokai nézésében tobzódik.
S ezzel annyi csatlóst ültetett lóra, ahány kastélya volt abban az országrészben Buttlernek, hogy keressék meg az urokat, és itt legyen az egyik lábuk, mert türelmetlenül várja őket. Azonfelül Bernáthékhoz is küldött Mándokra lovas embert.
Másnapra, harmadnapra visszaszállingóztak a lovasok, hogy a gróf nincsen sehol. Mindebből a nagy sürgés-forgásból, keresésből ezenközben a közvélemény is fölszippantotta, ami abban érdekfeszítő találtatik. Suttogni kezdték, hogy a fiatal gróf elveszett. S ha elveszett, akkor bizonyosan a báró Dőry révén veszett el. Elemésztették azt valahol. Szegény fiatal Buttler! De, persze, ők jól jártak, mert így már nem lehet semmi a válópörből, s megmarad a Dőry-kisasszony özvegy grófnénak.
Mikor ezeket a híreket megtudta Fáy, halálos ijedelem szállta meg; nemcsak őt, de Buday uramat, a tiszttartót is, ki babonás ragaszkodást érzett a család iránt, melyet ősei is szolgáltak. A személyt alig ismerte, de elég volt tudnia, hogy ez az utolsó sarj. Mikor ezt leteszik a dobóruszkai sírboltba, akkor felfordítják a címerpajzsot, és sohase látja többet élő szem, se a lovak kantárján, se a kastélyok homlokzatán, se a hintók ajtajain, sehol, sehol. Ezek a földek persze itt maradnának, és azért mindig lennének valakié. És ez olyan furcsa volt neki.
- Valamit tennünk kellene - vélte a tiszttartó, és a fogai vacogtak.
Fáy rámereszté a megüvegesedett szemeit.
- Hát mit tegyünk?
- Talán jelentést kellene tenni a vármegyéhez?
- A vármegyéhez? Ugyan menjen vele, domine, a pokolba! - fakadt ki Fáy. - Ha a vármegye már a világ kezdetekor meglett volna, higgye el, még ma is nyomozás alatt lenne, hogy ki ölte meg Ábelt. Sőt a megyei fiskus annyira összezavarja vala, hogy ezután se lehetne többé konstatálni. Hanem tudja mit, fogasson rögtön, és hozza ki nekem Ungvárról a doktort, mert érzem, hogy beteg leszek. Ez egy.
- Igenis, értem.
- A másik az, hogy keressen föl egy Krok Mátyás nevű öreg polgárt, akinek valahol az orosz templom mögött kell laknia a saját kőházában. Ezt az öregembert is hozza ki Bozosra.
A tiszttartó elment, és uzsonna tájban már vissza is jött. A két kívánt urat felültette a hintóba, ő maga ott fogadott föl egy parasztszekeret; azt mondta, hogy egészségi szempontból teszi, mert csömör van a hátában, és a parasztszekér kirázza. Váltig erősködött a doktor, hogy majd ír ő az ellen valamit, mert a kocsirázás nem föltétlenül biztos szer, de a tiszttartó még le is torkolta: »Már engedje meg, kérem, de én csak jobban tudom az úrnál, hogy nekem mi kell.«
Hanem annyi esze volt, hogy a parasztszekérbe a négy urasági lóból a két jobbat fogatta be, s így egy félórával hamarabb ért Bozosra náluknál.
Fáy csalódottan förmedt rá:
- Hát mi ez? Hát nem mondtam én magának, domine, hogy két személyt hozzon ki?
De most az egyszer meg nem juhászkodék a tiszttartó, sőt, neki állott fölebb, olyan piros volt a haragtól, mint egy pulykakakas.
- Hát azt mért nem mondta a spektábilis, hogy ki az a Krok? No, én azzal nem ülök egy kocsin, inkább megyek gyalog, mezítláb, tüskés bokrokba lépkedve. Különben mindjárt itt lesznek az urasági hintón.
- Nono - kérlelte Fáy, megbecsülve benne a nemzeti virtust. - Hiszen jól van, jól van, de azért ne egye meg mindjárt az embert. Mikor ez a görcsös állapotom van, tudja, milyen ingerlékeny vagyok. Ami pedig a Krokot illeti, ugyan látott-e maga, domine, ürgét önteni?
- Hogyne láttam volna.
- És kik öntötték?
- Többnyire oláh cigányok.
- No ugye? Mert lássa, nagy ritkaság az, hogy megyéspüspökök öntöttek volna ürgét. Azért hát grácia a Krok szegény fejének.
Ugyanis ez a Krok Mátyás volt az, aki egykor Martinovics apátnál inaskodék Pesten. Akkoriban két inast tartott Martinovics, kik forró nyári estéken, ha az úr nem volt otthon, meztelenre vetkőzve, az apát szellős ruháit öltötték föl, s úgy ütötték a durákot. Tetszett nekik a szituáció, melyet a tükör visszavetett: két durákozó apátúr. Egyszer váratlanul hamarabb jött haza többedmagával Martinovics, és zörgetett az ajtón. Az egyik inas, aki nem volt begombolkozva, gyorsan átformálódott, és ajtót ment nyitni, a másik, az a bizonyos Krok, zavarában bebújt az ágy alá, kihallgatta az összeesküvők terveit, és elárulta Bécsben. Ahol aztán titkosrendőrnek alkalmazták, amely szakmában nagy hírességre tett szert, míg végre öreg napjaiban szülővárosában, Ungváron vett birtokot és házat, itt azonban csak az »elátkozott ember« néven ösmerték a lakosok, és nem érintkeztek vele.
Apró kis emberke volt ez a Krok Mátyás, úgy a hetven év körül, csupa fehér volt azon minden, a haja, a szakálla, a szemöldjei és szempillái, még a szeme is fehéres vízszínű volt, de úgy csillogott, mint valami fényes üveg, és úgy szúrt, mintha két gombostű fúródnék a testébe, akire ránéz.
Fáy már régebből ösmerte őt, és bár szokott gyomorgörcsei kezdtek jelentkezni, s arca szinte vonaglott a kíntól, mégis nyájasan fogadta, mikor belépett a doktorral.
- Jó napot, öreg Krok. Hát hogy állunk az úr színe előtt, mi? Még elég fürge, hé. Az ördögbe is, az apám lehetne, és hogy néz ki. Köszönöm, doktor, hogy eljött. Jó útjuk volt, mi? Kutyául vagyok, kedves doktor. De csak foglaljon helyet. Elsőbb az embernek a lelke. Az is beteg, de azt most a vén Krok fogja megkúrálni. Csak majd aztán térünk át a hitvány testre.
S ezzel beintette Krokot egy hunyorítással a belső szobák egyikébe.
- Tudja-e miért hívattam, Krok apó? Azért hívattam, hogy az én gyámfiam, Buttler János gróf, bizonyos gyanús körülmények közt eltűnt, vagy legalább nem oda ment, ahová én küldtem.
Krok egy szót se szólt, csak hunyorgatott azokkal a fehér pilláival, néha-néha megnyomogatta nagyujjával a homlokát, melyen ezer ránc volt, de ezek a ráncok az ő simítása alatt megmozdultak, mint a pacal fodrai, és más-más kifejezést adtak arcának.
Fáy elmondta a körülményeket, hogy Kaposról visszaküldte a kocsiját, és nem hallgatta el azt sem, hogy a fiatal gróf még zöld egy kicsit, túl érzékeny, habozó jellemű, de becsületes, igaz lelkű és tiszta életű, sem nem korhely, sem nem kártyás, sem nem parázna, erről az oldalról nem érhette tehát semmi veszély, hanem van egy más oldal, egy kis katasztrófa, amely a napokban történt.
Krok apó bólintott a fejével.
- Ösmerem az esetet. Ez a Dőry-dolog. De csak tessék elmondani.
Mikor aztán Fáy mindent elmondott, amit jelentékenynek tartott, akkor Krok apó tett néhány kérdést.
- Megígérte-e Buttler gróf, hogy Pozsonyba megy?
- Igen, abba maradtunk. De égő érdeke is, mert nagyon szereti a menyasszonyát.
- Nincsen-e a menyasszonyánál Bornócon?
- Hogy nincs; oda is küldtem volna csatlóst. De különben is meg van mondva, hogy addig nem találkozhat a menyasszonyával, míg a pör le nem folyik. És ebben ő tökéletes gavallér. Nem fog vele találkozni.
- Mit gondol a tekintetes úr?
- Én nem merek semmit se gondolni.
- A tekintetes úr az öngyilkosságot gyanítja - mondá Krok, szúrós szemeit rászegezve.
- Fájdalom, nem lehetetlen. A fiú ábrándozó, a Werther keserveit könyv nélkül tudja.
- Bolondság, bolondság - dünnyögte Krok úr -, a jó könyvek nem ölik meg az embert, a rosszak már hamarabb. De ha az ember százötvenezer holddal van beoltva az öngyilkosság ellen, akármilyen könyvet kihever.
- Maga tehát azt hiszi?
- Én azt hiszem, hogy az egész dolog bagatell. Az egyik szememet és az egyik fülemet bízvást otthon hagyhattam volna a feleségemnek, aki süket és rövidlátó.
- Nem értem önt.
- Azt akarom azzal mondani, hogy a tekintetes úr a műesztergályossal faragtat fejszenyelet, amit az öregbéres is meg tudott volna csinálni.
S önérzetesen szippantott a burnótszelencéjéből.
Fáy szemlátomást éledt, hogy az éles eszű rendőr kezébe veszi az esetet. Azon gondolkozott, hogy nem adná tíz aranyért, ha most belenézhetne a koponyájába Kroknak. Vajon olyan ráncos-e belülről is? És mi lehet ezekben a ráncokban? Próbálta kiszedni.
- Ugyan apó, mondja meg nekem, mire állapítja, hogy oly csekélységbe veszi az esetet?
- Mert nincs is eset.
- Hogyhogy? - csodálkozék Fáy úr.
- Hát úgy, hogy most például azt kérdezem én a tekintetes úrtól, hogy nincs-e valamelyik kulcsa elveszve?
- Nem tudnám, hogy el volna veszve.
- No jól van, hát ugye nincs elveszve? De ha elkezdi keresni valamelyiket, és nem találja abban a pillanatban, mindjárt el van veszve? Igaz-e, vagy nem?
- Ez bizony igaz lehet.
- Hát lássa, ha a grófot nem keresné, a gróf nem volna elveszve. Ellenben, ha engem most Ungváron a Lepiczky komám próbálna keresni és nem találna, mit gondol a tekintetes úr, el volnék-e én azért veszve?
Fáy valósággal bele kezdett zavarodni ebbe a különös logikába.
- Úgy ám, Krok apó - tört ki nagy bosszankodással -, de ne tartson engem bolond embernek, akinek aggódó lelkéből mint a repedt sírból kísértetek kelnek ki ok nélkül; nem magamtól gondoltam én ezt ki, hanem az egész környék suttogja, hogy Dőry pusztítatta el Buttlert cinkosok által.
Krok apó nevetett.
- Hogyne suttogná, mikor a tekintetes úr nagy sebbel-lobbal keresteti, és föllármázza az egész környéket? A tekintetes úr elhullajt egy kis semmit, egy kis magot, a pletyka fölszedi, és visszahozza, mint megnövesztett palántát. Hát persze hogy most megrémül tőle. Pedig alapjában nem történt egyéb, mint hogy Buttler gróf nincs Bozoson, és nem tudni, hol van.
- Mégis derék ember maga, szinte meg tud engem vigasztalni. Már nem is érzem a kólikámat. Az ördög vigye azt a doktort, hogy kihozattam - mármost mit mondjak neki? (S kedvetlenül kezdte a fejét vakarni.) Hát ugye elvállalja, hogy kinyomozza a grófot, de tudja, csak titokban, föltűnés nélkül.
- Én mindent elvállalok, ami pénzt hoz.
- És azonnal belefog?
- Azonnal, de engedje meg, hogy a kastély személyzetét kihallgassam.
- Mindenben kezére járok. Rendelkezzék a cselédséggel, a fogatokkal, és csak siessen, siessen.
- Kétszer huszonnégy óra múlva tudni fogja, hol van a gróf.
- Nagyon hálás leszek... Nagyon meg lesz elégedve, Krok apó. Ejnye, ejnye, mit mondjak én mármost annak a doktornak?
Krok apó mindjárt a munkájához fogott, kihallgatván a belső cselédeket. Kedves, nyájas és mégis imponáló modora volt, mely mindjárt megvesztegeti és közlékennyé teszi, akit megszólít. Azonfelül nagyon tisztességes úrnak látszott, igazi patriarcha benyomását tette, szelídség, jóság van a tekintetében. Isten is néha szorultságból a jó emberek gardróbjából veszi a gonoszok számára az ábrázatokat. Ruházata sem volt megfelelő lelkéhez, tetőtől talpig magyar ruhát viselt, még sarkantyú is volt a kordován csizmáján. Az ördög sem gondolná, hogy nem éppen őbele volna bújva, hogy ez valaha detektív volt Bécsben, és hogy vérpadra juttatott egy csomó rajongó magyart.
A cselédek nem tudtak semmi lényegeset. A gróf ott volt három-négy napig, és azalatt nem érintkezett idegennel. A kastélyban sem tett látogatást senki.
- Hol lakott a gróf?
- A park déli részére néző lakosztályban.
- Vezess csak oda, édes fiam - kérte a komornyikot.
Krok apó fölturkált mindent a szobákban, de nem talált semmit.
- Ki szokott itt söpörni?
- Egy nőcseléd.
- Szép-e, fiacskám?
- Csúnya.
- No, hála istennek - mondá Krok apó, a jóízűség kedvéért nagy megkönnyebbülést színlelve -, mert így legalább nem veszedelmes reám nézve, ha beküldi.
A komornyik röhögött és kisvártatva betuszkolt az ajtón egy hatvan felé járó asszonyt, valamelyik elhalt béres özvegyét.
- Nos, húgocskám, hallom, hogy te szoktál itt takarítani?
A vén portéka erre egy hirtelen mozdulattal megnyálazta ujjait, és a haját kezdte velök illőbb rendbe megtapasztani a homlokán.
- Én.
- Nem söpörted ki, szívem, a gróf után, mikor elment, a papírokat? Holmi eltépett kis papírokat, tudod, amelyekre írva van valami?
- Hát az bizony meglehet.
- Nem tudnád azokat megtalálni? Ejnye, de derék menyecske lennél akkor.
- Bizonyosan megtalálom. Egy nagy ládába hányjuk innen a szemetet. S oly ritkán kell söpörni, hogy a régi szemét mind bent van most is.
- No szaladj hát, lelkem, eszem a szentedet.
S ki is perdült a vén csoroszlya, most már olyan fürgén, mint egy orsó, nem győzvén útközben a folyosókon eldicsérni az ott ácsorgó cselédek előtt azt a megenni való kedves öregurat. Maga a becsület minden szava, minden mozdulata.
Hozta is a kötényében mindjárt a tömérdek eltépett papírkockákat, amelyekből Krok apó, elzárkózván, csakhamar összerakott egy fragmentumot: »Kedves Piroskám! Csodálkozom, hogy nem írsz. Talán csak nem tiltották el a levelezést is, mert az borzasztó lenne...« Itt véget ért a levél. Aztán összerakott egy másikat: »Kedves Piroskám! Az a sejtelem kínoz éjjel-nappal, hogy nem szeretsz, mert ha szeretnél, írtál volna. Tudnád, hogy más vigasztalás mostani bánatomban nem lehet. Vagy talán eltiltották a levelezést, ami borzasztó lenne...« Ez a levél is töredék maradt. Úgy látszik, nem volt megelégedve a kezdettel, elcsapta. Még vagy hat ilyen levélkezdetet talált, mindegyikben ugyanaz a panasz jobban-rosszabbul kifejezve.
Valószínű azonban, hogy egy levél mégis sikerült, és hogy azt innen elküldte. De voltak a szemétben más, mégpedig női írással befirkált papírszeletek is. Ezeket hasonlóan összeragasztotta Krok apó, és nagy nehezen olvasta a következőket:
»Kedves öcsém!
Kívánom Istentől, hogy ezen levelem legalább friss, jó egészségben találjon.
Piroska beteg, leveleid tsak összeráznák az idegzetét. Tudod, szegényke milyen filigran. Kíméld őt, ha szereted és szeresd betsületes szerelemmel. Ne haragudj, hogy ezt megmondom, édes Janikám, és hozzá intézett leveledet felbontatlanul visszaszármaztatom bizodalmas szolgalegényed által; én nénéd vagyok neked, tőlem fölveheted a szót, ki a te javadért imádkozom istenhez, mivelhogy tégedet nagy megpróbáltatásba taszítani méltóztatott, de azt nem akarhatom, hogy annak a szelíd báránykának, aki úgyis eleget szenved érted (mert érted beteg ő, kedves fiam) még jó hírnevét is folt érje abból az árnyékból melyet Isten bal keze vet szerentsétekre. Ám a szerentse megfordulhat, és meg is fog fordulni, mert hiszen két keze van az Istennek, a másik, ne félj, nem fagyott el, és mozdítja majd azt is, de a hírnév, édes fiam, minden hajadonnak a legfőbb kintse, és meg nem fordulhat a hírnév, mert ha elöl rossz volt, sohase lehet az utána valóval tökéletesen jó. Mit szólnának az emberek, ha ő most veled levelezne, vagy ha együtt találkoznátok? Épen tsak ti ketten vagytok mindenek közt, akiknek egymást kerülni illendő lészen, így kívánja az a jámborságba oltott úri erkölts, nemkülönben a leány atyjaura, ki reám bízta őt, míg ő maga érted fáradozik Budán, mihez Isten adjon neki erőt, egészséget, szerentsét és szabadítson meg mindnyájatokat a Gonosztól, hiszen tudod, kit gondolok. Az is nagyon fáj, hogy hozzánk se hívhatlak emiatt, pedig milyen szép most a kert a tegnapi eső után. Egyéb jó azonban kerül most bennünket. A gyümöltsfák egy része elfagyott, a Zsiga fiunk hátaslova, a »Lepke« pedig ugrásközben beleszúrta magát a karóba. Jaj, milyen felfordulás, patália van most emiatt a háznál, szinte könnyebbség, hogy én most itt lakom Horváthéknál. Jó volna, ha kíméletesen tudatnád Zsigával, mert sem én, sem az öreg nem merjük neki megírni. Ezerszer csókol szerető nénéd
Bernáthné
P. S. Légy erős és türelmes, kedves ötsém, és gondold meg, hogy más emberek is szenvednek; hertzegek, Királyok, sőt Tsászárok, istennek kicsiny férgetskéi mind és mindgyárt meg nem tehetnek némelyeket azokból, amelyeket szeretnének megtenni. Gondolj énrám is, mikor most hat éve abban a nagy vakbélgyulladásban feküdtem, és utána két álló esztendőkig nem volt szabad gyümöltsöt érinteni, pedig majd meghaltam az utána való epekedésben.
Evésről jut szembe, hogy a Vidonkánénak orbánca van, szegény jámbor, aligha el nem patkol.
csókol
Ugyanaz.«
Krok uram nem talált semmi vezérfonalat a levelekben, amelyen elindulhatna. Kedvetlenül vette magához a ragasztmányokat, hogy megmutassa Fáynak, ki ezalatt szerencsésen oldotta meg dolgát az ungvári Griby doktorral. Míg ugyanis bent tárgyalt Krok apóval, keserves sírással rohant fel a kertész, bizonyos Kapor András, hogy a felesége haldoklik, hallotta, hogy itt van a doktor, hátha talán beadna neki valamit, ha tekintetes úr ideengedné.
- No, hogyne? Bizonyosan bead neki. Nekem úgysem igen van szükségem. (Szörnyen idegessé tette a doktor jelenléte, ha egészséges volt, és a hiánya, ha beteg volt.) Milyen szerencse. Akarom mondani, milyen szerencsétlenség. Csak menjen, menjen, édes doktorkám!
A hosszú, vézna ember savanyú képet vágott a váratlan betegséghez, a váratlan meggyógyulás miatt, de azért készséggel ment műszereivel és tarisznyájával, melyben bizonyos generális szereket hordott. Nemsokára visszajött, nagy léleknyugalommal.
- Hát adott be neki valamit?
- Semmit, nem kellett már.
- Csak talán nem halt meg?
- De bizony meghalt ű, nem vér a pulzusa többé. (Dr. Griby unghi önkénnyel élezte, tompította és csereberélte a magánhangzókat.)
Fáy nem győzött sopánkodni: »Ej, ej, szegény Kaporné, szegény Kaporné, pedig milyen jól tudta csinálni a lekváros derelyét.« Aztán, hogy a doktort kiengesztelje, fejedelmi uzsonnát hordatott fel neki, minthogy szép, langyos estefelé volt, a verandára, ahol a hosszú idő alatt, míg a Krok a levelekkel pepecselt, sok mindenféléről beszélgettek, de kivált az istenben boldogult Medve doktor nagy tudományáról és csodálatos gyógyításáról.
- Hja! Hja! Sokat tanultunk egymástól - ismételte Griby újra és újra.
Már unalmas is volt, mikor végre kip-kop, jött az ő tipegő, de fürge lépéseivel Krok apó, kezében hozva a leveleket.
Fáy élénken ugrott fel:
- Talált valamit?
- Alig. Mindössze annyit tudtam meg, hogy a gróf úrfi nem a legjobb hangulatban távozott innét.
- Ah, istenem! Történt vele valami?
- Méltóztassék elolvasni!
Átfutotta a leveleket, aztán csüggedten, szomorúan eresztette le a kezeit.
- Mondtam ugye, hogy búskomorság, életuntság...
- Eh, patvarba! Nem kell mindjárt a legrosszabbat gondolni. Én most rögtön indulok Kaposra.
- Az Isten is megáldja! Fogassak?
- Igenis, de még egypár kérdésem van. Nincs meg itt valahol a fiatal gróf arcképe, mert én nem ismerem, nem láttam őt sohasem, és különben is szükségem volna a képre.
- Egy képen ugyan van róla a medalionban, az óraláncomon, de igen piciny.
- Az nem baj. Melyik időből való?
- Most márciusban leszaladtunk volt Enyedre, a Buttler egyik nagynénje halálos ágyához, akitől örökölt is. Ott festette le elefántcsontra, miniatűrben, képzelje csak, egy tizenkét éves fiúcska, nem nagyobb, mint az öklöm. Valami Barabás Miklós nevű. Mondtam is a főkirálybírónak, hogy csukassa be ezt a kölyköt, mert abból, ezzel az irdatlan talentummal, okvetlenül bankócsináló lesz.
- Szabad megnézni?
Fáy lekapcsolta a kis arany zsuzsut, mely XVI. Lajos lenyesett fejét ábrázolta, egy rugót kellett megnyomni, szétnyílt a királyi koponya, amelybe agyvelő helyett (no, az ugyan az eredetiben is kevés volt) kis elefántcsont lap volt betéve a Buttler email arcképével.
- Hm, a gróf gyönyörű fiatalember, bár a termetet nem lehet kivenni.
- Szikár jegenye gyerek.
- Ha én ilyen volnék - pislogott Krok apó -, teremtúgysegéljen, nem adnám alább hercegnőknél.
- Gondolom - felelte Fáy gépiesen.
- Nincs más arcképe?
- Nincs, és azt hiszem, nem is lesz soha.[13] Roppant szerény és timid, ugyancsak erősen kellett föllépnem, hogy mégis üljön annak a Babszem festőnek.
- Magammal vihetem a képet?
- Nem bánom, öreg, de lélekre, hogy visszaadja - fenyegette meg Fáy uram -, mert ha maga ezt a kedves emlékemet elsinkófálja hasat ereszt a jövő télen.
(A nemes ember ti. csak a börtönben juthatott annyira, hogy hasat ereszthessen.)
Krok apó szeretetre méltóan mosolygott.
- Mindenesetre megőrzöm. Hanem most még egyet szeretnék bizonyosan megtudni. Miképpen volt a gróf felöltözve, mikor elment?
- Nos, ez a legkönnyebb, a komornyikja bizonyosan tudja meg a kocsis is. Sok ruhája úgysem volt, azokat én varrattam Patakon. Hóha, valaki! (Tapsolt a kezeivel, míg megjelent a kulcsárné.) Küldje, kérem, ide a komornyikot!
A komornyikot nem volt nehéz megtalálni. Ott fülelt a kőoszlophoz lapulva, igen kíváncsi teremtés volt, és szerette volna tudni, mi történik.
- Hé, Márton, miféle ruha volt a grófon, mikor elment? De jól összeszedd az eszedet, és úgy beszélj ennek az öregúrnak.
Márton elgondolkozott előbb, aztán nagy akadozva kezdte a képzeletéből előszedegetni:
- Hát mi is volt? Mit is vittem be? Volt kérem alássan egy szürke pantalló, abból mellény... igenis, abból a mellény és és... Mondtam már a kabátot, kérem alássan?
- Nem mondtad.
- És egy szürke mellény...
- A mellényt már mondtad, ostoba... Ne kapkodj, mint a csuka a levegő után.
E pillanatban Griby doktor kabátjára téved a Márton szeme, s hirtelen szétcsapta kezeit a levegőben, mint a lúd a szárnyát, ha a madzag, mellyel lekötötték, váratlanul föloldózik.
- Szakasztott ilyen kabátja volt - rikkantott föl mohón -, vagy hogy éppen ez az.
A doktor egész fülig pirult, Fáy pedig megkorholta a komornyikot.
- No, ne légy mamlasz, ilyen lehetett fiam, mert csakugyan van ilyen kabátja, magam is ösmerem, de ne mondj olyat, hogy ez volt, mert akkor aztán a többi bemondásodat se meri elhinni az ember.
De Márton csak egyre nézte nagy gyanakodással a doktor kabátját, szinte kidülledtek bele az ostoba szürke szemei.
- No hát mindjárt meglátjuk, tekintetes uram, ha nem az - védte magát Márton. - A gróf kabátját én keféltem, míg itt volt; a túlsó könyöke alatt egy lencse nagyságú kiégett helynek kell lennie. A méltóságos gróf egy a pipából kiugrott égő dohánygyökérre könyökölt, s aztán a bélése is el van szakítva belül. Lássuk hát, no!
S ezzel se szó, se beszéd, megkerülte Griby doktort, és nagy szemtelenül fölemelte a könyökét.
- No hát mit mondtam? - kiáltá diadalmasan. - Ehol a lencse nagyságú kiégés! Amit én egyszer megmondok, tekintetes uram! De most már nézzük meg a bélést is.
A doktor vérvörösen, dermedten állott ott magával tehetetlenül, mint egy darab fa. A komornyik felhajtotta a kabátot alól.
- Tessék csak, kérném alássan, megfordulni!
A szegény Griby megfordult gépiesen, s a komornyik megmutatta most, hogy a bélés össze van varrva hátul, mintegy tíz hüvelyknyi darabon.
Krok apónak egyszerre leesett orráról a pápaszeme: szerencse, hogy össze nem tört a köveken.
- Teringettét - kiáltá -, miből lesz a hegy. Fejlődik, nagyot fejlődik. Ez már nem tréfa többé. No, ez gyönyörű. Itt már az igazi Krokra van szükség. A nagy Krokra, a furfangos Krokra. Hol vette ön, doktor, ezt a kabátot?
Az öreg Fáy sápadt volt, mint a halott, egész teste reszketett. Ő emlékezett erre a szakításra, hisz a felesége varrta be, Jánosnak a kertben akadt be a kabátja egy gallyba.
A doktor ötölt-hatolt, kapkodott a fejével ide-oda, röstelkezett, nem is igen értette a dolgot, de most Fáy is egyszerre nekirohant, és megragadta a gallérját.
- Ember - mennydörgé -, hol vetted ezt a ruhát?
No hát ez már mégse lehet tréfadolog, mikor Fáy István, a hatalmas úr, számtalan vármegyék táblabírája, ádáz haragban veti magát a szegény jámbor Gribyre, aki a légynek se vét. Itt most már meg kell mondani az igazat.
- Ezt a ruhát - dadogta - most egy hete a testvérbátyám hozta, aki Kaposon vendéglős, és igen kövér ember, nem vehette hasznát. Hogy ő hol vette a ruhát, nem tudom.
Annyira őszinte volt a megszeppent Griby arca, hogy lehetetlen volt kételkedni a mondottakban.
Fáy mélységes sóhajjal hanyatlott a kerti székbe.
- Megölték - hörgé, és kezeivel eltemette arcát, úgy tartotta egy percig, az ujjak közötti hasadékok e becsületes szőrös kezeken egyszerre csak csillogni kezdtek a kiszivárgó könnycseppektől.
De a másik percben erőt vett a gyöngeségén, kitörülte szemeit, dacos, férfias akaratával megrázta magát, s megint olyan lett, aminőnek már egyszer láttuk: csupa acél. Parancsolta a komornyiknak kemény, ropogó hangon:
- Rögtön fogjon be a kocsis. Én is önnel megyek, Krok. A tiszttartó pedig hadd jöjjön ide, hogy megadhassam a szükséges rendeleteket.
A kocsis is befogott, a tiszttartó is előporoszkált kövér, húsos lábaival a kertészlak tájékáról.
- A baj nagyobb, Buday, mint gondoltuk - mondta kurtán. - De történt legyen bármi, rendben kell tartani mindent, és nem beszélni semmit. A tavaszit, ami még hátra van, el kell vetni, a levezető árkot a Berenice dűlőben helyreállítani. A doktor urat vigye be Jóska kocsis Ungvárra. Aztán itt van az a szegény Kaporné. Azt is temettesse el szépen diófakoporsóban két pappal. A tort is tartsák meg az uraság költségén. Megérdemli, nagyon jó lekváros derelyét tudott csinálni.
- Ki tudja, tekintetes uram - mondta jámbor arccal a tiszttartó -, hátha még kiheveri a dolgot.
- De hiszen már egy óra előtt meghalt.
- Ki mondta?
- Hát a doktor.
- Ejnye, no kérem alássan - botránkozék meg a tiszttartó -, hiszen ebben a pillanatban beszélt velem.
Gribyt szegényt mégis föllázítá a sorsnak ez az üldözése. A kabátját nem bánta, elnyelte a szégyent, ami vele járt, de hogy a tudományát leszólta egy laikus, erre már fölforrt a vére s megvető tekintettel, de azért mégis a tudomány önuralmával jelenté ki:
- Beszilhet ű, mégiscsak meghalt ű, mert nem vért a pulzusa.
A kocsi előállott, Fáy barátságosan megrázta a tiszttartója kezét: »Mindenre ügyeljen, édes Buday uram, én, meglehet, nem jövök vissza hamar, de ha Ezsaiás átjönne Debrecenből a pünkösdi ünnepekre, akkor üzenjen nekem Patakra.« (A híres Buday Ezsaiás testvére volt a tiszttartónak.)
Aztán ruganyosan pattant föl a kocsiba.
- Hej, doktor, doktor! - kiáltá le onnan. - Milyen hebehurgya vagyok. El is felejtettem megkérdezni, melyik a bátyja vendéglője Kaposon? Maga meg, Krok, üljön fel a kocsishoz, itt majd csak magam ülök.
- A »Griff«, tekintetes uram - felelt Krok az orvos helyett.
- Hajts!
Az a kis gőg, hogy a Fáy a bakra ültette a »megenni való« öregurat, nagy feltűnést keltett a háziaknál, mert jó kenyeresuraság hírében állott, kinek házánál, ha nem volt vendég, mindig együtt ebédelt a családdal egy-egy meghittebb cselédje.
Nem volt ez ritkaság a középbirtokosoknál, többnyire valamely öreg nőszemélyt ért a kitüntetés, a gazda vagy a háziasszony, vagy a gyerekek egykori dadáját, szóval aki egyszer valamely helyes oknál fogva került az asztalhoz, és azután a szokás erejével (amit a magyarok minden időben tiszteltek) örökké ott ragadt, s azonfelül, hogy szimbolizálta a jó viszonyt az uraság és a cselédek közt, egyszersmind hasznos volt a háznál, mint olyan perszóna, aki egyaránt forogván az urak és a cselédek közt, itt is, itt is ösmeri a dörgést, s jó ésszel, ügyes kézzel oszlatja a felhőket, enyhíti az elszigeteltség ridegségét.
Röpült a négy ló, bár csak úgy csicsorgott, frecsegett a sár a sok eső után. Az útcsinálást nem jól értették, »sarat rakának a sár fölé a régi magyarok«, száraz időben por volt, nedves időben hasig érő lucsok. De hát a legjobb út is hosszú lett volna most Fáynak, akinek színes fantáziája lázasan dolgozott az úton, s örök szorongásban tartotta szívét. Hiszen az is puha volt, mint a sár, de aranysár, minden érintés belenyomódott. Elgondolta, mi minden történhetett Jánossal, ez érhette, az érhette. Látta holttestét a Tisza fenekén feküdni. Harcsák, kecsegék, úszkáltak fölötte fürgén. Azok tudnák megmondani, hogy hol van, de nem Krok. Majd egy másik képet bontott ki izzó agya: látta, amint leteríti orgyilkosok golyója - amint összerogy, azok hozzáugranak, lehúzzák a ruháit, hogy még azokból is pénzelhessenek... Eh, a legrosszabb bizonyosság is jobb ennél!
- Hej Péter, Péter, messze-van e még az a Kapos?
- Éppen a szélső házaknál vagyunk már.
Sötét volt. Az égen felhő, a földön is felhő: köd, két lépésre nem lehetett látni. Pedig kár, érdemes volna máskülönben leírni a városkát. Mert akkor még nem voltak a városok uniformisban, sem klasszisokba osztva. Most már háromszáz egyforma Kapos van, vagy száz Losonc, vagy húsz Kassa, és van a végén a városok anyja: Budapest. Csakhogy ez nem olyan anya, aki szoptatja a gyerekeit, ellenkezőleg őt szoptatják a gyerekek, s maradnak mellette örökké satnyák, kicsinyek, vérszegények.
Azelőtt nem voltak ezek a sablonok. Minden város különbözött a másiktól. Csupa gyönyörűség volt ide-oda utazni. Aki sok várost ismert, ugyanaz az érzése volt, mintha sok atyafia volna szétszórva a világban, s az mind igen kellemes lenne valamely oldaláról. Újhelyen jó bort kap az ember, Tiszaújlakon fölséges bajuszpedrőt, Körmöcön olyan csipkét, mint a hab, Miskolcon foszlós cipót, Rimaszombaton csutorát vehet, Gácson olyan posztót, mint a bőr, Léván olyan bőrt, mint a posztó, Esztergomban nyerget, Szabadkán katrincát, Selmecen pipát, Győrben bicskát, Libetbányán borovicskát.
Most ezeket minden városban megkapja az ember a sarki boltosnál, nem kell értük eljárni messze, de az is igaz, hogy nem olyan jók, és nincs meg az az öröme bennük, mint mikor sok úti kaland közt ő maga gyűjtötte.
Ami Kapost illeti, ő a sziták és rosták városa volt. A kaposi szitáért csókot adott a szép asszony, ha messziről hozták neki ajándékba - ma már csak 80 krajcárt adnak érte. Hát nem volt az egészen rossz világ!...
- Tudod-e a »Griff«-et, Péter?
- Tudom, tekintetes uram.
Kövezett utcákra fordult be a kocsi, a sárban még csak meg lehetett ereszteni a gyeplőt, de ezeken a kőberetvákon csak lassan döcöghettek. Egész örökkévalóságig tartott, míg végre leszállhattak a Griff boltozatos kapuja alatt, hol egy kölyökharang lógott a falon, melyet idegesen rázott meg Fáy úr. A kapu alját egy gyérfényű lámpa világította meg. A szegény »Griff« különben nem sokat mutatott. Hosszú, alacsony, keshedt épület volt, mely erőnek erejével a földbe kívánkozott. De csak a külseje látszott oly szomorúnak, belül pezsgett az élet: muzsikaszó, duhaj lárma, víg kurjongatások hallatszottak ki a nyitott ablakon.
A csengetésre megjelent egy nyalka vőfényalak, fekete posztó magyar nadrágban, mellényben, lobogós ingujjban, a bordazsinórzatú dolmány lazán, panyókán lógott a hátán, a pörge kalapján bolti rózsák, a nadrágellenzőn keresztül pedig egy mályvaszín falú, apró fehér virágos kendő volt húzva.
- Szoba? Mi? - kérdé, hetykén illegetve magát az urak előtt.
- Azt még nem tudjuk. A vendéglőssel akarunk előbb beszélni. Hol a vendéglős?
- Azzal nem lehet most beszélni.
- Hát maga kicsoda?
- Én csak a csapos vagyok.
- És miért nem lehet beszélni a vendéglőssel? - avatkozott közbe Krok apó. - Talán megnémult?
- Nagyon is haragos.
- Vagy talán megbolondult?
- Ohó! Éppen most kezd eszén lenni.
Krok apó szükségesnek ítélte az erélyesebb föllépést:
- Ne mókázz itt, hékás, nem látod, hogy nagy úrral van dolog. Veszed le mindjárt a kalapodat, ilyen-olyan teremtette?
A csapos engedelmesen kapta le a kalapját, jó fiú volt, megröstellte a pirongatást.
- Hiszen nem mókázom, csak ittam egy kicsit - védekezett ártatlan, édes mosolygással -, hiszen igazat beszélek, mert úgy áll a dolog, hogy őkelme éppen táncol most, mégpedig a Hadasiné asszonyommal, akiből olyan vendéglősné lehetne újborra, mint a pinty.
- Hát mi van most odabent?
- Lakzi van, kérem alássan. (Csodálkozott, hogy azt valaki nem tudja.) Az bizony, lakzi. A nemzetes úr férjhez adta a mostoha húgát, aki eddig a konyhát vitte, és most a Hadasiné asszonyom derekába van csimpeszkedve, minthogy az még jobban tud főzni, és amellett özvegyasszony, és amellett igen jó húsban van, és amellett maga se idegenkedik, megkövetem alássan, a férfiembertől, hát a dologból könnyen kerekedhetik egy másik lakzi, ámbátor a nemzetes úr túlságosan jó húsban van, ámbátor hirtelen kezű, ámbátor igen jószívű, ami azt jelenti, hogy igen préda, ami megint azt jelenti, hogy minden lefoszlik-oszlik, mint a Csáky szalmája, ami megint azt jelenti, hogy sok éhenkórász testvérei vannak, akik mindenét elharácsolják, mindazonáltal...
Amilyen nehéz volt szóra hozni, éppen olyan nehéz volt megállítani a vidám csapost.
- Ne locsogj már annyit, atyámfia, hanem eredj be, és mondd meg a gazdádnak, hogy csak egy percre jöjjön ki.
A csapos vállat volt.
- Nem jön ám az ki.
Krok apó a lábával toppantott. Szerencsére odajött most az udvarról a tarsolyos, kardos huszár is, aki eddig a kocsisnak a lovak körül segített, ezzel is lehet ijeszteni.
- Egy szót se többet. Ugyan vágassa le, kérem, tekintetes uram, a fejét ezzel a huszárral, ha még egyet nyikkan.
Erre aztán csakugyan ment a csapos, mint a nyíl, befelé, de nem maradt sokáig, visszajött diadalmas, ragyogó arccal.
- No, ugye tudtam, hogy nem jön ki? Azt mondta, ha maga a József palatinus hívatná se.
- Hát akkor mi megyünk be hozzá - jelenti ki Fáy határozottan.
- Ez már beszéd! - kiáltá a csapos örvendezve. - Ezen kellett volna kezdeni. Így már persze, hogy beszélni fognak a gazdával.
Ezzel maga vezette a jötteket az épület hátulsó részébe, ahol a vendéglős magánlakása volt.
A csacska Krok apó útközben is kérdezősködött:
- Kihez ment férjhez a vendéglős húga?
- Bizonyos Vidonka József nevű asztaloshoz, aki Lengyelországban nyit majd műhelyt, még ma éjfél után kocsira ül az új asszonnyal, és elköltöznek.
Fáy uram megtorpant, ez a név homlokba ütötte. Ez a Vidonka lesz az, aki az emelőgépet csinálta Dőrynek. Tehát kezdenek kibontakozni a szálak. Itt a bűnfészek. Jó helyen jár.
- Nem Újhelyen volt ez asztaloslegény? - kérdé tompán, alig hallhatóan.
- De igen - felelte a csapos -, régen ösmerem, szegény ördög volt idáig, de most egyszerre sok pénzre tett szert valahol, s elvette a Katuskáját, mivelhogy ez régen motoszkál már a fejében, mivelhogy ez az újhelyi gazdájának a lánya, mivelhogy az én gazdám anyja, özvegy Gribyné, egy újhelyi asztaloshoz, Odrejovicshoz, ment másodszor férjhez, és szülte ezt a Katuskát.
- Szépen vagyunk - dünnyögte Fáy egy keserű sóhajjal.
De már éppen be is értek a folyosón keresztül, a bútorok közt botorkálva (mert oda hordtak ki ágyat, asztalt, almáriomot, mindent a szobákból). Az ajtónál megállt az előkelő nemesúr, s úgy érezte, hogy a szoba forog vele a sok felhevült, kipirult asszonnyal, csizmaszárát veregető mesteremberrel együtt. A szoknyák ropogtak, suhogtak, szelet vertek, asszonyi testek illata belevegyült a kihűlt pipafüst nehéz, fojtó párájába, az izzadság szaga és a virágoké, melyekkel tele voltak tűzdelve a nők fejei és keblei, együtt gomolyogtak a faggyúgyertyák gőzével, s egész pokollá tették a helyet.
Akárcsak Belzebubnál volna lakzi. Egy-egy duhaj kiáltás hasítja meg élesen a rendes lármát. Ihajha, csuhajha! Valakinek a jókedve csordult ki. Majd vékony, szemérmes sikoltás vegyül közbe. Hm, valami kényes helyen csípte meg valaki a táncosnéját. No semmi az. A lábak tovább dübörögnek, dobognak a padozatlan földön, fölverve annak porát. Egyik-másik keszkenőjét lebegteti a füle mellett, és a port mások felé hajtja vele. Valaki krampampulit éget egy szögletasztalkán cseréptálon, egy kényes táncosnét, aki ott riszálódik, rezeg az asztalka mellett, meglök valaki, a pántlikája tüzet fog az égő szesztől, mire megint fölkap valaki egy kupa vizet, és végigönti vele, de úgy, hogy a tizedik asszony pillangós főkötője is csupa lucsok lesz. De hát ez semmi. Azért csak mégis jól mulatnak.
A vendégek közt őgyeleg a két házőrző kutya is, és nem lehet segíteni, mert az ajtót a nagy hőség miatt nyitva kell tartani. Kikergették őket, de visszajönnek. A kutya is szereti a lakzit. Annak dacára, hogy minduntalan vagy a lábukra vagy a farkukra hágnak. Az igaz, hogy ők se hagyják szó nélkül, vonítanak, a fogukat vicsorgatják, sőt az iménti a Bodri beleharapott a Lányiné asszonyom lábikrájába. (Hogy ki tudja válogatni az ilyen oktalan állat is, hogy mi a szép.)
A Lányiné lábát épp most borogatják a konyhában (a selyma Nagy Pista is nézi - hogy vakuljon meg). A szoba legközepén a vőlegény rakja, aprózza lélekszakadtig. A Katuska csinos, ejnye, de csinos. Hajlik a dereka, mint a kígyóé, még talán sziszeg is. A koszorú egyik vége leoldózott a fejéről, s messze eláll, mint egy szarv, de így is illik neki. Elszabadul a vőlegénytől, illegeti-billegeti magát előtte, majd nekiszilajodik, úgy megforog, mint egy karika, s ilyenkor a koszorú is forog a fején, s az elálló vége megkarmolja, megcsiklandozza a közellevőket. Forog, forog, majd megint tovasiklik, elfonódik a párok közé, bolyong, előbukkan, megint eltűnik, a vőlegénye pedig topogva kergeti, üldözi, hol eléri, már elfogja, hopp, megint elvesztette. No semmi, majd elfogja, ugrik előbb egyet, mint a kecske, megütögeti a combját, s ölelésre tárva a két karját, kergeti, kergeti, kurjantván:
Jaszom pan, velki pan,
Tojo je moj tulipan.
(Úr vagyok, nagy úr vagyok,
Ez pedig az én tulipánom.)
Megcsörgeti pénzét a zsebében, s aztán kihúz belőle egy-két tallért, megcsórikálja kezében, fölveti a levegőbe, meg elkapja, aztán odahagyítja a cigánynak:
- Ez se még nem az utolsó. Értsél, more!
A pénz átröpül a fejek fölött, némelyik alantabb a fejek között. Jó szerencse, hogy ki nem üti valakinek a szemét. Ámbár annyi szép szem van itt most egy rakáson, hogy szólni sem volna érdemes egy szemért.
Fáy István szédült e rossz levegőben, a zsivajban, ez emberforgatagban. A csapos már eltűnt mellőle, hát egy tisztes kékbeli urat szólított meg, aki éppen mellette állt, és csattogtatta pipáján az ezüst kupakot, melyre úgy látszik, sokat tartott.
- Melyik, kérem, a házigazda?
A kérdezett tisztes egyéniség a túlsó agyarára tolta át a pipaszárt, aztán a bal kezével átmutatott a táncosok hóna alatt:
- Amott ni, az a kövér sertés.
Csakugyan kövér volt a házigazda, lehetett testvérek között vagy kétmázsás. Hanem valami olyan jóságos, kedves, buta pofája volt, hogy Fáy föllélegzett:
- No, ez nem lehet egy gyilkos arca.
Gondtalan vidámság ömlött el lényén, s apró, szürke szemei az ártatlanság boldog fényében csillogtak, amint alánézett, kinek a derekát két kezével fogja, a pajkos szemű, habvállú Hadasiné asszonyomra. De iszen legény még a talpán Griby uram. Bírja még őkelme. Ha nem is táncol lippenősen, mint a városi írnok amott jobbról, azért megadja ő is a módját, még ugrik is egyet-egyet a rettentő testével, hipp-hopp, hipp-hopp, táncosnőjét megforgatja, általfogja, magához szorítja, emelgeti, mártogatja...
De most egyszerre int egy kéz, a cigányok vonója megcsuklik, mindenki elereszti a párját.
Griby uram haragosan fordul meg, hogy ki tette azt. Egy ismeretlen úr áll előtte. Tartása előkelő, hangja parancsoló. A kocsmárosnak jó szeme van. Az megösmeri a nagy urat, ki tudja miről, de megösmeri.
- Beszélnem kell magával, Griby uram, rögtön, most.
- Tessék! - felelte a vendéglős elfogulatlanul.
- Ez a hely nem alkalmas. Talán, ha egy külön szobát nyitna.
- Ahogy tetszik. Nekem, magamnak, nincsen ugyan semmit titkom, az utasoknak sem állok ma glédába, ma a magam ura vagyok, de minthogy a nagyságos úr...
- Tekintetes vagyok.
- Minthogy a tekintetes úr szegény lakásomra fáradt, ahol mindenki kedves vendégem, bizony azt cselekszem, amit parancsol. Tessék utánam jönni!
Levett egy kulcsot a falról, egy gyertyát gyújtott, s elöl menvén, Fáyt a folyosó túlsó végére vezette, ahol a vendégszobák közül nyitott ki egyet. Krok apó, mint valami kis mókus, utánuk sompolygott a selyem talpával, mert úgy tudott lépkedni, ha akart, hogy a csizmái semmi hangot nem adtak lépés közben. Griby uram tehát nagyon meg volt lepetve, mikor a gyertyát letéve az asztalra, megfordult és két idegent látott maga előtt.
- Az én emberem - magyarázta Fáy.
- Kihez legyen egyébiránt szerencsém? - kérdé Griby uram.
- Fáy István, Patakról.
- Ah, hallottam. A párdányi gróf tútora. Mivel szolgálhatok, kérem alásan?
Fáy és Krok feszülten figyelték minden arcizmát, minden mozdulatát, szemeinek kifejezését, de várakozásaik vagy aggodalmaik egyre jobban fogytak. Hanem iszen a nagy bunkó majd csak most következik.
- Mondja meg nekem - kezdte Fáy úr ünnepélyes, emelt hangon, nem tudván menekülni a vádlók szokásos pátoszától -, hogyan jutott ahhoz a ruhához, melyet testvéröccsének, az ungvári doktor Gribynek adott?
Krok a pápaszemét is megtörülgette előre, hogy jobban lássa, mi történik a beszélő lelkében.
Griby uram ásított.
- Ej no, hányszor kell elmondanom ezt a kis históriát. De persze, minálunk, Kaposon, nem történnek nagy dolgok. Kis bögrékben főzünk. Azaz, hogy semmilyenekben sem. Nem történik itt semmi. Még haláleset sincs hetekig. Most ment el innen a Griffből egy tudós német úr, aki azt mondja, rutén temetést szeretne látni. Mondom neki, most nem szolgálhatok, de várjon, amíg meghal valaki. Hát várt is a szegény pára vagy két hétig, mondhatom bőven költekezett. Megfoghatatlan, hogy hol veszik ezek a németek a pénzt. Aközben azonban mindennap szemrehányást tett nekem, hogy hát mi az, még mindig nincsen halott? A jámbor németnek olyan sora jött ki, hogy azalatt csupa kálomisták haltak és római katolikusok. Utoljára már goromba lett, hogy bolonddá teszem, üres ígéretekkel hitegetem, hát tegnapelőtt aztán méregbe jöttem, kidobtam a Griffből, elküldtem a doktor öcsémhez, hogy az tud élőből halottat csinálni, de én nem.
Jóízűen nevetett ehhez az ötletéhez, rengett a nagy tokája, mint a kocsonya.
»Egy gyilkos nem tud így nevetni« - gondolta Fáy és elmosolyodott ő is. Eszébe jutott a Kaporné esete Bozoson.
- Jó, jó kedves uram - állítá meg vidám kacajában a Krok úr szúró szeme és fagyos hangja -, de a ruha, a ruha?
- Persze. Igaz a. Pedig meglehetősen különös eset. Beszállt hozzám vagy tíz napja egy igen előkelően öltözött fiatalúr. No, ebben még nem volna semmi különös, mert a Griffben már herceg is hált, a Breczenheim herceg, mégpedig személyesen.
Krok úr ideges lett.
- A kakas csípje meg a dolgát, ne szaporítsa ilyenekkel a szót. Hiszen annyit már mi is tudunk, hogy alvásban a hercegek se szokták magukat helyettesíttetni mások által. Beszéljen már egyszer a ruháról. Nem látja, hogy égünk a türelmetlenségtől?
- Pedig annyira már nem érdekes az eset. Mondom, az az egy különös van benne, hogy a fiatalember megvacsorált, lefeküdt, reggel pedig kijött a szobájából mesterlegénynek öltözve, holott megfordítva szokott történni, a mesterlegény öltözik át egy reggel előkelő úrnak. Hallani ilyeneket Pestről, ahol azok a nagy traktérok vannak.
Fáy a fejét csóválta.
- Megfoghatatlan! Hát azután?
A csöndben, mely beállott, hallani lehetett az öregúr szívének dobogását.
- Hozzám jött, éppen a söntésben voltam. Katuska is bent volt, kérdezte, hogy mivel tartoznak a Szabó Mihályék, adhat-e még nekik, hát a rovások közt keresgéltem (azóta se akadtam rá, az Isten verje meg), ad egy húszast, hogy azt mondja, elmegy. Gondoltam, rápirítok egy kicsit, hogy ne tartson ostobának. »Ehe - mondom -, az úr más ruhát szerzett tegnap óta.« Rám nézett haragosan, hogy ő azt teszi, ami neki tetszik. »Ez tökéletesen igaz - veszem fel megint a szót -, nem is azért kérdeztem, de látom, hogy az úr a levetett ruháit nem viszi magával, hát hogy mi történjék velök?« »Bánom is én - felelte -, csapja el, vagy csináljon velök, amit akar.« Ezzel több szó nem is volt. Ő elment, én pedig a ruhát, minthogy igen takaros, de az én testemre nem való, odaajándékoztam az öcsémnek.
- Jól tette! - helyeselte Fáy úr a Griby eljárását. (Szinte látszott rajta, hogy szívesen levetné a saját kabátját is, hadd küldje el Griby uram azt is az öccsének.)
- Hát ez az egész - végezte be Griby uram a különös esetet.
Fáy önkéntelenül megkapta a nagy vörös kezét, megrázta magyarosan, olyan jó kedve lett, mintha új vért eresztettek volna ereibe valami láthatatlan csapon.
- Nem is tudja, Griby uram, mennyire megvigasztalt. Már valami nagyobbtól féltem. No, ez legfeljebb egy kis ostobaság. Ördögadta fattya, csak legalább tudnám, miben töri a fejét? Az isten áldja meg a történetéért, Griby uram.
- Szívesen elmondtam, amit tudtam - felelte az egyszerűen.
- De hol vehette a mesteremberes habitust?
- A biz a Bodolyi szabó komámtól vette. A koma eldicsekedett vele másnap.
Fáy a mély gondolatokba merült Krok felé fordult:
- Hallotta, Krok? Ezt a szabót föl kellene keresni. Hátha előtte elárult valamit a terveiből?
Krok apó összerezzent, mint akit hirtelen felköltenek.
- Dereng már a fejemben, dereng már - motyogta és a tubákos szelencéjéhez nyúlt, hogy megsarkantyúzza az agyvelejét.
- A szabó itt van a lakodalomban - jelenté ki Griby -, akár ideküldhetem mindjárt.
- Ez már szerencse - szólt Fáy, megelégedetten petyegtetve az ujjait. - De most jut eszembe, hogy egy kis vacsorát is bevennénk, azért hát küldjön be, kedves gazdám, valami enni és inni valót, a legjobbat, ami van. Azonfelül Vidonkával is lesz egy-két barátságos szavam, de majd csak később. Egyelőre csak a szabót kérném, meg a vacsorát.
Griby uram sértődve rázta a fejét e beszéd alatt: hogy nem lehet az. No, még mit nem kívánnak tőle? hogy ide küldje a vacsorát? Nem biz ő! Az urak ott voltak a násznép közt, következésképp ott isznak és esznek a násznép közt. Úgyis mindjárt kezdődik a tálalás és legalább pénzbe se kerül, holott itt a külön szobában meg kellene méregdrágán fizetni, és amellett mégse volna olyan jó se a bor, se az étel.
- Köszönöm a hozzánk való szívességét, gazduram, de ha jót küld, akkor itt is jó lesz.
- Ami jó van, odaát elfogy - felelte Griby uram mogorván -, mert tudom én, mi a becsület, hogy más az olyan vendég, aki híva, vagy nem híva az emberhez jön, meg más az olyan vendég, aki csak úgy bevetődik a Griffbe. Különbséget tesz ám az ember.
Valósággal össze kellett szednie Fáynak minden elokvenciáját, hogy megengesztelje a jóízű vendéglőst, (mennyire más ember ez, mint a doktor-öccse, mivelhogy a tudományok nem rontottak rajta). Hogy így, hogy úgy, nekik még itt tanácskozni kell, nekik még nagy soruk van. Aztán, hogy törődött, öreg emberek, stb. Végre nagynehezen megígérte, küld nekik valami harapni valót és komáját is földirigálja, »ámbár - mondá -, ki tudja, át akar-e jönni, mert tetszik tudni a közmondást: "mihelyt szabó, mindjárt báró".
De ezt a közmondást éppen nem osztották a kaposi nemesek, sőt apprehendáltak Bodolyira, hogy a Griffel átellenben levő házára a következő hivalkodó címtáblát tétette: »Nemes Bodolyi Máthé de Bodoló et Réna szabómester.« Szerintük a szabóság derogál egy nemesembernek. Ők is csak szitások, rostások, de az nem lealacsonyító. A szita végre is asszonyszemélyek játékszere, egy királyné is a kezébe veheti, de nadrágot varrni... meg befoltozni. No már ez az utolsó mesterség. És még kiíratja a predikátumot is! Bizony isten szégyen! Merő csúfságból toldtak hát a két predikátumhoz még kettőt, és hítták egymás közt »de Bodoló et Réna, de vasaló et cérna«.
Kisvártatva kopogás hallatszott az ajtón. No lám, mégis átjött Bodolyi uram. Mikor belépett, éppen annak a tisztes tekintélyes személynek bizonyult, akitől Fáy a gazdát kérdezte odaát. Nem tudott egyébiránt semmi főbenjárót. De azt a semmit, amit tudott, nagy prozopopeával adta elő. A fiatalúr eljött hozzá úgy estefelé, éppen mikor a tehenek jöttek (egy kis dolgom volt, mert hat darab van, hála istennek), kiválasztott egy fekete mándlit, finom gombkötő munkával, apró dinnyegombokkal, aminőt a fiatal mesteremberek viselnek, ugyancsak egy fekete nadrágot és mellényt. Csak annyit mondhat (mivelhogy az urak a teljes világosságot akarják), hogy úgy állt a ruha, mintha ráöntötték volna, és hogy tisztességesen kifizette.
- No, ezzel nem sokat okosodtunk - jegyzé meg Fáy, midőn eltávozott -, hanem hallja, Krok apó, maga okos, tapasztalt rendőr, mit gondol most már ezek után?
- Azt, hogy a grófot nem ölték meg, és nem lett öngyilkos. Mert az öngyilkossághoz nem kell ruhacsere.
- Én is azt hiszem. Hála istennek, hogy már ennyire is vagyunk.
- Ami engem illet, én már tovább vagyok, én már azt is tudom, hol van és mit csinál most.
- Ne mondja! - kiáltott föl Fáy egy kétkedő oldalpillantással.
- De bizony mondom, csak még előbb egy kérdést teszek a tekintetes úrhoz. Van-e Bozoson a kertésznek segédje?
- Nincs.
- Bizonyosan tudja?
- Bizonyosan.
- Egy Veres Mihály nevezetű?
- Nincs, ha mondom.
- No, hát akkor a macska egyen meg engem, ha a párdányi gróf ebben a szempillanatban nem kertészlegény, Veres Miska név alatt.
- Ugyan, ugyan, Krok apó! Mi bújt volna a kölyökbe? És honnan tudhatná ön azt?
Valóságos bámulattal nézte a kis embert, amint ugrál, hadonászik, körbe kering a szobában, fontoskodásában fölhúzva szemöldjeit a homloka tetejére.
- Azért tudom, mert a szemetes papírok közt találtam egy Veres Mihály kertészlegénynek kiállított bizonyítványt a gróf írásával és az uradalom pecsétjével, de mert a pecsét rosszul nyomódott ki, a gróf nyilván eltépte, másikat írt magának. Én azonban akkor még semmi súlyt se fektettem erre a firkára, tehát össze se ragasztottam.
- Ez bizony igaz lehet, de hol van hát és hogy tudja, hol van?
- Mert csak két helyen lehet. Vagy, hogy a pörét előmozdítsa, Röszkén állott be kertészlegénynek Dőrynél és álruhában titkokat fürkész a »feleségéről«, vagy hogy csak figyeli álruhában az ellenfél mozdulatait.
- Hm. Ez nem is volna rossz. De juventus ventus, annyi furfangot, ilyen okosságot, nem tennék fel róla.
Krok apó fölényesen vigyorgott, orrára téve a hüvelykujját.
- Vagy pedig elolvasván a Bernáthné levelét, arra a hírre, hogy Piroska kisasszony beteg s az öreg Horváth Miklós úr nincsen otthon, elhatározta, hogy mint a mesebeli királyfiak, szolgálatot keres imádottja udvarában, s haját, szakállát lenyiratván, nehogy fölismerjék, ott epekedik éjjelente az elérhetetlen bálvány ablaka alatt, kovácsolva a terveket, lesve az alkalmas percet, hogy legalább távolról láthatná.
Fáy élénken ugrott föl, az asztalra csapván nagy tenyerével.
- Elég, elég, Krok apó! - kiáltá elragadtatással. - Maga mégis roppant okos ember! János gróf olyan bizonyosan Bornócon van most, mint amilyen bizonyos az, hogy én most mindjárt táncolni fogok örömömben. Mégpedig azzal a Hadasinéval. Eb, aki meg nem teszi.
Ezzel fogta kalapját, ment, de még az ajtóból beszólt:
- Vacsoráljon hirtelen valamit, Krok, aztán upre púpos, vágtasson ki a kocsimon Bornócra és hozza ide János urat, parancsolom neki, hogy azonnal jöjjön. Én pedig átmegyek a lakziba, nekem ott még fontos dolgom van.
Odamenet a sötét folyosón föltekintett hálásan az égre, melynek miriád csillagja biztatóan ragyogott a fönséges boltozaton.
- Szamár fiú - sóhajtá -, olyan, mint a darázs, ostromolja, veri a csukott ablakot, mely mögött a mézes virág van. Hej, pedig nem onnan kell azt kinyitni.
Fáy ravasz dolgot forgatott elméjében. Biztos volt, hogy Vidonka Józsinak Dőry adott pénzt, s ő meneszti külföldre, hogy Buttlert elüsse a legjobb tanújától. Szóval, Vidonkában nem bízik Dőry. Ebből aztán az is kitetszik, hogy Dőry se vesztegeti az időt hiába, és ami tanú majd megjelenik a szentszék előtt, az mind zsinórra fog vallani amellett, hogy a szent esküvő rendben folyt le.
Nagy gyámoltalanság volna ily viszonyok közt ezt az egy jó tanút elbocsátani Lengyelországba vagy esetleg Amerikába. Sőt ellenkezőleg, mindenáron meg kell Vidonkát szerezni úgy, hogy körmeik közt tartsák. Isten különös rendelése - gondolta Fáy -, hogy éppen útjába vetette ezt a Vidonkát.
Azért sietett oly mohón a lakodalmasokhoz, s ereszté egyedül az öreg Krokot. Griby uram megörült, amint meglátta (tudtam én azt, hogy a tekintetes úrnak derék embernek kell lenni), mikor később belevegyülvén a mulatók közé, egy csárdást is elaprózott Hadasiné asszonyommal, akkor meg már éppen a vérét is ontotta volna érte.
Alig várta, hogy alkalmat kerítsen egy szögletbe vonni a vőlegényt, és egy kicsit szondírozni a talajt.
- Azt hallom, fiatalember, hogy maga elhagyja az országot.
- Van ez nem különben; mit tudja csinálni szegény ember?
- Mégis nagy kár, hogy ilyen derék ember, ilyen nagy tehetségű mester idegenbe megy.
- Bizony nagy kár - hagyta rá Vidonka elérzékenyülve.
- Én igen sok szépet hallottam magáról.
- Igazat mondták. De mit érti? Muszaj elmenni. Ha muszaj, muszaj.
- De lássa, én olyan bolond ember vagyok, aki szeretek arra áldozni, hogy a hazai erőket támogassam. Mit szólna ahhoz, ha én azt mondanám, hogy én magát uradalmi asztalosnak alkalmazom, tisztességes fizetés mellett, ahol kedvére kifejthetné tudását, tehetségét.
- Sírnám, de mégis azt mondanék, muszaj menni... Daj te mi pokoj! (Hagyjatok békét.)
Fáynak szárnyakat adott a küzdelem hevülete. Tudta, hogy most Dőryvel áll szemben, hogy ez csata. És a csatában minden eszköz jó.
- Lássa, pedig milyen jó dolga lenne, kastélyban laknék a kis feleségével, olyan úr volna, mint a tiszttartó, nemzetes uramnak szólítanák az uradalmi huszárok is.
Vidonka sóhajtott.
- Az uradalomnak erdeje van százados diófákból, olyan diófákban turkálhatna, hogy három férfi karja összevéve nem éri be.
Vidonka hörgött. Minden arcizma vonaglott a keserűségtől.
- Aztán más az, polyák parasztoknak ládákat csinálni, meg szuszékokat és más, aranyozott szekrényeket alkotni, amikben hercegnők, grófnék tartogatják a selyemszoknyáikat.
Vidonka reszketett. A fölkorbácsolt dicsvágy a hátgerincét hasogatta.
- Nagy fizetést kapna készpénzben, zsírt, gabonát, tüzelőfát, kiköthetnénk minden elkészült remekért még külön néhány aranyat, azonfelül tehéntartása lenne a felesége számára.
Micsoda? Egy tehén a Katuskának? Egy igazi, valóságos tehén. Amelyik nem az ő szénájukat enné, de nekik tejelne az istállóban. Még talán tarka is volna. Persze, nagy tőgye lenne neki és gombok a szarvain, hogy a Katuskát meg ne döfje...
De már ez sok volt Vidonkának. Elkezdett előbb könnyezni, mindig jobban-jobban, míg végre nagyon ellágyítván őt a sok bor is, valóságosan bőgött, mintha ő lenne az a bizonyos tehén.
- Nem lehet, semmit se nem lehet - kunkogta fuldokló hangon. - Én már vagyok eladva.
Fáy uram erre se mutatott meglepetést.
- Nem baj az, visszafizetnénk a pénzét az illetőnek.
Vidonka elgondolkozott egy kicsit. Látszott a rettenetes habozás az arcán. Aztán csak a kezével intett szomorúan:
- Az se nem érne semmit, vége van. Aki engem megvette, az nagyon hatalmas ember, és amit mondta, mondta, az jönne flintával és bum, lőne rám és fuk, kiröpülne belőlem lélek és mégsem volnék nemzetes asztalos uradalomban és Katuska se lenne enyim felesig.
- No hát, az nem úgy van. Mert az az illető hatalmas úr hatalmas lehet otthon a maga szemetjén, vagy még a környékén is, de ahová magát tenném, ott már megint más hatalmas ember van éspedig százszor hatalmasabb ennél, aki ott már annyira semmi, hogy a kutya se ugatja meg.
De iszen, mester Fáy uram a persvadeálásban (nem hiába volt olyan híres viceispán), teljesen megrendítette a szegény Vidonkát, úgyhogy az ettől fogva úgy járt-kelt, ődöngött a társaságban, mint a szédült légy. De mindez még nem látszott elégnek. A mérték még nem billent Fáy felé, csak imbolygott ide-oda. Fáy érezte, hogy még egy verdungot be kell tenni a serpenyőbe. Elővette Katuskát is meg Griby uramat is az ajánlataival, ugyancsak nagy bolhát eresztett a füleikbe, mire súgás-búgás támadt hármajok közt, hol az egyik puhította Vidonkát, hol a másik, valóságos fölfordulást okozván a násznép közt is. Nyomasztó a kedélyekre, ha látják, hogy a családban valami zűrzavar uralkodik. Egymástól kérdezik a vendégek: »Mi az ördög van ezek közt? Nem hallott valamit, komámuram vagy sógorasszony?« Maga a Vidonka vőfélye a Dőry báró Gergely nevű kancsal hajdúja is (de itt úrias öltözetet viselt, és megyei esküdtnek adta ki magát), neszelni kezdett, mint a vizsla, teringette, itt foly valami, de ha odalépett, ahol együtt beszélgettek, tárgyaltak, egyszerre közömbös dolgokra fordították a szót. Szóval ingadozott a serpenyő, míg végre ráesett a Katuska szép szemeiből egy könnycsepp, az első könny az új asszony szemeiből; micsoda rettenetes sziklamozdító ereje van annak. Nem egy verdung az, de sok mázsa. A könnycsepp kibuggyant a lecsukott fekete pillák alól, és a mérleg fölbillent Fáy uram javára.
Éjféltájban visszavonult Fáy a szobájába, de nem vetkőzött le, várt, tudta, hogy meg fog érni az ő gyümölcse. Egy csöppet se volt meglepődve, midőn nagy óvatosan megnyílt az ajtó, és Vidonka besurrant, aztán térdre vetette magát előtte:
- Eljöttem, kedves patronuska, és vállalok mindent, tetszett amit mondani. Isten nem adta nekem bátorságot, de felesigem adta ide az övé bátorságot, és most van bátorság, vállalok uradalmi nemzetes asztalosság és tehínkét. De aztat még nem elég. Mert még van itt a lidérc nyakamon. Az a fenesig. Eztet nem bírja a Vidonka lerázni. Van eskü is. De aztat vagy hallotta vagy nem hallotta istenke, ha nem hallgatta oda. Isten meg is bocsátja. De a lidérc, az nem ereszt.
Vidonka aztán bevallotta, hogy Dőry ezer forintot adott neki és még kétezret ígért, amin majd Lengyelországban házat, műhelyt vesz neki a Gergely hajdú, ki ma éjjel kíséri el egy fölfogadott tót szekéren, mely már ott áll az állás alatt. A kétezer forint is még a Gergelynél van a mellényzsebébe bevarrva. Vidonka azt se hallgatta el, hogy a feszületre tette le Dőry előtt az esküt: isten megbüntesse, föld be ne vegye a csontját, ha húsz esztendeig visszatér Lengyelországból, ahol idegen név alatt fog élni. (De ha eszerint nem menne el Lengyelországba, hát akkor vissza se térhetne onnan, és nem szegné meg az esküjét.) Csakhogy ha az ő esküje nem baj, nagy baj ám a Dőry esküje, mert ő meg arra esküdött meg, hogy ahol meglátja, ott lövi le (ti. Vidonkát). Persze, ha sehol se látja, hát sehol sem lövi le. Ezt is még ki lehet kerülni. De a lidérc, a lidérc, akit melléje adott, az a nagy veszedelem. A gonosz hajdú mindenütt vele megy, minden mozdulatát lesi, hát a lidérc ellen kellene még valamit kigondolni a tekintetes patrónusának, és akkor mindjárt nyele volna a fejszének.
Fáy gondolkozott egy darabig. Bosszantotta, hogy elküldte a fogatát.
- Van-e a vendéglősnek kocsija? - kérdé.
- Van.
- No hát, az egész dolog egyszerű. Le kell egy kicsit itatni a gonosz Gergelyt, azalatt a vendéglős befogat, és a kocsija megáll valami kitűzött helyen a városban. De előbb már itthon ráteszik a menyasszony ládáját, dunyháit. Akkor aztán egyszer csak, senkitől se búcsúzva, kimegy a menyasszony, mintha le akarna nagy álmosan dőlni valahol, de voltaképpen a kocsihoz megy, az én huszárom künn fogja várni a Griff előtt és elkíséri.
Vidonkának megvacogott a foga.
- Jajajaj! Éjjel? Huszár? Fiatal asszony? Ebben nem beleegyezem. Ami nem lehet, nem lehet.
- Ej, micsoda bolond féltékenység, ne legyen képzelődő. Hiszen a huszár öreg fickó!
- Hol őtet lehetne előbb megnézni?
- Hát akkor csináljunk más tervet. Tűnjenek el mind a ketten, mintha csak csókolózni mennének a pitarba, vagy a konyhába, ahogy ez már szokás ilyenkor.
- Szokázs, szokázs - hagyta rá Vidonka csillogó szemekkel -, izs már voltunk máma vagy kétszer.
- Nos, most harmadszor nem oda mennek, hanem elvezeti a huszár a kocsihoz, felülnek, aztán köd előttük, köd utánuk, meg se állnak a bozosi kastélyig, ahova a tiszttartónak levelet visz a hajdú, hogy mindenekkel ellássa, szállásukat rögtön berendezze és mindenki ellen megvédelmezze.
- És Gergely? - kérdé Vidonka aggodalmasan.
- Gergely pedig egyszer csak keresni kezdi, de már akkor hűlt helyük lesz. Üresre koppan a foga.
- De hátha utánunk jön?
- No, csak azt próbálja meg, tudom lepedőben viszik onnan haza, mert olyan huszonnégy botot rendelek számára a tiszttartónál, hogy holta napjáig el nem felejti. A tiszttartó pedig annyira pontos ember, hogy a kamatokat se tartja vissza.
Erre aztán röhögött a Vidonka, tetszett neki ez a vidám bepillantás a jövendőkbe. Mire elszántan nyújtá a kezét:
- Így már jó. Itt az enyim becsületes marka.
Parolát fogtak, s Fáy arcáról a diadalmas megelégedés sugárzott. Nagyot fújt, mint aki valami nagy munkát végez. Édesdeden fűzögette gondolatait. »Most már megnyertük a pört. Szeretném, ha Pereviczky látná, mire képes egy volt vicispán.« No, de most már szó sincs a lefekvésről. Még sok eligazítani való dolga volt, megállapodni a kocsira nézve Gribyvel, aztán a huszárjával kellett beszélni, meg a levelet megírni Buday uramnak:
»Domine dilectissime!
Bizodalmas barátom uram!
Vidonka nevű asztalost fogadtam uradalmi asztalosnak, ki is a pörben tanúnk lészen, s őt Dőry uram gonosz praktikával elsikkasztani akará szemeink elől.
Legyen rá gondja, dilectissime, hogy asszonyostul együtt elláttassék, tejbe-vajba fürösztessék, nemzetes uramnak szólíttassék. Kit is fölvenni immár de jure nekem nem lehetett, de mégis fölvettem őt, mert úgy kívánja a prudentia.
Vigyázzon is rá, mint a két szeme világára, mert meglehet, hogy üldözni fogják, az is meglehet, elcsalogatni próbálják.
Obligatus servus
Stefanus Fáy de Fáj.P. S. Comes Joannes in amore proficiscens offensus est, ebadta. (János gróf szerelemben utazva megtaláltatott, ebadta.)«
És még azután se tudott lefeküdni, míg csak minden úgy nem történt (vagy két óra tájban éjfél után), ahogy azt provideálta és eligazítá.
Akkor aztán magára zárta az ajtót, bedugta egy vánkossal az ablakot, hogy a zene ne hallassék át, levetkőzött, és csakhamar csöndesen elaludt, azt álmodván, hogy fiatal gyerek volt, és egy vadgalambtojást szedett ki, vitte, vitte haza nagy örömmel, nagy lihegve és hogy volt, hogy nem volt, ott találta Pereviczky uramat, csakhogy mintha nem Pereviczky lett volna, hanem egy kotlóstyúk; a tojásba belezsibbenti a csőrét, kettérepeszti a héját, hát csak kiugrik a tojásból egy kis csúf fekete macska, Fáy felé futott nagy miákolással, a lábai pedig úgy kopogtak, mintha négy kis kőbuzogány lenne, nem macskaláb. Ettől aztán úgy megijedt Fáy uram, hogy felébredt.
A nap már magasan fönn járt az égen, és besütött a vánkos végeinél az ablakon.
Odakünn az ajtót kopogtatta valaki. Ah, milyen jó! Hát mégsem a kísérteties macska kopogott.
- Szabad!
- Én vagyok, kedves gyámatyám!
- No csakhogy itt vagy, fintyi-fantyi! Hadd diskuráljak a fejeddel. Megyek már, nyitom már, szép mákvirág!
Kinyitotta az ajtót, s előtte állt egy olyan mesterlegény, mint a patyolat, aminőt csak a mézeskalács szívekre festenek, de a valóságban igen ritka, mert a mesterség valahogy megváltoztatja az arcokat. A mészároslegény kövér lesz, tokát ereszt, fénylik az arcbőre, azt mondják, a meleg állati testek gőzölgésétől, nyúzás közben veszi föl magát ennyire. A szabólegény vézna lesz, szeme beesik, háta kidudorodik, a kovácslegénynek a homloka ráncosodik meg, és az arccsontja széjjelnő a hatalmas pörölyütésektől. Szóval, minden mesterség rányomja a maga bélyegét az illetőre. Éppen tegnap este beszélte valaki a lakodalomban, hogy Debrecenben abban való töprengésében bolondult meg a múlt hetekben egy tudós professzor, hogy miért víg minden csizmadiainas, és miért szomorú minden csizmadiamester?
Buttler csinos volt az abaposztós ruhában, a kordován csizmákban, napbarnított arccal. Fáy valóságosan megijedt. Az jutott eszébe, hogy ha ez most így meg Bozosra, Vidonka »nemzetes urat« mindjárt kileli a hideg féltékenységében, és még talán meg is szökik Katuskájával.
- No, hát gyere be és ülj le!
Se meg nem ölelte, se kezet nem adott neki, mint egyébkor.
Hozzáfogott a mosakodáshoz, az öltözködéshez, miközben egyre pörölt, egyre korholta:
- Már megint micsoda ostobaságot cselekedtél? Ha az öreg Horváth megtudja, még megharagszik és cserbenhagy. Tudod, milyen különös ember. Általában mindenki előtt gyengeségszámba megy az ilyen. Az a vélemény lesz rólad, hogy puha karakter vagy, hogy nincs benned férfiasság. És mennyit mulasztottál azóta? Mit mondtam én neked? Azóta már ott kellett volna lenned Pozsonyban, fűt-fát megmozgatni az összegyűlt főpapok és dignitáriusok közt. Te ahelyett elmégysz sóhajtozni, gitárt pengetni, s míg őrzöd a lányt ott, azalatt itt elveszted a pörödet, meg a leányt. Hja, pajtás, így nem lehet ezen a világon boldogulni.
Buttler lehajtotta a fejét, mint egy bűnös, és nem felelt semmit.
- Most már üthetjük bottal a követek nyomát. Azaz, hogy nyomuk sincs, ha csak az nem, amit a bütykös ujjaik hagytak a pozsonyi kártyaasztalokon. Most már a mezei munka szétugrasztotta őket. De ettől eltekintve is, hogy lehet ilyet csinálni? Hát illik ez magyar mágnáshoz? Hát komédiás vagy te vagy hegyi rabló, vagy az Aesopus farkasa, aki annyiszor cserél alakot és bőrt, ahányszor kívánatos? És ami a legcsúnyább, nem gavallér dolog egy ártatlan szűzet infesztálni, gyanúba keverni! Ej, ej, János fiam, hogy ezt egy nemesembernek a lelke meg nem súgja!
- Nem bírtam a szívemmel - hörögte Buttler. - Megírták, hogy beteg, éreztem, meghalok, ha nem lehetek közelében.
- Ej, ostobaság. Mitől halnál meg? Láttál már te valaha bögrét azért eltörni, mert nem lehetett a rezedás virágcseréphez közel?
- Esküszöm, gyámatyám, hogy nem volt szándékom vele találkozni, csak tudni akartam percről percre, hogy van. Hisz olyan boldogtalan vagyok!
Szép szemeit fölemelte Fáyra, s azokban annyi bánat, annyi fájdalom volt, hogy az öreg megsajnálta - és kezdett csöndesen megretirálni.
- Csak képzeled azt a nagy boldogtalanságot! Vele jár az a szerelemmel. Hiszen a szerelem nagy gazdagság, te csacsi. Csak nem elégít ki alaposan. A szerelmes sohase boldog annyira, hogy he hiányoznék valamije, és soha nem lehet annyira boldogtalan, hogy ne maradjon olyan valamije, amit a világ minden aranyáért oda nem adna.
Buttler lelkére úgy hatottak a táblabíró bölcs szavai, mintha balzsam csöpögne a szájából, szelíden ingatta útiportól szürke fejét.
- Hát ugye igazam van? Mi? Mennyiért adnád oda, hé, azt a tényt, hogy az a fityfirity Piroska a világon van, azzal szemben, hogy ne született légyen a világra? Vagy azt, hogy téged szeret és nem mást? Mi? Nem szólt semmit. No, látod, fintyi-fantyi, hogy voltaképpen boldog ember vagy.
Ezzel, amint a mellény ujján átbújtatta karját, egyúttal kinyújtá messzebbre egy kicsit, s olyan kedélyes barackot nyomott a Buttler fejére, hogy az egyszeribe elkezdett mosolyogni, mert ez a teljes kiengesztelődés jele, másrészt, mert már beledisputálta Fáy, hogy nem boldogtalan.
- Aztán láttad-e legalább? - faggatta későbben, inkább csak tréfálkozva.
- Dehogy. Azóta mindig fekvő beteg, ma lett volna először szabad fölkelnie egy félórára, és az ablakhoz ülni, előre ábrándoztam erről a napról - de hát a Buttlerok átka -, éppen ma küldte értem gyámatyám azt az embert.
- Krokot. Nini, az igaz! Hol hagytad az öreget?
- Bement reggelizni az ebédlőbe.
- Vékony mulatságod lehetett, hékás, nyestél, ültettél, kapáltál, ábrándoztál, csodálkozom, hogy meg nem szöktél.
- Ellenkezőleg, megelégedett voltam, mert mindig hallottam felőle a bejáró leánycselédektől. Ezek elmondták, hogy éjjel lázálmaiban a vőlegényét emlegeti, vele utazik hajónkon, tutajokon, felhőn ülve, a naptányérba kapaszkodva. Édesség ezeket hallani.
- Ugye, kujon, és hogy híreket kapj, persze udvaroltál a bejáró frajláknak?
- Hogy teheti föl? - tiltakozott János gróf.
- Nono, ne haragudj, egyiptomi József. Nem azért mondom, nem azért; ámbár minden kutyában van kutyaság - ezt a nézetemet fönntartom -, viszont nem minden kutya eszi ki a velőt a csontból, csak megnyalogatja, tudod, csak úgy játszik vele. Nem igaz, mi?
Buttler a fejét rázta, hogy nem igaz, és fülig pirult ezeken az istentelen beszédeken.
- Jó, jó, hát hagyjuk el. Már semmit se bánok. Csak azt röstellném, ha valaki fölismert volna.
- Közel se mentem a főépülethez, csak éjjel, mert a Bernáthné néném mindig ott rezsgett, féltem, rám ösmerne. Csak egyszer szállt meg a kísértés.
- Ugyan, ne beszélj! Hát mégis?
- Mióta Piroska lábadozik, mindennap egy bokrétát kellett neki kötni, és fölküldeni a szobalányától. Egyszer aztán én akartam kötni a kertész helyett, hogy egy levélkét csempészhessek bele, de a gazdám félre lökött: »Eredj, te tökfilkó, mit tudnál te?«
- És nem ütötted pofon?
- Mindent tűrtem, csak ott lehessek, hogy el ne csapjon.
- Hát most hogy váltatok el?
- Nem akart elbocsájtani azzal az indokolással, hogy most, mikor már betanított, töltsem ki az esztendőt. De ez a Brok vagy Krok ördöngősen ravasz fickó, megsúgta a kertésznek, hogy ő titkos rendőr s mutatta az iratait is, és hogy én meg a híres Bavtya Demeter vagyok, a Jánosik rablóbandájából. Erre azután megrémült a német, mert egy Müller nevezetű a kertész, és mindjárt kifizette a béremet, ami arra az időre esett, négy huszast.
- Megvan-e a négy húszas? - kérdé Fáy, ki éppen a választékával bíbelődött a tükör előtt, két egyenlő részre osztva ezüst haját a feje közepén.
- Itt van a zsebemben.
- Jól tedd el fiam, és majdan add oda a menyasszonyodnak - mondá Fáy meghatva -, mert bizony mondom néked, jobban meg lesz ő neked véve, ha szíve jó, ezzel a négy húszassal, mint az összes Buttler-uradalmakkal.
- Oda fogom adni, gyámatyám.
- Ohó! Hohó! Majd csak akkor, ha én mondom, előbb nem. Általában egy komoly szavad van hozzád, Párdány grófja! (Arca ünnepélyes, szinte fölségesen méltóságos jelleget öltött, s hangjának érce mélán csengett, mint egy templomi csengettyű.) Ígérd meg nekem nemesi szavadra, hogy semmi alakban nem igyekszel többé Piroskádhoz férni, csak mikor én megengedem. És azzal aztán szent a béke, ne emlegessük többé ezt a kis ellágyulást, és ne szóljunk róla senkinek.
Buttler odanyújtotta kezét.
- Hogy reszket! - mondta Fáy.
- Mindegy. Amire nyújtom, megtartom.
- Tudom. Talán nem is sokáig kell várnod, mert mi nem vesztegettük el az időt úgy, mint te. Csak láttad volna az éjjel is, micsoda perverzus furfangokat vittem véghez, hogy azt a tót fickót, aki az emelőgépet csinálta a Dőry-kastélyban, itthon tartsam tanúbizonyságnak. Majd elbeszélem otthon részletesen. Ígértem én annak mirhát, tömjént, mennyországot, még nemességet is adtam neki, pedig gondolhatod, mennyire utálom a tótokat, mióta megették a tulipánhagymámat. De meg kellett lenni, és azóta már, hála istennek, otthon van Bozoson. Egyebekben sem állunk rosszul. Fischer érsek nekem ígérte meg, hogy részeden lesz, a leendő apósod meg a palatinust nyerte meg. Pereviczky jár-kel Pontiustól Pilátusig, s azt írja, hogy három-négy hónap alatt ítéletet várhatunk. Egyszóval ne félj, amíg engem látsz!
Buttler felvillanyozva ugrott fel, új lelket öntött bele az öregember, hozzálépett, lehajolt, megcsókolta a kezét.
- Egész életem rövid, hogy mindezt meghálálhassam.
- Ugyan eredj! Nem vagyok én pap - tiltakozik az öregúr elkomolyodva. - Mit is hálálgatnál te nekem? Ne higgy te engem szamárnak, aki a te háládért töröm magamat. Megvan nekem azért a külön jutalmam. Mert látod, ha egy olyan virtuscselekedetet vágok ki, mint az a Vidonka-féle, mindig azt képzelem, hogy a Mari testvérhúgocskám, a te édesanyád, néz engem az égből, és mondja apádnak: »Mégis nagy kutya az a vén Pista.« És ezen a gondolaton aztán úgy kacagok, de úgy kacagok...
Próbálta is legott megmutatni, hogy miképp kacag azon a gondolaton, és addig-addig húzogatta a száját meg a szemöldökét nevetésre, hogy egyszer csak előszivárgott a szeméből egy könnycsepp.
Még zúgnak az erdők az ungi dombokon, de már nem úgy, mint mikor a Buttler sóhajai vegyültek az erdőzúgás közé.
Sok fa kiveszett azóta és kevés nőtt. Öregszik a föld; hűl. Kezdik itthagyni az állatok, a nagy fák és a nagy szenvedélyek.
Hiszen még rakja fészkét a madár, és csicsereg a szerelemről. Hiszen még szállnak a Katalinka-bogarak Bozos felől Bornóc felé. De figyel is már arra valaki!
Még látni egy-egy kidőlt határkövet imitt-amott nagy, belevésett »B« betűvel. De jelent is az már valakit? A bozosi ekék alatt ki-kicsillan valami fényes gomb vagy csat, némelykor kifordul a szöszke anyaföld fölhasogatott emlőiből egy úrias csizmasarok. Az eke szarvát fogó rutén paraszt fölsóhajt: »Hej, ez talán még a János grófé volt!«
Aztán megindulnak a mesék a régi jó világról. Hogy volt, mi volt akkor! Hogy rajzottak erre a hintók fullajtárokkal, kengyelfutókkal. A király se jár most olyan ruhában, mint akkor a Buttler huszárjai. Aztán az, aztán ez... mikor az a nagy pör folyt... és a többi, meg a többi.
Úr volt még akkor a rutén is. Kivált tüzelés dolgában. (Most már fánk sincs.) Hevert akkor a kivágott urasági fa mindenütt. Már Buday uram kezdte irtani az erdőket. Akinek kellett, bevonszolt a háza népével egy-egy irdatlan tölgyet az udvarára, azzal mindgyárt az övé lett; nem kérdezték, hol vette. Csak annyi volt, mintha most egy szalmaszálat vesz föl valaki az uraság földjén, hogy a szopókáját kiszurkálja.
A nagy fát aztán az udvarról betaszították valahogy a pitvarba, a pitvar közepén, szemben az ajtóval volt a kemence, oda tolták be a több öles faderék egyik végét, ott meggyújtották, zsarátnok lett, melegedtek, ételt főztek mellette, ha kihamvadt egy darabon, beljebb taszították, amennyi megint befért belőle. Így ment ez napokig, hetekig, úgy fogyott el lassan-lassan a nagy sudár tölgy, ahogy az asztalosok plajbásza szokott elfogyni. Addig azonban természetesen nem lehetett a ház külső ajtaját becsukni, míg a fából tartott, mert keresztül feküdt a küszöbön. Biz ez kicsit alkalmatlan volt, de hát a fa falvágása is alkalmatlan lett volna, s a rutén paraszt a két alkalmatlanság közül az ajtó be nem csukását választotta. Ez mégis kevesebb fáradságba kerül.
A pad a ház előtt, az eperfa alatt az udvaron megint egy pad, aztán még szanaszét egy-két ülőke. És hétköznapon is minden ülőkén ül egy katrincás asszony, mintha kotlóstyúkok volnának.
Bent a házban tornyos ágyon, dunyhák közt hempereg a menyecske egész éjjel jó öreg reggelig. Fölötte a padlásból kezdődő köteleken egy teknő lóg, abban fekszik a kis rusznyák, az a bölcsője. Ha fölsír, nincs vele sok teketória, csak a lábával rúg egyet fölfelé az anyja, és rengeni kezd az teknő. Lusta volna a bölcsőt ringatni egész éjjel, de a rúgást álmában is megcselekszi. A ringatás munka, a rúgás passzió. És hát ha a teknő nagyon meg találna lódulni, a kisgyerek vagy kiesik, vagy ki nem esik. Ha ki nem esik, jó, nincs az anyjának baja, ha kiesik, jó, nincs a gyermeknek baja, mert akárhogy az anyja ölébe esik. Ha pedig se ki nem esik, se el nem hallgat sírásával, arra is megvan már a fülbemászó kis danácska, amit félébren, félálomban eldudorász a kicsikének:
Aludj, csöppkém, aludj már,
Gyönyörűket álmodjál.
Istenke küld madárkát,
Apa farag kalitkát,
Mamácska főz maconkát,[14]
János gróf hoz cukorkát.
Csupa fogatlan, vén asszonyok, vagy ősz hajú aggastyánok már azok mind, akik egykor azt a cukorkát ropogtatták vagy majszolták. A nagy »pörről« is csak hallomás után ha tudnak valamit.
Pedig az akkor fellármázta az egész országot, Bécstől egész Munkácsig és távol másfele, a brassói öreg templomból hazaszéledő szász asszonyok is arról beszéltek: »vajon mi lesz a vége.«
Protestánsok, katolikusok, papok, polgárok, nagy urak, apró urak mind kotériákba oszlottak; az egész ország azt a pört leste, mintha egy szenzációs színjáték volna - s végétől függne a vetések állása.
Mikor II. József meghalt, bár nagy fölügyelet alatt volt, a ravatalnál valamely istentelen kéz (a rendőrség nem bírta kinyomozni) mégis egy nyomtatott pasquillust ragasztott a szarkofágra, melynek az utolsó két sora így szólt:
Sein Kopf und Herz wird nicht verwesen,
Denn sie sind von Stein gewesen.
Amit a jó Dugonics András universitás professzora itthon Pesten a »Három arany alma« extrájában, így fordított le magyarra:[15]
De szíve és feje bizony meg nem hala,
Mert az mind a kettő kősziklából vala.
Hiszen éppen az! Mindenki attól tartott, hogy a József hagyományai meg nem haltak. Annyira frissek voltak.
A papság vigyázott magára, s óvatos volt az egyház belső életének szellőztetésében. Inkább elleplezték a papi bűnöket, mintsem hogy földerítsék, nehogy egyesek hibája az egész papságnak ártson. A világi nagyok pedig egy nagy falláciában szenvedtek. Józsefet ugyanis akként ábrázolják egykorú gúnyképek, hogy két tarisznya lógott a nyakában, az egyikben volt a papság, a másikban volt a magyar alkotmány. A hadonászó kezével aztán hol az egyikre ütött, hol a másikra.
A világi nagyok úgy rászoktak erre a műveletre, hogy azután is, mikor József itt hagyta már a két megpaskolt tarisznyát örökre, még mindig összerezzentek, ha valaki az egyik tarisznyához nyúlt, mintha attól tartanának, hogy akkor mindjárt rákerül a sor a másikra is. Pedig az egyik tarisznyában rákok voltak, a másikban élesztő, és sehogy se függtek össze egymással.
Mindegy. A világi nagyok mégis úgy okoskodtak, hogy a röszkei házasság ügyét nagy tapintattal kell kezelni.
... Ah, ez a tapintat! Ez a lompos kutya, ez mindig ott őgyelgett a mi országunkban az igazság lába alatt.
Láthatatlan kezek mozdultak meg. Ki tudja, hol, s egyszerre valóságos sáskaserege indult meg a mindenféle közbenjáróknak részint Patakra, részint a bozosi kastélyba.
A hatalmas Zichy Ferenc grófnak, a nagy befolyású Mária Erzsébet főhercegnő intimusának egyszerre csak eszébe jut, hogy ő voltaképpen rokona Fáy Istvánnak, minélfogva tészen nála egész házanépével atyafiságos látogatást, amidőn a pipatóriumban kilöki a begyéből, hogy Mária Erzsébet főhercegnő őfensége igen jó néven venné tőle, ha inkább odahatna, hogy az ifjú Buttler gróf béküljön ki nejével - ahelyett hogy meghurcolnának neveket, családokat, és megtördelnék az egyház nimbusát.
- De hiszen nem neje, édes Ferencem - felelte Fáy savanyú arccal.
- Hát éppen az, ösmerje el, hogy neje.
- De ha nem szereti.
- Ej, hát nem tud magán erőt venni, ha a közérdek úgy kívánja?
- De melyik az a közérdek?
- A béke, a csend, az egyházi funkciók iránti tisztelet, melyet nem szabad lerombolni a közhitben.
- De ha mást szeret.
- Ugyan, eredj! Ez egy vargához való gondolkozás, aki elveszi a maga Zsófikáját, és az aztán igavonó barma, édessége, szolgálója, barátja, élettársa, tanácsadója. Hát persze, hogy ragaszkodik ahhoz, akit egyszer erre kiszemelt. De más egy úrnál, egy nagy úrnál, aminő Buttler. Annak a felesége csak reprezentál. Arra pedig csak az kell, hogy valakin jól álljon a ruha. Ami aztán a szerelmet illeti, istenem, iszen annyi virág nyílik a világon, azt tépi le egy Buttler, amelyikre éppen vágya támad.
Mindezt kellő mártásban tálalta fel Zichy Ferenc uram, kicsillogtatva a mártásból, hogy bizonyára el nem maradna egy magasabb kitüntetés Fáy részére, ha ez a dolog ilyen simán menne, amire mind komorabb, hallgatagabb lett a házigazda, a végén már nem is disputált, egy szót se szólt. Mikor elbúcsúztak, még egyszer megkérdé Zichy uram:
- Hát mégis mit üzensz a főhercegasszonynak? Mit mondjak?
- Azt, hogy én varga vagyok.
Ugyanekkor látogatta meg Buttler Jánost Bozoson gróf Cziráky Antal Mózes, a későbbi országbíró, gratissima persona a bécsi udvarnál, a Ludovika császárné kedvence. Úgy volt mondva, hogy a Schönborn gróf vadászatára jött Ungba, de mint a vadászok közül megjegyzé az elmés Lónyai György: »Vaddisznó-vadászatra jött, de egy galambot akart agyonlőni.« Mert innen aztán Bozosra rándult, megbarátkozott Buttler Jánossal, és két hétig mulatott ott, egy diplomata ravasz finomságaival persvadeálva új barátját, hogy ne törődjék Piroskával, hagyja az egész dolgot úgy, ahogy van. A véletlen úgy akarta, hogy éppen ebben az időben utazott arra főtisztelendő és méltóságos Rudnay Sándor erdélyi püspök úr is, ki éjnek idején beszáll vala a bozosi kastélyba, hol is véletlenül legkedvesebb barátját, egykori iskolatársát, Czirákyt találja. No hát most már ott rekedt a püspök is, és ketten összefogva beszéltek János gróf fejével, az pedig nagyon ingatag fej volt: hajladozott, mint a fiatal almafa koronája a szélben.
De ebben az egyben mégse mehettek semmire. Mert hajlik az almafa, törik is, levelét is hullatja, de azt az egyet mégse tudják belebeszélni, hogy ne rózsaszínű legyen a virágja...
Haj, még ezzel se lett vége. A láthatatlan kéz mindent megpróbált. János grófot megkínálták az ungi főispánsággal, de ára lett volna, nem fogadta el.
Eközben történt, hogy a fiatal gróf Schönborn Pál, aki rendesen Bécsben lakott, ungi kastélyába jött nyaralni feleségével, magukkal hozván az akkor híres színésznőt, Clareton Erzsébetet, akit a császár per »kedves macskám« szólítgatott. Clareton kisasszony állítólag énekelni tanította Schönborn grófnét. Buttlert természetesen meghívták magukhoz, s Clareton kisasszony halálosan beleszeretett, amit a szilfid termetű, bájos szirén egy második találkozásnál szemérmetesen be is vallott neki a parkban nagy pirulások között, és - harmadszor már visszautasította a meghívást Buttler gróf.
Mindezeket jó jelnek vették a »Piroska-pártiak«. Az öreg Fáy, ha Bozosra jött derelyére, mint ő szokta mondani (mert Kaporné asszonyom, dacára hogy Griby doktor szerint már meghalt, még mindig főzte a derelyét, ha Fáy odajött), vígan beszélte meg ezeket a kísértéseket:
- Érzik, hogy a szentszék megsemmisíti a házasságot, különben nem szemtelenkednének. Csak tudnám, hogy ki mozgatja ezt a sok közbenjárót? Dőry? Annak nincs rá elég ereje. A jezsuiták? Meglehet, valaki mindenesetre mozog. A páva tollait látjuk csak, a pávát nem.
Így telt a nyár, tervekkel, reményekkel, Pereviczky bejárta a szentszéki tagokat, hat kanonokot, a causarum auditor generalisnak éppen a múlt héten küldött két színarany tálat a Buttler-kincsekből, azután megtalálta madame Malipaut Nógrádban, Ludányban, a Gyürky-famíliánál nevelősködik; azt beszéli, hogy a röszkei pap, Szucsinka, szerelmes volt a Dőry kisasszonyba, s reggelenkint mindig maga tett egy virágcsokrot az ablakába. A madame meg is pirongatta ezért, hogy nem illik a tanítónak a tanítványával szemben az ilyesmi. De valami nevezetesebbet nem tudott a madame mondani a Dőry Mária terhére.
Gyakran folytak tanácskozások Bozoson, az öreg Horváth is eljött vagy kétszer. Azonfelül a nagy Buttler-rokonság mindig ott rezsgett: a Majláthok, Sztárayak, Perényiek, Lónyaiak, Korláthok, akik mindig a házasság megsemmisítésén dolgoztak. A szakácsné nem győzött főzni néha, Kapornén kívül még a szép Vidonkánét is befogták, aki igazán takarosan festett ropogós fehér kötényében, finom erezetű csipkefőkötőjében. Ilyenkor ezek a hatalmas főurak maguk jártak be a konyhába parázsért a csibukra, és meg is csipkedték Katuskát, nem törődve vele, hogy ott künn a kiharapott szájú asztalos dühöt fúj ki és keserűséget nyel be.
Csupa zaj, csupa nyüzsgés volt az ős kastély. Az udvart hintók egész sora lepte el, dologtalan úri kocsisok végigudvarolták a falu menyecskéit, ámbár az előrelátó rusznyáktól, aki a fehér portyánkira[16] már új korában vett foltot a térdeknél, sőt már úgy varrják meg neki mindjárt folttal, hogy a folt szakadjon el, ne a fundamentum, nehéz az asszonyt elszeretni.
Nemcsak a rokonság, de a megye előkelő nemesei, az Oroszok, Petrovayak, Ajtayak, Szerencsyek, Bóthok is észrevették a nyitott kaput. Jöttek a gazdag nábobhoz, körüldongták, mint a legyek a mézes fát, megszoktatták a vadászathoz, a kártyához és az iváshoz. Ez pedig jó volt neki. Ha ivott, felejtett, ha felejtett, boldog volt. Így lett lassankint jó cimbora. Játszott, vadászott, dőzsölt velök, részt vett mindenben. Még a megyei közügyekbe is becsalogatták, úgyhogy az őszi megyei gyűlésen föl is szólalt falrengető vivátok közt. A nagy úr mindig nagy úr volt, könnyű annak. Nem valami nagy kérdésben beszélt, csak egy országút megcsinálásáról volt szó. De mindegy azért ő mégis elérte már Kölcseyt. Akik Kölcseyt hallották Szatmárban, meg őt, most habozva töprenkedének: »Nem tudnám megmondani, melyik az erősebb.«
A megyegyűlés után is még folyton tartott az ováció. Sőt, csak most kezdődött. Úgy, ahogy voltak a tettes KK. és RR., felültek a bricskáikba, csézáikba, hintaikba, és elkísérték a »nagy szónokot« Bozosra. Ott lesz aztán a hétvilágra szóló áldomás.
De volt is; öt termen keresztül nyúltak el a csupa ezüstre terített, megrakott asztalok: ökröket vágtak le, nagy raj liba, kacsa lett a halál martaléka, a falu összes főzni tudó asszonyait hirtelen összekurjantotta Buday uram, s lett hevenyében olyan lakoma, aminőről Eszterházy Miklós mesélt, aki a cár koronázásáról jött haza a múlt héten.
Hamar készült, de sokáig tartott, még éjfél felé is ott ültek az urak, kipirosodva, nekilendülve, »szálltak« egymásnak. Szó még a bornál is több folyt, és minden tószt az ifjú grófot ünnepelte. Nincs egy nagy kertben annyi virág, amennyit összehordtak a beszédekben, se annyi méz száz méhkasban. Kikerestek mindent, ami a gazdát csiklandozta.
Ittak a pör szerencsés kimenetelére, melyben hír szerint egy hét múlva kezdődnek a tanúkihallgatások. Ittak a Fischer érsek egészségére (egy kis előleg nem árt a papoknak). Egy pohos úr (Viczmándy) ellenben arra emeli poharát, aki innen hiányzik. Mert minden megvan a főúri házban, csak egy liliom hiányzik az asztalfőről. Egy liliom, aki most egy bornóci kertben sóhajtozik, illatozik, és várja a napfényt, melyet fellegek takarnak el. De a napot, uraim, elsikkasztani nem lehet.
A tekintetes vármegye tombolva éljenzett. Mert akkor még csakugyan nem lehetett a napot elsikkasztani; az igaz, hogy ma sem lehet, de ma már ennek a rideg ténynek nem éljenezne a vármegye.
Míg bent a liliomok sóhajáról és illatáról volt szó, addig künn hatalmas eső ömlött, és vad orkán csavarta a százados fákat, rázta az ablakokat. A víz beszivárgott az ablakon s egy csomó inas azzal foglalkozott, hogy törlőrongyokkal fogta föl. A vendégek váratlan sokasága miatt az összes házi nép segédkezett, még Buday uram is személyesen hordta föl hóna alatt a boros palackokat. Katuska feketekávét szolgált föl, Vidonka pedig a dugókat húzta ki hallatlan ügyességgel a fogaival.
E percben bevilágítá a villám a parkot, s óriási mennydörgés rázta meg utána a hatalmas falakat, az asztalon táncoltak a csészék és poharak.
Mély csönd támadt, a háziúr megjegyzé.
- Valószínűleg ide a házba ütött be a villám.
Ugyanekkor élesen megcsikordult a kapu, s minthogy mindenki figyelt, hallani lehetett, hogy valami nehéz kocsi járt be az udvarra.
- Menjen csak ki, Vidonka - parancsolá a gróf. - Nézze meg, ki érkezett. Szállást és vacsorát kell neki adni, akármilyen utas ember. Kegyetlen egy idő ez! Hallja csak, Vidonka, ha valami úrféle, ide vezetheti.
Vidonka visszatért tíz perc múlva, s olyan sápadt volt, mint a halott, reszkettek a térdei, vacogtak a fogai.
- Hát ki jött? - kérdezi Buttler. - Magának hideglelése van, Vidonka! De miért nem felel?
- A méltóságos grófné van itt - hörgé Vidonka.
- Miféle grófné? - firtatja a gróf kíváncsian.
- Hát a méltóságod övé neje, a Dőry Mária.