- Azon az alapon - felelte nyugodtan Kemény Zsigmond -, hogy Jókainak éppúgy nincs fogalma a régi közigazgatásról, mint a mostaniról, minélfogva nem is persziflálhatja azt.^[63]

A cenzor meg volt ennyivel elégedve, de Jókait felette bosszantotta a kiszivárgott bonmot a »Az elátkozott család«-dal, melyben a komáromi protestánsok küzdelmét festi a katolicizmussal szemben, Bajcsi András csizmadiamester alispánságának érdekes meséje keretében, örökre befejezte működését a Pesti Naplónál. Nem is igen lehetett már ott maradása.

A haragos kritikusokhoz utólag Csengery Antal is csatlakozott, szóval Kemény Zsigmond egész udvara, melyhez hozzá tartozott Pompéry, Danielik, stb.

A lapok nem a »napok fotografiái« voltak, mint most, hanem a közönség vezetői. Nem hírszolgálat volt a működésük, hanem a józan eszmék terjesztése. Nem annak az anyagnak összehordása képezte a főcélt, mely alkalmas kidomborítani, hogy mi történt ma, hanem annak az útját kellett előkészíteni, aminek egy év múlva kell történnie. Hosszú ismertetések és közlemények jelentek meg egyes kérdésekről vagy könyvekről. A polémiára válasz következik, a válaszra viszonválasz, a viszonválaszra végválaszok. A türelmes közönség olyan érdeklődéssel követte a szócsatákat, mint napjainkban a búr vagy japán háborút.

Jókai majdnem annyi keserűséget nyelt, mint amennyi édességet. Dicsőségének mézét a beleesett kenyérmorzsák megsavanyították. Egyéb baja is volt. A könnyelműen aláírogatott váltók elszaporodtak s nyugalmát az érkező óvások kezdték megzavarni. Csőstül jönnek a bajok. Felesége egész farsangon betegeskedett. A várva várt tavasz elején még egy megrázó csapás érte. Március 14-én (1856-ban) édesanyja szélhűdés következtében váratlanul meghalt. Vidám beszélgetés közt uzsonnált egyik barátnőjénél, özvegy Somarjai Jánosnénál; egész nap jól érezte magát, alkonyatkor egyedül tért haza s mindenfelé jóízűen beszélgetett útközben a szembejövő ismerősökkel, de alighogy hazaért és levetette felöltőjét, összeesett és egy pillanat alatt kilehelte lelkét. Móricot Pesten találta a leverő hír, Rózát Győrben, ahol éppen vendégszerepelt; innen sietett Komáromba.

Jókait összetörte a csapás s lehangoltsága még csak fokozódott, midőn a temetésre megjelenve, arról értesült, hogy anyja a hirtelen halál miatt végintézkedést nem tehetett, illetve, hogy az 1848-ban Válynak tollba mondott végrendelet, melyben őt kitagadta, érvényben maradt. Mivelhogy megtörtént a teljes kibékülés és osztály, az erőteljes, ruganyos öregasszony nem gondolt a végzetes iratra - pedig »a Pulayak halála gyorsan járó«. Öreg Pulay Dávid, a Jókayné édesatyja is ilyen rögtönösen halt meg, éppen mikor kocsira akart; ülni, hogy behajtasson Komáromba, rogyott össze holtan.

A kitagadási záradéknak inkább az erkölcsi része sújtotta le nagyon Móricot. Hiszen a vagyonra nézve nem állott be semmi változás; az már fél volt osztva a testvérek közt a papíron s e papír nem vesztette érvényét, de enélkül se jutott volna soha a testvérek eszébe, becézett öccsüket kirekeszteni.

Ez alkalommal ismét szóba került és megerősíttetett az 1850-iki egyezség, a gyermektelenség esetén való kölcsönös öröklés, mely azonban Károlyra, kinek gyermekei voltak és Eszterre vonatkozólag, kinek Mari lánya innen-onnan eladó sorba jut, csak akadémikus jelleggel bírt; gyakorlati értelme mindössze Móricnál mutatkozott, hol már a gólyához való bizalom teljesen elenyészett.

Példás és megindító szeretet fűzte össze a Jókay-testvéreket, mely az élet semmi körülményei között se fogyatkozott meg, legalább a Károlyé és Eszteré nem. A Móricé nem volt próbára téve. Főképpen Károly szerette gyöngéden híres öccsét s ha egy-egy jó napot akart magának csinálni, lehajókázott látogatására. Gyakran lehetett őket együtt látni s szembeszökő volt a hasonlatosság köztük. Termetre ugyan alacsonyabb Károly, de mellkasa kifejlettebb s vállai szélesebbek; míg ellenben a Móric melle beesett - tüdőbajokra hajlandó. Baltüdeje az utolsó mellhártya-gyulladás óta oda volt nőve a mellkashoz.^[64] Károly edzett, erős ember volt, aki nagy súlyokat tudott fölemelni, egészséges, piros arcszínével, becsületes, nyílt homlokával férfias jelenség volt, de kissé meggörnyedve járt, míg öccse ritkította párját szép egyenes tartás dolgában, ehhez járultak csodaszép kék szemei, holott a Károlyéi túlságosan kiállók és kevésbé kifejezők. De ami hátrány ez összehasonlításból külsejére esik, azt bőven ellensúlyozza egyszerű természetes modora, mely gyorsan hódította meg az embereket és az iránta való vonzódás csak nyert, a többszöri és hosszabb együttlétnél. Móric modorában ellenben sok volt a póz, olyan tartásban ült, beszélt vagy járt, mintha a fotográfus camera obscurája előtt állana. Élénk színű világoskék szemeiben valami szórakozottság, valami álmatag zavar vonult el, ritkán nézett arra, akihez szólt s úgy tetszett, nem figyel a hozzá beszélőre; mintha az esze másutt járna. Sőt a hangja se a valódi hangjának látszott. Fejét többnyire féloldalra hajtva tartotta, merengő poétához illő lágysággal. Hosszú, sötét színű, derékhoz szabott kabátokat viselt, pongyola blúzban senki se látta az utcán vagy társaságban. Nem öltözött cifrán, mint Dobsa, se előkelően, mint Kuthy annak idején, se rikítóan, mint Bulyovszky, de mindig ünnepiesen; lehajló inggallért használt, mely hosszú, sovány és szögletes nyakát nagy darabon hagyta fedetlenül. Kabátjai és nadrágjai többé-kevésbé hasonlítottak egymáshoz, csak a nyakkendőkben fejtett ki nagyobb változatosságot, ezeket tűvel (leginkább egy karneol rókafejjel) átszúrva viselte.

Nem volt élénk társalgó. Éppen az ellenkezője volt, kevés szavú, kivált kettesben-hármasban szótalan, elmélyedő. Az a bizonyos semmiről való könnyed locsogás, mely a köznapi érintkezés legszükségesebb konyhasója, hiányzott nála, csak attikai sót használt s azt mégsem lehet marokkal szórni. Másodmagával minduntalan megakadt a társalgás folyamatja, se kérdezősködni, se érdeklődni, se figyelni nem tudott, elmerengő volt, de nagyobb társaságban is érezhető volt rajta némi elfogultság s bár kitűnően tudott előadni anekdotát vagy valamely vele történt esetet, nem bírt a nagy causeurök tulajdonságaival, kik mint Pompéry, Bulyovszky vagy Szilágyi Dezső ránehezednek csevegésükkel az egész társaságra. Szívesen engedte át a főhangot másoknak s ő csak úgy tarkítva, csendesen a bajusza alatt eregetett el ötletes, sokszor szikrázó megjegyzéseket, melyeken ő maga soha el nem mosolyodott. A banketteken azonban, ahol már némi ünnepiesség honol s ahol már úgynevezett a »publikumhoz« lehetett szólani, sőt a lapoknak, elemében volt, szeretett tósztokat mondani, melyeknek mindenikében benne volt múzsájának varázslatos mosolyából valami.

A közönséges összejöveteleket, baráti társaságokat kerülte, a felesége is óvta azoktól, de ha mégis bennrekedt egybe-egybe, nem tartozott a mulatságok megrontói közé, igyekezett alkalmazkodni a többiekhez, némelykor mulatott is, de a mulatásában volt valami csinált, nem folyt az természetesen. Fehér asztalnál, bor között, ha kérték, szívesen énekelt régi magyar nótákat, melyeket Pápán és Kecskeméten tanult. Szépen csengő bariton hangja volt hozzájuk, melyet késő aggkorában se vesztett el, de éppen csak úgy lélek nélkül énekelt a vacsoráknál, ahogy délelőtt énekelt volna közvetlen a reggelizés előtt.

Feleségének betegsége és anyjának halála ily gyors egymásutánban nemcsak az idegeit viselte meg és egészségét ásta alá, de utókövetkezményeiben anyagi viszonyait is megrontotta. A váratlanul megnyílt örökségből Jókaiék egy Magyar utcai házat szemeltek ki, amit megvegyenek. Róza asszonynak volt ez kedvenc terve, ki éppen ebben az időben vélte jól férjhez adni a teljes pompájában virágzó II-ik Rózát, kit mágnások és katonatisztek rajzottak körül. Elhatározta evégből nyílt házat vinni, de gondolta nagyobb foganatja van, ha a saját házában viszi a nyílt házat.

Hogy a házat megvehessék, el kellett volna adni a Jókay-ingatlanokat s osztozkodni a vételáron. A testvérek azonban nem akartak megválni a földektől. (Károly ellenkezőleg földéhes, szerző ember volt.)

Ily körülmények közt Móric a földnek természetben való elkülönítését sürgette s a maga részét eladta potom áron, éppen mikor a földnek semmi ára sem volt, úgyhogy a vevő, Erős József, kit Róza asszony egy régibb ismerőse ugratott be a vételbe, a következő években húszezer forinttal drágábban adta el. A pénzből legsürgősebb adósságait kifizetvén, 1857 januárban csakugyan megvette a Magyar utcai házat 18 ezer forintért Hében Jakabtól. A ház jó helyen feküdt, udvari ablakai a Károlyi-kertre nyíltak, de Jókai a vételárat nem fizette le egészen, mert annyi pénze már nem maradt. Kamatot kellett fizetnie a pénz után, a ház pedig alig jövedelmezett valamit, mert a »Jókai Hotel« lakói, Szerdahelyi Kálmánék és Szigligetiék csak éppen a forma kedvéért fizettek némi bért.

A Hébennek járó kamat, a vételár meg nem fizetett része, nem csinált volna zavart a Jókai háztartásában, nagyobb bajt okozott a vételár kifizetett része, mert ebből az összegből nem házat kellett volna venni, hanem egyéb bonyodalmait rendbehozni.

Az asszony betegsége alatt szabadjára hagyatván, jobban férhettek hozzá úgynevezett barátai, felhasználták semmit megtagadni nem tudó természetét, váltókat írattak vele alá »pillanatnyi« pénzzavarukban. De ezek a »pillanatok«, kivált az akkori írói világban, hosszúak voltak, rendesen hosszabbak, mint a váltók lejárati ideje. A váltók tehát kezdtek visszatéregetni óvatolások alakjában. Anyja halála ezenkívül egyéb hitelezőit is felkavarta. A kis örökségek rendesen bajt hoznak az eladósodott emberre. Egyrészt, mert a hitelezők, akik eddig csendesen várakoztak, mind mozgolódni kezdenek bélyeges papírjaikkal és a pumpoló ismerősök is vérszemet kapnak kihasználni az alkalmat. Egyszerre indultak Jókaiékra adósok és kölcsönkérő gentlemanok. Helyzetük hovatovább mindinkább nyomasztó lett, pénzzavaruk folyvást nagyobb. A költséges és rendetlen háztartás fölemésztette jelentékeny keresményüket. Jókainé fényes toalettjei azonképpen nem álltak arányban 3100 forintos évi fizetésével. De a legtöbbe került az a rossz szokásuk, hogy adóssági ügyüket mindig csak az utolsó stádiumon igazították el, mikor a körmükre égett s a nagy perköltség már megszaporítá.

Pénzt kell szerezni. Valami vállalatba kell fogni. Ez foglalkoztatta Jókaiék fejét. Ezer és ezer tervet kovácsoltak esténkint. Politikai laphoz már akkor is pénz kellett, nemhogy az hozna. Képeslap-félében a Vasárnapi Újsággal versenyre szállni botorság; divatlap, asszonyokra számító újság elég van, valami mást, valami újat kell kigondolni. Közelfekvő dolog volt, hogy milyen fajta dolgot kellene csinálni összes mindenféle munkássága közül arra a genre-re kell alapítani az új vállalatot, amelyet legmohóbban kapkod a közönség s ezek a Kakas Márton levelek a Vasárnapi Újságban. Világos hát ebből, hogy Kakas Mártonnak kell lennie annak a figurának, aki a pénzt hozza; ő arra a legalkalmatosabb. Ilyen embrióban már 1856-ban kóválygott tervei közt az üstökös, habár még homályosan. Két évig hordozta fejében, míg végre megszületett.

De addig is élnie kellett. Anyagiakban talán ez a két esztendő volt rá a legterhesebb. Szerződéses munkatársi viszonyban csak a Vasárnapi Újsággal és később a Magyar Sajtóval állt. Az innen kapott állandó fizetéssel tatarozta szegénységét. Elbeszéléseket humorisztikus cikkeket és színi kritikákat írt, ez utóbbiakat a felesége sugalmazására és taktikája szerint, ami sok kellemetlenségbe bonyolítá.

Az asszony »királynői allűrjei« sok kritikust bosszantottak fel. Azonfelül azt sem szerette tűrni Róza asszony, ha a birodalmába beütött egy-egy új pretendens. A népszerűséget kizárólag a saját monopóliumának tartotta. A közönség kegyeiben emelkedő művésznők ellen gyakran kiszorított férjénél, annak arzenáljából egy-egy mérgezett nyilat. A férj, ki sohasem üldözte a saját ellenségeit, sőt sietett azokat nagylelkűségével lefegyverezni, a felesége által szuggeráltatva, kíméletlen tudott lenni annak vetélytársai iránt. De persze onnan is visszalőttek. S gyakran a legélesebb polémiák folytak a lapokban, az akkor még kicsiny főváros nagy mulatságára. S bizony azokban nemegyszer Jókai maradt alul.^[65]

Soll

1. Én a Ráday-ügyben megtámadtalak téged helytelen heveskedésért.

2. Én tehettem elvétve egy pár ártatlan élcet poétákra és kritikájokra.

3. Én legkisebb kiszámítás nélkül, az ördög vigyen el, ha még más szándékból, mint egy művész barátunk hírének kedvéért, nagy zajt csinálok a Mohácsi képből.

4. Én bátor vagyok parányi véleménykét mondani a Ristori-kérdésben.

5. Én azt sem tudom, mit nyomtatnak a Nagy Tükör borítékjára.

6. Én, ki a múlt évben vállalatodat többször nagy elismeréssel mutattam be a közönségnek, most hallgattam minden dolgod felől.

7. Én megsokalltam a szakadatlan ingerkedést s adtam helyettük egy tréfás ötletet, amiben Neked sem jellemed, sem gyönge érzelmeid sértve nincsenek s amivel készakarva bevártam, míg előfizetőid beérkeznek.

8. Én egy művet utasítottam vissza, ami hozzám csakugyan beérkezett s aminek szerzője bizton mondhatom, hogy veled sokkal jobb lábon áll, mint velem. Erős dolog volt részemről csupán az, hogy e mű visszautasítását nem végeztem privát úton, de tettem az ellenkezőjét azért, hogy veled tudassam, miszerint mindig vannak otromba emberek, kik becsületes ember civakodása közben örömest ajánlkoznak arra, hogy amit azok restellnek maguk megtenni, helyettük teljesítsék s akiket én éppen úgy felhasználhatnék a te kellemetlenségedre, mint te a jó Vadnayt az enyémre.

9. Hogy nőd beteg, kit én a legnagyobb gyöngédséggel tisztelek, azon én legőszintébb részvéttel sajnálkozom.

Haben

l. Te azért mindjárt a nőmet emlegetted fel, s gyanúsítottad igazgatók iránti hízelgéssel.

2. Te azért minden vállalatomat megtámadtad, apodiktice kimondva, hogy azok semmit sem érnek.

3. Te ebben ahelyett, hogy saját érdeked terjesztését látnád, megtámadsz, mint goromba rablót, aki Tomory esetéből kihúzza az ajándékot.

4. Te ebbe megint belekevered nőmet s rámutatsz, én ezt az ő ösztönzésére teszem.

5. Te megtámadsz, hogy ott fametszet helyett megint rajz van említve és elátkozasz érte negyediziglen.

6. Te el nem mulasztál két hét óta egy lapot, melyben vagy reám vagy nőmre vagy K. Mártonra, vagy legalább előfizetésére valami nevezetes élcet ne mondtál volna.

7. Te ezt paszkvillnak nevezted s hagytál nekem dolgokat mondani, amiknek nálam is nagyon szabott áruk van.

8. Erre te egy igen alacsony tréfával válaszoltál, mely tréfát én velem már régen tudattak azok az emberek, akik jelen voltak, midőn ezt te, Vadnay és B... kicsináltátok valamelyik kávéházban.

9. Az én nőm is beteg, két nap óta fekszik. Erre se igen elmés viccet alkalmaztál ma is.

Ebben az egyben javíthatatlan volt, míg Jókainé el nem hagyta a színpadi deszkákat. Sőt az Üstökösben új várat emelt, ahonnan különböző formákban lehetett a sistergő kartácsokat kieregetni.

Az Üstökös első száma 1858. augusztus 21-én jelent meg előre gyűjtött előfizetőkkel s rohammal vette be a nagyközönség kegyeit. Már maga a cím is tetszett az országnak, mely a nép csalhatatlan ösztönével egy háborútól várta sorsának jobbra fordulását, s az Üstökös háborút jelent a közhit szerint. De az egész lap formájában és tartalmában is szerencsés volt, új, elütő a többi nemzetek élclapjaitól, tiszta magyar. S amellett elég változatos, annak dacára, hogy a legkedveltebb három alak a szerkesztő pennájából nyerte életét. A kakasfejű emberkén kívül, ki mint elmés versíró lépett itt fel, de prózában is sok mindenféle elméncséget elpotyogtatott, csakhamar közkedveltségre tett szert a politikus csizmadia, ki a lap végén a felesége kérdéseire felelget, bölcs és jóízű dolgokat in politicis. A majsztram egyes sikerültebb mondásai szájról szájra jártak az országban s a csizmadiáknak is tetszettek, ezek miatt választották meg írójukat tiszteletbeli csizmadiának a céhbeli portentumok.^[66]

Az Üstökös fővonzerejét azonban a későbbi keletű Tallérosy Zebulon levelei képezték, melyekben valamely aktuális közérdeklődésre számítható, többnyire politikai témát dolgozott fel hetenként mézédes humorral, a Liptó megyei nemes urak hamisítatlan zamatú tótos nyelvezetével. Fölséges, derült alak ez a hosszúképű, nagyszakállú furfangos és kedélyes Zebulon, ki az ő tót ravaszságával és önző életfilozófiájával több mint egy évtizeden át legkedvesebb ismerősévé vált a magyar embernek és sok keserűségében kacagtatta meg. Annyira egészséges és sikerült alkotás, hogy szinte élő embernek képzeljük. Maga életadója is úgy megszerette, hogy sok esztendő múltán egyik epizódalaknak állítja be »A kőszívű ember fiai« című regényébe.

Az Üstökösbe ezeken kívül sok jóízű visszaemlékezést, humoros rajzot és apróságot írt Jókai. Nem annyira élclap volt, mint inkább a magyar humornak lerakódó helye. Olcsó élcek helyett színhumort kapott a közönség. Paráznaságnak, trágárságnak semmi nyoma. Jókainak kevesebb az apró pénze, mint az aranya. A tőrül metszett alakok közül csak inkább a csizmadia elméskedett, Zebulon ellenben humorizált. Az elmésség sokszor vág, sért, de a humor sohasem; az csak mosolyt csal ki az ajkakra, vagy könnyet a szembe s édes meleget áraszt a szív körül, mert a humor nedve az író szívén átszivárogva csöppen el s újra a szívekhez iparkodik.

Innen van, hogy Zebulon úr sohase szerzett írójának bajt, de a politikus csizmadia és Kakas Márton akárhányszor. Elszólták magukat, vagy mélyebben vágtak a húsba, mint kellett volna. Jókainak vissza kellett vonni, helyreigazítani egyet-mást, sőt még párbajba is bonyolították.^[67]

Az Üstököst úgyszólván maga írta Jókai, mert az adomákat a közönség küldözte be, azokat Jókai csak fésülte. Ez adomák összegyűjtésére nagy súlyt fektetett, pedig még akkor a folklórnak híre-hamva se volt. Mikor 1861-ben az akadémiának rendes tagja lett, »A magyar néphumorról« tartott székfoglalójában büszkén utalt az Üstökösben megjelent mintegy tizenhétezer adomára: »Ha engem valaki számadásra talál vonni, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy íme írtam ennyi és ennyi regényt, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedvességű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát, de fogom mondani azt, íme e kötetekben gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; az pedig él, míg a világ áll«.

Az Üstökös nagy elterjedtségre jutva, derekas jövedelmet hozott a konyhára, de volt is vele sok dolga; eleinte rajzait is maga készítette, ameddig a jóízű Jankó János fel nem tűnt a láthatáron. A közleményeket maga írta, regényt írt, a Magyar Sajtónál és a Vasárnapi Újságnál vállalt kötelezettségeit végezte, hajnaltól estig az íróasztalnál görnyedt. Ennyi munkát nem lehetett sokáig végezni, ha vasból lett volna is. De nem volt vasból, sőt inkább gyenge szervezetű. Szűk melle, 94 centiméter terjedelmű, fájni kezdett, erre egy meghűlés következett, utána lázak, köhögés és vérhányás, szóval egy kis csúcshurut a tüdőben. Betöltvén már a 33-ik esztendejét, a tüdővész nem olyan veszedelmes, mert lassan dolgozik, de erejének gyors hanyatlása mégis tág teret nyitott a legrosszabb sejtelmeknek. Sorba járta a nevezetes orvosokat, de ezek részint gyöngéd udvarias szólamokkal takargatták a bajt, részint a szokott szerek használatát ajánlották, küldték Meránba, Gleichenbergbe és biztatón mosolyogtak. De ki tudja mi van a mosoly alatt? Környezete elveszett embernek tartotta. Jókainé sokszor siratta meg, mikor ő nem látta. Az írói körökben úgy beszéltek róla, mint aki csak volt, sőt a közönségbe is elszivárgott, hogy a halálos kórt magában hordja kedvencük, ami szomorúsággal töltötte el az országot mindenfelé, ahol Kárpáthy Zoltánt valaha olvasták. Pedig hol nem olvasták?

Ebből az időből származik az a furfangja, melyet későbbi éveiben nevetve szokott elbeszélni bizalmas körben. Nem bírván eligazodni az orvosok tartózkodó szavain, hogy veszélyes-e a baja vagy nem, abban a hitben, hogy a pénz nem udvarias, beállított az első magyar általános biztosító társasághoz, hogy életét tízezer forintra biztosítsa; majd megtudja most az igazat abból, hogy beveszik-e vagy pedig be nem veszik.

A társaságnál megígérték, hogy elküldik hozzá az orvost megvizsgálás okáért; izgatottan várta, de az orvos helyett Pompéry János írótársa és az intézet titkára rontott rá a következő cinikus szemrehányással:

- Hát te nem szégyenled magad, hogy be akarod csapni ezt a becsületes magyar intézetet, tízezer forintig akarsz bennünket megrabolni, holott tudod, hogy egy évig se húzhatod. Hiszen csak rád kell nézni. Ejnye Móric, Móric, hát gentlemanhoz való dolog ez?

Jókai röstelkedett és el is szomorodott, de a remény nehezen hagyja el a halandót. Másnap, harmadnap felocsúdott levertségéből. Hátha mégsem áll a dolog olyan gonoszul. Hiszen Pompéry nem szakember és nem is vizsgálta meg. Meg kell tudnia a teljes igazságot minden áron.

Egy olasz biztosító társasághoz ment, ott jelentette be a biztosítást, kérve, hogy küldjék hozzá az orvosukat megvizsgálni.

Várta türelmetlenül napokig, de orvos innen se jött. Mi lehet az? Végre negyednapra maga a biztosító intézet igazgatója kereste fel, átnyújtva a kész kötvényt.

- De hát az orvos? - lepődött meg Jókai, kinek nem annyira a kötvény kellett, mint az orvosi vizsgálat.

- Nem szükséges - felelte az igazgató.

- De hisz én halálos betegséget hordok magamban, nem akarom az urakat megcsalni.

- Isten ments ilyen gondolattól. A dolog különben úgy áll: az intézet kitüntetve érzi magát, hogy ön hozzáfordult, és ilyen potom összeg miatt csak nem csinálhat egy Jókaival szemben molesztáló formaságokat.

Jókai szerette elmondani ezt a kedves históriáját és rendesen azzal fejezte be: »Erre aztán elfásultam, megnyugodtam. Ejh mit, én bizony nem futkosok tovább a halál után.«

Inkább elment, hogy kínzó gondolataitól szabaduljon, egy kis szórakoztató útra. Török Gábor volt kormánybiztos és két fia társaságában bejárta Erdély nyugati havasait, lóháton, meredek sziklaösvényeken fel és le, a szabad ég alatt hálva, délben, este szalonnát falatozva a gyepen s törkölypálinkát kortyolgatva hozzá. Ez az út, ez a levegő megint emberré tette; mellvérzése megszűnt és sohasem tért többé vissza.^[68]

E betegség ideje alatt, de a következő két évben is keveset dolgozott. Ez a legmeddőbb időszaka. Éppen csak az Üstököst ütötte össze hétről-hétre s megcsinálta évenkint a »Kakas Márton Naptár«-át. A Magyar Sajtó szerkesztőségében megfordult ugyan mindennap, de a lap tartalmában alig látni valami nyomát. Úgy látszik, megtetszett neki az az állapot, hogy ő beteg, hogy felesége is annak tekinti s hogy orvosai igyekeznek őt elidegeníteni egy időre az íróasztaltól. »Sokat legyen a napon - erre bíztatja Kovács Sebestyén és dr. Csausz Márton -, mert a napfény a legjobb doktor«.

Jókai, némi jel oda mutat, költői értelemben fogadta meg ezt a tanácsot s egy nap helyett két napnak fényében perzseltette magát, értvén a nap alatt egy szép özvegy ügyvédné ragyogó szemeit - amiből tömérdek perpatvar keletkezett a Jókai-házban későbben.

Valószínű, hogy az egész szerelmi történet csak koholmány, a Jókainé öregasszonyainak léha pletykája. Nincs reá semmi megbízható adat. Tény azonban, hogy erről az állítólag a Rácvárosban lakó özvegyről tágabb körökben is szó esett, úgy a Lonovicsné Hollósy Kornélia Egyetem utcai szalonjában, hol az írók összegyűltek teára és minden érdekes napi eseményt megbeszéltek. A város oly kicsiny volt még, hogy semmi se maradhatott titokban. Hát bizony nem csoda, emlegették, hogy Jókai semmit sem ír. Sokkal okosabb regényt csinálni, mint komponálni. És hát úgy van az, ha valakinek túl van a felesége a negyvenen...

De volt még egy másik özvegyasszony is, aki Jókait némileg elvonta az írástól és lekötötte érdeklődését. Ez az özvegy asszony (amint Tóth Kálmán énekelte róla később: »mindnyájunknak édes anyja«) tíz évig hordta már a gyászfátyolt és most egyszerre valami vidámabb mosoly kezdett az ajkai körül derengeni. Egy ösztönszerű sejtelem fogta el, hogy sorsa nemsokára jobbra fordul. Hiszen alap is volt a sejtelemhez, de nagyon csekély. Ausztria szerencsétlen kimenetelű olasz háborúja. Ha a porkolábot jól elpáholják, talán örül a rab, de abból még nem okvetlenül következik a szabadság. A villafrancai békekötés valahogy rendbehozta a császár dolgait. Mindamellett érezni lehetett a kormánygyeplőket tartó kezek lankadását, hinni lehetett, hogy a passzív rezisztenciát nem bírja ki a hatalom sokáig, holott a magyar hovatovább mindjobban összekovácsolva, győzi a rossz sorsot - csak a jólétet nem bírja ki hosszabb ideig.

Holt írók csontjaiból nőtt ki különben a reménynek ez a virága. Kazinczy születésének százéves évfordulójára rendezett ünnepeken izmosodott a hit, majd a Berzsenyi-ünnepélyek nevelték, melyeken magyar ruhában, mentésen, kardosan jelentek meg az úri rendek, az asszonyok pillangós főkötőkben, a kisasszonyok ingvállban, pártával a fejükön. A lakomák tósztjaiból izzó lánggal csapkodott ki a honszeretet. Sohasem volt tökéletesebb a magyar. A nemzeti viselet fölélesztésében Jókai az elsők közt járt. Versben, prózában dicsőítette az Üstökösben.

Régi mente, régi kalpag,
Kik a honért éltek, haltak;
Feltámadnak hát megint.

Eleinte csak az ünnepélyeken szerepelt, de mikor néhány fiatal főúr, Keglevich Béla gróf, Esterházy István, a báró Balassa-fiúk az utcára is kivitték, maga Jókai is attilát és szűk nadrágot húzott, Jókainé pedig a Melinda pruszlikjában jelent meg a Váci utcán, aminőben »százszorta szebb minden asszony.«

A jogászbálon, az Európában már az élemedettebb főurak és úrnők is jobbadán magyarban jelentek meg. Sőt gróf Károlyi Lajos egykori nyitrai főispán, ki pedig a szabadságharc ellen működött mint császári biztos, ezen a bálon magyar díszben jelent meg, alkalmat adva Podmaniczky Frigyesnek, hogy a kredencben (még akkor az volt a büfé neve) következő tósztot mondjon a bécsi hatalom egészségére: »Az Isten áldja meg azt a kormányt, mely odáig vitte a dolgot, hogy még gróf Károlyi Lajos is piros magyar nadrágban jár.«

A magyar ruhát sokan nem helyeselték hétköznapi használatul mint kényelmetlent és költségeset, de a kehidai bölcs egyik mondása, melyért nagy hálával tartoztak a gombkötők és paszománt-csinálók, elsöpörte a gáncsot. »Ha egy társaság fele részét megfeszített lábbal támaszkodó helyzetben látjuk - mondá Deák Ferenc -, felette furcsának tűnik fel a magatartása, de ha megtudjuk, hogy a társaság másik fele ki akarja őket a helyükből tolni, akkor mindjárt érthetővé válik az egész kép.«

Így lesz általánossá a magyar ruha s veszti lassanként a modern szokásokhoz és ízléshez nem alkalmas túlzásait. A kényelmes Zrínyik, Kazinczyk és a karneol-gombos bundák váltják fel a csurapékat és krispineket, darutollas kanászkalapok a cilindereket, melyeknek beveretése gyakran idéz elő rendőri beavatkozást igénylő botrányokat Pest utcáin, a színházban vagy a nyilvános étkezőhelyeken. A jogászok valóságos vadászatokat tartanak a cilinder kalapokra. A nemzeti ruha már bizonyos immunitást kölcsönöz, minélfogva sietnek azt fölvenni olyanok is, akik nem szeretik, mert ha nem is kényelmesebb, de biztosabb. Öregurak vagy óvatos hazafiak zsinórt varratnak a német pantallóikra s alulra egy kis gombházat tesznek jelzésül. Ez az úgynevezett lutheránus magyar nadrág, vagy amint Jókai elnevezte »pisli ungrisch, pisli deutsch nadrág.«

Mire megindulnak a Kazinczy- és Berzsenyi-ünnepélyek, városról-városra, már akkorra a vidék is magyar ruhában énekli a »Szózat«-ot.

De e holt költők, ha képesek is fölébreszteni és ébren tartani a nemzetet, csak félmunkát végeznének, ha távol a birodalom határain túl a nagy Németországban egy harmadik holt költő nem jönne segítségükre, aki fölrázza a hatalom urait. Ez idő szerint indultak meg Németországban a Schiller születésének századik évfordulójára rendezett ünnepek s azokon elementáris erővel pattant ki a német egység gondolata és izzó vágya, ahogy azt a ravasz III. Napóleon, kinek kezei és szócsövei messze értek, szuggerálta.

A bécsi Burgban mély redőt vont a különben sem sima homlokokra az onnan fújó széláramlat. Ehhez járultak az újabb olasz események bonyodalmai, Garibaldi vörös inge, a magyar száműzöttek mozgolódása. De a Garibaldi vörös ingénél is jobban sietette az események fejlődését a fehér kabát szennyese. A katonai korrupció, mely az Eynatten-bűnügy tárgyalásakor megdöbbentő dimenziókban tárult fel. Bruck miniszter öngyilkos lett. A kincstár szánandó állapotba jutott.

Mindezek a jelek a pitymallatot jelentették. S jött is olyan sorban a jobb idő, ahogy a virradat szokott megérkezni. Először csak egy kis pirkadás vehető észre. A császár fölmenti Albrecht főherceget s a magyar születésű Benedeket küldi Budára főkormányzónak. Azután a pátens elleni küzdelemért elítélt foglyok kapnak amnesztiát. Rechberg gróf birodalmi miniszter Jósika Sámuel báróval tárgyal, hogy mit kívánnának a magyarok. A császár itt-amott egy-egy megjegyzést ejt el, hogy Magyarországot kibékíteni óhajtaná.

Mindezek a hírek kiszivárognak a legcsodálatosabb csatornákon keresztül s a megdermedt országot felcsiklandozzák. Nyüzsgés és elevenség támad, mint mikor hangyaboly mozdul meg, ha a napsugarak megnyaldossák.

Erre az időre esik a Jókai irodalmi termelésének megcsappanása. Szinte természetes. Ilyen lázban bajos elmerülni a múlt dicsőségébe, vagy fantáziával teremtett alakok életsorsába. A várakozásnak testvére a türelmetlenség. Mindenki türelmetlen volt és lázas. Már egy-egy nemzetiszínű zászló látása, mely az ünnepélyeken imitt-amott kitűzetett, eksztázisba hozta az embereket. Csodálatos, milyen csekélység tudja felvillanyozni azt, akinek semmije sincs.

Érdekes napok voltak ezek. Mindegyre történt valami. Egymást kergették a reménykeltő hírek és következtetések.

Volt miről beszélni a városban. Jelentéktelen események voltak, de nagyoknak látszottak s mint a futótűz hömpölyögtek végig az országon. Dessewffy Emil gróf egy alkotmánytervezetet dolgozott ki s azt fölolvasta konzervatív barátainak Sárospatakon, akik fölküldték vele Bécsbe gróf Andrássy Györgyöt. Valaki Deáknál járt Kehidán, vagy Vay Miklósnál Golopon s a beszélgetés egyes részletei keringtek szájról-szájra. A főkormányzó Budán különösen kezdett átidomulni, mint egy meleg kályhához állított Szilveszter apónak bajuszáról, szakálláról leolvadozott a zúzmara, egyre nyájasabb és szelídebb arcot öltött a magyarok iránt és hovatovább mind kevésbé titkolta, hogy már a rendszer végnapjait éli.

Mint varázsütésre Pest is elevenedni kezdett. A nagyurak elhagyták vidéki kastélyaikat s bejöttek a fókuszba politikát hallani és csinálni. A kaszinó termei benépesedtek esténkint. A Csekonics Jánosné szalonjában nap-nap után még a nők is politikáról vitatkoztak. A jogászok, akik rokonszenvesek voltak az öregek előtt, mert nekik volt a legfrissebb mártírjok,^[69] gyakori tüntetésekkel verték fel a város csöndjét. E tüntetésekkel való elbánás adta csalhatatlan diagnózisát az Örvendetes Esemény elhomályosodásának vagy közelgésének, amint vagy éles tölténnyel dolgoztak ellenük, vagy csak kardlappal, vagy csak megriasztással és a végén udvarias rábeszéléssel a szétoszlásra. A politika mint az ezerkarú polip magához ragadott mindent. Az írói kompániák gyülekező helyein: a Csigában, a Komlókertben, a Licziniusban, a Szőlőben és a Fillingernél nem volt többé szó se versekről, se novellákról, csak a politikai helyzetről. Mindenki remélt, csak a nagy kételkedő, Kemény Zsigmond nem bízott, elejtett pesszimisztikus megjegyzéseit mint valami rémjóslatokat hordozgatták hírül a Pesti Napló munkatársai.

Jókai nem járt e helyekre, csak nagyon ritkán, ha valakit keresett, de a politikai helyzet senkit sem rázott fel jobban, mint őt, és senki sem volt a jobb idők bátrabb, szellemesebb és hatékonyabb előharcosa és kiképezője, mint Kakas Márton az Üstökösben.

Nyáry Pál most sokat járt be Nyáregyházáról s Jókai sűrűn érintkezett régi patrónusával. A hajdani híres alispánt mindig nagy társaság környezte a vidékről jött és a fővárosban lakó politikusokból. Ha az Arany Sasban ebédelt vagy az Európában, mindig asztalokat kellett összerakni. Tekintélyét a kiállott fogság még emelte. Szavait, következtetéseit, mint az emberi logika esszenciáját, mély tisztelettel és figyelemmel hallgatták. Jókai árnyéka volt ilyenkor s ez a ragaszkodás vitte a politika perifériáiba ismét. Nem volt vérbeli politikus és sohasem is lesz. Inkább hiúság és úrias kedvtelés volt nála, mint hivatás. De ha az egész világ politizált, ő se vonhatta ki magát ez alól; nem volt ereje ahhoz. Divat, hát divat. Szenvedéllyé a politika nála sohase vált, inkább csak úgy a felületen csapongott. Sokszor nem is látszott érdeklődni a finomabb nüanszok iránt, melyek mélyen alul összefüggésben tartják a látszólag egymástól különálló részeket. E sokszor pókhálófinomságú szövedék az események legmélyén csak a beavatottak éles szeme előtt mutatkozik. Ők úgy látnak be egy-egy helyzetbe, mintha a haltesten át Röntgen-sugarakkal betekintést nyernének annak bordázatára, szálkáira; innen a biztonság, hogy a gerincet fölismerjük, amelyről minden szálka bizonyos rendszer szerint ágazik ki, nekik könnyű az eligazodás, míg a laikus minden tudás és látás nélkül kap fel valamely csontszilánkot. Jókai csak ilyen vasárnapi politikusnak látszott most is, mikor a politika még csak a fehér asztalnál otthonos, később is, mikor úgyszólván mindent a politika foglalt el, úgy tűnt fel nemegyszer, kivált beszélgetés közben, hogy nem jól, teljesen nem jól érti a dolgokat, hanem mikor a tollát megfogta, isteni ösztönnel olyan érveket és megfigyeléseket hozott fel egyszer-másszor éppen a mélységekből, hogy a legtanultabb politikust is meglepte. Jókait tehát mégsem lehet a kaszinók, kávéházak locsogásain és a lapok vezércikkein fejlődött átlag-politikusok közé sorozni, kik nem látnak az orrukon túl. Jókainak van mélyen látó szeme, de az csodálatosan a tollán van, mint a pávának. A lángész ereje, terjedelme meghatározhatlan valami. Ez a poéta, aki jóval a csillagászok előtt fedezte fel az Andromeda csillagot anélkül, hogy valaha belenézett volna a teleszkópba, megvizsgálandó az ég boltozatán éjjel kigyúló pásztortüzeket, bizonyára képes arra, hogy amihez fog, bármi legyen az, abban esetleg túlszárnyalhassa a szakszerű tudós határait.

Népszerű lévén, mint csak kevesen, most roppant erőt képvisel színes tollával s azonfelül ő is a sokat szenvedett emberek közé tartozik, akiké a közeli jövő. Mert ha nem volt is fogságban, de rajta volt a kivégzendők lajstromán. Nyáry Pál asztalánál megismerkedett egy csomó előkelő politikussal, Ghyczy Kálmánnal, akit diák korában sokszor látott Komáromban a megyei urakkal. Itt mutatta be Nyáry Almásy Pálnak. Ugyancsak ekkor nyílt alkalma először találkozni Tisza Kálmánnal, kinek már akkor országosan csengő neve volt nemcsak a Gyürki Ábrahám katonatiszttel vívott párbaja miatt, hanem a pátens elleni küzdelmeiért. Még friss volt bátor föllépése a bihari megyefőnökkel szemben, ki a Geszten tartott házkutatásnál azt kérdezte, vannak-e a háznál izgató iratok? - Van egy - felelte és felmutatta neki magát a pátenst.

Ilyen férfiakkal ismerkedvén meg, egyre beljebb ment a politikába. Különben is, bár ezzel az istenasszonnyal sohasem volt oly benső összeköttetése mint a múzsával, nem nézett oly mélyen a szemeibe s nem gyúlt iránta lázas szerelemre, végképp elhagyni sohasem tudta. Tisztán szépirodalmi munkáiban is sűrűn fordulnak elő aktuális politikai célzások imitt-amott elpotyogtatva, mint mazsola-szőlőszemek. Egy-egy ötletke, gúnyoros megjegyzés, találó kép, egy oldalvágás zárjel közt. A kortársaira gyakorolt rendkívüli hatás ezer titkából ez volt az egyik.

Míg így várták 1860-ban a hazafiak, hogy mi lesz, maga e várakozás úgyszólván többet ért, örvendetesebb izgalmat keltett, mint azután a valóság, az októberi diploma.

Hősünk alig dolgozott valamit. Elfelejtettem írni - panaszkodik, mikor asztalához ül annyi pihenés után, hogy az elhalt Irinyi nekrológját megírja, de háromszor szét kell szakítania a kéziratot, mert nem megy a munka. Ami pedig nála feltűnő eset, mert nem nagyon skrupulózus abban, amit egyszer leírt. És teljes joggal. Gondolatai készen, kerekdeden, formásan szállnak le fejéből tolla hegyére, úgyhogy kéziratai tiszták, csinosak s alig van bennök törlés vagy beszúrás.

De ez már az írói mesterség természete. Megfordítva jelentkezik pihenés után a termő agy és a termő föld újból való produkciója. A föld könnyekben hozza meg terményeit, ha hosszan pihent, az agy nehezebben; de azért majdnem biztos, hogy az egyiknek is, a másiknak is egy formán van szüksége a pihenésre.

Csakhogy nem szaporodván a kötetek, Jókai jövedelme is csappant, anyagi gondok mindjobban szorongatták. Az 1860-ik év tavaszán kénytelen volt eladni Magyar utcai házát,^[70] melynek helye beleesik a mai Kaplony utcába s ezzel a lakók nagy sajnálatára megszűnt pesti háziúr lenni, ami csinos titulus volt akkoriban.

Ez a meddősége Jókainak általános feltűnést keltett. Annyira népszerű volt már, hogy a közönség hangosan panaszkodott, mint akkor szokta, ha valami nem terem meg a rendes használati cikkeiből, hogy »ejnye, mák nem termett«. Jókaitól nincs új könyv. Hát mit akar? Miért nem ír? Még jobban sopánkodtak a kiadói, de ők legalább könnyebben segíthettek magukon. A bő esztendők elhullott kalászait szedegették össze most a szűkekben. Így támadt a »Dekameron« tíz kötete, melybe száz novellát foglaltak össze minden rendszer és együvé tartozandóság nélkül, mint ahogy össze van gyömöszölve a Jókainé szekrényeinek fiókjaiban csirkecsont, brüsszeli csipke, citromhéj, selyem rékli és millygyertya-vég.^[71] Naptárakból, vidéki lapokból, alkalmi albumokból nyírtak be anekdotát, vázlatot, rémtörténetet, kalandot, freskót és mindenféle genre-t. Hanem hiszen Heckenastnak ez is jó volt és szétkapkodta a közönség, mint a sáfrányt. Ugyancsak ekkor jelentek meg összegyűjtve színművei is, ezek közt »A szigetvári vértanúk« és »Dalma«, melyekben a feleségének írt hálás szerepeket, továbbá »Könyves Kálmán« és »Dózsa György«, melyek hosszabb ideig voltak játékrenden. »A szigetvári vértanúk« ötven előadást ért, »Könyves Kálmán« huszonkettőt. Az említett lázas kereslet szülte a »Kakas Márton tolltarajá«-t is. Ennek a két kötetébe az Üstökösből böngésztek leveleket, verseket, apró novellákat és ötleteket, melyek a Jókai tollából származván, így felújítva is kedves csemegéi lettek a könyvpiacnak, ahol egyébiránt 1860. év végén már friss dolog is megjelent: a »Szegény gazdagok«, melyben a híres Fatia Negrára vonatkozó, a Hunyad megyei oláhság közt keringő mendemondából épít fel egy bájos leírásokban és érdekfeszítő epizódokban gazdag regényt. Fatia Negra voltaképpen egy oláh Sobri Jóska, nagyúr a valóságban (a legenda szerint egy báró Nopcsa), aki műkedvelésből, álarc alatt űzi a rablókalandokat.

Eseményszámba ment a regény, dacára, hogy egy másik nagyobb esemény elvonta róla a közfigyelem egy részét. Miként is tudott volna versenyezni egy mesélő könyv a császár diplomájával, mely alkotmányt helyezett kilátásba a nemzetnek, megbízva a magyar kancellárrá kinevezett Vay Miklós bárót, hogy állítsa helyre az ős intézményt, a vármegyéket s dolgoztasson ki képviselőválasztásokat szabályozó munkálatot, melynek alapján sietve össze lehessen hívni az országgyűlést.

Lett erre öröm a hármas halom országában és minden egyéb tárgy és beszéd háttérbe szorult. A reménykedés megtelik és megfogy néhányszor, mint a hold. A zúzmarás tél mi mindent hozott és mit hoz még!

Lesz hát parlament, felelős kormány, királykoronázás és a többi, meg a többi. Istenem, de szép az élet! S immár történni kezdtek a bevezető csodák. Kinevezték a főispánokat. Hihetetlen, hogy a főispánoknak is hogy tudott örülni a közönség. (Hiszen majd megunjátok még ti azokat!) Minden szem lázas türelmetlenséggel függött a bécsi Burg ablakain, azokon, amelyek nem jégvirágosak, ahol a császár dolgozószobája van. Ott kell a csecsemőnek, az alkotmánynak megszületni. Még most csak a konzervatív főurak segédkeznek a szülésnél, de nem tesz semmit. Majd a prímás palotájában Esztergomban indulnak meg az értekezletek, milyen alapon történjék az országgyűlés választása. Ugyan minek annyit beszélni! Hiszen megvan arra a felelet, a kalapok és kucsmák nemzeti színű kokárdáin a gyöngyökkel kivarrott négy szám: »1848«, a jogfolytonosság. Úgy kell a tizenkét esztendőt venni mintha nem léteznék, mintha sohase lett volna, mintha ma, 1860-ban 1848-at írnánk. Inkább elfelejti az ország a rossz éveit, szenvedéseit, inkább vállalja hogy fiatalabb, csak az alkotmánya legyen öregebb.

Sajnos azonban, a Burgban másképp képzelték a »legkegyelmesebben engedélyezett« alkotmányt mint lent. Ott a hagyományos szűkmarok, itt a hagyományos vérmesség. Ott nem mennek el az okosságig, megállnak fele úton, itt ellenben túl ugranak rajta. A megyék megalakításánál mindjárt »nem ment össze a mesterség«, ahogy mondani szokták. A Burgban mindössze egy kis lélegzetvételt akartak engedni a magyarnak, a magyar ellenben azt hitte, hogy legott a legszélesebb módon kell használnia visszanyert cselekvési szabadságát. A megyék visszaállításánál országszerte beválasztják a megyei bizottságokba nemcsak Kossuthot, Klapkát és a forradalom kiválóságait, hanem úgyszólván az egész kontinens szereplő forradalmárjait. Garibaldi Józsefnek például majdnem minden megyében voksa van. Sokhelyütt III. Napóleonnak is.

A fiatal császárt, akit még nem tört meg az idő s gyakorta indulatos, felette felingerlik e vörös nevek. Hát ez legyen-e a felelet az ő atyai szívének sugallatából történt közeledésére népéhez? Haragjában vissza akarja vonni az októberi diplomát,^[72] csak alig bírják lekérlelni a becsületes Vay Miklós és Szögyény-Marich László, kiknek igaz hazaszeretete messze sugárzik, divatból kiment konzervatív gúnyájuk azt el nem takarhatja.

Ily epizódok és kulissza-viszontagságok mellett jön létre végre az 1861-iki országgyűlés, a Deák Ferencek országgyűlése, mert minden kerület küldi az 1848-iki képviselőjét, ha még életben van, ha pedig nincsen, küldi a maga helyi orákulumját, a maga kisebb méretű Deák Ferencét, úgyhogy súlyban és tekintélyben páratlan parlament gyülekszik egybe április 2-án. Benne van abban minden jelentős név. A nemzet úgyszólván mindenét a kirakatba tette. Nem hiányozhatott Jókai se. Három kerület is szemet vetett rá, Pest, Letenye, Siklós. Pesten Szilágyi Virgillel mérkőzött. Nem is hangzott egyéb kifogás ellene, csak hogy túlságosan fiatal. Volt pedig harmincöt esztendős és már erősen kopaszodó, de hát a többi honatya mind öregebb, ezüstös hajak és szakállak illettek az akkori felfogás szerint az országházba. Pesten a Józsefvárosban legyőzte Szilágyi, de a másik két helyen ő győzött és a siklósi mandátumot fogadta el.

Az úgynevezett »legszebb polgári koszorú« új perspektívát nyitott Jókai elé. Volt már hát ország, volt már közönség, akinek írni öröm és mindent lehet már írni, amit az ember kigondol. Lázas munkakedv kapta meg s belekezdett a »Politikai divatok« megírásába, melynek alapeszméjét a saját élményeiből és élete szövevényeiből vette. Amellett csinálta az Üstököst és írt a Vasárnapi Újságba. Az Üstökös ekkor volt a legelevenebb és legmerészebb s olyan nagy tényező a Tóth Kálmán-féle Bolond Miskával a közvélemény irányításában, hogy velök a komoly napilapok nem versenyezhettek. A két figurás lap hétről hétre eljut az uralkodó asztalára is s néha ugyancsak haragos kedélyben találja őfelségét Vay vagy Szögyény egy-egy kellemetlen torzkép vagy maró élc miatt, mely érzékenységét sérti.^[73] Szóval Kakas Márton rosszul van beírva a Burgban és nincs halandó ember, aki most megjósolhatná, hogy lesz idő, amikor »udvari poétának« fogják csúfolni. Különben még most terra incognita nekünk az udvar, s az udvarnak a mi talajunk. Még Deák is kellemetlen fogalom az udvarnál és csak úgy emlegetik félvállról egymás közt: »Der Dicke«. Hogyan is sejthetnéd, szép Wittelsbach Erzsébet, hogy egykor könnybe lábadt szemmel fogsz e tekintetes úr koporsójánál térdepelni!...

De addig még sok mindenfélének kell történni. A gondviselés műhelyében bizonyos mennykövek készülnek, melyeknek előbb még le kell sújtaniok. Bismarck még egyelőre csendesen iszogatja sörét és szíjja pipáját a Spree-parti városban. Még csak 1861-ben vagyunk, a tavaszi napok rügyfakasztó mámorában. A svábhegyi fák szépen nyílnak, majd ellepik őket a hernyók milliói. Jókai idejön reggeli után, egy-két óráig kertészkedik, tisztítja fáit, aztán hazahajtat, otthon a »Politikai divatok«-on dolgozik, estefelé benéz a Magyar Sajtó szerkesztőségébe, ott elvégzi a dolgát és akkor elmegy a képviselői gyűlhelyre, mely ez idő szerint a Gizella-téren levő Privorszky-féle helyiségekben van. Jókai élénk részt vesz az értekezletekben és vitákban. Apródonkint valóságos társas lénnyé alakul át, tarokkozni megtanul a vidéki nemes uraktól, néha-néha elmegy a színházba is. Szóval in floribus van, mindenre ráér, ruganyos, fáradhatlan és teli tüdővel szívja az élet örömeit. Már május 22-én megtartja szűzbeszédét a határozat mellett, mélységes csöndben, nagy figyelem mellett.

Rokonszenves szónoki alaknak bizonyult, kinek szépen csengő hangja és férfias gesztusai kellemetes hatást gyakorolnak, ami nem kis szó annyi nagy szónok között, mint amennyi most a Házban van. Meglehetősen az általánosságok közt mozgott, amit különben a szituáció is magyaráz. Új dolgot nem mond, se új érvelést nem használ, de a már ismert argumentumokat egyszerű, ízléses formában és félre nem magyarázható világossággal tálalja fel, menten azonban a retorika szemfényvesztő eszközeitől. Ez a nemzedék még jobbadán hallotta Kossuthot és ezért kicsibe vette még Eötvöst és Somssichot is. Csak olyast bámult meg, ami Kossuthra emlékeztette. Kazinczy Gábor szavai bongtak-csengtek a füleiben kellemesen, pedig csak a fül számára hasonlítottak Kossuth szavaihoz, mert az értelmük szinte kihámozhatatlanuI volt belegöngyölgetve a csillámló frázisokba. Ha Horvát Boldizsár szelíd, melankólikus hangon előszedte sablonos hasonlatait »valamint a terebélyes tölgy,« vagy »valamint a kanyargó csermely«, a hallgatóság egész bizonyosan elérzékenyedett. Jókai, aki bírta volna a frázisokat, mint Jupiter a mennyköveket, bizonyos jó ízléssel kerülni akarta szépirodalmi fegyvereit a politikusok között. A »zsúfolt karzat« mindamellett meg volt elégedve, a képviselők pedig valóságosan ünnepelték. »Az előadás éppoly lelkes volt, mint a szónoklati mű maga s a Ház tekintélyes férfiai - írja a Hölgyfutár - melegen szoríták meg a jeles költő és szónok kezét.« Pedig e beszédnek egy nagy szépségét még nem tudhatták, hogy az, aki mondta, egész élete folyamán e szerint viselkedik majd.

»Mi korántsem követeljük Magyarország föltámasztását - mondja e beszédében -, él az s életének öntudatával bír; intézményeink megvannak, azokat erőszakkal elvenni mindig lehet, de visszaadni nem szükség, mert amint az erőszak megszűnik, mi ismét birtokában vagyunk alkotmányunknak.

Hogy ez dualizmus a birodalomban, azt nem tagadjuk, de hogy a dualizmus egyértelmű volna a birodalom föloszlatásával, az ráfogás.

Dualizmus idején érte a birodalom mindig története fénypontjait, tökéletes uniformitás alatt érte megaláztatásait, megérte II. József alatt, hogy a már akkor beteg ember: az ozmán birodalom egyetlen hadjárat alatt megalázta. Dualizmus mellett állta ki Ausztria I. Napóleon majd negyedszázados hadjáratait, s tökéletes unitás mellett vesztette el két hónapi támadó, tehát előre készült hadjárat alatt Lombardiáját.

És annak egyszerűen az a kulcsa, hogy dualizmusban a monarchia minden hatalmát kifelé használhatja, míg az unitas ideje alatt egyik országnak kell a másikat nemcsak őrizni, de még adminisztrálni is, ami a legnagyobb erő- és pénzpazarlás, mint erre siralmas példák vagyunk mind országostul.

Azért Európa megnyugodhatik abban; hogy Ausztria dualizmusa kétkarú óriás, míg az egységes Ausztria egy beteg szörny; mely önmagát elnyelte s nem bírja megemészteni.«

Beszéde további részében a belpolitikára nézve így nyilatkozik:

»Múlhatatlannak tartom annak kimondását; hogy a magyar nemzet a vele együtt élő nemzetiségeket a legszabadelvűbb bőkezűséggel kívánja részesíteni mindazon áldásaiban az alkotmányos szabadságnak, amiket saját maga élvezni óhajt és ahol viszályok forognak fönn köztünk, inkább akar nemesen engedékeny, mint hatalmaskodó lenni és mindenesetre be akarja bizonyítani, hogy a közelmúlt keserű napok alatt e tárgyban is tanult valamit. Továbbá, hogy a magyar nemzet semmi osztály, nemzetiség vagy vallásfelekezetre nézve kizáró vagy bezáró jogokat el nem ismer, hogy alkotmánya jótékonyságában mindenkit egyformán részesít, mert önmagát megbosszuló véteknek tartaná azt, hogy bármely osztályt vagy vallásfelekezetet előbb kizárnánk a polgárjogok teljes élvezetéből, s aztán polgár-erényeket követelnénk tőle, s ha azok a mi hibáink miatt annál hiányoznának, mi vétkünkért azokat ítélnők el. Végül, hogy a magyar nemzet teljes szabadelvűséggel kívánja mindazon kérdéseket megoldatni, melyeket az újabb idők szültek s melyek még eddig alkotmányunkban tárgyalva nem lehettek.«

Meg kell adni, hogy Jókai fennkölt lelkű, aminő csak nagy író lehet. Humanista és szabadgondolkozó a szó legnemesebb értelmében. A nagy emberiességi eszmék vezérlik. De egész világát csak a hazája képezi, a kozmopolitizmus idegen szívétől és minden olyan, ami valamiképp ez alá vonható. Mikor a szabadkőmívesekhez való belépésre szólítják fel, ezeket feleli:

- Nálatok a kalapácsütés jelzi, hogy minő tetteket visztek véghez a humanizmus, az emberiség érdekében. Nekem is van egy ilyen kalapácsom s az sem mutat egyebet az én működésemben, mint amit ti tesztek: s ez a kalapácsütés a szívem dobogása.

Gyűlöletet, irigységet nem érez se fajok, se osztályok ellen. Amely magaslaton csak olyan ember állhat, aki nem forgott az emberek között eléggé, aki nem könyökével vert magának utat, mindenkibe beleütődve és sokak által eltaszigálva, hanem szárnyaival, a magasban, mindnyájok feje fölött, egyformán dédelgetve mindenki által, sohasem érezte teljesen se a mob durvaságait, se a nagyurak gőgjét. Ebben az ideális korban kétségkívül kitűnő politikus lehetett volna belőle, mert tudott lángolni nagy dolgokért, de később a pártélet intrikái, a klubok cselszövényei között olyan volt, mint egy ártatlan bárány. A pártversengések nem érdekelték, nem tudta eléggé gyűlölni ellenfeleit és eléggé szeretni pártfeleit, nem tudott megmelegedni az apró részletekért a parlamenti életben, melyek sokszor csak finták és cselvetések, egy csomó régi ember felbotlik bennök és egy csomó stréber a napfényre kerül. Azért aztán lagymatag, gerinctelen politikusnak nézték, aki azonban nevének tényével egyik csecsebecséje pártjának.

Jó volt sietni a szűzbeszéddel, de még jobb lett volna jobban sietni a »Politikai divatok« megírásával, mert mire ezt a forradalmi élményeiből merített regényét befejezte, már akkorra vége volt az országgyűlésnek és a sajtószabadságnak. A kész regényt most már a fiókba kellett zárni, mert azt ugyan senki fiának a lapja nem merte volna közölni.

Jókainak pedig a vérében volt, hogy amit megír, azt, ha lehet, mindjárt nyomtatásban lássa. A kezdő írók lázas türelmetlenségével várta dolgainak megjelenését: ha folytatásban jött a regénye s egy-egy folytatás kiszorult a lapból más aktuális közlemények miatt, fölment a szerkesztőségbe panaszkodni - mert veszekedni nem tudott. Képzelhetni, mennyire csiklandozta a fiókban heverő kézirat. Sokat várt attól. Olyan regény az - mondotta -, mint a hammelni patkányfogó sípja, becsalogatja az előfizetőket. Arról ábrándozott, hogy egy lapot kellene csinálnia, amiben megjelentetné. A Magyar Sajtó, melynek szerkesztője, Hajnik Károly, a ház naplójának szerkesztését vette át, ugyan rendelkezésére állt, de a tulajdonjog nem az övé, mivelhogy pedig evvel a regénnyel lehet fel is virágoztatni, de meg lehet ölni is egy lapot, idegen tulajdonával nem kísérletezhet, ezért vágyott arra, hogy saját lapja legyen.

Éppen jó időben támadt ez a kívánsága, úgy jött, mintha csak a regényeiben történnék. A »tigriseknek«, a volt határozati párt politikusainak nem volt orgánumuk s Jókainak lap utáni epekedése véletlenül összetalálkozott az ő legsürgősebb terveikkel. Teleki László gróf halála után önkénytelenül a Tisza Kálmán kezeibe esett a vezérlet s ő mindent elkövetett, hogy az új lapot nyélbe üthessék; a módosabb politikusoktól nem volt nehéz a költséget összehozni. Akkor még egy laphoz nem kellettek százezrek, mint napjainkban. Nem volt telefonösszeköttetés, nem kellett rotációs gép, se öles plakátok ezrei, se nagymennyiségű sürgöny. Hiszen a hír megérkezik egyszer valamikor magától is és az olvasónak mindegy. A gyorsaságra nem adott semmit. Szenzációs külföldi eseményekről sokszor csak egy hét múlva értesült az olvasó - hanem úgy tett is a lapjával, hogy mind a hat számot meghagyta vasárnapra s egyszerre olvasta el, ami a világban történt.

Húsz-huszonötezer forint akkor fejedelmi alaptőke volt egy laphoz, hiszen egy kis szerencsével pénz nélkül is sikerülhetett. A legnagyobb mecénás, úgy tudjuk, Almásy Pál volt, a debreceni országgyűlés hajdani elnöke, akinek a révén egy kis porosz pénz is csordult az alapítási költséghez.

Biztosíttatván a lap megindulása anyagilag, miután megállapodtak, hogy A Hon legyen a címe, Jókai Bécsbe utazott Forgách Antal kancellárhoz, hogy személyesen nyerje meg tőle az engedélyt. A jól táplált pirospozsgás gróf, aki nem volt olyan rossz magyar, amilyen jó ember, szívélyesen fogadta híres honfitársát, még ebédre is magánál marasztotta s természetesen megadta az engedélyt. Csakhogy még hátra volt az itthoni gróf, a hórihorgas Pálffy Móric, akinek be kellett mutatni a felsőbb engedélyt s aki még előbb reverzálist követelt, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja.

Jókai leült s egyszeribe megírta a reverzálist, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja - minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben.

Pálffy nagy fejcsóválással mondá, az iratot elolvasván:

- Maga barátom nagyon rossz ember; vigyázni fogok magára.

De azért elfogadta a reverzálist a klauzulával.

Így lett Jókainak saját lapja, nagy politikai orgánuma s így lett a boldogsága teljes. Mert aki azt az élvezetet nem ismeri, amit egy lap megcsinálása okoz, az nem élt e gyönyörök völgyében. A kigondolás, milyen lesz a fiziognómiája, hogy fog a cím festeni, milyenek lesznek a lap betűi, hogy osztják be? Lesz-e kurzív írás? Milyen vonal válassza el a tárcát és mekkora spácium? Milyen betűkből szedik az alcímeket? Csak az anya érezhet ilyes valamit, de csak halványan, mikor első lányát az első bálba cicomázza. Ennek már az előre való előkészítése is gyönyörűség. De hát még az az éj, mikor az új lap készül! Mikor leadják az első kéziratot. Mikor a faktor végre összeállítja az első kolumnát és lehúzza kefével, majd a hajnal, amint megindítják a gépet és az ünnepélyesen ott virrasztó munkatársak szeretetteljes és kíváncsi tekintete előtt megjelenik az első szám.

Hát aztán másnap a lázas epekedés a mások véleményét hallani. Mit mondanak az új lapról? Egy ember megy az utcán. Vajon olvasta-e már? Ha két-három ember beszélget valahol, a szerkesztő szeretné ellesni egy szavukat. Mert hátha a lapról beszélnek. Benézni a kávéházak üvegablakain, hogy ki olvassa, fülelni a levélhordó nehéz lépteire a következő napokon, hogy hány prenumeráns érkezik. Oh, bizonyára kimeríthetetlen olajos korsója a komprimált örömöknek, melynek másik csücsén (mert két csücse van e csodálatos korsónak) sok bosszúságot és nyugtalanságot ihatni.

Jókai soha még egy vállalatát se szerette úgy, mint ezt. Mikor 1863-ban megindult lepedőnyi alakban (mert akkor a nagy formátum adta a tekintélyt), emberfeletti buzgalommal dolgozott bele, a »Politikái divatok«-on kívül majd minden számba írt vagy politikai cikkeket, vagy élénk apróságot, aminek volt is foganatja, mert új évre olyan közönség gyűlt a lap mellé, hogy az rögtön biztosítottnak látszott nagy időre.

Biztosítottnak? Balgatag szó. Most csak egy ragályban pusztulhat el lap, előfizetőhiányban, de akkor voltak más halálnemek is. A lapot megölhette a felsőbbség is. És az volt ebben a bolond, hogy amelyik lapot az egyik életadó faktor szerette, azt a másik életadó faktor gyűlölte. Így aztán teljesen ki volt zárva a biztosított lap fogalma.

Amint már egy kicsit folyamatba kezdett jönni, hogy öröme lett volna benne a gazdának meg a munkatársaknak, meg a kemény hazafiaknak, akik mögötte sorakoztak, egy napon Zichy Nándor gróf kopogtatott be a szerkesztőségbe egy hosszú erős cikkel, melyben ki voltak mutatva az eddig elkövetett politikai botlások, valamint az, hogy Magyarországot és Ausztriát kivált nemzetgazdaságilag teljesen tönkre tenné a Schmerling-rendszer erőszakos keresztülvitele Magyarországon.

A fiatal, eleven szellemű Zichy Nándor legelőször Kemény Zsigmondot kínálta meg a cikkel, de a bárónak jó szimatja volt, azt mondta, hogy neki túlságosan erős és az öreg Napló már különben is más nézeteket hangoztatott, hanem itt van a fiatal »szomszéd«, az majd megörül neki.

Jókai tényleg megörült a cikknek, egy pár kifejezést szelidített benne és közölte, nem félt ő, csak a »Politikai divatok«-tól s valóságos élvezete volt, amint napról napra elcsúszott tárca tárca után a cenzori szemek előtt.

A cikk roppant hatást tett; a Zichy név rosszul hangzott a forradalomból s most egy ilyen cikk alatt a Zichy név! De bizony mégis lesz ebből az országból valami!

Sőt a cikk jobban hatott, mint kellene, mert hatott Pálffy Móricz grófra is, aki ballábbal kelvén fel aznap, haditörvényszék elé rendelte állíttatni mind a szerzőt, mind a szerkesztőt s három havi börtönre kérte elítéltetni a két »csendháborítót«. Mert csak egyszerű csendháborítás címén lettek bepörölve. Pálffy abban volt eredeti szellem és reformátor a büntetőjogban, hogy leszállította a bűntények minősítését, de a büntetést emelte.

Jókai megjelent a katonai törvényszék előtt, mely egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, alhadnagyból, őrmesterből, káplárból, egy frajterből és közbakákból állott s egy szép német beszéddel védelmezte magát és a Zichy-cikket. Ekkor tartott életében először német beszédet.

Nagy volt a meglepetése, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet: »Ezer forint bírság, egy évi tömlöc nehéz vasban.«

- De hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért reánk kiméretni? - méltatlankodott Jókai.

- Das Übrige ist für die schöne Verteidigung, (a többi a szép védbeszédért van) - felelte az auditor-major nevetve.

Csakhogy már akkor nem volt olyan fekete az ördög, amilyennek festik, sőt már ördög se volt, hanem csak szilva-krampusz. Bizonyos humorral kezelték az ilyen zsarnoki kegyetlenségeket. Azért hát hiába várnátok Jókaitól valami olyan elmélkedéseket a fogsága óráiról, aminők a Pellico Silvioé. Dehogyis tettek a Jókai lábára vasat a börtönben, tettek bizony alájok zsámolyt, ha kívánta. Maga írja: »Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk a jó Haymerle, kívül-belül mintaképe egy magyar vicispánnak.«

Haymerle megengedte, hogy a foglyok könyveket hozzanak be. Jókai a faragó szerszámait is elhozatta és itt faragta ki a felesége mellszobrát fából, mely dolgozószobája egyik díszét fogja képezni ezentúl, innen szerkesztette az Üstököst. Sohase voltak szikrázóbb ötletei. Szinte szomorú volt, mikor néhány hét múlva ott kellett hagyni a kedélyes arestomot, elengedtetvén nekik a további fogság. Mint kedves emlék élt azután emlékezetükben a fogság. Szinte megérte az ezer forintot, amit mint bírságot róttak rájok, de amit Zichy fizetett ki. Érvényben már csak a nemesség-vesztés maradt az ítéletből, ami azonban legalább új titulust hozott Zichynek, a Deák Ferenc jóízű ötletével: »hogy most már Zicsi Nándor a leggazdagabb paraszt Magyarországon«.

Valamelyes következményei azonban Jókaira nézve is voltak a fogságának. Míg ő ugyanis veszteg ült a hűvösön, addig megmozdultak az előfizetői és a márciusi évnegyedben szétszéledtek. »Megijedtek a tisztelt hazafiak - jegyzi meg Jókai nem minden keserűség nélkül az emlékirataiban -, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek.«

A szépen induló lap, a kedvenc, »a szemem fénye« tehát pusztulásnak indult, az előfizetőknek kétharmadrésze elmaradt. Gondolták magukban: minek nekünk a Jókai lapja Jókai nélkül?

Mindegy. Folytatni kellett, pedig most már csak veszteséggel lehetett. S nemcsak hogy a lapra kell ráfizetnie Jókainak, de a regényért sem kap honoráriumot. Oh, boldogtalan regény! Ha az ember előre tudná, mi végre szüli a gyermekeit! A cenzor szemet vetett a »Politikai divatok«-ra s azontúl minden héten kétszer-háromszor le volt foglalva A Hon, Jókai nem győzött a cenzorhoz járni, herélni, amputálni a regényét, eközben pedig a lap helyzete egyre kétségbeejtőbb lett. A munkatársak kiérzik a közelgő veszedelmet s mint az ostromlott Aquilejából a gólyák, menekülnek vagy legalább gondolkoznak, hova meneküljenek s e gondolkozásuk közben nem dolgoznak. Magának a szerkesztőnek sincs már kedve. A lap napról napra gyengébb. Az előfizetők napról napra elégedetlenebbek. Átkozott logikai láncszem ez.

És egyéb csapások is következnek. Ha a gondviselés kioldja a szerencsétlenség zsákjának a száját, hát abból aztán csak úgy dől. Almásy Pált, a lap legfőbb protektorát befogták összeesküvés gyanúja alatt, mire a többi protektorok is visszahúzódtak, mint a csigák a házaikba. A fond perdu ekkorára elfogyott teljesen és Jókai most már azt se tudta, mit csináljon, a cenzorhoz futkosson-e, akitől ott volt a citatórium az íróasztalán, a lapot szerkessze-e, kölcsönöket hajszoljon-e fel a terézvárosi uzsorásoknál, amelyekkel a lapot folytathassa, vagy pedig az ellenzéki matadorokat szorongassa, hogy ne hagyják a lapot elveszni?

Az uzsorások csak egy ideig adtak pénzt, az ellenzéki matadorok egyszerűen azt mondták: »A búza pozsonyi mérője ez idén két forint.« Ez annyit jelent, hogy ilyen évben Magyarországon nem lehet csinálni se frontot, se újabb fond perdut.

Ezek voltak Jókai legkeservesebb napjai. Ez a nagy betegsége, ez a lassú haldoklása A Honnak. Mindent elkövetett, hogy megmentse, pedig nem volt természete a görcsös ragaszkodás vállalataihoz. Temetett már ő elégszer és fog is még. De most kétségbeejtette a tehetetlensége, s midőn végre a nyomdai hitele is kimerült, vérző szívvel, porig megtörve kopogtatott be a szomszéd öreg nénikénél, a Pesti Naplónál, megállapodni báró Keménnyel, hogy a lapot beszünteti s az előfizetőit a hiányzó egy hónapra a Pesti Napló fogja kárpótolni.

Másnap kellett írásba tenni a megállapodást. Este azonban váratlan távirat érkezett Zichy Nándortól: »Holnap nálad leszek, lapodat meg ne szüntesd.«

Reggel nyolc órakor csakugyan ott toppant a ruganyos délceg Zichy Nándor A Hon szerkesztőségében. Jókai már várt reá.

Zichy Nándor röviden végzett.

- Ámbár nem helyeslem a lapod politikáját - szólt - és nem tartozom a pártodhoz, mégis érzem, hogy a lapodat bajba én hoztam. Milyen összegre volna szükséged, hogy talpra álljon?

Jókai megmondta az összeget ötezer forintban, de szabadkozott, röstelkezett azt elfogadni. Zichy azonban otthagyta erővel az asztalon.

- Tudom én, mi a kötelességem - ismételte szerényen és eltávozott. (Csak mégse lehetett a nemességétől megfosztani.)

Ez volt a fogsági kaland utolsó epizódja s aznap éjjel már vígan zakatolt A Hon gépje s virgonc szedőgyerekek jó kedvvel futkostak a garádicsokon fel és le a lengő kutyanyelvekkel a Barátok terén levő rozoga épületben.

Jobb politikusokhoz csak a koronázás után jutott A Hon, mikor már semmi se hiányzott a dombból^[74] s Ludvigh János és Csernátony Lajos egyszerre két honba jutottak a hontalanságból.

Különben nem is volt szüksége A Honnak egyelőre jobb politikusokra, mert A Hon ebben a zöld állapotában indult virágzásnak s ha valahol, úgy ebben áll az a visszásság, hogy a lapot, ha jól megy, nem szabad javítani, ha pedig jól van szerkesztve, de nem megy jól, rosszabbul kell szerkeszteni.

Jókai maga oly vonzerő volt, mely mindent pótolt és feledtetett. Hovatovább a lapjainál is kezdtek új talentumok fejlődni. Már az előszobában ott találjuk füstölgő petróleum-lámpa gyér fényénél a szép jellemű, bozontos üstökű Visi Imrét a szedés fölé hajolva jegyezgetni. Most még csak korrektor, inkább a nyomdai személyzethez tartozik, mintsem az »urak«-hoz, egykor azonban a Józsefváros országgyűlési képviselője lesz. A kis benyílóban a szelíd Törs Kálmán tákolja az újdonsági rovatot; ő egy nagy alföldi várost fog képviselni egy napon. Az átellenes asztalnál Szathmáry György ír, izzadó üstökkel rágva a tollat, a segédszerkesztőnek sok baja van írásának megfésülésével, de azért ő is bejut a parlamentbe egy erdélyi kerületből.

Végigtekintve a szerkesztőségi szobákon, feltűnik egy vézna, halcsik elevenségű ifjú emberke, aki sietve jön, megy, sietve beszél, sietve írja nagy kúsza betűit és maga szeretné teleírni az egész lapot. Ez a kis Hegedüs Sándor. Még csak most szagolt hozzá az újságíráshoz, de azért már úgy viselkedik, mintha ő találta volna fel a könyvnyomtatást. Erős akaratú legényke, viheti valamire. Ha Luca-nap volna s ólmot öntene a jövendőbelije (aki most valahol a Stáció utcai Jókai-ház valamelyik szobájában olvasgatja a bácsi regényeit), egy miniszteri szék sziluettje mutatkoznék a megolvadott anyagból. Valahol egy furcsa nyakkendőtlen alakot pillanthatnánk meg, aki hosszúra ragasztott papírpántlikákat adogat a szedőknek. Ez György Aladár, a tanügyi rovatnak, a lap specialitásának összecsinálója. Itt kezdte hírlapírói karrierjét Lukács Béla is, ki egy pár csinos beszélyt írt már eddig is a Vasárnapi Újságba. De jönni fognak később e szobákba újabb és újabb emberek. A ragyogó tollú báró Kaas Ivor; a szerény kis reporter Márkus József esténkint írja meg a Városházán történteket - kevés sejtelmével annak, hogy milyen nagy város lesz Pestből egykor az ő főpolgármestersége alatt. Egy sápadt, szeplős körteképű poéta fogja ollózni a külföldet, akinek a szíve tele van dallal s aki szerint »a világ csak hangulat«. A múzeum melletti mágnásnegyedben egy utca fogja nevét őrizni, pedig de sokszor nem volt lakása. Itt lesz, vagy talán már itt is van Frecskay János, a mesterszavak szorgalmas gyűjtője, a mulatt-arcú közgazdász, Mudrony Soma, megérkezik, a maga idején, a maró pennájú, kissé zűrzavaros Bartók Lajos, a kedves dalú Szabó Endre... Jól nézd meg e szobákat, e pókhálós falakat, a ritkán felmosott padlót, jámbor olvasó, mert ilyen termőföld nem mindenütt van. Ezek a szegény fiúk, kik súlyos igába fogott fehér rabszolgáknak látszanak, ahelyett, hogy elcsenevészednének, mind szépen növekednek ebben a fülledt levegőben, meggörnyedve ezeknél a nyomorult puhafaasztaloknál, a papírszemét közt, gyökereket eresztenek lefelé és nyúlnak-nyúlnak fölfelé, mert egy éltető nap süt le rájuk: az a glória, mely a Jókai feje körül sugárzik.

Jókai ugyan keveset érintkezett munkatársaival is, de teljes szabadságot adott nekik a lapban, úgyhogy mindenki kibonthatta szárnyait, ha voltak neki. Szívesen tett meg egyet-mást érdekükben, kivált később, befolyásának virágjában. (Emlékezetesek a Borsszem Jankó gúnyolódó képei, melyeken mint fiahordó kenguru viszi kerületről-kerületre szemita-arcú híres munkatársát, Horn Edét, anélkül hogy el tudná sütni.)

A szerkesztőségbe feljön naponkint, de már készen hozza a regényfolytatást, olyan szerényen nyújtja azt a segédszerkesztőnek, mintha az volna az ő gazdája. Ha cikket akar írni a reggeli lapra, akkor délben is betekint a műhelybe, hogy a legfrissebb táviratokból vagy a munkatársak szóbeli előadásából tájékoztassa magát az aktuális események legújabb stádiumáról. Ilyenkor elmond valami anekdotát vagy egy sziporkázó ötletet, mely szájról szájra fog szállni délután a Kammonban és mindenütt, ahol írók tanyáznak. Még egy pár szót vált a szerkesztőségi szolgával, aki a legbizalmasabb pénzügyminisztere (ő tudja s igazítja titkos váltóit) s azzal hazamegy vidáman, mert mindig megelégedett, játszi filozófiával, szelíd mélázó humorral veszi a bajokat, melyek egy szerkesztőségben folytonosan kölykeznek.

A redakcióban ritkán írt valamit, vagy éppen soha; kivévén nyilatkozatokat és helyreigazításokat, mikor tudatták vele, hogy ez vagy az megharagudott valamely közleményért, itt járt veszekedni. Békeszerető ember volt, mindjárt a panaszkodóhoz pártolt és éppen nem tartotta virtusnak makacsul megállani valamely állítás mellett, amit a modern szerkesztők úgy igazítanak el ravaszul, hogy közlik a cáfolatot is, de azért fenntartják azt is, amit cáfoltatnak. Jókai készséges volt a visszaszippantásban (nem dől le azért Buda vára) s szívesen adta a flastromokat a sebekre, melyeket a »gyerekek« (így hítta a munkatársait) ütöttek az emberek érzékenységén, úgyhogy A Hon hemzsegett a sok nyilatkozat, kimagyarázás és helyreigazítástól. És bizony igen gyakran megtörtént, hogy Jókai az igazságot is helyreigazította, ha nagyon szépen megkérték - hiszen azért se dől le Buda vára.

Buda vára nem is dőlt le, de a gyerekek sokszor morogtak és a háta mögött megszólták e miatt a dicsőségtől, népszerűségtől körülragyogott principálist.

Álljunk meg, urak, és vegyünk itt lélegzetet. A nap úgy látszik, most ért delelőre. Jókai lángelméje most produkálta a legszebbet »Az új földesúr«-ban. Kár, hogy nem él már Szontagh Gusztáv; hadd emelne megint kalapot.^[75] »Az új földesúr« hatása alig fejezhető ki szavakkal; más nemzeteknél számokkal szokás kifejezni: hány kiadás fogyott el belőle az első mohóságban. De ez még a »vándorló könyvek« országa. A krisztusi legenda, hogy mily kevés hallal elégíttetett ki sok ember, itt a szellemiekben nyilvánul. Egy kölcsönkért könyvpéldányból száz ember élvezett. Hiszen nemrég még a fejedelmi vagyonú nagy mecénással, gróf Festetics Györggyel is megtörtént, hogy valamely tetszetős versecskére találván imitt-amott, azt sajátkezűleg lemásolta ahelyett, hogy a könyvet szerezte volna meg.

Nagy irodalmi ünnep volt a regény megjelenése, régen esett ilyen vagy semmikor és soká nem lesz hasonló, mert a »Toldi szerelmé«-ből, mely ennél is nagyobb zajt fog csapni egy napon, a hetvenes évek vége felé, most még csak egyes töredékek rejtőzködnek az Arany János asztalfiókjában.

Az új regény tárgya ismét azt bizonyítja, hogy Jókai nem véletlenül botlik meg egy-egy regénymesében, hanem tisztában van azzal, hogy bírja a közönség szeretetét, kezében tartja s öntudatosan tör célja felé, azt fokozni. Úgy kell őt felfognunk, hogy mikor nagyobb alkotáshoz kíván fogni, mindenekelőtt gondosan fölteszi magának a kérdést: Miről szeretne most a közönség olyasmi és mi szükséges ébrentartására? Előbb a miliőt dönti el. Csalhatatlan abban az érzéke.

Ha megvan a miliő, kiragad abból egy vagy több vezéreszmét. Így pl. »Az új földesúr«-ban leírandó a Bach-korszak, mert erről akar olvasni a közönség. No, mármost milyen két vezérgondolatot talál abban Jókai? Az egyik a non cogito, ergo non sum, - a passzív rezisztencia. Ehhez kell egy hős, egy magyar földbirtokos, legyen ez Garamvölgyi. A másik vezérgondolat az, hogy a magyar föld magyarrá gyúrja át az ellenséges idegent. Ehhez is kell egy hős. Ez legyen Ankerschmidt osztrák generális. Jókai azt írja »Az új földesúr« millenniumi kiadásának előszavában, hogy ezt a gondolatot Haynau viselkedése ébresztette benne, aki magyargyűlölő s birtokot vesz Magyarországon. A vezéreszmékhez annyi fő-, és mellékalakot csoportosít körültekintő óvatossággal és gonddal, amennyi szükséges, hogy a főgondolat minden oldalról meg legyen világítva.

Eddig Jókaiban az öntudatos művész jelentkezik; ez mind az ész munkája, a mester elhelyező ügyessége, pontos kiszámítása és hatalmas átgyúró ereje.

Mikor aztán már annyira van, átteszi alakjait írói képességének egy másik csodálatos kohójába, ahol életet lehel beléjök, különböző külső és belső tulajdonságokkal ruházza fel. Lassú, hetekig tartó processzus ez, míg végre mindenik megkapja a maga formáját, de ebben a procedúrában már nem annyira skrupulózus az író, folytonos engedményeket tesz a groteszk iránti hajlamainak s személyeit teleaggatja furcsaságokkal.

Van egy jegyzőkönyv, egy piciny »notesz« a zsebében (van otthon az íróasztalán több is) s ebbe ezer meg ezer bohókás gondolat, ötlet és excentrikus történet van bejegyezve. A méh kaptárba gyűjti, ami mézet összehord, Jókai ide jegyzi be, ami furcsaságokat olvas a lapok »Különfélék« és »Vegyesek« rovatában, azt, ami benn volt és amit esetleg ő gondolt hozzá. Ez a »tulajdonságtár«, melyből Jókai ruházza népeit. Így aztán természetesen igen mulatságosak, eredetiek és újak, de így összegyűjtve nem mindig hatnak, az igazi élet illúziójától megfosztva az olvasót; mert amennyi különös, ferde észjárású ember megterem és elfér az egész földtekén, azok egy történet keretében, egyetlen pontra hozva agyontarkítják a könyvet és elnyomják benne a főcselekmény komolyságát.

Amint ezzel is elkészül, berakja alakját alkotó műhelyének harmadik kohójába, hogy azok ott mozogjanak kavarogjanak és magoktul fűződjenek össze mesévé, az ő fantáziájának segítségével, melyet köztük felejt - de az önkritikát ide sokszor be sem ereszti.

Arra azonban még most is gondja van, hogy a vezéreszme valahogy ne szenvedjen és el ne homályosodjék. A mese a vezéreszmét szolgálja. Ronthatja az alakokat, a szimmetriát, az összhangot, tönkreteheti a valószínűséget, de a vezéreszmének kímélet és tisztesség adassék. Elkerülhetetlen tehát (»Az új földesúr« példájánál maradván) az Ankerschmidt lovag életfolyásához egy lány vagy egy fiú, aki a másik főszemélynek Garamvölgyinek a lányát veszi el vagy megfordítva. Legyen eszerint Ankerschmidtnek egy leánya, Garamvölgyinek pedig egy öccse, akik egymásba szeretnek s egybekelnek. De vajon ez elég-e, hogy a lovagot magyarrá tegye? Hátha nem elég? Meg kell még valamivel támasztani. Hiszen nem kerül semmibe. A három kötetben sok jó ember elfér együtt. Minélfogva még egy motívumot keres a szerző. Egy kedvence legyen, aki itt jut pillangós főkötő alá és egy másik kedvence, aki itt jut csipkés szemfödél alá. (Jókai szereti az ilyen ellentéteket.) Egy hant ragassza ide, mely olyan valakit takar, akit nagyon szeretett. A feladatot könnyű megoldani. Legyen még egy leánya, akit itt temetnek el magyar földbe. Most már csak azt kell kigondolni, milyen körülmények közt, milyen halállal múljon ki a szegény kisasszony, stb.

Így készül el nála a mese főgerince. Aprólékos fontoskodás volna szálról-szálra követni akarni az alakokat. Csak az isten tudja, miképpen fonódik a szederinda.

Mikor végre kész a mese gerince, akkor leül írónk és a bűbájos tolla alatt születik meg a voltaképpeni regény, szaporodnak az alakok és támadnak gyönyörűbbnél gyönyörűbb epizódok. Úgy viszi őt a saját fantáziája, ahogy aztán az ő írása minket olvasókat ragad ellenállhatatlanul ungon-berken keresztül az ő eszményített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétől és humorának édességétől, még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is elfelejti célját, lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját s rohan-rohan a tündéries pompába öltözött betűerdőkön át mosolyogva, könnyezve, ahogy a nagy költő akarja s felkiált a végén, mint Erdélyi János: »Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell.«

Megvesztegetőbb író nálánál talán a világirodalomban sincs. Vannak olvasók, akik, ahol meglátnak valamely regényéből egy tárca-folytatást, sietve vetik magukat rá, habár nem tudják az elejét és nem fogják esetleg olvasni a folytatást. Ezt a különbséget így magyarázza meg egyikök:

- Nekem mindegy az összefüggés, nem törődöm a mesével. Én a Jókai hangját akarom hallani, éppúgy, mint a Blahánéét. Az gyönyörködtet és üdít fel.

Körülbelül fején találja a szöget. Előadása, modora és hangja valóban a legfőbb erőssége, mellyel nemzetét meghódította s beláthatatlan időkig minden más írót túlszárnyal. Divatba hozta az elbeszélés könnyed folyamatosságát, mintha csak oda volna lehelve, amit mond, a természetes fordulatokat, melyek egymásból látszanak kinőni, mint a fák gallyazata. Természetesen, minden erőszak nélkül kapcsolódik gondolat a gondolathoz. Mestere a stílusnak, szinte teremtője egy olyan nyelvnek, mely a népiesből fakadva és megtisztulva éppen oly tökéletes a hortobágyi gulyások ajkán, mint a budai minisztertanácsokban.

Ez az elbeszélési bravúr teljesen elsöpörte az eddigi értekező, nehézkes vagy szónokias előadási modort. A magyar elbeszélő prózára nézve korszakot alkotó az ő föllépése. Azzal a kis fokával az elbeszélési könnyedségnek, mely például a német irodalomban elegendő, nálunk, ahol egy Jókai írt, akár tollat se vegyen kezébe az író, az elkényeztetett közönség, mely unalmat egy percig se tud elviselni, szembe kacagja. Innen van aztán, hogy bár elég sok gyenge író fogyasztja itt is a tentát, akiknek nincs elbeszélni való anyagjuk, de hogy a maga szegényes pecsenyéjét, még ötödrangú író is kiválóan tudja föltálalni, azt Jókainak köszönjük. Franciaországban is Brillat-Savarin óta tálalnak szebben, mint bárhol másutt. Persze a tálalás Brillat-Savarin éléstára nélkül csak egyszerű ügyesség.

Jókai kompozíciója és karakterei rendesen kidolgozás közben romlanak meg. Mikor még tervel, akkor a földön van és minden körülményről tud számolni. De amikor írni kezd, akkor már nincs a földön, hanem a felhők között, mint Icarus. Itt már nem bírja magát zabolázni és nagy fantáziája, röpke szárnya elviszi a saját tervétől. Kidolgozás közben egy ötlete villan. Milyen pompás epizód lesz abból! Csábítja, hívja az epizód, mint a sellő.

Lelke édeleg rajta, belemerül. Csak az epizódot látja már s nem a kompozíciója egységét. Tehát megírja az epizódot s most már csak az a célja, hogy az epizód minél plasztikusabb, minél teljesebb és csattanósabb legyen. Tegyük fel, hogy a regény személyei közül valamelyiknek eddig megrajzolt jellemével ellenkezik a szerep, amit az epizódban szánt neki a szerző, biztosak lehetünk benne, hogy nem fog kegyelmet kapni, inkább a regény alakja szenvedjen, mintsem az epizód. Az egyik epizód esetleg másik új epizódra csábítja, ahol az előbbi alak megint módosul karakterében az új epizód kedvéért. Némi joggal mondják tehát Jókai kritikusai, hogy egy hosszú regényen át csak igen ritkán bír következetes jellemet rajzolni; tökéletes emberek csak azok, akik egyetlen epizódban szerepelnek, vagy rövid novelláinak hősei, kiket nincs ideje elrontani.

»Ha hibásak a regényalakjaim - írja ő egy helyütt -, az a hibájuk, hogy nem látom őket, mert bennük vagyok. Ha kívülről mintáznám őket, meglehet, hogy jobb lábon állnának.«

Ez a kedélyes mentegetőzés voltaképpen egy, a kritikusai szájából kivett igazság és a mi elméletünk megerősítése. Csakugyan az a baj, hogy ő maga van bent alakjaiban, azokat úgy kényszeríti beszélni és cselekedni, amint az ő fantáziájának jól esik, holott megfordítva az alakjainak, kik külön-külön más egyéniség, más vér, kellene kényszeríteniök Jókait akként szőni és gyúrni meséjét, ahogy azt az ő szenvedélyük és élethűségük kívánja.

E tulajdonságokon kívül nagyon meglátszik írónkon, hogy keveset érintkezett emberekkel a kevés viszonylatban. Inkább könyvekből ösmerte, mint élő mintákból. Élete jobbadán a négy fal közt folyt le, közvetlen környezete színészekből és pózoló alakokból állt, a természetes ember a maga pongyolaságában ritkán jelenik meg előtte. Különösen tájékozatlan az asszonyokról; normális nőt úgyszólván nem ösmerte. Innen van, hogy egyéneket hibátlanul rajzolni nem tudott, inkább csak típusokat. De ezekből majd minden regényében nyújt sikerültet. Ha egy szakácsnét vagy egy kasznárt fest, ahhoz minden szakácsné és kasznár bámulatosan hasonlít, de ha csak úgy vesszük, hogy egy embert rajzolt, akkor nincs eltalálva.

Be kell azonban ösmerni, hogy e hibák felsorolásához éppen legrosszabb alkalom »Az új földesúr« megbeszélésénél van, mert sehol se mérsékli magát Jókai annyira, mint e regényében; jó tulajdonai csakugyan hibái nélkül jelentkeznek. Látjuk lángelméjét teljes pompájában kibontva, látjuk művészetének eszközeit, látjuk, mit adott neki az isten és mennyit nyújtott abból nekünk ő. És mégis nagyjában most is ott van a »minden tudó embere«, Garamvölgyi Aladárban, ki előre látja a tiszai árvíz jövetelét és figyelmezteti az új földesurat a sírbolt építés alkalmával, csakhogy ezúttal nem engedi a szertelenségbe csapongni. Ankerschmidt lovag szintén túl ideális, hiszen ez nem Ankerschmidt, hanem Lancelot; mindegy, még mindig ember. Elrajzolt alak csak egy van, Straff, s élettelen báb csak Pajtayné. A remek epizód-alak se hiányzik Kampós kasznárban.

Többé-kevésbé minden regénye ilyen, csakhogy a hősök a többiekben túlzottabbak. Mindenikben van egy-két bravúros leírás, mint itt a tiszai árvíz, a »Politikai divatok«-ban a komáromi hídleszakadás, »Az elátkozott család«-ban a komáromi földrengések, »Kárpáthy Zoltán«-ban a pesti árvíz.

Jókainak vannak jobb és vannak rosszabb művei, mert ahol sok fát vágnak, ott sok a forgács is, de talán egy sincs, melyen rajta ne volna a lángész fénye és egy sincs, melyet nem volna élvezet elolvasni. Mintha az aggteleki barlangban járnánk, hol a formátlan kőalakzatok éppen úgy meghatnak bennünket, mint a formásak, mert önmaguktól képződtek.

Jókai maga őserő; eredeti gondolatmenete, képei, színei, ötletei, fordulatai a természet legfrissebb ajándékai a világirodalom számára. Lelke az egész népfajnak lelke, amelyhez tartozik, meséi úgy képződnek, úgy folynak, úgy végződnek, ahogy az a népléleknek jól esik; innen van csodálatos varázsa, melyet kritika meg nem törhet. Hogy Jókai többet kapott az istenektől, mint amennyit tanult a kritikusoktól, az esztétikából és az irodalmi remekekből, az kétségtelen, de ezt teljesen elég konstatálni és tovább örülni Jókainak úgy, amint van. Shakespeare is tengert tolt Csehországba, sok hibás dolgot írt, de az angolok így is meg vannak vele elégedve. Jókainak azonban egy hosszú életen át zúgták fülébe a feltűnni vágyó kritikusok, hogy a kompozícióban, a pszichológiában és a jellemek kidomborításában gyengébb és hogy egyéb nagy tulajdonaival ebbeli művészete nem áll arányban. Hja, persze hogy nem áll arányban. De már ez egyszer így van és így is fog maradni, a telhetetlen kritikusok pedig éppen abba a hibába esnek, melyet kifogásolnak Jókainál, hogy az összes hősök hősiességét, az összes tudósok tudását és az összes erényeket egy alakba önti, mert ők meg az összes írók fényes tulajdonságait az egy Jókain követelik.

Igaz, hogy gyorsan dolgozott, szédítő gyorsan. Flaubert »Bovaryné« című regényén öt teljes évig izzadt, gyomlálva abban hibákat, jobbal pótolva egy szót, tökéletesebben fejezve ki egy gondolatot, át meg átdolgozva jellemzőbbre, hangulatosabbra egy jelenetet, vagy egy kis dialógot s így lett »Madame Bovary« műremek. Jókai nem volt képes ilyen, vagy csak távolról is ehhez hasonló munkára. Leült s egy ültő helyében írt meg egy novellát. Közönségesen három-négy hónapig dolgozott egy regényen. Négy részre vágott egy sima papírívet, margót hajlított rajta s elkezdett írni reggeli előtt hajnalban kényelmes szürke hálókabátjában, Folyt az egyik gondolat a másikból s mire reggelizni hítták, hét-nyolc ilyen papíros telt meg - a margón voltak a javítások, alig egy, vagy kettő. Nagyobb törlések éppenséggel soha elő nem fordulnak kéziratában. Ha valamit odaírt, ami talán ellenkezik azzal, amit már előbb írt meg, inkább kigondolt valami furfangos érvet, amivel a hibás dolgot megtámassza, mintsem hogy kitörülje. Úgy hozta ő a maga műveit, mint a rózsatő a virágjait. Csak ilyenek lehettek azok és nem másformák. Csak így volt azoknak teremtése neki gyönyörűség.

Át sem nézte többet a kéziratot (hiszen sokszor már várták is a nyomdában), megesett vele nem egy ízben, hogy valamelyik alakjának, aki már négy-öt folytatáson nem szerepelt, elfelejtette a nevét. Molnár Jánosnak hítták a regény elején s Varga Ferenc lett a közepe táján, ő azt soha észre nem vette.

Magától értetődik, hogyha Jókai hozzászokik a gyomlálási rendszerhez, az öncenzúrához és az átdolgozáshoz, regényei kerekdedebbek volnának, nagyobb illúziót keltenének az olvasóban s különösen alkalmasabbak volnának idegen nyelvekre való átültetéshez, mivelhogy a fordításnál éppen a legragyogóbb tulajdonságai, a természetesség, az elevenség, a humor, a graciózitás és a nyelv csodálatos muzsikája elpusztulnak, vagy legalább elhalványodnak, míg ellenben hibái, a fantasztikus, szertelen mese, a kompozíció egyenetlensége és a lélektanilag hibás alakok épségben megmaradnak.

És hát ebből látni, mekkora nagy legény ő! Egy író, akinek jóformán csak a gyengébb tulajdonságait viszik ki a külföldre s aki azokkal is ott ragyog a legnagyobbak közt!

Nyelvének gazdagsága még talán az Arany Jánosén is túltesz, mert Arany gonddal kereste a szavakat, mint az ötvös nagy körültekintéssel nyúlt be kincses ládájába, hogy a gyöngy mellé színre, tűzre, nagyságra, gömbölyűségre a legalkalmasabb gyöngyöt fűzze. Jókai rögtön megtalálja az igazi szót és kifejezést. Stílusa egyszerű, világos és hangulatos, bár a germanizmusoktól nem mentes; gondolatmenete kristálytiszta és egészséges, nincsenek homályos helyei: amit gondolt és érzett, azt kell gondolnia és éreznie az olvasónak is. Dialógjai jellemzők, epigrammatikusak és mégis természetesek amellett. Tömörebb írót alig ösmerünk a világirodalomban s ha ebben vét is, az csak olyan hiba, mint ha a lóherének négy levele nő - mikor három is elég volna.

Ami azonban páratlan a világon, az írónk örök ifjúsága, a nyár eleje.

Az idő közönségesen megteszi változásait az írókon is. Ahogy cseresznye vagy szamóca terem tavasszal, barack a hév nyár közepén, szőlőgerezd az ősz végével, éppúgy jönnek az írók termékei: versek a fiatal korban, szerelmes regények, azután bölcselkedő dolgok az élet végén; Jókai marad örökre az, aki volt, piros szamócát hoz nekünk örökké.

Ki fölött nem uralkodik az idő sem, mit akarná azt megzabolázni a kritika?

Az őserő szuverén. A kritika csak a művészet érdekeit védi. De az őserő hatalmasabb a művészetnél; félretaszítja a kritikát és úgy bugyog fel a néplélekből gyűlt nedveivel, ahogy az ő fenséges kedve tartja.