ELSŐ FEJEZET
Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene
Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszárhadnagy: vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak), és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagyharang.
Zajos tél volt, vidám farsang, egyik bál a másikat követte a Nagy Szamárhoz címzett vendéglő nagytermében. Noszty hadnagy a polgármester leányába, Velkovics Rozáliába volt szerelmes (gyönyörű, törékeny jószág volt), annak kijárt az éjizene minden muri után meg a sok virágbokréta tél évadján - az mind pénzbe kerül; aki pedig szerelmes, az rendesen el van keseredve, tehát iszik, s ha lehet, pezsgőt iszik, és az is pénzbe kerül, a hadnagyi fizetés ellenben csekély, ami csak azért szomorú, mert otthonról ugyan vékonyan csörgedezik a segítség. Az öreg Noszty Pálnak magának is le van foglalva a fizetése, de azt persze nem szabad itt tudni. Az öregről itt csak az tudatik, hogy oszlopos tagja a kormánypártnak, s hogy az őseinek valamikor pallosjoga volt. A pallos megvan még, de most kukoricát morzsolnak otthon, Nosztaházán, a tompa élén. Mindegy, a pengéje idefénylik azért.
Ami Velkovics Rozáliát illeti, még az se egészen tiszta munka. Rozika ugyanis el volt ígérve. Kozsehuba Tivadarnak, a megboldogult takarékpénztári igazgató fiának, akinek virágzó szeszgyára és négy háza van a piacon, köztük a jól jövedelmező, Nagy Szamár nevű vendéglő. Már éppen meglett volna az eljegyzés, amikor a szép hadnagy felbukkant a láthatáron. Minden összevissza kuszálódott. Rozika habozó lett, messzebb, egyre messzebb tolta az eljegyzési terminust, egyre hűvösebb lett a nagy fejű, torzonborz Kozsehuba iránt, és a vak is látta, hogy a zsinóros dolmányhoz húz, ide hajlott a nemzetes Velkovicsné asszonyom is, ragyogó szemekkel mondogatva:
- Várjunk még. Ne siess, Velkovics, ne okoskodj! Ha Noszty megkéri a leányt, legyen inkább a Nosztyé. Noszty nagy család; viceispáncsalád. Érsek is volt már a Nosztyakból. Nagy dolog az, Velkovics, édes uram, gondold meg csak. Az apja ott ül az országgyűlésen, az egyik nagybátyja, a bécsi Noszty, excellenciás úr, egy másik Noszty kanonok. Milyen dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: "Ma a nászom beszélt a Házban, ugyan okosakat mondogatott oda az ellenzéknek."
Velkovics uram azonban nem ezen a nézeten volt, ki is tört ilyenkor.
- Nem adom a leányt ennek a hadnagynak. Hess, varjú, ne károgj a fülembe. Nem adom pedig azért, mert ez a hadnagy csak hadnagy, de ha kapitány volna, se adnám, mert lump. De ha lump nem volna, se adnám, mert katolikus, én pedig lutheránus létemre csak lutheránusnak adnám. De ha lutheránus volna, se adnám, mert nagyúri házból való, ahonnan minket, ha egyszer odaviszik, meg se fog látni, az új családjával egyetemben. Azt ti ostoba asszonyok fényes partinak nevezitek, ha a leányotokat úgy adjátok oda, hogy az aztán szégyenkezik hozzátok jönni. Én azt eltemetésnek nevezem. Ennélfogva inkább adom a Nagy Szamárnak (egymás közt így nevezték a vendéglő tulajdonosát), mint a nagy úrnak. Ami pedig azt illeti, hogy egy érsek is volt a Nosztyakból, hát az bizonyosan az égbe jutott, s éppen ebben van a baj, mert annak sehogy se tetszenék ez a frigy, s ott még közbejárna bosszúságában az égieknél, hogy vonják meg ettől a házasságtól az áldást, melyben egy lutheránus kapaszkodik fel a híres családi fára. No hát, az én Rozáliám nem mókus, s nem fog semmiféle fára felkapaszkodni, míg én élek. Azzal is szeretnéd a szememet betapasztani, Zsuzsanna, hogy kanonok rokona van a hadnagynak, akitől örökséget lehet várni. Hát én azt mondom, Zsuzsanna, hogy a papok ideje lejárt, és nemsokára olyan szegény ördögök lesznek, mint a mi papjaink. De ha nem is, én becsületes ember vagyok, nekem az ebül gyűlt szerzedék nem kell. No, mit rázod a fejedet? Hogy nem ebül gyűlt szerzedék? Hát mit tudsz te? Te semmit se tudsz. A történelmet kell lapozni, Zsuzsanna, barátocskám. Azt mondod, hogy én se lapoztam? No, hát nem lapoztam, nem értem rá, de azért tudom, hogy mit jelent az a "holt kéz", ahogy a papi birtokokat nevezik.
- Hát mit jelent, no? - vág közbe Velkovicsné.
- Azt jelenti, Zsuzsanna lelkem, hogy a papok annak idején szörnyen becsapták az országot. Szent István királyunk, igaz, tett nekik ígéreteket, hogy birtokokat kapnak, csak kereszteljék, térítsék a népet, de semmit se írt alá, anélkül halt meg. Most aztán a papok összeröffentek, csináltak egy adománylevelet, óriási darab területeket osztva fel püspöki uradalmaknak, levágták a szent király jobb kezét, s abba szorítván bele a kalamust, aláírták vele nevét az okmány alá. Mármost aztán mi következik ebből? Egy különös jogeset. Irtóztató ravaszság volt ebben. Senki sem mondhatja, hogy az aláírás nem az István király keze írása, hisz az, és mégse az, mert már akkor "holt kéz" volt. Hát érted-e már, mi forr énbennem? Tessék ebből kiokoskodni! Istentelen egy dolog ez, amely nem sokáig maradhat már annyiban.
A csendes vidéki, félművelt emberek fejében csodálatosan alakulnak át az elmúlt események, s izgatják őket. Hanem iszen az mindegy, a fődolog, hogy Velkovics a Kozsehuba pártján állt. Velkovics azonban a hangulatok embere, és amikor a hadnagyot a lován látja, neki is ugrál a szíve örömében. Mégiscsak szebb a ló, mint a szamár. (Ámbár a Nagy Szamár árán akár egy ménest lehetne venni.) Aztán a hadnagy kedves, megvesztegető modorú fiú, olyan szépen tudja mondani Velkovicsnak, hogy "kedves Gyuri bácsi", s olyan szeretettel néz rá, hogy attól az ő szíve is megolvad. "Szó, ami szó - gondolja magában -, ha leány volnék, én is csak olyan volnék, mint Rozália, de minthogy én férfi vagyok, és nem vagyok szamár, hát mégis inkább adom Rozáliát a Nagy Szamárnak."
Ezért nem volt még tiszta munka sem a Kozsehuba tervbe vett eljegyzése, sem pedig a Noszty hadnagy felülkerekedése; így is csöppenhet, de amúgy is. Kozsehuba érezte, hogy roppant veszedelmes ellenfele támadt, forrtak benne az ádáz gondolatok, amelyeket nem önthetett versszakokba, mint a poéták; mert nem ivott ama bizonyos kasztáliai forrásból. Kozsehuba csak sört ivott. Noszty sem volt bizonyos győzelmében, úgy vette a dolgot, mint egy háborúviselést, melynek kimenetele bizonytalan.
A háborúviseléshez azonban pénz kell. S ő, szerencsétlenségére, éppen most tört le. Nagyon sokáig volt már egyugyanazon városban. Az mindég kész méreg egy katonatisztnek. Az "andere Städtchen, andere Mädchen"[1] közmondás nem bolondság. Az új leányokat még talán elengednék a hadnagy urak, hanem az új városokra, melyekben új uzsorásokat és új hitelt találnak, határozottan szükség van.
Noszty hadnagy minden hitele kimerült, most már azon a fokon járt, hogy a kamerádjaitól kért apró, tízforintos kölcsönöket becsületszóra, s azokat is alig bírta megadni. Ez rendesen a vég kezdete. Tavasz felé már semmi eszközökben sem válogatott, eladta a két lovát, értékes tárgyaitól, emlékeitől is megvált, ezeknek az árából igyekezett még fenntartani helyzetét, úgy-ahogy, Velkovicsék szemében, de mikor ezek nyáron Rajecre utaztak hosszabb fürdőzésre, egyszerre végképp bedugult minden forrása, pedig a döntő ütközetnek Rajecen kellett megvívatnia. Az apja megírta, hogy nem adhat most egy garast sem: "Rossz világ jár rám, az egész hónapban vesztettem a tarokkon." A módosabb Nosztyak a tavaszi fagyokról és takarmányhiányról panaszkodtak, még a jó kanonok is, ki pedig "készpénz bácsi" volt eddig, kisiklott egy ájtatos okoskodással: "Krisztus urunk nehány halacskával töltött meg számos embert, szomorúan kell bevallanom csekély szolgájának hiú erőlködését, aki minden halacskájával is képtelen volt egy embert betölteni: hiú kísérleteit immáron abba is hagyja. Ámen."
Ily kétségbeejtő viszonyok közt az a hadi fortély villant meg a megszorult hadnagy fejében, hogy akinek nincsen puskapora, szerezzen az ellenségééből.
Hanem ahhoz bizony egy kis pofa kell. Hiszen igaz, azelőtt, mikor még nem udvarolt Velkovics Rozáliának, egy ízben már kért Kozsehubától száz forintot, és azt pontosan megfizette (éppen ez a tény sugallta az eszmét), de az akkor volt! Most egészen más a helyzet, harcban állnak a leány miatt, és egyébként Noszty félvállról vette a zsíros civilt, az pedig lelke mélyéből gyűlölte benne nemcsak a vetélytársat, hanem a szép hadnagyot és előkelő nevű úrfit. Nagyot bámult tehát, midőn az egy este nagy kardcsörtetéssel és sarkantyúpengéssel benyitott az üzleti irodájába.
- No, találd ki, Tivi, miért jöttem én most tehozzád?
- Bizony nem bírom elgondolni.
- Egy kis baráti szolgálatot kérek tőled, kedves öregem. - Bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt.
- Ugyan? - csodálkozott Kozsehuba.
- Nem kerülgetem a kását. Katonás egyszerűséggel fordulok hozzád: nem volnál-e szíves kétszáz forintot kölcsönözni?
Kozsehuba már eleget hallott a városban a Noszty pénzzavarairól, s gondoskodott róla, hogy Velkovics uram fülébe is eljussanak (mert árts az ellenségnek, ahogy lehet), de annyira megszorultnak mégsem hitte, hogy éppen őhozzá merjen fordulni, akit annyiszor megsértett hányaveti modorával, elmés célzásaival, éppen Rozália jelenlétében. No, ez már mégis nagy szemtelenség. Akkora nagy, hogy megzavarta Kozsehubát. Ilyesmire nem volt elkészülve. Hirtelenében nem talált szavakat megbotránkozására. Azon gondolkozott, hogy a szemébe kacagjon-e, kigúnyolja-e, vagy pedig egyszerűen üzleti ridegséggel elutasítsa?
Addig gondolkozott, míg aztán se az egyiket nem tette, se a másikat, hanem valami mást tervelt ki, és így szólt a hadnagyhoz jóakaró hangon:
- Mire kell az a pénz?
- Hogy némely apró dolgaimat rendbe hozza, míg otthonról nagyobb összeget nem kapok. - (Nem mondta meg, hogy Rajecre akar menni a pénzzel.)
- No, tudod - felelte Kozsehuba -, kétszáz forintot nem adok.
- Soknak találod?
- Kevésnek. Mire mégy kétszáz forinttal? Az csak egy kis éterinjekció. Vagy levegőt adok, amiben mozoghatsz, vagy nem adok semmit. Vagy ezer forintot kérj, vagy semmit.
A hadnagy el volt érzékenyülve, majdnem a nyakába ugrott a nagy lelkesedéstől.
- Te vagy a legjobb cimbora, a legédesebb fickó a világon, szeretnélek összevissza csókolni. Tudod-e, hogy boldoggá teszel?
- No, csak még ne hirtelenkedj azzal a megcsókolással. Mert igaz, hogy adok neked ezer forintot kölcsön, de nem akarok benned csalódni.
- Afelől biztosítlak, pajtáskám!
- Egyszer már csalódtam benned! - mondta összevont szemöldökkel Kozsehuba.
- Énbennem?
- Hát igen. Egyszer már adtam neked száz forintot kölcsön. Emlékszel?
- De hisz megadtam.
- Éppen azért csalódtam benned, mert azt hittem, hogy nem fogod megadni. Ha most azt hinném, hogy megadod, másodszor csalódhatnám. Akiben én egyszer csalódtam, én annak többé nem hiszek. Én üzletember vagyok, barátocskám, vagyis, ahogy te szoktad mondani, filiszter. Nekem elveim vannak.
- Nem értelek - idegeskedett a hadnagy. - Adsz, vagy nem adsz?
- Adok - mond ez nyugodtan -, ha meg tudod három hó alatt fizetni.
- Hogyne tudnám?
- És ha lesz egy elfogadható jótálló - tette hozzá Kozsehuba.
Erre bezzeg menten elsavanyodott a hadnagy ábrázata.
- Ez egy rossz tréfa, Tivadar. Hisz ha nekem elfogadható jótállóm volna, akkor egy intézethez fordulok, és nem alkalmatlankodnám a barátaimnak. Hol szaladjak én itt az idegenben egy elfogadható jótálló után? Ki ír nekem alá ezer forintot itt ebben a zabpátriában?
Kozsehuba vállvonogatva fonta össze mellén a kezeit.
- Nem mondtam én, hogy szaladj valaki után, én csak azt mondom, hogy legyen a váltón jótálló. Hogy hol veszed, miképp veszed, mint szellem lép-e be a kulcslyukon, azzal nem törődöm, én csak azt kívánom, hogy jótálló legyen a váltón. Érted-e?
Noszty vörös lett erre, mint a láng, haragosan emelte fel fejét kevélyre.
- Te, úgy látszik, elfeledkezel, hogy egy Nosztyval beszélsz!
- Én csak egy ajánlatra mondtam egy föltételt - felelte ártatlanul a kezeit dörzsölve, mintha mosná.
- Egy elfogadhatatlan, sértő föltételt!
- Ha sértőnek találod, visszavonom, ha elfogadhatatlannak, ne fogadd el.
- Eszembe sincs.
S ezzel fölcsapta csákóját még a szobában, s dühében hátrarúgta előrecsúszott kardját, úgy rohant ki lihegve, fújva, de a küszöbről, még hátrakiáltott hevesen:
- Kozsehuba, te nem vagy úr!
Másnap a sörházban találkoztak a kuglizónál. Ebéd előtt odahúzódik az egész városi intelligencia.
Kopereczky báró is ott van ilyenkor, s azonfelül mindenki, akiben izomerő van, kilökni a golyót. Nagy zaj és óriási érdeklődés mellett folyik a Kriegsparthie. Ebben nyer kielégítést, ami hadakozási ösztön a jámbor tót urakba beleszorult.
A hadnagy kedvetlen volt, szép hosszúkás arcán átvirrasztott vagy átdorbézolt éj nyomaival, kékes patkókkal a szemei alatt, hihetőleg bántotta a tegnapi eset, mert rá se nézett Kozsehubára, hanem egyszer aztán kilencet talált ütni, amire nagy hurrá kiáltás támadt, és a hadnagy is vidámabb lett, mert nincs az a vérbeli kuglizó a világon, aki arra a kéjes zörejre, amit a kilenc báb összeomlása kelt, el ne felejtené minden baját, és amint ettől a dicsőségtől mámorosan Kozsehuba mellett kellett átmennie (hisz ilyenkor még a halálos ellenségének is megbocsát az ember), nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:
- Nagyon megharagítottál tegnap, Tivadar!
- Pedig nem volt okod - mentegetődzött Kozsehuba -, mert mit kértem tőled?
- Ne beszélj, kérlek, olyan hangosan.
- Úgyszólván semmit - folytatá halkan. - Hisz az egész dolgot be lehetett volna pecsételni a te pecséteddel, s ráírni a borítékára, hogy csak azon és azon a napon bontható fel. Ha pedig, amint mondod, addig kifizeted, hát akkor igazán tárgytalan az egész mesterség.
- Hiszen persze, persze, de tudod mégis. Léni, egy kriglit hozzon! (Majd megint Kozsehubához fordult.) Ugye, szép lökés volt, mi? Ami pedig azt a tegnapi dolgot illeti, majd meggondolom, hogy mit lehetne benne tenni.
(Most már a boltomban vagy - gondolta magában Kozsehuba.)
S valóban, estefelé újra megjelent nála a hadnagy, nagyon szelíd volt, semmi negéd, semmi hetykeség a magatartásán.
- Hát mégis eljöttél? - kérdezte Kozsehuba közömbösen.
- Az ördög idehozott. Add ide azt a cédulát, hadd írom alá - mondá fojtott hangon. - Kit akarsz?
Kozsehuba tintát, tollat és egy váltóűrlapot tett eléje.
- Hát mondjuk, például az alezredest, Stromm Adalbert lovagot - ajánlta Kozsehuba.
- Eredj a pokolba vele - tört ki Noszty -, annak olyan szép kalligrafikus írása van, hogy ha a nyakam vágod el, sem bírom megközelíteni.
- Annál jobb - nevetett Kozsehuba. - Legalább nem kell majd írásszakértő.
Noszty összerezzent.
- Mit mondtál? - kérdé sötét arccal, rekedten.
- Semmit. Mit mondtam volna? Hisz csak üres formalitás az egész.
Hiszen csak egyet percen a kihegyezett, meghasított lúdtoll, a papíron megiramodik egy kicsit, hejh, erős munka volt. (No, máskor nem lesz már olyan erős.)
Föllélegzett, izzadó üstökét megtörülte, s lecsapta a tollat, mintha egy mázsás rudat dobna le.
- Itt van! - hörögte. - Nézd meg, rendben van-e, aztán pecsételjük le!
Kozsehuba csak úgy fél szemmel pislogott rá, látta, hogy rendben van: "Adalbert von Stromm."
Hát rendben volt. Kozsehuba benyúlt a wertheimszekrényébe, és kiolvasta neki az ezer forintot. Most már hadd szaladjon vele Rajecre, leányt hódítani.
Mondani sem kell tán, magától értetődik, hogy volt most hegyen-völgyön lakodalom, a mi hadnagyunk kihúzta magát, szabadságot kért, elment Rajecre, és ott olyan szelet csapott a szép Velkovics Rózsika körül, hogy a világ bámult. Meg kell adni, hogy mutatósan tudott költeni. Nem járt itt ilyen gavallér még tán a Thurzó kisasszonyok idejében sem, akik itt fürdőztek a hajdankorban. Piciny lábnyomaikat még most is látni véli a fenyvesekben egy-egy, a múltakon elmerengő sétáló.
A pénz röpült, de az idő is. Egyszer csak vége lett a nyárnak. Velkovicsék hazajöttek a skatulyáikkal és ládáikkal, a hadnagy szabadságideje lejárt, minden elmúlt, a nyár virágai elnyíltak, a falevelek sárgulni kezdtek, minden hervadozott, csak a szerelem nyílt javában a két ifjú szívben. A hadnagy érezte, hogy itt az ideje huszárosan nekivágni, s megkérte Velkovicstól is a leányt. Az öregúr nem mondott nemet (nem mert az asszonyoktól), hanem annyit mondott, hogy "aludjunk rá egyet, hadd ösmerkedjünk meg jobban". A halasztás pedig veszedelmesebb volt most a kosárnál, mert a váltó lejárati ideje közelgett kérlelhetetlenül, megdöbbentő bizonyossággal. A halál semmi, még ha biztos is, mert az elácsorog, megáll, kanyarodik, megfordul, visszahúzódik, mint az útban egerésző macska, Isten tudja, mikor érkezik meg, enged egy napot vagy egy hetet, talán többet is, de a határidő rideg szám, az nem engedhet semmit. Október tizedike - tehát nem lehet se előbb, se utóbb. Az éjek és a napok egyszerű fehér és fekete kockák, mint a híd padlóin, őrajtuk keresztül lépeget zordonan, kimérten a kiszemelt áldozat felé a rettenetes október tíz.
Míg messze az idő, száz terv, megannyi száz vigasztaló barát enyhíti, oszlatja a gondot, törüli a verejtéket az izzadó üstökről, de amint zsugorodik a kockás mező, szétszaladnak a jó barátok, a vérmes tervek, s marad csak az egy, a legutolsó, a legkétségbeejtőbb, megírni haza, az "öreg"-nek.
Kedves Apám!
Ha még életben akarsz találni, jöjj hamar, nagy vallomást kell tennem, de azt csak élőszóval lehet. Ha október 10-ikéig jössz, még beszélhetsz velem. Tizedikén reggel már halva leszek. Bocsássatok meg nekem, és temessetek anyám mellé.
Hej, erre a szomorú levélre megdobban otthon az apa szíve. Mikor indul a legközelebbi vonat? Hamar a táskámat, a köpönyegemet! Mint a záporeső, sírdogál a kisasszony. Jaj, meghalok itthon a nagy bizonytalanságban, vigy magaddal engem is, apuskám! Bizony, nem is olyan rossz gondolat. Ki tudja, mi baja a fiúnak, de legyen bármi szívbeli keserűség, ha valaki vissza bírja őt rántani a sírból, az a húga keze, hiszen mindég annyira szerette, olyan nagyon kényeztette. Jól van, készülődj fel, együtt megyünk, leányom!
Noszty Pál és Vilma leánya 9-ikén estefelé Trencsénbe értek, és a Nagy Szamár-hoz szálltak be, onnan küldték el a bérszolgát, keresse fel Noszty hadnagyot.
A hadnagy nemsokára előjött (már az is milyen nagy öröm, hogy életben van), s töredelmes vallomást tett.
Máskor földig sújtotta volna az öreg Nosztyt az eset; most csak annyit mondott sötéten:
- Ilyesmi még nem történt a mi famíliánkban, de most már késő, hogy emiatt neked szemrehányást tegyek. Most már csak annyi időnk van, hogy mentsük, amit lehet. De miképp? Mert pénzt nem hoztam. Annyira megijesztettél, hogy rögtön jöttem. Hol vegyek itt pénzt? Engem itt senki se ösmer.
- Hiszen éppen az a jó - jegyezte meg nagy cinizmussal a fiatalabb Noszty.
Az öreg eltűnődött, miféle ismerőse lehetne itt? Hát a kis Kubicza főispán. Az bizonyosan megembereli, ha itthon van, s ha nincs is pénze, segít valahogy. Aztán itt lakik most báró Kopereczky Izrael Izsák is, igaz, hogy önző tót ember, de lehet vele beszélni, van rajta egy kis kaszinói patina. Csakhogy most már későn van, vacsora ideje, ilyenkor senkit sem illik meglátogatni, ilyen szándékkal; legjobb lesz reggelre halasztani a műveletet.
- Eredj most a szemem elől, ne lássalak, mert csak az epém forr fel - pirongatta a hadnagyot -, végezd a dolgodat, ha van, vagy aludj, ha tudsz aludni, de énelőlem elpusztulj. Reggel aztán eljöhetsz, és ha az Isten szerencsét ad, hát még egyszer kiváglak, pokol fajzatja, hanem aztán azt se halljam, hogy apád vagyok.
Ezzel a mennydörgéssel könnyítvén atyai lelkén, a könnyelmű emberek csodálatos módon helyreigazodó nyugalmával lesétált leányával a Nagy Szamár étkezőtermébe, mely alul volt, két rekeszre osztva a vörös és fehér abroszok számára.
A fehér abroszos teremben első volt, akit megpillantott egy nagyobb társaságban, báró Kopereczky Izrael. Az asztalfőn ült, szürke kabátban, nyúlszínű fajdkakastollas vadászkalap a fején. Éppen javában beszélt valamit, mikor a Vilma kisasszony szoknyáinak suhogására egyszerre minden szem az ajtó felé fordult. Gyönyörű jelenség volt nyúlánk, magas termetével, finom fehér arcával, melyen valami költői köd borongott; fekete haja volt, de nem fényes, olyan, mint a korom, s ahhoz egy imádandó fitos orrocska, hogy az ember szeretné megenni.
- Ohó! Hohó! Hiszen ez Noszty! - kiáltott fel a báró kitörő örömmel, s úgy vágta az asztalhoz a kalapját, hogy szinte zúgott.
- Szervusz, Kéti öcsém! Ejnye, de derék dolog, hogy látlak!
Kopereczky felugrott, eleibök sietett, és egyben átigazítá magát kaszinói alaknak, kiegyenesítvén nyakát, félkörben hajlítá meg karjait. "Csak a zúza hiányzik a hóna alul", jegyzé meg a törzsasztal szeniorja, a járásbíró, a rántott csirke szokásos tálalása jutván eszébe az arisztokratikus kéztartás formájából.
Kopereczky aztán ott is ragadt a Nosztyak asztalánál. Az öregúr felette nyájasan fogadta, s a kisasszony olyan pompás társalgó volt, hogy mindjárt át tudta melegíteni, akivel beszélgetett, mintha tízéves ismerősök volnának. A báró apró szürke szemei csakhamar ragyogni és világítani kezdtek, mint a macskáé. Hovatovább jobb kedve támadt, még pezsgőt is hozatott, és vizespoharakat rendelt hozzá. Így előkelő az a vidéken, hogy a plebs ne tudja, mit isznak az urak.
Egyébként hiába erőltette a nagyvilági bontont, azért igazi típusa maradt a vidéki gavallérnak, bizonyos zöld allűrökkel. Zsonglőrmutatványait vette elő, mindjárt első intrádára[2] elnyelte a Vilma kisasszony kesztyűit, majd újveretű körmöci aranyakat szedegetett elő a hajából és csipkés gallérja fodraiból, amire nagyokat kacagott az öreg Noszty, de Vilmának határozottan visszatetszett a szellemtelen tréfa, bár nem mutatta.
Mikor a kunsztokból kifogyott, odaintette a kucsébert, rákényszerítvén Vilmát, hogy húzzon a zacskójából három számot. Vilma húzott, de a három szám összeadva túl volt a százon, tehát nem nyert. Most maga húzott Kopereczky, megint nem nyert. Dühös lett, káromkodni kezdett, majd megmustrálta a kucsébert, hogy csal, kiszedte a számait, megolvasta, hogy kilencven-e, mindez igen közönséges, ízetlen magaviselet volt, de csak el kellett azt nyelni jó képpel, mint egy kapitális bohóságot szokás, hiszen kisvárosban kisvárosi emberek laknak, és végre is Vilma kiérezte apja modorából, hogy Kopereczky ez idő szerint becses ember.
Különben nem volt ostoba, s látszólagos együgyűsége mellett ravasz tervet főzött ki. Az a művelet, hogy az aranyakat a Vilma hajából fogdosta ki, s hogy az elálló hajszálak érintése édesen csiklandozta, veszedelmes kóstoló volt. Tovább, tovább! - incselkedett vele az a pajkos tündér, aki a pezsgőben lakik.
- Tudja, mit, Vilma kisasszony, se az én kezem nem szerencsés külön, se a magáé, van egy babonám, próbáljuk meg, húzzunk egyszerre együtt, én egy számot, maga a másik kettőt.
Megrázta a zacskót, és odanyújtotta Vilma felé. Vilma kisasszony bedugta kis kezét, mire a selyma Kopereczky is benyúlt a maga nagy mancsával, de volt annyi esze, hogy a zacskóban nem a begöngyölített számokat hajszolta, hanem mohón kapott a fehér kezecske után, megszorongatva azt nagy kéjjel, mámoros pislogással; mintha puha meleg madárfészekben turkálna, érezte a kéz lüktetését, izzó tűz nyargalt át erein, a leány arca pedig piros lett, mint a rózsa. A bolond is kitalálhatta, hogy a zacskóban mi történik, de hát amit az emberi szem nem lát, azt nincs joga az apai vigyázatnak figyelembe venni.
- Ejnye, Kopereczky! - szisszent fel durcásan Vilma, és kirántotta kezét a zacskóból. - Meg van maga bolondulva, vagy mi?
- Úgy látszik, hogy csakugyan bolond vagyok, mert kis számot kellene húznom, s ahelyett szándékosan egy nagy numerus után vetettem ki a kezemet. Haragszik?
- Persze hogy haragszom - felelte, és elfordította a szép, álmatag arcát.
Erre aztán teljesen elkeseredett Kopereczky. Fejét lehajtotta a fél könyökére, és elkezdett könnyezni.
- No, ne okoskodj, Kéti, ne légy gyerek! - szólt közbe az öreg Noszty. - Micsoda dolog az, Vilma? Hiszen csak tréfa az egész. Még csak az hiányzik, hogy felhívjátok rá a közfigyelmet. Máris idenéznek az idegen asztaloktól. Hamar nyújts kezet Kopereczkynek!
Vilma engedelmeskedett, ami aztán annyira fölvillanyozta a bárót, hogy egész vidáman fölkiáltott:
- Hopp, no! Most már meghalsz, kucséber! Játszom az egész kosárra!
Ez mindig esemény a Nagy Szamárnál, korszakalkotó dolog. Minden évtizedben egyszer történik, hogy egy-egy nábob vagy tékozló örökös egész kosárra játszik. Síri csend támad szerteszét az asztaloknál. Beszélgetés, anekdotázás félben marad. A kucséber szívének hangos dobogását lehet hallani. A szegény olasz életfolyamata megdöbbentő válponthoz jutott: vagy koldus lesz a következő percben, vagy szerencsefi. Minden figyelem ide fordul. A pincérek lába legyökerezik. Még tán az óra is megáll a falon, bereked a tiktak egy-két percre.
A báró sokáig kotorász a zacskóban, végre kirántja a három számot, és figyelmesen a kucséber arcára néz.
- Nyertem! - hörgi diadalittasan.
- Honnan gondolja? - kérdi Vilma.
- A kucséber arcáról látom. Biztos.
A kucséber arcán a kétségbeesés gyöngyözik. Ő már ismeri kívülről a számait, s hirtelen összeadja, de a szörnyű katasztrófát látva, mégse adja meg magát, megüvegesedett szemeit babonásan emeli a mennyezet felé, nem mer hinni a bizonyosban, s csodáért imádkozik: "Oh, Santa Madonna, segíts!"
A számok azonban Santa Madonnánál is erősebbek. A 9, 15 meg az 53 Maróthy szerint 77, jóval százon alul; a kosár tehát a Kopereczkyé.
- Engedje meg, Vilma kisasszony, hogy önnek ajánlhassam fel.
Olyan kevélyen, szertartásosan mondta ezt, mint egy középkori lovag, ki az ellenségtől elvett zászlót a királyné lábaihoz teszi le.
- Köszönöm, uram, addig is, míg viszonozhatom.
- Mit, viszonozni akarja? - pattant fel Kopereczky. - Vagyis szintén kosarat akar nekem adni?
Vilma elmosolyodott.
- Nono, hát alkudjunk meg, a kosarat nem maga kapja - biztatta meg, miközben kivett a kosárból egy szem mogyorót és egy narancsot, a mogyorót kettéharapta a hófehér, rizskása alakú fogaival, a narancsot félretette, a kosarat pedig visszaadta az olasznak.
- Itt van, szaladjon vele, szegény ember, és máskor ne kezdjen ki a báró úr szerencséjével!
Az nem is kérette magát sokáig, úgy elszaladt terhével, mint a füst, abban a meggyőződésben, hogy a Madonna mégiscsak segített rajta, egy másik Madonnát küldvén le az égből maga helyett.
Most meg már azért neheztelt meg Kopereczky, hogy hát az ő ajándékát így becsülte meg a kisasszony. Ezt ő nem érdemelte. Ez kegyetlenség. Isten, aki az ő szívében olvasni tud, látja, hogy az milyen tiszta és őszinte, s ezen aztán sírni kezdett, el nem felejtvén, amennyi nedveset kisírt, azt megtetézve beszedegetni a poharakból.
Nosztyék látván, hogy a bárón mindjobban erőt vesz a bor, fáradtaknak jelentették magukat, s elbúcsúztak, hogy a szobájukba vonulnak
Kopereczky váltig ellenkezett.
- Ejnye no, restellem, hogy jobban nem mulattattalak. De mért nem írtad meg előre, bátyácskám, barátocskám, hogy jössz. Fogattam volna galócát a Vágban, kötöttünk volna nyakára pántlikát, nemzetiszínt, ahogy szoktuk, ha nevezetes férfiúvendég van. Galóca nélkül nem lehet. Egyszer Deák Ferencnek is küldtünk, de mikor az Angol Királynőnél elébe tették megsülve, a nemzetiszín pántlikával nyakán, csak nézte, de nem mert belőle enni. "Várom - mondta -, hogy előbb talán a Szózatot is el fogja énekelni."
Erősködött, hogy galóca nélkül nem eresztheti el a város kedves vendégeit, azért csak olyan föltétel alatt engedte őket a szobájukba, hogy holnap még nála jelentkeznek.
Fölmentek a szobájukba, de az alvástól még messze voltak. Csordultig ki kellett élvezniük a vidéki mulatság minden ízét. Kopereczky valahol előkerítette a cigánybandát, Kiczka Flórist, s éjizenét adott Vilma kisasszonynak, amire az bosszúsan fordult meg ágyában, s csípősen jegyzé meg:
- Az ember, úgy látszik, nem kezdődik okvetlenül a bárónál.
- Nono - felelt félálmosan az öreg Noszty. - Csakhogy Izrael barátunk nemcsak báró, hanem azonfelül szenior is lesz, az pedig csinos kis bolondság.
MÁSODIK FEJEZET
A Kopereczky család s főleg néhány szó az előbbi fejezetben
szerepelt báró Kopereczky Izrael Izsákról
Kétségen kívül feltűnik az olvasónak az Izrael Izsák kettős név, s körülbelül így okoskodik:
Ha már az apja bolond volt, legalább a keresztszülőknek lehetett volna eszük. Micsoda hóbort az, egy magyar bárót ilyen zsidó nevekkel megnyomorítani?
Pedig bizony nem voltak a keresztelő funkcionáriusok bolondok, se a papája, tudták ők azt, hogy mitől hízik a légy. Az Izrael Izsák neveknek éppen olyan, sőt amolyanabb oka van, mint például a Tamás keresztnévnek a Szirmay családban, vagy annak a hagyománynak a gróf Nádasdyaknál, hogy minden házukat mindenkoron náddal födjék, amit annyira betartanak, hogy mikor a pesti palotájukat nem engedte a fővárosi tanács náddal födetni, mégis náddal födték - csak tettek fölébe még egy zsindelyfedelet is.
Az Izrael Izsák keresztnévnek az az oka, hogy Kopereczky Károly a múlt század elején Prágába kerülvén, mint huszár főhadnagy összeállt ott egy kellemetes zsidó hajadonnal, mely vadházasságból egy fiú született, Móric, s neveltetvén a zsidó rítusban és hitben, csak felserdült korában adoptáltatott Károly által, kinek kemény szívét a közelgő halál fuvallata melegíté meg törvénytelen fia irányában. Ez a Móric báró áttérvén a keresztény hitre, s megkapván az őt illető magyarországi birtokrészt, megtelepedett az arany Prágában, kereskedelemmel foglalkozott (a vér, hiába, kiüti magát), s kivált mint katonai szállító roppant vagyont szerzett. A magyarországi gőgös Kopereczkyek mindamellett megvetették őt, és sohasem érintkeztek vele, ami fő bosszúsága volt életének.
Gyermektelenül halván el, bolondos végrendeletet tett, hogy vagyonának kamatait és mindennemű jövedelmét idők végéiglen a Kopereczky bárói nemzetségnek olyan tagjai élvezzék, kik a szent keresztségben az Izrael Izsák keresztnevet kapták és viselik, mégpedig, amennyiben több Izrael Izsák fordulna elő a családban, mindenkor a szenior, a legidősebb Izrael Izsák báróé a vagyon jövedelme, s csak a Kopereczky család címere felfordításával (vagyis magvaszakadtával) száll az egész tőke a katonai kincstárra. Katonák bőrén szereztetvén, legyen a végén megint a katonáké.
A Kopereczkyeket természetesen hidegen hagyta a végrendelet. Nem reagáltak. A pénznek még akkor szaga volt. Csak húsz évvel később, a fösvény Kopereczky Benedek (IX. Benedek a családfán), mikor már a prágai kamatok nagyon felszaporodtak, és a családi birtokok erősen megfogytak, gondolta rá magát a legutolsónak született fiúgyereknél, kinek az anyjára erősen gyanakodott (egy az inszurrekcióból[3] visszamaradt nyelvmester volt szóban), hogy Isten neki, kereszteljék meg hát Izrael Izsáknak a kis porontyot.
Báró Kopereczky Izsák Izrael viselte is a nevet egészen húszéves koráig, de akkor belátta, hogy ezzel a névvel nem lehet egy Kopereczky bárónak megélni Magyarországon; kigúnyolják, hep-hepet muzsikáltatnak neki, az úri kisasszonyok háta mögött azt mondják neki a "Haragszom rád"-ban: "Haragszom rád." (Miért?) "Mert olyan furcsa neved van." S összenevetnek lenéző ajkbiggyesztéssel. A megyei restoráción nem választják meg semminek: a bemutatásoknál még a családtagok is szégyenlik magokat, s elharapják a keresztnevet; magok közt is "Kéti"-nek nevezik a szerencsétlent (hogy ti. két i van a neve után: Kopereczky I. I.). Kéti báró érezte, hogy ettől az átkozott névtől okvetlenül meg kell válnia, erre pedig éppen csak egy mód volt, hogy főbe lője magát, s ezzel aztán egy füst alatt azt is bebizonyította apja előtt, hogy mégis igazi Kopereczky volt. Abban a tekintetben legalább, hogy nagy szamár volt - amiről országszerte ismeretesek a Kopereczkyek -, mutatja ezt a pozsonyi diétán szárnyra kelt paszkvillus[4] is, Kopereczky István követre vonatkozó:
Mivel nem vagy Deák, csupán Kopereczky.
A nagy bölcsességtől ergo nem repedsz ki.
Így múlt el vagy húsz év. Sok idő egy család történetében. Azalatt bejött a váltó, vasút, a vasúttal a nagy fényűzés, pezsgők, havanna szivarok, és most már nem Galilei mondta, hogy "mozog a föld", mert az ugyan meglehetősen közömbös volt, míg csak ő mondta - hanem az volt a baj, hogy most már Kozsehuba János takarékpénztári igazgató (a Tivadar néhai apja) kezdte mondogatni tótosan, hogy "mozogja a föld". Lehetett pedig ezt a mozgást látni a takarékpénztári könyvekből, az árverési hirdetésekből és egyebek közt az elterjedt Kopereczky bárói család némely tagjainak mindég szűkebbre szoruló háztartásából, szemlátomást kopottabb fogataiból és egyre savanyúbb ábrázataiból.
Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az egyik Kopereczky (XI. Benedek) nagyot és merészet gondolt; rávetette magát arra az eszmére, hogy ő megváltoztatja a nevét "Izrael Izsák"-ra, ha lehet, de megpróbálja, ha nem is lehet. A kamatok annyira felgyűlhettek azóta a prágai örökségnél, hogy ez már maga roppant garmada, de a puszta évi jövedelem is a harmincezer forintot kerülgeti. Nosza megindult a kormányhoz, császárhoz kijárni az új keresztnevet, püspök rokona révén magához a római pápához is eljutott, és addig kilincselt, költött és rimánkodott, míg végre csakugyan megváltoztatták a keresztnevét valamely törvényesnek kieszelt formák között Izrael Izsákra, de a bíróság kimondta, hogy néhai Kopereczky Móric a király által is helybenhagyott végintézkedése a szent keresztségben nyert névre érvényes, és nem a koronás fők audienciáján szerzettre.
Uccu, lelkem teremtette, most aztán leesett a hályog a Kopereczky bárók szeméről, kezdték már belátni, hogy hohó, hiszen ez a név voltaképpen nagy érték, és ami fiúgyerek született a legközelebbi időben, az mind Izrael Izsák nevet nyert, úgy a katolikus, valamint a lutheránus ágaknál. Persze nem ütheti meg valamennyi az örökséget, de már a név egymagában is promessz[5], ajánlólevél a világba lépő Kopereczkynek, ha nem nyitja is meg a kövér örökséget előtte bizonyosan, de legalább el se zárja, és hitelt fakaszt a könnyelmű uzsorásoknál. Ahány Kopereczky családfő, annyi Izrael Izsák lett már most; igaz, hogy az örökségben csak egy ült, a szkipcsavai Kopereczky Mihály fia (éppen abban az időben született, mikor XI. Benedek Rómában járt). Ezt most már úgy hívták a családban rövidesen, hogy "szenior", pedig még csak most tanul járni, de ha meg talál halni, jön a szekvens[6], az lesz akkor a szenior, pedig most még csak szopik.
Nőttek csöndesen, lassan az Izrael Izsákok, s már a kiskorban bizonyos gyöngédebb ápolásban részesültek a Kopereczky Józsefek, Mihályok, Benedekek, Györgyök és Jánosok között, sőt a folyton romló világ is többre nézte, elnevezvén őket "várandós Kopereczkyek"-nek, míg a keresztény keresztnevű Kopereczkyek a "kimaradt Kopereczkyek" gyűjtőneve alatt úsztak bizonytalan vizeken a boldogulás felé. Úgy, hogy idők folytán szívettépő dologgá vált a Kopereczky szülőkre nézve, hogy csak az egyik fiúszülöttüket ékesíthették ilyen névvel. Ott voltak őméltóságaik is, ahol az angol lordok, akik könnyeket csorgatnak utóbb szülött fiaik bölcsőjébe, vagyis még rosszabbul voltak, mert az angol lordnak a második, sőt harmadik fiából is lehet lord, ha elhalnak előtte az idősebbek, de a Kopereczky Györgyökből, Benedekekből, Mihályokból, haj, sohase lehetnek Izrael Izsákok. Bizony vérlázító, hogy a papok nem engednek több egyforma nevű élő gyermeket egyugyanazon apától és anyától! Pedig egyik-másik Izrael Izsák meg is halhat időközben, s micsoda szívfájdalom az aztán, hogy a megmaradottakban egy se Izrael Izsák többé.
Hanem iszen amit nem lehet, nem lehet, de miért nem lehetne megadni a módját legalább a szép hangzatra nézve? S egyszer csak kitalálta az egyik Kopereczky, akinek már volt Izrael Izsák fia, hogy a következő fiacskáját megfordítva: Izsák Izraelnek keresztelteti. Ez ellen aztán nem is lehetett a papnak semminemű kifogása, ezt a kánonok nem tiltják. Hiszen csak az kellett, hajrá, utána a többi Kopereczkyek, ami divat, divat, s lőn csakhamar majdnem annyi Izsák Izrael a családban, amennyi Izrael Izsák volt eddig. A bárónők egyebet se csináltak, szülték őket rakásra.
Évtizedekig folyt ez ártatlanul, nem is látott ebben senki "dolus"-t[7], legfeljebb jámbor mulatságot, hanem éppen most, történetünk idejében, hallatlan, micsoda kavarodás történik belőle - ki hitte volna még akkor?
Legközelebb IV. Kopereczky Izrael Izsákra, Mihály fiára következett a szeniorság. Most ugyanis egy tüdővészes Kopereczky III. Izrael Izsák (a lutheránus ágból) a szenior, aki folyton utazgat, a tavaszt keresi, és a sírt találja meg rövid időn. Minthogy az utódlási igény még a szenior életében bejelentendő, ami egyszerűen a keresztlevél beküldéséből áll, s ez idő szerint IV. Izrael Izsák, Mihály fia, az előbbi fejezetben leírt hórihorgas vörös Kopereczky a legidősebb, el is vitte a nyáron személyesen a keresztlevelet Prágába. De tessék csak elképzelni, mi történt: már egy másik keresztlevelet talált ott. Az Izsák Izraelek közül, akikre a kutya se gondolt, véletlenül előállt I. Izsák Izrael (XII. Benedek fia), hogy azt mondja, ő négy egész hónappal öregebb a hórihorgas vörös Kopereczky Izrael Izsáknál, tehát őt fogja illetni legközelebb a stallum.
A szerteszét élő Kopereczkyek általában, de különösen a legitim érzésűek megbotránkoztak e váratlan fordulaton (az Izsák Izraelekkel bíró famíliák kivételével), s többnyire jól megmosták a törvénytelen követelő fejét, ha találkoztak vele.
- Megbolondultál? Mit akarsz, szerencsétlen? Miféle nagyzási hóbort ez tőled? Hiszen nem vagy te Izrael Izsák! Te csak Izsák Izrael vagy, barátocskám!
- Az mindegy.
- Ohó!
- No, hát majd megmutatom, hogy mindegy. Két karakterisztikus zsidó névről van szó, s az örökhagyó intencióinak egyformán felel meg, akár az egyik van elöl, akár a másik van hátul.
Ennyiben állt az ügy, s valóban igen kellemetlen volt I. Kopereczky Izsák Izrael váratlan föllépése, mert a vörös Kopereczkynek nagyon kellett az örökség. Csak nagy nehezen bírta foltozni a szegénységet. A birtoka alig jövedelmezett valamit, hivatalt pedig nem vállalhatott, mert semmihez sem értett. Úgy nőtt fel, mint egy csikó. Nyilvános iskolába nem adták, az otthoni nevelését pedig a krapeci kántortanítótól, Szlimák Józseftől nyerte. Mikor már olvasni megtanult (csoda, hogy megtanult), az apja közbelépett, hogy nem engedi tovább kínozni a gyereket. Hogy mit csinált, mivel töltötte idejét harminchárom éves koráig (annyi idős most), bajos elősorolni. Voltaképpen semmit se csinált, vadászott, lovazott, eljárt a szomszéd birtokosokhoz és a többi Kopereczkyekhez névnapokra, búcsúkra, lakodalmakra, szerette a parasztlányokat és a -menyecskéket, kártyázott a környékbeli dzsentrivel, lovakat csereberélt a trencséni kupecekkel, néha gyapjúeladás idején Pesten is töltött egy-két hetet, hol a kaszinóban "jó spécinek" tartották, ki szeretetre méltó abban, hogy jó képpel tűri a gúnyolódást és a brutális kaszinói malíciákat. Atyja halála után átvette a krapeci birtokot: kétezer hold hozzáférhetetlen erdőt és mintegy nyolcszáz hold szántóföldet, növelte apródonkint a rajta levő terheket, miközben türelmetlenül várta a prágai stallumot.
Ez a várandóság, bár megzavartatott, mégis nagyban emelte tekintélyét. Sőt, miután az a hír is keringett, hogy a Prágában elhelyezett tőkéket, az új szenior idejében, ha az egy kicsit utánajár, a magyarokkal megbékült uralkodó át engedi hozatni magyar pénzintézetekbe, ahol ez idő szerint magasabb a kamatláb, ez a körülmény adta meg az impulzust, hogy a takarékpénztár Kozsehuba halála után, nem közönséges előrelátással, Kopereczky bárót választotta meg elnökének.
A tudatlanok vakmerőségével kapott utána, de a nemezis[8] hamar utolérte, mert még el sem foglalta elnöki székét, s máris híressé lett a pénzügyi körökben egyetlen mondásával.
Az igazgatósági tagokat, kik a választás hírét testületileg hozták meg, kitűnő szívességgel fogadta, s cercleszerűen[9] intézett hozzájuk leereszkedő kérdéseket:
- Nos tehát, nagyon jól van; szívesen leszek az elnökük. Majd csinálok rendet. Mindent el fogok követni, hogy az önök dolgát megkönnyítsem. Sokat dolgoznak?
- Elég sokat. A forgalomtól függ.
- És mi az a sok dolog?
- Reggeltől estig jönnek az emberek.
- Úgy? És mit akarnak? - kérdezé csodálkozva.
- Kölcsönt akarnak felvenni.
- Micsoda? - riadt fel Kopereczky, fenyegetőleg emelve fel ökleit. - No iszen, majd adok én azoknak kölcsönt!
Az igazgatósági tagok hüledezve néztek össze, s rögtön tisztában voltak az új akvizícióval[10]. Titokban azonban nem tartották a famózus[11] kijelentést, s csakhamar közkincsévé vált az emberiségnek mint anekdota, bejárván az egész országot, kacajt fakasztott mindenfelé. Sok becsületet nem szerzett vele a takarékpénztárnak, de szerzett magának még egy titulust, a báró Stupideczki nevet.
Mindez inkább tudatlanságból eredt, mintsem hülyeségből, s abból a szelességből, hogy nem tudta tudatlanságát véka alatt tartani. Nagyképűnek kell lenni az embernek, másokat hagyjon beszélni előbb, ahol ő maga nem áll szilárdan. A tudatlanságnak csak egy takarója van - a nyelv; minek azt minduntalan mozgatni?
Ismerethiányaitól eltekintve azonban elég magához való esze volt, s vele született gavalléros gondolkozásmódja. Csakhamar belejött az elnökségbe, s amint apránkint megismerte a dolgok csínját-bínját, csak olyan jó takarékpénztári elnök lett belőle, mint elődei.
HARMADIK FEJEZET
Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatatlan dolgok is
A bárónak ez a takarékpénztári állása foglalkoztatta az éjjel Noszty képviselő úr gondolatait. Alig aludott valamit. A nagy adósságcsinálóknak csodálatos a szimatjuk. Valami titkos érzés megsúgja, hogy ettől vagy attól az embertől ki lehetne vasalni ennyit vagy annyit. Nincs rá semmi különösebb ok, de azért görcsösen ragaszkodnak ehhez a sejtelemhez.
Reggelre kelve első dolga volt a bárót felkeresni a nagy sárga épületben a piacon, melynek homlokzatán egy aranyköpű pompázott, de a takarékpénztári tisztviselők azt újságolták, hogy a báró még nem jött be, bizonyosan alszik, az éjjel nagy cécó volt, őméltósága olyan kedvre szottyant, hogy éjizenét adott először itt bent a városban valami pesti kisasszonynak, akibe teljesen belebolondult, azután kivitte az egész cigánybandát a Vághoz, és a galócáknak adott éjizenét, végezetül pedig azzal az ürüggyel, hogy menjenek galócát fogni, belökte a brácsást meg a cimbalmost a folyamba, hogy azok majdnem belevesztek, de legalább tüdőgyulladást okvetlenül kapnak, szóval fölséges egy mulatság volt, minélfogva ma az elnök úr főméltósága valamivel később fog bejönni.
Tíz óra is elmúlt, és még mindig nem jött Kopereczky, sőt a fél tizenegyet ütötte a toronyban, mégse mutatkozott az utcán. Noszty tűkön ült a várószobában, de hát még a fiatal hadnagy, aki künn az utcán fel s alá járva várta, széna-e vagy szalma: élet-e vagy halál? A kis forgópisztoly ott volt a zsebében. Szorongó érzések közepette tapogatta meg, s aztán megint járt-kelt, hol a toronyórára tekintve, hol a takarékpénztár zöldre festett kapujára.
Végre kijött az öreg.
- No, mi van? - kérdé tőle rekedt hangon.
- Nincs szerencsénk, Kopereczky még most sem jött be. Devernázott az éjjel, és talán alszik.
- Mindennek vége - sóhajtott fel a hadnagy. - Úgy látszik, el kell vesznem. Tizenkét órakor felbontható és előmutatható a váltó. Ahogy én ismerem Kozsehubát, egy percig se fog várni. Mit tegyünk?
- Talán küldjünk valakit Kopereczky után? Vagy a lakásán keressem fel? Ahol jön, ni!
E pillanatban tűnt fel hórihorgas alakja, amint nagy peckesen lépkedett a templomnál. Mellette egy hatalmas kos poroszkált, nagy görbe szarvai körbehajolva befelé nőttek a halántékaiba. Erős állat lehetett, egyszer állítólag összetülekedett a város bikájával, és megkergette; Kopereczkyt, mint egy hű kutya, kísérte mindenüvé.
A hadnagy szemeiben remény csillant meg, s sietve osont el egy mellékutcába, míg az öreg Noszty Kopereczky elé lépegetett.
- Éppen tehozzád iparkodom.
Kopereczkyn semmi nyoma se látszott már az éjjeli dorbézolásnak, friss volt, vidám és csupa illat, még a vén kos is rezedaparfümmel volt meglocsolva. Nyájasan nyújtotta mind a két kezét Nosztynak.
- Isten hozott, kedves bátyácskám, Isten hozott. De jó, hogy megszólaltál, mert bizony nem ismertem volna rád, mint az olyan kóróra, hehehe, amin még tegnap egy rózsabimbó ringott.
- Vilmát a fogadóban hagytam, mert egy komoly dologban jöttem hozzád.
- No hát csak gyere be azzal a komoly dologgal.
Kart karba fűzve léptek be a takarékpénztári épületbe, a folyosón kinyitotta az elnöki szobáját, és előreereszté Nosztyt, de a kos fürgébb volt, ő törtetett be elsőnek a szentélybe, s egész nyugodtan lefeküdt a wertheimszekrény elé.
- Hát ülj le, és gyújts rá, aztán parancsolj velem, ha úgy tetszik.
- Nem egyébért jöttem, kedves Kéti öcsém, mint azokért az aranyakért, melyeket tegnap a leányom hajából kifogdostál.
- Ah! Persze - nevetett édesdeden a báró. - Erre nem is gondoltam. Igazán kapitális! Tudod-e, hogy egy jó prókátor talán ki is tudná perelni részetekre. Az a baj, hogy mindössze csak kettő volt; azzal csináltam az egész flancot.
- Az bizony kevés - veté oda amúgy mellékesen a képviselő, majd egész komolyra vált arccal így folytatá: - Mert úgy nézz meg engem, hogy én most egy nagyobb összeget akarok tőled rövid úton, határidőre szerezni. Tudod, a fiú. Hej, barátom, nagy dolog apának lenni. Valami görbe dologba keveredett, a becsülete áll kockán. Kényes természetű ügy. Hisz értesz engem. A pénz rögtön kell. Egy félóra alatt kell, vagy még hamarabb. Idehív levélben, és bevallja. Nemhogy előre megírta volna. Képzeld a kényszerhelyzetet, amibe kerültem. És hát kihez forduljak? Itt csak egy úr van, egy perfekt gentleman, aki ezt a helyzetet megérti, és az te vagy. Mindenesetre hozzád kellett fordulnom... Igaz-e vagy nem?
Kopereczky szeretett volna most itt nem lenni, de azért mint egy igazi gentlemanhez illik, nem mutatta, csak a zavart beszédjén látszott az igyekezet, hogy a voltaképpeni beszélgetési tárgytól távolodjék.
- Hiszen igaz, igaz, ami azt illeti. Bizony cudar nép ez itt. Nincs ezeknek fogalmuk a becsületről. Jól mondod. Ezeknek a fenyvesmadár a madaruk, nem mint nekünk a turul. És azt megeszik mindenestül. Önző kutyák. Adnak is ezek valakinek valamit! Megcsalják ezek az Istent is. A Máriának is mivel szúrják ki a szemét! Odaadták neki a fecskét, hogy az legyen a Mária madara, s azt aztán megkímélik, nem bántják, kicsinyeit ki nem szedik, és nagyra vannak vele. De hát miért nem adták oda a fürjet vagy a császármadarat? Azért, mert az nekik jó pecsenyének. A kis verébfiókokat is megsütik és megeszik, de a fecske semmire se jó, hát legyen a Máriáé.
Noszty idegesen húzta ki az óráját.
- Hiszen mind szép ez, édes öcsém, hanem az óramutató könyörtelenül szalad, azért hát kérlek, méltóztass a tárgyra térni.
- Jó, hát beszéljünk róla. Az nem árt. Mennyi volna az összeg?
- Kétezer forintra van szükségem, mégpedig ebben a negyedórában.
Az öreg Noszty mindig úgy egyenlített ki adósságokat, hogy két akkorát csinált. Ez olyan rossz szokása volt, amiből a legkritikusabb pillanatokban sem engedett.
- Hm, az csinos összeg. Zsigmond király valamikor egy várost zálogosított el ennyi pénzért.
- Ne beszélj nekem Zsigmond királyról és a madarakról, kérlek.
- Jó, hát nem beszélek. Hanem tisztázzuk előbb az eszméket - szólt derülten (jele, hogy mentő gondolat jutott eszébe). - Mondd meg nekem mindenekelőtt, hogy kihez jöttél most, kedves bátyám?
- Hogy értsem azt?
- Báró Kopereczkyhez-e, vagy a takarékpénztári elnökhöz?
- Természetesen báró Kopereczkyhez.
Kopereczky olyat kacagott erre, hogy a falak is rengni látszottak, és a kos is abbahagyta a kérődzést az asztal alatt.
- No, hisz akkor jó helyre jöttél. Kopereczky ugyan nem adhat neked egy grislit se, mert ő maga is kölcsönökből éldegél.
- Ej, akkor hát a takarékpénztári elnökhöz jöttem - vágott közbe Noszty türelmetlenül.
- Úgy? Az elnökhöz? Az már más - és a Kopereczky vöröses tüskés szemöldökei felszaladtak a homloka tetejére. - Ó, én istenem, milyen kellemetlenség ez most! Mint elnök nem adhatok neked pénzt ebben az órában, mert ahhoz össze kellene hívni előbb az igazgatóságot, aki megszavazza, ahhoz pedig huszonnégy óra kell.
- No, akkor aztán vigyen el az ördög - tört ki a komoly honatya, s rohant kifelé kalap nélkül, sétabot nélkül, azzal a végső emberi ösztönnel, hogy bár minden cél nélkül, de segítségért induljon valahová.
- Hohó, megállj csak! - futott utána Kopereczky, és megcsípte a folyosón. - Valami jutott eszembe.
- Mit akarsz?
- Gyere csak vissza; hisz a kalapodat is bent hagytad. Hova mennél így! Ugyanis az jutott eszembe, hogy van nekünk egy határozatunk, mely szerint az elnök a saját szakállára is adhat pénzt, ha az illető kézizálogra veszi azt fel. Hát adjál valami zálogot!
- Ne légy legalább nevetséges, Izrael! Nincs énnálam, pajtás, egyéb értéktárgy, csak három vadgesztenye a zsebemben, amit a gutaütés ellen hordok.
- Dehogy nincs. Hát ez az aranykeretű üvegfityegő az óraláncodon?
- Ez a Vilma arcképe. Testvérek közt sem ér többet tíz forintnál.
- Az mindegy. Nekem ez a medalion kell. Megelégszem vele.
Noszty kordiálisan[12] belecsapott a báró markába, és lekapcsolta a medaliont.
- Mégis derék gyerek vagy, Kéti. Köszönöm a szívességedet, és mihelyt lehet, kiváltom a zálogomat.
A báró átvette a zsuzsut, bezárta a wertheimszekrénybe, és leült megírni az utalványt.
- Csak ez az unalmas írás ne lenne - zsémbelt. - Micsoda bolond találmány, barátocskám. Az ember lefogdossa az emberi hangokat ezekkel a légylábakkal. Hát nem nagyszerű? Mit is mondtál csak? Hogy mindjárt kiváltod, mihelyt lehet. Bocsánatot kérek, de mi nem élűnk frázisokból. Nem vagyunk mi sem közvélemény, se országgyűlés. Tessék üzleti nyelven beszélni! Mikor? Évet, hónapot, napot! Mondjuk, kiváltod egy fél év alatt...
- Helyes.
- De tegyük fel, hogy ki nem váltod, s ebben az esetben...
- Olyan eset nincs.
- Bocsánatot kérek, az üzleti életben mindég számolni kell ilyen esetre. Tehát ebben az esetben a kézizálogra vonatkozó szabályok lépnek életbe, vagyis...
- Vagyis?
- A zálogtárgy eredetije, hehehe. Mert maga a zálogtárgy csak szimbólum, hehehe. Mint például a mappa egy bizonyos földterületről.
Ezen a tréfán aztán Noszty is jóízűen nevetett, s bevárván, míg a becsengetett hivatalnok áthozza az utalvány ellenében a kétezer forintot, meleg kézszorítások között elbúcsúzott barátjától, ki megígérte, hogy feketekávéra felkeresi őket a vendéglőben.
Alighogy az utcára ért Noszty, megkondult a déli harangszó a piarista templom tornyában. Lehorgasztott fejjel, szorongó érzésekkel járt azóta odakünn a hadnagy, s úgy tűnt fel neki ez a várhegy tövében elterülő egész város, mint egy nagy siralomház. Feje zúgott, lábait lassú reszketegség fogta el, szemei elhomályosultak, összefolyt előtte minden, házak, furmányos szekerek, jövő-menő vásárosok. Annyira meg volt semmisülve, hogy az apját se vette észre, amint feléje lépegetett. Csak a harang búgott rémületesen: bim-bam, bim-bam. A lélekharang az. Arra rezzent fel, mikor az öreg vállon érintette.
- Kiszorítottam - mondá spártai egyszerűséggel.
Föllélegzett, mint a sívó homokban fetrengő hal, ha vizet öntenek rá.
- Hála Istennek! De akkor most már menjünk! Egy percet se szabad veszteni.
Úgyde éppen most jön rájok szembe a megyeházából Kubicza főispán, aki el van ragadtatva, hogy régi barátját és képviselőtársát itt láthatja, ahol a madár se jár, összeszidja, hogy nem hozzá szállt, de még csak nem is értesítette (ördögök szánkázzanak a hátadon); s azután megfordulván és hozzájuk szegődvén, egy bennszülött hidalgó büszkéségével magyarázza el a Fő téren útközben az egyes nevezetesebb épületeket. Ez volt az Illésházy grófok palotája. Balra odább lakott állítólag valamikor Szvatopluk király, hogy azt mondják, ott volt a téli rezidenciája. (Az ám ni, most is ott vánszorog az udvaron egy fehér gebe, talán éppen az a bizonyos.) Emitt a 13-as szám alatt őrizték 1622-ben a szent koronát. Nézd csak azt az ócska házat, ott hált meg Podjebrád Katalin, mikor Mátyás király átvette mint menyasszonyát.
Meg-megállt valamely alkalmas ponton mutogatni a várromok festői voltát. No, ugye szép? Nem afféle akármilyen dibdáb város ez. Úgy nézd meg a cipőidet, hogy a nagyapád pora van rajtok.
- Apám, elkésünk! - türelmetlenkedett a hadnagy, de Kubiczával nem lehetett bírni.
És már úgyis elkéstek. A déli harangnak csak éppen az első kondulását várta Kozsehuba Tivadar, dehogy várt volna többet egy percet is. Tudta már ő, hogy megjött a hadnagy apja tegnap (kisvárosban hamar elterjed a hír). S nemcsak attól fél, hogy fizetni fognak, hanem a Noszty kisasszony jelenléte olyan háztűznézésfélét látszott jelenteni. A Velkovics házban egész éjjel tisztogattak, sikáltak, rendezgettek erre a hírre, s azóta is egyre füstölög a kéményük, sütnek-főznek - legalább azzal a pletykával ijesztette meg délelőtt a gazdasszonya, Klobukné asszony. Nosza, nem szabad késni. Ki kell a kígyó méregfogát venni, ha alkalom van rá. Klobukné által ugyanis egy kosár mogyoróval kedveskedett Rozáliának délelőtt, de az azt üzente nagy gúnyosan, hogy ő nem mókus. Ez ütött szeget a Kozsehuba fejébe.
Hát tavaly még mókus volt? Hisz tavaly még elfogadta tőle az évenkénti mogyoróküldeményt. Meg is köszönte levélkében. De most már nem mókus. Hm, úgy vagyunk? No, hát majd megint mókus lesz a kisasszony.
És amíg Nosztyék ácsorgással töltötték az időt a Fő téren, ő magához vevén az ominózus levélborítékot, sietve igyekezett a kaszárnya felé az ezredes lakására.
Kemény, katonás, hirtelen haragú ember volt Stromm lovag. Kozsehubának már előre megborzongott a háta, ha elgondolta, hogy fog az mérgében ugrani, mikor a nevével aláírt váltót felmutatja. De mindegy, ezen már át kell esni a jövendő boldogsága érdekében.
Kozsehuba sohase beszélt vele, csak a kaszinóból ösmerte, ahol az ezredes kalabriászt szokott játszani, és olyan mérges, harcias hangon mondta ki a terceket, kvartokat, mintha hadcsapatokat vezényelne. Hát még a kontrát! Azt lehetett volna hinni, hogy egy kartács süvít a levegőben.
Nem minden szepegés nélkül kopogtatott be most ajtaján.
A mogorva "szabad"-ra benyitott a dolgozószobájába, hol éppen csibukozott az ezredes. Fél tizenkettőkor szokott reggelizni, s ilyenkor szívja a csibukját. Ez volt a legrosszabb időpont. Azt már mindenki tudta, hogy az ezredest nem szabad csibukozás közben zavarni, mint a püspököt imádkozás közben.
- Mi tetszik? - kérdé bosszúsan.
- Én Kozsehuba vagyok.
- Az nekem mindegy, de mi tetszik?
- Mindenekelőtt ezt a borítékot akarom az ezredes úr jelenlétében feltörni.
- Hát aztán? - kérdé az ezredes valóságosan nyugtalanul. Nem bírta elgondolni, miről lehet itt szó.
- Íme, a borítékban egy ma lejáró váltó van az ezredes úr zsirójával, azt bátorkodom tiszteletteljesen bemutatni.
- Egy váltó? Az én zsirómmal? Lehetetlen - mondá elcsodálkozva.
- Méltóztassék megtekinteni.
Az ezredes átvette a váltót. Megnézegette elöl, hátul, miközben kivörösödött, a szemei kigyúltak, halántékán az erek kidagadtak, s a bal kezével idegesen dobolt az asztalon.
(No, most mindjárt kezdődik a vihar - gondolta Kozsehuba.)
De az ezredes kemény arcvonásai ahogy kijöttek a formáikból, éppen olyan gyorsan vissza is igazodtak. Egy nagyot fújt előbb, aztán egyet szippantott a csibukból.
- Ki adta önnek ezt a váltót? - kérdezte nyugodtan.
- Noszty hadnagy úr.
- És hát most azt akarja ön, ugye, hogy én fizessem ki?
- Igenis jogom van azt kívánni bármelyik aláírótól, s amennyiben Noszty úr ma délig nem fizetett, kénytelen voltam a másik aláírónál mutatni be a váltót.
- Hát igen - hagyta rá az ezredes udvariasan -, kezes fizess, ez a regula. Foglaljon helyet, uram, míg összekeresem a szükséges pénzt.
- Az ezredes úr ki akarja fizetni? - kérdé ez csodálkozva.
- Természetesen. Hát nem azért jött ön, hogy kifizessem? Hiszen úgy értettem.
- Igen, igen, de joga van az ezredes úrnak legalább megvizsgálni az aláírást, és esetleg tiltakozni.
- Az ördögbe! - fortyant fel az ezredes. - Hiszen csak nem tagadhatom meg az aláírásomat?
- Bizonyos ön abban, ezredes úr, hogy ezt a váltót aláírta?
- Persze hogy bizonyos vagyok. Hiszen csak emlékszik az ember, nem vagyok én demenciában[13].
- Tessék csak jobban megnézni.
- Ej, ön úgy tesz, mintha gyanakodnék, hogy nem az én írásom.
- Bizonyosan tudom, hogy nem az ezredes úré! - kiáltott fel élénken Kozsehuba.
- Ezer ördög! - pattant fel az ezredes. - Hogy meri ön kétségbevonni, amire én egyszer azt mondom, hogy így van? Egy szót se többet. Itt van a pénze. Egy-kettő, fordulj, indulj! Aláz' szolgája!
Rossz hangulatban tért haza Kozsehuba. Már a pitvarban meghallotta, hogy vendégei vannak, akikkel Klobukné bíbelődik odabent. Kardcsörgés, káromkodások hallatszottak ki. Könnyű volt kitalálni, hogy Nosztyék méltatlankodnak, amiért nem találták otthon.
Egy percig gondolkodott, ne forduljon-e meg, de mégiscsak benyitott hozzájuk.
- Szervusz, brúder - kiáltja eléje örvendezve a hadnagy -, de jó, hogy jössz! Már szinte megharagudtunk, hogy nem vártál be. Édesapám, Noszty Pál országgyűlési képviselő. (Kozsehuba meghajtotta magát.) Eljöttünk, barátom, azt a bizonyos dolgot eligazítani.
- Már el van igazítva.
- Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a pénzedet, köszönettel.
- Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelőtt egy negyedórával bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.
- Azt a gazságot csak nem tetted meg? - hebegte a hadnagy elhalványodva.
- Ugyan, ne tettesd magad - tört ki Kozsehuba haragosan -, mintha nem tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan... olyan lump ("mint te" - akarta mondani, de a hadnagy vérben forgó szemeit látva, megenyhítette), mint a többi lumpok.
A hadnagy hozzáugrott, és felemelte a kezét, hogy arcul üti.
Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.
- Te gazember! - sziszegé a hadnagy, és reszketett a dühtől.
- Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez - méltatlankodott Kozsehuba.
- Vigyázzon, fiatalember, türtőztesse a nyelvét! - inté tárgyilagos magaslatról az idősb Noszty. - Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az oldalán? Ahelyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Shylock, segédkezzék a kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek; mit csinált az ezredes?
- Az ezredes kifizette a váltót.
- És mit mondott?
- Azt mondta rá, hogy ő írta alá.
Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.
- Menjünk - szólt az öreg -, itt többé nincs semmi keresetünk.
- De engem ez az úr megsértett! - dühöngött a hadnagy. - Ez vért kíván.
- Eredj a pokolba, az igazat mondta.
Erővel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy gőgös, lesújtó tekintettel.
- Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festékszag.
Az ajtók tényleg újonnan voltak festve, és a hadnagy hozzá is súrolódott az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón, s tisztogatni kezdte a festékhez ért kardbojtját.
- Nem árt már annak semmi - sóhajtott az öreg -, be van az már piszkolva anélkül is.
Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.
- Hát mármost mit tegyünk, apám? Hová? Merre?
Az öreg a gondolatait igyekezett rendbe szedni.
- Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tőle, amit tett. Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de ő maga már tudja. Mit lehet ebből tehát konstatálni? Azt, hogy úriember, és jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószívű emberek. Kár azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fő az, hogy a konkrét esetből szűrjük le a kardinális[14] alaptételeket, amelyek aztán eligazítanak a teendőinkben. Első dolgunk kipuhatolni, hogy ez a jóakarat mekkora, és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon erős a jóakarata, akkor el lehet talán végképp simítani a dolgot. Azonban azt is konstatáltam, ugye, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az áll elő, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi? Mert ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot, amit elkövettél, és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tőled a tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád vagyok, de nem akarok szamár lenni, s úgy okoskodom a dolgok fölött, amint hideg ésszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én feladatom. Most te eredj a húgodhoz a vendéglőbe, vigasztald meg, és rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat, és amit meg lehet csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol lakik.
Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra, és csak az ebédnél találkoztak, amikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is. Lábainál a kos feküdt, s ő annak a gyapjas hátán melegítette a lábait, mert úgymond, ilyenkor ősszel, mikor még nem fűtenek, s könnyen fölfázik az ember alulról, lábmelegítőnek használja a kost, téli vadászatoknál pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlő lábformákban és bokákban.
Az öregúr viseletéből semmit se lehetett leolvasni; mintha ércből volnának az arcvonásai. Jóízűen evett, fesztelenül csevegett Kopereczkyvel, amit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis furkálta a bizonytalanság, s nem bírta sokáig megállni, hogy egy jelentőségteljes pillantással meg ne kérdezze:
- Mi van az illetővel, apámuram?
- Nagyon úriember - felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)
(No, hogy dagadjon meg - gondolta magában a hadnagy elszomorodva.)
Képzelhetni, milyen unalmas volt neki most végighallgatni a Kopereczky széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Éppen magyarázta, hogy ő sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól tanult, amit tud.
- Talán a kos is valami professzorféle magánál? - csipkedte Vilma kisasszony.
- Valóban az. Ő türelemre tanít engem, mint ahogy a méh, mely a takarékpénztári épületen van, a gyűjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én az állatok tanítványa vagyok, és ez az egyik legfőbb büszkeségem.
A hadnagy kíváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tőle a türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre okos szót válthat az apjával.
- Mit végeztél?
Az öregúr kivette nadrágzsebéből a kettérepesztett váltót, és átadta.
- Ezt elhoztam - mondá -, a becsületet tehát úgy-ahogy megmentettem, hanem az angyalbőr elveszett.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy a váltómanipulációról csak két ember tud. Az egyik az ezredes, aki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, aki talán szólni fog róla, de ez csak pletykaszámba esik. Mindamellett ez legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csúnya és veszedelmes dolog. Ami pedig a legközelebbi teendőket illeti, eredj fel a szobámba, és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a mundérral, lépj ki a hadsereg kötelékéből, azután pedig csomagolj, megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert egészségi okokból jössz; a felvidéki éles levegő megtámadta a tüdődet.
Így folyt és így végződött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb hadnagyot elvitték Trencsénből, ami azonban nem hagyott nagyobb űrt a kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália sírt, ahol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, ahol hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az elvirágzott fától.
Innen-onnan végképp is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna egy idő óta annyit Budapestre, s nem hozna róla némi híreket, hogy köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért hány. ("A mi vérünk az, amit hány" - sopánkodtak a hitelezők.) Némelykor Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tőle, s az akkor rendesen elpirul vagy elsápad.
Ebből aztán kombinálni lehet, aki akar. Hanem abból is lehet kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig találkozik Nosztyékkal. Sőt itthon is sokat gondol rájuk, mert ami galócát fognak a Vágban s ami vadkecskét lőnek a krapeci erdőben, az mind Noszty Pál címére megy a fővárosba.
S hovatovább mind több-több gyanús jel gyűlik össze. Az ősi bagolyfészket, a krapeci kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkírozzák, utakat csinálnak, egzotikus bokrokat ültetnek. Valami fő a Kopereczky fejében, meglássátok.
Hát az főtt benne, hogy egy fél év múlva azzal állított be Pesten az öreg Nosztyhoz, ahol különben gyakori vendég volt egy idő óta, hogy a terminus lejárt, eljött a kétezer forintért, és elhozta a zálogot.
Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.
- Te is mindig olyat kérsz, ami nincs. Várj, kérlek, őszig, míg a vicinálisomból pénzt tudok összeütni.
Kopereczky megrázta a nagy fejét.
- Én bizony nem várok egy napot se. Előre megmondtam. Vagy fizess rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.
- Miféle eredetijét?
- Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni? Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.
Noszty arca olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.
- Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen ami Vilmát illeti, megkaphatod tőlem ingyen is, sőt tartom szerencsémnek. Mért nem szóltál már előbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?
- Ej, te azt nem érted - s fitymálólag intett a kezével. - Tudom én, mit csinálok. Mert úgy van az, bátyácskám, vagyis rectissime[15], kedves apóskám, hogy az öcsém, János, IX. János, megkért a boldogult apámuram kívánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette pedig. Az Abaffy leány kosarat adott neki. János öcsém éppen olyan szerény, szégyenlős ember volt, mint én, a kosarát annyira restellte, hogy beugrott a Vágba, és belefúlt. Ezt meg aztán az apám vette a szívére, és a halálos ágyán megesketett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, ahogy, az a regényekben előfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most engem, ha én a zálogot követelem.
Noszty melegen megrázta a kezét, és megölelte.
- Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövőd van, Kéti. Olyan főispánt csinálok belőled, mint a pinty. De igazán szereted-e a leányomat?
Kopereczky csak a szemeivel hunyorított, s bágyadtan leeresztette kezeit, mint a meglőtt bagoly a szárnyát.
- Hát Vilma szeret-e?
Kopereczky az égre nézett merengve.
- Azt csak az Isten tudja - sóhajtá.
- Nos, akkor eredj, beszélj vele!
Búsan rázta meg a fejét.
- Ez az, amit nem lehet. Hisz az megkérésszámba menne, és még kosarat is kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet vágatnám ki. Én csak passzíve viselkedhetem. Amit megfogadtam, megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.
- Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.
- Neked kell elcsinálnod a dolgot - követelte Kopereczky -, vagy pedig fizesd meg a kétezer forintot, és akkor itt a medalionod, én pedig megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám szelleme az égből, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi dolgokban, hanem a vízbe fúlást nem.
- No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglőbe, és jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.
Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty rokonság sósabb nyelvű tagjai.
Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselő azonban a klubban volt, Feri pedig a színházban. Vilmát egyedül találta nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, aki a háztartást vezette fivérénél.
Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás, s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma időközökben hangosan ketyegett a falióra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, amire szórakozottan felelt Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté szemeit Vilmára, mint a mesékben a kővé vált lovag, kit a csillaghomlokú királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.
A nagynéni a kos után tudakozódott.
- A kost tetszik kérdezni? Sajnos nem akarják a vasúton felvenni kutya gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeci kertemben.
- Zöld-e már maguknál a természet?
- Ó, igen, a krapeci kertemben már virágoznak a barackfák és az orgonabokrok.
A krapeci kert jó témának ígérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte az ősi parkot, és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy jelentősebb célzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy csöppet se látszott érdeklődni a krapeci kastély munkálatai iránt, pedig tudhatja már apjától, hogy azok az ő kedvéért folynak.
Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért, kinek újíttatja a kastélyt, s ebből olyan szépen, illedelmesen következett volna a többi.
Nagy zavarában most már ő kezdett fölvetni témákat, idegesen nézegetve az óráját.
- Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?
- Az a "mesterek"-től függ. Tudja, azoktól a mesterektől, akik a tarokk végén még visszatartják az urakat.
- Ösmerem ezeket a mestereket.
- Biz azok éppen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar mesteremberek.
- Akkor én talán be sem várom Pali bácsit - nyöszörgött elkeseredve.
- Minek siet, mikor olyan jóízűen beszélgetünk? - jegyzé meg csípősen Vilma.
Kopereczky felállt, és elkezdte lassan felhúzogatni a kesztyűit.
- Nem hagyott hátra az öregúr valami nekem szóló üzenetet?
- Nem.
- Sem nem szólt önnek valamit felőlem?
Vilma ma minden gonoszságát előszedte a szerencsétlen báró megkínzásában.
- De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?
- Nem hitte?
- Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott, miközben három szemvesztő gödröcske támadt szép arcán, egyik balról, másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.) Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, ahogy jön.
- Vilma! Ejnye, Vilma - intette a nagynénje.
- Az nem áll, kérem, mert a gerlicének párja van, a papagáj pedig örök szövetséget köt a hímjével - disputált Kopereczky. - A házasság alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.
- No, hála Istennek, csakhogy ráakadt!
- Egyebet nem mondott az uraatyja?
- Dehogynem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.
Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky hátgerincén halálos hideg futott végig.
- És mit felelt? - motyogta tompán, szinte elhalóan, s még a szemeit is behunyta, mint egy halálraítélt, akit most mindjárt szíven lőnek.
Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyemszálat átbújtatni a tű fokán.
- Azt mondtam - szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet -, hogy hozzámegyek.
- Vilma, édes Vilma! - kiáltá Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva. - Én vagyok a világ legboldogabb embere.
- Nonono, azért csak ne taszítson fel! Ejnye, Kopereczky! Eresszen el! Maga szemtelen!
- Oh, Vilma, Vilma! - lihegett lázasan. - Hát így szokás igent mondani?
Vilma az ölelés elől a nagynénje mögé menekült, s onnan felelt fel, mint valami bástya mögül:
- Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?
- Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa vagyok.
Hiszen Vilma tudta is, de ő meg a Sacré-Coeur-ök tanítványa volt ahol Anselma nővértől azt az aranytanácsot tanulta, hogy aki gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az első kínálkozó járműre.
NEGYEDIK FEJEZET
Néha a szerencse istenasszonya ellen is sequestrumot[16] lehetne kérni
Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, ahogy tud. Legalább már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis sablon. A mézeshetek, a háborús esztendők, a válás vagy az összetörődés.
Ami Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem irigyelték, se a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre, hogy a szeniorjelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, akinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.
Hát a nexus kutya?
Kopereczky maga is restellte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét, s nem győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot:
- Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyen semmi limlomot. Nem fér ide be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én, becsületemre mondom.
Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégiscsak befért még (pedig nem volt ezüstből), egy bölcső, amibe a gólya egy év alatt egy kis Kopereczkyt hozott, akit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.
Ugyanaznap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyék létszámán most már semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a szenior Kopereczkyt Meránban; este jött meg a távirat Krapecre, s most már nemcsak apa lett Krapec ura, de egyszersmind gazdag főúr.
A keresztelőre feljött Krapecre az öreg Noszty is, s a díszes ünnepély után félrevonta a vejét, és így szólt hozzá bizalmasan:
- Szoktál te lapokat olvasni?
- Minek volna az nekem? - csodálkozott Kopereczky.
- Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a Bontó megyei főispán megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani folyamszabályozásnál, s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa. Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félrehítt a miniszterelnök, mint a legöregebb és legbefolyásosabb Bontó megyei képviselőt, hogy ajánljak neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egypár napig, s ha megfelelő férfiút találok, akit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében, azt ő ki fogja neveztetni.
- Mit bánom én azt.
- De nem úgy van az, hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.
- Csak nem? - lihegte Kopereczky, és csupa ragyogás lett az arca.
- És miért ne, ha szabad kérdeznem?
- Köszönöm, kedves apa - szólt ellágyulva -, de meg tudok-e én annak felelni?
- Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy, és most már elég vagyonod is lesz hozzá.
- Éppen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a hóbortos Izsák Izrael, s a pör évekig elhúzódhat, márpedig az ördögnek nőjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem mozdulhatok.
- Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási kormánybiztosság, vagy kilencezer forint összevissza.
Kopereczky a szájával csettentett.
- Te vagy a legédesebb após a világon!
- Ne ítélj, kérlek, hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.
- És az?
- Hogy te a sógorodat teszed úrrá.
- Mármint Ferit? Hm, az nehéz sor.
- Meg kell lenni.
- Hivatal?
- Dehogy. Nincsenek olyan hivatalok a világon, az írországi alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.
- Akkor hát szoknya?
- Az.
- Kinéztél valakit?
- Megvan, s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképpen lehet, azt megtudjátok.
- Én rajta leszek - szólt Kopereczky -, ámbár lelkiismeretlen dolog. Azt a fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.
- Rossz közmondás - felelte Noszty kedvetlenül. - Ha az almafa dombon áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.
- Van benne valami - hagyta rá Kopereczky. - Ki az a kisasszony?
- Egy amerikai leány.
- De csak nem kell Amerikába mennünk?
- Nem, nem. Az Isten végszükségünkben, úgy tetszik, egyenesen nekünk hozta, mint a sült galambot, és letette Bontó megye közepére. Ezt vétek lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha Bontó megyei főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat tehet, valamint a főispánné.
Kopereczky odanyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig, mintha egyéb dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a dolgokat, hogy amint Noszty hazaért a keresztelő után, s másnap a Házba ment, az első ember a miniszterelnök volt, akibe beleütődött a folyosón.
- Hohó! Állj meg, ember, agyon ne tiporj - tréfálózott a miniszterelnök. - Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt nálam megyédből, mely gróf Topsichot kívánja főispánnak. Van ellene kifogásod? De kínálj meg előbb egy cigarettával!
- Igenis, van. Elsősorban klerikális, és másodszor nagy intrikus, ravasz, megbízhatatlan ember.
- Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.
- Igenis, van.
- Olyan-e, akinek adherenciája[17] van ott, s akiért egyszersmind jótállsz, hogy simán megszünteti a Gyík-szabályozásnál beállott zavarokat?
- Olyan - felelte Noszty.
- Hm, az a baj - vallotta be lassankint a kegyelmes úr -, hogy már Topsich gróf is volt nálam tegnap, és félig-meddig megígértem neki.
- Ej, mit! Ejtsd el!
- De nagyon megharagszik...
- Ne törődj vele. Kevésbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint intimusnak.
- Bizony meglehet - dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közé, mert Noszty ezen a réven bírt roppant nagy befolyással. A közösen elkövetett diákcsínyek jobban forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.
- Nos hát, ki az a te jelölted? - folytatá élénken. - Add elő, Pál úr, de hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.
- Báró Kopereczky Izrael.
- Ugyan, eredj - pattant fel a miniszterelnök -, azt mondják, nagy szamár.
- Ne adj a mendemondákra - felelte sértődve. - Hisz itt még (valami nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.
- No, ami igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképpen ez a báró Kopereczky? Van vagyona?
- Övé a krapeci uradalom.
- De az nem Bontó megyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?
- Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Rágányosok, Leviczkyek és Homlódyak.
- Úgy? Neked is rokonod?
- Vőm.
A miniszterelnök kedélyesen a vállára borult.
- Ej, no, bocsáss meg, brúder, de bizony isten, nem tudtam. Szeretnék a nyelvemre ütni. De ugye, nem apprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum. Kinevezem neked ab invisis[18]. No, ugye, jó lesz? (Kedélyesen a tenyerébe csapott.) Végeztünk, amen.
Csengettyűszó hallatszott a teremből. Sietve tűnt el a folyosón, eldobva cigarettáját, éppen olyan könnyedén, mint egy főispánt.
Csakhogy a cigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán mindjárt hamu.
Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hírt Kopereczkynek, mire hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyülködtek az emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hír okozta a legnagyobb szenzációt. Gyereke iszen a többi Trencsén megyei embernek is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, akitől örökség nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres megye fejének, mint Bontó, ahol státusférfiak, miniszterek teremnek, olyan még nem történt, mióta a világ áll.
- Hát ez az elmaradt stafírung! Ehol van, ni. No, most mondjátok már, hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három hálóreklit!
Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik a Kopereczkynek, új költség, de mindjárt lehajít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai szeniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van, kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok, meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, amint meglett valahogy a többi járulék is.
Nemsokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alighogy átesett a tömérdek gratuláción, Budapesten termett és átalakult. Másképp lép, másképp beszél, másképp tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli, hogy a föld is érzi, ahol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek, mint a tífusznak, hogy kodifikálni lehet őket.
Átveszi a belügyminisztériumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a belügyminiszternél, aki ellátja instrukciókkal, kivált az ilyen megyében, mint Bontó, ahol zavarok vannak, és pánszláv mozgalmak készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát fölszíni.
A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó képviselők egymásnak suttogják: "Az új bontói főispán", s bosszús szemet vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve ment be a miniszterhez. Őexcellenciája "per tu" szólítja: "Ülj le, kérlek, és gyújts rá, beszéljük meg együtt a dolgokat!"
Mikor a komoly és titkos részt rendbe hozták, akkor egypár meleg kérdést intéz hozzá a miniszter:
- Mikor szándékozol lemenni?
- Mikorra parancsolod?
- Minél előbb tartod meg az installációt, annál jobb. Reménylem, leviszed a feleségedet is.
- Úgy szándékozom.
- Ugye, Noszty leány?
- Az.
- No, az ott aranyat ér... Hát csak erély, barátom, erély és harmadszor is erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról, természetesen számjelekkel.
Ezzel aztán udvariasan kikíséri, és az ajtónál hozzáteszi:
- De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra. Hol vagy megszállva?
- Az Angol Királynőnél, kegyelmes uram.
Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz, és névjegyeket nyomat: "Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja", aztán a távírdába szalad, és egy sürgönyt meneszt a Bontó megyei alispánhoz, melyben főispáni kinevezését tudatja, és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten, az Angol Királynőben.
A Koronaherceg utcában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos fickó, vasalt nadrágban, villogó cilinderrel, szegfűvel a gomblyukban. Persze nagy örömbe tör ki:
- Ejnye, de jó, hogy találkozunk, éppen azon gondolkoztam, kitől kérjek kölcsön hirtelenében ötven forintot?
Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de azt a megjegyzést mégse hallgatja el:
- Ámbár most nekem is sok kiadásom lesz.
- Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves pozíció. Minden virág neked nyílik a megyében, minden fácánt te eszel meg, s minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán rólam se feledkezz meg, sógor.
- Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?
- Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát, valami ügyes lateinert[19], aki majd lapot is szerkeszt. Mert saját orgánumodnak kell lenni, amit te sugalmazol.
- Ne beszélj!
- Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált nemzetiségi megyében. A kormány szubvenciót ad a lapodnak, a lap azután működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek ellen, ő a cikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a cikkeket aztán a szerkesztő megvörösceruzázva küldi fel a kormánynak, hogy lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében, s addig-addig dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy ahol azelőtt béke volt, most fenekestül felfordult minden. Hát erre én nem vagyok való, ahhoz egy "buzgó" fiatalember kell. Hanem ha valami jót akarsz velem, szerezz nekem egy jó partit...
- Jó, majd híradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már beszélt velem ilyesfélét, de olyanformán, mintha már meg is volna. De addig is kísérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini, elfelejtetted már Velkovics Rozáliát?
- Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már nagyobb hal kell.
- Vigyázz, sógor, mert a cápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a Tiszában, se a Dunában.
Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, ahol mértéket vettek a főispánról, s onnan aztán a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be pezsgőt rendelni a beiktatási lakomára. Ötven üveg francia és négyszázötven üveg magyar pezsgőre alkudtak meg.
- Hanem az etikett legyen egyforma a palackokon - rendelte a főispán. - Ért engem?
Noszty Feri helyeslőleg intett a fejével, míg Birner úr arcán széles mosoly terült el.
- Ó, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne megnyugodni, mind egyforma Moet Chandon vignettával lesz szállítva.
- Az ördögbe, Birner! - pattant fel Noszty megbotránkozva. - A sógorom nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy ti. magyar vignetták legyenek a francia pezsgőkön is.
- Ahogy parancsolni méltóztatik - hajtotta meg magát Birner úr.
Kopereczky oldalba döfte a sógorát, és tótra fordította a beszédét, mint mindig kritikus pillanatokban.
- Cso robis? Csi szi sza zblaznil? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)
Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri:
- Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod, ez a különbség. Egy tót úr úgy csal, ahogy te; egy magyar úr úgy csal, ahogy én. Ha a te intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál Bontó megyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a francia pezsgőre tetettél magyar etikettet, akkor mint bámulatra méltó gavallért és hazafit fognak ünnepelni, s amellett így is, úgy is célodat éred, hogy csalod őket, s hogy ti ínyencek fent az asztalfőn francia pezsgőt fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt kortyogtatják.
Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.
- Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, aki ne tudná, hogy szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat, s ez a kiváló tulajdonságom, meglásd, ki fog emelni engem a közönséges főispánok közül. Apád nem fog velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást tudom, a törvényeket meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél nekem valahol egy alkalmas fickót, mi?
- Utánalátok.
- Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált, ha sietsz vele, mert a miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet. Sokat vár tőlem - tette hozzá némi büszkeséggel. - Szóval nem merem a beiktatás napját későre kitolni, annál is kevésbé, mert már mindenem kész, ami a bontói felszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy írótoll. A sastollat megvehetjük útközben.
- Az írótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.
Nosztynak, elvállalván a feladatot, egy úgynevezett "pokoli ötlete" támadt, melyről bajos elhatározni, az ördög súgta-e, vagy egy kis íjas fiú, aki valamikor isten volt, míg az olimposzi hatalmakat nem deposszedálták[20], de aki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltűntek, de ő még most is intéz.
- Szegény húgocskám - dünnyögte az elhatározásnál Feri -, miért ne tenném boldoggá?
S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon utcában levő Cinkotai Iccéhez címzett kis kocsmába; oda szokott járni, ha pénze nem volt, és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az elegáns fiatal úrnak.
Jóképű, tisztes öregasszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte, mert már régen nem látta.
- Itthon van Kornél? - kérdezte.
Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt önkénteskedtek, s azonfelül... de ezt már nem kell mindenkinek tudni.
- Nincs, édes úrfim, nincs biz az - felelte a jóképű anyóka. - Az ügyvédi irodában van.
- Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom?
- Köszönöm a szíves kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?
- Hogy kerestem, fontos beszélnivalóm van vele.
- Jó vagy rossz? - kérdi aggódó pillantással az asszony.
- Jó - felelte Noszty.
- Azért kérdeztem, kérem alássan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rossz fuvallattól is, nemhogy a rossz hírtől. A lelkem is reszket, ha ránézek.
- Majd talán meggyógyítom - mosolygott rejtelmesen az úrfi. - Mondja meg neki, Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.
Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek előtt együtt voltak önkéntesek, mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A Cinkotai Icce akkor is már abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a Kis Pipa versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se múlta divatját, hogy a jobb házból való leányok a Sacré-Couer-ök után mintegy a nevelés befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglőbe adattak, hogy egypár hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volontőrök[21] a konyhán, annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte vonzerő a csók, de a jó asztal az örökös kapocs a férj és feleség között. Az elválás is ágytól és asztaltól szól. Az ágytól még csak el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.
Vilma kisasszony, minthogy az utcájukban volt, a Cinkotai Iccé-hez járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, később valóságos szenvedéllyel. A kocsmárosné önkéntes fia szép, délceg, magas, szőke fiatalember, be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát lopni azon melegiben a sütővasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt (sőt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette a konyhán sürgő-forgó úri kisasszonyt. Malinkáné sietett bemutatni a fiát, aki aztán elbeszélgetett vele egyről-másról, elannyira, hogy bizonyos idő múltán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte találni a legédesebb falatnak, és mondjuk ki egyenesen, ami igaz, igaz: a bakfis Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perzselő tűz mellett, ahol minden nyers anyag megfőtt és megsült, az ő érzéseik is hamar forrtak. Elannyira, hogy már szűk volt nekik a konyha. Valahányszor Vilma elment az önkéntes öccsével sétálni, az ifjú Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott, s együtt járkáltak a városban. Feri úrfi, aki szerette húgát, s kit a húga sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel hunyt szemet a szövődő viszonyra. Sőt később, midőn Vilma már bevégezte a tanfolyamot a Cinkotai Iccé-ben, minthogy valaki, akit Malinkának hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gőgös Noszty Pál szalonjába, Ferenc úr közvetítette a szerelmesek levelezését.
Hogy minek irkáltak, és mit reméltek, Isten tudja (de hisz a szerelem legjobban táplálkozik a reménytelenségből), hogy találkoztak-e valahol a Feri tudtán kívül is, nemigen fürkészte, meglehetős felületes és könnyelmű volt, hogy ne törődjék vele. Az önkéntesi év után mindkettőjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét, s elment az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál, beállott ügyvédsegédnek, hogy minél előbb letehesse az ügyvédi vizsgát, s mint híres ügyvéd, odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej, mennyit álmodozott erről a napról a száraz akták között.
Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, aki a háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se hiányzott benne (hiszen Noszty-vér csurgott az ő ereiben is), de ha valamely regény olvasásában elmerült, akkor a szőnyegét is el lehetett volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott: ha gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulccsal zárta be az ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami csintalan, kikapós asszony volt, átható árgusszemeivel, melyek egy detektívnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint bűnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta és elolvasta, ha azonban jóindulatú, hős jellemek fordultak elő regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon át flangírozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és váltóügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása sincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, aki Malinka Kornélt kereste, egy levélkét csúsztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arca, s észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából. Az imposztor segédek, akik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az utca sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá olyankor.
Hogy volt, hogy nem volt, Isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az időkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty leányt, búskomor lett, nem ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem őgyelgett az utcákon, a budai hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta, senki nem sejtette, az ifjú Nosztyt kivéve, aki még a nász előtti héten is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajtakapta húgát, hogy keservesen sírt ott, ahol nem látták.
Vilmát aztán elvitte férje Krapecre, annak több mint egy éve, és most micsoda pompás jelenet lesz, mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.
Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.
Az már várt rá akkor; szomorúan nyújtotta feléje a kezét. Feri hasonlított Vilmához. Ez az arc fájt neki. Óvakodott ránézni.
- Parancsolsz velem valamit?
Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.
- Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az ügyvédi irodában?
Malinka vállat vont, és rábámult a közömbös, jéghideg szemeivel.
- Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!
- Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a Vilma férje, bontóvári főispán lett, és titkárra van szüksége. Vállalkozol-e rá?
Azok a jégszemek hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjánosbogarak! Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.
- Ő akarja?
- Nem, egészen az én ötletem.
- Tud róla? - suttogta rekedtes hangon.
- Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.
- Azt hiszed, örülni fog?
- Gondolom, nem fog haragudni.
- Nem okoz-e az neki fájdalmat?
- Fájdalmat? Miért? - csodálkozott Noszty.
- Mert nekem fájdalmas lesz.
- Hát akkor ne vállald el.
- De nem bírok neki ellenállni.
- Ebben az esetben rendben van a dolog. Írok majd egypár sort, s ezzel keresd fel a sógort az Angol Királynőben.
Noszty fütyürészve távozott, gondolván magában: ezeket én most összehoztam, amiből szép vígjáték lesz Krapecen. Sokkal frivolabb volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy éppúgy lehet szomorújáték is.
Malinka jelentkezett másnap, s a csinos, jó formájú fiatalember megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek, és még aznap délután íróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglői szobájába.
- Ez az ön domíniuma - mondá, mutatván neki az íróasztalt. - Ön ezentúl nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én bőrömbe, és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelőre ennyit tud. A többi majd következik.
- De mégis szeretném teendőim tüzetesebb meghatározását - szólalt meg Malinka.
- Ne beszéljen nekem ilyen stílusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas, s attól én mindjárt elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendője? Hm, azt nehéz meghatározni. Mindenekelőtt egy szép beiktatási beszédre van szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált ön már ilyesmit?
- Nem csináltam még, de a chriától[22], kezdve mindent meg tudok csinálni, csakhogy...
- Csakhogy?
- Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.
- Sok zöldség, temérdek hetle-kotla. És ezt nekem szóról szóra be kell magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, akivel e hó 20-ikára állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen értelemben a törvényhatósághoz, amelyben értesítem erről, holnap pedig rendeljen valamely nyomdában meghívókat a főispáni ebédre. Azokat majd csak a jövő héten küldjük szét otthonról, Krapecről, mihelyt megkapjuk az alispántól a meghívandók névsorát. Ugyancsak megígérte, hogy megküldi a jegyzőkönyveket a régibb főispáni beiktatásokról, ezekből aztán megtudjuk, mi minden vár ott engem. Ó, jaj, már csak átestem volna rajta!
Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába, s minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött programból és a régi beiktatási jegyzőkönyvekből összefogdosta a beiktató ünnepély képét.
A főispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra, s kíséri a székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid "Isten hozott!"-ra néhány szívélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott elszórva, várakban, városokban, mint amennyit valaha öntetett és bírt. A főispán az előre odaküldött négyes fogatára ül, és a megyeházi szállásra hajtat. A voltaképpeni beiktatás csak másnap lesz az e célra összehívott közgyűlésen, ahol a főispán leteszi az esküt, mely alkalommal a főjegyző, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a főispán mondja el a beszédét stb.
A program egy kicsit szegényesen festett (kifejezője volt, úgy látszik, a hangulatnak), Kopereczky is észrevette, és váltig morgott. Hogy még be se tette a lábát a vármegyébe, és máris sikkasztanak. Hová tették a programból a fehér ruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! Enélkül legyen ő főispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyászene. Ez bizony nem jól kezdődik.
- Nem csoda - vigasztalta Malinka a panaszkodót -, még nem ismerik méltóságodat.
- Hiszen éppen ez az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha ismernének, nem csodálkoznám.
Nem volt kedvező prognosztikon a Bontói Napló se, melynek minden sorát figyelmesen olvasták. A fekete betűerdőből hideg szél fújt, s gonosz manók vigyorogtak ki. A távozó főispán iránti szeretet és melegség áradt ki a különböző közleményekből. A lemenő napnak üvöltöttek hozsannát. Ejnye, de furcsa magyarok!
E hidegségből egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sőt inkább melege volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már életében, de egy se ment olyan nehezen, talán éppen azért, mert valami rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit, hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra országgyűlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán egyet-egyet; de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.
- Nem jó, amice, nem jó.
- Hát miért nem jó?
- Mit tudom én? Csak nem jó.
Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött, és írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt Malinkának.
Kopereczky végighallgatta ezt is, s fitymálva intett a kezével:
- Ez se jó.
A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi jegyzőkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni, s nagy kínjában kiválasztván egyet, amelyet a mostani alispán tartott még főjegyző korában, az 1868-ban kinevezett főispán, báró Aráncsy János beiktatásánál, és amelyet a szónok úgy adott elő akkor, mint a vármegye óhajait, most akként travesztálta, mintha a főispán ígéret gyanánt mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó szentenciákat, kopott hasonlatokat és a részesülőkben összevissza gubózott orátori maszlagokat és tirádákat.
Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstől és örömtől.
- Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos megyei szag, ami a hajdúk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén. Maga nagy talentum, pán brat.
Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per "pán brat" (testvér úr) szólított.
Ezt a beszédét vitte haza Krapecre, hogy betanulja.
A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni; úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségről, átadni az irományokat, ellátni instrukcióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is meg kellett nézni. Hisz az már nőtt azóta! Ó, hogyne! Egy hete, hogy eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud!
Különben se lett volna célja a további ittidőzésnek, mert az apósa, aki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelőtt elutazott a megyébe a hangulatot megfordítani (már amennyire lehet), sőt egyenesen nem célirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt, s minden másodnap megpumpolta, mégpedig mindig duplájával az előbbi kölcsönnek. Egyszóval kubusra dolgozott. Ezt a metódust pedig állítólag egy hajdankori perzsa sah se győzte a sakktáblán, pedig csak búzaszemekről volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró tehát azt mondta egy reggel Malinkának:
- Készüljön fel, amice, megyünk haza Krapecre. Ott a csendességben, ahol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet. Aztán szó, ami szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.
A portásnak meghagyta, hogy minden érkező levelét rögtön továbbítsa Krapecre.
- Ha pedig egy kulcsot hoznának a minisztériumból, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére, rögtön csomagolja be, és küldje utánam!
Malinka szeretett volna elmélázni a vasúton (volt hozzá szép és bőséges anyaga), sokat adott volna érte, ha a főispán nyugton hagyja, de az éppen fecsegő kedvében volt, s kedvencéről, a kosról beszélgetve, hovatovább mindkettő belemerült az állatvilág dicsőítésébe.
- Micsoda ostoba hivalkodás, barátom, hogy mi, emberek magunkat a legtökéletesebb teremtményeknek képzeljük! Önkényes ráfogás. Meglehet, hogy a birkák is azt gondolják magukról. Éppen olyan joggal tehetik, mint mi. Az igazság pedig alkalmasint az, hogy az Isten egyenletesen osztotta el teremtményei közt a tehetségeket. Egyik ebben kiválóbb, a másik abban. A kutyának több a megfigyelőképessége és a szaglása mindenkinél. A nyúl hallása csodálatos. A gólya napokkal előbb megérzi a vihart, s köveket hord a csőrében a fészkébe, hogy erősítse. Elbújhatnak előle a meteorológusok. A vándorló madarak jobban ismerik a földrajzt, mint a tanácsügyi bácsik. Hát még a postagalambok, amice! Elviszik őket, mondjuk, sötét kalitkában vasúton, mondjuk, Amszterdamba, ott kieresztik, megrázzák szárnyaikat, s jönnek egyenesen haza, mondjuk Trencsénbe. Hisz ez olyan isteni tehetség, hogy a nyomorult ember fölfogni se tudja. És mégis ő van felfuvalkodva! De ki bírná azt elsorolni, mi mindent tud egy-egy állat? Mi csak olyanokat tudunk valamely állat tudása felől, amit mi is a tudás körébe vélünk sorozhatónak. Tudjuk, hogy a macska karmolni, dorombolni tud, és elfogja az egeret, de nem tudjuk, hogy még mi mindent tudhat ezenkívül. Mert fordítsuk csak meg a helyzetet. Bújjunk be a macskába, barátom, Malinka, s a macska álláspontjából vizsgáljuk, hogy mit tud az ember. Hát tud beszélni, ülni, öltözködni, prüszkölni és böfögni; de hogy a történelmet is tudja, a matézist, a filozófiát, hogy könyveket ír, és szellemes ötleteket mond, arról a macskának sejtelme se lehet. Sőt ha továbbmegyünk, és én megyek is, azt merem mondani, hogy az állatok többet kaptak az értékes tulajdonságokból, mint mi. Mert van-e csak egy olyan állat is, a majmot kivéve, amelyik az embertől tanult volna valaha valamit? Ellenben mi folyton tanulunk az állatoktól: a fecskétől tanultuk az építkezést és a darázstól, ugyancsak ez utóbbitól a papiroscsinálást is növényi anyagokból, csak még nem vagyunk tökéletesek, mert az övé, ha megázik, se szakad el. Hát a pók, amice? A pók! Hogy tud az szőni! Mi ahhoz képest egy takács?
- Vagy egy intrikáló főispán - jegyezte meg Malinka.
- Nono, Malinka! Mindjárt a szájára ütök.
ÖTÖDIK FEJEZET
A krapeci uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik
Trencsénben a Nagy Szamárnál a báró fogata várta őket; négy szép, erős pej, olyan kövérek, hogy szinte rengett rajtuk a hús.
- Sohasem láttam még ilyen hízott lovakat - vélte Malinka. - Ezeket Marienbadba kellene küldeni, nem Bontóvárra!
- Meghiszem azt - kevélykedett Kopereczky. - De nézze csak, mit esznek!
Malinkának erőnek erejével be kellett nyúlnia az egyik abrakos tarisznyába, ahonnan egy marék zabot emelt ki.
- Tegye vissza megint, és most nézze meg a tenyerét. Mit lát rajta?
- Semmit.
- Ugye? - ujjongott a báró. - Hiszen éppen az, hogy semmit se lát, hogy tiszta maradt a keze. Ez annyit tesz, barátja az erénynek, hogy a lovaim mosott zabot esznek. Az aztán koszt! Nem evett olyat Caligula lova se.
Trencsénben egyébiránt éppen országos vásár volt, a vidéki urak, a különféle Kopereczkyek mind bent voltak, és ünnepelték "a család gyöngyét", aki ennélfogva köztük töltötte az estét és az éjszakát, természetesen ferbli is volt, és az új főispánt derekasan megkopasztották.
- Nem maradt egyebem - panaszkodott reggel Malinkának, üres tárcájára mutatva -, csak a rokonaim szeretete.
Mogorva hangulatban ült fel a kocsira, de innen már mulatságos volt az út Malinkának, mert még sohase látta a tótságot, bár maga is tót volt, de az enyhébb fajtából, az Alföldről, Szarvasról való: anyja, lutheránus tanárnak felesége, megözvegyülvén, onnan jött Pestre, és megnyitotta a Cinkotai Iccét, mikor még Kornél csak tizenöt éves volt.
Gyönyörű őszi idő volt, az egyik fölséges panorámából a másik nyílt. A tüdő nem tudott betelni a fenyőillatos levegővel, a szem a látnivalóval. Festői várromok bámulnak le a sziklacsúcsokról mogorván. Hol vannak a páncélos vitézek, kik itt lovagoltak hajdanában, élükön Csák Mátéval vagy valamelyik Thurzóval? Elborul az ember kedélye, és a képzelete a múltakba téved. Hej, hogy mindennek el kell múlni, ami volt! Hanem ezek a fák még tán látták őket fiatal fácska korukban! A Vág pedig nyilván még most is úgy zúg, mint akkor. És a rigók is éppen olyan vígan fütyülnek az erdőkben. Az őzek kíváncsian kandikálnak ki az erdőszéleken, és olyan félénkek, szelídek, mint mikor még azok a daliák vadásztak rájuk. A völgyekben most is nevetnek a rétek selyemfüveikkel az őszi napsugár játékában. Habár elnémult is a kürt, mely a vártoronyból harsogott; ha alszik is a kürtös valahol por alakban, ha utánadőlt is a torony, azért még sok van úgy a régi világból, ahogy volt. A hegyi patakok, ezek az ezüst gyíkok vidám locsogással sietnek a Vágba. A Vágon egy-egy tutaj úszik nagy farakományokkal. "Ni, a tót flotta!" Rajta kedélyes parasztok pipáznak "a király dobányá"-ból, nagy kalapjaik alatt, melyeket cérnára fűzött kerti csigákból készített pántlika övez.
Malinkát minden érdekelte, ezer meg ezer kérdést intézett a főispánhoz, vagy két helyütt, ahol burgonyát szedő, mákot tördelő asszonyok, leányok melankolikus nótát daloltak, mindenáron le akart szállni a hintóról, hogy azokat följegyezze, mert Malinka költői lélek volt és etnográfus, aki gyűjtötte a köznép érzéséből fakadó virágszálakat; de Kopereczky nem engedte:
- Ugyan, ne okoskodjék; megkapja nálam az egészet összegyűjtve. A skatulyával együtt - tette hozzá vigyorogva.
Az elbájoló vidék itt-ott sárga agyagos szántóföldeken folytatódott, melyeket árkok, szakadékok szeltek keresztül-kasul. Az erdővel borított hegyek kevésbé meredek aljából keletkezhettek e szántóföldek. A föld nem akart hozni itt csak fát, borókabokrokat, árvalányhajat és páfrányt, de az emberek kényszerítették, turkálták, piszkálták: "Teremj, kutya! Azt, amit mi vetünk beléd. Muszáj."
Az út mellett néhány pusztai ház állt, istállók, juhakol, béresházak, ispánlak.
- Ez már az én pusztám - mondá Kopereczky. - Ez az egyik. Még egy van ezen túl, a Kicka nevű. Majd azt is útba ejtjük.
- Hát ezt hogy nevezik?
- Ez a Szedres.
- Hány hold a Szedres?
- Kétezer: a fele szántóföld, de nem sokat ér a fele se.
- Alkalmasint annál többet ér a másik fele.
- Dehogy. A másik fele semmit se ér, erdő.
- Az erdőnek is nagy most már a becse, kivált ha a kőszén elfogy, pedig elfogy.
- Emiatt ugyan elfogyhat. Ezt az erdőt "Isten útjá"-nak hívják. Egyrészt azért, mert az őseim velem együtt ebből szoktak ajándékozni fát leégett községeknek és épülő templomoknak, amiért a mennyországba reménylünk bejutni, de az nem bizonyos, a lapokba azonban rendszerint bejutunk a "nagylelkű" jelzővel és egyéb magasztalásokkal. Másrészt pedig azért hívják úgy, mert az út az erdőben csakugyan gyakran vezet az Istenhez, amennyiben olyan veszedelem az erdőből fát hozni, hogy barom és ember szinte bizonyosan otthagyja a foga fehérét.
- De hisz akkor ez a kegyes ajándékozás inkább istentelenség.
- Egy kis családi flanc. Ártatlan dolog ez. A családnak van magához való esze, ez az egész, sok helyen patrónus, tehát valamit tennie, adnia kell a világ szája miatt is. Nos, a megajándékozottaknak is legyen magukhoz való eszük, s várják be türelmesen, míg a kormányozható léghajó fel lesz találva s alkalmassá téve a faszállításra.
Közel a tanyákhoz nehány eke mozgott, girhes, apró ökrök vontatták kedvetlenül. Ott volt a szántásnál Klincsók György kasznár is, szépen kiszítt tajtékpipából eregetve a füstöket. Kopereczky a hintóhoz intette.
Gurult az öreg úr, mint az ördögmotolla, nagy lihegve a kövérsége miatt, amint pedig odaért, kivette szájából nagy alázatosan a pipáját, s függőlegesen leeresztvén azt maga mellett, a fejéről hirtelen lekapott sapkáját ráakasztotta a csutorára, nehogy valahogy szórakozottságból tiszteletlen módon a szájába vegye, míg a méltóságos báró színe előtt áll.
- No, mi az újság, Klincsók bátya? - kérdé a főúr nyájasan. - Mi történt egy hét alatt?
- Semmise nem, nevezetesebb - felelte a kasznár a maga tótos szókötésével.
- Van-e valami pénzzé tehető portéka a gazdaságban? Mert meg vagyok szorulva. Ez a főispánság nagy érvágás. Aztán Trencsénben is megkeféltek az éjjel. Nincs pénzem, Klincsók bácsi!
- Hm, gondolkozok. (A homlokát dörzsölte szőrös kezével, mialatt becsületes, jó arca eltorzult.) Talán a birkákat megnyírjunk? De már van késő, beüti orrát a tél. Ők nem szólják semmit, ahogy én ösmerek őket, már ti. birkákat, de ahogy a telet ösmerek, be találja hegedülni nekik. Nem, nem, ködmönkét birkáról lehúzni most nem jó, hanem fexik padláson enyémen olyan ködmön vagy hetven, kiből birka már kiment, találtatik ugyancsak egy ökörbőr is, ebből tudom egy kis pénzt csinálni, mihelyest találtatik zsidó, no ez pedig találtatik.
- Miféle ökörbőrről beszél ön?
- Hát a Bimbóról, a tarkáról. Elhagyta minket - sóhajtott Klincsók -, éppen tegnapelőtt virradóra.
- Mi baja történt?
Klincsók úr égre emelte a szemeit.
- Isten tud. Én azt gondolok, végelgyengülésben múlt ki.
- Bizony nagyon soványok a többi ökrök is - jegyezte meg Malinka -, meg lehet a bordáikat olvasni.
Klincsók úr igyekezett menteni a becsületből, amit lehetett.
- Talán csak az enyim kövérségem mellett látszódja úgy.
- Ennek én vagyok az oka - szólt a főispán -, mert kevés szénám és lóherém terem, s az a lovaknak, teheneknek kell, hát szecskára, árpaszalmára vannak szorítva. Én parancsoltam így Klincsóknak, és ő ahhoz tartja magát.
- Elég nem igazságos az, méltóságos uram - okvetetlenkedett Malinka. - A szegény ökrök keserves izzadságából, munkájából hozza terményeit a föld, s csak éppen ők nem kapnak belőle, hanem a parádés állatok falják föl.
- Isten úgy segéljen, igaza van! - kiáltott fel élénken Kopereczky, mintha csak most jönne rá. - Vesszek meg, ha nincs igaza. Hiszen a társadalomban is így van. Az emberek nagy és bölcs tömege is így alkotta meg a maga rendjét. A paraszt dolgozik és koplal, az úr pedig csinos kis diner-ken megeszi a termények javát, és böfög. Malinka, magának igaza van. Gratulálok, Malinka. Ejnye, ejnye, de szent egy igaz, amit mondott!
Egy félóráig hajtogatta, hogy milyen talpraesett megjegyzés, de azért csak úgy hagyta a dolgot, ahogy eddig, csak a bőrök eladását parancsolta meg, s azzal a kövér lovak továbbindultak.
- Szeretem ezt a Klincsókot. Nagyon derék ember, és főleg szófogadó - dicsérte Malinkának útközben -, igaz, hogy nagyon rosszul megy a gazdaság alatta, de szeretem. Átkozottul keveset hajt a Szedres. Ha nem volna a Kicka, már régen kivicsorítottam volna a fogamat.
- A Kicka tehát a jobbik birtok?
- Az is csak olyan, hanem van ott egy gazember kasznárom, egy bizonyos Fekete György, makacs kálvinista ember, akit el akarok csapni, mert nem akar rám hallgatni, s akármit rendelek, mindig az ellenkezőjét teszi. Sejtem már (mert nem vagyok én olyan nagy szamár), hogy éppen azért megy jól a gazdaság. Mindegy, mégis elcsapom, mert szeretem a jövedelmet, de még jobban szeretem az engedelmességet. Hát nincs igazam, Malinka?
- És mennyi mármost a két birtokból az évi jövedelem, ha szabad az ilyesmiről kérdezősködni?
- Ráfizetek.
- Ráfizet? - kérdezte csodálkozva Malinka. - Minek gazdálkodik akkor méltóságod?
- Minek? - förmedt fel a báró némileg megbotránkozva az együgyű kérdésen. - Hát akkor miből éljek?
- Úgy értettem, hogy ha talán bérbe adná méltóságod a birtokot.
- Ugyan, hagyjon békét! Kinek adjam? Zsidónak? Az kizsarolja a földet. Kereszténynek? Az nem zsarolja ki, de a bért sem fizeti meg.
- Bárcsak nekem lett volna két ilyen pusztám! - sóhajtott Malinka.
- Ne kívánjon olyat, barátom! Örüljön, hogy nincs semmije. A vagyontalanoké az ország, higgye meg nekem. Ne kísértse az Istent, Malinka! Hiszen most minden a többségeken fordul meg. Többségről beszél a miniszterelnök és a miniszterelnököt támogató képviselő. Mind a kettő a többségből meríti létét. Többségről beszél a király is, mert a többség szavazza meg neki a rekrutát, a hadiköltséget és a civillistát. A többség az úr, s abban egy olyan szám Kopacska, mint Esterházy. Egyik se több egynél. De Kopacskának az az előnye van, hogy semmije sincs, s, ha egyszer össze talál beszélni mindazokkal, akiknek nincs semmijök, kisül, hogy ők a többség. Félek, hogy észreveszik egy napon, és akkor ők az urak, övék az ország. És maga mégis elég könnyelmű, hogy két pusztát akarna! Hát meg van maga bolondulva? Malinka, Malinka, ne legyen hálátlan a gondviselés jótéteményeivel szemben!
Malinka sehogy se tudott tisztába jönni a principálisával, pedig jó megfigyelő lévén, váltig igyekezett annak veséjébe hatolni. Hol nagyon okos embernek látszott, hol félbolondnak. Valószínűleg e kettőből volt összetéve. De ez se volt bizonyos. Mikor már egyes vonásokból megkonstruálta az emberét, akkor egy új fölbukkanó vonás halomra döntötte az egész képet.
Ily beszélgetések közt észre se vették, mikor egy völgykatlanban előtűnt a hitvány Krapec falu fehér szalmafödeles házikóival s fent a dombon hatalmas fenyőfák között a Kopereczky ódon kastély, Mária Terézia korabeli manzárd fedelével, zöld zsalus ablakaival és kiülő tornyával.
- Itthon vagyunk, barátom. Amott a rezidenciám!
A vakok közt csakugyan király a félszemű; soha még épület nem hatott annyira Malinkára, mint ez a vén fészek, pedig ugyancsak nem volt rajta semmi szépség; az egyik oldalhoz egy dísztelen fészert ragasztottak, a fedelét pedig az új zsindely csúfította el, mellyel itt-ott befoldozták a korhadt részeket. Mégis valami fönséggel látszott uralkodni az ütött-kopott kunyhók fölött.
Csakhamar behajtott a kocsis az udvarra. Az uraságot senki sem fogadta, csak a kos szaladt eleibe, hasonlóan a kutyához. Az udvaron egy tenyeres-talpas szolgáló szép példány pontyot kapart, amely ínycsiklandozó látvány jólesett Kopereczkynek; étvágyát a hegyi levegő megnövelte.
- No, Ancsura, hogy van az asszony?
- A méltóságos asszony ma kelt fel először a gyerekágyból.
- Hát a kis báró mit csinál?
Ancsura félregörbítette a száját, amely majdnem a füléig ért, aztán vállat vont.
- Nézeget a kék szemecskéivel egyet-mást.
- Mit beszélsz? - szólt közbe a báró mohón és vidáman. - És mit nézeget, te Ancsura?
- Hát például engem is, ha bent vagyok.
- Ugyan eredj, te golyhó! Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha. Hallja ezt, Malinka? Már a leányokra nézeget a kis kéthetes Kopereczky.
Rohant fel a lépcsőkön az emeletre, s meg sem állt, csak az asszony szobájában, aki még gyönge volt, a díványon feküdt, s Rozália, a komornája, regényt olvasott fel neki. A szoba túlsó szögletében bölcső ringott, s a kis Kopereczky aludt benne.
- Pszt, ne kopogjon olyan nagyon - riadt fel Vilma. - Alszik a gyerek. Olvasson, Rozália, csak olvasson!
- És te hogy vagy, édesem?
- Köszönöm... és te? Rendbe jöttél a főispánsággal?
- Teljesen. Huszadikán lesz a beiktatás.
- Szent isten, olyan hamar?
- A miniszterelnök kívánta, hogy siessek.
- De hiszen az lehetetlen - szólt a menyecske elképedve. - A lakást nem lehet addig berendezni.
- Egy darabig a vendéglőben lakom, ha a megyeházán nem lehet.
- És én?
- Te itt maradsz, míg ott rendet csinálok. Aztán eljövök érted.
- Atyám hogy van?
- Atyád jó ember, Vilma, ő derekasan viseli magát. Most ott van Bontóváron.
- Hálával tartozol neki, Izrael, nagy hálával. De csak olvasson, kérem, Rozália, mert a kicsike felébred, ha nem hallja, hozzá van szokva a folytonos zümmögéshez.
- Mit? - pattant fel a báró harsogó kacajjal. - Így csaljátok meg a szegény kis Kopereczkyt? A bölcsődal gügyögő hangjait regényolvasásra akvirálod[23] el szegénytől?... Igazán Noszty-vér vagy, Vilma!
Ezen aztán Vilma is elmosolyodott, és kikergette urát a szobából.
- Eredj, fölébreszted! Úgy tudsz nevetni, mint egy medve!
- Hallottál te valaha medvét nevetni?
- Ne prézsmitálj annyit, eredj már. Majd utánad küldöm a fiadat, ha fölébred.
És a nagy brontesz ember megjuhászodva, lábujjhegyen tipegett el a kis bölcső mellett szobájába, de nem anélkül, hogy vággyal, szeretettel teli pillantást vessen a bölcső belsejébe, hol csipkés vánkosokban, kipirult arcocskákkal aludt a gyermek, szemei le voltak hunyva, ajkai körül pajkos amorettek játszadoztak.
Szobájában néhány levelet talált, a legfelül egyet Bontóvárról, a Noszty Pál írásával. Ez érdekelte legjobban.
Kedves Izrael! - így szólt a levél. - Egy kis baj van Izraelben. A fogadtatás nem lesz olyan, mint reméltük. Ellenfeleink, kik részint az exfőispánhoz ragaszkodnak, részint pedig azok, akik a megyében lakó gróf Topsich Jánost óhajtották volna főispánnak, mindent elkövetnek, hogy a közvéleményt ellened hangolják. Elhíresztelték mindenféle bogaraidat, s szellemileg, műveltségileg képtelen embernek hirdetnek a főispáni méltóság viselésére. Klikkek szervezkednek, intrikák szövetnek minden vonalon. Hogy mi a céljuk, nem tudom, nem látom; hiszen voltaképpen nem is tehetek semmit. Mindamellett szemmel láthatólag dolgoznak, s alkalmasint olyan hideg vagy esetleg csúfságos fogadtatást készítenek elő, mely aztán lehetetlenné tegyen. Hogy nyomást gyakorolnak embereinkre, az világos. A fogadtatásodnál szerepet vállalt egyének egyenkint kezdenek visszahúzódni, egyiknek a lábán tályog támad, amely miatt nem húzhat csizmát, s nem mehet ebédre a küldöttséggel, a másiknak epekövei vannak, otthon kell ülnie, lemond a bankettrendezésről. Egy harmadik egyszerűen azért lépett ki a funkcionáriusok közül, hogy azt mondja, ő nem tud tótul, hát mit keressen a főispán környezetében? Ezt a malíciózus kutyát, bizonyos Weszelyi Tamást, jó lesz visszaharapni, el ne felejtsd. Szóval: úgy ítélem meg a helyzetet, hogy nekünk is tenni kell valamit: egy kis ellengőzt kifejteni. Hiszen te tudod, hogy megy az ilyen, okos ember vagy (már miszerintünk), tudod, hogy ehhez pénz kell. Azért hát haladéktalanul küldj biztos ember által kétezer bikát. Szívesen költenék a magaméból, de nekem most nincs. Ami pénzt magammal hoztam, elvesztettem. Itt még a kártyajárás is helyi érdekű - azaz a helybeliek nyernek. Csókold meg helyettem Vilmát és a kis unokámat stb.
Kopereczkyt kifárasztotta az olvasás (az öreg Nosztynak hallatlan rossz írása volt), homlokán csurgott a verejték a betűk találgatásától is, de a kitalált tartalomtól még inkább, mikor lecsapta a levelet, s véletlenül az átellenes tükörbe esett pillantása, meglátván abban elszontyolodott ábrázatát, ökleivel fenyegette meg a saját énjét: "Hát kellett ez neked, te mamlasz?"
S ehhez még két vagy három más névtelen levél járult, ugyancsak Bontóvárról, mindenféle gúnyolódással, fenyegetéssel, hogy a megyébe ne próbálja a lábát betenni, mert így meg amúgy jár. "Szép zabtermésed volt az idén, Kopereczky - végzi az egyik névtelen &0187;jóakaró&0171; -, maradj te csak otthon, a jászolnál."
Elfutotta szemeit a vér. Az ajtóhoz rohant, leszaladt a lépcsőkön az előcsarnokba. - Bubenyik! - kiáltá dühösen.
De csak Malinka ült ott az előcsarnokban egy rozzant biliárdon, az útitáskája mellett várakozva, hogy hát ővele mi lesz?
- Nini. Maga itt van? Ejnye, el is feledkeztem. Micsoda dolog ez? Se szobát nem adnak, se semmit? Hol lehet az az átkozott Bubenyik?
Kiabálásaira előrohant a konyhából a szakácsné a varecskájával, meg a gránátostermetű Ancsura, aki az előbb a pontyot tisztította az udvaron.
- Bubenyik a kertben van - jelentette Ancsura. - A jégvermet fedeti.
- Micsoda jégvermet? - csodálkozott a báró. - Nincsen nekünk jégvermünk.
- Van, kérem alássan. E napokban ásták ki, mialatt a méltóságos úr Pesten volt.
- De hiszen én nem adtam ki rá rendeletet. (Haragosan csóválta meg a fejét.) Már ez a Bubenyik is a nyakamra kezd nőni. Már őt is el kell csapni. Szaladj érte hamar! Maga pedig, Malinka barátom, jöjjön velem, elvezetem a szobájába, ámbár úgy látom, nem sokáig fog benne lakni, mert rossz híreket kaptam a vármegyémből... vagy mit is beszélek? Az ördögnek a vármegyéje az, nem az enyim. Hohó! Megálljon, ne nyúljon hozzá, maga itt a vendég, én viszem a táskát, és lehúzok azért két hatost annak a zsivány Bubenyiknek a fizetéséből. Az a látvány, hogy ő ahhoz milyen pofát vág, megér nekem tíz forintot.
Haragos, sötét arca szinte kiengedett, megenyhült erre a gondolatra, aztán megindult a táskával a bal oldali folyosón, s útközben megkérdé Malinkától:
- Szereti a zenét?
- Magam is muzikális vagyok.
- Akkor nyissunk be ide, mert innen legjobban élvezheti este az udvari zenekaromat.
Egy tágas, ódon, bolthajtásos, tiszta, de rozoga padlójú vendégszobába vezette Malinkát. Az ablakok alatt, melyek a kertre nyújtottak kilátást, egy félig kiszáradt tó helye terült el papsajttal, beléndekkel benőve, csak a közepén volt egy kis, bokáig érő zöld pocsolya, ellepve harmatkásával.
Az első, ami a kertben szemükbe tűnt, Bubenyik volt, egy hiúzképű, fürge emberke, szürke kockás nadrágban, mely valamikor egy diplomatáé lehetett, és egy kopott, kékes mándliban, melyet új korában valami tímár- vagy lakatosmester viselt. Ancsura kiáltásaira, hogy megjött az úr, lihegve futott a kastély felé a pocsolya partjain, s hallani lehetett a békák cuppogását, amint ijedten visszaugráltak a tóba, amerre ment.
Malinka legott megértette ebből, hogy mi légyen a báró udvari zenekara, hanem sokkal kíváncsibb volt arra, mi történhetett Bontó megyében, s mi az oka, hogy nem sokáig maradhat itt? Aggodalmasan fürkészte a báró arcvonásait, kérdést is intézett hozzá, de az kitért előle:
- Majd megtudja, de előbb egy kis konferenciát tartunk Bubenyikkal. Maga is részt vehet benne.
- Ki a Bubenyik?
- Hát még nem mondtam? A komornyikom. Ritka neveletlen ember. Nagyon fogom nélkülözni, ha el kell csapnom. Pedig körülbelül ott tartunk. De addig is tegye magát itt kényelembe, mint otthon. Az Ancsura majd behoz tiszta vizet és ami egyéb hozzátartozik a komforthoz.
- Nagyon köszönöm, méltóságos uram, de én nem vagyok finnyás ember, igen kevéssel megelégszem.
- Tudom, barátom, de ami jár, jár: a szobalány behozza a szükséges macskákat, mindjárt kiadom a rendeletet.
- Milyen macskákat?
- Közönséges macskákat. Mert sok egér van az épületben éjszaka, aztán cincognak, rágcsálnak, kaparnak, és futkároznak, mint a csikók a szabad szérűn, és nem hagyják az embert aludni. Ennek ellensúlyozására macskákat nevelek, s büszkén mondhatom, kitűnő saját tenyésztésű macskáim vannak, príma macskák, szavamra, alig várom, hogy valahol macskakiállítás legyen, mert ott én fogom elnyerni a nagydíjat. Bubenyik egy nagy kamrában éhezteti őket a beeresztés előtt: ez teszi őket kiválóan fogékonyakká feladatuk teljesítésére. Szívós állatok. Ezek nem teszik velem azt a szemtelenséget, amit Bimbó tett a Szedrespusztán, hogy kilépett a papucsaiból. Ezek föl se veszik az éhséget, s minél jobban éheznek, annál derekasabban dolgoznak. Hja, bizony, sok minden kell egy jól berendezett falusi úri háztartásban. El kell magát látnia az embernek. Ha sok vendégem van, akkor néha csak egy-egy macska jut az egyablakos szobákra, a kétablakosra kettő jár. Most azonban önnek annyi macskát adhatok éjszakára, amennyit éppen akar.
- Köszönöm, elég lesz kettő is.
- Úgy fog aludni mellettük, mint a tej. Kivált, ha mint mondta, szereti a békakuruttyolást. Én részemről ki nem állhatom a békákat. Olyanok, mint a papok, ha felágaskodnak, csak hátralátnak. Azért legokosabb, ha nem ágaskodnak, nem mozognak.
Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.
- Itt vagy, híres? - förmedt rá a báró gunyoros, rikácsoló hangon.
- Ilyenkor kell jönni, mi?
Bubenyik vállat vont.
- Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.
- Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.
Bubenyik erre is vállat vont.
- Nem tört el benne a keze - mondá félvállról.
- Nem ám - felelte a báró csendesebben, ami csodálkozásba ejtette Malinkát -, de a fizetésedből levonok ezért két hatost.
- Majd kihúzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy, hogy észre se veszi.
- Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?
- A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.
- Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?
- Említette, hogy jó volna egy jégverem.
- Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.
- Hiszen nem is került az semmibe.
- Ingyen ásták ki a parasztok, ugye? - horkant fel Kopereczky, és újonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait is csikorgatta.
- Nem mondom, hogy ingyen, mert...
- No látod.
- Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.
- Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.
Bubenyik elújságolta erre, miképpen történt a jégveremásás. Ő (mármint Bubenyik) elhíresztelte az öreg, nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét; mely a kastélyhoz fűződik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. Amint aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a korcsmában, a kovácsműhelyben és a malomban, két egymás után következő éjszaka egy-egy kis cserépszilkében spirituszt gyújtott meg a kertnek azon a helyén, ahová a jégvermet őméltósága tervezte múltkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy ezt a csacska cselédségből többen meglássák. És íme, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, ahol a tűz kigyúlt, mert ott lenni kell valaminek. Bubenyik ellenkezett. "Ott kincs van - mondá -, nem vagyok bolond, hogy megengedjem." A parasztok a józan észre apelláltak: "Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedné megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfeljebb tíz forintot vet." "Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos - ellenveté Bubenyik -, a ti osztalékotok pedig nem biztos." A parasztok összesúgtak most maguk közt, és tíz forintot összerakva, előre felkínálták, ha szemet huny az éjjeli ásatással szemben - így történt aztán, hogy tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet ebben a szorgos munkaidőben, mikor minden épkézláb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.
Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:
- Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, ó, de csókolni való gazember vagy!
A bárónak hirtelen komolyra hosszabbodott meg az arca, és így folytatá:
- De ha te ilyen ravasz vagy, Bubenyik, akkor én egy fogas kérdést intézek hozzád. Az apósomnak kétezer forintot kell küldenem, mégpedig mindjárt holnap, azután nekem is szükségem van egy-két ezer forintra az installációhoz, adj hamar tanácsot: honnan szerezzem meg?
- Vegye föl a takarékpénztártól.
- Ott már kimerítettem a hitelemet.
- Úgy ám, de fölfrissült azóta.
- Mitől?
- Hát a prágai örökség kutya? - kérdezte Bubenyik, kedveskedőn pislogva.
- Nem kutya - felelte a báró. - Hanem a kutyák kezén van, Bubenyik. Prókátorok kezén. Pör alatt.
Bubenyik erre sem jött zavarba.
- Próbáljunk a vogyinai zsidótól kérni, van annak elég.
- No, az nekem is eszembe jutott, csakhogy már két év előtt. Azóta mindig azt csinálom, de már nem lehet többé.
- Akkor azután nincs más hátra - vélte Bubenyik -, össze kell hívni a főkötőőröket.
Kopereczky fölszisszent ettől a szótól, mint akit a kígyó csípett meg.
- A főkötőőröket? - dadogta, és szemei kitágultak a rémülettől. - Nem, nem, Bubenyik. Múljék el tőlem ez a keserű pohár. Gyengék az idegeim, nem bírom a nősírást. Isten úgy segéljen, nem bírom meg.
- Pedig más mód nemigen van...
Kopereczky dühösen száguldott fel s alá a szobában, egyszer megállt Malinka előtt, s felsóhajtott: "Inkább lopnám azt a pénzt, inkább lopnám", majd megint végigmérte a szobát vagy négyszer, és agyoncsapott a tenyerével egy pókot a falon, mely játszi kedvvel ereszkedett alá mennyezeti hálójából egy finom szálon, azután tompa, sötét hangon egyezett bele mindenbe.
- Hát csak csináld meg, Bubenyik, de úgy, hogy minél kevesebb bajom legyen. Vigyázz, Bubenyik! Úgy csináld, hogy meg ne öljenek.
HATODIK FEJEZET
Egy ravasz komornyik cselvetése
Malinka valami különöset sejtett. Élénk képzelőtehetsége csudálatos módon színezte ki e titokzatosnak látszó útját a pénzszerzésnek. Lelkiismerete megmozdulni készült. Itt most valami rendkívüli történik. Meglehet, bűntény, de bizonyosan valami borzasztó. Csak legalább azt tudná, mik azok a főkötőőrök.
Pedig igen egyszerű volt a dolog. A Kopereczky családra egy ereklye maradt az Anjou királyok udvarából, egy főkötő, vagy amint abban az időben nevezték magyarul, csepesz, melyet állítólag a Kopereczkyek egyik ősanyja, született Omode Orsolya azon udvari szertartás alkalmával viselt, midőn Róbert Károly királyunk kisfiát, Lajost, a szent keresztvízre tartotta. E komaságnak a fényéből táplálkozott a Kopereczky család hiúsága századokon át egész máig, annál is inkább, mert a keresztgyerekből lett a legnagyobb magyar király. Rossz nyelvek ugyan azt állítják, hogy Kopereczkyné nem a Lajos gyereknek volt a keresztanyja, hanem csak az Endréé, aki aztán a Nápolyi Johanna gonosz körmei közé került. Hanem iszen ez is még valami, csakhogy még rosszabb nyelvek ezt se hiszik. Hogy azt mondják, mese az egész. És hogy a Kopereczkyek még abban az időben majmok voltak Borneóban, és a fákon laktak, nemhogy a visegrádi királyi palotában hivalkodhattak volna.
Bizony most már, annyi idő múltán, nehéz eldönteni, ott volt-e, nem volt-e ott Orsolya asszony, hanem a főkötő és az adósság, amibe állítólag akkor verte magát a Kopereczky család, színvalóság. A főkötő megvan a mai napig is, mégpedig Krapecen van, a kastély úgynevezett kék szobájában, egy három lakattal elzárt nehéz vasládában. Kétségtelen, hogy a főkötő szövetje most már nem sokat érhet, a fazonja is meglehetősen kimehetett a divatból azóta, Vilmácska, tudom, nem tenné a fejére száz forintért sem, ha tudna is róla, de nem tud, mert a főkötő létezése családi titok, a "végső forrás", mivelhogy a főkötőn azon a bizonyos keresztelési napon húsz darab szurokfekete színű keleti gyöngy pompázott, melyekből kettőt Kopereczky Márton Mátyás király fiatal nejének, ama bizonyos Podjebrád kisasszonynak ajándékozott, akit a király Trencsénben vett át a követektől. Kettőt Kopereczky István adott oda 1573-ban Thurzó Borbálának egy csókért. (De lett abból kettő is.) Három a mohácsi csatában elesett Kopereczky Gábor kalpagforgóján pusztult el. Elvitték a törökök, s a török kincstárból valami módon az angolokhoz került (hiszen ami érték, minden oda kerül végezetül), és ez idő szerint az angol korona gyöngyei között foglal helyet. Most már csak tizenhárom gyöngy maradt a főkötőn. Mindenféle nagy szerencsétlenségek kezdtek a családdal történni. Eszéhez nyúlt erre Kopereczky Kristóf, hogy ezt a tizenhármas szám okozza, s 1715-ben a gyöngyökből négyet eladott Koháry grófnak, két rongyos falut kapván értök: Csábrág-Varbókot Hont megyében és még egy pusztát Trencsénben, a Cserna-Perlát (Fekete-gyöngyöt), azonfelül ezerötszáz váltóforintokat. A megmaradt kilenc gyöngy mint firól fira származott örökség, a mi Izraelünk apjának a kezén volt, s ő mint fiatal gárdista Bécsben kettőből fülbevalót csináltatott a híres énekesnőnek. Fligori Matildnak, aki bevallott szeretője volt a császárvárosban. (Nagy szoknyahős lehetett különben.) Egy harmadik gyöngyöt később duhaj mulatság alkalmával a rajeci fürdőben, mint egykor Cleopatra, borban olvasztott fel, s megitta a szép Motesiczky Klára egészségéért, akit ez annyira meghatott, hogy utánaszaladt a megmaradt hat gyöngynek, vagyis a felesége lett.
Mikor Izrael anyja haldokolt (egy évvel élte csak túl a férjét), különös végrendeletet csinált, aminőt csak asszonyész fundálhat ki. Egy három lakatra nyíló vasládát csináltatott, s elrendelte, hogy a családi főkötő gyöngyeihez, melyek nagy értéket képviselnek, csak a végszükség esetén nyúlhassanak leszármazottai, mi végből két főkötőőrt nevezett ki, az egyiket Mutnyánszky Marcella, bizalmas kulcsárnéja, a másikat egy elszegényedett rokon, Kopereczky Dávidné szül. Kopereczky Ágnes özvegy dzsidás kapitányné személyében, akik ezen tisztükért egyenkint kétszáz forintot húznak évenként az örökösöktől, mindaddig, míg a gyöngyökből tart. Az utolsó gyöngynél megszűnnek a hivatalok. Ha azonban az ő életük fonala fogynék el előbb, mint a gyöngyök, az esetben mindegyik főkötőőr jogosult utódot nevezni ki halála esetén ugyanolyan jogokkal, kötelességekkel és fizetéssel, mint ők voltak. Erre a halálos ágyán megeskettette őket, meghagyván, hogy csakis végszükség esetén engedjék a gyöngyök elpazarlását vagy zálogba adását, s kiosztá közöttük a kulcsokat: Izrael fia kapván az egyiket s a két főkötőőr a másik kettőt.
Minthogy a vasládát most már csak úgy lehetett kinyitni, ha a három kulcstulajdonos egy akaraton van, s minthogy történetünk idejében Omode Orsolya főkötőjén már csak négy gyöngy fityegett, kettőt Izrael zálogba tett, egyet a kastély renoválásakor, egyet pedig még régebben, a Bubenyik pénzszerzési indítványa sok nehézségbe ütközött. A báró érezte ezt, s fázott tőle. Mert a két öreg főkötőőr ugyancsak kitűnően volt megválasztva. Ha neszét vették, hogy a bárónak nincs pénze, az egyik rögtön elutazott Halasra a leányához, mire azt sikerült hazacsalogatni, a másik, a faluvégi sárga kúriában lakó kapitány özvegye tűnt el a Grácban lakó nővéréhez. Ha pedig úgy lepte meg őket Kopereczky, hogy éppen otthon voltak, akkor a nyugalmazott kulcsárné, ki a kertészlakban köhögte át alkonyatos éveit, ájuldozni, sírni, jajveszékelni kezdett, hogy a báró őt tönkre akarja tenni, hogy immár a végső gyöngyökhöz is hozzányúl, közeledik ezzel a perc, amikor a főkötőőri fizetése megszűnik, s ő lésza alatt hal meg mint koldus. Könyörög, rimánkodik, térdre veti magát a báró előtt, hogy ne kívánja tőle ezt az áldozatot, legyen irgalommal iránta, mert mi lesz ővele azután, ha az utolsó gyöngy is elvándorol a vasládából? Mire a báró, mint már néhányszor azelőtt, eleinte dühbe jön: "Hát meddig akar még maga élni, vén csoroszlya?", de aztán ellágyul, megrendül egész valójában, mert alapjában jó szíve van, és magától eláll a tervtől.
Ám ha el nem állna, ott van a másik custos[24], a kapitányné. Az bezzeg nem ájul el, nem sír, nem könyörög, hanem felkerekedik, mint a forgószél, a kastélyba szalad, sarkára áll, a csípőjére teszi a kezét, toppant a lábával:
"Hát meg vagy te kergülve, Izrael, hogy szándékosan rohansz a vesztedbe? Hát illik ez? Elpocsékolni családod utolsó ereklyéit! Nem szégyenled magadat, te ember! Hogy van szemed a szemembe nézni. Pfuj, Kopereczky! Bújj a föld alá! Vagy eredj, kapard ki őseid csontjait a kriptákból, javíthatatlan tékozló, és áruld el fontszámra! Mit akarsz tőlem! A kulcsot? Abból ugyan nem eszel! Hát azt hiszed, hogy nadragulyát ettem? Mire kell? Kártyázásra, devernázásra. Hogy meg akarsz nősülni? Mi közöm nekem ahhoz? Azért, hogy te élvezz az új feleségeddel, nem szükséges, hogy én az egzisztenciám egy részét odadobjam. Meg azét a nyomorult kulcsárnéét. Vedd el a feleségedet, ahogy tudod, szépítsd meg a bagolyfészkedet, amint bírod, de én nem engedek a fekete gyöngyökhöz nyúlni. Majd ha azt látom, hogy éhenhalásban vagy, akkor én is megnyitom a vasládát, addig nem. Anyádnak így tettem az esküt, és így tartom meg, amen. Ha pedig még egy szót szólsz, kikaparom a szemedet. No, nézze meg az ember! Hiába forgatod a nagy szemedet, hiába rázod a bolond fejedet, hiába csikorgatod a dudvás fogaidat, amelyekre lerakódott vagy két font borkő a kocsmákban és mindenféle spelunkákban, ez a két font borkő az egyetlen, amit életedben szereztél.
Térj hát eszedre, Izrael, gondolj az Istenre, és arra, hogy ha megnősülsz, neked is lesznek gyermekeid, s azokra is hagyni kell valamit. Mit gondolsz, szerencsétlen, ha minden Kopereczky ilyen lett volna, hány fekete gyöngynek kellett volna lennie a Kopereczky Orsolya főkötőjén, hogy még a te torkodon leereszkedhessék vagy kettő? Egy szót se többet, Izrael, egy szót se, mert forgós teremtette, mindjárt más hangból kezdek beszélni!"
Ettől a más hangtól félt Kopereczky. Hogy milyen is lehet hát az a "más hang", mikor már ez sincsen selyemből szőve?
Nem kis feladat volt ennélfogva, amit Bubenyikre bízott a báró. Mert bizonyára könnyebb és kevésbé fájdalmas azoknak a szegény csigaállatoknak ott a Perzsa-öbölben kiizzadni e tündéries csecsebecséket, mint azokat a két sárkány miatt a vasládából kihozni. De a ravasz Bubenyik nem rettent vissza a nehézségtől.
- Meglesz, méltóságos uram, ha nagyon kell.
Kopereczky kétkedve csóválta a fejét.
- Nem tudod, mibe kezdesz. Itthon vannak most az öregasszonyok?
- Itthon vannak.
- Vigyázz, hogy meg ne szökjenek. Seprűnyélre ülnek, és ellovagolnak a Gellértre.
- Van nekem az ellen arkánumom[25]. Csak tessék rám hagyni. Hány szem gyöngy kell?
- Elég lesz egy. Most nagyon drágák. Elviszed Trencsénbe holnap, ott bezálogosítod Schlesinger Fülöpnél. Átadsz az összegből kétezer forintot Malinka úrnak, aki onnan négyes fogattal továbbmegy Bontóvárra, és átadja a pénzt az apósomnak. A fogat aztán ott is marad.
- És én hogy jövök vissza?
- Magaddal viszed a hátaslovamat.
Egyszerű volt a Bubenyik terve, mint a Kolumbus tojása. Ebéd előtt, éppen még kifutotta, magával vitte Malinkát egy sétát tenni a faluban (ez, úgymond, hozzátartozik a taktikához), amit az mint szenvedélyes etnográfus, szívesen megcselekedett. Egész a kovácsműhelyig mentek és vissza; nagy érdeklődéssel nézegette a parasztházacskák építészeti módját, a kapuk alakját, faragását s festett tulipánjait, a kendertilók s egyéb közönséges háziszerszámok szerkezetét (azt mondják, hogy ez a tudomány ilyen semmiségeken hízik). A jó krapeci tótocskák, kik ritkán látnak idegent falujokban, azon ürügy alatt, hogy a kapcáskodó kutyáikat csitítják, kiállnak a kapuk elé vagy legalább a pitvarajtóba, hasonlóan nem kis kíváncsisággal szemlélik a kutyák ingerült ugatásának okozóját, a Bubenyik társaságában kószáló csinos fiatalurat. Ki lehet, mit akarhat? Meg-megáll, bekémlel az udvarokba. Az bizony nem jó jel, és alighanem az adóval van összefüggésben, mely már úgyis elég nagy, de ahogy a fa nagyobbra nő egy-egy érkező eső után, ez is mindig nagyobbodik, valahányszor úrféle jelenik meg az egyszerű viskók között. Néhányan oda is sompolyognak Bubenyikhoz, s ha szerét tehetik őt négyszem közé kapni, megkérdezik súgva, ki légyen az illető, s Bubenyik ez egyszer nincs begombolkozva, hanem azért mégis bizonyos fontoskodó, titokzatosságot fitogtató hangon közli:
- Ez bizony egy furcsa mesterségű úr Pestről. Vasfúró mesterember. Ma hozta magával az úr.
- Vasfúró mesterember? Hát mi az?
- Hm. Ez úgy tudja meglékelni a vasat, mint például kendtek a dinnyét vagy a tököt. Egyet-kettőt húz a legerősebb vason a kis szerszámával, krikszkraksz, és megvan a nyílás, úgy, hogy egy emberi kéz befér rajta (s hamiskásan hunyorgatott a szemével). Különös egy mesterség, mondhatom.
- És mitől jó a'? - firtatá egyik-másik, aki szeret a dolgok velejébe látni.
Bubenyik vállat vont, szájára tette kezét, jelezve, hogy hallgatni kénytelen, de azért egy kis léket mégis ütött a dolgok homályába.
- Az uraknak, tudja, sok tarka macskájuk van, s nem jó mindig tudni, mit csinálnak. Hanem hogy mire jó ez a mesterség, azt a magunkféle szegény ember is kitalálhatja. Teszem azt, szépszerivel kivenni valamit olyan helyről, amit kinyitni lehetetlen...
Ezt így bizalmasan elmondta Bubenyik néhány helyütt, ahol megálltak, majd visszakísérte Malinkát a kastélyba, ahol már éppen csak őt várták, hogy tálalhassanak. A méltóságos asszonynak még csak néhány órára volt szabad felkelni, déltájban visszafeküdt az ágyba, s oda rendelte az ebédjét. Malinka úgyszólván megörült, mikor hallotta, hogy az úrnő nem ebédel velök. Óhajtotta ezt a pillanatot, vágyódott utána, álmodott róla, s mikor közel jött, megdöbbent tőle. Csak ketten ültek az asztalnál, s Bubenyik szolgált fel, miközben megbiztatta a méltóságos urat: "Minden jól megy, minden meg van indítva a gyöngy dolgában", de az kétkedőn mereszté rá szemeit.
- Nem hiszek a csodákban, Bubenyik. Félek, hogy zivatart zúdítasz a fejemre, és a végén is nem lesz az egészből semmi. Rossz előérzetem van, nagyon rossz.
Tényleg hallgatag volt és elmélyedő az ebéd folyamán, alig szólt néhány szót, hirtelen felhörpinté feketekávéját, és megkérdezte Malinkát, szokott-e ebéd után aludni, mert ő maga mindig alszik egy csöppet, csak éppen annyit, hogy a szemét elbolondítja.
- Én sohase alszom ebéd után. Úrnak való az.
- Hát mit szokott csinálni?
- Ha semmi dolgom nincs, olvasgatok. Van a kastélyban bibliotéka?
- Nincs.
- De könyvek mégiscsak vannak? Majd keresek magamnak valami olvasmányt.
- Nincs itt egy fia se, barátom; hiszen mondtam már önnek, hogy én az állatok tanítványa vagyok.
- Akkor hát kérni fogom azt a tót népdalgyűjteményt, amit útközben ígért méltóságod.
Kopereczky arca földerült.
- Aha! Igen. Persze. Tudom már. A skatulyáját is önnek ígértem. No, csak menjen a szobájába, mindjárt beküldöm.
Csakugyan bement a szobájába, a jó ebéd után végigdőlt nagy lustán a zöld ripszdíványon, s bodor füstöket fújt a levegőbe. Elgondolkozott, hogy ugyan megérzi-e Kopereczkyné az ő ittlétét? Ő megérezné az ő helyében. Vajon milyen lesz a találkozás? Mit fog mondani? Megijed-e vagy megörül? Feltette eközben magában, hogy történjék bármi, uralkodni fog a szívén és az idegein. Két termetes macska már akkor ott vadászgatott az ágy alatt, s mereven szegezte mind a kettő a tekintetét egy padlóhasadékra, ahonnan valószínűleg a zsákmányt várták, mely oda menekült.
Malinka unalmában a vadászoknak gibickedett, a jóllakott ember nagylelkűségével legalább elméletben támogatta a falánk macskák törekvéseit, annyiban, hogy ő is érdeklődéssel, szinte türelmetlenül várta az egér megjelenését. De hol is lehet, hogy nem mer előjönni a kis gyáva! Szegény macskák, mennyit kell settenkedniök egy parányi falatért! Mégiscsak jobb főispáni titkárnak lenni.
De alighogy átadta magát a macskákkal való együttérzésnek, midőn kopogás hallatszott az ajtón, és a "szabad"-ra benyitott egy körülbelül a negyvenes évek tájékán levő, kerek, piros arcú, tömpe orrú parasztnő.
- Kit keres? - kérdé Malinka.
- Azt a fiatalurat, aki Pestről jött, gondolom, maga az.
- Hát maga ki?
- Én a kis báró dajkája vagyok - szólt nyájasan, s megnyálazván ujjait, kacérkodón igazította meg homlokán a haját. Az is sárga volt, mint az odavaló agyagföld.
- A dajka? - csodálkozott Malinka. - Hát mit akar velem? Nem élek én embertejjel.
- Nincsen nekem tejem - tiltakozott, kacéran illegetvén magát -, nem én vagyok a szoptatós; az is voltam már valamikor (s itt mélyen felsóhajtott), de most én csak az éneklő dajka vagyok. Én dalolgatok a kis bárónak éjjelenkint, mikor már a Márta megszoptatta.
- No és mit akar velem, jóasszony?
- Leány vagyok még, hála Istennek - igazítá helyre -, Koleszár Mária hajadon.
- Pedig azt gondoltam volna, tekintve, hogy amint mondja, már szoptatós dajka is volt...
- Ej, hát mi van abban? (Szemeit, melyek nem voltak éppen rútak, egy kicsit lesütötte.) Hiszen maga se pap - tette hozzá -, én se vagyok apáca.
- Jó, jó - türelmetlenkedett Malinka, mind nagyobb-nagyobb ámulatba esve -, de mit akar velem?
- Hiszen én is azt kérdezhetném az ifjú úrtól? - S ránézett hamiskásan, várakozóan.
- Én? Semmit.
- Akkor aztán nem értem, miért küldött ide a méltóságos úr.
Aha! Kezdte már érteni Malinka a Kopereczky dévaj tréfáját! Ez lesz az a népdalgyűjtemény.
- Igen. Gondolom már. Maga sok nótát tud, ugye?
- Ami igaz, igaz. Nagy dalos vagyok. Hisz az a mesterségem. Tudok én minden nótát, ami csak van a vidéken. Mert mikor még élt az édesanyám, Isten nyugosztalja, fonó volt a házunkban huszonkét esztendeig, ott minden nóta megfordult.
Malinka érezte, hogy nevetséges helyzetbe hozta a principálisa, dühöngött is magában ezért (hanem iszen visszafizethetem én még azt), de mármost legokosabb nem mutatni, és a tréfa elől ügyesen, de mégis harag nélkül kisiklani.
- Tudja mit, Koleszár Mária, én nagyon szeretem a falusi dallamokat, éppen úgy, mint a madáréneket. De a madár ne a kalitkában énekeljen, az engem nem gyönyörködtet, messziről szeretem hallani a lombok közül, úgy a dal is csak a mezőről szép. Menjen hát ki, kérem, a kertbe, és daloljon, én majd kinyitom az ablakot, és úgy hallgatom.
Koleszár Mária megütközött egy kicsit ezen a furcsa kívánságon, de hát az urak esze mind bolondsággal van megbélelve, egyet perdült tehát fiatalosan, mint az orsó.
- Ahogy akarja, galambocskám.
Ezzel kiszaladt a szobából, s nemsokára fölcsendült a kertben az ablak alatt a különös tót nóta, halk, altató hangon, mint a mezei légy döngése:
Nem ismerek szebb lányt Plevák Ancsuránál,
Nefelejcs szeménél, lenszínű hajánál;
Nem rózsatőn termett, nem liliomsáson,
Az égből esett le valami nyíláson.
Nyílást bedrótozni egy legényt fölhívnak,
Engem, Králik Gyurit, engem, engem hínak...
Jaj, meghalok, anyám!...
Mindez természetesen szépnek, gömbölyűnek esik ki tótul, míg ellenben magyarul csak úgy vasvillával összehánytnak látszik, és Koleszár Mária ugyancsak mélabúsan tudta fújni a haldokló Králik Gyuri kesergését, onnan aztán átugrott a Jánosik betyár nótáira, majd a katonának besorozott legények hetyke vagy borongós lelki hangulatát tolmácsolta. Ezeken szokott a kis bárócska elaludni. Ha nagyon sír, ezek a legbiztosabbak... okvetlenül lecsendesedik tőlük, jele, hogy katona lesz belőle. A tót nép felette változatos dalaiban nemcsak a szerelmet és a birkalopást énekli meg, nemcsak a falusi drámákat önti balladákba vagy románcokba, ezer meg ezer apró baját is színes rímekbe fonja.
Egy vidám vers (melyet Malinka azonnal le is ír magának) a törvényszékkel évődik, hogy ti. három fórum háromféle ítéletet hoz a számadó bojtár pörében, felmentőt és elmarasztalót, de mind a hármat "a király nevében":
Ha én király volnék,
Mindég egyet mondanék,
Királynak úgy illik, tralalala;
Összevissza én nem beszélnék;
Királynak nem illik, tralalala.
Míg Malinka úr ekképpen mulatozék a tót népköltészeten, azalatt Bubenyik a maga dolgát végezte. Arra számított, hogy azóta a két főkötőőr, kiket nem szokott semmiféle hír sokáig elkerülni, meghallotta a vasfúró mester megérkezését, és éles elmével kitalálta, hogy a kék szoba vasládájából a gyöngyöket akarja kiszedni Kopereczky, azért hozatta el a fúrómestert. Azt is kombinálta Bubenyik, hogy amelyik asszony előbb hallja meg a riasztó hírt, az rögtön kapja a nyakába a kendőjét, napernyőjét, és szalad a másikhoz, hogy a közös veszélyben egy kis cikóriás kávécska mellett megállapítsák a csatatervüket. Azért hát ürügyet keresett, hogy a tanácskozókat meglephesse. Ellátogatott a kertészlakba a kulcsárnéhoz, elkérni tőle a Szibilla-könyvét (az csak neki volt meg az egész vidéken). Útközben egy álmot gondolt ki, amit a Szibilla megfejtsen, leadván róla a lutriba beteendő számokat. De ezekre a hazugságokra nem volt szüksége, mert a kulcsárné már nem volt otthon. Hm, gondolta Bubenyik, a két pecsérke már együtt ül, nekem se szabad késni. Ezzel nekikerekedett, és a Muskutyiék pajtája mellett elhaladva, a Prosz-féle téglaégető kemencéknél leereszkedett a Veszelyin János mélységben fekvő gyümölcsöskertjébe, ahonnan már csak egy-két lépés volt a Kopereczky kapitányné kicsiny kúriája. Kopereczkynének valami különös füve volt kertjében, annak gyökereiből, melyek olyan kemények voltak, mint a szegek, szokás volt a beteg állatok fülébe szúrni egy-egy darabkát, amitől aztán megdagadt a fülük (mivelhogy a rossz vér állítólag mind odagyűlt), és vagy elpusztultak, vagy megéltek, de a fű roppant hírben állott az egész vidéken, és az asszonyság úgy őrizte, mint egy kincset. Idegen falubeliek két garasért kaptak egy-egy gombostűhegynyi gyökeret, a lutheránusok öt garasért, Krapecen ellenben mind a két vallásfelekezetnek ingyen járt ki a "mindenható" gyökér, ahogy nevezték.
Bubenyik tehát azzal a szándékkal kopogtatott be a tekintetes asszonyhoz, hogy egy kis gyökeret kér, mert az egyik urasági sertés már két nap óta nem eszik.
A két asszonyság csakugyan együtt ült az asztalnál a vizitszobában, kávésibrik és párolgó csészék mellett, mind a kettő rossz hangulatban volt, a kulcsárné arcát szembetűnő sápadtság vonta be, a kapitányné ajkai pedig idegesen rángatóztak, ami mindég előfordult, ha valami belső nyugtalanság kínozta. Az urasági komornyik belépése láthatólag meglepte őket. Különösen a harcias kapitánynén látszott a zavar. Halántéka kivörösödött, szemei vészjóslóan meredtek Bubenyikra, majd a szoba szögletébe tévedt a tekintete, ahol a cirokseprő szokott állni.
De ezt a feltörekvő ellenséges indulatot hirtelen legyűrte a kíváncsiság (asszonynál ez az erősebb érzés). Vajon mit akarhat itt Bubenyik? Erőt vett magán, s még szinte nyájasan fogadta köszönését:
- Isten hozta. Hagyja el csak. (Bubenyik ti. keze után nyúlt, hogy megcsókolja.) Mi jót hozott nekünk?
Mialatt Bubenyik előadta a beteg sertés dolgát, és a mindenható gyökerekből kért, a kapitányné kedvet kapott tovább tapogatózni a kulcsárné által hozott hír tárgyában. Ez volt most rájuk nézve a legizzóbb kérdés. A kulcsárné kisírt szemei, melyek olyan vörösek voltak, mint egy öreg nyúlé, eléggé mutatták, hogy a faluban szállingó pletykát a vasfúró pesti emberről az ő fantáziájuk és kombinálótehetségük veszedelmes irányban egészítette ki. Ami a falusi parasztok előtt csak egy érthetetlen furcsaság volt, az a két főkötőőr szemében nagyon is reális alakot látszott ölteni. Mindamellett nincsen kizárva, hogy az egész csak üres pletyka. Talán egy órást hozott magával Kopereczky, aki a kastély óráit megjavítja, vagy egy zongorahangolót, vagy Isten tudja, kit. Bubenyik azonban bizonyosan tud valamit felőle, s ezt most igazi mulatság lesz kiszedni fortéllyal és keresztkérdésekkel, s meglehet, eltörpül üres ostobasággá az egész vészhír, vagy pedig megerősödik a gyanújuk, s képessé teszi őket, hogy valamihez kezdjenek.
- Hát a gyökerekből? Adok, már hogyne adnék - mosolygott a kapitányné -, Bubenyiknak még az utolsót is. De üljön le, míg előkeresem, és beszéljen nekünk valamit.
- Nemigen érek rá, csókolom kezeit, mert megjött ma az úr, és rosszkedvű, mint a pulykakakas. Ha csak egy percig nem vagyok ott, már dühöng, ha meg ott vagyok, rajtam tölti a haragját mindenért. Ma, amiért a kos, mely mindig ott settenkedik körüle, valahogy a lábára hágott, éppen a tyúkszemére, engem pofozott fel, de úgy, hogy még most is szikrázik a bal szemem.
- Bizony nem szépen bánnak magával, kedves Bubenyikom - sajnálkozott a kapitányné -, másutt a helyét is megfújnák az ilyen embernek - tette hozzá, a vén Marcellához intézve a szavait.
Bubenyiknak nem volt erre válasza, csak egy mély, fájdalmas sóhaj röppent el a melléből, de ez is csak kivetett csalétek volt. Rászállt a kapitányné, mint a légy a becukrozott légypapirosra. Amint a mindenható gyökereket kereste az almáriomban, egyszersmind megtalált ott egy félig telt borospalackot és egy tányér töpörtős pogácsát, amit az asztalra tett, megtöltvén a borból egy pohárkát.
- No, ugyan kóstolja meg: mit szól hozzá?
Bubenyik a szájába vett belőle néhány csöppet, folyatta, csámcsogtatta a nyelvén.
- Döfi - szólt, a fejét is ingatván hozzá, miközben behunyta apró szemeit, és felhajtotta a poharat egészen. - Héha! - kiáltott fel, jeléül, hogy nagyszerű bor.
- A váci kanonok rokonom küldte - dicsekedett a kapitányné, és megint töltött. - No, még eggyel!
- Nem magamféle szegény embernek való - ellenkezett Bubenyik a fejét rázva, és különös logikával egy lélegzetre kiürítette megint a poharát.
- Úgy, hát megjött az úr? - ereszkedett be a sötét mélységekbe nagy óvatosan a kapitányné. - Egyedül jött?
- Nem biz az. Valami kupcihért[26] hozott magával.
- Miféle fajtájút? Talán kártyapajtást?
Bubenyik a fejét rázta.
- Nem úr az illető, inkább valami mesterember, úgy tudom, úgy vettem ki, amint titokban értekeznek, mert előttem is titkolóznak, de nekem is van eszem, és végre is... szó ide, szó oda, nem azért mondom, hogy egy vagy más, de (zavartan nézett szét az ajtó felé, aztán a két feszülten figyelő hölgyön jártatta végig bambának átalakult tekintetét), de izé... mit is akartam csak mondani... no, hát nem kóser ember.
A kapitányné megint töltött a poharába.
- Igyék még, Bubenyik, no, még egy kicsikét.
Bubenyik megtörülgette a homlokát, és kigombolt a mellényén két gombot.
- Nem, nem, már elég lesz.
- Ej, ezt a gyűszűnyit, ami még a palackban van, nem érdemes már eltenni.
Bubenyiket meggyőzte az érvelés.
- Hallom - kezdé a nyugalmazott kulcsárné az ő éneklő, kenetes hangján -, hogy most sok pénze van az új fispánnak. (Fispán halcsontot jelent tótul: a két hölgy így csúfolta új állása óta egymás közt Kopereczkyt.)
- Ki mondja azt? - röhögött Bubenyik. - Volt, nincs. A kocsis beszélte, hogy a kártyában derekasan megkefélték Trencsénben a múlt éjjel; azt mondja, egy fityingje se maradt.
A két hölgy sötéten nézett össze, mintha mondanák: "Jól kombináltunk."
- Pedig most sok aprópénzre lesz szüksége az installációnál - vélte a kapitányné. - Kíváncsi vagyok, hol veszi.
Bubenyik vállat vont.
- Nem kell félteni az ördögöt, hogy hol talál rossz lelket.
- Hát azt gondolja, valami görbe úton szerez pénzt?
Bubenyik szabadkozott, ő nem gondol semmit, ó, a világért sem, ő csak azt tudja, hogy teremt pénzt... mert hát no - és hamiskásan hunyorított a szemeivel, majd igyekezett a beszédet átfordítani más egyébre; hogy volt-e a méltóságos asszonykának sok almája a kertben? - A mienk férges volt az idén - hadarta -, körte pedig éppenséggel nem termett!
- Az ördög vigye a maguk körtéjét - szólta el magát lázas türelmetlenséggel a kapitányné -, arról beszéljen nekünk inkább: kicsoda, micsoda az az ember, akit magával hozott, és mit akar itt?
- Semmit se hallottam - felelte Bubenyik tartózkodva -, csak azt, hogy reggel visszautazik. Én is elkísérem Trencsénig. De én majd csak a Szedrespusztán csatlakozom hozzá. Még ma este valami levéllel küld uram az ispánhoz, és meg van hagyva, hogy ott maradjak éjjelre. Nem értem, miért kívánja az úr mindenáron, hogy ott háljak, mikor nélkülem úgyszólván se levetkőzni, se felöltözni nem tud.
- Hát én értem - mondá pátosszal a kapitányné, és arca szederjes színt váltott. - Magát el akarják távolítani! Mert bűntény készül a kastélyban, érti? És nem akarnak tanút hozzá.
- Bűntény! - dadogta Bubenyik, és a szemei megüvegesedve meredtek a kapitánynéra.
- Bubenyik! - kiáltott fel vibráló hangon a kapitányné. - Rettenetes dolog készül. Az éjjel a kastélyban fel fogják törni a vasládát, és kiveszik belőle a fekete gyöngyöket. Az a pesti ember töri fel, azért hozta, és magát azért küldik el a pusztára.
Bubenyik a fejére ütött, mintha csak most eszmélne.
- Hogy a gyöngyöket... hogy kiveszik, feltörik a vasládát? - dadogta, mint a felrázott holdkóros.
- Mi lesz velem? - tördelte kezét Mutnyánszky Marcella.
A kapitányné, mintegy kimerülve a szörnyű esemény előtárása által, egy nagy karosszékbe rogyott, s arcát kezeibe temetve sopánkodott:
- Meglop minket. Kiveszi a szájunkból azt az utolsó kenyérkét. Hát van Isten, Marcella? Ó, szegény Orsolya néni, szegény Orsolya néni, volt miért gyűjtened e csodaszép gyöngyöket! Tudom, hogy megfordulsz a sírodban!
- De honnan tudja ezeket a méltóságos asszonyka? - hüledezett még egyre Bubenyik.
- Honnan? Honnan? Tudom, mert tudom. Mondjuk, hogy magától Orsolya nénitől tudom.
- Ki az az Orsolya néni?
- Az ősanyánk, Bubenyik, aki Róbert Károly idejében élt, aki a gyöngyöket gyűjtötte.
- Hát hány éves a méltóságos asszonyka? - csodálkozott Bubenyik.
- Ejnye, maga szemtelen! - esett ki a sodrából a kapitányné. - Asztalt táncoltattunk, és az asztalban megjelent az ő szelleme, az árulta el nekünk, hogy mi fog történni. Igaz-e, Marcelka?
A vén szűz rábólintott a hirtelen előrántott hazugságra, Bubenyik pedig ájtatosan vetett magára kereszteket.
- Most értek hát én mindent - eszmélkedett a komornyik. - Most lesznek előttem világosak némely elejtett szavak, melyeknek az értelmét félremagyaráztam... (Röstelkedve csóválta a fejét.) No, már nagy birka vagyok. Ej, ej!
- Eszerint mégis hallott valamit?
- Tetszik tudni, afféle félmondatokat, mikor megleptem őket beszélgetés közben a pesti emberrel, s mikor hirtelen elhallgattak.
- Például? - kiáltá mind a két nő egyszerre.
- Hát például egy percre azt hittem, hogy fogorvos az idegen, mert az uram így szólt: "Csak egy kell, csak egy is elég volna", mire az idegen közbevágott. "Eh, bolondság, ha már itt vagyok, vegyük ki mind a négyet." Az uram erre azt kérdezte: "Nem jó volna betenni helyükbe hamisakat?" Mire ő megint azt felelte: "Minek? Olcsóbb a semmi." Mondja már most a méltóságos asszonyka, nem azt kellett-e hinnem, hogy a báró úrnak négy rossz foga van, de csak egyet akar kihúzatni, a fogmester pedig arra kapacitálja, hogy ki kell húzni mind a négyet, és ne tetessen helyükbe hamisakat, mert olcsóbb a semmi?
Az asszonyok majdnem sírva fakadtak e leleplezésre. Ó, hiszen ez, teljesen világos! Nekiestek szellemi ollóikkal, mint egy eleikbe terített szövetdarabnak, fölszabták, ízekre szedték, megkrétázták, kigombostűzték, azután megint összefércelték, minélfogva a következőleg nézett ki: Kopereczkynek csak egy gyöngyre van szüksége ez idő szerint, de a vasfúró ember ki akarja venni mind a négyet. Kopereczky bele is megy ebbe, de fölveti a kérdést, nem kellene-e hamis gyöngyökkel pótolni a törvénytelenül kicsenteket? Mert Kopereczky gyáva, és fél, hogy a főkötőőrök megszimatolják a dolgot, meg fogják akarni nézni a gyöngyöket, és nem találván ott, bajt csinálnak, a vasfúró mester ennek ellenében figyelmezteti, hogy legjobb, ha már semmi sem lesz a ládában, mert a hamis gyöngyök után még azontúl is fizetnie kellene a főkötőőröket, holott a semmi teljesen megszünteti a kulcsárné és kapitányné évi díjazását, a semmi tehát olcsóbb. Igaza van az imposztornak, hogy a mennydörgős istennyila üssön bele, még naplemente előtt!
Bubenyik azonban már nem várta be ezt a fejtegetést, neki sürgős dolga van, már ezért is kikap otthon; ajánlotta magát, s hazament - anélkül, hogy a mindenható gyökerekből vitt volna. A két asszony annyira elmerült a szőnyegen levő kérdésbe, hogy voltaképpen észre se vette a Bubenyik távozását, még kevésbé azt, hogy a gyökereket elfelejtette.
A kapitányné lihegett a haragtól, s rikácsoló hangon tört ki:
- No, Marcella, hát már most mit csinálunk ezekkel a tolvajokkal? Ne pityeregj nekem itt, hanem beszélj!
- Mit gondol a báróné?
- Azt gondolom, hogy odamegyek, és összetöröm a gazembert, így ni.
S ezzel megfogta az ibriket az asztalról, s a padlóhoz vágta, hogy ezer darabra tört össze.
A kulcsárné ellenkező nézeten volt.
- Jézus Mária! Ne jöjjön olyan nagy indulatba, lelkem báróné, mert árt a drága egészségének, és csak kárát valljuk, ha az első haragunkat követjük, tessék elhinni. Itt van mindjárt az ibrik, és következik a többi kár... Mert ha odamegy a báróné a kastélyba, és akármilyen patáliát csinál is, meglehet, megfélemlíti a fispánt, amíg ki nem tesszük a lábunkat, de mihelyt kitesszük, csak megint beáll az a kérdés, hogy honnan vesz pénzt az installációhoz, s bizony kiszedi a gyöngyöket ha egyszer hozzákészült.
- Mit? Hogy kiszedi? Azt szeretném én látni! Nem félek én a magam igazában senki fiától, ha olyan szakálla van is, hogy a térdéig ér. Leülök a vasládára, és ha én egyszer megkötöm magamat, el nem mozdulok onnan, ott ülök, ott alszom rajta éjjel-nappal, míg csak el nem takarodik innen a cinkosa, a pesti betörő. Hát mit csinálhatnak velem?
- Hm. Nem ér az semmit. Egyszer csak mégis megunja a báróné, mert az embernek gyomra is van, és a láda nem ad enni, mégiscsak nem ülhet rajta örökké, és mihelyt otthagyja, mindjárt szabad lesz a vásár. Én a magam részéről legokosabbnak tartanám, ha hagynók a bárót, tegyen, amit akar. Viseljük magunkat úgy, mintha semmit se tudnánk, mert akkor ő is úgy fog viselkedni, mintha semmi se történt volna, és fizeti az évjáradékainkat.
- No persze! Hallgassunk, ugye, mint a siket disznók a rozsban? Nem. Soha!
- De nézze a báróné, a hamis gyöngyök nekünk tulajdonképpen csak annyit érnek, mint az igaziak.
- Nekem nem - fortyant fel kevélyen a kapitányné -, mert engem nemcsak a pénz köt a gyöngyökhöz, hanem a családi kegyelet. Én magam is Kopereczky vagyok, mégpedig kétszer Kopereczky, a férjem után is. Nekem a szívem is fáj. Aztán meg hiszen hallotta, hogy talán nem is fogják helyettesíteni a gyöngyöket semmivel.
- Mindegy, csak soha ne nézzünk bele a ládába. Sőt, ez lesz a nyugodalom, mert soha többé nem fog minket zaklatni. Még kevésbé fogja beszüntetni az évjáradékot, mert akkor be kellene vallania, hogy feltörte a ládát - ami egyenesen kriminális ügy.
- Úgy ám, de az emberek halandók, hátha elviszi az ördög - ellenveté a kapitányné -, és bárcsak vinné már, akkor a hagyatéki leltárnál kisül a láda üres volta, s magától szűnik meg a mi járadékunk. Nem ért maga ezekhez a dolgokhoz. Képzelje csak el a mi helyzetünket, galambocskám, Marcelka, hogy fogja az magát kivenni az Isten előtt, ha mi, akik eddig mindenképpen átkoztuk Kopereczky Izraelt, most egyszerre imádkozni kezdünk az életéért. Nem, nem, én nem kompromittálom magamat.
A kulcsárné kedvetlenül csapta le kötését kosarába, éppen felelni akart, midőn kopogtatás hallatszott az ajtón, és újra belépett Bubenyik, nagy vigyorgással, hogy itt felejtette a gyökereket.
- Az a bor megbolondított egy kicsit. De talán rosszkor is jöttem...
- Nem éppen, de... dehogy - hebegte a kapitányné oly zavartan, hogy csak megerősítette azt, amit tagadott.
- Hiszen tudom én... és már megyek is... Természetes az, kérem alássan, hogy ilyenkor veszedelem idején, akiket illet, megbeszéljék a dolgaikat. Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy zavarom. Hiszen van nekem szívem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik), és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp (a feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait), tudnék is valamit, ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.
A kapitányné kikísérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan körülnézett, mintegy megijedve egy lúgzókádnak a folytonos csöpögésétől, mintha azt hajtaná valaki: "poty, poty" (ami annyit jelent tótul: gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a kapitányné sárga arcához, úgy, hogy az finom orrával kiérezte a szájából a kiáramló pálinkaszagot, ami roppant csodálkozásba ejtette, mert Bubenyik bort ivott (hacsak azóta nem volt a kocsmában); de mindez csak sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, amit Bubenyik megsúgott.
- Én ismerem otthon a helyzetet, s adok egy jó tanácsot a méltóságos asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.
- Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az isten szerelméért?
- Tessék odamenni az uramhoz, és felajánlani önként egy gyöngynek a kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele, és rögtön elküldi a pesti embert.
- Azt gondolja? - dünnyögte a kapitányné hálás szempislogással.
- Jótállok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három gyöngy eszerint megmarad, s ha a prágai örökséget átveszi, ami kis idő kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorul rá a megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit. Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!
Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős címert, melynek kőkockáit és ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára fölilleszteni, két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!
Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki, hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagyteremben.
Szíve nagyot dobbant. Szepegve, rossz sejtelmek közt ment be, gondolván, hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet, és most itt szörnyű jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arcokkal találta magát szemben! A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné pedig ekképpen kezdé:
- Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk jövünk ide megkérdezni, hogy nem kívánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?
Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondult meg, vagy a kapitányné, vagy pedig valami bohókás álom űzi vele játékait.
Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.
- Ah, moja zlata nyanyika! (Ó, aranyos nénikém!) Milyen édes, jó szíved van! És pacsi magának is, Marcelka asszony!
- Jaj, eressz el, Izrael; jaj, minden csontomat összetöröd. Eredj már, ne okoskodj. Lenmagkötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit nyúlkálsz a testemhez! Bizony isten, még kellemetlenebb a szereteted, mint a haragod. No, nézd csak. Beszéljünk egyébiránt a gyöngyökről. Ugye, négy van még?
- A legszebb, legnagyobb négy, ma ch&0232;re tante, az egyik pláne százkarátos, királynak való.
- Hát van-e szükséged vagy nincs? Mert mindjárt elhoztuk a kulcsokat is...
- Ej, ugyan mit képzelnek rólam, hogy én két ilyen szeretetre méltó dámának kosarat adjak? Egy Kopereczky sohase lehet annyira udvariatlan.
- Igazán szép tőled - mondá gúnyos mosollyal a kapitányné. - Menjünk, essünk át rajta!
Ezzel szó nélkül megindultak kifelé, mert a kék szoba a kastély végéhez ragasztott dépendence-ban[27] volt, melyet még a megboldogult Kopereczky Boldizsár építtetett, olyan erős falakkal, mint egy bástya; mert egy cigányasszony azt vetette ki neki kártyán, hogy bent fog égni a házban; nem volt tehát a dépendence-on semmi éghető anyag, még ablakfa se, a világosságot felülről kapta a helyiség. Bent csupa kőből, márványból, vasból voltak a bútorok. Hanem azért mégis bent égett, abban pusztulván el, hogy a mértéktelen ivás miatt meggyulladt benne a pálinka.
Végig kellett menni az udvaron, hogy a pumpás kútnál borzaglekvárt főztek a béresasszonyok. Bubenyik, aki ott legyeskedett - mert szép volt az egyik, ej, de szép -, éppen a zsarátnokot paráholta el, mikor az ura szólította:
- Bubenyik, a kulcsokat!
- Milyen kulcsokat? - kérdé az együgyű, jámbor arccal.
- A kék szobától. Hozd utánunk!
Bubenyik ugrott, és csakhamar ott is volt a kulcsokkal. Megcsikordult a zár a nehéz vasajtóban, mely csak igen ritkán volt kinyitva.
Kék szobának biz ezt csak azért nevezték, mert a kék ég egyenesen felülről mosolygott be ide, de a lapos, rovátkos üvegfedelet idővel úgy ellepte a piszok és mindenféle gizgaz, hogy most alig lehetett látni, a levegő is fülledt volt, mint egy kriptában. A kulcsárné mindjárt elkezdett köhögni odabent. Bubenyik vissza akart vonulni.
- Csak maradj itt, mert föl kell emelnünk a vasláda fedelét, magam nem bírom.
A félhomályban alig lehetett kivenni a kolosszust, a ládát, mely olyan nagy volt, mint egy szószék, tömör kovácsoltvasból, roppant vaskarikákkal a falhoz erősítve.
A kapitányné leakasztott a nyakáról egy kulcsot, és a láda mellé térdelt.
- Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében - mondá, és megfordította a jobb szélén levő zárban a kulcsot.
Ugyanezt cselekedte a nyugalmazott kulcsárné is. A középső zárat maga Kopereczky nyitotta fel nagy csikorgással. Akkor aztán nekirugaszkodtak ketten Bubenyikkal, és nagy nehezen felemelték a fedelet, melyet a Kopereczky-címer, sárkányok és griffmadarak ékesítettek.
Bent a ládában, elsárgult írások tetején volt egy bársonytok, a kapitányné nagy óvatosan kinyitotta, kivette belőle a történelmi nevezetességű főkötőt, és kegyeletteljesen ajkaival érinté annak aranycsipke fityegőjét, mialatt a kulcsárné pedig mindig ott térdelt, és hangtalanul imádkozott.
- Hány gyöngyöt akarsz? - kérdé csendesen, ünnepi hangon, Kopereczkyhez fordulva.
- Elég volna csak egy is - felelte Kopereczky, szintén bizonyos meghatottsággal -, de mivel olyan szívesek voltak hozzám, egyiküket sem akarom megsérteni, legyen hát kettő, hogy úgy vésődjék a szívembe, mintha mindenikük adott volna egyet.
Az asszonyok összenéztek, nem szóltak semmit, mire egy kis étuit-ből[28] ollót vett ki a kapitányné, és lenyírta a két legkisebb fekete gyöngyöt.
- Itt van, légy boldog velök! (Pukkadj meg, gondolta titkon.) Íme, a másik, az utolsó kettőt ezennel visszateszem. Jusson eszedbe, Kopereczky, a jóslat - szólt aztán ünnepélyesen -, hogy mikor az utolsó gyöngy elfogy, elfogynak a Kopereczkyek is. Ne nyúlj a gyöngyökhöz többé. Fiad van.
- Ej - felelte Kopereczky félvállról -, hisz ez a kettő is csak egy kicsit vándorolni megy, világot próbálni, de visszatér, mert csak zálogba adom, hogy kiválthassam.
- Beszéd ez csak, Izrael öcsém, bohó beszéd; századok óta egy gyöngy se tért vissza.
Így jutott Kopereczky könnyűszerrel két fekete gyöngyhöz, ami szertelen jókedvre hangolta, kivált mikor az asszonyok már mind eltávoztak.
- Te Bubenyik! - mondá, visszatérvén a kaputól, ameddig a kapitánynét kísérte. - Azon gondolkozom, hogy el ne csapjalak-e? Félni kezdek az eszedtől, Bubenyik. Hiszen te veszedelmes ember vagy. Mit adtál be ezeknek a sárkányoknak? Mivel nyergelted meg őket? Sohase láttam még én ilyent.
Bubenyik hamiskásan hunyorgatott, s nyeglén vonogatta vállait.
- Ej, istenem, hát van egy kis modorom, ez az egész.
HETEDIK FEJEZET
Különféle előkészületek és intézkedések
A báróné vacsorára sem jelent meg.
- A feleségem korán fekszik le - említé a főispán a kávénál. - Még nagyon gyönge. Sajnálom, hogy nem láthatja. Pedig szép asszony.
A titkár szomorúan mosolygott.
- Talán nem hiszi? - förmedt rá Kopereczky.
- Ó, miért ne?
- És kedves asszony. Az tudna ám magával beszélgetni, ha most itt volna; költészetről, írókról, színészekről, efféle könnyű bagázsiáról, de hát nagyon el van gyengülve. Mit gondol, nem tréfadolog lehet egy Kopereczkyt megszülni.
Malinka kínpadra volt feszítve e beszélgetés alatt, s örült, mikor végre nagy ásítások között szobájába küldte a főispán.
- Én a tyúkokkal fekszem - mondotta -, mert én az állatok tanítványa vagyok, de reggel sokáig szeretek aludni, ez megint családi vonás. Ha reggel már nem találkoznánk, abban maradunk, hogy 14-ikén Barátházára elémbe jön, s az addig szerzett tapasztalatokról és a megállapított legközelebbi teendőkről jelentést tesz. Azalatt én a beszédet tanulom. Van is arra valami szer vagy micsoda. Éppen azon gondolkozom egész nap. Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve alá.
- Az Démoszthenész volt, de az azért tette, hogy a dadogástól elszokjék.
- No, mindegy, kigondoltam én egy másik metódust, lefordíttatom az egész beszédet tótra a kántorral, azt betanulja Koleszár Mária, és éjjel-nappal dünnyögi a kis Izrael bölcsője fölött, addig-addig, hogy szóról szóra megragad az eszembe, mert én meg ott fogok csibukozni a fiú mellett, mikor aztán tudni fogom, visszafordítom az elmémben magyarra, ez már bliktri, s úgy elszavalom Bontóváron mint a folyóvíz, hogy "Tisztelt Köztörvényhatósági Bizottság! A mai politikai viszonyok között, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette..." Gondolom, így kezdődik? Hát csak ne féltsen engem, amice. Jó éjszakát.
Rossz éjszakája volt. Az örömből, mellyel új állását fogadta, gyorsan kiábrándult. Csak elméletben volt ez szép, mikor ő az ábrándos lelkéből vette a színeket ehhez a krapeci úthoz és mindahhoz, ami a titkársággal jár. Ő azt hitte, egy tiltott Paradicsomba lép, pedig egy kálváriára lopta be magát, hol minden arra figyelmezteti, hogy Vilma már a másé. Hogy ez már nem is az, aki volt. Nem a kis eleven bakfis, akivel a távoli parkokban adtak egymásnak találkozót, hanem egy gyermekágyas asszony, egy ismeretlen valami.
Minek volt ezt meglátni, ilyen közelről? Közben úgy rémlett neki, mintha távoli gyermeksírás hangjai vegyülnének a hallgatag éjszakába. Mérhetetlen düh fogta el, szeretné megfojtani azt a porontyot. Tízszer is megfordította a párnáját, hogy el tudjon aludni. Pedig nem a vánkos volt meleg, hanem az ő feje volt forró. És micsoda bolondos fej volt az! Jártak-keltek benne a gondolatok tüzesen, nyugtalanul, piszkálták, gyötörték, bőszítették. Lebbenő árnyak hasadoztak ki a falakból, s nesztelen léptekkel jöttek feléje, mintha fenyegetnék, hogy mit keres ebben az ősi kastélyban. "Fuss innen - szólott egy hang -, te betörő! Mit akarsz itt? Mi a végcélod?" A rombolás.
Védte és vádolta magát. Hol a levegőben kóválygott dagadó szárnyakkal, hol a posványban hempergett. Föltette magának a kérdést, hogy mit akar, mit vár ettől a lépésétől, aztán megfelelt rá: mit bánom én, mi lesz? Engedtem annak a titkos erőnek, mely idehajtott, mert nem tehettem másképp. Hiszen a régi lovagok is szolgáknak szegődtek a várúrhoz, ki imádottjukat elkaparta, s valahogy úgy fordult (a mesékben legalább), hogy a végén övék lett az asszony. Nincsen ebben kárhozatos, amit ő tett. Legfeljebb neki rossz, mert úgyszólván annyi, mint egy fájó seb örökös piszkálása. De kinek mi köze hozzá, hogy őneki jólesik ez a tobzódás a fájdalomban? Hajnal felé aztán annyira elgyötörte az agyát, hogy megszakadt a fonál... amit talán úgy is lehetne mondani, hogy a gyötrődés folytatása beleömlött egy kényszeredett álomba. De korántsem volt üdítő, és nem tartott sokáig. Roppant fejfájással ébredt fel kora reggel, s kisietett a friss levegőre.
Ott künn akkor kelt a nap, szelíd pompával a kopasz, rőt Bránahegy mögül. Bizony megöregedett az is. Nem égő tűzgolyó már, hanem csak tündöklő aranykarika. Különben könnyű már az ő sora ezután. Gyerekség. Csak inkább megszokásból megy, mendegél az ég kék boltozatján. Tudja, hogy semmit sem kell többé érlelnie. A növények halála már csak napok kérdése. Azokról lement a gondja. Pedig milyen nehéz munka volt őket létrehozni! Mindegy, a törvény törvény, menniök kell. Hát csak annyi tüzet hoz magával az útra, amennyi arra elég, hogy föligya a harmatcsöppeket az őszirózsákról és a füvekről, és csak annyi fényt bocsát ki magából, amennyiben az az egypár lepke megfürödhet, amely még megmaradt.
Még csendes volt a ház, mikor Malinka végigjárta az udvart és az elhanyagolt parkot; a kőműveseken kívül, kik csigán húzogatták fel a címer egyes darabjait, nem mutatkozott élő lélek. Azazhogy a kert veteményes részében egy óriás piros virágféle egyszerre emelkedni kezdett. Kinyújtózkodott, s lett belőle Koleszár Mária. Hupipiros kendőjével a fején csak addig látszott messziről valami egzotikus virágpéldánynak, míg leguggolva az indák közt, a dinnyéket kopogtatta, szagolgatta, hogy melyiket vigye be reggelihez.
Végre kiválasztott egyet, s dudorászva mendegélvén, a kacskaringós úton szembejött a titkárral.
- Felkelt már a méltóságos úr? - kérdezte ez.
Koleszár Mária felnézett az emeleti ablakokra, s miután bizonyos redőnyök még le voltak eresztve, tagadólag rázta a fejét.
- Még alszik, de a méltóságos báróné már felkelt.
- Miről tudja?
- Mert látom az ablakon.
- A bárónét? - kérdé mohón. - Hol?
- Ott ül ni - felelt Koleszár Mária, egy nyitott ablakra mutatva az emeleten, ahol egy angóramacska üldögélt, kék pántlikával a nyakában.
- Hisz az macska.
- Az mindegy. Ahol a macska van, ott van a báróné is. Mikor a báróné reggel fölveszi a pongyoláját, és átmegy a nappali szobájába, vele megy a macska is.
- Tehát az a báróné nappali szobája?
- Igen, az, ahol a csiga jár.
- Még nem láttam a bárónét - jegyezte meg Malinka látszólag közömbösen. - Nem szokott a férjével étkezni?
- Dehogynem, most azonban nem bírja a lépcsőjárást.
- Szép asszony?
- Szép, de nem csoda. Gondolja meg, mindennap kétszer kávét inni. Hiszen én semmi se vagyok, de ha én is kávét ittam volna kisleányka koromtól, mi volnék most. Bizony, ha úgy szépen kiöltözne...
- Hát nem öltözködik szépen?
- No, tudja, úgy értem, ha a sok selyemretyerutya, lipitke helyett harmonikás szoknyát kötne fel, a mellé slingelt kötényt, rámás csizmát, gyolcs ingvállat és pillangós főkötőt, ej, haj, de gyönyörű volna! Hanem így (fitymálón görbítette el duzzadt piros ajkát) ő is csak úriasszony.
Malinkában fölkeverte ez a beszélgetés a zsarátnokot az éjjel ráülepedett hamu alól, ellenállhatatlan vágy gyúlt ki benne meglátni Vilmát, s nyomban különös ötlete támadt.
Egyenest a kőművesek felé tartott.
- Várjanak csak egy kicsit! - kiáltá feléjök messziről. - Húzzanak fel engem is az állványra!
A pallér, aki lent rendelkezett, csodálkozva nézett rá.
- Szép kilátás lehet onnan felülről - mondta Malinka, és szivarral kínálta meg a pallért.
A pallér elfogadta a szivart, megnyálazta a külső burkolatát (hogy tovább tartson), rágyújtott, és így szólt vállat vonva:
- Ha éppen tetszik az úrnak, hát tessék belépni.
Malinka beszállt a vaskosárba, a csiga nyávogott, csikorgott, és a kosár lassanként megindult a magasba, a kötelet húzó munkások valami tót dal ütemeire egyet-egyet rántottak a kötélen, s ilyenkor mindig megingott a kosár, jobbra-balra lóbálódzva azt a benyomást tette Malinkára, mint a tenger hullámain hányódó hajó, már-már szédülni érezte a fejét, mikor egyszerre a szíve elkezdett sebesen verni, mint egy megbomlott kalapács, mert elérte az emeletet. Még egy rántás odalent, és a kosár a nyitott ablakhoz ért, a macska megriadva ugrott le a párkányról a szobába, s a Malinka szeme éhesen, mohón siklott végig az előtáruló szobán. És milyen balszerencse!... a báróné ott volt ugyan, de háttal az ablaknak, éppen átellenben egy tükörbe nézve, fésülte a koromfekete, hosszú haját, mely mint egy komor palást takarta el édes termetét, úgyhogy se az arcot, se az alakját nem láthatta, és a könyörtelen kosár húzódott, húzódott, és már az ablak fölött lebegett, himbálódzott, mikor sikolyt hallott és tompa zuhanást majdnem egyszerre.
Mi volt ez? - tűnődött Malinka, de csak később tudta meg; mikor leereszkedett visszafelé, már zárva találta az ablakot (rossz jel - gondolta boldogtalan szívszorongással); egyet fordult még azután a parkban, mígnem rábukkant Bubenyik.
- Tessék jönni reggelizni, mert azután megyünk.
A reggelinél elújságolta Bubenyik, hogy ribillió volt odafönn, a bárónét elájulva találta a komornája a szoba padlózatán, az urat is nyomban fellármázták, alig bírták föléleszteni ecettel, vízzel, hogy azt mondják, valami látománya volt.
- Szent Isten! De már magához jött?
- Hogyne! Különben nem beszélhette volna el, hogy látománya volt.
- Miféle látománya? - kérdezte Malinka, és egész testében reszketett.
- Hogy azt mondja, valami kedves rokona vagy ismerőse, nem tudom én, ki, megjelentette magát, ahogy azt szokták az olyanok, akik valahol a távolban meghalnak, s elköltözött lelkük még egyszer felveszi élőkori alakját, hogy ezt kedvesének mintegy tudtára adja. Én nem hiszem, de az asszonyok hisznek az effélékben. És hát végre a báróné is bizony csak asszony.
Malinka kezéből kiesett a kávéskanál; hirtelen eltalálta a valóságot, s szíve körül jótékony meleg áradt.
- Menjen fel, kérem, Bubenyik, hívassa ki a méltóságos urat, és mondja meg neki, hogy az a látomány én voltam; fölhúzattam magam a báróné ablaka irányába az állványra; a vidéket akartam megnézni a magaslatról; az ablak ki volt nyitva, láttam is a bárónét, a tükör előtt, mely nyilván neki is megmutatta alakomat, s amint följebb húztak, hallottam a sikoltást, de nem bírtam elgondolni, mi lehet.
- Hehehe - nevetett Bubenyik jóízűen, és kezeit dörzsölte.
Majd lóhalálában szaladt föl a magyarázattal...
Malinka tűkön ült, s megbánta már, hogy a csigán felhúzatta magát. De ha már elkövette, minek volt most elhirtelenkedve bevallani? Elgondolta a következményeket. A báró, aki eddig alkalmasint nem tett róla említést, most meg fogja mondani az asszonynak: "Hiszen ez csak a titkárom volt, aki felhúzta magát az állványra."
Szepegve képzelte el a kifejlődő jelenetet. A báróné megkérdi: "Hogyan hívják a titkárodat?" "Malinka Kornélnak" - fogja a báró mondani. "Ki ajánlotta?" "A bátyád, Feri." "Megmondta neked, hogy ki az?" - kiált majd föl a báróné fölháborodva. "Nem szólt nekem egy szót se, csak ajánlotta." "Ó, a gyalázatos lélekkufár! Tudd meg tehát, hogy ez az én fiatalkori udvarlóm, egy kicsit flörtöltem vele, mert az utamba esett, és verseket írt hozzám, az nekem akkor nagyon tetszett, hiszen olyan kis buta voltam, most pedig az én hitvány bátyám révén férkőzött hozzánk a szemtelen, azzal a célzattal, hogy feldúlja családi boldogságunkat... Kergesd el rögtön a nyomorultat..."
Valami ilyenforma jelenet folyhat most fenn. Izgatottan járt fel s alá a szobában, hozzá se nyúlt a reggelihez.
Hosszú, végtelenül hosszú időnek tetszett neki, pedig alig múlt egy negyedóra, midőn belépett Kopereczky.
Halotti sápadtság borította el Malinka arcát, nem mert ránézni.
- No, maga ugyan szép gyerek - támadt rá a főispán derülten. - Nem tudtam, hogy olyan kitűnő kísértet.
Malinka föllélegzett, tudta már, hogy a főveszedelem elmúlt.
- Igen sajnálom - dadogta -, de gondolhattam volna-e ilyesmire?
- Tudja, ilyenkor idegesek és képzelődők az asszonyok. S ön veszedelmesen hasonlít, úgy tetszik, valami rokonához, vagy ismerőséhez. Gondolja el mármost, hogy mikor ő a legnagyobb egyedüllétben tudja magát fent az emeleten, akkor egyszerre csak megjelenik előtte az illetőnek a képe a tükörben. Én nem vagyok babonás, de azért még az én fogam is vacogni kezdene.
- De reménylem, felvilágosította a méltóságos asszonyt.
- Föl most már. De tegnap kellett volna. Se önről nem szóltam neki, se a kőművesekről, az utóbbiakról azért nem, mert meg akartam lepni a címerrel. Nem tudta tehát, hogy idegen ember van a háznál, se hogy a csiga dolgozik odakünn.
- Említette a nevemet is méltóságod?
- Természetesen a nevét is. Sőt még le is írtam nagyjában a kinézését. Kíváncsi, ugye, hogy mit mondtam?
- Sokkal inkább vagyok kíváncsi, hogy a méltóságos báróné mit mondott.
- Hát semmit - felelte Kopereczky. - Mi az ördögöt mondhatott volna?
És ez volt az a semmi, ami sokkal többet ért a valaminél. Malinka megértette ebből, hogy nincsen száműzve, hogy az asszony számot tart rá. Elpirult örömében, s boldogan indult el egy félóra múlva Bubenyikkal Trencsénbe. A zsidó szerencséjükre otthon volt, s szó nélkül megadta a tízezer forint kölcsönt a gyöngyökre, bár kifogásolta őket a szemtelen, hogy nem elég feketék, és nem elég nagyok, pedig voltak olyanok, mint egy kisebbfajta szőlőszem a vágújhelyi prépost fekete szőlőtőkéin; a Nagy Szamárnál megebédeltek, ahol Bubenyik kiadta Malinkának a Noszty Pál részére járó összeget, aztán egyik jobbra, másik balra ment, a négyes vígan röpült Bontóvár felé, Bubenyik pedig visszakocogott lóháton Krapecre.
Szép őszi napok jártak ebben az időben, a természet fölvette azt az édes-bús fiziognómiáját, amellyel legjobban meg tud varázsolni; a szedresi ispán, Klincsók úr, személyesen járt jelenteni, hogy az "Isten útja" erdőben vadkecskék (muflonok) mutatkoznak, egy egész csapat. Kopereczky búsan ingatta a nagy fejét.
- Hagyjon engem. Ne szóljon hozzám. Én elveszett ember vagyok. Nekem most beszédet kell tanulni.
Amilyen öröm volt neki a főispáni méltóság tudata eleinte, most olyan idegessé tette a terminus közelsége. Mert mégis furcsa az, hogy mikor az ember zsebében hétezer forint készpénz van, akkor az nekiálljon, mint valami diák, beszédet tanulni, ahelyett hogy bemenne Trencsénbe egy kis parázs ferblire. Ez valami természetellenes.
De hát már benne van, meg kell lenni. Méghozzá szerencsétlenség is érte. Egy a faluban csatangoló veszett kutya megharapta a kost, ami teljesen kihozta a sodrából a bárót. Már azon tanácskozott a feleségével, hogy nem volna-e jó elhalasztani az installációt.
- De milyen címen?
- Közbejött családi események miatt.
- Ugyan eredj, még nagyobb bolondnak tartanának.
Volt futkározás a szegény "Jóska" miatt (így hívták a kost). Bubenyik kihozta Trencsénből a megyei fizikust, aki dühbe jött, hogy őt állathoz hívják, persze segíteni nem tudott, de azt mégis meghagyta, hogy a kost agyon kell ütni és elásni, amit meghallottak a prileszi cigányok, és eljöttek a báróhoz rimánkodni, adja oda nekik a kost ezer szögért, a bőrét majd visszaadják.
- Nem, a kost nem adom oda - ellenkezett a báró.
- De há úgyis elásátja á méltóságos úr, kezsit-lábát csókolom.
- De nem ásatom el, nem hiszek a doktornak.
- Biztosán megves, kérem álásan. Bibást legyek, há meg nem ves.
- Akkor legalább látok veszett kost is - mondá a báró szomorúan.
- Hát nem lenne sebb, kenyergem, há vesett csigányokat látná a méltóságos úr?
Végre is akképp egyezett meg a cigányokkal, hogy a Jóskát átadja nekik megfigyelés végett, hét nap múlva jelentést tartoznak tenni, van-e valami baja; ugyanazt teszik hét hét múlva, majd végül hét hónap múlva, ha akkor se mutatkozik Jóskán semmi veszedelmes jel, húsz forintért visszaveszi, ha ellenben csakugyan megveszne a hetes állomások valamelyikén, akkor Klincsók uramnál jelentsék Szedresen, aki megnézi a kost, konstatálja a veszettséget, s megengedi, hogy Isten hírével megehessék. A báró ezért nem követel semmit, az ezer szöget se, csak arra tart igényt, hogy ha aztán ettől a hústól a rajkók vagy az öreg cigányok közül megveszne valamelyik, azt ő lőhesse le, mert lőtt már medvét, szarvast, vadkecskét, zergét, csak még cigányt nem.
Ezt a fennforgó szomorú körülmények közt ilyen bölcsen eligazítván, szinte újból kedvet kapott a főispánsághoz (hisz az is csak ilyenekből áll), és a legközelebbi csütörtökön, bár még egy napig várhatott volna (csakhogy az akkor péntek lenne), érzékenyen elbúcsúzván Vilmától, kisfiától, megindult Bontóvárra Bubenyikkal, aki új vadászruhát kapott, ezüst tölgyfalevelekkel a galléron. Illetőleg előbb csak Pestre mentek, ahol még sok csip-csup elintéznivaló akadt. Ott kellett átvenni a magyar díszruhát, összevásárolni egyet-mást, beszélni egy-két emberrel a kaszinóban, betekinteni a szabadelvű körbe, s bemutatkozni még egy-két miniszternek stb.
Az Angol Királynőbe érve, az első dolga volt Kopereczkynek a kulcs után tudakozódni.
- Nem küldtek ide semmi kulcsot - jelentette a kapus. - Ami levél vagy csomag jött, mind elküldtem Krapecre, ahogy parancsolni méltóztatott.
- No, az szép komédia; mármost mi az ördögöt csináljak?
- Miféle kulcsról van szó? - kérdé Bubenyik.
- Nem tudom én. A belügyminiszter azt mondta, hogy ideküldi, és anélkül ne induljak el.
- Legokosabb, ha reggel fölmegy méltóságod hozzá, és megkérdezi.
- Egyebet nem tehetek.
Másnap aztán föl is ment Kopereczky a Várba, de csak az államtitkárral beszélhetett, hogy még nem kapta meg a kulcsot, amiről a miniszter beszélt. Az államtitkár csengetett, elküldte a titkárját, ő tudja, hova, valamelyik tanácshoz, tudakozódni, mi van a kulccsal, azalatt szívélyesen elbeszélgetett Kopereczkyvel (jóízű, kordiális ember volt az államtitkár), érintvén, a megyében milyen zavaros állapotok vannak, figyelmeztette, hogy nem fog rózsákon aludni, hanem azért ne hagyja el magát.
- Óvatos leszek.
- Az nem jó. Hova gondolsz? A főispán semmi egyéb, mint a miniszter bőrének az a része, amiből szíjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám, s éppen abból áll az óvatossága, hogy főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobát csinál, az a főispán hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén csibukozik, s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A főispán minden rendkívüli dolgot jelent. Amelyik főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, amely megyéből a legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye. Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, amit mondtam... Voltál-e valamikor szolgabíró?
- Nem voltam.
- No, én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos[29], s láttam, hogy a delikvens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag felső nadrágja.
Kopereczky szinte szédült e beszélgetés ereje alatt, jó szerencse, hogy visszatért a titkár jelenteni:
- A kulcs már a múlt héten elküldetett a Bontó megyei főispán úrnak az Angol Királynőbe.
Ejnye, ez már fatális eset. Kopereczky visszakocsizott a szállodájába, és követelte a kulcsot a portástól. Az mennyre-földre esküdözött, hogy vakuljon meg, ha csak látta is a kulcsot, fölhányt a páholyában minden zegzugot, mindhiába; Kopereczky a haját tépte dühében, hogy mit fog most csinálni. Kikereste táskájából a minisztériumból kapott leveleket, melyeket a portás utánaküldött, s melyeket otthon csak felületesen olvasott el, s íme, megtalálta az egyikben, hogy mellékelve küldik a kulcsot. A levél még most is ott volt azon módon a borítékban, de a kulcs hiányzott. Tűnődtek rajta Bubenyikkal, mitől lehet az a kulcs, hogy a miniszter olyan fontosnak tartja? Talán a megyeházától? De hiszen a megyeháza nincs becsukva. És ha be volna is csukva valami, ami szükséges, hiszen nem lehet az olyan ok, hogy ne merjen amiatt elindulni, mert talán csak van Bontóváron lakatos vagy mi a szösz?
Mindezeknél fogva, miután minden egyebet elvégeztek, másnap korán reggel elhajtattak az indóházba, és a fél hét órai vonattal megindultak Bontóvár felé.
Barátházáig semmi nevezetes se történt, itt azonban a programhoz híven Malinka beszállásának kellett elkövetkeznie.
Az állomáson sok kabátos utas volt, akik csörtetve rohanták meg a vasutat. Malinkát alig bírta a szem kiválasztani, míg végre előbukkant kis táskájával.
- Ide, ide! - kiáltá eléje kappanhangján Bubenyik.
Megkapván az irányt, csakhamar felugrott a kupéba.
- No, csakhogy már látok valakit - szólt a főispán örvendezve. - Alig ismertem meg ebben a ruhában! Olyan benne, mint egy vérbeli mágnás.
Új, fekete Ferenc József-kabátot viselt és szépen vasalt, szürke nadrágot.
- Csináltatnom kellett egy öltözetet - mentegetőzött Malinka. - Nagyon szegényesen festettem. Egy titkár végre is tartozik ezzel a főispánjának.
- Okosan tette - hagyta rá a báró. - Deák Ferenc maga is azt mondta egy kopott ruhájú főispánnak, hogy szereti, ha a főispán fényt fejt ki, de az ne a térde kalácsán mutatkozzék.
Mialatt Malinka a táskáját elhelyezte a fonatos polcra, háttal fordult a főispánnak, ki csodálkozva állapította meg, hogy a titkár új kabátjának egyik hátulsó gombjára egy ezüst női óra van kiakasztva aranyláncon.
- Azonban - tette hozzá rögtön - a túlságos fényűzéstől mégis jó tartózkodni, mert azt már Esterházy herceg se teszi, amice, amit maga, hogy az óráját kívülről akasztja ki a kabátján. Ámbátor a westminsteri hercegről mesélik a kaszinóban, hogy egymillió font sterlinges bankóját az istállóban tartja berámázva, csakhogy az istállót mégis csukják, míg ellenben a maga óráját bármely szegény ember észrevétlenül leakaszthatja. Hiszen ebben kétségkívül van valami grandezza, de én mégis túlságosnak tartom a fennforgó viszonyok közt.
Bubenyik kedélyesen vigyorgott, míg a szegény Malinka zavartan bámult a főispánra, s csak éppen ösztönszerűleg kapott hátra a gombokhoz. Hát csakugyan, egy óra volt ott összegubancolódva, amit akarata ellen akkor ránthatott ki gombjával valakinek a zsebéből a zsúfolt váróteremben, amikor a táskájáért lehajolt, s azt a földről felemelte.
Ezen aztán nagyokat nevettek. Malinka behívta a kalauzt, átadta neki az órát, hogy keresse meg a gazdáját valahol a vonaton.
- No, maga szerencsés kópé, Malinka. Üljön le most, és mesélje el; hogy és mint állnak a dolgok?
- Hát csak úgy lassan - felelte a titkár a vállát vonogatva. - Sok baj van.
- Mondjon például egyet.
- A záptojások ára például nagyobb tegnap óta a piacon, mint a jó tojásé.
- Tudja-e, hogy ez igen kellemetlen! - szólt a főispán fejcsóválva. Malinka csak a fejével bólintott.
- Magam is úgy gondolom.
- És az apósom mit mond ezekhez?
- Ő mindent elkövetett, amit lehet. De azért mégis igen hűvös lesz a fogadtatás.
- A záptojások miatt gondolja?
- Abból is sejthetni, hanem még inkább, hogy a diadalkaput, amit a város szélén voltaképpen őnagysága, a méltóságod apósa csináltatott a mi pénzünkön, az éjjel összetörték.
- Szép história!
- Az ellenpárt konventikulumot[30] tartott tegnap a Veszelyi Tamás házánál, s elhatározta, hogy mindenáron meg fogja akadályozni a főispáni ténykedését, ha kell, botrányokkal is.
- És ugyan mi kifogásuk van ellenem?
- Mindent megmondjak?
- Csak rázza ki bátran az egész zsákot.
- Azt mondják, hogy méltóságod értelmi tehetség dolgában nem egészen áll azon a magaslaton, mely egy ilyen megye kormányzásához kívánatos volna.
- Azazhogy ostoba, tudatlan fráter vagyok; menjünk tovább.
- Hogy inkább a Jóska kost neveztette volna ki Noszty úr főispánnak, mintsem méltóságodat.
- Ah, szegény Jóska - sóhajtott fel a főispán -, ő már átesett az ilyesmin, őt már egypár nap előtt megharapta egy veszett kutya. Nekem pedig ön egy egész falkát helyez kilátásba.
- Valóban úgy van. A csőcselék föl van izgatva, s kivált a bevonulásnak könnyen lehetnek komoly és kellemetlen részletei, ami azonban magát a beiktatást illeti, a közgyűlési teremben, ott már nemigen lehet félni, ha lesz is egy kis lárma, egy csomó gúnyos vagy éppen goromba közbeszólás.
- Az nem tör csontot - jegyezte meg Kopereczky elgondolkozva -, hanem a rántottát nem szeretem.
- A közgyűlési teremben - folytatá Malinka - már jelentékeny számmal lesznek embereink: a Noszty-rokonság, a közömbösek, óvatosak, félénkek, várakozó álláspontúak, stréberek és azok a parasztbizottsági tagok, akiknek Noszty úr napidíjat fizet, hogy éljenezzenek. A közgyűlésnek legfeljebb a másik fele lesz rakoncátlan. Meglepetések azonban itt sincsenek kizárva, mert ezek az emberek átkozottul leleményesek. A hangulat határozottan ellenünk van, a hangulat pedig nagy hatalom. A legjobb embereinket összetöri. Így jártunk az üdvözlő szónokkal, Vér Tamás főjegyző úrral is, tegnap váratlanul polipot kapott a gégéjébe, most operálni kell.
- Még ez is? Ki tartja most a beszédet?
- Noszty úr az alispán urat, Poltáry Györgyöt kérte fel ma reggel; csak úgy vállalta el, hogy királyi tanácsosságot ígért neki. Ad vocem[31], beszéd! Tudja a beszédét?
- A beszédet tudom, hanem a rántottát nem szeretem.
- Azt mi is gondoltuk, s Noszty úr megbízott engem, hogy négyszemközt valamit előadjak, de csak négyszemközt, mert...
Malinka nyugtalanul tekintett a bóbiskoló Bubenyikra.
Kopereczky gondolkozott egy percig: a kupé azokban az időkben készült, mikor a kocsifolyosó még nem volt kitalálva, Bubenyikot tehát nem lehetett kiküldeni.
- Bubenyik - kiáltott rá -, beszélsz te németül?
Bubenyik felriadt, és a fejével bólintott.
- A katonaságnál megtanultam.
- Marha vagy! - förmedt rá ingerülten. - Semmire se használhatlak. Hogy lehet németül tudni!
Eközben azonban eszébe jutott, hogy egy csomó gyapot van a táskájában, amire jódtinktúrát szokott csepegtetni fogfájás ellen. Ezt hát most elő kellett keresni, és a saját méltóságos kezeivel dugdosta be a Bubenyik füleibe, de még ez se volt elég, ráadásul kinyittatta vele az ablakot is, hogy azon nyújtsa ki a nyakát, amennyire csak lehet, nem törődve a figyelmeztető táblácskával, hogy: "Ne tessék kihajolni".
- Csak te hajolj ki, Bubenyik, ha valami bajod történik, nagyon szépen foglak eltemettetni.
Most aztán beszélhetett Malinka.
- Hát az a terv, méltóságos uram - suttogta -, hogy a bevonulást elkerüljük, de olyan ravasz módon, mely mellett semmi gáncs nem érheti személyét. Bontóváron innen van Rekettyés község, ahol Tóth Mihálynál vidám vadásztársaság van.
- Ki az a Tóth Mihály?
- Valami nagyon gazdag ember, én nem ismerem. Közönségesen "Amerikánus"-nak hívják, és állítólag gyönyörű lánya van, nagy parti.
- Ahá! Hallottam már erről valamit.
- Hát ennél a Tóth Mihálynál vannak a vadászok, s ezek közt kettő, Homlódy János és Noszty Károly, a méltóságod apósának közeli rokonai be vannak avatva a tervbe, de csak éppen ők ketten. Mind a kettő igen derék ember, akik...
- Ne kezdje nekem Ádám és Évától, amice - vágott közbe türelmetlenül.
- A terv az, hogy mikor a vonat az alsó-rekettyési indóházhoz ér, akkor a vadászlakból a bizalmasok véletlenül éppen ott lesznek, s Homlódy úr (akit a kaszinóból ismer a báró úr) kiáltani fogja a nevét, mire kitekint az ablakon, s udvariasságból leszáll, hogy kezet foghasson, s néhány szót váltson velök. Szóból szó lesz (ők is fűzni fogják mesterségesen), a vonat eközben elindul, s méltóságod lemarad. Én kétségbeesve fogok kiabálni, de hasztalan, ön káromkodni fog, aztán megadja magát sorsának, az estét a Tóthék házánál tölti, vacsora után kocsira ül, és megkerülve a várost, a nyugati oldalról hajtat be a megyeházába, ahol mi megvetett ággyal várni fogjuk. Oly egyszerű az egész, mint a Kolumbus tojása.
- Hm - szólt Kopereczky hálásan pislogva. - Egy kicsit restellem: hátha gyávának fognak tartani?
- Az lehetetlen. Hisz egész evidens, hogy vis maior[32] volt.
- És maguk aztán mit csinálnak? Maga kapja a rántottákat, mi?
- A mi szerepünk könnyű. Gyimókán beszáll az összetoborzott küldöttség, ebben benne lesz Noszty képviselő úr is, aki nekünk elhiszi a fatális elmaradás történetét, szidni fogja a vasutakat, fenyegetőzni fog; hogy meginterpellálja ezért a minisztert, ráfogja az ellenpártra, hogy aljas csínyt követtek el, megvesztegették a kalauzt, a vonatvezetőt, vizsgálatot fog követelni. Szóval úgy nyélbe üti ő a dolgot, hogy még mi csinálunk tőkét belőle.
Kopereczkyt kezdte erősen mulattatni a szituáció.
- És az utcákon meg az indóházban várakozó tömegekkel mi lesz? - kérdezte vigyorogva.
- Azok bizony szépen felsülnek, nem lesz kit inzultálni.
- Ha csak az üres hintómat nem.
- Azt se; mert az ugyan ott vár az indóház előtt, de mihelyt odaérünk, nyomban elküldjük méltóságodért a rekettyési indóházhoz, ahol lemaradt, de azzal ne tessék törődni, mintha ott se volna, az csak egy finta, egy kis szemfényvesztés, azon a kocsin nem jó volna bejönni. Majd iszen tudja a többit Homlódy úr.
- Körülbelül én is tudom - felelte Kopereczky fölélénkülve, és egy nagyot ütött a Bubenyik hátára. - No, pupák, behúzhatod már a tökfejedet.
NYOLCADIK FEJEZET
Mikor a tens vármegye bal lábbal lép ki
Igaz volt, nagy elégedetlenség forrt a megyében a kinevezés ellen. Az urak, akik a kormánnyal éreztek, azért bosszankodtak, mert nem közülök nevezték ki az új főispánt. Emberemlékezet óta nem volt idegen főispán. Még a provizóriumban is itthon akadt az ahhoz való imposztor. Csak most kellett megszégyeníteni a megyét. Azt is egy tót báróval. Mintha csak a Caligula lovát küldenék a nyakukra. Sőt még rosszabb. Mert Caligula lova legalább Caliguláé volt, de Kopereczky nem is a miniszter lova, csak az öreg Noszty Palié. Kopereczky együgyű mondásai, a tudatlanságáról, eszelősségéről szóló anekdoták mint valami ínycsiklandozó kaviár keringtek a társaságokban, nevelve az ellenállási étvágyat a négy lovon járók között. A kétlovas urak és az iparosok az ellenzékhez tartoztak; ezeknek azért nem kellett Kopereczky, mert a kormány küldte, mert a mameluk Nosztynak a veje, és mert Izraelnek hívják, gyanút gerjesztő, hogy valamelyes köze van a zsidó felekezethez. A tisztviselők és a mindenféle szállítók, kik a Gyík-szabályozási panamába bele voltak keverve, azért toporzékoltak ellene, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kormány vele akarja fölpiszkáltatni a nagy szemétboglyát. A protestánsoknak azért nem kellett, mert katolikus, a katolikusoknak azért, mert a klerikális gróf Topsichot ütötte el hitük szerint a főispáni széktől. Szóval ezer és egy oka volt a kedélyek hullámzásának. Úgy, hogy olyannak látszott a vármegye, mint egy háborgó tenger. Nyüzsgött-mozgott, lábadozott minden ember, csak a Noszty-rokonság állt szilárdul, mint egy falanx[33], az új főispán mellett. De talán csak felületesen tarajosodnak ezek a habok ily nagy háborgással. Egy kis magyar hangulat az egész. A vizek mélye esetleg nyugodt. Alul a tenger semmit se tud arról, hogy nehéz gályák járnak rajta, vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.
A népszerűséget a népszerűtlenségtől nálunk csupán egy finom hártya választja el egymástól. Minden egyes magyar hazafi két emberből áll. Az egyik, aki otthon pipázik az ambituson; ez igen okos úr, érzületére nézve konzervatív, haragszik a zsidóra, de azért nem tud ellenni nélküle, okos, higgadt egyébként, sóhajtozik a régi idők után, s csendes filozófiával vagy keleti apátiával nézi az új időket - a másik, aki magára veszi a közgyűlési atilláját, és a fórumon kiabál, vagy a zöld asztalnál könyököl, ez liberális és szangvinikus, jogállamot és egyenlőséget ordít, mindenképpen heves férfiú, se lát, se hall, rohan az ösztöne vagy a kiadott jelszavak szerint, s még a búza sikértartalmát is politikai okokra vezeti vissza. Hát ez a két ember az emberben könnyen összetéveszti magát, s a két ellenfél csodálatos gyorsan békül ki; csak egy kis külső incidens kell hozzá, s az egyik beadja a derekát a másik előtt, vagy pedig úgy belefárad az egymással való tusakodásba, hogy amikor tettre kerülne a dolog, egyik sincs ott.
A közéletben szereplő vezéralakokat is ilyen kettős felfogással taksálja a magyar ember. A pecsovics Széchen Antalról azt mondja például: "Hej, okos egy ember, de sokat pisszegtem neki", míg ellenben megesik, hogy mikor egy-egy népszerű emberét megéljenzi, hozzáteszi kritikaképpen: "Nagy svihák biz ő, de jól szaval."
Meg kell azonban adni, hogy a Kopereczky elleni agitáció ügyesen volt csinálva: Liszy ügyvéd, az egész mozgalom vezetője kitett magáért (lesz még abból követ is, ha így folytatja), legfőképpen azzal gyújtotta fel nagyarányúvá a heccet, hogy tömérdek bizottságot alakított. Az ellenálló bizottság annyi mellékrajt eresztett ki a tüntető bizottság, a romboló bizottság, a macskazene-bizottság, a hírszolgálati bizottság, a záptojásgyűjtő bizottság, a kapacitáló bizottság és más mindenféle nevű és célú albizottságok kiküldésével, hogy az összes kabátos emberek díszes szerepekhez juthattak, részint mint elnökök, alelnökök, igazgató-választmányi tagok, főtitkárok s jegyzők. Nagyon okos dolog volt, mert szerep kell a magyarnak. A szerep tetszik neki. S nem ő viszi a szerepet, hanem a szerep viszi őt. Sőt, hogy még több legyen a szerep, egy szerepkiosztó bizottság is alakult, mely az elhelyezkedésről is gondoskodott azon a vonalon, amelyen a főispán bevonul. Minden húsz-harminc lépésnyire, minden utcaszögletre jusson egy krakéler, aki birizgálja, animálja a közönybe könnyen süllyedő tömegeket. E krakélereknek viszont paszkvilcsináló bizottság osztott ki részint csúfondáros, részint gyújtó jelszavakat. A csúzlibizottság (elnöke Krátki Elemér ügyvédbojtár) betanította a város mesterinasait parittyából lőni, s evégből mintegy háromszáz parittyát osztott ki, kiknek hivatása a főispán huszárját és lovait eltrafálni, de a főispánba is szabad belehibázni. Ezeket csoportokban kellett elhelyezni a vonalon.
Ugyancsak illetékes kezekbe osztattak ki a záptojások, s minden a legjobb mederben folyt, hogy országos skandalum legyen a fogadtatás - a többi azután magától jön -, az ellenállási bizottság nemcsak az ellenzék nagy rétegeit állította talpra, hanem a kapacitáló albizottság a Nosztyék nyájából is kihúzott egyes juhocskákat, így például Vér Tamást, aki az utolsó órában lépett vissza az üdvözlő beszéd megtartásától, kár, hogy mindég akad komisz ember; Poltáry alispán vállalkozott szónoknak, s ezzel minden ódium a nyakába szakadt. (No megállj, kutyafülű, hiszen lesz még alispánválasztás!)
Nagy sokaság gyűlt be a vidékről is, s noha a főispán csak uzsonna táján volt megérkezendő, a nép mindjárt ebéd után elözönlötte a Csipke utcától a megyeházáig terjedő útvonalat. Az ablakokból szép női fejek hajoltak ki. "Lesz itt ma virághullás - jegyezte meg Demeczky József, a megyei ellenzék feje -, de cserepestül." A "Klenpa és Komp" vaskereskedése előtt a venicei kurtanemesek sorakoztak, a legverekedőbb fajzat a vármegyében, gyújtó harci dalukat fújva:
Bujdosik a disznó, kilenc malacával,
Utánamegy Draskóczy, nagy bunkósbotjával.
Nincs az a vörös posztó, amitől a bika annyira megdühödik, mint a venicei nemes ettől a mámorító, régi kortesnótától.
Az utcákat uraló néptömeg közt csak kevesen vonultak ki négy óra felé az indóházba, a főkapitány, Csiz Károly, a szürkéjén lovagolt, s itt-ott rákiáltott a hullámzó csoportokra:
- Rendet tartsanak, atyafiak, rendet, mert aki a rendet megbontja, hátraköttetem a sarkát!
Ami annyit jelentett, hogy ő is a Topsich grófok kreatúrája, és nem bánja, ha egy kis zenebonát csinálnak.
A Noszty atyafiság szállingózott kifelé, ki négyes fogaton, ki ahogy bírta. Majd a főispán üres hintaja következett, cifra tarsolyos hajdúval a bakon. A négy kövér paripa kevélyen hányta-vetette a fejét. (Ki csak ki, de majd hogy lesz a bejövetel?) Azután a polgármestert lehetett látni, amint mélyen behúzza ősz fejét a krispinjébe. (Szégyenli magát a jámbor.)
De fölösleges részletezni a kivonulást, miután már előre tudjuk, hogy a bevonulásból nem lesz semmi. A Szent Erzsébet-templom tornyára kiküldött éjjeliőr jelezni fogja ugyan, mikor a vasút bekanyarodik a bontóvári völgybe, a mozsarak el fognak pukkanni a Dengely-hegyen a megérkezéskor, élénk riadalom, lázas nyüzsgés támad a várakozó tömegekben, mígnem mikor már legjobban meg lesz feszítve az érdeklődés, lehangoló morajjal fog megérkezni és tovább-tovább hatolni a hír:
- Az új főispán nem érkezett meg; lemaradt a vasútról.
A csalódott tömegek káromkodnak, bosszankodnak, összevissza kuszálódnak rendetlen gomolyaggá, találgatni fogják, miként történhetett ez, árulás volt-e, vagy csak véletlen, a róka volt-e ügyes, hogy kiszabadult a veszedelemből, vagy a vezetők rendezték a dolgot ügyetlenül.
- Az Isten is a nagyurakkal tart - dühösködik Tari Gábor, a politikus varga.
Híre megy, hogy Noszty képviselő meg akarta kardlapozni mérgében a kalauzt és a vonatvezetőt - tehát mégiscsak véletlen eset volt.
A különböző albizottságok elnökei, alelnökei és titkárai észvesztve szaladgáltak, hogy a népeket visszatartsák, mert a főispán minden bizonnyal, megérkezik, csak azt nem tudni, mikor. Őrszemeket fognak állítani a város végére lóháton, akik híradással legyenek. A titkárja elküldte a hintót érte Rekettyésre, de meglehet, nem várja be, hanem különvonatot rendel. Okvetlenül itt lesz estére, nem kell szétszéledni. Itt a Kálvária mellett fog bejönni valamelyik utcán, majd ügyelni fognak rá. Másünnen be nem jöhet a városba, mert röpülni nem tud, ámbátor a kétfejű sas nemzette.
De a népszeszély is olyan, mint a puskapor: csak egyszer lehet vele lőni. Az atyafiak a vállukat vonogatták. Bánják is ők már! Az ördög áll itt glédában bizonytalanra. A záptojásokat csak nem őrzik a zsebükben ítéletnapig. Uccu, bele kell hajítani valakibe, s olyan valaki mindig akad a nagy sokadalomban. Ha más nem, hát a városi rendőr. Meg is dobálják nagy röhejjel és viháncolással. Az inasgyerekek is hasznát akarják venni a csúzlinak, s útközben különféle célpontokat találnak, de legnagyobb élvezet az ablakok csörömpölése. A venicei nemesek torka kiszáradt, be kellett térniök a Két Gránátoshoz, és ott egymással verekszenek össze. Jó szüretje lesz itt a doktornak holnap a látleletekért.
Áldomással járván minden alkotmányos mozzanat, az egész város vigadott az este. A kudarc éppúgy szomjúságot okoz, mint a diadalérzet. Nemcsak a kocsmák és vendéglők teltek meg zsúfolásig beszálló vidékiekkel és mulatozó bennszülöttekkel, a magánházaknál is nagy összejövetelek estek. A közgyűlésre összesereglett urak ugyancsak válogattak a meghívásokban. Az ellenzékiek számára Liszy fiskálisnál volt nagy estély és a gróf Topsich tiszttartójánál bál, hol a vezetők rossz hangulatban hányták-vetették meg a mai különös fordulatot és a holnapi közgyűlés esélyeit. De a fiatalság csakolyan vígan rúgta a port, mintha a főispánt tényleg agyonverték volna a bevonuláskor, és most a ravatalon feküdnék égő viaszgyertyák között.
A Kopereczky-párt a Rágányos-kastélyban tartotta a főhadiszállást, ott volt a "boszorkánykonyha" - ahogy a városban nevezték. Nagy sárga ház ez, a lutheránus templommal átellenben, pompás angolkerttel, mely tíz holdra terjed. Bontóvárnak voltaképpen a Rágányosok az ős földesurai, valaha minden az övék volt itt, s most is ők a legelőkelőbb emberek. Rágányos Tivadar követségi tanácsos volt a francia követségnél, és állítólag sohasem akart megnősülni, minden vagyona a Noszty gyerekekre, Vilmára és Ferire volt esendő (mert az anyja Noszty Pál testvére), mikor egyszer, ezelőtt sok évvel, a magyar egylet estélyén Párizsban összefeleselt egy polgárral, különben honfitárssal, egypár paprikás szót mondtak egymásnak, mire Rágányos kihívatta segédjeivel egy szomszédos szobába, de a polgár nem fogadta el a párbajt, okul hozván fel, hogy a mérkőzés nem volna egyenlő, mert neki fiatal felesége van, akivel most éli a mézesheteket itt Párizsban; ilyenkor - úgymond - nehéz meghalni, míg ellenben a tanácsos úr, Európa úgyis csendes lévén, semmi különös vagy érdekesebb dolgot nem hagy itt. Mikor ezt a segédek elreferálták, felbosszankodott Rágányos, azt mondta a barátainak: "Legyetek szívesek, és várjatok itt egy percig" - s azzal hátralépett a falhoz támasztott székekhez, ahol a kisasszonyok ültek a mamáikkal, s kiszemelvén közülök egyet (alkalmasint aki legjobban tetszett neki), bizonyos Viliers grófkisasszonyt, nyomban ott megkérte és megkapta a kezét (megjegyzendő, hogy gyönyörű férfi volt), s most már azt üzente a segédekkel, hogy a mérkőzés egyenlő lesz, mert neki is menyasszonya van. Így történt meg másnap a párbaj, s akkor kapta azt a szép vágást a bal arcán, mely úgy néz ki ott, mint egy piros paszománt.
Kétségkívül Rágányoséknál volt a legelőkelőbb társaság. A Nosztyak, Horthok, Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet óta ők uralkodtak a megyében. S a társadalmi életben is az a törvény, az a divat, amit ők kezdeményeznek. Ha egy Horth kisasszony pelyhes szoknyát venne fel, egy hónap múlva mindenki pelyhes szoknyában járna Bontóváron.
Ezek a családok erősen zárt kört képeznek, s idegen ritkán jut be ide. Az asszonyaik majdnem kivétel nélkül szépek és disztingváltak, a férfiak pedig rendszerint cs. kir. kamarások. Ez alól csak Noszty Pál képezett kivételt, akit kezdettől fogva politikusnak szántak, minélfogva nem folyamodta meg az aranykulcsot, mert a politikában nem használ; a nép szívéhez nem kulcs, hát nem nyílik meg vele, csak elzáródik.
Ma különben vegyes társaság mulatott a Rágányos-kastélyban, melynek kapuja hermetice van elzárva máskor, olyan hermetice, hogy oda a francia forradalom szele még mostanáig sem fújt be, de a korteskedés kivételes etikettbontó valami, a kék vér háttérbe szorul egy napra, és a kék foltok érvényesülnek, melyeket a párttorzsalkodásban az ellenfél oszt. Ma azok hivatalosak, akik legjobban tették ki magukat Nosztyék mellett. Többek közt ott van Poltáry alispán is a nejével. Igenis, a nejével. Mert ez nagy szenzációt fog okozni az egész vármegyében. Hogyan? Hát az egykori kaszíros kisasszony, Wild Fanny, ott fog ma táncolni a hajporozott ősanyák, grófnők, udvari dámák és történelmi nevű asszonyok képei alatt? Ahol ők táncoltak egykor. S a kevély, nyolcvanéves aggastyán, Rágányos Imre, talán éppen őt fogja vezetni karon fogva a családi asztalhoz. Őt, aki likőrösüvegek közt trónolt, s akit végigudvarolt négy évig minden Kassán megfordult lajdinánt. Ő fogja vezetni, aki egyébkor szinte kipukkad a gőgtől; ő, akinek az a mondása maradt meg a negyvenes évek végéről: "Milyen különös ember ez a Kossuth. Mindenhez hozzászól, pedig talán nincs ezer holdja sem."
Poltáry ügyvédbojtár korában habarodott bele a szőke Hébe bájaiba, s nőül vette. Azt mondják, igen csinos volt, de erre nézve nincs ma már semmi bizonyíték, csak a hadnagyok emlékezete. Ámbátor a növése még most is szép és tekintélyes.
Akkoriban azt mondták, hogy Poltáry ezzel tönkretette karrierjét, de vannak, akik azt állítják, hogy éppen ennek a házasságnak köszönheti, amivé lett, mert Findzsát (Findzsának gúnyolták a kisvárosi Mefisztók az egykori kávéházi Hébét) nem fogadván a Bontó megyei jobb társaságok, kénytelen volt otthon ülni, a férjemuram is mellette (ki pedig szerette volna a léha társaságokat, a kártyát meg a bort). Mit tegyen unalmában? - képezi magát. Így lett könyveken hízott elme, s mint ilyen, tiszti ügyész, majd aranytollú főjegyző és végre alispán. A Findzsa asszony nagyravágyása volt a sarkantyú. Most pedig, ahogy beszélik, két legyet ütött egy csapásra. Tudniillik a királyi tanácsosság az egyik légy, a másik pedig ez a meghívó Rágányosékhoz. S mondhatni, hogy a két légy közül ez utóbbi a kövérebb. Mert most már megnyílik Poltáryné előtt minden ajtó. Ezzel a meghívóval el van fogadva dámának.
Hja, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (Poltáry ezentúl semmi embernek fog tartatni), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin - Poltáryné ezentúl fehér liliom lesz. S mindez azért, hogy beleugratta urát egy beszédbe, olyan nehéz pillanatban, amikor senki sem vállalkozott rá. Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!
Egy beszéd nem nagy munka olyan okos embernek, mint Poltáry, de mégis el kell rá készülni, mert sokan fogják bírálgatni. Ellenséges szemek a kis hibákat is nagyoknak látják. Az asszony érezte, hogy most ki kell vágni a rezet, s már jóval éjfél előtt elkezdte szólítgatni a kártyaasztalhoz telepedett urát:
- Gyuri lelkem, nem akar maga még hazamenni?
Ezt a "maga" szót a mai napra vette fel a bonton[34] kedvéért, mert ez volt a szokás az előkelő famíliákban.
Gyuri lelkem szívesen felejtette volna magát ott, nem nagyon hajlott a jó szóra, a partnerek se igen akarták még ereszteni.
- Hagyj még egy kicsit, Fánnykám. Egy-két tourt.
- Kegyelem az öreg bűnösnek - esengtek érte a játszótársak.
Az alispánné azonban türelmetlen volt, kisvártatva megint a kártyaszobákba sompolygott.
- Gondolja meg - mondá félhalkan -, hogy még beszédet kell írnia az éjjel.
Ah, a beszéd! Persze, a beszéd. Ez már más. A haza minden előtt. Most már nem ellenezték a partnerek, sőt mikor Nosztyra került az osztás sora, már nem is adott Poltárynak kártyát.
- Te pedig eredj a kötelességed után.
Így aztán éjfél se volt, mikor a Poltáry pár elhagyta a kastélyt. Útközben elmenve a megyeháza mellett, kíváncsi volt Poltáry, hogy megérkezett-e már a főispán.
A vártán álló hajdú azt felelte, hogy ő nem tudja, mert csak most nemrégen váltották fel.
- Hát a másik őr hol van? Kit váltottál fel?
- Pimpósi Jánost, ott fekszik a várnagy előszobájában.
- Eredj, költsd fel azonnal.
- Ugyan, minek háborgatod szegényt! - bosszankodott az alispánné, ki talán fázott is egy kicsit lenge, kivágott báli ruhájában.
- Ej, az ember végre is tudni akarja, hogy mi történik a témájával. Hátha agyonütötték?
- Amit persze nem bánnál, mert lusta vagy beszédet írni.
- Bizony; megvallom neked, jobban szeretnék visszamenni. Éppen most kezdett egy kis jobb kártyám járni.
Kisvártatva előkerült az előbbi várta, nagy álmosan.
- Megjött a méltóságos úr? - kérdezte az alispán.
- Dehogy jött - felelte az a bizonyos Pimpósi János.
- Nem láttad a főispán úr titkárját?
- Dehogynem. Az itt ácsorgott a kapuban, az új vadásszal, aki ma jött, aztán úgy tíz óra tájban valami parasztszekér állt meg a megyeház előtt, egy szürke köpenyes zsidó szállt le róla, s felment velök az emeletre.
- Milyen volt?
- Magas és vöröses szakállú.
- Nem jött aztán le?
- Nem.
- No hát, akkor az volt a főispán, te oktondi.
Az utcákon még mindig őgyelegtek járókelők, kocsmákból hazatérő csoportok, kik duhaj nótákat énekeltek, összeverődött mesterlegények, kik Liszyt éltették. - "Puttonyba Kopereczkyvel!" - hallatszott egy-egy borízű kiáltás a mellékutcákból.
Különösen a megyeházán túl még sok nép látszott nyüzsögni. Ezek hihetőleg a főispáni kocsi érkezését várják.
Az alispánné megreszketett.
- Gyuri, én félek. Meg fognak minket támadni.
- Hát aztán? Nem vagyok-e itt? - felelte Poltáry, aki bátor ember volt.
- De látod, sötét van, a lámpák már kialudtak, valaki megtámadhat orvul, különösen most, mikor haragusznak rád.
- Hát jól van, jöjjön velünk Pimpósi, ha félsz. Vedd a kardodat, Pimpósi, és gyere utánunk - parancsolá az alispán.
Megindultak hárman, minthogy sár volt, és csak a házak és palánkok mellett kínálkozott egy kis kitaposott gyalogút, egyenkint lépegettek az alispán lakása felé a Fürmender utcába. Elöl az alispán ment, hogy ha valami ellenség szembe jön, őt érje elsőbb, hátul a hajdú, hogy a hátulról jövő ellenséggel ő bánjon el. Findzsa asszony ment középen - mindenképp biztonságban volt, mint a gyapotba takart alma. Hanem azért váltig biztatta Pimpósit:
- Rántsa ki a kardját, Pimpósi, meztelenül vigye, magasra emelve, hadd villogjon a sötétben. Aztán ha valaki hozzánk nyúl, csak aprítsa össze, kedves Pimpósi.
Nem történt semmi. Minden baj nélkül tértek be a néptelen Fürmender utcába, csak éppen Kapanovszkyék deszkapalánkja mellett, egész közel az alispán lakásához, jött nagy dülöngéssel valami garázda ember, rekedten kiabálva:
- Félre az útból, minden jótét lélek, mert baj lesz!
- Ejnye, akasztófáravaló! - bosszankodott az alispán.
- Kitérjen az úr, mert én a császár embere vagyok.
S ezzel közel kerülvén az alispánhoz, lökött rajta egyet úgy, hogy a feje odakoppant a deszkához.
Az alispánné sikoltott. Pimpósi odaugrott a kivont karddal, de akkor már össze voltak gabalyodva, egymást átnyalábolva küzdöttek, nagy káromkodások között.
- Hol a nyaka, hol a nyaka? - kiabálta Pimpósi, a karddal hadonászva. - Hadd válasszam el a fejétől.
- Hozzá ne nyúlj! - inté le az alispán. - Én magam akarok vele végezni.
- Pedig jó volna, ha hazavinnők a fejét - morogta Pimpósi elégedetlenül -, legalább megismernénk otthon, hogy ki volt.
De a parancs: parancs. A hajdú némán nézte a birkózást. Rettentő dolog az, hogy a vármegye első emberére egy közönséges halandó ráteszi a kezét, és az ég nem horpad össze. Az alispán erős ember volt, fölemelte, megforgatta a levegőben, de nem bírta a földhöz vágni, majd az idegen kapta meg az alispán nyakravalóját, fojtogatni kezdte, és a térdeivel odaszorította a kerítéshez. Az alispánné a legyezőjével verte a támadó fejét, miközben egyre jajveszékelt, sírt meg káromkodott vegyesen, mint egy bakancsos. Míg végre az alispánnak sikerült egy mesterfogással legyűrni a legényt a sárba. Rátérdelt a mellére, és gyűrűs kezével ütötte, míg az hörögni kezdett, mint a haldokló vadállat.
- Eredj már most panaszra a császárodhoz, ha az ő embere vagy - mondta végre kielégített bosszúérzettel. - Hogy hínak?
- Nagy Pálnak.
- Rekruta vagy?
- Igen, rekruta vagyok. Tegnap soroztak be.
- No, most már elég volt - szólt kiengesztelt, szelíd hangon. - Ezer szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik. Mert ha te a császár embere vagy, én meg a vármegye főembere vagyok, és ha te lettél volna az erősebb, elhiheted, hogy a börtönben rothadtál volna meg. Így azonban itt van öt forint, végy rajta pántlikát a szeretődnek.
A privát ügyeiket ilyen sommás úton végezték azelőtt a viceispánok.
Erre aztán egész jó kedvvel ért haza az alispán, még dicsekedett is útközben:
- Legalább kiverte az álmot a szememből ez a kis jelenet. Most már igazán jó beszédet csinálok, legfeljebb egy kis feketekávét fogok kérni.
Hanem iszen volt otthon egyéb is, ami kiverte szeméből az álmot: a lakás összes ablakai be voltak törve, a bútorok, tükrök megrongálva a behullott kövektől. A megszeppent cselédek hajmeresztő részleteket beszéltek, melyek a csataképek borzalmasságával hatottak idegeikre. Egy óra kellett hozzá, míg a lakást valahogy rendbe hozták, az ablakokat a Pesti Napló régi számaival beragasztgatták. Tessék mármost ebben a hangulatban beszédet komponálni!
És ha csak ez lett volna, hanem amint az alispánné vetkőzni kezdett, amint kioldá vállfűzőjét, s levette fejéről a chignont, egyszerre rémülve veszi észre, hogy a drága gyémántos tűje, mely bele volt szúrva, s mely a Poltáry-címert ábrázolta, a gyémántokból kirakott medvét, csak a szeme volt két kis rubin, nincs a helyén. Izgatottan kereste mindenütt, de híre-hamva sincs.
Sápadtan rohant be ura szobájába, ki már az íróasztalnál ült, s tétován merengett a két legkönnyebb sor fölött, melyet leírt:
Méltóságos báró úr,
Szeretve tisztelt főispánunk!
Minekutána...
Csodálatos - gondolá -, mióta nem vagyok "aranytollú jegyző", azóta nincs meg az a stílusom. Mintha a hivatallal együtt az is megváltozott volna.
- Jézus Mária - rázta föl az ihletre várakozó férfiút a neje hangja -, elvesztettem a gyémánttűmet!
No, ennek fele se tréfa. A gyémánttű ötszáz pengő forintba került, éppen egy királyi tanácsosné fejére való, s most elveszett.
- Lehetetlen! - dadogta Poltáry. - Keresd jobban.
- Kereshetem már - szólt halotthalványan az asszony. - Nincs, nincs (majd zokogásra fakadt), bizonyosan ott vesztettem el, ahol te verekedtél. Nyilván ott esett ki, mert kétségbeesésemben mindenhez kapkodtam. Te vagy az oka. Ó, jaj nekem! Milyen nehezen jutottam hozzá, és most vége van. Megölöm magamat, Poltáry, megölöm magamat.
- És hol volt? Hol viselted?
- Hát nincs szemed, nem láttad, hogy a hajamban volt? Hiszen az egész társaság bámulta.
- Meg kellett volna érezned, amikor kiesett.
- Hogyan érezhettem volna, mikor a chignonban volt, az álhajamban.
- Nem értem azt az undok szokást - dörmögte Poltáry -, hogyan is viselheti egy úriasszony egy másik asszonynak a haját a fején.
A Findzsa halvány arcát a vér futotta el erre, s felrakta a kezeit a csípőre.
- Hát te meg hogy viselheted egy másik borjúnak a bőrét a lábadon?
- No, no, ne tüzelj azért - kérlelte Poltáry. - Hát mit akarsz? Hát mit csináljak?
- Eredj, végy magadhoz lámpásos embert, és keressétek meg az úton, különösen a dulakodás helyén.
- Hátha Rágányoséknál esett ki? Ne menjek el oda is, ha az úton nem találom?
- Nem, nem, oda elküldöm a szobaleányt, ott ragadnál. Ösmerlek, milyen madár vagy, a beszédnek pedig meg kell lenni.
- Köszönöm szépen. Éppen kedvező rá a hangulat. Ahelyett, hogy similéket, parabolákat[35] keresnék, most a te ékszereidet kell keresnem. Mondhatom, nagy mulatság.
De azért szót fogadott, s órák hosszáig kereste az utcán a cselédekkel hasztalanul, míg végre hazajött, leült az íróasztalhoz, de az íróasztal fölé hajolva, tollrágás közben csakhamar elnyomta a buzgóság, és csak akkor ébredt fel, mikor reggel a hajdú jött jelenteni, hogy föl van tálalva a reggeli, és hogy azóta az ékszer is megkerült; itthon volt leesve a kis asztalka alatt.
KILENCEDIK FEJEZET
Kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói
Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházához vezető utcákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú dzsentri alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú, piros arcú öreg parasztokkal, akik gőgösen terpeszkedtek el a hátulsó kocsiülésen, s nagy ívben köpködtek a fekete fogaik közé szorított szivartól, mert ők is oligarchák a maguk kis falujában. A megyeház előtti tért három lovas rendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, amint egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó, kíváncsi tömeget. Körös-körül a boltok be vannak zárva, ami azt jelenti, hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravált.
A kíváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények felette szerények, s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak) megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálcán az átellenes Ezüst Rák kávéházból a megyeházba, amiből konstatálni lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel, és most reggelit vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság érkezik. Íme, a Topsich gróf négy feketéje (de jó volna az árukat zsebre vágni). Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg, gyönyörű két lipicaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne ítélni, hogy valami nótárius s életpárja, de a szép nyúlánk termetű leány, ki az előülésről ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos flórenci kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülállók között méla moraj hömpölyög végig:
- Tóth Mari.
- Ejha! - hangzik egy-egy bámulatkiáltás, s csettent a nyelvével sok ínyenc férfi.
- A karzatra hozták mutogatni - nyelvelnek az asszonyi csoportok.
- De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna is falazva.
A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, aki elöl megy leányával a megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgonc anyóka; aki ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kínálja, inkább csak tréfából, a portékáját:
- Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja három krajcár!
- Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? - kérdi Tóth Mihály, hátrafordulva az asszony felé.
- Az csak két krajcár.
- Ej, ej - fenyegeti meg tréfásan Tóth uram -, hogy lehet a jó tojásnál drágább a rossz tojás?
- Hja, az onnan van - feleli nevetve -, mert a jó tojásból csak csirke születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.
- Hát jól van - mondá a nábob -, megveszem a záptojásait, Macskásné. Ugorj le, Palkó, szedd össze mind, és rakd a saroglyába, a többi kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.
- Aztán mit csináljak velök? - kérdezte kíváncsian a kocsis.
Tóth uram a fülébe súgta:
- Eredj velök a Kék Golyóhoz, az állás alá, s aztán paskold oda valamennyit az állásoszlopokhoz.
- Megértettem, kérem alássan.
Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán eltűnt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton, s ő maga lement a tanácsterembe, ahol már jócskán voltak az egybegyűltek. Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, ami nem rossz mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy főispán arcképein kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan csoportokba verődve élénken vitatkoztak.
- Puskaporszagot szimatolok a levegőben - jósolta Kiplényi István.
- Lesz valami? - tudakolá a bennfentesektől az ugrifüles Viléczy Ödön.
Palojtay, a vezérférfiú, begombolkozott, s csak egy-egy "nono" vagy "hja, hja" jelezte, hogy ő nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.
Tóth Mihályt többen körülfogták. Ő már látta az új főispánt. Híre ment, hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az ő házába tért be tegnap este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:
- No, milyen ember?
Tóth Mihály vállat vont.
- Nekem tetszik.
- Igaz, hogy hasonlít Don Quijotéhoz?
- Én sohasem láttam Don Quijotét - felelte kitérőleg Tóth Mihály.
- Inkább hasonlít Pitthez - jegyzi meg a vármegye elménce, Klementy szerkesztő.
- Hogyhogy?
- Annyiban - magyarázza Klementy -, mert se ő, se Pitt nem tudott magyarul.
- Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul - bizonyította Tóth Mihály.
Eközben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak, s velök különböző hírek, majd az utcáról, majd az aulából - a belső termekből.
- A főispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek konyakot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palackot a kávéházból.
- Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött. Csakhogy Kopereczkynek nem a canterburyi érsek nyújtja a nadrágot, hanem Csóva Jancsi.
- Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni, utálatos egy fráter - vélték néhányan, keresve szemeikkel az árvaszéki elnököt, Pehely Miklóst, aki a "végzett földesúr" Csóvát írnok gyanánt foglalkoztatta az árvaszéknél.
- Az pedig kivihetetlen - szólt közbe a minden kulisszatitok tudója, Klementy szerkesztő. - Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozíciója az árvaszéknél, pedig egész nap a körmét piszkálja. De mindegy, ő megrendíthetetlen. Mindenki összeomolhat, csak ő nem. Neki olyan amulettje van, amellyel föltétlen ura a helyzetnek.
- Vajon?
- Egy receptje van a gyomorgörcsök ellen, valami bécsi doktortól, s csak ez az egy szer segít az elnöknek, akinél gyakoriak a kólikarohamok. Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdút, aki megcsináltatja a receptet, de a kezéből ki nem engedi, nehogy leírassa az elnök. Hiszen már régen kitette volna Pehely bácsi a szűrét, mert néha ugyancsak felbőszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a végső határozat az: "Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott receptje miatt." S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja, hogy nélkülözhetetlen a közigazgatásnál.
Apró hírecskék szivárogtak be, amelyek többé-kevésbé érdekesek: hogy Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna), hogy Poltáryné elvesztette a gyémánttűjét a Rágányos-kastélyban, és a szájöblítő vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai esemény színezésével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes záptojásokat, és elvitette valahová a kocsiján.
Emiatt rögtön megindult a kritika:
- Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No, szépen vagyunk. Talán nemességet akar?
A házasuló fiúkkal bíró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt teheti a pénzével, amit akar. Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok szeszélye is?
Ezalatt nagy a sürgés-forgás, készülődés a főispán szobáiban. Ott van Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a sógora installációjára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A főispán a belső szobában öltözködik, galopinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyűlési terem hangulatáról, míg a főispán a legnagyobb feladatnak egyelőre a csizma felhúzását tartja (szaladj le, Bubenyik, keress valahol egy kis Federweisst). Tényleg ez az első nehézség a megyei kormányzatnál, a többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr azonban, hogy még az alispán nincsen itt, pedig anélkül nincs akasztás. Ő az üdvözlő szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit kereste, és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje. Ejh, nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő felül ne múlna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettől nincs mit tartani, hanem ha netalán elalussza az időt. No, az bizony meglehet, mert aki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, aki pedig álmodik, az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemű fáradság nélkül, sőt akár aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó lesz utánaszalasztani egy hajdút, hogy siessen, mert addig nem vonulhat be kíséretével a főispán a terembe, míg ő ott nincs.
Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat, hogy kivonja őket mint nemtelen fegyvert a forgalomból.
- Ez a Tóth Mihály derék ember!
- És gyönyörű leánya van - mondja élénken Homlódy.
- Ízes falat - vigyorog Horth Miska -, és micsoda keze van!
Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.
- Feri! - szólt halkan. - Ez az, akiről otthon szóltam már neked. Ez még egy olyan deszka, amelyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egymilliója lesz. Gyepre, fiú!
- Hm, majd megnézem - mondá az exhadnagy. - Tudod mit, hívasd meg Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.
- Az nem lehet - szólt az öreg Noszty elgondolkodva -, mert Tóth Mihály az a bizonyos párizsi úr, akivel Rágányosnak illo tempore[36] párbaja volt. Hiszen tudod a históriát. A grófnőt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az ura pillanatnyi szükségben vette el.
- Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?
- Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primae classis. Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami szeszélyből egyszerre csak beszüntette, és van végre nagy csomó állampapírja. Egy hétig nyírják a kuponokat, a helyi rege szerint.
- Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként szerezte ezt a nagy vagyont?
- Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.
- Ó, édes papa - szólt mórikáló szemforgatással. - Köszönöm a jó véleményedet felőlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzálát az alapozási munkálatokhoz. Kivel mutattassam be magamat?
- Kérd meg Homlódy bátyádat.
E pillanatban sürgönyt hoztak a főispánnak. Noszty beszólt hozzá a küszöbről; még most se volt felöltözve.
- Sürgönyt kaptál.
- Bontsd fel, kérlek, és írd alá helyettem.
Noszty felbontotta: a belügyminisztertől jött, és számjegyekkel volt értelmetlenné téve.
Megint kinyitotta a belső ajtót:
- Nem tudom elolvasni. Hol van, kérlek, a kulcs?
- Miféle kulcs? - kérdé Kopereczky bosszúsan.
- Amit a belügyminisztertől kaptál.
- Elveszett.
- Hát most már mit csináljak?
- Hívass lakatost! - mordult rá türelmetlenül, mert sehogy sem sikerült máslit kötni a nyakkendőjén.
Azok, akik hallották, elmosolyodtak. Noszty pedig ajkaiba harapott. No, ez már mégis súlyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után az ajtót, és összeszidta Kopereczkyt:
- Ha már olyan nagy szamár vagy, Izrael, legalább ne beszélj hangosan. Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat miattad.
- Minek hoztál ide, te hóhér? - védekezett Kopereczky.
- Mit tudtam én, mit tudsz!
- Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy is van, mert bizony isten, egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy nekimentem ennek a főispánságnak.
- No, csak vedd hát fel a mentét, és menjünk. A táviratot hagyjuk délutánra.
Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben, s elbámult, hogy milyen daliás vitézt mutat vissza. Azzal benyitott híveihez.
- Készen vagyok, uraim.
Éppen akkor jött be Pimpósi hajdú is jelenteni, hogy a tekintetes alispán úr már megérkezett vitézi öltözetben, és bement egyenesen a tanácsterembe, ahonnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.
- Akkor hát menjünk Isten nevében - mondá a főispán, s bátor léptekkel megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a közgyűlési terembe nyílt.
Malinka hozzásompolyodott útközben.
- Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa káposztafejnek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött leszek, és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.
Mikor a főispán belépett a terembe, az utána tóduló kíséret éljenzésben tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel, és szűnni nem akaró lárma támadt.
- Ne te ne, sárgarigók! - rivallt a fütyülőkre megvető gúnnyal Homlódy István.
Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülő csapat, bár az egyik része csak maroknyi. "Le vele! Meghalt!" "Ne szemtelenkedjenek!" "Minek jött ide?" "Kopereczky, sicc ki!" - s több efféle kivehető hangok vagy bődületek emelkedtek ki az artikulálatlan zsivajból, mely az érthetetlenségbe veszett el, mint a kígyósziszegés. Senki se értette, mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj működésben volt.
A főispán e szörnyű lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá bíborba vont kardját, s végigfektette a pulpituson; az ő szája is mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt hadarja el - találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.
Az "abzug" még akkor nem volt kitalálva, ahelyett egymást becsmérlő kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza, és e szógalacsinok némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.
A megtestesült káosz képét nyújtotta a terem, olyasvalamit, mintha elképzeljük, hogy a babiloni toronyépítésnél összevesztek volna a munkások. "No, itt ma nem kell semmilyen beszéd - gondolta Poltáry -, itt nem lehet gyűlést tartani." És talán nem is lehetett volna, ha valamiért föl nem fortyan a Herkules-termetű Leviczky János, volt dzsidás ezredes, ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban kettéhasadt, s haragos, bömbölő hangja minden zsivajt túlharsogott:
- Csend legyen, hé! Én mondom. Akinek valami baja van, annak velem van baja. Álljon elő!
Amire olyan csönd támadt, minő a temetőkben szokott lenni, mert a vitéz ezredes, akit közönségesen "beretvált tigris"-nek neveztek a megyében, arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját őfelsége, a saját királyunk alattvalóiból - párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az ellenségből a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt - mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát, és csak egy kis csontszilánk maradt volna belőle; a hirtelen támadt csendből kiütődött egy hangosra változtatott öndörmögés (egyébiránt a Liszy ügyvéd hangja):
- Ohó, ohó!
Az ezredes rettentő szemöldjei megmozdultak, s szúrós, jupiteri szemei sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár, demagóg vezérre.
- Tetszik valami? - mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajlítaná, hogy rászúrja az ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostűre.
- Semmi, csak köhögtem - felelte önkéntelen szepegéssel az ellenzéki vezér, fejét a váll-lapockái közé húzva.
- Úgy? Akkor szopogasson, barátocskám, egy kis medvecukrot.
Kitört a nevetés. Minden arc nekiderült. Ez a kicsinylő megjegyzés megölte a népapostolt, az arcokra csalt mosoly olyan hatással volt az alkotmányos haragra, mint a napfény a márciusi hóra nézve. Ha a magyar ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden epéje.
E pillanatban csattant fel a Poltáry György híres, ezüstcsengésű hangja:
- Méltóságos báró úr! Szeretve tisztelt főispánunk!
A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyújtotta, amit a pulyka, mikor a fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodpercig. Dacára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerűtlenné vált szónokot, a nap bűnbakját, de ez hamar elcsendesedett, s az alispán háborítatlanul folytathatta üdvözlő beszédét:
- A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette, midőn ő császári királyi apostoli felsége méltóságod nemes személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll szíveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényéből kisugárzik, és ismerjük mély bölcsességét (Egy reszelős hang: Ne hazudj, Gyurka!), mellyel mindenha meg fogja találni a Szküllák és Kharübdiszek[37] között kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a három csillag, mely méltóságodat irányítja.
- Halljuk! Halljuk! - potyogott innen-onnan a kíváncsiságnak némi kis morzsája.
- Istenem, hogy bírta ilyen szépen kigondolni - csóválta keményvágású fejét egy kurtanemes, s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz, Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: - Van esze, mi? Csak ne használná rosszra, mi?
Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentő zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek hulltak, süvítettek, s élükkel a halántékba vágódtak, arcát halotti sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb valósággá nőtt, hogy az alispán az ő, vagyis a Kopereczky beszédét mennydörgi érces hangon.
Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan puskapor, amellyel már lőtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy beiktatásánál; akkor mint főjegyző üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt az, a kutya se emlékezett már arra, de ő maga el tudta szóról szóra fújni most is; a főispán, kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában pihen, s az akkor éljenző bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak csendesek immár valahol a temetőkben.
Ezeket mérlegelte Poltáry, midőn beszéd nélkül ébredt fel reggel. Quid tunc?[38] Restellte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore[39] mondhatna valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nimbusza? Ej, gondolta magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre, és az nagyon jó, vagy észreveszik, és akkor azzal lehet elütni, hogy értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.
Így ugrott bele, s meg nem zavartatva a hűvös hangulat által, folytatá fennhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival:
- Különleges a mi helyzetünk, méltóságos főispán úr. Nem rózsákkal párnázott pihenőszékhez méltóztatott ideérkezni, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi magyarság, körülvéve nemzetiségiekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat önként testvériesen osztjuk meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek vagyunk-e azért? Ó, nem. Úgy állunk szemben velük, mint a szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek, nekik trófeák kellenek, agancsok, de homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.
A jelenlevő nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be, zajos "Nem áll, nem úgy van!" kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot, s Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról szóra az ő beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem, Istenem, mi lesz ebből? Szeretett volna a föld alá süllyedni. Vagy még jobb volna kirohanni, és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni innen örökre... Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, ami majd most következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a főispán háta mögött képződött gyűrűbe, hogy a kimenetelre legalábbis a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta magát sorsának, s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, ami lesz, többé már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye kívánalmai, a nemzetiségek erőskezű megfékezése, a pandúrság szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, ahol megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakoncátlan Gyík szabályozásának befejezése és így tovább. - Hiszen tudta már ő ezeket könyv nélkül, s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán acélból vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még elképzelni is szörnyűség és hajmeresztő valakinek lelki vívódása hasonló helyzetben. Vagy talán éppen azért olyan nyugodt, mert annyira ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerű hangzavar az előtte, mint ahogy az ütközetben a katona nem érzi saját vére hullását. Pedig most igazán az ő vére hull a Poltáry mondataiban, de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felőle. Ó, jaj, Démoszthenész óta nem történt ilyen eset! Csak az Isten hajítana most le hozzá egy mennykövet is, amelyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse, vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak őt, Malinkát magát, mert aztán nem törődne a többivel.
Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg által:
- Milyen lesz a sógor beszéde?
Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.
- Az Isten tudja! - szólt szemeit égnek fordítva.
- Te csináltad?
- Félig-meddig - hörögte halkan.
- Lásd, azt úgy kellett volna összeeszkábálni, hogy előlegesen bekéretik az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy, hogy a sógor beszéde mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra, s ezzel rajta lett volna a rögtönzés zománca. Meg kell adni, hogy gyönyörűen beszél ez a Poltáry, vagy hogy hívják.
- Hm, csakugyan - hebegett Malinka, és kíntól vonaglott lelke.
- Apropó - fecsegett Feri tovább -, mi van a nővéremmel?
Most lehetett még csak nagy konfúzióban a Malinka arca, hogy elvörösödjék-e vagy elsápadjon.
- Boldogok voltatok, mi? - vigyorgott Feri rejtélyesen.
- Nem is beszéltem vele.
- És én ezt ugye, elhiggyem? Ösmerlek, kis maszk!
- Bizony isten.
- Beszélhetsz nekem, amennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt, és összeszid, hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felőle? Hát azt gondolom, de nem írtam meg neki, hogy mindenekelőtt hálálatlan. De most jut eszembe...
Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat verte át magát a fülledt levegőn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arc mosolygott le onnan a különböző virágos és strucctollas kalapok alól.
- Te már egy hete vagy itt, Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani, melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?
Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arrafelé, sőt ösztönszerűleg behunyta a szemeit, mert, íme, elérkezett a rettenet ruhájába öltözött pillanat, s jobb akkor sötétben lenni; Poltáry befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt bevallották, hogy hamari beszédnek (mert csak tegnap vállalta a szónoki tisztet) nem volt éppen utolsó.
De az efölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb két másodpercig tarthattak, míg a főispán hátrataszította a panyókáját, megköszörülte a torkát, és megszólalt:
- Tekintetes Köztörvényhatósági Bizottság!
- Ejnye, be különös, pohánkakása ízű hang! - mosolyodott el Klementy szerkesztő úr, ki a középső zöld asztalnál egy ív papirosra szorgalmasan jegyezett.
Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Első szavainál megszűnt a beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan megőrli, mély csendesség támadt, de mint Horth mondotta később, volt valami fenyegető jellegű, valami bizonytalan e csöndben: nem a tisztelet szülte, hanem a kíváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új főispánt, hanem a féleszűnek hirdetett tót urat.
- Halljuk, halljuk!
- A mai politikai viszonyok mellett - kezdte folyékonyan, minden elfogultság nélkül - a hazánk ege fölött tornyosuló felhőnek közepette, midőn ő császári királyi apostoli felsége az én személyemet bízta meg e nemes vármegye vezetésével...
- Bizony tehetett volna okosabbat is - vágott közbe az oszlopok mögül egy pufók alak.
Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelődés, hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja, némelyek megbotránkoztak: "Minek a királyt bántani?" Mások helyeselték: "Ej, nem árt őfelségének, ha csuklik egy kicsit." Szóval megindult a mindent elposványosító trécselés. Kopereczky egy kis szünetet tartott, de a figyelem nem akart helyreállani, ő volt hát kénytelen fölemelni hangját a továbbiakhoz:
- Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakaratot, mely az itt egybegyűltek lényéből kisugárzik, és ismerem a mély bölcsességet, mellyel a megye vezető férfiai mindenha megtalálják a Szküllák és Kharübdiszek közt is a kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság, e három csillag irányítja őket.
- Nini! - ugrik fel Klementy szerkesztő úr meglepetve, mintha valami váratlan ismerőssel találkoznék. - Hiszen ez az alispán beszéde! Gubó legyek, ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. Halljuk! Halljuk, urak! Ohó; hisz ez rettenetes módon érdekes!
Mint a futótűz terjedt fülből fülbe, hogy a főispán Poltáryt gúnyolja, megtanulván az ő beszédét egy hallásra, zseniális módon, szóról szóra visszamondja. No, minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy talentum. Halljuk csak, halljuk!
Egyszeribe olyan csendesség lett, hogy az öreg Melfeller mérnöknek híres, Pateck-féle zsebóráját hallani lehetett, milyen szépen ketyeg a mellényzsebében. Kopereczky erre lejjebb eresztette a hangját, és így folytatá:
- Különleges az önök helyzete, tisztelt Köztörvényhatósági Bizottság! Nem rózsákkal párnázott pihenőszékhez érkeztem én ide, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Körülvéve a nemzetiségektől, ádáz küzdelmet folytatnak itt önök, maroknyi magyarság. Az önvérükön kivívott jogokat önként, testvériesen osztják meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek-e azért? Ó, nem. Úgy állnak szemben egymással, mint a szarvasok a vadászokkal...
E hasonlatra mindenki ráismert, s látta, hogy csakugyan a Poltáry beszédét ismétli. ("Bevette, és most kihányja" - ahogy Viléczy Ödön mondta.) Nosza, kitört erre a tetszészaj minden vonalon. Hohó! Micsoda kapitális ember! Egy lángész. Csodálatos emlékezőtehetség! Ki is volt az, aki egyszer az egész naptárt könyv nélkül megtanulta? Valami peregrinus[40]. No, ez még azon is túltesz.
Minden szem Poltáry felé fordult; kékült-zöldült, a szakállát harapdálta. Nem tudta elképzelni, mi akar ez lenni. Zöldes fényű bikaszemei kidagadtak a csodálkozástól. Eleinte dühösen döfködte rezes kardjával a padlót, míg azt hitte, hogy a főispán valamely szellemi incselkedést folytat vele, lassan-lassan azonban rájött a valóságra, hogy a régi beiktató ülések jegyzőkönyveit ő küldte meg neki, s azokból éppen ezt a beszédet tanulta be. Fatális egy véletlen! Most már minden napfényre kerül. Dicsőség, hírnév, szónoki nimbusz, isten veled!
Ellenben a bizottsági uraknak elég volt a gyűlölt alispán kínos feszengését látni, hogy egy pillanat alatt kiengesztelődjenek a főispán személyével, sőt, hogy megszeressék.
- Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek - szónokolt tovább a főispán, egészen kipirulva -, nekik trófeák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. Nekik csak egy volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.
Tomboló éljenorkán zúgott fel minden oldalon, még a nemzetiségiek is tapsoltak, mert ők azt hitték, hogy ez most már csak mint szatíra értelmezendő. Ragadós lévén a tetszés, a hölgyek a karzatról a zsebkendőiket lobogtatták, Findzsa asszony azonban, aki az első sorban ült, haragosan panaszkodott:
- Micsoda disznó nép ez: mikor az uram mondta ezeket, a fülük dobját se hajtották, most pedig a lelküket ordítják ki.
A tömegek kiszámíthatatlanok, mert szeszélyesek. A Malinka balul kiütött plágiuma megfordította a hangulatot, és a különös körülmények között (a sors csodálatos kártyakeverő) keletkezett rokonszenv fölkapta szárnyaira Kopereczkyt, és nem ejtette el többé. Egy elképzelt jó tulajdonság (ezúttal a rendkívüli emlékezőtehetség látszata) többet ér néha, mint száz meglevő erény. Az éljenzés, tetszészaj most már annyira hozzászegődött a beszédhez, mint a gazdátlan kutya, hogy bottal se lehetett volna elverni. Hovatovább nagyobb volt a lelkesedés, ami természetes, mert mindég nagyobb lett a rekord is, amit a főispán elért, még mindig szóról szóra adván vissza a Poltáry frázisait, szimiléit és idézeteit, csak midőn madame Staëlt idézte, hangzott közbe zavarón a Horth úr sablonos kérdése, mely mintegy önkéntelenül csúszott ki a száján:
- Milyen volt a keze?
Minden új éljen mint valami bűvös ecsetvonás élénkített és változtatott némileg a Malinka fancsali ábrázatán, elannyira, hogy a vége felé kigömbölyödött, ragyogott, már szinte hinni kezdte, hogy hallucinált a Poltáry beszéde alatt, pajkos dzsinnek bohókás játékot űztek vele; az öreg Noszty nem minden fennhéjázás nélkül súgta oda Rágányosnak: "Nézd csak, nézd, micsoda fránya fickó ez az Izrael." Sőt még Poltáry György is, pedig ez az egész lelkesedés, jól észlelte, nem egyéb volt, mint egy kis antipoltarizmus, csakhamar megnyugodott, gondolván magában: A főispán most nagy dicsőséget aratott azzal a véletlenséggel, hogy éppen az én egykori beszédemet magolta be, s én azt nem gyanítva, közvetlen előtte elmondtam, mind azt hiszik ezek a maflák, hogy rögtönzött paródiát hallanak, s bámulják őt, ünneplik, mert ezzel egyúttal engem vélnek inzultálni. Hát bizony elég kellemetlen, hanem segíteni nem lehet rajta. Mert ha én most leleplezném, hogy a főispán nem engem parodizál, hanem szegény feje nem tanult be más beszédet, s akarva, nem akarva ezt kell elfújnia, akkor ugyan a főispán agyon volna ütve, de magamat is bemártanám, hogy kétszer mondok el egy beszédet. Legjobb tehát, ha elhallgatok, s igyekszem kihúzni ebből a vak esetlegből a lehető legnagyobb polgári hasznot. A főispán nagyon jól tudja, hogy más beszédet nem tud, ennélfogva kutatni fogja, miként került össze a két beszéd, s a megőrzendő titok ezerszerte jobban kapcsolja majd hozzám, mint bármely más szolgálat, amit tehetnék. Nagyobb szerencse ennél nem is érhetett volna. A főispán még a helyemet is megfújja, ahová leülök, szóval a kezemben lesz, az én madaram ő már. Csak ujjongjatok, éljenezzetek, ostobák, én a markomba nevetek azalatt.
Így formálódott ki apránként általános megelégedéssé minden széthúzó érzés. Némelyek fitymálták vagy kevésbe vették a főispánnak e mnemotechnikai[41] erőműveletét, hogy mi van abban visszakiabálni valamit, "hiszen a tükör is azt teszi, azért mégse bámulják meg mint masinát", de a szájasabbak és műveltebbek letorkolták ezeket.
- Eh - mondotta Petrovay Tamás nagy tekintélyű aggastyán, aki a pozsonyi diétákon képviselte hajdan a megyét -, mit ért a paraszt az uborkasalátához?
Ez a gúnyos megjegyzés megtette hatását. Senki se merte többé kétségbe vonni a főispán lángelméjét, s midőn beszédét bevégezte, valóságos gloriola látszott lebegni a feje körül. Hozzárohantak, ősi szokás szerint vállaikra emelték, s úgy hordozták körül a teremben. Majd kivitték a balkonra is, hogy az odakünn összegyűlt köznépnek megmutassák.
Mámorban úszott minden. Az arcok ki voltak pirulva a lelkesedéstől. A tegnapi tüntetés rendezői voltak a leghangosabbak az ovációkban. Mihelyt a főispán visszakerült a nép tenyeréről a biztosabb talajra, az anyaföldre, hízelgéseikkel vették körül, még maga Liszy ügyvéd is odakiáltott:
- Meghajtom zászlómat méltóságod lángesze előtt!
S ezzel meghajtotta a derekát. Úgy látszik, azt nevezte ő zászlónak.
Ezalatt Noszty Feri is ráakadt Homlódyra, aki megmutatta neki, melyik a karzati hölgyek közül Tóth Mari.
- Ott balról az az orgonavirágos kalapú, szép kis pofa, nem igaz?
Feri föltette monokliját, és megnézte műértő szemmel.
- Formás jószág, de mintha szeplős volna.
- A termete veri a liliomot.
- Úgy látszik, bátyám is a részletek embere, mint Horth Pista.
- Nem egészen, csak éppen mondom, hogy a termete az meg a ritmikus járása, amiért én dicsérem. Látnád csak járni.
- Kár, hogy a szemei aprók egy kicsit.
- Látnád csak őket rád szegezve, mikor nevetnek. Szép tiszta szemek, mint a kristálypatak vize, a lélek fenekére nézhetsz be rajtok keresztül.
- De már nem fiatal, ahogy nézem.
- Olyan huszonegyéves-forma, de még ártatlan, mint a ma született bárány, és olyan egészséges, mint a makk.
- Elég baj az - sopánkodott Feri.
- Hogyhogy?
- Az egészséges fa nehezebben gyúl meg, bátyámuram, a szúette könnyebben ég.
- Tüze válogatja, öcsém. Nem bízol magadban?
- Mutasson be neki, bátyámuram.
- Szívesen. Menjünk hát fel hozzájuk.
- Az anyja az, aki mellette ül? - kérdezte Feri útközben.
- Igen, az anyja.
- Nagyon közönséges kinézésű. Miféle leány?
- Fogalmam sincs felőle, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy nincs a Habsburgokkal rokonságban. Amellett azonban jóravaló asszony lehet, mert Tóth uram nagyon megbecsüli. De siessünk, fiú, mert mindjárt vége az ülésnek.
Nem könnyű volt pedig kikecmeregni a nagy tömegből az oszlopos folyosóra, ahonnan meredek, ódon garádicsok vezetnek a karzatra. Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi megyegyűlések részben börze jellegével is bírtak; itt találkoztak a megye urai különböző koronkint, s vettek, eladtak, csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt; tőle válogattak fogatokat a házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó csődöre, viszont ő maga itt szerezte be, ami neki kellett: teheneket Kajtáry Kelementől, merinói juhokat Balázs Gáspártól, gyümölcsfaoltványokat a szenvedélyes pomológus[42] Kapor Andrástól.
Feri tehát útközben is csak rövidebb, sűrűn félbeszakított időközökre élvezhette a Homlódy információit.
- Mondja csak, János bátyám, miért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet nem értem.
- Nem tudom.
- Dehogynem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.
Erre aztán elmosolyodott Homlódy.
- No, hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz tartozik, akik magukat rútaknak hiszik.
- Vannak is a világon ilyen leányok! - hitetlenkedett Feri.
- Talán nincsenek, de ez az egy ilyen. Nem természeti törvény ez, nem állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a Teremtő által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, amelybe többnyire a gazdag partik esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire gyanakszik, aki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját, minélfogva hűvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik, s elnyomja benne a természeti törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyőződése, hogy őt önmagáért senki sem szereti; s derűre-borúra osztogatja a kosarakat. Ez Tóth Mari belülről tekintve. Mert tudd meg, brúder, hogy az a millió forintocska, ami a leányra néz, furcsa kis lidérc. Nemcsak azokat zavarja meg, kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, akinek a mátkaládájában van.
Éppen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.
- Azt hiszem, ne menjünk fel - mondá váratlanul.
- Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?
- Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, amit az imént mondott János bátyám, hogy a millió gonosz lidérc, megzavarja a fejeket. Ez bizony igaz lehet, és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelőre csak annyit mondok, amennyit a lusta miniszterek szoktak: hogy előbb még tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a terepviszonyokat, és haditervet próbálok csinálni.
- Amint akarod - hagyta rá Homlódy vállat vonva -, akkor hát menjünk vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?
- Nem mindennapi ember.
E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait, s kifelé tódultak a bizottsági tagok "Éljen a főispán!" kiáltásokkal. Tehát vége a beiktató gyűlésnek.
- Puff neki! - kiált fel Homlódy. - Okosan tetted, hogy nem mentél a karzatra.
De akihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a letipegő hölgyeket, kik fölfogván a lépcsőknél szoknyáikat, csinos, formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.
Homlódy a gyűléstermen át a főispán belső szobáiba igyekezett, ahová most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hízelgőivel, hozzáragadt mamelukjaival. Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál már mindjárt a gyufa sercenésénél ott vannak az éber muslincák. Csóva Jancsi, aki most diadalmasan vitte a főispán után az ott felejtett zergebőr kesztyűjét, rájuk is terítette egy-két megjegyzéssel a vizes lepedőt:
- Persze most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt hitték egy óra előtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.
Az öreg Noszty megszólította Homlódyt:
- Nem láttad Ferit?
- Tóth Marit lesi - súgta a fülébe Homlódy.
- Szeretem - szólt sugárzó megelégedéssel -, hogy ím, végre már hozzálát a fiú valamihez.
Kopereczky ott bent a gratulációkat fogadja. Boldog, aki kezet szoríthat vele, s bókokat mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt, ilyet még nem pipáltak Bontó megyében.
Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.
- Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficánkol, de ha a hátára tudsz pattanni, megtorpan, és engedelmesen poroszkál alattad.
- De hol vetted azt a pompás ötletet - lelkendezett Rágányos -, visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.
- Hol vettem? - mentegetődzött a maga szokott bohémiájával Kopereczky. - Könnyű volt elővenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a Malinka csinálta, ahogy szokás. Titkár esze tapossa simára a főispán útját, hiszen tudjátok.
Jóízűen kacagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban születhetett. A főispán megjegyzése egy kis maró célzás akar lenni az elődre, aki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen finom alakba önti gúnyolódását! Micsoda nagy eszű ember ez!
Míg a főispán úgyszólván cercle-t tartott, mint egy kiskirály, és zsebre rakta a dicsérő szóvirágokat, nyers őszinteséggel megjegyezvén: "Bizony, higgyék el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyű mesterség a főispánság", azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny bosszantotta, s Malinkával együtt felturkálták a főispán bőröndjeiben az összes hivatalos iratokat, míg végre előkerült a kulcs. Vitte is nagy lobogtatva Kopereczkynek.
- Itt a kulcs, megvan a kulcs!
- Ez az? - nézegette kíváncsian Kopereczky. - Micsoda ostobaság, uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan ésszel kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép, és okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csakhogy itt nem lehet félreértés, mert a voltaképpeni macska nincs vasból, hanem mit szólnának hozzá a taljánok, hogy egyszerűen macskának neveznék a horgonyt vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha levélkulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtő ákombákomjait, de így igazán hülyeség.
Mindnyájan helyeslőleg bólintgattak.
- Biz' isten, igaz. Őméltósága jól megmondja. Íme, egy főispán, aki nem fél a kormánytól. Ennek azután van gerince fölfelé is, nemcsak lefelé.
Mily csodálatos a siker! Egy óra előtt még őrajta nevettek gúnyosan, hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra előtt még ő volt ezért a szamár, most már színbölcsesség, kijelentésszerű alapigazság minden, amit mond, és az adott esetben most már a miniszter a szamár.
Hát az jobban is megbírja, mert erősebb is, és messzebb is van innen.
Az órák künn a tornyokon a tizenkettőt kezdték verni, mire megkondultak a harangok a négy különböző felekezetű templomokban.
- Hát itt van, ni - kiáltott fel vidáman Kopereczky -, milyen jó lenne most ebédhez ülni! De hallom, nem lett belőle semmi, nem akartatok a vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programból, én most hát Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban még át kell öltöznöm németnek. Ti csak maradjatok itt, és igyátok a papramorgókat, mindjárt végzek.
Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, akik ezt cselekedték.
- Nem apprehendálom én azt - felelte Kopereczky -, ti is jobban esztek otthon, én is jobban eszem a rokonnál, s ezzel vége. A pezsgő pedig megmaradt, majd megisszuk, ha az asszonyt hazahozom, egypár hét múlva.
Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt "haza" hozza. Milyen kordiális és egyszerű.
Ezzel eltűnt a harmadik belső szobájában, és átadta magát a Bubenyik kezeibe, aki már várt rá a keményre vasalt elejű inggel meg a frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott ruhában jelennek meg, ami nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon legfelül van, a másik nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki a pompát, hogy valamit elvágnak egy szabályszerű, megszokott ruhadarabból.
- No, bracsok slatki (no, édes testvérke), nyúzd le hamar rólam ezt a bőrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem "mezítláb" járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítő változatosság, hidd el. A láb is akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát ott voltál-e a közgyűlési teremben?
- Ott voltam a karzaton.
- Mit szólsz az esethez?
- Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.
- Hát ugye, értünk egy kicsit a csízióhoz? (Büszkén düllesztette ki mellét, s ravaszul mosolygott.) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett volna így lefőzni. Mi a nézeted?
- Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba is.
- Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Hallottad végig a beszédemet?
- Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.
- Bent vannak már a kis aranygombok az ingben?
- Betettem őket.
- Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzőben.
- Az ám.
- Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.
- Nem hiszem, de minek is adták volna ide?
- A tekintélyt emelni.
Bubenyik egykedvűen intett a kezével.
- Abban is csak olyan főispán volna a méltóságos úr, mint az aranygombokkal, mert azt gondolom én parasztésszel, nem a gombok teszik a főispánt, hanem az, hogy maga gombolja-e azokat vagy mások.
- Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?
- Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal hátul.
- Úgy? Mit is mondtál előbb? Igen, hogy már otthon is hallottad a beszédemet.
- Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon - vigyorgott Bubenyik.
- Hogyhogy? - pattant fel a báró szigorúan. - Micsoda hülye megjegyzés ez, Bubenyik?
- Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek csinálta olyan hosszúra.
- Ó, te jerikói ökör, te! Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?
- A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum[43] csakugyan megzavarta egy kicsit Bubenyikot.)
- Látod, hogy nem értesz a dolgokhoz, csak a világba beszélsz. De ugye, szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted, és ez a fő.
- Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.
- Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?
- Az, hogy miképpen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?
- Mijét, te bolond?
- Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viceispán úr mondott el előbb, s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a másikhoz.
Kopereczky a fehér nyakkendőjét kötözgette figyelmesen a tükör előtt.
- Hiszen voltál te vándorszínész is valamikor, Bubenyik, no, ne pirulj el, hiába titkolod, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te színész is, minélfogva könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a gardrób, mi? Csak egy bársonyköntöstök volt, mi? S Moor Károly is abban pipeskedett és Bánk bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonnyal így is tetszett.
- Igen - jegyezte meg Bubenyik -, de Moor Károly és Bánk bán sohasem jelentek meg egyszerre a lámpák előtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha méltóságod mondja el előbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, miképp tudta az alispán úr elmondani?
- Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda neki. Hiszen világos.
- És ezt a méltóságos báró úr helyesli?
- Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet. Napóleonhoz illő, nem Malinkához. Hanem én azért mégis jobban szeretem, hogy Malinkának jutott eszébe, és nem Napóleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a fickónak.
- Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a cigányoktól.
- Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert énelőttem bántod, biz' isten, menten hallani fogod a krapeci harangok zúgását.
Amely ígéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha bekövetkezett minden ígéret nélkül is. Nincsen a természetben egyformaság.
Most bizony inkább csókolózni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden úgy ment, ahogy azt a magyar agy elképzeli: "Akinek az Isten hivatalt ád, ád ahhoz észt is." Íme, már megvolt a nagy ész is, dacára, hogy a mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.
Visszament vendégei közé - nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki a Kék Golyó kapujáig kísérte messziről Tóth Marit (csakugyan elbűvölő a termete), ott elvesztve őt falánk szemei elől, gomolygó tervekkel jött vissza a társasághoz, ahol apja könyörtelenül befogta a számjeles sürgöny kifejtéséhez: "Ide, ide, számok ellensége!" Mire Kopereczky visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak, piros szegfűvel gomblyukában (de iszen tudja Bubenyik a dörgést), mindjárt észrevette a rajta függő szemeken, hogy azóta valami fontos történt, és már mindenki tudja, csak még ő nem. Csodálkozást, irigységet, hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a jelenlevőkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú arcában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvő, melyet az úri közöny nem jól takart.
- Apa - szólt Feri -, közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát, hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.
Milyen sürgönyt? - kérdé élénken Kopereczky.
- A belügyminiszterét, amit kifejtettünk - szólt az öreg egy jó Mikulás jámbor hangján. - Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most tudod is meg.
S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt volna be.
Kopereczky mohón kapta ki kezéből, föltette csíptetőjét, és olvasni kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak: Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a mennyekből. Minden szem reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az már pénz. Kurjanthat az ember, táncra is perdülhet, megölelgetheti az egész tisztelgő frekvenciát. Negyvenezer forint évenkint! - Az ördögbe is, ezen akár meg lehet venni apródonként az egész tótországot. Denique[44]: akinek az Isten észt adott, ad ahhoz domíniumot is.
S ím olvasta Kopereczky a következőket: hogy a külügyminiszter útján arról értesül a belügyminiszter, miszerint a jelenleg Nápolyban időző Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom - fejezi be a belügyminiszter barátságos fordulattal -, hogy az illető főúr, bár ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli rokonod volt, megelőzve a hivatalos utat, magánúton is sietve értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.
Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arcán, szemeiben, mint az örömnek valamely felcsillanását. Hja, mégiscsak van a kék vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sőt, nézd, nézd, homloka hogyan borul el, s valami ónszínű réteg vonódik szemeire, arcvonalai elnyúlnak, s érezhető, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése elröppent.
Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszett neki a veje magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetőztek:
- De hiszen a mi Izraelünk derék spéci, jövője van. Tudja az arcát fékezni s hozzáidomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebből, mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erők laknak ebben a kutya szláv fajban!
Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva vagy nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfűt görcsösen összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva zsebre gyűrte a távirat szövegét, és így szólt Malinkához, ki a falon levő megyei térképet tanulmányozta:
- Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a belügyminiszter úrnak, hogy a beiktató közgyűlés a szokott módon és rendben folyt le, semmi cikornya és punktum.
Ezzel aztán megindult lefelé a lépcsőkön a kíséretével, ahol rendre megnyilatkoztak a különböző csoportokban a vélemények, persze halkan, in camera charitatis[45].
- Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett, mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nemhogy el nem szomorodik, de el se bírja titkolni az örömét. Bizony isten, olyan puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.
Noszty Pálnak, aki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy vejéről puhaságot híreszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak pesztonka mellette.
- Nem hiszem - vágott közbe -, magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja, és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek voltak, és most is pörben álltak; ahogy én ismerem a vőmet és a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven.
Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek előtt, csóválták is a fejeiket: "Teringette faszekere."
Pedig hát nem volt igaz se az, se ez; Kopereczky a valóságban azért vágott olyan savanyú képet, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek az ötletéből mekkora eret vágnak majd rajta az após meg a kis sógor... Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott előtte Feri úr, mintha ő lenne az a szilaj csikó, akinek a hátáról szegény Kopereczky Izsák Izrael leesett.
TIZEDIK FEJEZET
Ahová maga nem mehet az ördög, asszonnyal helyettesíti magát
Ebéd után a pipatóriumba vonultak az urak, csak Feri maradt az asszonyokkal és a szép kezek tisztelője, Horth.
Az öreg Noszty jól érezte, hogy semmi se becsesebb, mint ha az ember a maga terveinek a pántlikáját azokba a szépen kéklő füstkarikákba húzza, melyek az ebéd utáni első szippantásokból származnak. Félrehívta tehát Kopereczkyt és Homlódyt egy messzebb eső pamlagra, s előhozakodott azzal a tervvel, hogy most már Feriért kellene valamit csinálni.
- Te már úr vagy, Izrael, de ez a fiú sehogy sincs. Mert úgy vegyétek a rokonság, az összfamília erejét, mint egy századokkal dacoló épületet, melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge helyei, ahonnan az eső becsorog a fedél alá. Ezt az épületet folyton erősíteni kell, ahol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani, vaspánttal ellátni. Ez idő szerint Feri egy igen törékeny gerenda, vele kell valamit csinálni.
- Neveztesd ki - jegyzé meg Kopereczky kidülledt szemekkel, nekivörösödve, mert sehogy se akarta kiereszteni szájából a csibuk szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első stádiumában.
- Kineveztessem? Én ugyan minek?
- Hát én megkínáltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még Malinkát ő küldte volna hozzám.
- Ostobaság! - szisszent fel Noszty Pál, és fölemelte fejét magasra, kevély daccal. - Ha egy szolgabíróságról volna szó, semmit se szólnék... De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt, és a pusztaszeri vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett volna ki téged főispánná, s nem te őt titkárrá? Vagyis hogy én. Azazhogy - esett ki hirtelen a textusból -, ne haragíts, mennydörgősadta, és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a föltételeket kell hozzá megszerezni.
- Milyen föltételeket?
Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.
- Megmutatja erre az utat, barátocskám, a mi fölséges uralkodóházunk: "Bella gerant alii et tu felix Austria nube!" (Hadat viseljenek mások, te, boldog Ausztria, házasodjál.) Egyszóval: Ferinek meg kell házasodnia.
Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.
- Ki is van már szemelve a leány - veté oda könnyedén Homlódy.
- Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend - vélte a főispán -, először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás szerint.
- No persze. Eltaláltad - szakítá meg Noszty gúnyosan. - Az csak nálatok, kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami kenyérbe ültök, és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek lesznek, akik ismét állami jászolhoz jutnak, s ez így megy folyton-folyvást, míg csak a címerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt, és a hivatal elviszi; nálatok a hivatal bevétel, az asszony a kiadás.
- S még te gúnyolódol efölött! - fakadt ki Kopereczky keserűen.
- Nono, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam - s gyöngéden elérzékenyülve megölelte. - Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.
- Én sem szemrehányásképp mondom, apa.
- No, hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást. Ferinek a felesége kell hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a domíniumokat azelőtt. A kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált[46] generális lehet vele hatvanéves korában. A kardot mint vagyonszerzőt kicsavarták kezünkből az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most idevetődik, éppen mintha az Isten számára dobta volna le Tóth kisasszony.
- Ah! Ahol az este voltunk?
- Igen. Mit szólsz hozzá?
- Nekem tetszik - felelte a főispán -, kétségkívül kedves kis bolha, de...
- De?
- De Feri olyan borotva, akit már többször végighúztak holmi fokhagymagerezdeken.
- És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat-villoghat, még éles lehet a lányoknál, hanem a szülőket igen nehéz már vele megborotválni. A Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják, s alkalmasint akad több is.
- Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.
- Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid színes pillangói elé.
- Okvetlenül meg kell próbálni, s a ti segítségtek a fődolog. Feri kért fel az ebédnél, hogy szóljak veletek erről.
- Én már ajánlkoztam délelőtt, be akartam mutatni - felelte Homlódy. - Én kivihetőnek tartom, ha a lánykát meg bírja nyerni. De az különc.
- Én pedig megvallom - jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig komolyan -, irigylem tőle azt a lánykát, és ...
- És még mit?
- És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihállyal.
- Ő is szépen viselte magát irántunk - jegyzé meg Homlódy.
- De hisz ez csak ok, hogy őt rokonságunkhoz csatoljuk - érvelt Noszty.
- Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tőlem kérne tanácsot az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát... Feri nagyon léha fráter.
Noszty neheztelő arcot vágott erre, letette a csibukját, felkelt, és így szólt:
- Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.
S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.
Kopereczkyben megmozdult a szív. "Ejnye, ez már mégis cudarság tőlem, ez a szegény öregember kiszorít engem főispánnak, eget-földet megmozdít, hogy dűlőre vigye ügyemet, s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel, hát én ahelyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai érzéseit."
- Nono, ne menjen, apa! Ugyan, apa! Legyen hát esze. Szereti a fickót? Hiszen én is szeretem. Jöjjön, no, vissza, és mondja meg, mit tehetek ebben az ügyben, és megteszem, de ne haragudjék meg minden dibdáb szóért. Minek tanácskozik akkor, ha azt akarja, hogy mindenre fejet bólintsak? Ne csevegj hát velem, öreg, hanem parancsolj!
Erre aztán mosolyogva fordult vissza Noszty, s most már mint egy diadalmas diktátor bánt el a megpuhított embereivel.
- Tőled csak annyit kívánok, Izrael, hogy egy kis aprópénzzel segítsed a sógorodat. Ilyen kényes kalandhoz nem foghat üres kézzel. Egy csinos fogat, inas, egy és más, olyan életszükséglet a leányfej-bolondításhoz, mint a madárfogáshoz a lépes vessző. Nota bene, jegyezz fel mindent, Feri vissza fogja fizetni becsületesen. Ha pedig ő nem tenné, itt vagyok én. A pénzed olyan biztos helyen van, fiam, mintha a Szűz Mária kötényében lenne.
Kopereczky némán és sötéten bólintott a fejével, mintha elismerné, hogy az csakugyan biztos hely.
- Isten neki. Megígérem - tette hozzá vontatottan. - Ami telik.
- Adja Prága, ne félj. Tőled pedig azt várom, sógor - szólt Homlódyhoz fordulva -, hogy mint mentor[47] állsz mögötte. A famíliából csak te ismered Tóthékat, sokat segíthetsz a fiúnak, kivált a külső szcenériákban[48]. Ha teszem azt, valamit meg akar mondani a szülőknek vagy a leánynak, ha megakad a kerék, és emelni kell rajta s több efféle, ej, hiszen tudod a becsületes gügyü mesterségét.
De már Homlódy tiltakozott ez ellen. Ő nem ért az ilyenhez.
- Hagyjatok nekem békét. Ökör vagyok én ahhoz. Ahova én belegázolok, ott nem nő több fű. Én csak az egyenes, kitaposott utakat keresem. Azokhoz értek. Bemutatom a fiút, megdicsérem, ha valaki megsérti, kiállok érte, kérőnek is vállalkozom, ha úgy megy a dolog, hogy szembe rózsám, nézegessük meg egymást, keverjük a szép szót, a csintalan mosolygást, járjuk el a mártogatóst meg a kopogóst, adjuk a haragot az epedés fátyolán keresztül, s tálaljuk fel a színleges közönyt a kacérság tálcáján. Mind szép ez a sok incselkedés, a mindenféle cselvetés egymás közt, a falakon belül, és a végén kijön belőle valami bizonyos, vagy egy főkötő, vagy egy kosár. No, hát ezt értem. De mikor ma azt mondja nekem a Feri öcsém, hogy a világért se mutassam még be, mert ehhez előbb tervet kell kigondolnia, mielőtt ismerné a leányt, még a falakon kívül, ez már nem az én eszemhez való. Hisz tudod, hogy megbuktam a tiszti vizsgán. Azért kérlek, hagyjatok engemet ki, és adjuk át az egész dolgot a feleségemnek, mert az meg az ilyen dolgokat szereti, mesterségesen felállított csapdákkal, iszalagokkal, kacskaringós útvesztőkkel. Hagyjuk Málira. Amihez az hozzányúl, abból férj és feleség lesz. Arra még az angol bank is ad kölcsönt.
- Az bizony igaz lehet - örvendezett Noszty -, hagyjuk Málikára.
- Eredj, beszélj vele magad, nagy örömet okozol neki, becsületemre mondom, és nekem is, mert legalább abbahagyja azt a kútgémcsikorgatást.
Ugyanis a zongora hangjai hatoltak be a szomszéd szalonból, s Homlódy felismerte a maga "kedvencét", egy részletet a Lohengrinből.
Noszty a gyors cselekvés embere volt, legott átment a szalonba, és megkérte a sógorasszonyt, hogy ha majd bevégzi, adjon egy negyedórai audienciát - fontos ügyben.
Mire az menten összecsapta a kottákat, s otthagyta a zongorát.
- Rendelkezésére állok, sógor.
Homlódyné született Labikán Amália ugyanis nővére volt a Noszty Pál megboldogult nejének, Feri anyjának, Labikán Milevának. Fürge, negyven és ötven közti asszony, erősen mongol vonásokkal, ferdén vágott apró fekete szemei szinte sütöttek girbegurba kis arca közepén, mint két tüzes parázs. (Milyenek lehettek ezek húszéves korukban!) Egyébiránt inkább rút, mintsem csinos; lapos tatár orra van, lapos melle, mint a deszka s amellett roppant keskeny homloka, inkább csak vékony csík, mely a homlokot jelzi. Az egész világ csodálkozik, hol tartja azt a sok észt. Mert nagyeszűnek tartják a "kutyafejű hercegnőt" a megyében. Előkelőségben pedig felülmúl mindeneket, bár csak egyszerű nemes családból való. De úgy mondják, hogy idetelepedett öt tatár községnek, Felső-, Alsó-Tatárdinak, Mahornyáknak, Drenknek, Voglánynak az ő ősei voltak a XIII. században a vezérei, aminek a Labikán (Labi kán) néven kívül bizonyítéka egy a család birtokában maradt gyűrű, melynek pecsétje két egymásba gabalyodott sárkányt ábrázol. Olyan ez az öt tatár eredetű község népe előtt, mint akár Magyarországon a szent korona vagy Angliában a "nagy pecsét" - hogy a király személye úgyszólván jobban benne van, mintsem ahogy benne van az ő saját bőrében. Úgy, hogy ez a pecsét, mely idők jártával férfikézből a Homlódyné ékszerkazettjébe jutott (az utolsó Labikánt, Nosztyné és Homlódyné fivérét, évek előtt tépte szét a medve egy vadászaton), még most is szuverénhez méltó klenódium[49], és ha a képviselőválasztáskor rányomja egy parancsra az utolsó leányivadék a kán-családból, hogy például Noszty Pálra kell szavazni, az öt falu tatárság ott van, mint egy ember, akár étlen-szomjan a Noszty-zászlók alatt - mert úgy rendeli a kánok pecsétje.
Máskülönben minden rútsága mellett csupa sikk volt a kutyafejű hercegnő, csupa kellem, csupa ruganyosság, minden szavánál minden arcizma mozgott, s mosolyánál szinte megvilágosodott, mint a napfénnyel elöntött tájak. Még az apró fülei is beszélni látszottak.
Végighallgatván Pál urat, kicsiny fekete szemei ugráltak az élvezettől.
- A vadászt ismerem, de a vadat nem - mondá szaporán, aztán szétnézvén a teremben, odaintette Ferit, aki valami albumokban lapozgatott. - Végeztünk. Jó helyre fordult. A dolog meglesz. Most hagyjon beszélni a fiúval. Gyere, gyere, te pernahajder. Hát csakugyan igaz, amit apád beszélt?
- Attól függ, mit beszélt.
- Hogy szeretnél megházasodni.
- Atyám tehát közbejárt Máli néninél?
- Atyád ismeri az illetékességi helyeket.
- Megnevezte az illetőt?
- Természetesen. Csak a legnagyobb bizalom vezet célhoz. És a legnagyobb óvatosság. Mert jegyezd meg magadnak, hogy úgynevezett tapasztalatlan lányok nincsenek, csak ameddig nem szerelmesek. A róka is tud valamit, de a szerelmes leány többet tud.
- Hiszen az a baj, hogy nem szerelmes. Még nem is ismer.
- Ez csak előny, mert így még semmi sincs elrontva. Úgy hallom, hogy te is csak ma láttad először. Tetszik?
Feri úr vállat vont.
- Hát úgy, úgy.
- És mi lesz a jutalmam, ha révbe segítlek? - kérdezte incselkedőn.
- Egy mázsa bonbon.
- Top. A mi madarunk lesz ő, ne félj; hacsak nincs már másnak a lépén. Mert egyelőre semmit sem tudok. Magát a kisasszonyt sem ismerem. Mindössze csak egy-két év óta laknak itt, s nem a mi fajtánkbeliek. Hallottam egyet-mást Tóthék felől, de nem érdekelt az anyag. Hát várj egy kicsit, egy-két napot, míg a titkos detektívjeim meghozzák a kockákat, amelyekből kirakom az utadat. Mert tudd meg, hogy vannak olyan koboldjaim, akik kulcslyukakon, ablakhasadékon mindenüvé szétszállnak, ahová én küldöm, és meghoznak mindent, amit én akarok. No, ne bámulj úgy rám, nem vagyok én varázsló boszorkány, hanem ismerem az életet, s ez az egész. Tudod, mit, gyere el vasárnap hozzánk Voglányba, megcsináljuk az alaptervet, de ügyelj magadra, hogy addig ne találkozz valahogy a leánnyal. Ebédre gyere.
- Csókolom a kezecskéit...
Voglány mintegy három-négy kilométernyire fekszik Bontóvártól, egy szelídgesztenye-erdő alján. Labikán-birtok, melyet Labikán László halála után felerészben Noszty Pál örökölt, felerészben Homlódyné. Homlódy megvette a Noszty-részt, kiparcellázta a földek és rétek kétharmadát a parasztok közt, amivel meglehetősen talpra állította magát, s azonfelül megmaradt neki tisztán pár száz hold és a csinos kis váracs, bástyákkal, tornyokkal, egész középkorias pompájában. Még felvonóhídja is volt, s a kapu fölötti bástyáról két muskétás ágyú bámult le kevélyen a tágas fennsíkra, melyet az ezüst Gyík szelt ketté. Az innenső részen a tatár falvak lapultak meg a kéklő domb alatt, Mezernye nevű városkával, melynek bádogtornyai messze csillogtak napfényes időben. Mezernyét tatár fővárosnak nevezték maguk közt a tatár községek, melyeknek tatár lakói IV. Béla visszatérése után meghódoltak a királynak, és itt maradtak. Tényleg, Mezernye egészen a tatárokból élt, a boltokban a nekik való különleges kelméket árulták, a csizmadiák, szabók az ő ízlésük szerint varrták portékáikat, a szűrszabók nem tulipánokat hímeztek a szűreikre, hanem pelikánmadarakat. Szóval a tatár divat és kedvtelések szerint igazodott a tatár empórium, Mezernye, hol még a házaknak is olyan különös formájuk volt, mint a kalmuk vagy cserkesz kunyhóknak. Túl a Gyíkon kék fátyolszövet úszkált a levegőben. Ott már a vasút megy, s elbújik a hegyek közé. Az a veres torony balra a szétszórt házakkal körös-körül Alsó-Rekettyés, a Tóth Mihály úr birtoka, mögötte az erdőség tele van szarvassal, vaddisznóval, a megyebeli vadászok erről az erdőről álmodoztak.
Mindezeket a kocsis mellett ülő hajdú magyarázta el, midőn a következő vasárnap a főispán négy lova röpíté Noszty Ferit Voglány felé az országúton, mely hála Mac Ádámnak és a hajdani viceispánok szeretőinek, kik mind ezen a vidéken laktak, olyan sima volt és olyan kemény, mint egy biliárdasztal. A főispán krapeci kocsisa nem tudta az utat, Feri úr se, mert gyermekkora óta a fővárosban nevelkedett, azért hozták magukkal az öreg hajdút, ki egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.
Különben szűkszavú volt, és különös szempontokból fogta fel az anyatermészetet. Egyszer-másszor élénken kiáltott fel:
- De jó volna itt szalonnát sütni!
Rendesen valami liget vagy lombos vadkörtefa volt ilyen helyen. Aztán még szebb helyek következtek, előbukkant a kis Kapornok, egy kis giliszta folyócska, amely a Gyíkba siet; hímes pázsit terült el a Kapornok partján, füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem fölszisszent:
- Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre teremtette!
Úgy látszik, előtte az egész világ összes viszonylataiban csak úgy jelentkezett, mint a szalonnasütésre alkalmas vagy nem alkalmas hely.
Homlódyné szívélyesen fogadta unokaöccsét, ki hódolatteljesen nyújtott át neki egy kökörcsint, az ősz utolsó virágát, melyet az úton szakíttatott a hajdúval, egy pompás, szalonnasütésre alkalmas fenyves alján.
- Ne mondja, hogy üres kézzel jöttem.
- Jó tettért jót várj - mosolygott Homlódyné. - Kész a terv. Hanem előbb ebédeljünk meg.
Nem volt más vendég a háznál, csak négyen ültek az asztalnál és a két Homlódy fiú, mind a kettő tízéves, mert ikrek, mind a kettő vásott kölyök, akik minduntalan összeverekedtek az asztalnál. Odakünn is örökké azt tették a parasztgyerekekkel. Szülőik nem tartottak mellettük nevelőt, hanem egy állandó sebészt, Skultényi urat, aki az asztal végén ült köztük, és állandóan kezelte őket. Rendszerint húsz-huszonkét tapasz és kötés volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér - szokta mondani Homlódyné -, nézze meg a fejüket, olyanok, mint a mopszoké vagy a Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda katonák lesznek ezekből, ha ugyan meg nem ölik magukat nagykorúságuk elérkeztével az afölötti versengésben, hogy melyikük az öregebb, melyiket illeti a kánok pecsétje. A szülőknek sok gondot szerzett az erre való gondolat, míg végre rendesen abban nyugodtak meg: "Ej, hát legrosszabb esetben kockát vetnek rá."
Ebéd után Homlódy visszavonult szundikálni, Laci, Gyuri kimentek a sebésszel a falubeli kutyákat inzultálni parittyáikból, Máli néni pedig karját nyújtotta Ferinek, és bevonultak a dohányzóba, ahol Máli néni maga is rágyújtott egy csibukra.
- No, hát utánajártam a dolognak, Fintyi-Fantyi, hanem nyomkodd meg csak egy kicsit a taplómat. És most már figyelj ide, megcsinálom neked a diagnózist, azután megadom a receptet.
- Csupa fül vagyok, kedves Máli néni.
- Minden oldalról tájékoztattam magamat, és körülbelül mindent tudok, amire az ostromhoz az első sakkhúzásoknál szükségünk van. Tóth Mihály maga egy becsületes, egyenes, egészséges észjárású plebejus, rettenetes hideg józanságával egy olyan bástya, hogy ezen a réven nincs mit keresnünk. Erős fal, amin könnyen betörik az ember feje. Hanem az asszony egy pozsonyi kékfestő leánya, valami Kohlbrunn Krisztina, hiú, rangvágyó, kapaszkodni szerető asszony. Amellett nagy liba, s majomszeretettel csügg az egyetlen leányán. Van benne a parvenü gőgjéből is egy csipetnyi. Egészen a mi terveinkhez való asszony. A szilárd bástya mellett, egy papendekli fal. Ezt ott és akkor lehet behorpasztani, ahol és amikor jólesik az embernek. De nem is kell behorpasztani. Magától nyílik, mindenféle kulcsra. No, most menjünk át "őrá". Te Feri! Te elpirultál!...
- Nem, nem. Csak a cigarettám füstjét nyeltem el.
- Nono. Hát ami a leányt illeti, az egy kellemetes teremtés, szerény és természetes. Nagy műveltséget kapott, de mégse kékharisnya. A ruháit Párizsból, Worthtól hozatják a szülei, mégse játssza az úgynevezett paraszt comtesse-t. Hanem úgy látszik, szentimentális egy kicsit. Sok német regényt szítt föl magába. Mindenáron azt akarja, hogy őt magáért rajongják körül az udvarlók. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség volna, mert elég csinos kis fruska. Én még ugyan nem láttam, de szavahihető emberek mondják. Hát jól van, adjon valamit magára, de ne kívánjon lehetetlenséget az emberektől. A nagy vagyon fogalma ez egyszer kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétől, azon nem lehet segíteni. Ha az embernek például szép szeme és egyszersmind szép homloka van, nem követelheti imádójától: "te csak a homlokomért szeress", mert az talán maga sincs tisztában, miért szereti. A szép arc nagy segítség az alaknak, mint ahogy a szép alak is segítségére rohan az arcnak, és mindkettőnek nagy segítsége a Worth-ruha, vagyis ami ezzel összefügg: a pénzesláda. Ezek a kölcsönös egymásra való hatások kitanulmányozhatatlanok. Az, aki el van bűvölve, maga sem tudja, honnan szedte fel a benyomásokat, melyekből valóságos dicssugarakat fon imádottja feje körül. Egy hercegnői korona a szeplőket is megszépíti, de egy hajkorona is. A szegénység eltűnik, mint a kámfor, két égő szem tekintetében. Szóval csodák vannak itt. De mit magyarázom én azt neked, aki már úgyis mindenféle zsírral meg vagy kenve.
- Higgye meg, sokat tanulok, Máli néni.
- Nos, hát Tóth Marinak van egy habókja, amiről már az uram is beszélt neked. Minden udvarlójára gyanakszik, hogy a pénzéért dongja körül. Innen a sok kosár osztogatása. Mondják, hogy már több kérőnek adta ki az utat. Kétségtelen, hogy erre nem hiányzik az ok, mert ahány "végzett" gavallér van a körül fekvő megyékben, az mind szerencsét próbál Tóthéknál. A gazdag leánynak híre van mindenfelé. Jönnek a nyalka uracskák, mint a darazsak a mézre. Tudod, az "utolsó mozdulat". Mikor az emberek a mozduló földet akarják megállítani. Még Sáros megyéből is próbálkoznak. Mindig tele van a porta. Sajtáryné komaasszonyom beszéli, hogy ott reggeltől estig sütnek-főznek, habot vernek, mákot törnek, az egyik kocsi be, a másik ki. Tóthné asszonyom odavan a nagy boldogságtól, az úr egy kicsikét sokallja, és néha bosszankodik, de a kisasszony maga teljesen megcsömörlött a bókoló lovagoktól, s olyan hideg irántok, mint a jégcsap. Sőt most már, ami nem csoda, beteges mániája, hogy csakis a hozományára vadásznak. Ez volna tehát az ügy állása magánál a leánynál.
- Biz az nem valami biztató - mondá Feri úr, savanyú hangulatba esve.
- Azért csak ne ereszd le az orrodat, mert a dolog nehéz lesz ugyan, de éppen azért szép eset, s engem főleg ez izgat. Mert lásd, a galambot például könnyű megfogni, egy-két búzaszemet vet neki az ember, és leszáll rá. Meglőni azonban nehéz, mert sajátságos a röpülése. Nos, az urak mégse fogdossák, hanem lövik. A nehezebb az élvezetesebb.
- Hiszen van benne valami.
- Bizony jó szerencséd, hogy múltkor a gyűlés alkalmával nem mutattad be magadat. Már vége volna. A te közeledésed még gyanúsabb, mint a többi gavalléroké.
- Miért, kedves tantika?
- Mert, de ne haragudj meg, a te becses egyéniséged valóságos messze kiabáló transzparens: "Gazdag parti kerestetik." Lampionokkal van kivilágítva rajtad. Mindezeknél fogva nagy körültekintéssel, hajszálnyi finomságú stratégiával kell megostromolni a kisasszonyt.
- Azt magam is belátom, de...
- Azt kell vele elhitetni, hogy önzetlenül beleszerettél, egy kis romantika vegyítendő... mint ahogy élesztő kell a kenyérbe.
- Hiszen persze, de...
- Ne szólj, kérlek, közbe, mert kizavarsz a textusból[50]. Hallgass, és figyelj, hogy mit kell tenned. Mindenekelőtt meg kell tudnod, milyen lapokat járatnak Tóthék.
- Az a legkönnyebb, meg lehet kérdezni az alsórekettyési postán.
- A világért se. Semmi nyomot nem szabad hagyni, mely később, mikor a kombinálás ideje következik be, halomra dönthetne mindent. A legnagyobb óvatossággal és rafinériával kell megtudni a lapokat, pedig az ugyancsak csekélység. Mikor a lapokat tudod, akkor egy olyan semleges helyen kell valahol meglátnod a kisasszonyt, ahol se téged nem ismernek, se őt, s valami olyan jellemzőt kell rajta megfigyelned, ami mintegy fogantyú legyen a további eljáráshoz.
- Nem értem.
- Majd mindjárt kidomborodik. Mondjuk, hogy a vasúton találkoznál vele, s ő egy piros kötésű magyar regényt olvasna, s történetesen kék pettyes ruhát viselne. Te mint ismeretlen, néhány epedő, félénk pillantást vetnél rá, ez hozzátartozik a taktikához; Budapestre érve egy hirdetést tennél be a lapokba, amelyek hozzájuk járnak, de egypár olyanba is, amely nem jár hozzájuk.
- Egy hirdetést? - csodálkozott az exhadnagy. - Csak tán nem?
S ezzel mintegy lehúzatva a levegőből, ahol csodálatos szárnyakat vélt kapni, ösztönszerűleg nyúlt a zsebéhez, kihúzta kis kézitükrét, s megnézegette magát benne, mintha mondaná: "Eh, lárifári! Itt az én erőm."
- Úgy van, hirdetést, úgynevezett apróhirdetést - folytatta Homlódyné -, aminőkkel tele vannak most a lapok utolsó oldalai. Ámornak pocsolyái. Ebben a hirdetésben, már ti. ha így történnék a találkozás, körülbelül ennek kellene lennie: "Egy szőke fiatal hölgy, ki ekkor és ekkor ezen és ezen a vonalon utazott, kék pettyes szövetruhát viselt, vörös kötésű regényt olvasott, olyannyira kitörülhetetlen benyomást tett kedves egyéniségével és szépségével az ott őgyelgő fiatalemberre, hogy legyen bár férjes asszony vagy hajadon, boldoggá tenné őt, ha bővebbi ismeretség ápolása céljából (kizárva minden rossz gondolatot) &0187;Megsebzett szív&0171; jelige alatt posta restante Budapestre levelet írna, s abban saját lakhelyét s jeligéjét közölve, a válaszolást is megengedné." Egyszóval valami ilyesfélét foglalna magában a hirdetés.
- Ugyan, ugyan, mit gondol, kedves néni! - vágott közbe Feri úr megrökönyödve. - Hisz ez szerelmes diákoknak és patikáriuslegényeknek való stikli. Engedje meg, de ilyenek után már csak a marólúgivás következhetik.
Homlódyné fölénnyel nevetett, megkapván a Feri fejét, jól megrázta, miközben kinyomkodott a homlokán egy ott talált vimerlit (bőratkát).
- No hallod, nem hittem volna, hogy te olyan mamlasz vagy. Van is neked fogalmad a pszichológiáról! Úgy látom, az asszonyoknak csak a külső bőrét ismered, de hogy mi lakik alatta, arról fogalmad sincs. Szégyeneld magad, fiacskám. Hiszen éppen az a nagyszerű ebben a hirdetési metódusban, hogy olyan diákos, olyan primitív. Ilyenhez csak nem nyúlhat egy úgynevezett rangbeli dzsentri, egy a neve, címere csillogásával dolgozó stréber, aki a milliomos Tóth Máriát akarja megkaparintani. A Tóth Máriákra nem így vadásznak. Ez csak a pipereárus- vagy a varrólányoknak jó. De éppen azért rendíti meg Tóth Marit, mert Tóth Mari így fog okoskodni, olvasván a hirdetést: "Ez nem a ficsúr skalpvadászok közül való, ők másféle tomahawkokkal dolgoznak. Ez nem ismert engem, nem tudta, ki vagyok, mim van, csak meglátott, és megtetszettem neki. Íme végre valaki, aki szemet vetett rám, aki magamért kívánt meg. Valami tapasztalatlan jogászfiú, vagy talán egy utazó ügynök, boltoslegény, de mindegy, a tény az, hogy megtetszettem neki." Bizseregni fog a kislány vére, majd meglátod, s csendes, holdvilágos estéken pislákoló csillagok fénye mellett, mikor megszabadul a körülötte lebzselő fecsegőktől, sokszor jut majd eszébe, hogy van valahol valaki, aki őrá gondol. Vajon hol jár, kicsoda, mit csinál most? Az ábrándozás egy kis ablakot nyit neki a nagy végtelenségben, ahonnan rálát...
- Aztán mi hasznom lesz nekem ebből, ha szabad megkérdeznem?
- Egyelőre alkalmasint semmi. Mert azt magam sem hiszem, hogy a poste restante-levelezésbe beleugorjon. Ámbátor nincsen kizárva. Mert egészen fehér liliomok csak a kertekben nőnek, a szoknyában járó liliomokról sohase tudhatni bizonyosat. De legyen így vagy úgy, egy bizonyos, hogy e különös leány szívében nyomot hagy ez az esemény, lesz ezentúl egy ismeretlen valakije, akit homályos sejtelmekből mindenféle kellemes tulajdonokkal ruház fel, és valahányszor este a cipőjét leveti, a gyertyát eloltja, egy elröppenő sóhaj indul hozzá, míg egyszer aztán, miután az elvetett mag eléggé kicsírázott a szívében, megnőtt, és már azon a ponton van, hogy a kalászait is hányhatja, megjelenik a színen ő maga, az illető szeladon.
Noszty Feri élénken vetette fel a lehorgasztott fejét.
- Hogyhogy? - kérdé mohón.
Homlódyné diadalmas mosollyal ringatta magát a hintaszékben.
- Most értünk a harmadik felvonáshoz. A báránybőrbe bújt oroszlán leveti végre a báránybőrt. A patikáriussegéd szentimentális szerepéből visszavedlik Noszty Ferenc úr azzá, ami volt. Azazhogy még mindig következik egy szerep, mégpedig most jön a legnehezebb: egy pillanatig diplomatává kell lennie, hogy ravaszságának eredményeit leszedhesse. És most vigyázz már!...
- Csak folytassa, folytassa kedves tante.
- Aha! Ugye kezd érdekelni?
- Akárcsak a Seherezádé meséi a kalifát.
- Mit? Te gúnyolódol? Hajolj csak ide, kutyaházi, hadd adjak közbe egy pofont. Így ni. Hát igazán nem érted, hogy mi mindent csinálhatsz kellő ügyességgel ebből a mesterségesen előállított romantikából?
- Sőt nem is sejtem.
- No, hát mondjuk, hogy ezek a lappáliák[51], melyek a tervemben foglaltatnak, már mind megtörténtek, egy darabig hagyjuk forrni, érni, például a farsangig. Farsangkor aztán eljössz Voglányba hozzám egy bálba vagy Bontóvárra a sógorodhoz, mert akkoráig Vilma is beköltözködik, s bizonyosan ad egy-két főispáni bált vagy estélyt. A bálban ott lesz véletlenül Tóth Mari is, akinek be fognak mutatni. Te akkor egy kicsit zavarba jössz, hebegsz valamit, amivel elárulod, vagy legalább érthetetlenné teszed magadat. Kimagyarázás válik szükségessé. Vagy mit tudom én, mit csinálsz. Mert az ilyenben a pillanatnyi szituáció a legjobb tanácsadó. Esetleg úgy vezeted a beszélgetés fonalait, mintha nem annak a személynek tartanád semmit nem gyanító Maridat, akibe a laphirdetések szerint beleszerettél, mintha csak csodálatosképp hasonlítana hozzá. Vallatni kezded, messziről indulva, hogy nem utazott-e az ősszel ezen vagy azon a vidéken, nincs-e vörös kötésű regénye, egy kék pettyes ruhája stb. Mikor bevallja, hogy van, akkor már elárultad magad, elpirulsz és elhallgatsz, mint egy tetten kapott diák. Ő meglehet, nem pirul el, nem árulja el magát, mert a mi fajtánk jobban tud tettetni, de azért biztos lehetsz, hogy már tisztában van mindennel, hogy már tudja, ki vagy.
- Bravó, tantika! - kiáltott fel az exhadnagy lelkesülten, csillogó szemekkel. - Hiszen maga lángész! Hiszen ez remek dolog!
- Látod. Mondtam én neked. A terv úgyszólván csalhatatlan, ha valami bolond véletlen ki nem lyukasztja, s akkor összehuppan, mint a hólyag. De azzal, amit mondtam, ki is van már merítve a taktikai része. A többinek magától kell történnie. Noszty Ferenc udvarolni fog ezentúl a maga módja szerint, mint a többiek. És habár szegényebb is azoknál, és talán falánkabb a hozományra, mindhiába, csacsoghatja az egész világ, figyelmeztetheti minden jó embere, hogy ilyen vagy amolyan lump, és csak a pénzét akarja, nem fogja nekik elhinni, mert lesz egy döntő szavú pártfogója ott belül, az ő gyanakodó, bizalmatlan kis szívében, aki védelmezze: "Nem igaz, nem igaz, tudom én, hogy nem igaz, tudom én, hogy szeret, egyedül magamért."
- Fölségesen van kigondolva!
- Ez a házasság annyi, mintha már meglenne, mert ha nem felelnek is meg egyéni tulajdonságaid annak a mintának, amit képzeletében kifest, az nem fogja nagyon zavarni. Az elképzelt tulajdonságok csak ködös képek, melyeket ki lehet cserélni, a ráma ellenben az ő saját hiúsága, melyet te kielégítettél, a rámát tehát megtartja, el nem dobja, de a képeket lassankint kicserélgeti, a képzelt tulajdonságaidat a valódi tulajdonságaiddal, s ez olyan csodálatosan megy végbe, hogy észre sem veszi, csak mikor egy órában meghökkenve látja, hogy már te vagy az ideál, és nem az elképzelt hős. Akkor leszesz te derék gyerek, Fintyi-Fantyi, mert még a hibáid is megszépülnek, mind-mind erények lesznek.
- Bocsánatot kérek, Máli néni, de egyet nem értek - vágott közbe Feri -, hogyan mondhatja Tóth kisasszonyt hiúnak, mikor éppen abból indultunk ki, hogy mennyire szerény, magát rútnak tartja, s azt hiszi, pusztán hozományára pályáznak udvarlói?
- Mert nem vagy lélekanalizáló, kis szamaram. Hiszen éppen az a nagy hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami erősebb tanúbizonyságra vágyik. Benneteket, férfiakat könnyű megtéveszteni, ha asszonyfélékről van szó. Pedig megtanulhatnátok, például egy lakásnál, ha zsinórt láttok, mely akár a plafondon szalad végig, vagy alul a falakhoz tapadva húzódik el, így elhajlik, úgy elhajlik, néhol a falba visz, teljesen mindegy, ha kék, ha zöld vagy vörös, az azért mind a csöngettyűből indul ki, és a csöngettyűhöz vezet vissza. Mondjuk, hogy Tóth kisasszony egy napon megszeret téged, bizonnyal nevezhetjük azt irántad való gyöngéd érzésnek, de ennek a szálai az adott esetben az ő személyi hiúságába vannak bekapcsolva, onnan indulnak ki, és oda vezetnek vissza. De ez neked túl magas, azért hát ne sokat okoskodj, hanem amit én most itt tölcsérrel a fejedbe öntöttem, vidd keresztül okosan, és meglásd, lagzi lesz belőle a végén. Az értekezlet be van fejezve, uram.
Feri felkelt, hálásan kezet csókolt Máli néninek.
- Köszönöm alássan a jó tanácsot, elfogadom minden pontjában, és teljesítem, mint egy katona, akit háborúba vezényelnek. De természetesen itt nem elég a saját igyekezetem a gondviselés segítsége nélkül. Mindenekelőtt alkalomra volna szükség, hogy valami messze levő semleges helyen láthassam meg a kisasszonyt. Bontóvár vagy a környék nem alkalmas színhely. Hisz itt mindenki meg tudná nekem mondani, ki a "bájos ismeretlen", aki rám oly mély benyomást tett. Minek kellene itt a laphirdetéshez fordulni? Nem, nem, ez túlságosan együgyű "griff" lenne. Ilyenkor ősszel pedig bizonyosan nem utaznak Tóthék sehova.
- Hátha. Úgy tudom, hogy szőlőjük van túl a Dunán, a Somlyó hegyen. Ilyen idő tájban odajárnak szüretre, s minthogy berendezett házikójuk van a szőlőben, néha ott maradnak másfél hétig is.
- Ez egy eszme.
- Elmégysz?
- Eszeveszetten.
A kutyafejű hercegnő megfenyegette az ujjaival.
- De el ne hirtelenkedj semmit. Ez a plánum most már annyira a szívemhez nőtt, mint a nagy íróknak a chef d'oeuvre-jök[52]. El ne rontsd, azt mondom, mert különben velem gyűlik meg a bajod.
- Hát mi lesz, ha elrontom?
- Megharaplak! - szólt a "tatár hercegnő" tréfásan, kivicsorítva a fogait.
Mind megvoltak, és olyan szép sárgák voltak a dohányzástól, mint a borostyánkő.
Jegyzetek
1. Másik város, másik lány [VISSZA]
2. Intráda - próbálkozás [VISSZA]
3. Inszurrekció - nemesi felkelés [VISSZA]
4. Paszkvillus - gúnyirat [VISSZA]
5. Promessz - ígérvény [VISSZA]
- következő, soron lévő [VISSZA]7. Dolus - csalás, csel [VISSZA]
- bosszúálló sors, büntető igazság (a görög mitológia istennőjének) nevéből [VISSZA] adás, zárt körű társaság [VISSZA]10. Akvizíció - szerzés, szerzemény [VISSZA]
11. Famózus - híres, hírhedt [VISSZA]
12. Kordiális - szívélyes [VISSZA]
13. Demencia - elbutulás, szellemi hanyatlás [VISSZA]
14. Kardinális - sarkalatos [VISSZA]
15. Rectissime - helyesebben [VISSZA]
16. Sequestrum - bírói zárlat [VISSZA]
17. Adherencia - hozzájárulás, csatlakozás [VISSZA]
18. Ab invisis - látatlanban [VISSZA]
- egyetemet végzett, latinos műveltségű ember [VISSZA]20. Deposszedál - hatalmától, birtokától megfoszt [VISSZA]
Volontőr - önkéntes jelentkező, gyakornok, fizetés nélkül dolgozó személy [VISSZA]22. Chria - a régi retorikában a tételek kidolgozásának menete [VISSZA]
23. Akvirál - szerez [VISSZA]
- őr [VISSZA]25. Arkánum - titkos szer, csodagyógyszer [VISSZA]
26. Kupcihér - ügynök [VISSZA]
27. Dépendence - különálló melléképület [VISSZA]
- tok, doboz, női kézitáska [VISSZA]29. Huszonöt solidus - itt botütés [VISSZA]
30. Konventikulum - titkos összejövetel, gyülekezet [VISSZA]
- erről jut eszembe [VISSZA] - nagyobb ok, kényszerítő körülmény [VISSZA]33. Falanx - több sorból álló, zárt egység [VISSZA]
34. Bonton - jó modor, illem [VISSZA]
35. Simile, parabola - hasonlat, példázat [VISSZA]
36. Illo tempore - annak idején [VISSZA]
37. Szküllák és Kharübdiszek - tengeri szörnyek [VISSZA]
38. Quid tunc? - Hát most mi legyen? [VISSZA]
39. Ex tempore - rögtönözve, hevenyészve [VISSZA]
40. Peregrinus - idegen, jövevény [VISSZA]
41. Mnemotechnika - emlékezettan [VISSZA]
42. Pomológia - gyümölcsökkel foglalkozó tudomány [VISSZA]
43. Argumentum - bizonyíték, érv [VISSZA]
44. Denique - utóvégre [VISSZA]
45. In camera charitatis - négyszemközt, bizalmasan [VISSZA]
46. Penzionált - nyugdíjas [VISSZA]
47. Mentor - tanácsadó, pártfogó [VISSZA]
48. Szcenéria - jelenet [VISSZA]
49. Klenódium - kegytárgy [VISSZA]
50. Textus - szöveg [VISSZA]
51. Lappália - csekélység, semmiség [VISSZA]
- remekmű, főmű [VISSZA]