Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis^[53]; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.

És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.

Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.

A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni.

Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a Nemzeti Játékszín. Dehogyis maradt volna el valamelyik előadásról, kivált ha történeti darabokat adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége szakadt - egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hívták a barátját, ugyanabból a városból való volt, ahonnan ő: Nagyszécsényből. A szüleik szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban volt a Tóth Máté pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek, s éppannyira szerették egymást az öregek, mint fiaik, kikből mind a ketten diplomás embereket akartak faragni.

Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:

- Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, ahol annyit kell hazudni.

Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:

- Eredj, te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. Ami annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.

Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvenc tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát Losoncra viszik a nagy iskolába, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.

A koma nem vonta meg a jó tanácsot:

- A mi fiunk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.

Ezt pedig azzal indokolta, hogy ők (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, ahelyett sokat betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégis csak egy doktor, míg ellenben ha a Miska is doktor volna, és valaki megbetegednék a két család közül, még konzíliumot is lehetne tartani. Márpedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában, hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konzíliumot tartottak ma a doktorok.

De biz ezzel se fegyverezte le a péket.

- Micsoda? - kiáltá, és a fél szemével a feleségére bandzsított. - Hisz a doktornak kell a legtöbbet hazudni! És ez még a papénál is rosszabb, mert sohase lehet rájönni.

Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, amiben nem lehet hazudni.

Ősszel aztán a jövendőbeli inzsellér és doktor egy becsületes német származású pipametszőhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losoncon. Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, akivel a fiúk összepajtáskodtak. Őszinte, szinte megható barátság fejlődött ki köztük.

Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a retorikáig; gomboztak, labdáztak, pigéztek, és egy kicsit tanultak is; eminens azonban csak Miska volt közülök, kiről a professzor urak azt tartották, hogy nagy koponya, és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem veri a ragya. Éles esze volt, dacos nyaka, józan ítélete.

És csakugyan ő tört le legelőbb. Egy kis kolera szaladt végig az országon, s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után egyebet, csak jó emléket az ismerősöknél. Abból azonban nem lehet kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska, s a temetésről visszamenve Losoncra, azzal az elhatározással állított be a műhelybe, hol az öreg Stromm dolgozott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik el a világban.

- Stromm úr - mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni -, szüleim meghaltak, és nem maradt utánuk semmi vagyon.

- Hallottam, édes fiam - sajnálkozott a derék mester.

- Ebből aztán az következik, Stromm úr, hogy nem tudom tovább fizetni az ellátást.

- Ej, ne törődj te ilyenekkel! Ahol két paniperda jóllakik, ott a harmadik nebuló se pusztul éhen.

- Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr - vágott közbe a fiú keményen -, köszönöm alássan a jó szívét, de nem kell.

- Ejnye, forgósadta - csodálkozott a jó ember, és a szemöldökei felszaladtak a homlokára -, hát mi a mennydörgés fityfene kell?

- Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.

- Hogyhogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy előszeretettel tanulta el az ilyen diákkiszólásokat.)

- Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a műhelyben, miképpen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakációban én is próbáltam a faragást, és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.

- Ugyan ne izélj, te bolond!

De a fiú addig erősködött, addig követelt, engedjen hát neki a szerszámaival itt a műhelyben egy pipát csinálni, s olyan határozott, imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni a kívánságát.

- Jó, no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira rátelepedtél a lelkemre.

Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt, s kiment inkább a kertbe a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s mikor a mester este akaratlanul odapillantott, s meglátta egy makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelő fejét, ijedten csapta össze a kezeit, és megrázta a diákot.

- Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézzem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát!

Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit, nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett magára, aztán így szólt:

- No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek közt megpenészedni. Itt maradsz a műhelyben, s úgy lesz, ahogy te mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még egyet-mást.

Miska tehát fölvette a zöld kötényét, kimaradt az iskolából, és ott dolgozott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az első pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, ami nem csekély dicsőség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még sok évtized múlva is bornemisszáknak nevezték abban az egész országrészben a pandúrokat, egyszersmind nagy pipaértő hírében állt, s elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az ő szájában látták az alkotását.

Miska hovatovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt, szállt a hírük, míg a Nagy István fülébe is eljutott, s elcsalta a legényt magához Pestre.

Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, akit időközben katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri pedig orvosnövendék lett, s ismét együtt lakott Tóth Miskával, a Frühjahrsfeld utcai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka huszárhadnagy, sem az alma mater "gólyája" nem restelltek a mesterlegénnyel barátkozni, ebben az időpontban lévén az ifjúság a legzöldebb; sőt bizonyos fokig tekintély volt Miska, aki imponált nekik, és akire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.

Megy az idő, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótűt örökre Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott pénz.

Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez, dr. Protokhoz fordult egy szép, érzelmes levéllel anyagi támogatásért, mert a szülői házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek tele van a szobája megrendelőkkel, és aki hallani se akar nővéréről, a szegény szűcsnéről, gőgje vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem is válaszolt a levélre, ami roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth Miska megvigasztalta:

- Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom veled a keresményemet. Mindenképpen el kell végezned az egyetemet.

S azontúl búcsút mondott az irodalmi műveknek, a szellemi szórakozásnak. Ő fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért; ő látta el apró kiadásait panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a legtermészetesebb kötelességét teljesítené.

Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erőfeszítéssel. Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a "student" ne szenvedjen hiányt semmiben. Mégis a student unta meg a helyzetet hamarabb.

Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a ládáját, csak egy levélkét az asztalon.

Kedves Miskám!

Egy bolond mágnás paralysis progressivába esett, ami csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket kerestek hozzátartozói, aki állandóan mellette legyen mint ápoló, s kísérgesse Meránba, Monacóba és nem tudom én, milyen fürdőkbe. A sallárium^[54] meglehetős, teljes ellátás a legfinomabb vendéglőkben vele együtt s havonként jelentékeny összeg készpénz. Annyira meguntam már az okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága különös ingerrel bír rám nézve. Varietas delectat^[55]. Én hát elfogadom ezt a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te nyakadon élősködöm. Nem szóltam neked erről semmit, mert nem volt erőm tőled élőszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit elmegyek, s némi pénzt szedek össze, amellyel aztán elvégzem az utolsó évemet. Köszönöm neked az irántam való jókat, ígérem továbbá, hogy sokszor foglak értesíteni hollétemről, helyzetemről, és mihelyt lehet, visszatérek hozzád stb.

Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: "Miért tette azt, miért tette?" Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már nincsen életcélja.

Gyuri szavának állt, szorgalmasan írogatott grófjáról (valami Plechnitz őrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különböző klimatikus helyeiről, sóhajtván leveleiben, hogy már szeretne egy kis töltött káposztát enni (ez a fényes hotelek kosztja ellen irányult), vagy hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani... Ezt részint a hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire, de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József városrészben még akkor sok volt a békákkal benépesített pocsolya, s esténként ugyancsak hangos volt az a vidék, ahol Miska lakott.

Úgy vagy egy évig még volt némi humor a leveleiben. Néha valami pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely megjegyzéséből. Hovatovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek a levelei. Látszott, hogy unja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: "Úgy látszik - írja -, kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert ő bolond ésszel bolond, és nem tudja, hogy bolond, míg én józan ésszel láncoltam magamat egy bolondhoz, és jól tudom, hogy az őrültség."

Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt keresik.

Már éppen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz családhoz fordul útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsből értesíti, hogy elcsapta magától grófját, és a jövő héten a keddi hajóval Pestre érkezik állandó ott maradásra. "Állíttasd régi ágyamat szobádba", írja a post scriptumban.

Megörült Tóth Miska, és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: "Képzeld csak, képzeld csak, megérkezik kedden a fiú!"

Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak szidták, hogy lassan cammog. Már este volt, mikor kikötött, s Velkovics Gyuri ott állott velök szemtől szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy vártunk, mint egy püspököt. Hohó, fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De milyen csinosan van öltözve!... Nosza, karon fogták, és nagy diadallal vitték az Arany Sasba, mert csak meg kellett inni a viszontlátás áldomását. A borjúbőrös ládát meg a köpönyeget hadd vigye haza a hordár.

Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua^[56] ez itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ej, az ördög emlékezne minden rongy faragványra! Hát ez a templomféle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi plébániatemplom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett fölénnyel. Barátai titkon összenéztek: ej, ej, mi lett ebből a jó fiúból; az arcán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak mindent kifogásolt az Arany Sasban is, olyan lehetetlen nevű ételeket követelt, hogy a másik asztalnál ülő Józsa Gyuri odaszólt a pincérhez, mintegy célzásul a tökéletlen fiatalember kívánságaira:

- Hozzon nekem egy cápát, Károly, de egészben és rántva, öntött salátával.

Restellték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási hóbort volt tőlük, hogy ilyen nagyuraknak való vendéglőbe hozták a fogadtatás nagyobb pompája miatt, s íme, ahelyett hogy el volna ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendőtől kezdve az utolsó mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.

A borocskától mégis átmelegedett lassankint, s elmesélte utazásainak tarkabarka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat héttel ezelőtt dühöngő őrültségbe csapott át, úgyhogy nekirohant Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját, és egyszerűen elszökött tőle, meg se állván Bécsig, ahol egy hónapig tartózkodott.

- Mit csináltál ott annyi ideig? - kérdé Adalbert.

- Egy kis dolgom akadt - felelte rejtélyesen.

- Aha! Valami szoknya - mosolygott Tóth Miska.

- Hé garçon, pincér! - parancsolá Gyuri. - Nincsenek francia boraik?

- De igenis vannak.

- Ide egy kis rajnait, ugye, fiúk?

- Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett - vélte a hadnagy.

- Hagyjatok békét - vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a tenyerével -, Bécsben már a gyűrűmet adtam el, hogy a hajóköltséget kifizethessem.

- Ez már nagy hiba! - szólt a hadnagy elszontyolodva. - Mit fogsz hát csinálni? Mi a szándékod?

Gyuri közömbösen vont vállat.

- Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.

A hadnagy léhának találta a választ, és nem állhatta megjegyzés nélkül:

- Meg kell gondolnod, pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen szerzi a pénzt.

- Ej - vágott közbe Miska, megrestellve, hogy ilyen kényes irányban indul a szó, sietett elejét venni. - Amíg nekem van, van neki is. Ez a regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem halt még meg a pénzek anyja!

Koccintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvetett témát:

- Reménylem, teljes erővel nekidőlsz a félbenhagyott stúdiumoknak.

- Majd még gondolkozom erről. Egyelőre pihenek egy kicsit.

- Persze, nagyon elfáradtál - gúnyolódott Stromm hadnagy.

E naptól fogva újra a régi élet kezdődött, Miska gondoskodott szobatársa minden szükségletéről, az ő nagy türelmével és gyöngéd előzékenységével. Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annak előtte. Gyuri azelőtt szerény volt, most követelő lett (Stromm hadnagy szerint: szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglőkbe: "Nem veszi be - úgymond - gyomrom a közönséges kosztot." Mindennap előállott egy-egy bohókás kívánsággal, most új kalapot kívánt, majd valami különös penicilus^[57] tetszett meg neki a kirakatban.

Stromm hadnagy, aki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy ő már ezeket nem nézheti tovább.

- Gyuri szívtelen fickó. Teljesen jóllaktam vele.

Miska védelmébe vette.

- Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyű élet, a gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonként rátalál a régi jó lelkére, hogy ím, megszabadult a bolondtól.

- Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.

A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt gyorsan laposodott Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri mecénását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától, mert ő akarja igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.

Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Liciniushoz, ahol ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.

- Nagyon helyes, eszerint ez az én délutánom lesz.

- Mit akarsz velem?

- Attól függ - mondá Gyuri fürkésző tekintettel -, mennyi pénzed van?

- Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.

- Összesen? - kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.

- Sajnos, de úgy állok - dadogta Miska elpirulva, de amikor látta, hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: - Mire kellene?

- Szerettem volna egyszer mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis "kirohanást" csináljunk.

- Ezért kérettél velem szabadságot?

- Megvallom, ezért.

- No és mit neveznél te kirohanásnak?

- Hogy először is egy fiákert fogadnánk, és kihajtatnánk úri módon a Zugligetbe, például a Szép Juhásznéhoz.

- Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de miből vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen őrültséget mégse tehetünk.

- Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? - kérdezé Gyuri lágy, rábeszélő hangon. - Gondolkozz rajta, kis öregem.

- Most? Igazán nem tudnék; de holnap előleget kérek Nagy uramtól.

- Nincsenek valami ékszereid?

- "Sem aranyom nékem, sem ezüstöm" - idézett Miska egy Szécsényben ismeretes követválasztási zsoltárból.

- Hát az az óra mit vétett a zsebedben?

A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának sem lenni arról, hogy ő most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta Miska, szeszélyes, de ártatlan.

- Aztán mit akarnál, hékás, azzal az órával?

- Tedd zálogba.

- Azt nem lehet - pattant fel idegesen. - Atyám vette ajándékba, mikor Losoncra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tőle. Nem sokat ér, klepszidra^[58], de én nem válhatok meg tőle.

- Ej, hiszen mindennap megválasz tőle, mikor este az asztalra kiteszed, s nélküle alszol.

- De legalább beleketyeg az álmaimba.

- Hiszen kiválthatnád holnap.

- Nem, nem, ne kívánd tőlem!

- Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.

Addig-addig cirógatta, kéregette, hogy nem bírt neki ellenállni, bevitték az órát egy zálogházba, és egy kocsit fogadtak, mely a Zugligetbe röpítette őket. A Szép Juhásznénál Gyurit csodálatos szomjúság fogta el.

- Mihálykám, fiacskám, tudod-e, mit indítványozok. Csináljunk magunknak egy jó órát. Igyunk meg egy palack francia pezsgőt.

- Félek, a vesztedet érzed, fiú - intette Tóth Miska. - Mi lesz veled, ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgőzni.

- Tedd meg, csak ez egyszer. Sohasem kívánom többet.

- Becsületedre mondod?

- Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy jó szívvel vagy irántam.

- Hogyan kételkedhetnél ebben?

- Akkor hát hozasd meg a pezsgőt.

- Hiszen szívesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, amivel nem teszek veled jót, és ami mindenképpen helytelen.

Denique meghozatták a pezsgőt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrát kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket, s iddogálás közben, amint a rózsaszínű köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges panoráma helyett, amit Pest nyújthatott, Szécsény ugrott ki, a kis sárga házikó, ahol éltek, a hímes rétek, mezők, ahol imitt-amott egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük, fölturkálta a sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a világ!

Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.

- Minden órádnak leszakítsd virágát - elméskedett Gyuri -, de sajnos, nekünk minden óránk a te órád volt, s annak a virágát már leszakítottuk, menjünk hát haza.

Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradőlve a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és arszlánok szoktak.

A Váci utcában egy helyütt, éppen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó boltja előtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.

- Hó, álljunk meg! Szállj le, hű pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom van hátra. Hadd rázom ki azt is, s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere csak be utánam!

Gyuri eközben a Klemitzer-bolt felé lépkedett, s megfogta a kilincset.

- Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?

- Gyere csak utánam!

- Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?

- No, csak gyere be, majd meglátod.

- Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.

- Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni, gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.

Utána ment, a pezsgő az ő bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben maradt, s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.

- Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?

Klemitzer (kis, vörös hajú emberke) meghajtotta magát, és néhány csinos aranyórát mutatott.

- Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?

- Van egy - mondá Klemitzer -, melyet Nádasdy grófnak készítettem, de közben meghalt, és az örökösei nem akarták átvenni.

- Mutassa!

Gyönyörű órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubinok és gyémántok díszítettek.

- Megjárja - mondá Gyuri. - Hogy az?

- Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki - szólt közbe hátulról a jó barát, akit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.

- Hatszáz forint - felelte Klemitzer.

- Megtartom - mondá Gyurka. - Most már csak egy aranyláncot keressen hozzá!

Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.

- Gyurka, Gyurka! - intette onnan még egyszer.

A láncot azalatt kikereste Klemitzer, az éppen száz forint volt.

- Tehát hétszáz forint összesen - veté oda Gyurka könnyedén, s ezzel megfogván az órát láncostól, Miska felé nyújtotta:

- Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd el tőlem, kérlek, ajándékba.

Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, ahelyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most mindjárt jön a "stikli" csattanója.

Jött is, de nem ahogy ő képzelte, mert Gyurka kihúzott az oldalzsebéből egy vastag papír paksamétát, amelyet szétterítvén, kivillant egy nagy csomag ezeres bankó, ezekből elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán letette Klemitzer elé.

- Tessék belőle visszaadni!

De mire szétnézett volna a boltban, akkorra már Tóth Miska rémült arccal ugrott ki, s futott, futott lihegve, remegő szívvel, végig az utcákon, mint egy kergetett vad, és meg sem állt, csak otthon, a Frühjahrsfeld utcai kis szobában, melyet magára zárt belülről, s végigdobván magát a kanavász díványon, keserves sírásra fakadt: "Jaj nekem, százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen!"

Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett; hallani lehetett belülről, amint megáll ott künn a robogó bérkocsi, majd kip-kop, ismerős ütemű léptek közelednek a kis szobához, megzörren a kilincs, de nem enged az ajtó.

- Miska, eressz be!

Semmi hang belülről.

- Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülről van a kulcs a zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.

Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy recsegett, ropogott a pántoknál.

- No, hát bent vagyok, ha éppen tudni akarod - hangzott ki most tompán, szinte rekedten a Miska szava -, de szándékosan nem bocsátlak be, mert én becsületes ember vagyok.

- Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? - kedélyeskedett Gyuri.

- Ládádat, köpenyedet kitettem az ajtó elé, eredj isten hírével, amerre a szemed lát.

- Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy megveszett kutyát?

- De igenis, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak látni ezentúl, nem kívánok veled egy levegőt szívni többé. Ha bűnbe estél, én nem dobom rád az első követ, nem küldöm utánad a rendőrt, de közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az Isten szent nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.

A künn levő fiatalember felkacagott erre vidoran, édesdeden, az ártatlanság, gondtalanság ezüstös, tiszta hangján. Miskának úgy tetszett ez, mintha egy csengettyű szólna, melyen nincs repedés, sőt karcolás se.

- Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! - sürgeté Velkovics még mindig nevetve.

- Nem, nem!

- Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.

- Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, amennyit én nálad láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A többire nem vagyok kíváncsi. Az Aladdin csodalámpájának szellemei behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt-tartózkodásod is beszennyezett, magam előtt ugyan nem, de a mások szemében mindenesetre.

- Hiszen értelek - felelt Gyuri -, tudom méltányolni eljárásodat, rossz tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom, hogy ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.

- Nem hiszem.

- De legalább hallgass meg.

- Nem hallgatlak meg.

- A gyilkost se ítélik el kihallgatás nélkül.

- Én téged elítéllek - kiáltá Miska ünnepélyesen. - Távozz közelemből, sátán!

- Ha már nem bocsátasz be - esengett Gyuri -, legalább azt az utolsó kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hadd adjak be neked egy írást.

- Minek nekem a te írásod?

- Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod...

- Undorodom az érintésétől.

- És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben pedig...

- Mit akarsz az "ellenben"-nel?

- Ellenben leülök a küszöbödre, s isten engem úgy segéljen, nem megyek el onnan élve, míg ki nem jössz, és végig nem hallgatsz.

- Jó. Végezzünk. Eredj ki az utcai ablakhoz, én addig kinyitom, tedd be az írásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem, s onnan aztán elveheted.

Így is lett. Gyuri kiment az utcára, s kikeresvén a zsebében levő íráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit, s becsúsztatta a zöldre festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papírsustorgást, de ő feléje se ment hamarosan, csak később nyúlt utána, hogy figyelmesen átbetűzze a németül írt okmányt.

Sápadt arca megszínesedett apránkint, szíve hangosan dobogott az örömtől, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost, és kiszaladt kabát, mellény nélkül, hajadonfővel, ahogy otthon volt, az utcára, Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát, összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába, mint a kisgyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:

- Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd! Eressz el, kérlek. Én csak fiákerezni akartam, de arra nem gondoltam; hogy ilyen alkalmatosságon vonuljak be.

De Miska csak vitte, mint egy pelyhet, s közben nem győzte a bocsánatkérő szavakat keresgetni.

- Ne haragudj - rebegte elérzékenyülten -, hogy megsértettelek.

- Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.

- Hát mármost ülj le, és beszéld el a dolgokat.

- Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.

- Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.

- Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.

Rágyújtottak, s letelepedvén egymással szemben a pipamodellekkel megrakott asztalnál, Velkovics Gyuri a következőkben beszélte el szerencséjét:

- Június első napjaiban szöktem meg Ischlből a grófomtól, s egyenest Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz forintom, beszálltam a Vidám Pelikánhoz azzal a tervvel, hogy az éjszakát Bécsben töltöm, és reggel megyek tovább. Este felé az utcákon őgyelegve, unalmamban egy cirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss Lenora Walton produkálta magát, ingerlő, arasznyi szoknyácskában. Hogy szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt, vagy legalább nagyon sokan, és mindenesetre többen eggyel, mint amennyi az én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, aki ellopta a zsebemből a tárcámat, úgy, hogy a cirkuszból kijövet néhány rézkrajcárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagyvárosban. Elhűlt bennem a vér. Mit csináljak? Neked akartam írni, de mi lesz velem addig, míg tőled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam, de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el az éjt a Pelikánban, mindenféle terveket szőve éhen-szomjan, a holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni nagybátyámat, dr. Protokot, aki ugyan rideg agglegény és fösvény, szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben, mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utcán elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség, és a gyermekéveimben fölszítt gyűlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre határoztam magamat. Végre is könnyű volt választani a kigázolási módok közül, mikor csak ez az egy kínálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha megkísérlem? Legfeljebb kidobat a szolgáival, és akkor se leszek már rosszabb helyzetben, mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr. Protokot ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utcákon kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelőktől, persze senki sem tudta, kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor, hogy egész Bécs róla beszél! Végre egy öregúr azt tanácsolta, nézzem meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vince, lakik Kemetter-gasse Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott, rozzant, földszint néhány bolt, és egy korcsma a bal szögletben, a Százéves Hollóhoz, a kapualja sötét, a lépcsők hepehupások, mégis igaza volt a szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták lépcsőköveit a páciensek. A csengettyűzsinór után indulva, mindenekelőtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik az öreg. A zsinór egy kis, piszkos cellához vezetett az udvar mélyén, hol egy asztalkánál pápaszemes öregasszony ült, és nagy figyelmesen kártyákat rakott ki. "No, mi az?" - förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, amint beléptem. "Hol lakik dr. Protok?" - kérdém. Fölemelte bal kezét, amelyben nem volt kártya, és némán a mennyezet felé mutatott száraz csontos ujjaival, hogy ott lakik. "Vagyis az első emeleten?" - kérdém ismét, bővebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét, és már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. "Hogyan? A pincében? - mondom én hitetlenül. - Maga tréfál velem, anyóka. Fent is, lent is nem lakhatik a doktor úr." Erre a megjegyzésemre elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arcizmain, hogy köhögési roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (ahogy később megtudtam), s miután előbb kiköhögte magát, ekképpen szólott, vasvillaszemeit rám szegezve: "Hohó, uracskám. Amit mondtam, mondtam. Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent is, aszerint, ahogy én mutattam, amint vagy az égbe ment, vagy a pokolba, mert Protok dr. meghalt." "Ó, Istenem, és mikor halt meg?" "Bizony már egy fél esztendeje." "Ez aztán borzasztó!" - mondám önkéntelenül, helyzetemre gondolva. "Mi borzasztó? - fortyant fel az anyóka. - Magoknak betegeknek mindegy. Az egyik doktor olyan, mint a másik doktor. Egyik se tud semmit. De mit szóljak én? Engem itthagyott könnyelműen, anélkül hogy gondoskodott volna rólam, a ház idegen kézbe került, s akkor Heller anyónak fel is út, le is út, a végrendeletben meg se említett, komisz kutya volt, ez az igazság." "Úgy? A ház tehát az övé volt - kérdém -, és ki örökölte utána?" "Ej, valami vagabundus, akit a hatóság azóta sem bír megtalálni - felelte Heller anyó -, valami Velkovics György nevű lump diák."

- Képzelem, mennyire megörültél - szólt közbe Tóth Miska, aki elfojtott lélegzettel hallgatta eddig a történetet.

- Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez, kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént nyújtottam be neked az ablakon, s ki, miután személyazonosságomról is meggyőződött, ellátott bőven előleggel, s egy hónap alatt lebonyolítá az egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.

- De hát hogy volt lelked mindezeket eltitkolni előttem?

Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.

- Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát vagy-e, amilyennek képzeltelek. Azért voltam olyan szemtelen és követelő irányodban.

- No és hogy vált be a próba?

- Túlhaladta várakozásomat.

- Hát mármost mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?

- Mindenekelőtt gondoskodom saját kényelmemről, és ez egyelőre abból áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelőtt, minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát azért is, meg amazért is, hogy ami a tied volt, azt mindig megosztottad velem, most én is megosztom veled, amim van.

Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot, s az egyik köteget odahelyezte Miska elé.

- Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.

Miska incselkedő tréfának vette a dolgot, s közömbös arccal tolta vissza a bankjegycsomagot.

- No, csak tedd el, és ne hozz kísértésbe, mert még el találom venni.

- Hiszen komolyan a tied.

Miska a barátja szemébe nézett, s kiolvasván annak igaz szándékát, felette elérzékenyült.

- Köszönöm, pajtás, szép tőled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta azt a te nagybátyád. Az órát, amelyet felajánlottál a boltban, elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétől megfosszalak, ahhoz nekem nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.

- Már megint okoskodol? - bosszankodott Velkovics. - Elrontod az embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tőled? Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a házmester, meglátja, rendőrért szalad, s bevisznek. Te azt fogod mondani, hogy az én pénzem, és csak rád akartam disputálni, én letagadom, de különben sem akadsz olyan együgyű bíróra, aki elhiszi neked. Azért hát tedd el... no, szépen kérlek...

Összetette kezeit, s meglágyította a hangját, mint mikor valami makrancos gyereket kell rávenni valamire.

- Nincs rá eset - mondá Tóth Miska eltökélten. - Az ilyen regényekbe való nagylelkűségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemes.

- Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki a pénzemet, mint egy őrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy tekints engem, mint egy furfangos, számító üzletembert. (Hiába vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tőkepénzes sohase teszi mindenét egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a másik felén papirosokat vesz, én a fele tőkémet átadom neked, úgy fogván fel a dolgot, mintha két részből állnék: ha az egyik felerészemen rosszul megy a tőkeszaporítás, a másik részen jól mehet. Az ember nem juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét, mert elszédített a sok pénz, és nem tudok vele mit csinálni. Ó, én egy cseppet se sokallom, sőt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés ördöge egyszerre szegődött hozzám a szerencsémmel, s most szüntelen szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet osztom én meg veled, hanem voltaképpen az eszemet és a szerencsémet egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövőt, hogy a száz-százezer forint tőkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan, tetszése, vezérlőcsillaga szerint, és a százezer forint esetleg új százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk, akkor a százezer forintomat visszafizeted, s ezzel vége; lehet, hogy tönkremegyek, s ebben az esetben hozzád fordulok: "most már te segíts ki engem"; megeshetik, a te puskaporod fogy el előbb, s akkor egy szép napon bekopogtatsz hozzám, és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.

- Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetőséggel nem számoltál.

- S melyik az?

- Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.

Velkovics vidáman vont vállat.

- Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, ahol voltunk. Megmaradnak a szép emlékeink.

- Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy mázsás kő is, hogy én kísérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kő nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba, mely rám ilyen hátránnyal végződhetnék, egyenlőtlen helyzetet teremtve.

- Lárifári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt egykettőre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, amint Velkovics Györgynek hívnak. Add idébb csak, kérlek, azt a kéngyertyát!

(Kéngyertyának a gyufát hívták akkoriban, mely éppen abban az évben volt új találmány.)

Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy amilyen szenvedélyes természetű, szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés beváltásától komolyan tartani kellett. Az okos, higgadt Miska nem találta ezek után célszerűnek az ellenkezést. Sőt, amint tovább gondolkozott, szerencsésnek kellett ítélnie a Gyuri szándékát, éppen Gyuri érdekében.

Elvitázhatatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsi keleti, ábrándozó természet. Nád, aki a szél ingása szerint hajlik. Azonfelül szép fiú, kacér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja, mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág? Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, amit Tóth Miskánál hagyott!

Ekképpen szőtte gondolatait Miska. Hiszen ő átveheti, de nem fogja tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna, vagy ha hozzányúl is, csak biztos szaporítás céljából teszi. De ezt nem szükség most kijelenteni. Csak higgye Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen éppen ez a forma a szerencsés. Így könnyebben lesz önmérséklő a költekezésben, gondolván, hogy a nála maradt felerész voltaképpen az egész vagyona.

Sőt hovatovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult a dolog. Milyen bolond voltam - gondolta -, nem akartam elfogadni Gyuri ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, ami később kifejlesztheti a versengést, hogy ki bír többet produkálni, s ilyen valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének megedzéséhez.

Miska tehát elvetette első gondolatát, hogy letétnek vegye a kapott összeget, ellenkezőleg, hozzányúl, jövedelmező üzletbe fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal kell visszatéríteni.

Átvette a pénzt, és most már elkezdődött a tervezgetés. A szerencséből se jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok színes tervtől, a sok álmodozástól, sehogy sem bírták elhatározni, mihez kezdjenek. Egyelőre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik előbb az európai nagyvárosokat, hogy az odavaló emberek mit csinálnak.

Az első állomás Bécs volt, hol a Stadt Frankfurtba szálltak. Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben, s nagy kedvteléssel vezetgette tanulékony és ámuló barátját az ős császárvárosban.

A Stadt Frankfurtban egy pozsonyi öregúrral ismerkedtek meg, bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, aki egy híres orvostanárral kezeltette lábbaját, s evégből hosszadalmasan tartózkodott Bécsben. Az öregúr unta magát esténként az étteremben egyedül, s engedelmet kért, hogy átülhessen beszélgetni a fiatal honfitársakhoz, és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas, kedves modorú úr volt, de nem minden ravaszság nélkül való. Apránként megismerkedtek, s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával rokonszenvezett, aki gyakran maradt otthon vendéglői szobájában, olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre, az öregúr elbeszélte, hogy ő kékfestő Pozsonyban, és az üzlete meglehetősen megy, csinos vagyona van, úgyhogy minden gyereke ötvenezer forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét, és bizonyos önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is kigombolkozott, s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak azt nem tudja, mihez, éppen abban fő a feje.

- Hogyan? Üzlethez? - csodálkozott az öregúr. - Hát nem tanuló úrfiak az unokaöcsémék?

- A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis voltam.

- Ah - szólt az öregúr meglepetve, gőgös tekintettel mérve végig a szelíd Tóth Miskát -, és milyen mesterséget tanult?

- Pipametsző voltam.

- Pfuj! - kiáltá megvetőleg. - Hisz az nem is mesterség. Mióta a szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála már csak rövid idők kérdése.

Azóta szembetűnően hidegebb lett, s bizonyos fennhéjázó modorban érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerű jóságával észre sem vette, s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn úrtól mint tapasztalt üzletembertől, hogy pénzét, mellyel majdan valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyű és egyszerű volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.

Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner Strassén, de arra a kérdésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és őt, a járatlant odakísérné, kereken kijelentette:

- Ej, barátom, maga túlságosan sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós lábammal csak kocsin mehetnék, s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem volna előnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? - vetette oda mellékesen.

- Mintegy kilencvenkilencezer forintot.

- Hogy? Mit mondott? Kilencezret?

- Kilencvenkilencezret.

- Készpénzt?

- Igen.

- Nem mesél ön?

- Itt van az oldalzsebemben.

- Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz! Megyek, édes fiam, hogyne mennék! Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.

Elkísérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a híres orvostanár állítólag ráparancsolt, egy percig se maradjon ezentúl gondos ápoló nélkül, amit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát küldött Pozsonyba, s mindjárt két ápolónőt is hozatott, a két hajadon leányát: Zsuzsannát és Krisztinát.

Mi természetesebb, mint hogy most már a leányok is megismerkedtek fiatalembereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak. Tizenkilenc-húszéves korban minden leány szép és kívánatos. Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit gyakran rajta felejtette Miskán, mikor a vendéglői asztalnál szemben ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, amint éppen a szobalány belépett, megpillantotta a nyíló ajtón át Krisztinát fésülködőben, a sárga agyagszínű haja a sarkáig ért, s ezt nem bírta többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy Bécs a legunalmasabb város a világon, s éppen nincs benne semmi megnéznivaló. Mi mindent gyűjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de ezek a Habsburgok, úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek semmijök, csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak. De mindegy, indoklásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson délutánonként, legyeskedni a Kohlbrunn leányokkal. Kortársak beszélik egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatalkorában olyan termete volt, mint egy szarvasé, s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.

Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak éppen vakok, és akármint szidták is Bécset, mégse bírták elhagyni, noha Párizs volt kitűzve a következő tartózkodási helynek. Kétszer háromszor is elhalasztották útjukat, különböző ürügyek alatt. Szembetűnő módon folyt a flört, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatalemberrel. Így tartott ez hetekig, és bár már a szálloda személyzete is mindent kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak csigák volnának Ámor szekerébe fogva maga Kohlbrunn úr már azon gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót, és másik kettőt hozat fel (még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri egy unalmas, esős délután, amint éppen az étterembeli asztalnál ültek, egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte Zsuzsika kezét.

A kékfestő nyájasan bólingatott szürke fejével, de mielőtt válaszolt volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette, hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva ekképpen felelt Velkovicsnak:

- Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát, de egy kis kifogásom van a személy ellen.

Velkovics Gyuriban elhűlt a vér.

- Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. Egy fogadásom van - folytatá a kedélyes kékfestő -, hogy Krisztina előtt egyetlen leányomat sem adom férjhez. Azért, ha úgy tetszik, várja meg, míg Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.

Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az előbbi fojtott, rekedt hangon hörögte:

- Ohó, Krisztinát nem engedem!

- Mindjárt gondoltam - nevetett a furfangos kékfestő -, mert már napok óta látom, hogy kettőtöknek csak két látható keze van az asztalnál.

Így lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegző, melyet illő vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap múlva.

Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a hozományt, s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy íme, a Gyuri százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezret - mert hiszen Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.

A párizsi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett belőle.

Másfél mézeshónapot töltöttek együtt Párizsban, tervezgetve a két férj, hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét emlegetett, hogy hazaérve mindenekelőtt hozzálát a nemesség megszerzéséhez, ami könnyen kivihető, csak egypár befolyásos ágenst kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekről és a megszerzés módjáról az apósa, és Zsuzsanna is szeretné.

- Szóval én nemességet keresek - hajtotta egyre Gyuri. - Magyarországon szükséges. És te mit szándékozol?

- Én meg olyan országot keresek, ahol a nemesség nem szükséges - felelte Miska, Amerikára gondolva, ahova gyermekkora óta vágyott, utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.

Noha három hónapra volt határozva a párizsi tartózkodás, a második hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy, s váltig nyafogott: Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, ahol még németül sem tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.

Velkovics tehát érzékenyen elbúcsúzott Miskától, Velkovicsné pedig Krisztinától, és hazamentek Pozsonyba, ahol Velkovics csakugyan megszerezte a nemességet, lobodi előnévvel, a perszonális Szerencsy István révén, kinél a Kohlbrunn nővére, Ludmilla, szakácsné volt, egy kis jószágot vásárolt közben Trencsénben, de minthogy nem értett a gazdálkodáshoz, csakhamar ellovazta a maga százezer forintját, amikor aztán közbelépett Kohlbrunn papa, s rákényszeríté, hogy a felesége megmaradt hozományával valami üzlethez fogjon. Kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen az újdonsült nemes, így nem illik, úgy nem illik a címert megfertőzni, de kényszerhelyzetbe jutott, s minthogy semmihez sem értett a világon, csak a prémekkel való bánáshoz, amit apjánál, a szécsényi szűcsnél látott, egy prémáruüzletet nyitott Pozsonyban, mely azonban nem nagyon virágzott, a gazdag diétai követek többnyire Bécsben vásárolván szeretőiknek a muffokat és a cobolyprémes felöltőket, de mindenesetre legillőbb foglalkozás volt Velkovicshoz, mert a tigrisek, medvék, kékrókák és más nemesebb állatok bőre egyáltalában nem vethetett árnyékot a kutyabőrre.

Tóth Miskáék még Párizsban maradtak egy darabig, aztán pedig átvitorláztak az Újvilágba, miután előbb Londonnak is szenteltek egypár hetet.

- Azokban az országokban álljunk meg - szokta mondani Miska -, ahol már királyt nyakaztak. Ahol még nem nyakaztak, ott nem érdemes megállni.

Végre hát abba az országba jutott, ahol még sohasem volt király. Ez az igazi. Itt már nemcsak megállni érdemes, de letelepedni is.

Eleinte csak mint utasember nézett szét, s tanulmányozta a New York-i életet. Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyílnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni tudni.

Egy-két havi ott-tartózkodás után elhatározta, hogy hasznát veszi művészetének, tajtékpipát fog metszeni, s evégből műhelyt rendezett be, s mikor már több pipát készített, egy kis boltot nyitott, remekeit a kirakatba helyezve el, gondolta, tódulni fognak hozzá az emberek, s csengő dollárokkal fizetik ügyességét, de számítása egy csöppet se vált be. Extra Hungariam non est pipa, si est pipa, non est ita^[59]. A jenkik és a matrózok, Amerika legerősebb dohányosai, a fa- és cseréppipákhoz voltak szokva, s éppen úgy nem bírtak érzékkel a pipák stílje, formái és ornamentikája iránt, mint ahogy senki sem törődik vele, hogy a kocsikenőcs milyen alakú dobozban legyen, fából készíttessék-e, esetleg faragványokkal, vagy pusztán négy vékony deszkából üssék-e össze? A pipánál az a fő, hogy jól szeleljen, s anyaga a dohánynedveknek minél jobban ellenálljon. A kiszívás nemes mestersége ismeretlen az amerikai férfiambíciók közt. Az, hogy valami tárgy, amely fehér, sárgának, sőt feketének változzék át, teljesen impraktikus törekvés, és csak abban az esetben érdemli meg a figyelmet, ha az illető tárgy lopott, és a színváltozás által felismerhetetlenné lesz.

Szóval az üzlet nem mutatkozott jövedelmezőnek, Miska hát csakhamar abbahagyta, s egyebet próbált. Csodálkozott ugyanis, hogy az amerikai pékek csupán kenyeret, kalácsot és zsemlyét sütnek, az úgynevezett "szarvast" (alias sóskiflit), melyet édesanyja, sóval és keménymaggal behintve a tetejét, oly pompásan tudott készíteni, nem ismerik. Összejárta mind a pékboltokat, tudakozódott a nevezetes sütemény után, melyre négyszeresen jobban ízlik a sör és a bor, s miután többnyire hírét se hallották a bennszülött pékmesterek és ebéd előtti sörfogyasztók, merész elhatározással, óriási reklámot csapva a lapokban és az utcai plakátokon, egy hatalmas sütödét állított fel, s a város különböző pontjain egyszerre három üzletet nyitott, ahol az általa készített sóskifliket és pereceket árulják.

Nagy szerencséje volt, éppen jó időben, teljes szélcsendben, a New York-i uborkaidény alatt lett piacra dobva az élelmicikk. Egész New York megmozdult erre a hírre. A korcsmárosok, serfőzők majd megőrültek örömükben, s egy varázsütésre teltek meg városszerte a süteményes kosarak, melyeket a vendégek elé raktak a Mr. Tóth csodálatos félholdjaival. Micsoda fönséges találmány! A fogyasztás megélénkül. Mindenki az új találmányról beszélt. Az ördögbe is, ez nem tréfa! Megérdemli Mr. Tóth, hogy az emberiség legnagyobb jótevői közt említtessék. Némelyek egyenesen Kolumbus mellé helyezték, kivált a korhelyek. Kolumbus több földet adott a világnak, Mr. Tóth több szomjat. A kíváncsiság nőttön-nőtt. A sósperec és a köménymagos szarvas még a szalonokba is utat talált, s Mr. Tóth erszényébe csodálatos szaporasággal dőlt a pénz.

Üzleteit egyre bővítvén, kiflikirály lett belőle, s már a harmadik esztendőben megküldte Velkovicsnak Pozsonyba a százezer forintot, írván: "A kamat majd következik."

Újabb három év múlva, miután Velkovics a forradalomban tönkrement, újabb százezer forintot küldött neki, azzal a biztatással: "Kamatok kamatja következik."

Velkovics e második küldeménnyel visszavásárolta egyszer már elúszott trencséni birtokát, valamint csinos házat szerzett Trencsénben, ahol apránként népszerű lett, úgyhogy polgármesternek is megválasztották az egykori orvosnövendéket és szűcsöt, mivelhogy Trencsén város lakossága csupán iparosokból és lateinerekből állt, amazoknak jólesett, hogy szűcs volt, ezeknek, hogy egykor az orvosi egyetemen járt, s mert valamennyien telivér polgárok voltak, nem adták egy vak lóért, hogy a polgármesterük nemesember.

Mindezekről azonban csak levelekből értesült a New York-i pék, ki valóságos nábob lett azóta, és csak mintegy húsz év múlva került haza a halálos beteg Kohlbrunn apó kívánságára, ki még utoljára látni kívánta Krisztina leányát és ismeretlen unokáját, Tóth Marit.

Mire megérkeztek, akkorra már az öreg kékfestő csendesen pihent a szép pozsonyi temetőben, csak a frissen hányt rögöket láthatták. Tóth Mihály legott vissza akart fordulni, mert úgymond, az üzlet (mely óriási arányokat öltött azóta) nem nélkülözheti hosszan a főnököt. Velkovics (akivel most rendbe hozta a kamatok kamatjait is) nem engedte elmenni, várja be, ha már itt van, a végrendelet felbontását. A végrendeletből aztán kisült, hogy az öregúr, ki ingatlanait igazságosan felosztotta gyermekei közt, Tóthéknak egy értékes szőlőt hagyott a Somlyó hegyen.

Tóth Miska megint el akart menni, de Velkovicsék megint nem engedték.

- Ha már itt vagy, sógor, nézd meg legalább a szőlődet.

Tóthék tehát és Velkovicsék, ahol szintén növekedett egy fruska, a virgonc Rozália, kirándultak egy napon a somlyói szőlőbe. Minthogy éppen ősz volt, bár még jóval a szüret előtt, teljes pompájában mosolygott a csinos ingatlan új gazdájára.

Négy vagy öt magyar hold lehetett a szőlő, a Pápa felé eső oldalon, kényelmes villával a közepén. Pénzben kifejezve nem nagy örökség, de Tóth Mihályról van szó: mi egy úrnak egy hagyma? És mégis valami csodálatos érzéstől kezdett dagadozni, mikor végigjárta reggelenkint a barázdákat, s a venyigék buja leveleiről olyan ismerősen, üdén nézegettek rá a csillogó harmatcsöppek, mintha láthatatlan testű tündérek szemei volnának. A hamvas, aranyló szőlőfürtök ránevettek. A reggeliző rigók neki fütyültek. A fölásott föld lélegezni, pihegni látszott, s olyan aromákkal tölté meg a levegőt, mely mámorossá tette. Ah, micsoda szaga van ennek a földnek! Egyszer csak azt találta mondani Tóth Miska, aki eddig mindig sürgette a hamari visszautazást:

- Ej, ha már egyszer itt vagyunk, itt is maradunk a szüretre. Megkóstolom mustban a boromat, és legalább mulatunk egyet.

A venyigék pedig azt felelték erre Tóth Mihálynak: mi se virágoztunk, csak gyümölcsöt hoztunk, te is csak dolgoztál, sohase mulattál: jól teszed, ha mulatsz.

Mélyen elgondolkozott a kiflikirály. Csakugyan furcsa az, hogy a venyigének van a legjelentéktelenebb virága minden gyümölcsöt hozó és a legértékesebb gyümölcse minden virágzó növény között.

De a szüret még csak néhány nap múlva lehetne, addig elég ideje maradt Tóth Mihálynak, hogy a szőlője minden zegzugát bejárja s úgyszólván minden tőkéjét megismerje: ez dinka, ez hönigli, az góhér, muskotály, kadarka. Különös. Lassan-lassan ezek mind élőlényekké válnak, és az ember tudja, hogy az egyik hönigli beteg, hogy amott a szögletben egy dinkának az életnedveit elvonja egy vadóc, azt ki kell onnan vágni.

A gazda jár, jár a barázdákon, méregeti a szőlőhatárokat, elmegy a gránicra^[60], összehasonlítja a szomszédéval, ide egy lugast tervez, amott az aljat ki kellene ültetni őszibarackkal. A ház elé remek volna néhány vadgesztenye... a domb tetejére egy filagória. Mindez akaratlanul megy végbe az emberben, s egyszer csak egészen a szívéhez nőttnek mutatkozik. Azon veszi észre magát, hogy szerelmes a szőlőjébe, s hogy a huszonhárom kiflisbolt New Yorkban, ahol ezernyi dollár forog meg naponként, egészen másodrendű kérdés. Tóth Mihály egyszer csak elkezdett kedvetlen és komor lenni, váltig sopánkodva Velkovics előtt:

- Ej, ej, sógor, mi lesz ebből a szőlőből gazdátlanul? De vétek ennek tönkremenni! Kire bízzam, kire?

- Add el - javasolta Velkovics.

Azokkal a méltatlankodó szemekkel nézett rá, melyeket már látott egyszer a Liciniusnál, mikor azt indítványozta, hogy tegye zálogba az óráját.

És hát mit toldjuk-foldjuk, az lett a vége, hogy szüret után, mikor megjött az elutazás napja, Tóth Mihály így szólt a feleségéhez:

- Krisztina lelkem, sokat gondolkoztam azon, amit most mondok neked, hogy milyen formában közöljem. De forma ide, forma oda, vedd egyszerűen tudomásul, szívem, hogy én többé nem tudok Amerikában élni. Nem tudom, mi történt velem, nem is akarok most azzal foglalkozni, de én nem vagyok többé a "kiflikirály"!

- Tehát mi a szándékod, édes Tóth? - kérdé Krisztina.

- Az a szándékom, Krisztina, hogy én most visszamegyek New Yorkba, ti pedig maradjatok Pozsonyban. Feloszlatom az üzletet, rendbe hozom a dolgokat, és rövid idő múlva visszatérek, hogy sohase menjek el innen többé.

Krisztina a nyakába borult erre a szóra, de Velkovics is meg volt illetődve, s örömkönny csillant meg szemeiben, mikor meghallotta a határozatot.

- Ember vagy, Miska - kiáltott fel, és vadul rázta a barátja kezét -, meglásd, hogy ha itt nem dől is úgy a pénz a markodba, mint ott, százszor nagyobb boldogság az élet!

- Hát igen - folytatá Tóth Mihály elgondolkozva -, magam is így gondolom, így remélem, Gyuri, s azonfelül - tette hozzá kis idő múlva -, legalább magam kezelhetem a szőlőmet is.

Velkovics mosolygott; elgondolta, milyen furcsa istenteremtése a magyar ember, kit egy örökölt szőlő a világ végéről is képes hazahúzni. No, az igaz, hogy a Somlyó hegyen van.

Így került haza az "Amerikánus", s itt, amint láttuk, megvette a Bontó megyebeli alsó-rekettyési birtokot.

Ha Tokaj a bortermő hegyek királya, Somlyó se kutya, nagy oligarcha Somlyó is. Aranyszínű nedve Grand Vin, s behűtve a világ bármelyik pecsenyeborával fölveszi a versenyt. Hanem az a baja a kereskedelemben, hogy nem egyforma, egyszer gyengébb, egyszer erősebb, egyszer aromásabb, néha csak savanykás, máskor savanyú. Sok függ attól, mikor szüretelik. Eltalálják-e az időt, amikor már érett, és amikor még nem túlérett.

Az idő előtti szüretelés rendesen megrontja a bor minőségét, az idő utáni a mennyiségét, mert a darazsak és seregélyek is osztoznak a szőlőtulajdonosokkal. Azért tehát mindenféle furfangos módokat kieszelnek, hogy a szüret idejét eltalálják, s ezáltal a darazsak és seregélyék ingyenélő hadának gátat vessenek a szőlő megdézsmálásában. A szőlőérés idején, innen-onnan szedve, néhány fürtöt tesznek két tégla közé, a téglára aztán rááll egy jól megtermett pápai cívis (mert többnyire a pápai cívisek tulajdonai a híres szőlők), s ha szétfreccsen a nedv, hirtelen lehuppan alatta a felső tégla, akkor megtartható a szüret, de ha csak lassan, alig észrevétlenül nyomódik az alsóhoz, akkor még várnia kell.

A Kohlbrunn-féle szőlőben, vagyis most már a Tóth Mihály úréban, egészen más az eljárás. A praktikus amerikánus mindenütt behoz egy kis újítást. Tóth Mihály uram ugyanis tanulmányozta a rókák természetét, s rájött, hogy a róka a savanyú szőlőt megugatja. Ha tehát a szőlőkben tartózkodó róka nem ugat többé, ez annyit jelent, hogy immár a szőlő nem éretlen, és meg van vele elégedve. Mindezeknél fogva minden teremtett lények közül a róka a legilletékesebb faktor arra, hogy a szüret idejét meghatározza. A gyakorlati élet azt követelvén, hogy a gazda mindenütt a szakismeretet honorálja, Tóth úr meghagyja a vincellérnek, Bugri Mártonnak, kinek csinos kunyhója volt a szőlő alján, hogy mikor a róka abbahagyja ősszel az ugatást, annak rendje és módja szerint azonnal üzenjen Rekettyésre.

A csősz nem egészen osztotta ezt a tervet.

- Hiszen mind szép ez, ténsuram, a róka csakugyan ugatja a savanyú, éretlen szőlőt, és ha hallom, hát tudom, hogy legalább a polyhosokon és a hársfalevelű fajokon még alszik a bor, de ha nem hallom a róka ugatását, ez nem jelenti okvetlenül a szőlő megérését, hanem jelentheti azt is, hogy nincs a szőlőhegyen róka.

Ez aztán olyan igazság volt, hogy az amerikánus se térhetett ki előle, pedig ugyancsak makacs volt abban, amit fejébe vett.

- Hát tudja mit, tartson kend egy házirókát a szőlőben, és amikor kell, ővele állapíttassa meg a szüret idejét.

Bugri apó szerzett is egy kis rókát, akiből valóságos értelmes háziállatot nevelt, mely nem szokott el tőle, egész nap vígan barangolt a szőlőben, csak enni járt haza, és éjszakára vonult be a kunyhó melletti kis házába.

Abban az esztendőben, amikor a Bontó megyei új főispán installációja volt, dacára a Bugri apó ama mondásának, hogy sem a nagy hideget, sem a nagy meleget nem eszi meg előlünk a német, mégis elsikkadt valahol a nagy meleg, hűvös és esős nyár volt, a szőlőtőkék nagy termést hoztak, de a szem apró maradt, és későn ért meg, a kis róka pedig rekedtre ugatta magát a Tóth Mihály szőlőjében. Egyszer aztán októberben mégis megérkezett az üzenet Rekettyésre, hogy "nem ugat már a róka Somlyón".

Nosza fölkerekedett erre az egész família, Tóth uram, Tóthné asszonyom, Mari kisasszony meg a komornája, Kovács Klári, továbbá a szakácsné, az amerikai miss, aki a háztartást vitte, mióta a Mari kisasszony nevelése befejeződött, számos ládákkal és élelmiszerekkel megrakodva megérkezének a Somlyó hegyi villába. Ezek voltak Tóth Mihálynak a legboldogabb napjai. Ide aztán rendszerint összehívta a rokonokat, eljöttek Velkovicsék Trencsénből, Stromm ezredes, aki jelenleg szinte Trencsénben feküdt, azonfelül a pozsonyi sógorasszonyok és férjeik, úgyhogy néha három nagy üstben kellett a birkapörköltet főzni.

Noha már azok a víg szüretek rég elmúltak, melyekről a Kisfaludy versei emlékeznek, s melyekhez az ő regénye is szövődik a szép Szegedy Rózával, a világ kevésbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint akkor, mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy "cécók" estek, s aztán egy kis bogár is beleavatkozott a Noé apánk plántájába, mindamellett még zajos a Somlyó szüretkor, világítanak esténként a pásztortüzek, mint apró csillagok, kis fehér borházak ablakaiból gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly valahol, majd kurjantás hangzik a néma csendben, s innen-onnan messziről elmosódott zenehangokat hoz a venyigék és barackfák közt elsuhanó szellő.

Noha lassan mozdul a kálvinista ember, az a ténykörülmény, hogy néhány éven át a Kohlbrunn-féle szőlőn termett a legjobb és a legkeresettebb bor, arra a meggyőződésre vitte a szőlőtulajdonosokat, hogy mégis Tóth uram találja el leginkább a szüretelési időt, aminek a házirókája az oka, nem csoda tehát, hogy a róka, melynek Hanzi a neve, valóságos intézménnyé nőtte ki magát; az óriási viták, melyek annak előtte lezajlottak a szőlőtulajdonosok kisasszonynapi és azutáni tanácskozásain a szüretelés terminusának meghatározására nézve, a hatalmas beszédek a darazsak, seregélyek és a csatangoló kutyák pusztításairól, mind a lomtárba került ócskaságok, mert a Tóthék rókája, a Hanzi dönti már most el a terminust, ami Pápa városában dobszóval hirdettetik ki, s futótűzként terjed el.

- A Hanzi nem ugat többé.

Erre a varázsszóra nagy kongás-bongás támad az egész városban, üres hordók guríttatnak ki a félszerekből, amelyeket megforráznak. Társzekerek húzódnak végig a Somlyó felé vezető úton, újonnan vasalt kádakkal megrakva. Oláhcigányok jelennek meg az utcákon üstökkel és mindenféle bográcsokkal, bognárok lázas tevékenységgel rakják össze a szétesett dongákat, kovácsok forrasztják a szétpattant abroncsokat. A Griff vendéglő és a többi kisebb megszállóhelyek vendégszobái megtelnek idegen pofájú alakokkal, ezek a szállingózó borkereskedők, kik a mustot veszik meg a helyen, hogy mikor aztán megérik, palackokba szűrve, az egész világba elterjesszék a nemes folyadékot, mely mint a parázs tűz fut végig az emberi ereken, melegíti a vért, s kergeti a gondot.

Leginkább csak az urak mulatsága ez. Szőleje csak a jobb módú polgároknak van. De az idén a vagyontalan osztály is megmozdult. Az iparos ifjúság megvette a lábán a Findura Máté szűrszabómester egyholdas szőlőjének a reménybeli termését, és kivetette köztük annak árát (valami két forint esik egy fejre), és most szüretet fog tartani nagy parádéval, vidám tánccal egybekötve, melyre a város minden tisztességes leányzója, aki valamelyképpen az iparosztályhoz húz és tartozik, illő tisztelettel hivatalos. Hideg ételek, sütemények a hölgyek által hozatnak. A bográcsos húst nemzetes Tajtiné és Komoráné asszonyok fogják főzni. A zenét Rupi Jóska bandája szolgáltatja. Szóval gyönyörű dolog lesz.

Ahogy a Hanzi róka elhallgatott, legott kivonultak a rendezők, s vékony nemzetiszín pántlikákkal kezdték díszíteni a szőlőtőkéket, mintha bizony lehetne őket szebbekké tenni, mint amilyenek, színes papírból csinált láncgirlandok és lámpák csüggtek alá a diófákról. A borház előtti gyepet kisintelték sima táncterületnek. Csak mármost valahogy bolondjában eső ne szakadjon erre a sok csecsebecsére! Bent a városban is megindult a lázas nyüzsgés-mozgás. A leányok ingvállakat, szoknyákat varrtak, a majszternék tepertős pogácsákat, fokhagymás borjúcombokat és kövér ludakat sütöttek nagy tepsikben, lévén valamennyi igen jó borkorcsolya. Ekként indul meg egy egész nehezen mozduló város egyetlen róka után, ha az jól és helyesen tölti be a maga hivatását.

De még messzebbre is elértek a Hanzi elhallgatásának következményei. A Griffbe az esti vonattal egy csinos, fiatal vadász érkezett, szürke, zöld hajtókás zekében, zöld mellényben, szürke kamásnis lábszárakkal, a fején fajdkakastollas kalap volt, a vállán puska és sárga bőrtarisznya. Lehetett nagy úr, de lehetett egyszerű urasági vadász, aki talán a kastélyba akar elszerződni. Az ördög ismeri ki magát ebben a szélhámos világban.

A fiatalember szobát kért, megvacsorált, vacsora közben beszélgetést kezdett a korcsmárossal.

- Messze van innen a Somlyó?

- Közel van.

- Mikor kezdődnek a szüretek?

- Néhol már holnap, de általánosan csak holnapután.

- Kaphatok reggel kocsit, mely odavisz?

- Kocsit mindig lehet kapni.

- Van ott valami vendéglő?

- Nincs. De nem is szükséges, hogy legyen. Mindenütt főznek ott holnap, hát bizonyosan ott is, ahova uraságod megyen.

- Nem gondolnám - mondá a vadász mosolyogva -, mert én ott senkit sem ismerek, és senkinek se vagyok vendége. Csupán bizonyos szőlő iránt érdeklődöm.

A vendéglős barátságosan pislantott rá, aztán végigsimítá tenyerével fején a gyér hajat, megcsörgette zsebében az aprópénzét, és így szólt:

- Az ilyen csinos fiatalember, uram, mint ön, nem vesz ott éhen holnap, ez az én véleményem, de még szomjan se, ez szinte az én véleményem, és ha önnek az volna a véleménye holnap, hogy fölkeresne engem az iparosok szüretén, a Findura-féle szőlőben, hát azt mondanám, hogy isten hozta és a többi.

- Köszönöm szépen, kedves vendéglős úr, bizony nem lehetetlen, hogy odahajt a szükség. Ön eszerint künn a hegyen lesz?

A korcsmáros nyeglén vonogatta vállát.

- Mi tagadás benne, ott leszek, kiviszem a leányaimat, az iparos ifjak vidám, nagy ünnepélyt rendeznek. Kivették bérbe a Findura szőlőjét. Tetszik talán ismerni Findurát?

- Nem ismerem.

- Hát kivették, és szüretet tartanak. Olyan az (és most a vadász felé kacsintott), mint mikor a bolhák köhögni próbálnak. Mi a mennykőbe köhög a bolha, mikor nincs tüdeje? De hát azért ők mégis szüretet tartanak, és az én lányaimat is meghívták. Tetszett már látni a leányaimat?

- Bizony még nem láttam.

Szétnézett, és egy testes nőszemélyre mutatott, aki nekivörösödve a konyhai tűztől, egy messze illatozó fokhagymás rostélyossal futott végig az éttermen egy sarokasztalhoz, ahol a szokásos törzsvendégek ültek: a szerkesztő, a polgármester, egy-két fiskális és a postafőnök.

- Ez a kisebbik, a Tinka - folytatá -, a másik, aki most nyilván a konyhában van, még ennél is csinosabb.

Ami bizony nem is mutatkozott fölöslegesnek, mert Tinka szeplős volt, mint egy pulykatojás, és idomtalan, nagy csontú, mint egy tehén.

- Nem tehetem meg, hogy el ne menjünk, mert az egyik fiam székálló legény, és benne van a rendezőségben. Ámbátor egy vendéglős mégiscsak több, mint egy iparos, s ha az ember maga nem becsüli meg a saját rangját, hogyan becsüljék meg mások? De én túlteszem magamat, mert úgy gondolom, hogy a vendéglős olyan, mint a sántával való ferbliben a tízes... tetszik ismerni a sántával való ferblit?

- Mindenesetre.

- Természetesen - darált tovább a csacska vendéglős -, hiszen látom, magyar anya szülte. Nos, a sántával való ferbliben a tízes a felsők közt felső, az alsók közt alsó, vagyis a vendéglős az iparosok közt iparos, az urak közt úr... ez az én véleményem.

- Ismeri ön a hegyet? - kérdezte a vadász.

- Mint a tulajdon tenyeremet. Szolgálhatok talán valamivel?

- Ismeri Tóth Mihályt?

- Tóth Mihályt nem ismerem, de a szőlőjét tudom, hol van. A régi Kohlbrunn-féle szőlő. Sokat szaladgáltam benne.

- Nem tudja, itt van-e már Tóth úr?

- Itt kell neki lenni, ez az én véleményem, mert ma nálam járt a vincellérje, és egy csomó öreg hordót vett, ki is fizette. Holnap reggel elszállítom. Ön talán ismerőse Tóth úrnak? Azt mondják, nagyon gazdag és derék ember.

- Nem vagyok ismerőse, hanem arról a vidékről való vagyok, azért érdekel.

- Nemde, urasági vadász?

- Igen, urasági vadász vagyok.

- Mindjárt az volt a véleményem. És miféle uraságé?

- A báró Kopereczkyé.

- Sose hallottam ezt a nevet - dörmögte a korcsmáros. - Hm, már a mágnások is sokan vannak. Az ördög gondolná, hogy annyi sokan vannak, elszaporodtak, mint az egerek, hanem azért többnyire jól élnek, ez az én véleményem.

- Brozik! - kiáltá most egy harsány hang a törzsasztal mellől, mire a testes vendéglős, felismervén a polgármester úr hangját, megfordult a saját tengelye körül, mint egy pörgettyű, s elhagyván fiatal vendégét, rohant a nevét kiáltó hang felé.

A fiatalember pedig fizetett ezek után, és felment a szobájába. Reggel korán felkelt, és szemügyre vette az udvart.

Egy katonatiszttel találkozott a garádicson, aki rábámult és felkiáltott:

- Kriszti Gott, Noszty, te vagy az, vagy a lelked?

A vadász összerezzent.

- Pszt - figyelmeztette halkan. - Ne kiabálj, kamerád. Inkognitóban vagyok, Fitos Jánosnak vagyok a vendégkönyvbe beírva.

A tiszt nevetve csapott a vállára.

- Ej, lurkó, lurkó! Még mindig a régi rossz csont. No, hát nem találkoztunk. Szervusz, kamerád.

S ezzel fölment a lépesőn, Noszty pedig lejött, s érdeklődni kezdett az elszállítandó hordók iránt.

Az volt a terve, hogy miután a hordókat a Tóthék szőlőjébe viszik, felkuporodik jómaga is a szekérre, s így jut el odáig, anélkül hogy útközben fűtől fáig kérdezősködni kelljen a szőlő után, s esetleg áruló nyomokat hagy hátra.

Az udvaron csakugyan ott állt már egy társzekér, hordókkal megrakva. Bizonyosan ez az! A rúd végibe járom volt illesztve, ennélfogva ökrök lesznek befogva. Hm, annál jobb. Hisz akkor fel se kell ülnie a szekérre, elég lesz, ha a nyomában ballag, puskával a vállán, s ahová majd befordul a szekér, az lesz a Tóth Mihály szőlője. Semmi se lehet megfelelőbb ennél!

Mindenekelőtt megreggelizett bent az étteremben (a korcsmáros, mondták a pincérek, már hajnalban kiment a leányaival), némi hideg sültet szerzett a tarisznyába. Az élelmezési ügy minden hadi műveletnek egyik legfontosabb része.

Vidáman fütyörészve indult meg aztán a szekér után, mely előtt négy sovány ökör szedegette kedvetlenül a lábait. Míg a sima út tartott a völgyben a rétek és a suhogó kukoricások között, addig szinte úgy látszott, mintha magától menne a szekér, s az ökröcskék csak azért lépegetnének, nehogy hátba lökje őket a jármű, hanem a hegyen aztán kisült, ki viszi a terhet, az ökrök testén kidudorodó megfeszült inakból.

A Somlyó csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a kalapjából borította volna ki a földjét, a mintegy ezerholdnyi kúpot, mely voltaképpen három kúpból áll. (Alakja a pápai tiarára emlékeztet.)

Tűzhányó volt valamikor; a legfelsőbb kúp tetején tisztán kivehető a kráter üst alakú öble, és szerteszét hever a sok lávakő még most is, később aztán, úgy látszik, meggondolta magát, vagyis észre tért a Somlyó, hogy mennyivel okosabb lesz másképpen adni ki a tüzet, mint forró kőzetekben, forma dat esse rei^[61], és most már a legalsó kúpon díszlő venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak szerencsés ötletei.

Ment, mendegélt a vadász a kacskaringós úton mindig följebb-följebb, mindenütt a szekér nyomában, nézegetve a második, középső hegykúpon a szép bazaltsziklákat, vagy a dús terméssel rakott szőlőkön legeltetve szemeit. Egyik-másikról, különösen, ahol csinos volt a borház vagy villa, azt kívánva, hogy bárcsak az lenne a Tóthéké (már szinte úgy vette, hogy akkor az ő tulajdona lesz), midőn az egyik bazaltszikláról egy sólyompár röpült fel idegizgató szárnysuhogással.

Hirtelen felemelte puskáját, rálőtt, de a két madár sértetlenül szállt tova.

- Jó szerencse, vadász úr, hogy nem talált - szólalt meg a béres, ki érdeklődve állt meg a lövés hallatára -, nagy baj lett volna, ha meglövi a szent madarat.

- Miért? - tudakolta a vadász.

- Mert ezek eszik meg a seregélyeket és a mindenféle szőlőpusztító madarakat, és talán agyon is vernék az olyan embert itt a népek, aki egy sólymot elpusztítana.

- És sok van?

- Lehet vagy húsz pár a sziklák között. Az egész Dunántúlon nincs egyebütt. Ezek is úgy maradtak itt, azt mesélgette az édesapám, aki csősz volt a somlyói hegyen, hogy a régi nagyurak, akik itten a várban laktak, ezeknek a madaraknak az ükapáival vadásztak volna, vagyis hogy a kisasszonyaik, de az még talán akkor volt, mikor még a puskát nem találta ki a német. Elég az hozzá, hogy a nagyurak elpusztultak, de valahogy itt maradt egypár sólyommadaruk, s azóta élnek a sziklák között maradékaikban, és a tulajdon szakállukra vadásznak. Ni, most is a vár felé tartanak.

Csakugyan nyugatra röpültek, ahol az Enyingi Török Bálint egykori vára meredezik... Ott kóvályognak, keringőznek, mintha várnák, hol nyílik meg az ablak, s kinyújtja fehér kezét a várúrnő, hogy oda szálljanak.

A vadász kissé hátramaradt, s a szekér nemsokára befordult a kecskerágóval szegezett hepehupás útról egy gondozott szőlőbe, a sárgára meszelt présház elé, hol néhány ölnyi terület gyepnek volt meghagyva. Itt kezdték lehányni a hordókat. Valami kabátos alak megjelent, és beszélgetett egy kis ideig a lerakodó emberekkel. Távolabb a magaslaton állt a villa, csinos, földszintes épület verandával, vörösre festett zsindelyfedéllel, két kéménnyel; az egyik javában füstölt.

Noszty alkalmas leshely után nézett. Olyan pontot keresett, ahonnan szemügyben tarthatja a házat és tájékát. Hiszen egyéb se kell, csak hogy Tóth Marit megláthassa, habár csak egy percre, míg valami jellemzőt, szembetűnőt jegyezhet meg róla, amelyből aztán ő magára ismerjen a Homlódyné receptje szerint.

A Tóthék szőlőjét egy keskeny út választotta el a Hipélyi-féle szőlőtől, a dűlőút somlyóvásárhelyi kanyarulatánál öreg kápolna állt egy dombon, birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyű lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát törülgetve (nyilvánvaló célzás, hogy meleg tavaszi napot kívánnak tőle, őt izzadó homlokkal képzelvén). Amit ő maga is érez, mert merev és gőgös a magatartása, mintha mondaná: "Én vagyok az a szent, akitől a kálvinisták is félnek."

Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb pont, itt gyanútlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncnak, akit a fagyosszent vonz ide, senkinek se lesz feltűnő. Pajkos lepkék iregnek-forognak, kergetőznek a napfényben, mézes szőlőtől részeg darazsak döngnek, s sárgarigók fütyülnek a fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a birsalmák lombjai susogják: "Jázon van itt, az aranygyapjút ellopni."

Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét. Csakhamar meggyőződött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy női alak jelent meg a verandán, majd ismét eltűnt. Később aztán ebédhez terítettek a nagy kőrisfa alatt. Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de természetesen nem lehetett tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem volt semmi gyakorlati haszna. Közelről kell látnia Máriát, anélkül hogy magát feltűnővé tegye. Hogy miképp fog ez megtörténni, el sem bírta gondolni egyelőre, de hát iszen arra való a gondviselés. Az ügy most már a szőnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak közbeavatkozik. Vagy az Isten, vagy az ördög.

Az Isten jó a jókhoz, segíti a híveit, akik valamit akarnak, segíti, de többnyire csak egy kicsinyt; a fele fáradságot neki engedve át, segíti állandóan: az ördög jó cimbora, ő is segíti az emberét, igaz, hogy csak egy darabig, de ameddig segíti, nagyon segíti.

Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.

Mert alighogy megérkezett Feri, és falatozni kezdett a tarisznyája tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot látott úszni a Tóth-féle szőlő barackfái között... ami természetesen nem lehetett pipacsvirág, hanem piros napernyő. Felkönyökölt, s kitűnt, hogy két fiatal nő lépeget a barázdán az út felé. Szíve nagyot dobbant. Felismerte Tóth Marit. Felugrott, s a kápolna mögé húzódott, fél fejjel kihajolva nézte őket.

Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen ritmikus mozdulatok! Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos muzsika. S aztán az a szépen ívelt homloka! Hát még a fitos orra s azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arcocskáján! Feri el volt bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek, kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet belőlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé másolatok egymásról, s könnyű az egyik helyett másikat találni, egy kis különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok, jaj annak, örökre, akibe mélyen belevésődik egy ilyen arc...

Tóth Mari barna falú foulard-selyem ruhát viselt, finom vonalú fehér patkókkal mintázva, s széles szalmakalapot margarétavirágokkal, mely hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörű, tömött haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste Feri.

Ez az, amire szüksége van. Könnyű selyemruha, fehér patkókkal, szalmakalap margarétavirágokkal. No meg a dog, aki előtte ment, kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dog is megemlítendő a hirdetésben. Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná - akkor a dog neve is bent lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.

Csak kívánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.

- Bligi! - szólt most Tóth Mari kedves, csengő hangon, s megütötte napernyőjével a kutyát. - Eredj vissza, Bligi. Ahova mi most megyünk, ott nincsen rád szükségünk. Hallod-e, Bligi?

Tehát Bliginek hívják a kutyát. Feri kivette a ceruzáját, s felírta a nevét. De a Bligi csak nem akart tágítani az úrnője mellől, dacára, hogy a másik nő is mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.

A másik nő, talán jó lesz azt is érinteni a leírásban (ha Máli néni szükségesnek találja), szinte fiatal leány volt, éppoly vézna, filigrán, mint Tóth Mari, de jóval kisebb termetű, s egyébként is ég-föld különbség a két teremtés közt. Széles pogácsaarca volt, mint a bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy cseresznyeszín szoknya képezte csipkés köténnyel, s ugyancsak csipkés ingváll rózsaszín szalagokkal díszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárga rózsa volt beleszúrva szurokfekete hajfonata közé.

Nyilvánvaló, hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.

Egyre közeledtek a kápolna felé. Talán éppen oda tartanak? Feri szepegett. No iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését! Legott összeomlana minden. Pedig most már benne volt a vadászhevületben. A vadászéban, aki eleinte azért indul a vad nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de amikor meglátja a vadat, egyszerre lázba esik, s megmámorosodik a szenvedélytől.

A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A mozdulatukból azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erősen ellenkezik valamiben, mert a kisasszony a lábával látszott toppantani, s egész alakja parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult, és egy keresztbe futó barázdán leszaladt a szőlő aljára, a vincellér kunyhójába, melynek ajtaján eltűnt.

A kisasszony ezalatt a középső barázdán várakozott, hátracsúszott kalapját lecsatolta, és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak hatalmukba vették élénk kis arcát, és glóriával öntötték körül.

A szobaleány kijött a kunyhóból, s titokzatosan intett a kezével, mintha mondaná: "Jöhet."

Tóth Mari óvatosan nézett körül előbb, s azzal ő is félretért az útból, és a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltűntek mind a ketten, magokra zárva az ajtót.

Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit csinálnak ott? Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami légyotthoz. Hátha itt Pápán vagy a szőlőkben lappang valami titkos udvarló, s azért potyog az a sok kosár Rekettyésen?

Még nem is volt szerelmes, s máris féltékeny. "Hát nem vagyok én bolond?" - morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem tehetett ellene, noha egyelőre minden dolgát elvégezte, és már mehetett volna, mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása alatt, bevárni a történendőket. Egy cigarettát sodort, miközben a pók nézésébe merült, mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta, hogy mikor meggyújtják, az odaverődő muslincákat és bogarakat kénye-kedve szerint elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal értelmesebb állat, mint aminő például egy őskori pók lehetett. A modern technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az emberek kifundálnak valamit a magok érdekében, azt ő is igyekszik kiaknázni, s íme, kombinál, és olyan helyre építi rablóvárát, amelyhez közel van az éléstár.

Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az most kínosan vergődik a hálóban. Ezt nézi érdeklődve Noszty. A pók fel s alá szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van, mint a halász, aki cápát fogott. A Góliát-rovar egy-egy kétségbeesett mozdulatot tesz csápjaival a kibonyolódásra, s ilyenkor szakadnak a fonalak, de a leselkedő pók egy iramodással hirtelen ott terem, s csodálatos takácsművészetével szinte észrevétlenül, egy szempillantás alatt igazít valamit, s újra be van bagyulálva a hálózatba.

Feri ráfújja a cigarettafüstöt a kis semmiházi pókra, s azzal mulatja magát, hogy az most már a gömörgő füstöt is a saját hálójának nézi, s minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, aki a kápolna körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókkal incselkedő vadászra, s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy vadméh mászott a fülébe, s ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a fejében (hiszen a kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi, a vadász, voltaképpen egy mesterségben dolgoznak most.

S mint ahogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a zsákmányán, Feri úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy íme, kilép a szobalány, és az úrnője járását, mozdulatait mímelve (ejnye, akasztófára való fruska), könnyedén, mint egy zerge, átugorja a garádot, és megindul az úton lefelé, szilfid, ringó lépésekkel.

Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal vesződik, hogy a dogot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobalánya után, s alkalmasint látván, hogy az őt utánozza, hasonlóképpen ő is annak félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly híven, hogy egy vérbeli színésznő se jobban. Feri urat kacagásra ingerli ez a kis tréfa. Mennyi ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban! Sóvárgó tekintete szinte elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tettetett ügyetlenség! Szeretett volna utánakiáltani: "Bravó, Mari kisasszony!"

De vajon hova mennek? - töprengett magában, s messziről követte őket, nagy megnyugvással, hogy a vincellérkunyhó mégsem volt találkahely.

Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a kisasszony pedig a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, ami felette mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szőlőjénél egy pocsolya képződött a tegnapi esőzéstől, ennek a vizénél megálltak, és amint a tükörben szokás, sokáig nézegették magukat, telhetetlen kacérsággal. A szobaleány körül is táncolta a pocsolyát, mint egy gonosz villi, mindenféle illegetéssel és hátraszegzett fejjel, hogy lásson magából valamit a víz fenekén.

Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon, s ő is utánok, míg végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak át, mely kecskerágóbokrok között rézsút vezetett valamerre.

Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében "jövendőbelijétől", ki már jó messze haladt társnőjével. Még egy végső pillantást vetett utánuk, mielőtt nekiiramodnék a városnak. Alakjukat félig eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a margarétás kalap meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini!

Feri úr különös felfedezést tett. Annyira élénk volt a megdöbbenése, hogy hangosan kiáltott fel:

- Hopp! Álljunk meg csak!

A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kisasszony, holott pedig azelőtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány. Hopp, álljunk meg csak: hogy lehet ez?

Egész biztosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból kijönni látta őket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel voltak hozzá. Úgy van, egymás mellett állottak a saját szőlőjükben, a középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott a kalapja a hátára csúszott, most a fején pipeskedik, s mégis kisebb a szobaleánynál. Megfoghatatlan dolog!

Ej, bolondság! Hiszen egyszerű oka lehet. Mari esetleg valami mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.

Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a sima dűlőúton mentek is, magasabb volt a szobaleány. Persze most már nem lehetett megállapítani, de majdnem esküt merne rá tenni. Bosszankodott, hogy elébb nem vette észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mímelő taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, ahol a bokrok miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tűnnie a különbségnek.

De vajon valóban utánozták-e egymást? - Noszty fejében váltig erősbödő gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt, hogy két nagy utánzótehetség került az utamba, mint az egyszerűbbet, a mindennapit és közelfekvőt, hogy azért osontak be a vincellér kunyhójába, mert toalettet cseréltek?

Hovatovább mind érdekesebb perspektíva nyílt meg előtte. Hát így vagyunk? A napnál világosabb: ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi következik ebből? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, mégpedig a szobaleány képiben. Szent Isten, milyenek ezek a mai leányok!

De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg kell házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt, se a jövő generációbelieket, még kevésbé veheti el élettársul a kegyes életű püspököket, csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet. Lehetőleg olyat, akinek a talpához minél több föld van hozzáragadva.

Csak egy másodpercig kedvetlenítené el a fölfedezés. Jobban átgondolva a helyzetet, még örült neki. Iszen hát miről van szó? Egy titoknak jött nyomára, aminek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarca alatt folytat szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem veszedelmes vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendő dámához, mint ahogy a királynak se számítanak azok a csínyjei, melyeket holmi Mátyás diákok és kóbor lovagok neve alatt inkognitó elkövet. Hanem mármost az a fő, ha már ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors vagy az ördög, hogy egész végére járjon.

Ezzel letért ő is a gyalogútra. "Lássunk világosabban" - mormogta, s megbiztatván egy kicsit lábait, csakhamar utolérte a leányokat, vagyis csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.

És csakugyan némi világosság nyílt, amint a kanyargó gyalogút végre kilátást nyitott a szőlőhegy túlsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy népesség hullámzott egy szőlőben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek, a cikcakkos mezei utakon a város felől egyre sereglettek a tarkábbnál tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a különféle színű női parazolok^[62]. Egy-egy hűs széláram, mely a fák leveleit megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erősebb korában cigányhegedűből születhetett.

Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi borháza előtt két nyársra tűzött foglyot sütött, élénken lobogó tűznél, melyet egy inasgyerek élesztgetett, rőzsével, száraz venyigével. Amint később kitudódott, Répási János volt, a híres virágos szavú pápai "mérnök" - vagyis szabó, aki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott, se nem varrt, az a legények dolga, ő csak mértéket vett a megrendelő alanyokról. Máskülönben sem törődött valami nagyon sokat, hogy valamely fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sőt éppen arról volt nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágoskertjében, mint egy beszabadult bivaly.

Feri úr köszönt neki, s tiszteletteljesen szólítá meg:

- Ugyan kérem szeretettel, bácsi, miféle sokadalom az ott?

A taplósipkás ember körülnézett, s noha csak egy helyen mutatkozott sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:

- Melyiket érti elméje rejtett kuckóiban?

- Ott ni! Ahova az a két leány tart.

Répási uram megpiszkálta előbb a tüzet.

- Hja, ott ma a vidámság szellentyűit prüszögtetik.

- Bált tartanak - kottyant közbe az inasgyerek.

Mire hirtelen nagy csattanás következett, amit Répási uram tenyere idézett elő a szabóinas pufók képén.

- Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te kisujj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásának ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a tánc tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli ágazatai.

- Igen, hallottam erről valamit, hogy szőlőt béreltek volna ki a fiatal iparosok, és szüretet tartanak. Szabad vajon oda elmenni idegennek is?

Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd a következő rejtélyes választ adta:

- Hahogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.

Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzátette:

- Én se cselekedvén egyébképpen, mivelhogy vágyaim zománcai engem is odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt, elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis nékiek elviendők. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vígasság ama völgyébe, mert ámbátor magam is szőlőtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon vendéget vinni, és én szeretem a fiatalságot... mert utóvégre a fiatalság sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.

Feri köszönettel fogadta el a meghívást, s késznek ajánlkozott, hogy megvárja a foglyok elkészülését; leült ő is a tűzhöz. A ruhamérnök végigmérte tekintetével, és így szólt, inkább önmagához:

- Hm. A fehérnépek nem apprehendálnak meg^[63].

Mialatt a foglyok vidáman sercegtek, és szemmel láthatólag zsugorodtak, addig a ruhamérnök szája egyre járt, s fejtegetései folyamán az az előbbi homályos mondása, a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szőlőtelepnek mai szürete tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendő. Hogy azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, ami a körme alatt van, például a Karszt hegységre - hát egypár hold fekete termőföld lenne belőle.

Megpirulván a szalonnával kellőképpen megcsöpögtetett foglyok, miután egy régi újságpapírba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplő dókáját, mely a borház ajtajának kilincsén lógott, s a taplósipkáját felcserélte fekete, új kalapjával.

- A készenléti indulás párázataiba jutottunk - mondá -, de talán ne menjünk gyalog.

Odaszólt az inasnak:

- Vezesd ki a pónit, ördögfattya!

Mire az inas bement a pincébe, mely a borházból nyúlt be a föld alá, és kisvártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott maga előtt. Ez volt a "póni".

- Immár hömpölygesd lépteink előtt az Úr nevében, ámen - rendelé a bolondos szabó.

Szót fogadott az inas, s kellő ügyességgel gurigázta előttünk a kis hordót a lejtős gyalogúton, hadd legyen fullajtár, hirdetve az egybegyűlt sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik, hozván magával ivóvendéget, de italt is.

Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás. Mindent kitalált. Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari jelleméről. Mégse bolondság a pszichológia. Biztos kulcs némely zárhoz.

Íme, hogy világosodik meg a láthatár! Az mondatott, a leányt a kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz, a tükrének se. Hiába mondja anyja: "Hiszen gyönyörű vagy, kis virágszálam." Ej, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját? Hiába állítja ugyanazt a környezete: ámítás, vigasztalás, gyöngédség, hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná magát?

E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, ahol érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében. Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberleányok, szóval közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó cimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzáoson, és körülbelül ilyeneket mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám jó alkalom, hogy a marcangoló kételyedet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog. Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, amelyik ítélni fog a te szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és a te skrupulusaid fölött. Könnyű és kézenfekvő dolog, valóságos Kolumbus tojása, amellett úri tréfa, és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját, és eredj arra a mesterbálra, állj be a táncosnők sorába, ott éppen csak annyid van, amennyit a természet adott, ott csak azt ítélhetik meg, azért aztán meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e vagy lépes mézet? Méresd meg végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül...

Bíz ez így volt egészen, s Tóth Mari e percben valóban ott állt meghúzódva a táncosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a visszatérés szorongó érzései és a helyzet újdonságának ingere között, míg a szobaleánya, Klára, hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván, pillanatra megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta az áldozatot. Csak már vinnék is a táncba szegénykét! De még eddig nem akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek!

Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kacéran feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a táncért. Mert hiába, szép dolog, ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lornyettet is elhozták volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét. Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a megfigyelés nyomódott be, hogy íme, egy szakácsné, akinek az úrnője nyilván nincsen otthon, minélfogva beszabadult a gardróbjába.

- Uccu, ni, uccu, ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát, vivát!

Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elöl Pali inas, utána lépked egy szenátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig egy puskás ember.

Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű, szép leánya, akinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délceg fiatal vadászt méregetik kíváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.

- Hopp, hopp! Itt vagyok! - kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzárohan, és viszi egyenesen a leányaihoz. - Karolinka, Tinka, hol vagytok? Táncost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.

Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik uramnak ezt az eljárását, s odaszól az urának:

- Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?

Mire felelte Répási János kenetteljesen:

- Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.

- És ugyan miért? - pattant fel a kardos asszonyság haragosan.

- Mert nem tudom.

- Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?

- Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető morzsolgatásaiba.

Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva félig üres palackokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal, melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait mutatta az asztal, melynél mindössze néhány mester kvaterkázott, Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté meg nyelvét kedvére, az öregasszonyok felé fordulva:

- Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött Esterházy is, de ami szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált pecsérkegombát? Ha már az urammal jön ide, no ugye, azt hozta volna magával az illedelem, hogy nekem vagy az én Katámnak mutassák be, de nem, idekarikázik a csámpás lábaival, és viszi a gyönyörű kisasszonyainak: "Karolinka, Tinka, egy táncost hoztam nektek." Hogy ki nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én Katámnak, kellene. Minden ujjára három van. Nemhogy táncos, valóságos kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, úgyis csak addig a mienk, míg velünk van. Ember legyen, aki kiemeli a fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép, nemesember jön, no, hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön, ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ej, hiszen elég vagyona van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos, hanem igenis, ha valami becsületes, erényes fickó akad, hát nem bánom, vigye isten hírével...

Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára, s egypár szót váltott a Brozik leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.

- Táncoltatok-e sokat?

- Csuromvíz az ingem - selypíté Karolinka.

- De szeretném látni! - tréfálkozott Noszty.

- No, nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.

- Láttam önt az este - panaszkodott a másik leány -, de maga rám sem nézett.

- Nagyon el voltam álmosodva.

- Meg van a puska töltve? - kérdezte a vendéglős, a fegyver finom damaszt csövét vizsgálgatva.

- Az egyik csöve.

- Jó volna kilőni - vélte Brozik úr -, az ilyesmi élénkíti a mulatságot, ez az én véleményem.

- Hát lője ki!

Brozik leakasztotta, és sokáig nézegetvén azt, célzott vele errefelé, arrafelé, ijesztgette a közel levőket, azután megkérdezte a vadásztól:

- Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?

Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver, s nagy sikoltozás, ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a cilinderüvegben, hanem kávé, melyet otthonról hoztak, s víz gyanánt hörpengettek. A kannák citromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a gavallérok a táncosnőiknek, s apró bögrékben szaladoztak vele. A mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el is aludtak a gyepen, és mélyen hortyognak, ami furcsán olvad bele a muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől, de viszont sorba állnak a pihentek, s hop-hop, húzzad, Rupi, hajrá, Rupi, ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr... Délelőtt még sok mindenféle inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megunta a táncot, szüretelni ment, s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyílt. De most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a hetyke székálló legény, ki a táncosnője, Macskás Terka kívánságára, hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről tőkére az egész kibérelt területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, amit csintalan jókedvvel odahajított a táncoló párok közé. Bezzeg lett riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül éppen a kackiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájult, úgy kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes tréfából kisarjadzó.

Aranyat ér az effajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik, kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak, csúnyák, mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul. Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat, a föld; a gyalu, fűrész, bicska, olló, varrótű mostohaszüle, ki keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat, s valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arcvonásaikba. Hanem a leányféle az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint ahogy a muskátli virít a cserépben vagy a kocsikenőcsös skatulyában is, de az akác nem. A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a másik, és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a toalettjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ráncaiból, a fodrok megtépve, cafatokban lógnak le, de hisz éppen ez a szép, mert ez jelzi a kapós leányt - a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe, s égő szivarral táncolja a mártogatóst, táncosnője vállára hajlítván a fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanul, de sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a leány a fájdalomra, s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás - ami nem kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tikos helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott - szóval alaposan kell eloltani. El is alszik a terjedő tűzszikra az ingvállon vagy a kacabájon, csak kormos szélű lyuk marad utána, de kigyúl ahelyett az arcokon és a szemekben.

Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve, és így is boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez - nem lehet hát az rossz szokás. A táncos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a fél szemével kacsint vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fennhéjázó móddal jelöli meg az igazit:

- Te gyere ide, te kis kancsal...

Vagy ahol előkelőbb a levegő (aminő például itt, a Findura szőlőjében), ott per "maga" vagy "kegyed" megy ilyenkor a megjelölés. "Maga kis dundi" (ami iparos nyelven kövéret jelent), vagy "maga, maga nagy szöszke".

Régóta állt már a "piacon" Tóth Mari is, mert piac az a szó szoros értelmében, ahol csak a "portéka" van kirakva. Az eladók. Ezek fölött tartanak szemlét a legények, s sokszor fumigatíve^[64] int egyik-másik a kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piacon. Aki menyecskével akar táncolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni, s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódozva engedi magát elcipeltetni a tánc helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két forduló után. Úgy kívánja azt az illedelem, hát így csinálják.

Mari szerényen vonult meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis finom arca a sok mindenféle gurgolyafej közt. Egy-egy leányt kihúztak az integetések vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki nem akadt szerencséje. Ami nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arc nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a mesterfamíliák és az ismeretség a legények közt; ahol leány van a háznál, ott rendesen vannak legény alkalmazottak a műhelyben, akiknek úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.

Mari kisasszony különben már megbánta merész kíváncsiságát, szeretne túl lenni a kalandon, megunta a dangubálást^[65], talán restellte is a szobaleánya előtt, édes örömest otthagyta volna a "kirakatbeli" helyet, de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták útját. Éppen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke, egyszerre csak a sor előtt terem a vadász, s félreérthetetlenül feléje int kezével.

Tóth Mari észre sem veszi; a bal szomszédnéja, egy tömzsi vénlány löki oldalba.

- Magát hívja az az úr, nem látja?

Egész teste megremeg, minden vér arcába szökken, s elhomályosul előtte a természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?

Az előző sorok megnyílnak előtte (mert rend van elöl), mintegy öntudatlanul tántorog ki az ifjúhoz, akire még csak most vet egy bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan, mintha már látta volna valamikor a vadászt, aki gyöngéden fogja meg a kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény). De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti piciny lábát, s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át. Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes, előkelő mozgás, de már ki-kicsillan belőle a szilajság gyulladozó szikrája. Táncos a párját elereszti, persze csak azért, hogy aztán elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem tanulhatta ki), nem tud elosonni kacérkodó incselkedéssel, s elvegyülni idegen párok közé, s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a táncosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta kanyarodással, pedig csak úgy szép a fogdosó, ha nehézséggel jár. Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, ahogy akarja, mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell megnézni. Most jön a kopogós. Ej, de tudja! Majd átkapja a Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán táncosnéját, mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka, s lóbálózik hajában a sárga rózsa... jaj, már le is esett!

Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány derekáról, amelyikkel fölveszi.

A leány is leveszi a vadász válláról az övét, s a rózsa után nyúl.

- Nekem adhatná - mondja a vadász.

- Minek az magának? - feleli az vissza. (Most hallják először egymás hangját.)

- Hát csak. Eltenném magamnak.

- Úgysincs meg már a szára - ellenkezik a leány csendesen.

- Hiszen éppen azért, mert nem veheti már hasznát.

- No, ugyan maga meg nagy hasznát veszi - évődik Tóth Mari.

- Ideadja?

Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.

Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte, hogy egy kicsit továbbment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de az csak egy pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképpen, hanem a szobaleánya, Kovács Klári, és ami a rózsát illeti...

- Hiszen nem az enyém - fejezte be a gondolatát hangosan.

- Hogy nem a magáé - csodálkozott Feri ravaszul -, hiszen erről a fejről esett le; vagy talán ez a fej se a magáé?

Mari az ajkaiba harapott, és nagy zavarba jött, hogy most majdnem elárulta magát a fennhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét, és mosolyogva mondá:

- A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert egy kissé elszédült a táncban.

Feri erre rögtön abbahagyta a táncot, és az álldogáló táncosnék sorához vezette.

- Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol, talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami ismerőse?

- Nincs, nincs - felelte kedvetlenül, mert egy csöppet sem volt még elfáradva, és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést; szeretett volna még táncolni.

- Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?

- Sem pápai nem vagyok - mondá halkan -, sem kisasszony.

Noszty ijedten látszott fölszisszenni:

- Ó, Istenem! Hát már férjnél van?

- Nem úgy értem - felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte magát.

- Hanem?

- Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.

Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzátartozott ez a szerepéhez, melybe apránként kezdett belejönni. Úgy tett, mintha egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.

- Nem gondoltam volna - mormogta csendesen.

A leány kíváncsisága föl volt már ezzel piszkálva.

- Hát mit gondolt?

- Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén nőtt-e az, vagy egy közönséges zsellérén?

- Hanem megeszi, ugye? - felelte rá Mari hirtelen. - No, köszönöm. Maga engem meg akart enni.

- Miért ne? Hiszen megennivaló.

- Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarul bánik a mézes szavakkal?

Noszty kitért a felelet felől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert megfordult, és körültekintett a tarkabarka mulatozók csoportjain.

- Sehol se látok valami üres ülőhelyet - mentegette magát bosszúsan -, s nekem sincs itten ismerősöm.

- Alkalmasint maga se idevalósi.

- Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit...

Noszty észrevette a pónit, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva a gyepen, az ördög se törődött már vele - hát bizonyosan üres.

Otthagyta tehát Marit, és fölkereste a szabót, hogy engedje át a pónit egy, a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.

- Hm - dünnyögte Répási -, a hordó is kimerült, a leány is kimerült, hát összeillenek.

- Elvihetem?

Répási uram felhajtott egy pohár bort, s nagy lendülettel felelte:

- Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási Jánosnak meg sem kell repednie emiatt.

Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához, és megkínálta Marit a leüléssel.

- Tessék, édes lelkem, üljön le. - Ez a lelkem megszólítás is most már stílszerű volt a vallomás óta. (De iszen érti magát a gyerek.)

Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel, mint mikor herceg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hölgy egy hogy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megarányozta Nosztyt. Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?

- Furcsa puska - ereszté ki fullánkját Répásiné. - Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.

(Ezzel azt is jelezte az ifjúság előtt, hogy béreseik vannak odahaza, éspedig többen.)

- Úgy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony - vélte Komádi Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a bencésekkel átellenben.

- Pedig csak szobacicus - világosította fel Erzsi, a hajadon húga -, mert éppen mellettük táncoltam, mikor azt mondta a vadásznak, hogy ő csak cseléd.

- Ejnye, a szemtelen! - pattant fel Csömör Andrásné, kinek már meglehetősen félreállt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. - Hogy mer ide tolakodni, rangbeli perszónák közé? Nem hordóra kellene ültetni az ilyet, hanem kalodába.

- Nono, nem cseléd az - csillapította Kevély Istvánné a megbotránkozókat. - Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor leánya volt S. Vásárhelyről), aztán milyen gyémántos arany karperec csillámlik a kézcsuklóján.

- Persze. Tudjuk - gúnyolódott Somrói Veronika, a vénleány, aki ugyancsak ki volt festve, és jól tudta, hogy mit ér a látszat. - Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.

(Kevély István uram ugyanis rézműves volt.)

Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekről. Noszty leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a Voglányban kifőzött terv jobban sikerült, mint remélte, és most már fejlődőképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis időt hagyott Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.

Már szinte megijedt, hogy többet adott be belőlük, mint kellene. Csak egy kávéskanállal egyszerre - így diktálja az okosság. - Azért hagyta ott egyedül.

Marinak úgy tetszett az elmúlt negyedóra, mint egy szép, kedves álom, melyből még kár volt fölébredni. Okolta magát, amiért elriasztotta a táncosát azzal a vallomásával, hogy szobaleány. "Mindegy - sugdosta a hiúsága -, tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány."

"Hiszen az is vagyok - felelgette önmagának -, pékmester leánya vagyok, csakhogy a kiflikirályé, királykisasszony..."

"Bolondság, bolondság - fűzte odább a gondolatait, miközben visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak tánc közben a fonatból, és az égő arca körül repkedtek, amint magára hajtotta a szelet csipkekendőjével. - Kétségtelenül hibáztam, és ha a mamáék megtudják, nagy patália lesz belőle... Jaj, istenem, csak meg ne tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tőlem a második ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itthagyott a gavallérom faképnél. Ej, mindegy. Hiszen a voltaképpeni cél mégis el van érve. Egy legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek..."

S egy kedves, szelíd mosoly osont el ajkain.

Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan olyan ismerős neki a fiatalember. S, evégből ismét fölkereste a tekintete. Ó, csakis evégből. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty Szép Ilonkájának illusztrációiban szakasztott ilyen a vadász, akiből aztán Mátyás király hámlik ki.

Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt. Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklődésen, fülig pirult, de (s ez a gyanús) azon nyomban megtalálta a mentséget, amivel a belső kisbíró száját bedugta. Ej, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az idegen tömegből, ha éppen az az egy ember nem, akinek megtetszett? E sokaságból kétségkívül leginkább ő áll hozzá legközelebb... azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza.

Tehát már várta. Várta, anélkül hogy tudná, hogy várja.

Feri hidegen, közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tűnt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koccintott is, miközben odajött a Répási leány, a szikraszemű, megösmerkedett vele, s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már hazamenni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról.

Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült, majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete, s kísérte mindenüvé, látta, amint elválik a Répási leánytól (no, hála istennek), megkönnyebbszik, érezte; most egyenesen a leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani, hogy táncosnét válasszon közülök, sokáig nézett ide, oda, bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit, leeresztette a jobb kezét, mellyel inteni szokás, és elment a sor előtt, kezeit hátratéve. Így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba mélyedve, anélkül hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt, fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátraszólt:

- No, kipihente már magát?

A Mari szíve elkezdett hevesebben dobogni, de azt magának se merte bevallani.

- Körülbelül - felelte.

- Nem táncolnánk még egy kicsit? - kérdé nevetve.

- Nem bánom - mondá a leány fojtott hangon, és felemelkedett ülőhelyéről.

A hordóra rögtön leült Süvegjárató Ágnes. Noszty elkezdett táncolni, de alig perdített egyet-kettőt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a diófára, s az ott maradt lógva fent a gallyak között. Kolotnoki fölmászott a kalapjáért, s ha már egyszer ott volt a magasban, az a gavalléros gondolata támadt, hogy miután a banda éppen a fa árnyékában állva muzsikált, leereszt a Rupi hegedűjébe egy ezüstforintost. A forintos azonban a prímás orrára esett, úgy, hogy abból legott megeredt a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár a cigány szereti a pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedűjét, valóságos halálordítást hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen hegedű éppen egy kőre esett, és megrepedt, amely körülmény folytán stradiváriusszá lépett elő. Nagy galamuta támadt ebből; Rupi jajveszékelésbe tört ki a drága hegedűje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt, lemosni a Rupi arcát.

- No, mi az? - riadtak fel a táncosok. - Hát miért nem muzsikáltok, hékás?

Rupi még mindig kiabált, átkozódott cigány nyelven, mire a többiek is nekibátorodának.

- Nem urák ezsek - mondá a flótás, és kezdte a flótáját a szarvasbőr tokjába csúsztatni.

- Reselt figét ezseknek, nem muzsikát - vélte a cimbalmos -, szúrják le elíbb a hegedí árát!

Nosza odaugráltak a rendezők a sztrájkolókhoz, észre téríteni igyekezvén az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart, pénzt hajított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a pénznek nincs esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt, míg végre tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után sikerült őt megnyugtatni tízforintnyi kárpótlás ünnepélyes ígéretével, ami nem is volt túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó stradiváriuszok egyikének összetörését volt hivatva fedezni.

Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bő alkalmat nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek semmiképp se alkalmasak a följegyzésre.

- Még nem is kérdeztem, hogy hívják - kérdé Noszty.

- Találja ki!

- Juliskának?

- Nem.

- Hát hogy?

- Klárának.

- Klára szép név, de hát a vezetékneve?

- Minek azt tudni? - vélte Tóth Mari. - Ne legyen olyan kíváncsi.

- Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet írni.

- Nekem? - szólt a leány ijedten. - Ó, hiszen az lehetetlen.

- És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.

Mari habozott egy percig a felelettel, miközben fülig pirult.

- Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.

- Különös asszonyság lehet - jegyezte meg Noszty vidáman -, csak nem valami apáca-fejedelemasszony?

- Nem, nem, de mégis...

- Egyszerűen ne mutassa neki a levelet.

Mari nem felelt, de Noszty örömét találta őt ebben a kérdésben megkínozni, sarokba szorítani.

- No, ne okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a címét, kérem - rimánkodó, lágy hangon ismételgette -, mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan szomorú még gondolatnak is, hogy sohase lássam többet... de persze maga nem bánja.

- Hát mit tehessek? - rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.

- Mondja meg a címét, és a többit bízza rám - suttogta a vadász mámorosan.

Tóth Mari megrázta a szép fejét tagadólag, s álmatag tekintetét lesütötte.

- Nem mondhatom meg, éppen azért, hogy ne írhasson... nem akarom.

- De hiszen nem mutatná meg az asszonyának.

- Meg kellene mutatnom - felelte akadozva -, mert tudja meg az igazat, mert, de ne nevessen ki, kérem, nem tudok olvasni.

- Ó, szegény kicsikém! Szegény kicsikém!

Jó szerencse, e pillanatban megszólalt a zene, mozgásba jöttek megint a lábak, és megpihentek a nyelvek. Mari szabadabban lélegzett, Noszty azonban a boldogtalan szerelmest adta, dacosan szegte le fejét, s elfordította táncosnéjától. És mintha keserű érzései annyira kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a táncot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott, s éppen Répásiné asszonyommal (mintha elefánt táncolna a tehénnel), mindkettőjükről csurgott a verejték, s Brozik nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók arca szinte már a kékbe játszott a fölhevüléstől.

- Talán már elég is lesz - lihegte. - Öregek vagyunk már, szomszéd.

- Többet ér egy negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét nyáron. Ez az én véleményem, szomszédasszony lelkem.

Széles jókedvben, ott rezegtette magát és méltó terhét közvetlen Noszty mellett, miközben barátságosan ütött rá a vállára:

- Sose halunk meg, vadász uram!

Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, aki vele komázni mer, de meglátván Brozikot, s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély sóhajjal felelte:

- Bárcsak már meghaltunk volna!

- Hát mi a baj, haj, haj, hopp?

- Nem akar a rózsám szeretni - nyögte ki keserű panaszát a vadász, mire úgy látszik, megesett a táncosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult, szinte hozzátapadt.

Delejes áram futott erein keresztül, s szenvedélyesen magához szorította - pedig ez már nem is tartozott a szerephez.

- Nem tud olvasni? - suttogta lázasan. - Hát a szemekből se tud?

- Nem próbáltam - lihegte a leány ábrándosan. - Jaj, agyonszorít!

Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak előtte cifrázta, szép, formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csípőjére téve. Addig-addig iregtek-forogtak, míg egyszer csak odaértek a cigány elé.

Feri egy bankót csúsztatott titokban a prímás tenyerébe, parancsoló mozdulattal kiálta rá:

- Ácsi, more! Ez jön most.

S dalolni kezdte, táncosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt ebben semmi mesterkélt többé):

Nézz, rózsám, a szemembe,
Mit olvasol belőle?

Mari eleinte puszta szónak vette, s inkább lesütötte a szemét, semhogy bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj, dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal első sorát, mindig csak azt húzta a cigány is, hogy feltűnő jelenetté kezdett fajulni - akkor már mégiscsak célszerűbb, ha belenéz.

Rávetette búzavirágszín szemeit, csak egy villantásra találkozott a négy szem, csak annyi ideig, amennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna, rájok húzódott pihentetőül a selyemrostélyos szemhéj.

Mit olvasol belőle?
Ugye, azt mondja,
Ugye, azt mondja...

- dalolta Noszty tovább, miközben megfogta Mari kezét. - No, hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?

- Azt, hogy maga bolondot űz belőlem - felelte a leány tündöklő mosollyal, amely elárulta, hogy maga se hiszi, amit mondott.

A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás mondását, hogy ők nem urak, s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt amellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök, ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben vigyék haza, ezt kívánja az iparosifjúság becsülete. Ebbe bele is nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most lazsnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén. Sőt, volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén benn foglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető célszerűen és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a négyes okvetlenül imponálna a bandának, s nagyra nevelné a mulatság tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is táncoltak a szüreten.

Úgy ám, négyest, de ki tud négyest táncolni? Nagy dolog az! Arra sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná műveltséggel, nemhogy különböző ismeretek jussanak még a lábaikba is. Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla. Findura bácsi holtig kevélyen emlegethetné, hogy valamikor négyest táncoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel nekiugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad ki a dolog, hanem egy kis elsőleges tapogatózás nem árthat, hogy ki tud, ki nem tud, s hány pár állna ki a döntő percben.

A fiatal Brozik bízatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot, s így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:

- Szokott kegyed négyest táncolni?

- Csak nem akar engem táncosnénak? - kérdé nevetve.

- Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.

Noszty a táncosnéjához fordult.

- Akarna velem egy négyest táncolni?

- Miért ne? - felelte Mari odaadóan.

Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz, terjedt el a hír, hogy négyes készül, ami csodálatosan fölajzotta az idegeket, és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, akik nem tudtak négyest táncolni, s marcangoló lelkiismeret-furdalással mélyedtek el a múltjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a finom tánc elsajátítását.

A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, ahogy látszik). Megtanácskozandó, miképp történjék a megszólítás: "urak, hölgyek" vagy pedig: "férfiak és nők"? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr, hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival kellett megbeszélni, evégből fölfüggesztették a táncot, s újólag kisöpörték és kiegyengették a tánchelyet.

Noszty ezalatt elbocsátván táncosnéját, hogy a négyeshez majd visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét - kivált olyan sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem iszen egyéb se kellett, csak jeleznie, hogy éhes.

Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg semmire se volt szüksége, most bezzeg tízen is rohantak az élelemmel rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék - malacok, ludak, foglyok, nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó, zsíros papirosok közül.

- Ide, ide, öcsémuram! Ebből tessék, kedves öcsém! Ne vesse meg a mienket. Tiszteljen meg minket is.

Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom, előkelő tónussal, de a magyar vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott pókhálós palackok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból vagy a krispinek és köpenyeg zsebeiből, zöldesbe játszó aranyszín nedveikkel, melyek a városi pincékből öregkorukban származtak vissza a hegyre, melytől eredtek. Egymásra licitáltak a jó emberek. Ebből egyék, ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan öntse ki azt a lőrét! Eh, ne hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!

Így kínálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok szívességtől, a veszprémi püspök se dúskál annyi jóban, le is telepedett az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a cigány a négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől, és a rendezők harsányan kiáltoztak.

- Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyűljenek már, kutya mérges teremtette.

Noszty is felugrott, sietett megkeresni a táncosnéját. Körülnézett a leányok hullámzó során, de sehol sem látta Tóth Marit, hanem ahelyett megpillantotta Bligit, a dogot, amint ott somfordált a leánypiac túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, ahol a Bligi van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.

Abba az irányba indult egyenest, és most már meg is pillantotta Tóth Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy csenevész barackfa levelei által részben elfedve, egy másik leánnyal beszélgetett, aki széles karimájú, lila pántlikás szalmakalapot viselt, mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken folyt közöttük a beszéd. Vajon kivel barátkozott meg?

Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő, s Noszty lábai megdermedtek, arcát halaványság lepte el. Az, akivel Tóth Mari beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya Trencsénből.

Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak hallucináció, kísértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe éppen Tóth Marival? Annyi véletlen nem fér egy kosárba!... És mégis ő az, testestől-lelkestől, minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajtani fejét, mint a kényes paripa, a kezét is így lóbázza, nem minden kellem nélkül, sőt a lencse is ott van a bal szeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne látta volna, mert akkor minden elveszett!

Egy másodperc alatt kellett átgondolnia és mérlegelnie mindent. Szent isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!

Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban táncosát? A táncos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött, de legalább mégsem romlik el minden, mert egyet-mást meg lehet később magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány partivadászattá durvul a mai bájos kaland.

Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak a Mari hozományáról van már szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő szívéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.

Önkéntelenül megfordult, s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson, s minél előbb elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de amint az asztalokhoz lopta magát, hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta mögötti szilvafán, felette kockázatos vállalatnak látszott a tárgyak leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási tartóztatni fogják, a rendezők, akik most hajkurásszák össze héjaszemekkel a négyestáncolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne menjen; előbb jelenet keletkezik vagy legalább szóbeszéd, és ráterelheti a Rozália figyelmét... Jó lesz vigyázni! Inkább a puska vesszen, mint a remény.

Noszty tehát arra határozta magát, hogy otthagyja vadászkészségét, s mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak, észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp víz se volt, s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig, teljesen láthatatlanná lett.

Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Elölről a pápai templom kettős tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó zenéje csiklandozta. Éppen a chaine anglaise figuránál tartottak most. Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat, apró szikrákat csalni ki belőle! Ki tudja, mi minden történhetnék még?

A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a kukoricásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs puskája, ott ténfereg a lába alatt.

Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából, vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, amit az ördög épített?

De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? Hátha csak hasonlított hozzá, és most őt csak egy képzeletbeli fantom, egy üres árnyék kergeti a Paradicsomból?

Biz az pedig valóságosan Velkovics Rozália volt, és nincs benne semmi ördöngösség, hogy ő volt, hiszen tudjuk, hogy Velkovics György uram és családja minden évben Somlyón tölt néhány napot. Trencsénben más a bonton, mint egyebütt. A trencséni high-life^[66] nem megy a Tátrába vagy a Svájcba, mint a laposabb lakóhelyek úri népe nyarankint, nem veszi pénzen a telet (van az neki elég), Olaszországba se utazik ősz felé a meleg fölkeresésének okából; a trencséni ember belülről szedegeti be a meleget borovicska képében, hanem ha valami nagy flancot akar mutatni, szüretekre jár. Nem a bor miatt, hiszen a bort Trencsénbe is elhozzák palackokban, hordókban, inkább a szőlőkben lezajló élmények miatt. Trencsénben ez a becses, ez imponál. Híre fut az egész környéken: Velkovicsék szüretre mentek. Száz irigy sóhaj röppen el. Ah, boldog emberek! Csert je panom! (Ördög bajuk az uraknak.) Hát ez bizony olyan fennhéjázó, rangos dolog, mintha azt mondanák más közönséges vidéken, hogy Velkovicsék tengeri fürdőre utaztak. Van bezzeg találgatás, hogy hova, miféle szüretre mentek hát Velkovicsék? Somlyóra. Hohó, Somlyóra! Nagy szó. A Somlyó semmivel se hitványabb hely a szüretek közt, mint a tengeri fürdőzésben Trouville vagy Ostende. Hja, aki teheti! Könnyű Velkovicséknek! Az ördög köpi azoknak a pénzt. Így beszélnek Trencsénben és hétmérföldnyire körös-körül a "pan"-ok és "panicská"-k, kik sohase láttak természetben venyigét és szőlőkarót.

Velkovicsék véletlenül érkeztek meg ma, csak holnapra várták őket. A véletlenség onnan eredt, mert az ötödik testvér, Kohlbrunn Matild, férjezett Mordon Jánosné, akinél egy napot kellett volna tölteniök útközben, egész háznépestől valami temetésre ment Szombathelyre.

- Hát ez is csak nekünk szerencse - örvendezett a házigazda, amint a sok csókolódzásnak, ölelgetésnek vége szakadt.

- Ebédeltetek-e már?

- Hogyne! Pápán a "Griff"-nél.

- Nem igaz! - erősködött Krisztina asszony, s el sem hitte addig, gyanúsan fürkészve őket, míg meg nem esküdtek sorba.

Akkor aztán megindult a millió és millió kérdés, csodálkozó felkiáltás, leginkább Rózát illetőleg. "Istenem, hogy megnőtt ez a gyermek! De milyen szép! Mit csinálsz a hajaddal, lelkecském, hogy olyan fényes, mint az acél?"

Derült, meleg és hangulatos látvány volt, amint ott ültek hosszú évek múltán megint együtt a szőlőbeli villa mestergerendás, fehérre meszelt falú nagyszobájában a Stadt Frankfurt ebédlőjének egykori pajkos törzsvendégei, csak az öreg kékfestő hiányzott, de ahelyett ott volt az új hajtás, a szép Rozáli.

Hej, sok víz folyt le azóta a Vágon! Az idő sokat elszedett tőlük, csak az emlékeiket hagyta meg. A megindult beszélgetés föl-fölkavart egyet. Emlékszel-e még, mikor a bolond grófodat kísérted? Az ám, vajon mi lett aztán belőle? Hát azt tudod-e még, mikor a pezsgőt ittuk valahol a Zugligetben a zálogba csapott óra árából? Még most is őrzöm otthon Rekettyésen az öreg órát.

Sorra került azután a trencséni élet is.

- Ott van-e még a régi cimboránk, Stromm? - tudakolta Miska.

- Csinos, deli ember még most is - jegyezte meg Velkovicsné.

- Persze. Mert neked minden uniformis imponál - pirított rá Velkovics.

- Célzás akar ez lenni? - évődött Tóth uram a sógorasszonnyal.

- Azért mondja Gyuri - mentegetőzött Velkovicsné -, mert... Eredj csak ki egy kicsit, Rozália, kérlek. De nini, hol van Mari?

- Künn sétál valahol a szobaleánnyal - felelte Tóthné.

- Bizonyosan nem vett benneteket észre, mert különben itt volna már.

- Eredj ki, Rozika, keresd meg!

- Azonnal, mama, csak a kalapomat teszem föl.

Róza, sejtvén, hogy róla lesz szó, eltávozott, mire elbeszélte Velkovicsné, hogy a Gyuri csípős mondása voltaképpen arra vonatkozik, mert a Rózának egy tavalyi udvarlóját, egy hadnagyot, különös pártfogásába vette, akinek aztán szegénynek kvietálnia^[67] kellett valami kényes ügy miatt.

- Közönséges szélhámos volt - pattogott Velkovics. - Kompromittálta a leányunkat.

- Lehet, hogy az volt, de előkelő családból származott.

- Mit nevezesz te előkelő családnak, Zsuzsánna?

- Olyat, aki nem maga járta ki a nemességét.

- Jó nyelved van, Zsuzsánna. Mondhatom, jó nyelved van - mondja Velkovics úr megsértődve, deres haját markával felborzolva, ami a közeledő vihar előjele szokott nála lenni.

Sietett is Tóthné átvinni a beszédet egyébre.

- Az idén is Rajecen töltöttétek a nyarat?

- Sehol se voltunk - felelte Velkovics mogorván.

- Jele, hogy semmi bajotok nincs - szólt közbe Tóth sógor.

- Ugyan hadd el, kérlek. Éppen azért nem mentünk sehova, mert mind a ketten betegek vagyunk, és nem tudunk a helyre nézve megegyezni. Zsuzsánna vérszegény, neki déli fenyvest ajánlottak a doktorok, nekem meg vértolulásaim vannak, engem Marienbadba küldtek. De minthogy Zsuzsi engem félt, én meg Zsuzsit féltem, hát nem mertük egymást ellenőrzés nélkül hagyni, és inkább otthon maradtunk.

Ezen aztán úgy kacagott Trencsén érdemes polgármestere, mint a zuhatag, mert az volt a szokása, hogy ha a mérgét nem sikerült valami vastag gorombaságban kilöknie, hát a humor édes mézében csöppentette el.

- Egyébiránt - tette hozzá - ebből is láthatod, sógor, a te amerikánus egyenlőségi tanaidnak a tarthatatlanságát, mert még a vér sincs egyenlően és arányosan felosztva az emberi testekben. De ez ellen még legalább védekezhetik az ember, ahogy lehet.

- No, és hogy védekezik? - kérdé Tóthné.

- Ami engem illet, köpölyöztetem magamat, a vágújhelyi vörös boromat pedig, melyet magamnak rendeltem, itatom azóta Zsuzsikával; van is, nincs is már a hordó alján.

- Eredj, te Lucifer! - förmedt rá Zsuzsánna asszony, kinek fagyás folytán átkozott vörös orra volt, mintegy cáfolatául annak, hogy vérszegény - képes vagy rá megfontolatlan szavaiddal, hogy először a katonatisztekkel hoznál hírbe, most meg a részegeskedés gyanújába keversz.

Míg ilyen félig kedélyes, félig csipkelődő beszélgetés folyt bent, addig a szép Róza bejárta a szőlőt, Marit keresve mindenfelé, természetesen sehol sem találta, még a Bugri apó se tudott róla semmit.

- Nem láttam a kisasszonykát reggel óta.

Bugri apó éppen a kunyhójába tartott, hogy a taplókészletéből vegyen magához.

- Nem is voltam különben otthon - magyarázta -, mert szedőket jártam fogadni a városban.

- Mikor kezdjük a szüretet?

- Csak holnapután.

- Lesz-e sok bor?

- Apró a szem az idén, kisasszonykám. Az Isten megadta bőven, hanem az idő nem jól dajkálta meg.

Az apó eltűnt a kunyhó ajtaján ezek után, de a megnyíló ajtón át kiosont a kunyhóból a dog, mister Bligi. A kiállott fogság után megrázta magát, miközben csak úgy pattogott a bőre, s hamuszín szőréből egész porfelhő támadt.

- Ah, a Bligi! Hopsza, Bligi! Gyere ide, kutyuskám - örvendezett Rozália, piros száját összecsucsorítván fütyülésre, bár az neki sehogy sem sikerült. Mister Bligi mégis odajött, s megismervén őt tavalyról, a farkát csóválta. Róza lehajolt hozzá, megveregette a bordáit kis kezével, ami annak nyilván jólesett, mert egyre jobban megnyúlt és alákuporodott, nagy, okos szemeivel hálásan pislogva rá.

- Hát megismertél, Mister? Szép tőled, aranyosom. Nos, hol az úrnőd? Nem lehet nagyon messze. Vezess hozzá!

Bligi, mintha értené, megindult a barázdán, amelyen Mari ment volt délután, s mindenütt szaglászva, szimatolva, kivezette a vendég kisasszonyt az útra. Meg-megállt koronkint, és hátranézett.

- Jól van, jól, csak eredj előre. Ne félj, no. Megyek utánad, mert te bizonyosan tudod, hol van.

Ment, ment az eb egész biztonsággal, s Róza utána mindenütt, noha már csodálkozni kezdett, hogy hova mehetett Mari ilyen messzire, s nem minden szepegés nélkül gondolta, hogy tán könnyelműség volt őtőle is így elkalandozni ismeretlen helyen, de már könnyebbnek látszott a cél elérése a kutyával, mint a visszatérés a kutya nélkül, tehát ment ő is, s egyszer csak ott találta magát a vigadó sokaság között, a Findura szőlőjében.

Bligi csodálatos tájékozottsággal vagy ösztönnel rögtön keresztülfúrta magát a leányok csoportján, réseket nyitott magának a kikeményített, különböző színű s szerves összefüggésbe hozott szoknyák között, s egyszer csak mit csinált örvendező pajkosságában: felugrott az első két lábával a semmit sem gyanító Tóth Marira, s kiöltött veres nyelvével megnyalta a kezét.

- Bligi, te cudar! - kiáltott fel élénken. - Hogy jössz te ide? Jaj, hogy rám ijesztettél!

De még ennél is nagyobb volt meglepetése és ijedelme, amint egyszerre valaki, se szó, se beszéd, átfogta a nyakát, és egy csókot cuppantott az arcára jobbról-balról.

- Szent isten, Róza! Te vagy az?

Tóth Mari pici, kedves fejecskéje még el volt bódulva a mulatság emlékeitől, minden érzéke izgalmas és zavaros állapotban volt, csillogó két szeme egy képet látott, egy alakot, akit várt - és íme, megjelenik helyette Velkovics Róza.

Halotti sápadtság borítá el vékony arcocskáját, s úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

- Istenem, mi lelt? Oly fehér vagy, mint a kréta! - kiáltá ijedten Rozália.

- Semmi, ó, semmi - mondá bágyadtan és mosolygott.

- Mi történt veled, édesem? S mit jelent rajtad ez az utálatos ruha?

Mari mintegy ösztönszerűleg védekezésül odatapasztotta remegő kis tenyerét barátnéja szájára.

- Egy szót se erről, még egy szót se, Rózácska, míg apródonkint mindent megmagyarázok, mert látod, ez szörnyű titok.

Sajátságos jelenet volt. Róza érezte, hogy rosszkor jött. Mari pedig éppen nem tudja elpalástolni ijedelmét. A viszontlátás öröme helyett bizonyos hűvös áram suhant el. Egy darabig némán néztek szembe, Mari olyanféle mozdulatot tett, mintha el akarna bújni előle, majd látható lehangoltsággal kérdé:

- Hogy jössz te ide?

- A kutya vezetett.

Mari mintegy ösztönszerűleg egyet rúgott Bligin a piciny lábacskájával, mely szinte a bokáig kilátszott a Klárira szabott szoknyából.

Erre vetette fel a fejét haragosan, kevélyen Rozália (s ismert rá a közeledő Noszty).

- Úgy látszik, alkalmatlan vagyok.

- Ó, dehogy - ellenkezett Mari, de csak úgy a híreért. - Megvallva az igazat, helyzetem egy kicsit kényes e pillanatban, mert mindjárt kezdődik a négyes, és a táncosom jönni talál.

- Mit? A táncosod? - csodálkozott Róza, kerekre nyitott szemekkel. - Hát mi van itt?

- Ez a pápai iparosok szüreti mulatsága.

- És te itt táncolsz?

- Itt - szólt bátortalanul.

- Ebben a ruhában?

- Ebben.

- Ezekkel az emberekkel?

- Ezekkel - felelte szilárdan, de némileg idegesen -, és azért nagy szívességet tennél nekem, Rózácska, ha most magamra hagynál, szívem, mert mondom, hogy mindjárt jön a táncosom.

- Hát megeszem én a táncosodat? - fakadt ki Róza méltatlankodva. - Mari, Mari, félek, hogy te most nem jársz igaz úton.

- Persze, nem járok - hadarta szaggatottan -, hiszen látod, hogy álruhában vagyok... szobalányszerepben... ruhát cseréltünk Klárival. Ha te most a barátnét játszod itt, könnyen észreveszik turpisságomat, kivált a táncosom, és nagy kellemetlenségbe kerülhetek. Eredj, kérlek, keresd meg valahol Klárit, az majd megmagyarázza a többit, a négyes után hozzátok megyek, és indulunk haza.

- Nagyon szíves vagy - mondá csípősen Róza.

A szobaleányt nem volt nehéz megtalálni. Kirítt úrias öltözékében a hátul bámészkodó sokaságból, mint mákszál a zabtáblában. Mintegy tízölnyire a tánchelytől egy kordé volt észrevehető, melyen egy fölpántlikázott szamár egy hordó sört hozott ki egy óra előtt. A szamarat kifogták legelni, a kordét pedig felfordították pajkos suhancok; azon állt Klári többedmagával; onnan pompásan lehetett látni mindent.

De bármily szembetűnő volt is Klára a párizsi kalapban, mégis ő ismerte fel előbb Velkovics kisasszonyt, s megrémülve, hogy minden fel van fedezve, hogy talán itt van az egész család, s rögtön most "letelik az esztendő", leugrott a kordéról, hozzászaladt kezet csókolni.

- Miféle komédia ez, Klára? - förmedt rá. - Mit csináltok ti itten?

Mire a szobaleány töredelmesen bevallotta, hogy kénytelen volt Mari kisasszonynak engedni. Ő csak szegény cseléd, aki két malomkő közé került. Eleget akarta lebeszélni, úgymond, a kisasszonyt, de az sokkal önfejűbb, mintsem rá hallgasson. Mindenáron a fejébe vette, hogy erre a mulatságra, ahol nincsenek ismerősei, ruhát vált vele, s beáll a sorba a leányok közé, hogy vajon viszik-e táncba a legények saját magáért.

Mindezt roppant hosszadalmasan, szakadozva, bűnbánó hangon adta elő, jelezvén kis úrnőjének azt a rögeszméjét, hogy ő rút, akit csak a hozományáért szeretnének oltárhoz vinni, miközben Róza egypárszor közbeszólt: "Mari egyszerűen bolond." "Hisz Mari szép." Egyszer meg éppen az csúszott ki a száján: "Bárcsak én volnék olyan, mint Mari." Itt természetesen azt kívánta volna az illedelem, hogy Klára ellentmondjon, de Klára talán oda se figyelt, ráhagyta, ami nyilván rosszul esett Rózának, felhúzta orrocskáját, és ridegen, majdnem ellenségesen tekintett rá, amit azonban Klára nem vett észre, mert saját ártatlansága és a Tóth családhoz való ragaszkodása festésénél könnyekben tört ki, melyek lepergőben bizonyos festéket érintettek, mint ahogy a hegyről lecsurgó erek lemossák a talaj felületét. Klára leányasszony tehát, ahelyett hogy mindent látó éles szemeivel a Róza kisasszonyét figyelje, a magáét törülgette, mégpedig nem találván a kötényt a ruháján, paraszti módra a könyökével.

- Mit csinálsz te? - feddte Róza megbotránkozva. - Hát a kisasszonyod ruhaujjába kell törülközni?

Haragja azonban a kámfornál is könnyebben párolgott el. Sőt miután látta, hogy nagyon meg van ijedve, megszánta.

- No, hát ami megtörtént, az megtörtént. És ha már így van, ne szóljunk róla senkinek. Hiszen voltaképpen nem is olyan rossz ötlet, csak a nénike ne tudja meg. Talán én magam is megcselekedtem volna hasonló esetben. Hagyd abba azt a pityergést most már; hanem mit is akartam csak mondani: hol cseréltétek ki a ruhát?

- A szőlőbeli kunyhóban.

- Hm. Hátha a bácsiék estefelé, amint szokták, künn lesznek a szőlőben, és lehetetlen lesz visszacserélni?

- Erre nem is gondoltunk - hüledezett a szobaleány.

- No, látjátok! -, mondá diadalmasan Róza. - Ugye, mégis jó, hogy eljöttem, s figyelmeztetlek effélékre. Ej - tette hozzá, napernyője nyelével rejtélyes betűket írva a porhanyó agyagba -, hárman közösen talán csak ki tudunk gondolni valami okosat.

Csodálatos vonzó ereje van a tilosnak az ifjú vérre. Íme, már segítette őket abban, amit előbb gáncsolt. Miután az ő eszében villant meg a könnyelműen keresztülvitt kaland egyik még hátralevő részletének, a ruhavisszacserélésnek aggasztó volta, ezzel a vakmerő csíny mintegy az övé is lett. Sőt most már a részletek és eredmények is érdekelni kezdik. Egyetlen beleejtett csöpp az ő találékonyságából, rózsaszínűre festi, ami előbb fekete volt. Egy kis hiúság az egész, hogy őneki jutott eszébe, hol és mikor öltöznek át, ha az öregek künn találnak lenni a szőlőben. A hiúság fickándozása folytán a női lélek rengetegének többi dúvadjai is megjelennek leshelyeikből. Legelöl a kíváncsiság.

Úgy látszik, nem akarta Mari, hogy lássam a táncosát - fűzte a gondolatait Róza. - Talán valami idomtalan tökfilkó, és restelli, hogy ott legyek? Pedig mégis ott leszek. Odaállok észrevétlenül a háta mögé, úgy teszek, mintha nem is ismerném.

- Várjon meg itt, Klárika fiam - mondá hangosan -, és tartsa addig a kalapomat.

Hajadon fővel könnyebben sikerült helyet szorítani Mari közelében, kalappal feltűnő lett volna a leánysorban. Csendesen kuksolt a két hórihorgas Balánczi nővér közé beleékelve, kik a leglármásabbak voltak a csoportban, úgyhogy Trik Márton uram, a szűcs, aki valaha Olaszországban katonáskodott, azt a csípős megjegyzést tette rájok:

- Megfordított világ ez, komámasszony (Kender Istvánnéval beszélgetett). Mikor én Venéciában feküdtem, láttam, hogy ott a macska nyakára, hatósági parancsból csöngettyűt kötnek, hogy a Szent Márkus téren levő galambok észrevegyék a macskák közeledését, és menekülhessenek, itten pedig úgy látom, hogy a galambok kötnek a nyakukra csengettyűt, már ti. ezek a Balánczi leányok, hogy figyelmeztessék a macskákat: "Itt vagyunk, tessék belénkharapni."

Kender Istvánné jóízűen nevetett.

- De isten macska legyen az, komám, akinek ezekbe bele nem törik a foga. Gonosz falatok ezek!

E gonosz falatok között állt Róza, és türelmetlenül várta a négyes megkezdését, vagyis inkább a Mari táncosát. Vajon milyen lehet? Miről fognak beszélgetni? Pokoli mulatság lesz azt hallani.

A négyes azonban nehezen szülemlett. Csak igen kevés pár állt ki a porondra. De már ezek is nagyban lekötötték a Róza kisasszony érdeklődését. A sületlen ötletek, a különböző felkiáltások, kurjongatások - mind új és eredeti volt előtte. Hát még az urak és hölgyek viselkedése! A sikongató leányok, kiket gavallérjaik pajzánul megcsipkedtek a ruhán keresztül, de néha kényes helyeken is, halálra mulattatták. Ez a csintalan "nyúlkálás" úgy látszik, hozzátartozik a külső udvariassághoz. Amelyik mesterlegény oda nem kapkod a párjához, az vagy málé ember, vagy neveletlen, vagy közömbös, aki kimutatja, hogy a portéka nem bír rá ingerrel. A leányok sivalkodnak ugyan, teszik magukat, hogy haragusznak, s gyakran hallani a fölháborodott szemérem felkiáltását: "A nehézség jöjjön a kezére!", de amellett alapjában kitüntetésnek veszik az ilyenfajta merényleteket, s akin ilyenek nem estek napközben, az rosszul mulatott.

Hogy a négyes még mindig össze nem állt, restellte a rendezőség, kétségbeesve futkosott, igazított, tanakodott, a főrendező, Brozik éktelen káromkodásokkal terelte össze azokat, akik az előbb ajánlkoztak, és most szégyenszemre cserben akarják hagyni. Elfutván a leányok sora előtt, rászólt Marira:

- Hát a maga táncosa hova lett?

- Nem tudom - felelte Mari egyszerűen.

Nehéz feladat volt kiszorítani még néhány párt, hogy valami formája legyen (mert inkább semmi, mint valamely nevetséges kísérlet). Egyenként kiabálták a neveket a listáról, melyre Brozik feljegyezte az ajánlkozókat. Lassan-lassan előkullognak, végre már nem hiányzott más, csak a Mari párja.

- Hogy hívják a táncosát? - kérdezte tőle a bömbölő hangú Kolotnoki.

- Nem tudom.

- Az mégis furcsa. Úgy látszik, megszökött. Vagy talán maga nyelte le, kisasszony - tette hozzá vidám röhejjel.

Keresni kezdték: "Vadász úr, vadász úr!" - kiáltozván; a hegyi visszhang ismételte, hasztalan, a vadász nem volt sehol. Pedig a puskája, vadásztarisznyája ott lóg a fán. Ki tud felőle? Egy lélek sem tudott. Ejnye, ez mégis különös. Egy ember mégsem gombostű, hogy nyom nélkül tudjon elveszni.

A négyest most már meg kellett kezdeni, Mari tehát kimaradt, de ahelyett majd minden figyelem rá irányult. Mamák és leányok gúnyos pillantásokkal szurkálták. Ez az, kinek a táncosa megszökött. Pedig nem is rút. A férfiak figyelme se ugrotta át. Hogy elszomorodott - mondták. - Pedig csinos egy jószág.

Érezvén, hogy célpontja a nyilaknak, szeretett volna itt nem lenni, elmenekülni kábító lehangoltságával, melyről számot se tudott volna adni az első percben (ámbár érthetni, hogy bosszantó az ilyesmi), de kevély lelkének dacossága minden egyéb bizonytalan érzéseit elhomályosította, és csak azért is veszteg maradt, hogy közönyt mutathasson.

A négyes ezúttal minden látványossága és előkelősége dacára nem bírta lekötni a sokaságot, annyira uralta a vadász eltűnése. Az a körülmény, hogy a puskája, tarisznyája ott maradt, valami rejtélyes színt kölcsönzött az egésznek. Sokaknak, akik a színházakba járnak, eszébe jutott a bűvös vadász regéje, csak a fránya Kolotnoki csattantott el egy ostoba élcet a különböző találgatások közepette, olyan hangosan, hogy Mari is meghallotta:

- Nini, ott a vadász, fölvette a valódi alakját!

És a fölpántlikázott szürke szamárra mutatott, mely csendes filozófiával legelészett a garád szélén.

Mari öntudatlanul ökölbe szorította kis kezét. De sokért nem adná most, ha a vadász itt teremne és meghallaná - majd adna az neki.

Néhányan mosolyogtak a Kolotnoki tréfáján, de a nagy többség váltig feszegette a rejtély nyitját, míg szerencsésen rábukkant. Persze, no persze. De hogy is lehetett csak egy pillanatig mást gondolni, mikor olyan világos, mint a nap és annyira közelfekvő, mint a sótartóhoz a paprikatartó. Úgy van, úgy, Patkó volt, a híres haramia, isten úgy segéljen, csak ő lehetett. Ide jött egy-két víg órát csapni, egy-két szép fejércselédnek a fejét elcsavarni, aminthogy ki is nézte a pokol pozdorjája a legszebbet. (Most már ezzel az eseménnyel előlépett Mari a legszebbnek.) Itt azonban nyilván olyan valakit pillantott meg időközben, akitől megijedt, hogy felismeri, uccu hát, vesd el magad, elinalt tarisznya, puska nélkül, mert bizonyosan sürgős volt neki.

Ez volt a legszínesebb magyarázat, tehát ezt hitték el. Villámként terjedt el a hír, hogy Patkó volt, a híres betyár, kiről azt sírja a nóta: Láttál-e már egy lovon hét patkót? Érdekes, hogy a hét patkóból most csak az egyik jelent meg, mert se a lovát nem hozta el a négy patkóval, se az ezüstre patkolt csizmáját - topánkát viselt, mint az urak. Már csak afölött sopánkodtak, kivált az asszonyok, hogy nem nézték meg behatóbban, hej, pedig ugyancsak megnézni való legény volt - hanem hát ki gondolta volna azt akkor?

A vargák és a mészárosok, kikben van egy kis fogdmeg természet, a fejüket vakarták: "ejnye, ejnye", mert a hét patkóból éppen azaz egy a legértékesebb, amelyik itt volt, a hetedik, az aranyból való patkó, lévén kétszáz arany vérdíj kitűzve rá. Kutyateremtette, be jó mulatságot lehetett volna ezen csapni, s ki is számították legottan, mennyit tenne az ki szivarban, borban, míg a szelídebb lelkű szabók és mézeskalácsosok nem bíbelődtek ilyen különben is már elszalasztott ábrándokkal, hanem a tényleg létező puskára és tarisznyára nézve igyekeztek olyasforma határozatot érlelni meg, hogy szolgáltassák át a rendőrségnek, melynek szimathiánya és élhetetlensége ez alkalommal sok oldalról és igen behatóan tárgyaltatott, úgy, hogy a tekintetes főkapitány úrnak, ki ilyen időtájban rendszerint ft. Szerecsen János plébános úrnál szokott tarokkozni, ugyancsak módja volt sokat csuklani.

Így tartott ez sokáig, késő estig, míg végre megérkezett a Griff vendéglő háziszolgája, a púpos Fili és egy kis cédulát hozott a Nr. 3-tól (név szerint Fitos Jánostól) Brozik uramnak, hogy miután egy elhalaszthatatlan dolga miatt puskája és tarisznyája nélkül jött be a városba, és már nem mehet vissza, amint tervezte, szíveskedjék vagy elküldeni vagy hazahozni a holmiját, mire az egész legenda összeomlott, mély sajnálatára a rendezőségnek, mely szerette volna fölcicomázni vele a szüretjét.

Tóth Mariról azonban még jókor gondoskodtak, mikor a legenda még ép volt, és teljes erejében virágzott, maga Répásiné asszonyom adta be azt neki kávéskanállal, úgy, hogy volt benne sajnálkozás is, becsmérlés is, de hisz az orvosság is úgy megy, a keserű valami édesben, együttvéve mégis émelygős; de legalább ő maga is megnyalta végén a kanalat.

- Tudja-e, leányasszony, hogy ki volt a drágalátos gavallérja, mert olyan ártatlan pofával áll itt, mintha nem tudná? Hát az bizony a rettenetes Patkó volt, a rablógyilkos, akit kilenc vármegye pandúrja fogdos. Hiába mereszti a nagy szemeit. Olyan az, mint a Szentírás, hogy ő volt. Többen felismerték, Karattyán Mihály, az órás pedig megesküszik rá, mert képes újságot járat, s látta abban a mappát az ábrázatáról. Maga ugyan nagy szerencsét csinált, szép rozmaringot kötött a pártájához, mondhatom. Hiába ájuldozik most. Akkor kellett volna nem vigyorogni a szeme közé. Láttam én, amit láttam. Ó, Istenem, Istenem, és az az én félkegyelmű uram szedte fel! Hiszen én is hibás vagyok, hogy jobban nem tartom pórázon. De még jó, hogy le nem ütötte valahol azokon a néptelen utakon, mikor együtt jöttek (a kezeit tördelte). Csak egy hajszál híja, szentséges ég, hogy most én nem vagyok özvegyasszony!

S ezen aztán elkezdett keservesen sírni, hogy szinte a muzsikát is túlharsogta, míg Tóth Mari testét lassú reszketegség fogta el, szemei kitágultak és elhomályosodtak a rémülettől, nemesen ívezett homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a borzongás, minden vér elhagyta arcát és semmi egyebet nem látott, nem érzett eleinte, csak azt, hogy a szülőföld szalad velök, a táncoló párok egyetlen gyurmává olvadnak össze; a diófák megfordulnak a koronáikkal, aztán ki tudja, meddig nem érzett semmit, nem tudott semmiről, csak azt látta, mikor a szemeit felnyitotta, hogy Rozália tartja a karjai közt, s Klári friss vizet loccsant az arcába.

- Hol vagyok? - nyögte halkan, leheletszerűen, s feje bágyadtan esett a Róza vállaira vissza.

Mari halálosan sápadt arcába lassanként kezdett visszatérni az életszín: szemeit újólag fölnyitván, megpillantá Rózát és Klárit.

- Mi történt velem?

- Hát elájultál egy kicsit. Az a csúnya asszony megijesztett.

- Ah, istenem, mennyire szégyenlem.

- No, ugyan - vigasztalta Róza. - Szóra sem érdemes. Mással is megtörténik. Katonadolog az!

Ezen a mondáson még Mari szenvedő arcán is bágyadt mosoly jelent meg, mert azt ugyan még soha senki sem állította, amit buzgalmában Róza, hogy az elájulás katonadolog.

A Répásiné asszonyom közlése s a modora még inkább lesújtólag hatott a kedves leánykára, kit még nem értek soha viharok. Répásinénak nagy, kidülledt szemei voltak, mint a szitakötőnek - ezek már magukban félelmetesek; úgy rémlett neki, hogy ezek a szemek addig villámlanak, forognak üregeikben, míg egyszer csak ráugranak. A félelemhez járult a rettenetes felfedezés, hogy a táncosa rabló volt, hogy egy gyilkos tartotta karjaiban. S éppen akkor jött e borzalmas közlés, mikor a szíve csordultig tele volt nyugtalan vágyakkal miatta, mikor a lelke fájón édelgett a letűnt óra emlékein. Nem csoda, hogy az érzéseknek ebben az összeütközésében idegei fölmondták a szolgálatot, feje elszédült, és elvesztette eszméletét.

Csak az elmúlt este olvasott el egy angol novellát, melynek fantasztikus meséje még ott kavargott kissé a fejecskéjében, bár a mai élmények miatt csak valahol alul: a szép Dolly beleszeret egy csinos fiatalemberbe, kiről nem tudja, nem is kérdezi, mi a foglalkozása, hozzámegy, boldogan élnek London egyik külvárosában, míg a menyecske férje ellenkezése dacára fejébe nem veszi egyszer végignézni egy akasztást, ahol kisül, hogy az ő férje a hóhér, mire a szegény, kedves kis Dolly összerogy az iszonyattól, és szörnyethal - a kegyetlen szerző szerint. Mari abban a percben, midőn Répásiné rásújtott, a borzasztó fölfedezéssel, a benyomások összekevertetvén az éjjeli olvasmány hatása alatt és a két eset némi hasonlatossága miatt, egyenesen Dollynak képzelte magát, most, mikor felocsúdott, szinte csodálkozni látszott, hogy ő még életben van, holott a kis Dolly szörnyethalt.

Amint annyira helyrejött, hogy elindulhattak, Róza a kezénél fogta.

- Menjünk mármost haza, kedveském, és vegyük az egészet úgy, hogy egy bohókás álom volt.

Szó nélkül hagyta magát elvezetni a sok összeröffent asszony közül, kik mindenáron szerettek volna megtudni róla egyet-mást, de se Róza, se Klári nem adott nekik semmi felvilágosítást. És ez megint igazi szerencse volt a szüretelő társaságra, mert megint maradt egy kis csemege, egy második titok, mely az asszonyi koponyákban motoszkálni fog.

Róza óvakodott előhozni az esetet, ellenkezőleg, mindenféle mulatságos történeteket mondott el útközben, hogy Marit szórakoztassa, s gondolatait széthessegesse másfelé; Marit azonban egy csöppet se érdekelték a Róza elbeszélései, talán oda se figyelt, s kis kezét, melyet a magáéban tartott, még mindig reszketni érezte Róza. Mindamellett nem akart tágítani, hogy szétbeszélje, összehordott hetet-havat, víg apróságokat a macskájokról, mely mint kísértet szerepelt egy darabig, a papa híres szórakozottságáról mesélt el egy új adatot. No, ez okvetlenül meg fogja nevettetni. Elmondta, hogy ebéden voltak a múlt tavaszon a trencséni pénzügyigazgatónál ő és a papája, a mama szegény betegen feküdt akkoriban (amit iszen neked is megírtunk, aranyosom). Nos tehát, ebéden voltak a pénzügyigazgatónál. Az atyus (ti. Velkovics úr) abban a képzeletben, hogy otthon van, egyszer csak megszólal a levesnél, bosszúsan lecsapván a kanalat: "No, ez bizony rossz leves, de bocsánatot kérek, mert a feleségem már egy hete fekszik" - lett erre nagy nevetés, a pénzügyigazgatóné elvörösödött szégyenletében, de a papa is, mikor rájött, hogy nem ő a házigazda.

Mari bizony ezen se mosolyodott el, némán ment velök, mint egy árnyék. De mindegy, ha nem nevet is, vidám dolgokkal kell tartani, azért a napfény mégis szárítja a sarat, habár nem látszanék is mindjárt a szikkadás. A Királykőnél valami lila virágot pillantott meg Róza a dombtetőn, s felküldte a szobaleányt: szakítsa le.

Alighogy egyedül maradtak, Mari mohón kérdé:

- Ő is hallotta? (A szobaleányra mutatott.)

- Ő is - felelte Róza.

Sóhajtott, és többé egy szót sem ejtett, míg csak a csalitoshoz nem értek, mely egykor állítólag a Corvin János parkja volt. A mulatókastély rég eltűnt, de a díszcserjékből és fákból sok megmaradt, egy-egy elvadult rózsatő még most is hozza a virágait, messzire eltévedt méhek vendégfogadója, kosztot és kvártélyt nyújtván a rózsák szirmai.

- Bújjatok be ide a sűrűbe, ruhát cserélni - indítványozta Róza, aki elemében volt, hogy a kellemetlen helyzetben vezető szerephez jutott. - Ez alkalmatos hely rá, senki sem lát. Én majd őrt állok az úton, és figyelmeztetlek, ha közelednék valaki.

Éppen jó szerencse volt, mert alighogy visszakerültek, most már ki-ki a maga ruhájában, és alig mentek néhány lépést, midőn szembejöttek az öregek, a Velkovics-pár és Tóth Mihály uram.

- No, ugyan messze elmentetek - feddette őket Tóth Mihály -, az egész hegyet tűvé tettük értetek.

- Szép az idő - felelte Róza -, hát lesétáltunk a völgybe.

Marit még nem látták Velkovicsék, nekiestek, összecsókolgatták.

- De milyen halovány ez a lány! - jegyzé meg Velkovicsné.

- Az igaz, nagyon sápadt vagy, Mari - riadt fel Tóth Mihály -, mi történt veled?

- Nagyon megijesztette egy izé... (itt egy kicsit megakadt Róza, de csakhamar hozzátette) egy veszett kutya.

No, az bizony megijesztette Tóth Mihály uramat is, de nagyon.

- Ne beszélj - szisszent fel, mint aki tüskébe ugrik -, csak nem harapott meg valamelyiteket?!

- Ó, dehogy, bácsi - sietett Róza megfelelni -, csak az a tudat ijesztette meg Marit, hogy veszett.

- Miről tudtátok, hogy veszett? - faggatta őket Tóth Mihály.

- Csak úgy gondoltuk, mert ismeretlen volt.

- Bohók vagytok - nevetett az öregúr -, nem minden ismeretlen kutya van megveszve. De most már forduljunk meg hazafelé, mert az asszony vár az uzsonnával.

Ideje is volt, az elhanyatló nap utolsó sugarai villámlottak a szőlőleveleken, s otthon Tóthné nagyasszony már egy jó félórája zsémbel, hogy mind elpang a kávéhoz való tej a tűzhelyen.

Ennyi mindenféle mellékeseményt fiadzott a pápai iparos ifjúság híres somlyói szürete, mely egy nappal előbb zajlott le az általános szüretnél. Tóthéknál természetesen egyetlen szó sem esett róla, a fiatalok hallgattak a kalandjokról, de különben is volt ott most elég anyag a beszélgetésre. Bugri apó azonban estére mégis meghozta a hírt, a csőszök mind jól informált emberek, hogy az istentelen Patkó hír szerint itt járt ma a hegyen, s a Findura szőlőjében táncoló pápai asszonyok és leányok füleiből mind kiszedte az arany fülbevalókat (lehetett egy fél véka egy rakáson), aztán odébbállt. A nagyasszony a konyhában szedte fel ezt az újságot, s halálra rémült képpel jött be jelenteni a vacsoránál ülő társaságnak. A két leány jelentősen nézett össze, de szerencsére senki sem vette őket észre, mert a Velkovicsné sikoltása foglalta el a főfigyelmet, melynek kapcsán kijelentette, hogy ő egy világért se marad akkor itt éjszakára, fogasson be a sógor, és vitesse Pápára a fogadóba, ahol a rendőrség van. Ezt a nézetet Velkovics polgármester úr is osztotta, mert ő ugyan nem fél az ördögtől sem, de nem szereti az éjjeli jeleneteket, ha álmában háborgatják, márpedig ha Patkó itt tartózkodik a hegyen, akkor okvetlenül ellátogat ide, lévén a Tóth Mihály nábobi híre nagy csalétek.

- Nem volna egy csöpp ép esze, nagyon lenézném - fejezte ki magát -, ha ide el nem látogatna.

Némi bátorság csak Rózánál nyilvánult.

- Ugyan, ne nyugtalankodjék, papa, hiszen elég sokan vagyunk, hogy egy ember ne tudjon velünk elbánni. Itt van a bácsi, a kocsisa, a vincellérje, és végre itt vannak a puskák, neki pedig nincs is puskája.

- Hát én nem vagyok itt? - sértődött meg az apai méltóság Velkovicsban. - Hát én kutya vagyok? Engem nem is említesz, mi? (Szemrehányólag tekintett a kezeit tördelő Velkovicsnéra.) A saját gyermekem, és nem is említ. Mit várjon az ember a világtól, Zsuzsánna?

- Bocsásson meg, apuska, de úgy vettem a dolgot, hogy magát aludni hagyjuk.

- Úgy? Hm. Jó. De honnan veszed, hogy Patkó egyedül van? Miért ne lehetne itt az egész bandája? És hogy puskája sincs Patkónak?

- Mert tudom... azaz csak gondolom - javította ki magát Róza.

- Ó, te macska! Hogy képzeled te Patkót? Bizonyosan parazollal puska helyett. No persze.

A szegény Mari ezalatt remegve ült székén, s úgy dobogott a szíve, mint a kismadáré, ha a héja szárnycsattogását hallja.

Velkovicsékat e riasztó hírre ugyancsak nem lehetett volna ott tartani éjjelre, ha a tornyosuló felhők miatt be nem áll a szuroksötétség, úgyhogy még talán a bagoly se látott az este, s azonfelül a házigazda is igyekezett őket más véleményre téríteni.

- Először is Pápára menni nagy megszeppenésre mutatna. Pedig mit szólna ahhoz a világ, hogy a trencséni polgármester megijedt? Hát ki áll már helyt, ha egy ilyen előkelő hatósági közeg is elbújik? (Hm, ebben van valami igaz - dünnyögte Velkovics György.) Másodszor: hibás dolog azt hinni; hogy Pápán rendőrség van, vagy hogyha van, ott legyen, ahol veszedelemben forogna. Harmadszor: úgy áll a dolog, hogy ha Patkó csakugyan itt van a hegyen, és ma hozzánk akar betörni, akkor bizonyosan szemmel tartja a házat, következésképp mindent megtud, azt is észreveszi, hogy a városba szöktök előle, sőt azt fogja gondolni, a mi féltett kincseinket is magatokkal viszitek, minélfogva útközben fog megtámadni és kifosztani. Márpedig itthon a falak közt mégis könnyebb a védekezés, mint a nyílt úton, ahol bokorból, csalitból egykettőre lepuffantanak benneteket. Azért hát szó sincs róla, hogy eleresszelek...

- Hiszen csak úgy értem, lelkem sógor - vágott közbe Velkovicsné asszony aggódó hangon -, hogy nappalra mindig idejönnénk, és csak az éjszakákat töltenők a városban.

- De Zsuzsanna! Hát nem hallottad, hogy lepuffantanának az úton?

- Ellenben nézzük csak - folytatta Tóth Mihály -, mi vár ránk itthon? Valószínű, hogy Patkó ránk se gondol, és ide nem jön, annál kevésbé, mert azt hallja, hogy vendégek vannak, meg azért, mert tudja, hogy egy szőlőbeli nyaralóban nincsen értékes holmi, és hogy a jómódú ember se hord magával degesz tárcát szüretre. De tegyük fel, hogy betör, nos, hát itthagyja a foga fehérét. Az én jó lancasteremmel magam elbánok három-négy emberrel, a kocsisom huszár volt, bátor ember. Bugri apó hűséges, mint egy vén kutya, s azonfelül itt van a Bligi is. Majd akkor nézzétek meg Bligit, mit tud, ha a gazdáit bántják.

- És teringette, itt vagyok én is - verte a mellét Velkovics, a sok biztató szótól átmelegedve. - Hanem csak akkor költsetek fel, ha nagy baj van, mert izé... mert nem szeretek ölni.

Még sokáig tárgyalták ezt a témát. Krisztina asszony pompás puncsot készített, ami igen jólesett, mert megindulván künn az eső, a szoba levegője hűvös lett, és minél tovább hányták-vetették a Patkó ottlétét, annál többet vesztett félelmetes voltából, utoljára már csak nevettek rajta, hanem azért Krisztina asszony mégis eltűnt egy félórára, és gyertyával járván a pincében Klárával, ott egy helyen elásták a használatban levő ezüstöt, Tóth Mihály pedig arra való tekintettel, hogy Mari nagyon halovány, megnyugtatása végett elküldte Bugri apót a Potornyayék szőlőjébe (a negyedik szomszéd innen), hol villát építettek a kőművesek, ezekből fölfogadott borsos áron hármat. S ellátván őket puskákkal, egész éjjel ott strázsáltak fegyveresen a ház körül, minélfogva úgy aludt Velkovics uram a kiállott utazás fáradalmaitól eltörődve és a beszedett italoktól elringatva, mint a tej, sőt mindenki nyugodtan aludt, csak Mari nem, ki egész éjjel ide-oda hánykolódott az ágyban; Róza vele hálván egy szobában, többször hallotta sóhajtani, de úgy tett, mintha semmit se venne észre.

Minden egyéb tekintetben nyugodalmas volt az éjszaka, melynek semmi története nincs, hacsak a Velkovics úr különös álmát nem vesszük, melyet bizonyos transzcendentális ködbe burkolva beszélt el a reggelinél. Ugyanis a szécsényi határban kóborolt álmában Miska sógorával. Ürgét öntöttek a Forgách-féle birtokon, mint annyiszor hajdanta, fiú korukban. A harmadik kalap víznél, mert kalapban hordták a vizet (amit, úgymond, éppenséggel föl nem foghat, mivel szalmakalapja volt), ürge helyett Patkó, a híres haramia ugrott ki átázottan a lyukból, és rákiáltván Velkovicsra: "pénzedet vagy életedet!", egyenesen ráemelte a pisztolyt, elcsattantotta a kakast, és most jön már a csodálatos, mert a pisztoly nem sült el (persze nedves is lehetett a puskapor), szóval a kakas nem teljesítette a pisztolybeli kakasok kötelességét, hanem az igazi eleven kakasokét - elkukorékolta magát. Velkovics fölébredt erre, s polgármesteri becsületére állítja, így ébren, teljes öntudatnál is hallotta még a kísérteties kukorékolást, mintha a föld alól hangzanék.

Voltak, akik csodálkozának; Kipeczkiné, a szakácsné, aki a tejesszilkét hozta, még keresztet is vetett magára, csak Tóthné kacagott fel jókedvűen.

- No, az bizony az én kakasom volt, amit két tyúkkal együtt tegnap vettem egy somlyóvásárhelyi asszonytól tyúklevesekre, s baromfiól hiányában abba a szobába zártam, a vén ládába, ahol maga hált, s nagy örömömben, mikor délután megjöttek, elfelejtettem onnan kivenni.

Az ebből származott derültséggel kezdődvén a nap, annak verőfényében oszladozni kezdett a tegnap esti ijedtség; különben is hangos lett már az egész hegy a szüretelők dalától, jókedvű kurjongatásaitól és barátságosan nyájas az égnek szálló füstoszlopoktól, melyek a szőlőkben kigyúló tüzektől származtak. Ekhós szekerek csikorogtak a meredek utakon. Minden vidékről összegyűlt malacbandák kóboroltak borháztól borházhoz, cincogtatva hegedűiket. Pajkos gyerekek lármája verte föl, ami még a csendből megmaradt, addig is, míg a must elkészül, sárkányokat eregetve, melyek ott röpködtek a somlyói sólymok útjain. Tegnap, tegnapelőtt még egy-egy hírlap volt lenge testük, a gondolatszabadság futárja mindenik, s ma már a gyerekek madzagján fetrengtek és kínlódtak a szellők játékában.

A hegy benépesedése teljesen helyreállította a közbátorságot. Tóthné kiásta az ezüstjeit, sőt ami még megmaradt a Patkó-legendából, annak is a végére járt Tóth Mihály, aki bement Pápára délelőtt holmi csemegéket beszerezni a vendégei számára. Kíváncsian várták, mégpedig vegyes érzelmekkel, milyen híreket hoz.

- Mit hallottál Patkóról? - rohanta meg Velkovics.

- Mindent.

- Vagyis?

- Ott hált a Griffben. Magam is betértem egy pohár sörre, beszéltem a vendéglőssel.

- És?

- Azt beszélte, hogy csakugyan ott volt az iparos ifjúság szüretén tegnap, aztán meghált a Griffben.

- Természetesen elfogták?

- Nem biz azt, elment reggel, elutazott.

- Hogyan? Hát nem fogták el? Soha ilyen gyámoltalanságot! - kiáltott fel Velkovics.

- Nem lehetett elfogni - jegyezte meg Tóth Mihály nagy flegmával.

- Nem lehetett? - szörnyűködött Velkovics. - No, azt szeretném én látni. Hát ugyan miért ne lehetett volna?

- Egyszerűen azért, mert nem Patkó volt.

- Hát ki volt? - kiálták erre egyszerre hárman is, csalódottan.

Csak a Mari kisasszony szemein látszott úgy, mintha valami fénycsík futna rajtok keresztül.

- Nevetségesek vagytok a kíváncsiságtokkal - vélte Tóth uram. - Nem volt Patkó, punktum, egy közönséges utas volt, utazgató diák vagy ilyesmi, szóval nem érdekes eset ezentúl.

De így, de úgy - faggatták a gazdát, legkiváltképpen Velkovics Róza -, mégiscsak érdekes volna tudni, ki lehetett, s miért jutott abba a hírbe, hogy Patkó. Akarva, nem akarva, el kellett tehát mondania mindent, amit hallott. Teljesíté is aztán azzal a dörmögéssel: "Jaj, kedves húgocskám, ha téged minden ember érdekel, aki nem Patkó, akkor aztán a te kíváncsiságod nagyobb a tengernél, és biz azon hajók is járhatnának."

Föl se vette Róza a bácsi gúnyolódását, ahelyett megcirógatta szépen a borostás szakállát, amire az nyomban beszédessé lett.

- Hogy azt mondják, ott volt a szüreten, ahol senki se ismerte, és valami ismeretlen szép leányba bolondult bele.

Jó, hogy most senki se figyelt Marira, aki oly piros lett, mint a láng, egész a homloka hegyéig.

- Egyszer csak, így beszélik, éppen valami táncra volt foglalkozva fruskájával - folytatá Tóth uram, míg Mari egészen a tányérja fölé hajlott, mintha a csirkecsontokkal foglalkoznék, s oda se figyelne, pedig mohón nyelt el minden szót, a szent igét se különben -, keresi táncosát, hát nincs sehol, de nem lett volna semmi, hiszen nem ritkaság az elugrott táncos, aki kiábrándul a leányzójából...

Mari összerezzent. Az anyja odaszólt:

- Mi bajod, szívecském?

- Megijedtem, mama, hogy egy csont akadt meg a nyeldeklőmben.

- Vigyázz, fiam, mert tudok eseteket...

De az esetekbe bele nem bonyolódhatott, mert mindenki a gazdára figyelt, aki következőleg folytatta.

- Van olyan is, aki megmámorosodik, s egyszerűen azért marad el. De itt az volt az eset, hogy az elszökött táncos a puskáját és a vadásztarisznyáját, pedig hallom, mind a kettő értékes volt, otthagyta. Ez volt a fogantyú aztán a fantáziák élesztéséhez és ahhoz az ötlethez, hogy az ismeretlen nem lehetett más, mint Patkó barátunk. Este azonban befagyott a dolog, mert az ismeretlen "spéci", aki, hirtelen eszébe jutván valamely elvégzendő dolga, azzal az elhatározással szaladt be a városba, hogy még visszatér, kiküldte a vendéglő szolgáját a puskájáért, meghált a Griffben, s ma reggel annak módja és rendje szerint kifizetvén számláját, Isten hírével elutazott.

- Nem tudja a bácsi, hogy hívták?

- Valami Fitos vagy Mikos néven jegyezte be magát a vendéglapra, és hogy igen csinos, kellemetes fiatalember volt...

- Hát aztán mit tud még a bácsi, hogy van tovább?

- Nincsen tovább.

- Kár - mondta Velkovics -, legalább fölkavarta egy kicsit a mi vérünket. Kár az egész Patkóért, hogy így összezsugorodott az eset.

- Mindjárt gondoltam, hogy pletyka lesz - botránkozott meg Velkovicsné. - Nemhiába mondom, hogy az Isten rosszul teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egymilliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv, és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek, s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre.

- Ó, szegény Zsuzsannám, akkor te már régen néma lennél - szavalta Velkovics úr nagy pátosszal.

- Látod, ez az! Ez a haszontalan szófecsérlés - kerekedett felül Zsuzsánna asszony bámulatos nyelvfürgeséggel.

Tóthné eközben a hozott csomagokon jártatván tekintetét, lesújtó fölfedezést tett.

- Ember, te elfelejtettél élesztőt hozni!

Mire Tóth úr a homlokára ütött, és mindenféle mentegetődzéssel igyekezett enyhíteni a felesége bosszúságát, melybe teljesen belefúlt a Patkó-legenda földerítésének érdeme. A nap főeseménye az lett, hogy nem hozott élesztőt, s most már se kenyeret nem lehet sütni, se kalácsot a kávéhoz, hacsak valaki be nem szalad délután a városba.

Pedig bizony hozott Tóth uram elég élesztőt. Az anyag, melyet elbeszélésével a leányfejekbe kevert, a legtitkosabb gondolataik közé, ott forrt, ott bugyborékolt, és előre látható volt, hogy bizalmas közlésekre fog vezetni. Róza most már többet tudott, mintsem érdemes lett volna tovább titkolózni. Hiszen már látott, csak még nem jól. Igaz, hogy még csak botorkált, de már ott volt a kényes területen. Azonfelül Róza érdemeket is szerzett, hiszen készséges szövetségese lett Marinak, és végre magáról az esetről is lehullt a rettenet ruhája. A borzalmas, csúf Patkó eloszlott a levegőben, mint a köd, s maradt megint a csinos vadász.

A két leányszívnek okvetlenül meg kellett nyílnia egymás előtt, mikor esténként levetkeztek fehér függönyös hálószobájukban, eloltották a gyertyát, és nem jött álom a szemeikre. A nappali embert betakarja mosolygós, nyugodt vagy gőgös betanult szerepével és arcával a sötét fátyol, az éj, melyet gyöngén átfest az ablakon beszűrődő holdvilág bágyadt fénye, s mint héjából a csiga, kijön a külső emberből a belső ember, és elbeszélget magával... Hát bizony csak éppen a helyes szót kell akkor eltalálni a másik léleknek a másik ágyban, s két titkos világnak a nyíló kapuja csikordul meg.

- Alszol már, Mari?

- Nem, még nem.

- Arról gondolkozom, hogy ki lehetett az a te táncosod. Van valami különös, valami titokzatos a dologban. Nekem legalább úgy látszik. Nem gondolod?

- De, de - hagyja rá Mari, s magára húzza a paplant, hogy csak a szája meg a szeme maradt takaratlan -, noha. Kisült, hogy nem az volt akinek mondták, de hogy is lehetett volna az?

- Hogyan? Te tehát nem hitted Patkónak?

- Soha! - felelte elhirtelenkedve. - Hiszen az lehetetlenség! Csak rá kell nézni.

- Vagyis azt akarod mondani, hogy becsületes kinézése volt.

- Valóban az volt.

- Hm. Szőke volt vagy barna?

- Barna; úgy gondolom.

- Ej, csak gondolod? Az ilyesmit minden leány tudja minden táncosáról, és rendszerint csak azokat nem akarja tudni, akik különösen megbűvölték. Ez gyanús tünet. Erről ismerni meg a szerelmet.

Az ágynemű sustorgott odaát, jele, hogy Mari nyugtalanul mozdult meg erre a szóra.

- Talán nem minden leány egyforma - jegyezte meg fojtott hangon.

- Na, na! Ebben a tekintetben mind egy bordában szőtték.

- Vagyis hogy te olyan vagy.

- Természetesen, szívecském. Nekem is van egy olyan alakom, akinek az arca éjjel-nappal megjelenik előttem, örökké látom, és mégis örökké szomjazom, hogy bárcsak láthatnám.

- És nem tudod, milyen? - kérdé Mari.

- Tudom, de valami megbénít, mikor másnak akarnám elmondani. Mintha azzal, hogy nem szólok róla, magamnak tartanám.

- No, látod!

- Semmit se látok, mert előtted, tudd meg, nincs titkom. Kivált mióta azt hiszem, hogy te is titkolsz valakit. Az én alakom csinos fiú, nagy, fekete szeme van, mint a bogár. Nos, a te táncosodnak milyen szeme volt?

- Fekete szeme.

- Az én alakomnak keskeny képe van, szép homloka, sűrű szöghaja.

- Ennek is az volt - sóhajtott Mari.

- Ugyan, eredj! Te csak rámondod.

- De igazán olyan volt. Úgy írtad le, mintha csak ismernéd.

- No, látod, hogy tudod, s előttem mégis eltitkoltad volna - hányta szemére Róza.

Addig-addig csevegtek a két alakról, hogy egy-egy áruló szó a Mari ajkairól is kicsúszott; szerelemben a sötétség érleli az őszinteséget.

- Ah, istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked.

- Azt én nem mondtam.

- Ne is tagadd, édesem.

- Nos, ha éppen akarod, hát bevallom, de el ne mondd, kérlek, senkinek.

- Isten mentsen attól, rólam biztos lehetsz, hiszen cseréltünk; titokért titok.

- Aztán látod, úgyis csak olyan az egész, mint a permeteg eső - sóhajtott fel Mari. - Elmúlt, mielőtt megkezdődött, köd, semmi.

- Csak egyet nem értek, Mari lelkem: miként akadhatott meg a szemed valakin éppen azokban a rétegekben, ahol tegnap voltál. Még ha legalább Patkó lett volna, Patkót még értettem. Patkó végre is legény lehet a talpán, és az igen gyakran előfordult, kivált a regényekben, hogy az úrileány beleszeret egy délceg brigantiba. Még a szép juhászbojtárt is körüllengi némi költészet, de egy mesterlegénybe beleszeretni, az mégis shoking^[68].

- Ej, a tied talán valami princ vagy mi?

- Az enyim huszár hadnagy - felelte Róza egy sóhajjal.

- Az enyim is egészen olyan, mint egy civil ruhába öltözött huszár hadnagy, de lehetne álruhás gróf is.

- Látnád az enyimnek a termetét: olyan, mint a szarvasé.

- Akár a hajlékony nádszál, olyan az enyimé.

- Hát még a szép vékony bajusza.

- Talán olyan, mint a hőscincéré?

- Kikérem a sértő megjegyzéseket. A legszebb bajusz az ármádiában, fölfelé kunkorodó.

- Nem különb az enyimnél.

- Az a hamis mosolygása, ha incselkedik.

- És az a szelíd nézése, ha mosolyog.

- Az enyimnek a származása előkelő, majdcsaknem arisztokrata.

- Az enyim meg abból az arisztokráciából származik, mely nem a királyoktól ered, hanem az Istentől. Ez a természet arisztokráciája. A királyok arisztokratái közt van tömpe arcú, púpos, csenevész ember, a természet arisztokráciáját ellenben az erő és a szépség teszi.

- De hát ahol együtt fordul elő mind a kettő?

- Mindegy, mégse cserélnék veled.

- Van is neked ízlésed! Tudod is te megítélni!

Így licitáltak egymásra, néha átcsapva némely személyeskedő, csípős megjegyzésekre is, amelyekből nyilván harag lett volna, ha a nagy versengési buzgalomban olyan jó tulajdonságokat is föl nem hoznak a kegyeltjeik mellett, kifogyván a jelentékenyekből, amelyeken okvetlenül nevetni kellett, mint pl. hogy a Róza hadnagya olyan szépen tud fütyülni, mint egy rigó, és a Mari vadásza úgy tud pettyegtetni az ujjaival, mint az ostorpattogtatás, a szivarja füstjét pedig az orrán keresztül bocsátja ki.

- Aha! Most kezdelek már megérteni, hogy téged a füstölt orr vonz. No, ilyesmiből én nem kérek, hahaha.

Lassankint azonban a derültséggel megszaggatott versengésbe belevegyül egy-egy ásítás is. Majmuna álomtündér bár lomha léptekkel, de teljes bizonyossággal közeledik, és betapasztja mézes ujjaival a szemhéjaikat. Pedig ez egyszer módjában lenne nem becsukni, amint tiszte hozza, a szemeiket, esetleg ki is nyithatná, ha akarná; mert tündér lévén mindenről tud, megsúghatná hát nekik igen könnyen... Ó, leányok, leányok, ne bolondozzatok, egymás hegyibe hordva ifjaitok magasztalását, melyik a különb köztük, még össze találnátok zördülni efölött, mikor pedig hiábavaló feleselés az egész, mert egyugyanazon emberről beszéltek mind a ketten.

De Majmuna a maga dolgához tartja magát, elaltatja a két leányt, elküldi mind a kettőt folytatni az álmok országában, aminek az eleje ébren történt, s mikor reggel fölkelnek, és a napsugár betódul az ablakon, egymásra mosolyognak szemérmesen, mint akik már mindent tudnak.

Mégis, bár ezentúl elég érdekes beszélgetnivalójuk lett volna, Mari feltűnően kereste a magányt. Még Rózát is kerülte, órákig előgyelgett egyedül a szőlőben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhőket, vajon hova mennek, minek mennek, ki küldi őket? Hát a madarak mi indokból szállnak keresztül-kasul a légi utakon, céljuk van-e, vagy csak úgy találomra röpködnek? És ha jobbra száll az egyik, balra a másik, találkoznak-e még valamikor, és ha találkoznak, ráösmernek-e egymásra? Honnan tudja a kakukk, hány évet él az illető, aki megkérdezte, és hátha két ember kérdezi egyszerre, hogyan felel nekik? Mit érezhet a méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? Ilyenféle problémákon törte a fejét, mert bizonyos rokonságban voltak legbensőbb, legtitkosabb tépelődéseivel, melyek akörül forogtak, nem volt-e konokság, oktalan gőg, köd elöl, köd hátul, elzárni az utat a vadász elől, hogy közeledhessék? Bizony, csúf kegyetlenség volt. Pedig hogy rimánkodott a szegény vadász - kétségtelen az egyedüli lény, aki azért szerette, mert tetszett neki, a testi alakja tetszett.

A világ kerekéből ugyancsak ki nem esett volna egyetlen küllő sem, ha megengedi neki, hogy legalább valamely álnévre vagy betűjegyre írhasson neki. Milyen mulatságos lett volna olvasni a leveleit, s felelni azokra. Ha már egyebet nem veszünk is, de már magáért a mulatságért kár.

Hogy ezek a kérdések bolygatják Marit, csak Róza vette észre, aki már keresztülment ezen a betegségen, s minden szimptómáját ismeri. Az se kerülte ki figyelmét egy-két nap múlva, hogy sokat sugdos Klárával, s mert Klári előtte való nap bent volt a városban, könnyű kitalálni, hogy egyúttal bizonyos nyomozásokat végzett a Griff-beli pincéreknél. Vajon mit süthetett ki? Kíváncsi volt, de Mari elzárkózott. Ez ismét új titok. S minden diót külön kell feltörni.

Mi, akik mindent tudunk, amit akarunk, elárulhatjuk, a hűséges Klári csakugyan tudakozódott a Griffben, de csak annyit tudott meg, hogy a vadász egy-egy forint borravalót adott a pincéreknek, mikor elment. Ugyancsak akkor egy katonatiszt is ott volt szállva, aki ismerte a vadászt, mert beszélgettek együtt, csakhogy az a katonatiszt is elutazott harmadnapra, isten tudja, hova.

Mindez nyilván megint bő tápot adott a Mari fantáziájának. Hogyan? Egy-egy forint borravalót adott a szolgáknak, hisz az akkor úr. És a katonatiszttel beszélgetett! Talán barátja is volt. De ha úr, mit keresett volna az iparosok szüretjén? Köd az egész végig, köd és köd. Ki nem igazodik ebből a káptalan sem. Ha csak az a kis húsdarab nem, amelyiknek több ereje és biztosabb ítélete van ilyenben a káptalannál.

Csak az öregek nem sejtettek semmit, mindamellett feltűnt nekik, hogy Mari búslakodó, s arcába valami fájdalmas vonás lopta be magát. Összerezzen, ha hozzá szólnak, mintha álmából költenék fel. Szemeiből édesbús melankólia tükröződik, nem nevet, nem hancúrozik, nem ugrál odakünn, mint azelőtt, hogy az egész ház víg volt a rezgésétől, hanem elvonul valahová, és órákig elmereng a nagy semmin, elringatja lelkét a falevelek zizegésén. Hisz a falevelek is bizonyosan panaszkodnak, őszi szél sóhajában. Csak azt nem tudni, hogy miről.

Az öregek szintén panaszkodnak, beszélik egymás közt:

- Mariska megváltozott. Valami baja van. Se nem iszik, se nem eszik, csak örökké gondolkozik.

Különösen Tóthné faggatja váltig:

- Min gondolkozol annyit? Nem jó az, papnak való az, aki a prédikációkon töri a fejét, de mi szükség neked gondolkodnod, mikor itt vagyunk mi, a szüleid. Nem vagy beteg? Nem kívánsz valamit?

- Nem, nem. Igazán nincsen semmi bajom.

A dologhoz végre, mint legfelsőbb fórum, Tóth úr is hozzászólt:

- Rosszul van fűtve a gép, ez az egész... a gépen fordul meg minden. A somlyói levegő nem jó neki, tehát nincs jó étvágya, s mert nincsen jó étvágya, tehát nincs jó kedve sem. A gépet jól kell fűteni, ez az egész, igaz-e, Gyurka?

- Meglehet - nevetett Velkovics -, ti ördöngös amerikaiak, többnyire eltaláljátok a dolgot, de ez, ha igaz, egyszersmind azt is jelenti, hogy a gépet olyan helyre kell vinni, ahol jól fűtik, vagyis hazaviszed Marit Rekettyésre, nekünk pedig útilaput kötsz a talpunkra.

- Hohó! Ez ellen tiltakozom, mert ha arra kerülne is a sor, szerencsémnek tartanám, ha itt hagyhatnám nektek a szakácsnét, meg a pincét, meg az éléstárt.

Sor nem került rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a vénasszonyok nyarát, úgy, mint máskor, csak az őszi esőzések beálltával utaztak haza. Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgyhogy Tóthné asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fának, a doktornak, az ispánnénak, a jegyzőnének, a papnénak, a doktornénak s mindenkinek, akivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj, akaratos gyermek most olyan szelíd, mint egy bárány (félek, hogy ez valami rosszat jelent), és hogy olyan szomorú, mint egy szent, és olyan halovány, mint egy liliom.

A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud medicinát, a jóság ellen pedig kár volna receptet írni; az ispánné, aki babonás asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony nyilván megijedt valamely látománytól, s el kellene búcsúra vinni Szent-Malárdra, ahol a csodakútból igyék kilenc olyan gyűszűből, melynek mindenike más-más szűzleány ujján volt. (Jaj, lelkem - pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel előhozakodott -, hol a pokolba vegyek én ilyen gyűszűt, és méghozzá kilencet!) A jegyzőné ráolvasást ajánlott, a legvalószínűbb volt a doktorné gyanúja, hogy szemtől jött Marira a baj, s legjobb lesz szárított levendulával megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak ennyit mondott magyarán:

- Már az pedig úgy szokott lenni ilyen idő tájt, és aki ellopta az orcája pirosságát, instálom, majd meg tetszik látni, vissza is hozza azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.

A nagy vagyon semmit sem változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes mixtum compositum^[69] volt; fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret sokat mulatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jólesik egy kis erőszakot gyakorolni másokon, a saját szenvedélyei kedvéért, ha nem jár nagy veszedelemmel, és végre némi kapzsi üzleti vér is beleszorult, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a maga kis polgári hasznát.

Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehetne gavallér a haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.

Ha a dalárda, a tűzoltóegyesület vagy valamely más kunyoráló küldöttség jelent meg nála, akképpen okoskodott: ezek most száz forint adományra számítanak tőlem (s ez a kicsiny becslés némi bosszúsággal tölté el), pedig voltaképpen háromszáz forintot kellene adnom a vagyonomhoz és a nevemhez mérve (s itt a gőg önté el vonásait), de nem vagyok bolond, hogy annyit adjak (szőtte tovább gondolatait nekividámult, szelíd arccal), adok nekik, a szemtelen tolvaj rablóknak, kétszáz forintot, punktum - és adott nekik a kifizetésnél (melyet rendszerint a hű Bubenyik teljesített) százötven forintot - azt is köszönjék meg.

Még jellegzetesebb példa, midőn karácsony után Klementy szerkesztő úr jelent meg nála mecénást keresve Bontó vármegye monográfiája és főispánjai napjainkig című művére, mely minden új főispán alatt mint megjelenendő kísért, de azért hihetőleg sohase lát nyomdafestéket, talán nincs megírva sem. E keresésben mindenekelőtt, azaz kizárólag báró Kopereczkyhez fordult, hangoztatván, hogy a vármegye becsülete és dicsősége függ a mű megjelenésétől. A főispán maga is belátta ezt, kedvetlenül kérdezvén:

- S mennyire rúgnának a költségek?

- Ötszáz forintra, méltóságos uram.

- Az sok, nagyon sok.

Morgott valamit a rossz termésről és a tömérdek kiadásról.

- Tekintettel azonban, hogy a mű napjainkig terjed, méltóságos uram, egészen napjainkig, vagyis...

- Értem, kedves Klementy. Azt akarja ön mondani, hogy én is benne leszek. Hát szép, szép, de talán mégis jobb volna, ha az utódom alatt jelenne meg a munka.

- Miért lenne jobb, esedezem?

- Mert akkor még jobban benne lehetnék, egész működésem kidomborodna, ahogy önök mondják.

- Ah, istenem! - sóhajtott fel Klementy szerkesztő úr, ki a váltakozó politikai viszonyok szerint már egyszer Clementnek is írta a nevét, s valószínűleg ez volt az igazi. - Ah, istenem, arra semmi kilátás, hogy méltóságod megbukjék.

- Ön gonosz hízelgő, Klementy úr.

- Higgye meg a méltóságos báró, hogy túl fog engem élni a főispáni széken s ez esetben...

- Nos, ez esetben halála utánra maradna a munka megjelenése.

- Az lehetetlen, könyörgöm.

- Miért volna lehetetlen?

- Mert nincs olyan ember az országban, aki az én írásomat el tudná olvasni. A szedők tízszer is eljönnek naponként, hogy egyes szavakat kibetűzzek nekik. A munkának tehát az én életemben kell megjelennie, vagy különben elvész az emberiségre nézve, s ezt méltóságod nem akarhatja.

- Nem, semmi esetre sem akarom - mentegetőzött a főispán -, de ötszáz forint sok pénz, nagyon sok pénz, s arra gondoltam, hogy talán leíratom az ön felügyelete alatt, tisztán, olvashatóan a megyei írnokokkal.

Klementy úr sarokba szoríttatván, belátta, hogy engednie kell az összegre nézve, minélfogva ekképpen szólott:

- Nézzük csak, méltóságos uram... egy kis számvetést csináltam a fejemben, s úgy látom, szigorúan megszorítva mindent, talán kijönnék négyszáz forinttal!

- S azt persze tőlem várná ön? Nos, meg is adnám szívesen, de nekem most, édes barátom, nincs arra való pénzem, teljességgel nincs.

Klementy úr hamiskásan hunyorított szőrtelen szemöldjével, s kihúzott a zsebéből egy váltóűrlapot.

- Erre mindjárt gondoltam - szólt nyájas mosolygással, ami még visszataszítóbbá tette himlőhelyes arcát.

- Átkozott Ovidius! - nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert Ovidius kollégájának tartott, mert csak erről az egy skriblerről hallott egyet-mást. - Maga mindig a talpára ugrik. No, hát megfogott! Megadom magamat.

S ezzel, fogván a tollat, aláírta a váltót minden szó nélkül. Hiszen az a megjegyzés, hogy "erre mindjárt gondolt", fölpaprikázta egy kicsit. Micsoda? Azt tételezte föl róla, hogy nincsen ötszáz forintja? No, megállj, Ovidius, ezt nem viszed szárazon!

- Hát itt van a váltócska, amice, hanem mármost mit csinál vele, azt szeretném én tudni? Aláírtam, mert szeretem magát is, az irodalmat és kultúrát is, de most jön a nehézség. Mert a megye területén nem szabad leszámítoltatni se pénzintézetnél, se magánosnál. Mit gondol, az isten szerelméért, hogy itt, ahol főispán vagyok, négyszáz forintos váltóim cirkuláljanak? Negyvenezer forint ha volna, azt eltűrném, az méltó egy főispánhoz, tekintélyt szerez, de négyszáz! Hisz akkor én el volnék veszve. No, hát mondja meg, mit csinál a váltóval?

- Értékesítem a szomszéd megyék valamelyik pénzintézetében.

- Ez se lehet. Mert csak az én aláírásom van rajta. Az intézetek több aláírást követelnek, de én nem vegyülhetek el mindenféle emberek közé, azt csak belátja. Az nekem derogál. Mindjárt keresztül hasítanám. Nem a váltót, hanem magát, amice, ha engem rossz társaságba keverne. Ha tud találni egy Esterházyt mellém vagy egy Nádasdyt, azt nem bánom, próbálja, de másképp nem lehet. Nos, mi lesz hát? Mert csak ezen föltétel alatt adom ki a kezemből.

Valóságosan gyönyörködött a Klementy zavarán, mintha most ő volna felül, de Klementy nem sokáig habozott a felelettel:

- Van nekem Losoncon egy uzsorás ismerősöm, aki rögtön leszámítolja.

- Úgy? De bizonyosan nagy kamatot vesz? - kérdi a főispán sajnálkozón.

- Biz az rögtön levon húsz százalékot, amilyen gazember.

- E szerint maga nem kapna többet, mint...

- Háromszázhúsz forintot.

- Hallatlan szemtelenség! Nem, ezt nem tűrhetem - méltatlankodott Kopereczky s dühösen nyomta meg a csengettyűgombot, mire a főispáni huszár jelent meg az ajtóban. - Küldd be azonnal Bubenyikot! (Azzal ismét a szerkesztőhöz fordult.) Majd elintézem én mindjárt a dolgot keresztényi módon. Addig pedig, míg Bubenyik előjön, nekem is van egy kérésem önhöz. A voglányi járásban, mint tudja, megüresedett egy szolgabírói állás, mely két hét múlva, a január 25-iki rendkívüli közgyűlésen lesz betöltendő, nyomja meg egy kicsit a tollat, mein lieber Klementy, a sógorom, Noszty Ferenc mellett, és önnek mint bizottsági tagnak is erős befolyása van...

- Nemigen fog menni, méltóságos uram, megmondom őszintén, mert a fiatalurat részint nem ismerik a megyében, részint pedig ismerik. Akik nem ismerik, nem szavaznak ismeretlenre, akik pedig ismerik, inkább szavaznak másra. Vegyük ehhez, hogy az ellenfele Kaby Jóska...

- Nagy szamár.

- Az meglehet, de meg van alapítva a jövője.

- Ugyan mivel?

- Azzal, hogy ő tudja a legszebben énekelni a cs. kir. Marseillaise-t. Aki hallotta tőle egyszer, okvetlenül rá szavaz. Érzés dolga az ilyen.

- Az ördög szántsa meg az effajta sületlen érzéseket.

- Miattam szánthatja, de azért mégse fog menni.

- Pedig a feleségem nagyon szeretné.

- Sajnos, de ami lehetetlen, az lehetetlen - sóhajtott fel Klementy.

- És én magam is akarom - ropogtatta meg az r betűt a főispán keményen.

- Hm. Akkor meg is lesz - mondá Klementy meghajolva.

- Ez már beszéd, ezt már szeretem - szólt a főispán örvendezve, kezet szorítván Klementyvel, ki a Függetlenségi Párt egyik vezére is volt. - Ez iránt tehát rendben volnánk. Szabad!

Bubenyik lépett be.

- Mit? Te kopogtattál megint. Hányadszor mondom, hogy mikor hívatlak, akkor te nem vagy látogató, hát ne kopogtass, hanem íziben jelenj meg, mint egy szellem.

- Mit tetszik parancsolni?

- Egyelőre csak annyit, hogy eredj ki, és jöjj be kopogtatás nélkül.

Bubenyik kiment és bejött, nem ugyan nesztelenül, mint valami éjféli lélek, ellenkezőleg, nagy csörömpöléssel, mint egy pusztító tatár, mert a könyökével ügyetlenül benyomta valahogy az ajtó üvegtábláját.

- Vigyázz, hé, mert mindjárt pofon ütlek! - dühöngött a báró, vérben forgó szemekkel. - Nem tudsz egyenesen járni, vagy részeg vagy?

Bubenyik egy cseppet se ijedt meg. Jól ismerte az urát.

- Miután méltóságod rám parancsolta, hogy szellem legyek, hát azt hittem, hogy az üvegen keresztül is be tudok röpülni.

- Eredj az ostoba kifogásaiddal a pokolba! Azaz megállj csak! No, ne menj hát el, hiszen nem haraptam le az orrodat. Maradj csak, Bubenyicsek, mert azért hívattalak, hogy ezt a derék tekintetes urat megmentsük egy vérszopó piócától, ha lehet. Képzeld el, egy himpellér uzsorás négyszáz forintos jó váltóért csak háromszázhúsz forintot akarna neki adni. No, ezt a pogányságot mégse engedjük. Ha az én megyémben volna, megcsapatnám, ha százszor el van is törülve a botbüntetés. De mert nem itt lakik, csak azt kérdezem tőled, barátocskám, hogy van-e háromszázötven forintunk?

Bubenyik gondolkozott egy kicsit, szemrehányó pillantást vetett a báróra, és foghegyről mondá:

- Lesz.

- Akkor hát váltsd be a tekintetes úrtól ezt a váltót. Ő is jól jár, s te se jársz rosszul.

Ezekben nyilvánult a Kopereczky jelleme leghívebben. Hisz ez bolond ember, gondolná az olvasó, mert kétségkívül a balek együgyű szerepe az, amit játszik. Ha azonban jobban meggondoljuk, hogy ez a pénz mintegy szubvenciószámba ment a helyi lapnak, s hogy ő (Kopereczky) azonfelül a mecénást is adta, sőt tetejébe egy vezérkolompost szerzett vele a sógora szolgabíróságának egy felette szelíd formában, mely a Klementy úr hasznavehetőségét semmiképpen sem koptatta le, úgy azt kell tartanunk, hogy Kopereczkynek elég magához való esze volt, noha sajátosan nyilvánult. Ami pedig a költségek lefaragását illeti, ezt olyan módon csinálta, hogy szinte úgy rémlett neki a végén, mintha ő szerzett volna ötven forintot. Adakozott, s ezzel kielégíté gavalléros hajlamait, de az adományozott összegből vissza tudott csípni egy részt, ami viszont a kapzsisági hajlamainak felelt meg. Klementyvel szemben adta a tapasztalatlan, nagylelkű mágnást, akit mindenre rá lehet venni, Bubenyikkal szemben a ravasz, okos embert, aki mindenből hasznot tud húzni, a közönség előtt pedig a bolondul pazarló mecénást, csakhogy egy kicsit visszájára sült el a törekvése, mert a fennforgó esetet véve például, Klementy tartotta őt ravasz kutyának, Bubenyik pazarló bolondnak, és a közönségnek tűnt fel úgy, mint tapasztalatlan, nagylelkű mágnás. De nem volt talán egyiknek sem igaza.

Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt alaposan megnyergelte a különben rakoncátlan vármegyét. Hogy mivel? Isten tudja. Éppolyan titok ez, mint amely az állatszelídítő tekintetében rejlik. Bolond kormányzás, mely előbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos kormányzás, amely okvetlenül beválnék, nincs, és nem lehet, vagy ha lehet, eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, amely sikerül, vagy nem sikerül. Lehet, hogy Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná kormányozni, aki pedig egy világot húzgál az ő elméje finom cérnaszálain, s lehet, elkormányozná jól a legutolsó írnok is, ha főispán lenne, és nem tudnák róla, hogy írnok volt, mert hát azt el kell valahogy találni. Márpedig az eltalálás ritkán az okos emberek hivatása; az okos emberek nem találgatnak, hanem rendszerint akarnak valamit, mégpedig ritkán olyast, amit a nem okosok is akarnának, s ez már magában is nagy baj. Azért aztán isten mentsen meg minden becsületes kormányt az okos főispánoktól. Untig elég az, ha okosaknak látszanak.

Merem tehát mondani, hogy báró Kopereczky Izraelnek minden sikere beiktatási beszédének különös esetéből sarjadzik.

De bármily hatalmasnak látszott is a főispán, a januári rendkívüli közgyűlés tárgyai mégse hagyták hidegen a kedélyeket. A magyar nyelv iskolai tanítása tárgyában bizonyos régi megyei szabályrendelet életbe léptetése volt tárgyalásra tűzve s a már említett szolgabírói állás betöltése. Nem szenvedett kétséget, hogy Kopereczky a magyarosítás mellett van, és az se lehetett titok, hogy szolgabírónak Noszty Ferencet óhajtja, mégis nagy szervezkedés indult meg; az iskolamagyarosítás ellen a nemzetiségi bizottsági tagok fogództak össze, körülbelül a többség, a szolgabírói szék betöltése pedig főleg a magyarokat izgatta, mint akik mindig a mellékes dolgok iránt érdeklődnek jobban. Mindegy (a magyarok szerint), mit tanulnak a parasztkölykök, de nem mindegy, hogy ki parancsol Voglányban.

Éles megjegyzések kapcsában összehasonlítások történtek a rokon- és ellenszenv festékével. Noszty Feri végre is csak egy tacskó, Herbert és exlajdinánt. Kell a kutyának! Ha cs. és kir. kamarás, maradjon veszteg a király kamrájában, de ne vegye el más ember elől a kenyeret. Legyen a szolgabíró köztünk nőtt, magunkszőrű ember, nem félmágnás. És fonák is volna, hogy hosszabb a mellény, mint a dolmány, hogy a szolgabíró méltóságos úr legyen, az alispán pedig csak tekintetes.

Kaby Józsira kell szavazni az igaz magyarnak. Jó öreg fiú, aki azért úszott el, mert mindenkiért jótállt. Azonfelül "a sokat szenvedett hazafiak" közé tartozott, mert rajtavesztett az ötvenes évek elején a Marseillaise éneklésén, hiszen mindnyájan hallhattátok egyszer-másszor a Kék Golyó-nál. Most már csak mosolyog rajta az ember, de azokban a bomlott időkben dühbe hozta, bánatba ringatta, keserűségbe mártogatta a magyar szíveket, úgyhogy a felsőbbség bosszút lihegve csapott rá: "Hm. Az énekesmadárnak kalitka való." Az pedig volt nekik Kufsteinben, el is vitték oda vagy három évre. Ámbár nagy istentelenség volt tőlük ilyen kicsiségért, mert legfeljebb a dallamban lehetett találni kifogásolnivalót, maga a szöveg jóformán a császári királyi katonai sematizmusból meríttetett:

Osztrák ármány, Ferdinánd,
Karl, Franz, Albrecht, Styevko Lajos,
Zsófia, Zsófia nagy dáma,
Kamarilla, reakció.
Rác, szerb, oláh, illirizmus,
Saxonizmus,
Vesszetek el!

Heidinger, Leidinger, Windischgrätz,
Jellasich, Simonits, Ulich, Urbán,
Hurbán, Lamberg, Berger,
Wimmer, Prückner,
Vesszetek el!

Szóval elég szépen volt kigondolva, és a végén nem ártott senkinek. Ha jobban meggondoljuk, még Kaby Józsinak sem. Az a három évi pihenés elkellett a torkának - s azonfelül nagy rangra emelték az elzárással, mert mikor kiszabadult, az lehetett volna, ami akart lenni, de ő nem akart, ameddig a nap sütött, vagyis míg nyájas zsidók voltak a környéken, de most, mikor a zsidó arcok már elkomorodnak láttára, rászorult a szolgabíróságra.

A rokonságot és a főispáni aula bennfentes csoportját nem számítva, az egész magyarság a Kaby pártján állott, csak a szerkesztő, Klementy pártolt el az utolsó napokban. Egy fecske azonban még nem csinál se őszt, se nyarat. Ebben az egyben nem szabad engedni a főispáni akarattal szemben. Hát úgy is vette mindenki, hogy az egész választás csak forma. Noszty Feri le se jött rá Pestről, hol a közismert járdataposókhoz tartozik. Nem éri meg a próbálkozás a vasúti menetjegyet!

A közgyűlés reggelén mindenki gratulált Kabynak, csak a főispán mosolygott rejtélyesen.

- Nono, hátha még másképp csöppen - jegyzé meg őméltósága útközben, amint a közgyűlési terem emelvénye felé iparkodott.

- Nem gondolnám - felelt rá Petrovay Tamás, a Kaby ipa, ki történetesen a főispán mellett csoszogott -, hogy más győzhessen.

- Vajon?

- Tojás nélkül nem lehet rántottát sütni, méltóságos uram.

- Hátha olyan csodaszakács akad, bátyámuram?

Megnyitván az ülést, mindenekelőtt kinevezte Malinkát tiszteletbeli megyei főjegyzőnek (nem kerül semmibe, s neki örömet csinál); aztán a faltörő kost, az úgynevezett hivatalos szónokot, Liszy ügyvédet szólítá, akivel in camera charitatis előre állapodott már meg.

Ő volt kifejtendő a magyarosító szabályrendeletet, s nem csekély ékesszólással bírt a vézna emberke, kár, hogy a hiányzó felső fogai miatt a szavak szétfolytak a nyelve alatt, s bizonyos sípoló vagy sziszegő hangokba öltözködtek.

Elöljáróban lepocskondiázta a parlamentarizmust, mely szerinte csak a már teljesen kiépített államokba való, ahol csak folyó ügyeket kell intézni, de ahol még alapvető munkálatok teljesítendők, ott a parlamentarizmus egy ütet taplót sem ér.

- Ne kezdje Ádámon, Éván! - mordult bele Pénteki Bálint, kit a karzat alatt állván, bősszé és türelmetlenné tettek az onnan leáradó mindenféle illatok a hölgyek hajából és keszkenőiből. Az öregúr a trágyaszagot szokta meg otthon, valamint a fokhagymáét a rostélyosokon és pirítósokon; minden egyéb szag kihozta a sodrából.

- Halljuk, halljuk! - hangzott fel több helyről élénken, mert ebben a kérdésben nem volt se jobboldal, se baloldal, az egész magyarság együtt érzett.

Liszy rögtön megmagyarázta, miért indul ilyen messziről. Azt akarja bebizonyítani, hogy miért kell bizonyos dolgokat, melyek az egyik állami szerv feladatai, más szerveknek átvállalni, ha amazok képtelenek. A bivaly bizonyára erős, uraim, de ha teszem azt olyan merészet ugrana, mint a macska, hát okvetlenül kitörné a nyakát, míg a macskának semmi baja sem esik. (Ez úgy van - bólintott a főispán.) Azért tehát a merész ugrásokat a macskára kell bízni. (Élénk helyeslés a kormánypárti csoportokban.) A parlamentnek felelős miniszterek nem ültetnek olyan fákat, melyek hosszú esztendők múltán tartanak árnyékot, vagy hoznak gyümölcsöt, pedig a jövendőkre is illik gondolni egy jól szervezett államban, valamint nem szüntetnek meg olyan bajokat, míg kicsinyek, melyekhez hozzányúlni kényelmetlen vagy személyükre nézve veszélyes - inkább áttolják a jövendő kormányokra, akkorra, midőn már a bajok nagyra nőnek, és magára az államra nézve lesznek veszélyesekké. A parlamentáris miniszterek előtt csak azok a sikerek számítanak, melyek mindjárt bekövetkeznek. Mit érne az nekik, hogy húsz év múlva dicsérnék? Nekik az kell, hogy most dicsérjék. Ők az esti lapokra dolgoznak. És ezt nem lehet rossz néven venni, mert minden teremtett lény csak annyi levegőt szív be a tüdejébe, amennyi a pillanatnyi légzésre szükséges, és annyi vizet iszik, amennyi a szomjat oltja; kivévén a teve, mely a jövendőre is szed be egy kis tartalékot, de a teve csak két púpot visel a hátán, míg a miniszterén négyszáz és néhány púp van.

Popolniczky Ambrus, a bozsennai kerület országgyűlési képviselője meglökte könyökével a mellette ásítozó Noszty Pált.

- Hm. Ez nekünk szól. Ne válaszoljunk rá?

- Minek? Hisz igaza van.

Ezek után egy ékes kanyarodással (valami idézettel Thiers-től) áttért arra, hogy ilyen körülmények között a társadalomra és a megyére szorul a magyarság erősítésének szent feladata, s ezt az iskola útján érhetjük el legjobban a szőnyegen forgó statutum^[70] életbe léptetésével.

Viharos ellentmondások zúdultak fel a nemzetiségek részéről, s nyomban felállt Padák Sámuel, egy óriási termetű tót lelkész, akit lutheránus Kapisztrán"-nak neveztek vakmerőségéért és gyújtó szónoklatáért. Ijesztő benyomást tett széles vállaival, roppant fejével, melyből két vérbe forgó szem bandzsított. Padák volt a megye éjszaki részén fekvő tótság vezérszónoka. Hangja lágy tud lenni, mint a fuvola; de ha akarja, valóságos dobpergéssé dagad, és fölrázza a lelkeket. Nincsen ebben máskor semmi veszedelem (a lélek úgyis csak hálni jár a tótba, hosszabb időre nem marad benne), nincsen pedig azért sem veszedelem, mert jó az Isten, egy csomó szászt és oláhot is adott a nemes municípiumnak. Isten ments, ahol csak egyfajta nemzetiség van. Ebből a rosszból jobb a többféle; ahol három van, ott már lehet velök kártyázni. Az egyik mindig "tromf" a másik kettő ellen, vagy a kettő tromf egy ellen, ahogy lehet. A megye politikája ebben sarkallott, s az ilyen diplomatizálás mellett éldegéltek valahogy az előző főispánok, mindig a magyarság akaratát vezetvén diadalra a közgyűléseken. Hanem ennél a szerencsétlen kérdésnél előrelátható a magyarság veresége (minek is volt azt előrántani?), mert az összes nemzetiségek összefogóztak.

Horth Pista, a fürge másodaljegyző, kit a wipp szerepével bízott meg a főispán, éppen abban a pillanatban számította össze a pro és kontra szavazatokat, midőn nagytiszteletű Padák Sámuel úr beszélni kezdett, s sietve robogott az emelvényre jelentést tenni.

- Kilenccel többen vannak, mint kellene.

A főispán egykedvűen rágcsálta bajuszát, s Poltáryhoz fordult:

- Mit csináljunk?

Poltáry vállat vont.

- Ha én tudnám...

- Te vagy a vármegye esze.

- Öt embert kellene hamarjában szerezni - tűnődött az alispán -, a szászokból nem lehet, mert a szászok egymástól szégyenlik a megjuhászodást. Az oláhokból se lehet, mert azok a pópáiktól nem mernek. Talán a tótoktól lehetne, azok puha emberek. Csak ez a Padák ne beszélne, mert az feltüzeli, megacélozza őket.

- Megvonjam tőle a szót? - kérdezte a főispán mohó készséggel.

- Isten ments, azt nem engedi a törvény.

- Majd elhallgattatom én, ha Izrael bácsi megengedi - súgta rejtélyesen az aljegyző, odadugva a fejét a főispán és az alispán feje közé. Szőke, göndör haja, friss, rózsás arca ugyancsak elütött a két vedlett koponyától.

Kopereczky az alispánra meresztette szemeit, várva, hogy ő nyilatkozzék.

- Jó, jó, öcsém - mondá ez -, csak eredj, vegyülj el köztük, és gondolj ki valami okos fortélyt, csábíts el egypár embert villásreggelizni, itasd le őket, szóval mit tudom én... sapienti pauca^[71], csinálj, amit lehet. A cél szentesíti az eszközöket.

Horth Pista eltűnt, s mint valami pajkos manó, hol itt bukkant fel, hol amott. Az alispánnak, aki lehetőleg szemmel kísérte, úgy látszott, mintha több példányban lenne meg. Most elvegyült a bizottsági tagok csoportjában, majd a karzaton lehetett látni nevetgélve az asszonyokkal. Sőt, az is ő, aki most surran ki az ajtón a tanácsteremből.

Ezzel már, azt hiszi az alispán, végképp elvesztette szeme elől, de nemsokára megint rátalál, közvetlen a Padák háta mögött, úgy tesz a kis semmirevaló, mintha a legnagyobb élvezettel hallgatná az ékes bibliai tót nyelven elvartyogott beszédet.

Padák úr még csak a kezdetnél van, a történeti előzményeknél, széles feneket épít, úgy látszik, hosszú lesz. Önérzetes szavakkal bélyegzi meg a különben nemes magyar nemzet mostani zsarnok ivadékait, kik a szlávok ellen készülnek merényletre. Lám, az Árpádok idejében jó volt a tót nyelv, hiszen a legrégibb magyar nyelvemlék, a híres Halotti Beszéd jóformán tótul van. Az Árpád-házi királyok tótul nevezték el a vármegyéket. "Novi grad"-ot (Új várat) Nógrádnak, Cserni gradot (Fekete várat) Csongrádnak, a maguk családi fészkét (a magas várat) Visegrádnak, a legfőbb udvari hivatalnokot, a palatinust, ugyancsak tótul nevezik "nadvorni pan"-ból (udvari úr) nádorispánnak.

- Ejnye - fészkelődik újra Popolniczky Ambrus, s újra megdöfi Noszty Pált -, ne cáfoljuk meg?

- Minek? Hisz nincs igaza.

Ingerült fészkelődés támadt a magyarságban, mert a tótul tudók elmagyarázták a nem tudóknak; maga a pap gúnyos mosollyal nézte a tengerháborgást, de csak színlelte a nyugodtságot, mert a bal kezével, miközben ide-oda kalimpált a jobbal, idegesen morzsolgatta a szokásos fehér fityegőket a nyakán.

- Sőt, merem mondani, tisztelt közgyűlés - folytatá fennhéjázó hangon, némi művészi pauza után -, hogy a régi magyar királyok még a családi szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az anyanyelvük.

- Ohó! Ohó! Bizonyítsa be!

- Elég bizonyság, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy négy Béla nevű királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak, Albusnak szláv fordítása: Bjela. A magyar királyok tehát még fiaikat is szláv nevekre keresztelték...

Egy rikácsoló hang, mint az olló, most egyszerre kettémetszette a beszédet. A hang a karzatról jött. Mindenki odanézett. Hm, nem kápráznak-e a szemeink? Bubenyik, a képéből kikelt és alkalmasint becsípett Bubenyik kiáltott közbe:

- To mi lepsje wjeme! Moj pan tom bol kde krstili!

Szokatlan lévén a karzatról való közbeszólás, s pláne hogy a főispán totumfactja tette, zajos derültség támadt a teremben, de a hahotán is keresztülverte magát egy éles "Jaj!" kiáltás, s minden figyelem a sikoly irányába fordult. A nagy brontesz szónok torkából jött az. A rémülettől kidagadt szemekkel mind a két kezével a derekához kapott, mintha ott tört volna ketté, s aztán gomolyaggá zsugorodva bömbölő üvöltéssel, minő a megsebzett komondoré, rohant ki a teremből. Utána a tót bizottsági tagok loholtak abban a hitben, hogy szeme fényükön az őrület tört ki. Némelyek félénken húzódtak el, hogy hátha megveszett, és harapni fog.

Valóságos káosz támadt a teremben. Mi volt ez? Mi baja történt? Mit kiáltott rá a főispán komornyikja? Ki tudja? Ki hallotta? Valami borzasztót mondhatott, hogy úgy ütötte le, mint a bikát a tagló.

Nosza, magyarok, szászok, románok mind Klementy szerkesztő felé tódultak. Ott ül a zöld asztal legszélén, s gyorsírással jegyzi a beszédeket. Rettenetes eszével mindjárt, amint hallja, azon melegiben lefordítja magyarra (ki se ereszti a füléből, csak magyar öltözetben) s már mint ilyet veti papírra.

Klementy hát bizonyosan tudni fogja, mi volt a közbeszólás. Tudta bizony, s nyomban felolvasta a hiteles szöveget, mely így hangzott: "Mi azt jobban tudjuk! Az uram ott volt a keresztelésnél!"

Ejnye be furcsa! Most kezdték még csak nem érteni.

Hiszen ennek nincs se füle, se farka! Hát nem valami nagy titkot vagy bűnt leplezett le a tót közbeszólás, melytől Padáknak menten össze kellett roppannia? Hisz ez egy egészen semmitmondó hülyeség - azazhogy inkább sokatmondó, de inkább a közbeszólóra nézve, mert világosan látszik ebből, hogy ő is őrült.

Klementy azonban jótállt a Bubenyik józan eszéért.

- De iszen nem őrült az, hanem huncut. Ha egy kicsinyt pikós, szereti az urát kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni, hogy valamelyik ősük valamelyik régi királyunkat, már nem tudom, melyiket, a keresztvízre tartotta, s hogy akkor adósodtak el.

- És hát igaz volna az?

- Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezőt bizonyítani.

A beállott zavart taktikai célokra akarta kihasználni az alispán, s figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne szavazásra bocsátani a kérdést, amikor vagy tíz tót szavazó künn van, a szavazás kimondása után be lehetne záratni a teremajtókat, s a statutum sorsa biztos lenne.

- Így is biztos - felelte a főispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a csöngettyűt.

Ugyancsak meddő fáradság volt. A csöngettyű szava elveszett, mint a légyzúgás a kovácsműhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni, felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár tulajdonosa, s német nyelven támadta a statutumot. Alig jutott el öt-hat körmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegető gesztusokkal. Mindenki kíváncsi volt: mi újság, mi lett Padákkal? Lassankint fülből fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja, hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt, és mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, a Kék Golyó-nál, a szobájában. Valójában pedig igen otromba csíny történt - panaszkodának -, éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, mégpedig orvul, hátulról, amennyiben valami gazember galambtojás nagyságú jeget csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggallérja mögé, amely hirtelen leszaladván a meztelen hátgerincén, olyan rettentő érzést keltett, mintha hideg, éles pallospengével egyszerre kettészelnék a testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából... Hanem iszen nem maradhat ez példás elégtétel nélkül.

Wolf úr, ki tüntetőleg búzavirágot szokott viselni a kabátja gomblyukában, nem ilyenkor, csak nyár elején (ilyenkor parókát visel, de nem tüntetőleg), szintén a hosszadalmas szónokokhoz tartozott. Nem gyújtott, nem tett hatást, legfeljebb elálmosította a magyarokat (de az is valami). Nem is igen törődött ő ezzel, észre sem látszott venni a nemes törvényhatóságot, mint az imádkozó, valami itt jelen nem levő, képzelt alakhoz intézte szavait, hogy bevádolja a barbár magyarokat. Bismarck vagy az öreg Vilmos sziluettje lebeghetett lelke előtt.

Még az elején tartott, visszapillantással a hamelni patkányfogóra, ki egy varázssíp elbűvölő hangjával csábította ide a szászokat, míg most a sovinizmus csinnadratta-bummja riasztja el innen, midőn a teremajtóknál felállított hajdúk egyike sürgönyt nyújtott át neki. Ritka idegek és ritka ékesszólás bírnak meg egy felbontatlan táviratot. Beleveszi magát az ember fejébe, és fúr ott, mint egy szú, a kíváncsiság és a rettegés bizonytalanságában himbálva az elmét. Próbálta egy darabig, de nem bírta ki. Addig-addig morzsolgatta ujjai közt, szórakozottan darálva mondókáját, míg végre feltörte s belepillantott. Arról értesíti a szuperintendens, hogy a fél tizenkét órai vonattal megérkezik és hozzá száll.

Minthogy pedig Wolf úr buzgó presbitere volt az egyháznak, s amellett sokba vette a püspököt, és nagy megtiszteltetésnek, hogy vendégül fogadhatja, legott meglepi a legnagyobb fokú nyugtalanság, akadozik, nem jutnak eszébe a poénok, az óráját nézegeti. Huh, mindjárt tizenegy óra, és még otthon semmit sem tudnak, hogy hozzálássanak az ebédfőzéshez! Aztán a vasúthoz is ki kellene menni, mégpedig egy kis küldöttséget illenék hirtelen összeszedni.

Szégyen ide, szégyen oda, a szükség a legnagyobb úr, mindeneknek meglepetésére befejezte, úgyszólván elcsapta beszédét, majd egypár tekintélyesebb hitsorsosával tárgyalt, mire nagy sebbel-lobbal, többedmagával elhagyta a közgyűlés termét. De biz azt észre se vették, mert az imént belépett Padákra fordult a közfigyelem, kit hívei, most már mint mártírt, "szlava"-kiáltásokkal fogadtak.

Horth Pista azonban gondoskodott róla, hogy az elnökséget figyelmeztesse a beállott kedvező körülményre, felszaladt jelenteni a főispánnak:

- Nyolc darab szász szavazat eltávozott a vasúthoz a püspök elé.

- Nem is tudtam, hogy ma ide érkezik a püspök - jegyzé meg az alispán, lévén ágostai hiten ő maga is.

Horth Pista hamiskásan kacsintott rá.

- Nem csodálom, mert maga a püspök sem tud felőle.

- Puff neki! Akkor semmi hasznát se vehetjük, mert mindjárt visszatérnek.

A nevetését alig tudta elfojtani a viceispán.

Alkotmányos hasznot azonban csakugyan nem lehetett húzni a Horth csínyjéből, mert a hurbanista dr. Motika nyomban átvette a szót. Szájas prókátor volt, éles hangjáért "Penicilus"-nak gúnyolták. Ha hamar bevégezné, még volna remény. Csakhogy ez is olyan penicilus, mely nem egykönnyen csukódik be.

A főispán csendesen bóbiskolt az emelvényen, az alispán madarakat rajzolgatott egy ív tiszta papirosra, a bizottsági tagok csoportokba verődve trécseltek. "Hagyni kell a lovat, hadd hányja ki a kehet, aztán megint húz - inté türelemre környezetét Noszty Pál -, ne szóljatok közbe, hamarabb elhallgatnak." De nem hallgattak el. A nagyobb kaliberű szónokok után sorompóba léptek a szatelleszeik^[72], a kisebbfajta stréberek és az okvetetlenkedők, akiknek nincs építő téglájuk, de akad egy-egy kövecskéjük, amellyel meg lehet hagyigálni az ellenpártot. Bár gyorsan követték egymást, mégiscsak fél kettőkor záródott be a sor Uhl Timotheussal (röviden "Ultimó"-nak nevezték Bontóváron), aki kijelentette, hogy inkább a Gyík hullámaiba fojtja gyermekeit, mintsem magyar iskolába küldje.

Ultimó úr csakugyan az utolsó szónok volt, de mit ért, ha a szászok már délben visszajöttek, elégedetlen arccal, hogy a püspök lekésett a vonatról.

Poltáry gyöngéden megérinté a főispán kezét, mire az fölrezzent.

- A tárgy ki van merítve. Nincs több szónok.

Kopereczky keményen nézett végig a hullámzó tömegen, honnan "szavazzunk"-kiáltások voltak kivehetők, megrázta a csöngettyűt, mire csend támadt, aztán kinyújtotta a fejét, mely eddig váll-lapockái közé volt esve, s ezeket mondta kemény, ropogós hangon, hogy szinte az ódon falak is visszhangozták:

- Miután a Liszy bizottsági tag úr indítványa ellen semmiféle érvet vagy kifogást nem hallottam, kimondom a határozatot, hogy egyhangúlag el van fogadva.

Mint hogyha hirtelen támadó orkán süvít végig az erdőn, szörnyű zúgással mozdulnak meg a fák, s gallyaik egymásba kavarodva, birokra szállni látszanak, legott pokoli háborgás tört ki, száz fenyegető, tiltakozó vagy csodálkozó mozdulat keresztezte egymást a fülledt, sűrű párás, szinte pépszerű levegőben, s kivehetetlen kiáltások fonódtak össze fül- és idegbántó hangzavarrá. Még a magyarok is megütődve néztek a főispánra, majd egymásra. Poltáry orráról leesett a pápaszem, legurulván a pulpitusról a padolatra, egyik üvege el is tört. Noszty a fejét csóválta. A főjegyző kirúgta maga alól a széket, s le akart szállni az emelvényről, míg ellenben a nemzetiségi emberek az emelvény felé csörtettek, mint a bikák a vörös posztó irányában, szenvedélyes kiáltásokkal, melyekből csak elvétve lehetett megérteni egy és mást: Ohó! Nem oda Buda! Nem úgy verik a cigányt! Előbb a szavazás következik! Hallatlan erőszak! Hát megbolondult? stb.

A vakmerő Wolf a dühtől sápadt arccal egyenesen az emelvényre ugrott. Kopereczky egy szigorú pillantást vetett feléje, s haragosan csapott a leoldott, keresztben fekvő kardjára.

- Mit akar itt? - mennydörgé harsány hangon.

Pillanatnyi csönd támadt.

- A jogunkat akarom! - kiáltá fulladozó hangon. - Tessék szavazásra bocsátani a kérdést!

- Az már meghaladott álláspont - felelte csodálatos módon szelídre vált hangon a főispán -, én már kimondtam a határozatot.

- Hisz éppen abban van a törvénytelenség, mert azon a hamis alapon mondta ki, hogy senki sem beszélt a Liszy indítványa ellen - méltatlankodott Wolf úr, most már tiszta magyar nyelven. - Fölforr az ember vére, ha látja, hogy ilyesmi lehetséges. Önökre hivatkozom, magyar testvérek, ítéljék meg, mi történt itt. Hiszen élő emberek vagyunk, vannak füleink, és vannak még gentlemanek. Uramfia, hisz reggel óta nem csinálunk egyebet, csak mindig a Liszy-féle indítvány ellen beszélünk, a többi közt magam is...

Most meg már az őszinte sajnálkozás és megbánás külső jeleit vette fel a Kopereczky sunyi arca.

- Ah, istenem - szólt mintegy magába szállva, összetörten, naiv megszeppenéssel. - Mennyire sajnálom, hogy így történt, de honnan tudhattam volna én, hogy ellene beszélt az igen tisztelt barátom, mikor én nem értek németül!

Gúnyos vigyorgás ült ki az ellenzéki arcokra erre a kényszeredett kifogásra, míg a magyarok sötét hallgatásba takarództak, melyet mintegy kétfelé szelt, akár a borotva, a dr. Motika sajátszerű hangja.

- Hát én nem beszéltem ellene? Mi?

- Bizony meglehet - felelte a főispán nyugodtan -, de én tótul se tudok.

Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle; éktelen hahota támadt. Mit? Hogy tótul se tud? Ilyet mer mondani? Ez már mégis plusquam dialektika! Risum teneatis, amici!^[73]

- No, már ennek az egész világ tudja az ellenkezőjét, főispán úr - fortyant fel Padák Sámuel fejcsóválva. - Hát nem tótul tárgyalt velem és társaimmal méltóságod a tegnap esti békítő konferencián? Kérdem, meri azt, amit különben az egész világ tud, s ami annyi szem közt történt, itt a megye színe előtt eltagadni?

Kopereczky még most se jött zavarba, se el nem vörösödött, mint a hazugságon értek szoktak, ellenkezőleg: hátravetette a fejét kevélyen, s kócsagtollas kalpagját magasra emelte, hogy szólni akar.

A kínos feszültség, mely erre a feleselésre következett, mélységes csendet teremtett, még a köhintéseket is leintették a türelmetlen "Pszt!" sziszegések. Hiszen lesz itt zaj mindjárt, mert egy szék fog most összetörni egy ember alatt. Ebből a slamasztikából lehetetlen immár kimászni. Halljuk, halljuk!

- Hát igaz - kezdé a főispán szakadozottan, lassan -, tegnap tótul tárgyaltam az urakkal, és azonfelül sokszor és sokakkal beszéltem tótul, valamint még sokszor fogok, mert szeretek is tótul beszélni, de uraim (s itt egyszerre kigyúlt az arca, szinte megszépült, míg hangjában megcsendült az érc, miből közönségesen azt az aprópénzt verik, mellyel a hallgatók megvesztegettetnek), mikor én ezt a ruhát magamra veszem, ismétlem, uraim, ezt a ruhát (és meggyszín bársonymentéje rubinköves csatjára helyezte mutatóujját), akkor én a három istenből a negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekéből csak egy kis darabnyit látok, a magyar hazát, és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet tudok, a magyar nyelvet!

No iszen, támadt erre zaj, de nem ám a főispáni szék recsegéséből, hanem a tomboló éljenrivalgástól. A nyomott kedélyek fölengedtek, és a másik túlságba csaptak, mint a lefogott gallyak, váratlanul fölszabadulva, hatalmasabb erővel és lendülettel vágódnak fel a magasba. Valóságos diadalmámor fogta el a magyarokat, tobzódtak a lelkesedésben, kendőket lobogtattak, kalapjaikat lengették; egyetlen tetszetős frázis kicsalta belőlük a tigrist, aki szörnyű fogát kivicsorítva, kész ellenfeleire rohanni. A nemzetiségek rögtön kicsinyek lettek, és meglapultak, mint a siket malac a rozsban. Csupán Uhl Timotheus kockáztatott meg egy szenvedélyes felkiáltást - de Uhl Timotheus bizonyosan be volt csípve, mert józanul nem merte volna:

- Önöknek tehát tetszik ez a gyalázatos törvénytelenség?

Nagy méltatlankodás tört ki erre. Jó szerencse, hogy immár nem karddal járnak a megyei urak, mert úgy járt volna Uhl Timotheus, mint egykor Rakovszky és Okolicsányi az ónodi országgyűlésen, ami pedig nagy kár, sőt szerencsétlenség lett volna, mert Uhl úr volt a főispán napi partnere a tarokkjátéknál, s Uhlon kívül még csak egy ember tudta a tarokkot tízmérföldnyi distanciában Bontóvár körül, egy félszemű nyugalmazott ezredes (Bontóváron csak ferblit játszanak), minélfogva Uhl úr nélkülözhetetlen harmadik volt.

Sietett is a főispán elterelni róla a figyelmet, leintvén kezével a háborgást, mint Neptun a szeleket.

- Halljuk! Halljuk!

- Uhl t. bizottsági tag úr törvénytelenséget emleget, amint a zajból kivettem. Nos, beismerem azon esetre, ha ő vagy társai olyan törvényt mutatnak, amelyik azt rendeli, hogy nekem németül vagy tótul kell tudnom.

- Úgy van, úgy. Nincs olyan törvény. Éljen a főispán!

- Vitam et sanguinem pro comite nostro! - ordított bele az öreg Palojtay István, az ellenzék legkonokabb vezérfia. - Meghajtom előtte a zászlómat!

Ezt a közbejött epizódot megint percekig tartó lelkes tüntetés követte a főispán mellett, úgyhogy csak nagy sokára folytathatta szavait:

- Ugyebár nem tudnak ilyen törvényt mutatni? De én meg bírok mutatni önöknek olyat, mely azt mondja, hogy a határozat kimondása után minden további fecsegés hiábavaló. Azért tehát menjünk tovább, tisztelt közgyűlés. Napirenden van a megüresedett voglányi szolgabírói állás. Jelölöm Noszty Ferencet és Kaby Józsefet.

Kaby, Kaby, Kaby! A levegő megtelt "Kaby"-kiáltásokkal. Száz és száz Kaby zúgott, hömpölygött a teremben. A nemzetiségek összeharapták ajkaikat, és kezdtek a teremből kivonulni, odakünt fenyegetőzve és lármázva, mert bent most nem lett volna tanácsos; akik benn maradtak közülök, szintén "Kaby"-t kiáltottak, tudván, hogy a főispán ellen tesznek, csak imitt-amott szórványosan potyogott egy-egy "Noszty" s az is szerényen, elenyészőn.

Őméltósága összevonta szemöldjeit, mint egy haragos Jupiter, aztán kissé felemelkedett székében, kardját a hóna alá fogva:

- Minthogy úgy veszem ki - mondta határozott, kihívó hangon, és szemeiből zöld fény lövellt ki -, hogy a többség Noszty Ferencet óhajtja, ezennel kijelentem, hogy Noszty Ferenc választatott meg! Több tárgya nem lévén az ülésnek, ezennel bezárom.

A meglepetés pillanatnyira megfagyasztotta az ajkakat. Lehetséges-e? Jól hallották-e? Higgyenek-e a füleiknek? Az apró sérelmekre gyorsan vág vissza a tömeg, de a nagy injúriák^[74], mint az erős ökölütések, megszédítik az elméket. Úgyszólván levegő után kapkodtak a magyarok, és mindössze egy általános fölszisszenés hangzott.

A nemzetiségek gúnyosan kiáltozták:

- Itt van ni! Kellett ez nektek? Éljenezzetek hát most is, pupákok!

Kaby József halotthalványan ugrott fel az egyik zöld asztalra.

- Hát engedjük ezt, polgártársak? - hörögte. - Hiszen többségben vagyunk!

A főispán eközben rendíthetetlen nyugalommal lépegetett le az emelvényről, mint aki minden dolgát jól végezte. Némelyek eleibe futottak, hogy szép szóval meggyőzzék, visszatérítsék, mások ellenben tanácstalanul kiabáltak, kérdezősködtek, lótottak-futottak, szörnyűködtek, s fejvesztve keresték a fejüket, a Kaby-párt vezérét, az ősz hajú Palojtay Istvánt, aki csak az imént rakta le hódolati szóbokrétáját a főispán lábaihoz.

- Hol van Palojtay? Merre van Palojtay? Mit mond Palojtay? Halljuk Palojtayt!

Palojtay azonban, aki a legtekintélyesebb véne volt Bontó vármegyének, s mérges ember, mint a paprika, ezúttal csak a vállait rángatta ide-oda.

- Hja, kedves barátaim - mondá végre nagy kedvetlenül, az ő parasztos, ódon modorában -, ha megettük a fácányt, aki nagyon ízes pecsenye volt, most már bizony nyeljük le a békát is, aki nagyon keserű falat.

Ebben aztán, akarva, nem akarva, igazat kellett neki adni. "Ha az egyik jogtalanságot, mert jólesett, lelkesen megéljeneztük, most már nem lehet sírni a másikért."

Így lett meg a voglányi járás szolgabírája Noszty Feri.

Persze suba alatt sok szó esett erről ezután is, és ha Noszty Feri annyit csuklott volna, ahányszor e napokban emlegették a nemesi kúriákon és egyebütt, nem éppen hízelgő megjegyzésekkel, a doktorok bizonyára nem eresztik útnak tél közepén. Minthogy azonban éppenséggel nem csuklott, és teljesen egészséges volt, a főispánnak arra a sürgönyére, hogy szolgabírónak választatott, jöjjön a hivatalát elfoglalni, legott útnak indult, azaz előbb még egy uzsorást hajszolt fel a Két szerecsen utcában, akiből egy kis kölcsönt csiholt ki az új állásra, amellyel az utolsó estén kövérebb útiköltséget próbált szerezni a Korona-beli kártyaszobában; minthogy azonban a szerencse istenasszonya mögött nem Kopereczky ült, hanem ellenkezőleg, őmellette ült egy úgynevezett rokonszenves gibic, aki a kezei és a szemöldökei mozgatásával minden kártyáját ki tudta fecsegni, titkos egyetértésben az ellenjátékosokkal, reggelre csak annyi pénze maradt, hogy a vasúti jegyet megválthatta.

Sokkal könnyelműbb volt, mintsem ez lehangolta volna. Semmi az, hiszen Bontóváron már ott a sógor, aki rendbe hozza. Fellengős tervek és remények ringatták. Most végre megfogta a szerencse anyját. A raj majd utána jön. Milyen csodás véletlen, hogy éppen a voglányi járásban lesz! Alsó-Rekettyés is odatartozik. Tehát a legtermészetesebb módon jut be a Mariék házához is! Sapristi! Ez olyan szépen következik egymás után, mintha ő diktálná, vagy még jobban. Kíváncsi volt, mit szólt mindezekhez Máli néni, akivel élénk levelezésben állt, s akinek még Pápáról a vendéglőből megírta hosszú levélben a Findura szőlőjében lefolyt kalandot. Máli néni azt felelte ekkor röviden: "Ne tégy semmit többé, meg se moccanj ezentúl. A fűmag el van vetve, várd meg nyugodtan, míg kikel és megnő, hogy széna legyen belőle. Szerencsés kópé vagy."

A szerencsés kópé megérkezett, s nyomban a megyeházába ment, ahol éppen nagyban tisztogattak a főispán lakóosztályaiban. A főispánnét várták, aki holnap érkezik meg a kis Izrael báróval a krapeci kastélyból. Fehér ruhás leányok és a helybeli úrnők Bécsből rendelt kaméliabokrétával fogják várni a vasútnál.

A főispán nagy patáliát csapott, hogy minek pusztították el a szobájában levő pókhálót is tisztogatás révén. - Hogy engedhetted azt, te mamlasz? (Ez Bubenyiknek szólt.) Hát nem tudod, hogy az a pók nekem kedves állatom volt, akit órákig elnézegettem, mikor már tőletek megundorodtam? A leghívebb barátomat öltétek meg. Őtőle tanulgattam a szövést. Aztán micsoda hasznát vettem csak az ősszel is, mikor még nyitva lehetett az ablakokat tartani, a beszálló legyeket mind elfogdosta, fölfalta, egyiket se engedte, hogy engem molesztáljon, és most vége van. Jól van, Bubenyik, most az egyszer elnézem a dolgot, hanem ha valamikor itt legyeket találok, azokat neked kell megenned a pók helyett. Isten engem úgy segéljen. Ah, nini! Hát megjöttél? Szervusz, sógor! Elmehetsz, Bubenyik!

- Kötelességemnek tartottam a sürgöny folytán - mondá az új szolgabíró, némi szertartásos ízzel -, s mindenekelőtt hálás köszönetemet fejezem ki a megválasztásért. Nagyon kedvesen lepett meg.

- Majdnem egyhangúlag ment - mosolygott a főispán, megrázva a sógor kezét.

- Nem az én érdemem - szerénykedett Feri -, ősök érdeme s a Noszty név nimbusza.

- Nos, úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom, akárhogy kieresztem is, csak egy hang.

- A fő az, kérlek alássan, hogy megvagyok.

- Világos és természetes. Napóleonon se kereste az ördög sem, miként lett első konzul. De csak császár korában nem kereste. Mert akkor nem volt már tanácsos keresni. Te azonban egyelőre még nem vagy császár, sőt én magam se vagyok. Azért tehát jó lesz magadat mindenekelőtt egy kicsit megszerettetni. Azért sürgönyöztelek fel, hogy azonnal láss hozzá.

- Szívesen tenném, de hol kezdjem?

- Ezt is megmondom. Leteszed az esküt. Ami rendesen hamis eskü, mert azt egy szolgabíró se tartja be. De ezt az Isten nem is kívánja, van annak egyéb dolga is, mint a vármegye adminisztrációját figyelemmel kísérni. Annál inkább kívánják ennek az eskünek a be nem tartását a járás befolyásos bizottsági tagjai, ezek a liliputi oligarchák, a maguk két- vagy háromszáz holdján. Máskülönben kimarnak, elüldöznek, gáncsot vetnek, fegyelmikbe mártanak, s pokol lesz az életed már itt a földön. Azért tehát látogatásokat teszel a járásodban az előkelőbb embereknél, és igyekszel szeretetreméltó, kedves embernek mutatkozni...

- Hm, persze, hanem...

- Tudom, mit akarsz mondani. Ahhoz fogat kell és csinos hajdú a kocsiülésre. Aztán egy kis aprópénz a borravalókra és a kártyára, mert azt csak nem mondhatod, ha tarokkozni hívnak, hogy "nem tudok". A tudatlan ember ne vállaljon megyei hivatalt. No, ugye ezt akartad mondani?

- Bölcs Salamon se beszélt különben. Méz és színbölcsesség csurog ajkaidról.

- Ami a többit illeti, az mind meglesz magától. Lakást kivehetsz Voglányban, az elhalt szolgabíró házát kiadja az árvaszék, gazdasszonyt ellenben ne fogadj, mert azzal hírbe hoznak, ha olyan vén lesz is, mint a Matuzsálem hátramaradt özvegye. Kosztra egyébiránt nincs is szükséged, mert a szolgabíró a járásban mászkál, és mindenütt etetik, mint a pókot. Képzeld csak, milyen mérgem van! Kisöpörték a kedves pókomat, akinek itt volt a hálója az íróasztalom melletti ablaknál. A főispáni pókot, hahaha! Ha megtudja Klementy, egy humoros újdonságot ír róla. Ismered Klementyt?

- Nem.

- Ó, bár csak én se ismerném! De hogy a szavamat ne felejtsem, hát mondom, ne tarts gazdasszonyt, s egyáltalán ne vígy háztartást, mivelhogy ma itten, holnap ottan, szépen kitartanak a kúriák és a kastélyok a hajdúval együtt, csak valahogy el ne áruld a hajdú előtt vagy a kisasszonyok stammbuchjaiban, hogy melyek a kedvenc ételeid, hacsak nem akarsz egy évben hétszáztízszer lekváros derelyét enni vagy káposztás kockát, aszerint, amint a hajdú megsúgja, akit a háziasszonyok eziránt kivallatnak. Tiltsd meg neki huszonöt bot vagy halálbüntetés terhe alatt, hogy e tekintetben nézetet nyilvánítson, s olyan változatos kosztod lesz ingyen, majd meglásd, mint egy kanonoknak.

- Megengedem, kedves Izrael, de hát a többi?

- A többiről én gondoskodtam. Még hajdút, kocsist is fogadtam már a számodra.

- Te vagy a világ legédesebb sógora - áradozott Noszty Feri -, és a legkörültekintőbb főispán!

- Először is itt van egy százas, ezt egyelőre kölcsön adom nyolcas kamatra. Mert ne gondold, hogy engem szipolyozni fogsz. Amit eddig adtam, mind föl van jegyezve, s fizeted utána a kamatokat, majd ha lesz miből. Hiszen talán lesz. (Jelentősen hunyorított a bal szemével.) A lovaidat az én saját nevelésű táltosaimból válogattam ki (ti. a rosszát válogatta ki). Hétszáz forint az áruk, sógorok közt, mert olyan könnyelmű embertől, mint te, ha ugyan volna, egy másik hétszázat is megkapnék. A bricskát pedig Krapecről hozattam. Nem új, mert az nem is gavallérnak való, azt hinnék, ha új volna, hogy csak most kezdesz úr lenni, pedig annak a színének kell lenni, hogy folytatod. És arra fölséges egy ócska bricska, olyan, mint az öreg nemesség. Egyébiránt kitataroztatta Bubenyik, úgyhogy jobb az újnál, és újból ki van lakkozva, olyan, mint egy izé... mint egy kalitka.

Ezt a szót húzta ki elméje szűkös szótárából, mert legközelebb feküdt a valósághoz, minthogy otthon Krapecen tyúkok és másféle házi szárnyasok tanyáztak és költöttek benne.

Feri urat meglehetősen lehangolta, és szinte az egekből rántotta alá a fogat vázlatos rajza, de nem szólt, csak a bajuszát pödörgette kissé idegesen.

- Mindezeket az apádnak ígértem meg - folytatá. - Egy Kopereczky pedig vagy meghal, vagy megtartja a szavát. Nota bene: a bricska ára kétszázötven forint, a hámot ellenben kölcsönadom ideiglenesen, de ha szétszaggatjátok, előre megmondom, hetven forint az értéke, mert clara pacta, boni amici^[75], édes Ferim. Nagyon tetszeni fog neked az egész úri készség, éppen egy szolgabíróhoz való. Egész életedben áldani fogsz érte. Hanem azért ne bízd el magad túlságosan az atyafiságos érzületeimben, mert már hallhattad is, hogy én egy kicsit bolond vagyok. Ezt a nővéred is bizonyíthatja, ha nekem nem hinnéd. Mondtam már, hogy holnap érkezik?

- Nem.

- No, hát mondom. Megjön, és nagy bál lesz nálam a farsangon. Természetesen te is részt veszesz rajta. De nem erről van most szó. Arra akartalak inteni, hogy ne bízd el magadat az érzelmemben, mert ahogy most a főispánnál jelentkeztél és a sógort találtad, úgy is csöppenhet, hogy a sógorhoz jössz egyszer vagy másszor, egyben vagy másban, és a főispánt találod magad előtt. Most pedig elmehet a szolgabíró úr! Bubenyik majd elvezeti a Kék Golyó-ba, ahol a lovai és a cselédei vannak. Fizesse ki a számlájukat, és menjen a járásba egyelőre csak ismerkedni.

Noszty engedelmesen sarkon fordult elöljárója szavára, és a kéznyújtást se várva, sietett az ajtó felé.

Kopereczkynek tetszett ez az engedelmesség, s nyájasan szólította vissza.

- Maradj, kérlek, még egy kicsit. Látom, jó tisztviselői matéria lappang benned, eltaláltad a helyes ösvényt, és nem akarsz visszaélni a rokoni összeköttetéssel, amitől, megvallom, fáztam egy kicsit. Hát ülj le most már, végy egy szivart az agyaradra, míg kikeresem számodra a hasznos útmutatást. Azt ingyen adom.

Kinyitott egy fiókot az íróasztalban, sokáig kutatott, kotorászott benne, s káromkodott, hogy nem találja. Felváltva szidta Bubenyikot és Malinkát, míg végre megsokallta Feri.

- Ugyan, ne fáradj, kérlek alássan, majd megveszem útközben a könyvkereskedésben.

- Mit veszel meg a könyvkereskedésben? - csodálkozott a főispán.

- Mi egyebet, mint a közigazgatáshoz szükséges ujjmutató kézikönyveket? Vagy nem azokkal akarsz megajándékozni?

Elnevette magát Kopereczky, és kedélyesen hátba ütötte a sógorát.

- Ó, jaj, te golyhó! Miféle bolondságokon jár a te eszed? Isten ments, hogy én tereád könyvet tukmáljak! Egyet tanulj meg, lelkem, hogy patikából szeretni, könyvből országot igazgatni, romlásra vezet.

- Honnan tanuljam hát meg a közigazgatást? Hiszen tudod, hogy sohasem foglalkoztam ilyesmivel.

- Hogy honnan tanuld meg? Ej, hát minden egyéb megtanít arra, csak a könyv nem. Megtanít például a bricskád, mert ahol nagyot zökken, ott kátyús az út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. Ahol a lovad megbotlik, vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj van vagy a korlátfán vagy a híddongákon, meg kell csináltatni. Ahol a pajták lyukain ki van tolva a kocsirúd a közlekedési útra, úgyhogy a sötétben felesnének a pityókos emberek, elrendeled a kocsi eltávolítását a rúd különbeni elfűrészelésének terhe alatt. A közigazgatás a legkönnyebb dolog a világon. Látni kell tudni és parancsolni, ez az egész. Azonfelül tapintatos legyen a szolgabíró. Ha valami üdvöset csinálsz, csináld nagy kürtöléssel, nagy nyilvánosság előtt, ha valakire huszonötöt vágatsz, gondoskodj róla, hogy ne legyen hozzá tanú, mert most már állítólag nem szabad botozni. Nem a miniszter, hanem az újságok miatt. Ahol rend nincs, rendet kell csinálni. Ahol az igazság erősebb, mint az emberek, ott az igazságot kell a nyeregbe ültetni, ahol ellenben az ember erősebb, mint az igazság, ott az illető ember pártjára állasz. A legnagyobb tudomány tehát az embereket ismerni a talpuktól kezdve a fejük tetejéig, és arról szól, fráter, az én "hasznos ujjmutatásom", amit keresek, de itt is van már. Elbújt a kutya a sok ostoba írás közé. (Egy kis paksamétát húzott ki, s abból kikereste a voglányi járásra vonatkozót.)

- Ez az - mondá jelentősen -, ezt tanuld meg, mint a Bibliát, és kövesd, hogy hosszú életű légy ebben a járásban.

Szólt pedig a hasznos útmutató a járásban lakó előkelőbb és szájasabb családokról, valamint azokkal való diplomatikus és célirányos viselkedésről és bánásmódról, ilyenformán:

Mezernye. Briskay Péter (háromszáz hold) - szereti a latin klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erős kálvinista, gorombáskodni kell vele, a mézédes embert utálja.

Voglány. Wracza Károly meggazdagodott fűszerkereskedő, hiú ember, pertu kell szólítani, s tehetsz vele, amit akarsz.

Bárkányban Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a juhait, és rendelni a saját készítésű édes pálinkából.

Kaszád. Korgó Dániel (négyszáz hold) - sok atyafia van, szidni kell őket előtte.

Alsó-Rekettyés. Tóth Mihály - demokrata, bolondos nézetekkel, jó ember, használható, bár nagy befolyása még nincs. A nagyzolást nem szereti.

Drenk. Palojtay István - nagy partentum^[76]. Buzgó katolikus és erős antiszemita. Ámbár kuruc véralkatú, az uralkodóházat nem szabad előtte ócsárolni, mert Károly Albert főherceg, akinek vadászterülete van a megyében, meg szokta hívni vadászataira, s ilyenkor vendégül is betér a házához. Erre igen büszke, de különben is sok bogara van.

Így ment ez véghetetlen sorban, íveken keresztül az összes bizottsági tagokról. Némely helyütt kényes és sikamlós instrukciók is előfordultak, ilyenfélék: "Noli tangere feminam, quia Dominus rabiatus est."^[77] Ezt például Varsányi Jánoséknál jegyzi meg, holott Krivy Mátyásnál éppen az ellenkezőjét javasolja: "Meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott, a vén salabakter szereti, ha nejét idegenek kívánatosnak tartják." Ugyancsak szigorúan óvja a hasznos útmutató a vele élőt, nehogy Csobolyó Miklóstól a családja után tudakozódjék, mivelhogy az egyik kisasszonya Rómában van Besztercebányán^[78], a feleségétől pedig válik.

Ez az egész elaborátum^[79] ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty Ferenc is hasznát vehette.

Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését a járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öregúr ódon kúriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kímélt, és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arcképe, gondolom, meg is jelent a Vasárnapi Újságban). Valaha a Simonyi regimentjében szolgált mint huszár, s mutogat is őkelme egy makrapipát, amit a híres versailles-i zsákmányolásból elemelt, mely szerinte valamelyik francia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajtékpipából), és nyáron a gyümölcsösre ügyelt, ami nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak, és nemhogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, aki már a nyolcvan körül járt, eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vígan suhogtak, az övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik, hogy Károly Albert főherceg látogatása is (amit roppant irigyeltek tőle a mágnáskodó, nagyobb családok), arra a kíváncsiságra vezethető le, hogy ezt a világraszóló anyóst akarta látni őfensége.

Palojtay ezentúl is "mamá"-nak hítta feleségét, s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Rágányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva - s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.

Zimankós idő volt február elsején estefelé, mikor a Noszty Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolnivaló volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket képzelve élénk fantáziájával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában, hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkásbutykost lát, mindjárt visszaesik régi nyavalyájába; amint markában érezte a gyeplőket, keblét legott dzsentriérzelmek kezdték magasra dagasztani. A cikázó, csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembesiklottak, felköltötték benne a rossz démont, s azt járatta mindenekfelett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a célja, ezt kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az alapgondolatot: barátokat szerezni, akik zsiráljanak neki. Az eskü emléke, melyet apjának tett, hogy sohase veszi többé igénybe a váltókat, a csengős fogatok zajába fúlt.

Palojtay szűzdohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama pedig a befőttesüvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt heverésző, Mászlás nevű híres vizsla morogni kezdett, s nyugtalanul hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége kicsit nagyothallottak, a vizsla mindig velök volt, s ő jelezte, ha valaki érkezett odakünn.

- Vendég jött - mondá Fruzina mama.

- Mégpedig idegen - jegyezte meg Palojtay -, mert megyebeli úriember mind tudja, hogy holnap kell jönni.

Hm, biz az finánc is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek egy abroszt, s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje őket; de a jött csinos fiatalember megelőzte őket, hirtelen belépett, zúzmarás bajusszal, kivörösödött fülekkel és orral.

- Kívántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél - szólt magát illedelmesen meghajtva.

- Isten hozott, kedves öcsém - kiáltott fel élénken a gazda -, de ne vedd rossz néven a gyengülő emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképpen ki vagy.

- Noszty Ferenc, az új szolgabíró vagyok.

Az öregúr meghökkenni látszott egy kicsit.

- Ej no, beste lélek, hát te vagy az, akivel a törvényt pofon ütötték?

Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatalember elől.

- Eredj, te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.

S ezzel megölelte Ferit, és egy atyafiságos csókot cuppantott az orcájára.

- Sokat táncoltam valamikor az apáddal - szólt, és szemtől szembe figyelmesen megnézegette a jöttet. - Éppen ilyen volt valamikor.

- No, ha az apád képét viseled, fiú - kacagott fel az öregúr kedélyesen, mintegy nyitányul, hogy most fog élcet mondani -, akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idő szerint apád a képviselőm. Hozd idább hát azt a fizonómiádat, amely voltaképpen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.

S most már ő is összecsókolta az új szolgabírót.

Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik, és el is kezdte legottan indokolni:

- Hát nagyon rám ijesztettél, fickó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában, és minthogy ez tilos cselekedet, ilyenkor fázom a hatósági közegektől. Még a szívem is elállt dobogni.

- Legalább nem kopik addig - felelte Feri. - Egyébiránt én örök hallgatásra kötelezem magamat.

- Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon - folytatá az öregúr -, ha az illető hatósági közeg is beáll bűnrészesnek, vagyis aláveti magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos, ráállunk?

- Attól függ, kedves bátyámuram, hogy hány pipányit vágott fel?

- Hát egynehány pipányit.

- Mégis mennyit?

- Lehet vagy kétszáz pipára való.

- Tyűh! Hisz az egy hétig is eltartana.

- Attól függ, hogy milyen pipás vagy.

- Csak egy félórára jöttem, urambátyám, hogy magamat bemutassam.

- Bolond beszéd. Láss a vacsora után, Fruzinka. Nem lehet énnálam, fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik, és hogy táncol.

- No, hát jól van - hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karosszékbe -, hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyújtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szívesen teljesítem a kívánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást, és egy kicsit kártyázhatunk is.

- Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezdd a hivatalodat mindjárt sikkasztáson, mert a táncolást már, úgy látom, el akarod sinkófázni.

- Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyámuram mindenképpen meg akar táncoltatni.

- Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy, és itt annyi szép leány és menyecske lesz a környékről holnap, hogy még a sánta ember lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül szoktuk megtartani. Aki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, hacsak nem ágyban fekvő beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.

- Hát persze hogy nem megyek.

- No, ezt már szeretem. Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a cigány is Bontóvárról. Most küldtem el értük két béresszekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne fagyjanak.

- Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?

- Esett juhbőrökből fércelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.

Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öregúr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat, s szóba hozta a főherceg látogatását, ami kedvenc beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.

Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál, s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.

- Úgy beszélsz - fortyant fel Palojtayné -, mintha egyéb se lett volna.

- Persze volt egyéb is, egy teljes francia ebéd, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt ízlett neki, a túrós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta, "ó, istenem - szólt -, olyan ízű, mint a mosott ruha". Általában különös emberek ezek a főhercegek. Sohase tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor először jelentette be ezelőtt hat esztendővel, hogy a vízi vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdotáskönyvet hozattam Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról szóra a könyveket, s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropóra került, de a főherceg hideg maradt, mintha fából volna az arca kifaragva, a legkacagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy él, csak az ásításából és a pillái rezgéséből látszott. Már-már kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen, és semmivel sem bírom felrázni, midőn véletlenül valami elhalaszthatatlan teendőm jutott eszembe, s minthogy rossz a memóriám, nehogy elfelejtsem, kihúzom a ceruzámat, és az ingmandzsettára jegyzem fel: "Mit ír ön?" - kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. "Pompás gondolat - mondá -, ezt én is megtanulom." "Iskolás koromban szoktam meg - folytatom -, mert ide jegyeztem ki leckémből a slágvortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem." A főherceg édesdeden kacagott fel: "Das ist gut! - kiáltott fel. - Sehr gelungen!"^[80] - és megint csak kacagott, hogy a ház is rengett, és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre, mintha a fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főhercegnek, s sorra előszedtem hajdani diákcsínyjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet, és amelyeken senki sem nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség kísérte ezeket, őfensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt, hanyatt vágta magát a kanapén, s kijelentette, hogy egész életében nem mulatott még ilyen jól, és nem talált ilyen kitűnő vadászcimborára. Egy nappal meghosszabbította nálam való időzését, s azzal búcsúzott el, hogy megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a főherceggel, édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetreméltó férfiú vagyok, akit ki akar tüntetni, vagy akibe beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is bizonyos pszichológiai igazságon nyugszik. Neki minden ember, a nagyuraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig, mindig csak kellemeset mondott és tett, kivévén gyerekkorában a nevelők és professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rosszakarat, amely egy emberi szívben szükségképpen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé, e szegény jámbor főhercegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diákcsínyjeimen, mint ahogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.

Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett, országos és megyei közügyekről, ahogy ez már szokás magyar anyától született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a témákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parti pikétre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyóitól (Tóth Mihály termése - dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat és kilencveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor valami kopogtatásféle hallatszott az ablakon.

A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyothallott, túl lévén ő is a nyolcvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.

- No, mi a szó? - kérdé nem minden bosszúság nélkül.

- Nézd csak, apuska - mondá a gazda a kártyáit igazítva -, valaki az ablakon kopogtat már harmadízben, és nem lehet meglátni, mert jégvirágos az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.

- Hát én nézzem meg, ugye? Mert én nem vagyok kimelegedve, ugye?

- Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, hogy ki az, és mit akar?

Az inas kicammogott kedvetlenül, dörmögve, s elmúlt vagy negyedóra, míg visszatért.

- Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?

- Egy zsidó fiatalember.

- Micsoda? - ugrott fel Palojtay dühösen. - Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizomadta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a láncról.

- Itt van az előszobában.

- Beeresztetted? Énhozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.

- Már azt pedig nem teszem - felelte Mucskó nagy flegmával.

- Mit? Nem teszed - s villámok jelentek meg a szemeiben -, amit én parancsolok...?!

- Az Icik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, aki a templom mellett lakik, a rozzant házikóban.

- Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?

- Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van, s borostyáncsöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.

- Hm - szólt Palojtay megjuhászodva -, az a beteges, sovány asszony az, ugye, aki némi fűszerrel s nyáron gyümölccsel kereskedik?

- S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.

- No, hát adunk neki borostyáncsöppeket. Küldd be azt a süldő Zebedeust.

Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kisvártatva az apuska, aki vagy a hidegtől, vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál, összehúzván mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.

- Mi baja az anyádnak? - kérdé Palojtay.

- Görcsei vannak - szólt siránkozó hangon -, már napok óta igen gyenge.

- Ki mondta, hogy borostyáncsöppeket vegyen?

- Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.

Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézipatikáját, onnan vett ki egy kis üveget, amelyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.

- Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az anyátokkal; van borotok?

- Van otthon. Árulunk azt is.

- Azt igya meg a béka meg a kutya, amit ti árultok. Hanem egy kis erős tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak? (Az öregúr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat, még utoljára is nekem kell lemennem a pincébe. Nagy hideg van odakünn, apuska, mi?

- Borzasztó hideg van - felelte Mucskó.

- Azért mondod, imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pincébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen expedíciók, öreg vagy, s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet, és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egypár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világíts a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabírónak szólt), hogy ez a fickó valamit addig el ne lopjon. Te pedig, Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt), eredj közelebb a kályhához, és melegedj meg.

Az öregúr csakugyan nem restellt a térdig érő hóban végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pincébe, s felhozni egy kis iccés üveg tokaji eszenciát.

- De nehogy megkóstold útközben, te gazember - figyelmezteté a suhancot, átadva neki az aranyszínű folyadékot -, és nehogy egyszerre találd az anyáddal megitatni, mert menten táncra kerekedik, és férjhez megy.

Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is hozott, megtöltött két kis poharat, s koccintott a vendégével.

- Miértünk is meghalt a Jézus Krisztus - jegyzé meg kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt -, azazhogy megfeszítették a zsidók.

- Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom, nem olyan nagy antiszemita, mint amilyennek tartják.

- Mit beszélsz? - csodálkozott az öreg. - Hogy én nem vagyok antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.

- Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint aminek az imént tanúja voltam?

Palojtay furfangosan mosolygott.

- Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom.

S hogy ím, így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupica tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt, és a gyertyáját eloltotta is egy szép, cirádás ezüstkoppantóval, sokáig hánykolódott elmélkedvén párnái között, hogy milyen bolond ember ez az új szolgabíró, aki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a közügyekben fáradozni?

Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malacvisítás, baromficsipogás hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csörgő-bongó szánokon, nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásoknak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártyapartikká alakultak át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyújtottak meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgyhogy hovatovább szűkebb lett a lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak használni. A kúriát a híres utazó Palojtay, István úr öregapja építtette: nagy fantaszta volt, s talán Perzsiában is járt, ahol a sah palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a Paszománt nevű patakot, mely átszeli a kertet, keresztülvezette a fundamentumfalba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgyhogy keresztülfolyik rajtuk, és hűsen tartja őket; nyáron például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a díványon, vagy csibukozni, azonfelül pisztrángtenyésztést is próbált ott a leleményes ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, aki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bízvást eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.

Ily viszonyok mellett csak néhány szoba jutott a vendégeknek, s amint egyre gyűltek, mindig több-több bútort kellett kivinni. Ágyak, almáriumok apránként kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, akire Palojtay bácsi nem mondana élcet, még a főherceg őfensége kedvéért sem, ti. Hatvani professzor uram, aki ismerte azt a bűvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palotatermekké.

Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délceg fiatal úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból, melyeket halomra hánytak az első szobában. Amennyi csókot és kézcsókot ezektől kapott ma Fruzina mama, jó, hogy át nem lyukadt az arca vagy a keze. Hát még a sok jókívánat!

Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző is, tanítók leányzói és baronesse-ek (Mezernyéről a báró Krackner kisasszonyai), de színre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és fehérek - vagyis vörösre mart a csípős hideg minden orrt és minden arcot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara. Csakhogy mikor aztán Fruzina mama nyájas szólamára: "tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem", beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arc kifehéredett vagy rózsaszínt váltott, másik a sárga színt vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak, melyek megtartották a fehér színeiket azontúl is.

Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek estefelé, de azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna elhajítani, ahogy szokás mondani, de egy gyújtó tekintetet most sokkal észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester, és "sok jó ember elfér együtt", olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom - de alapjában mégiscsak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: "ki a szabadba!" A vendégek már tudják, és magukkal hozzák a fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mammut-szem (így hívják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a partra a cigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem sötétedik, és megjelenik a hírnök: "tessék vacsorálni jönni."

Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártyaszoba (pedig az immúnis hely) sem védte meg Noszty Ferit.

- Eredj ki, öcsém. Jégre, magyar! - dirigálta Palojtay. - Ami kártyaasztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!

Hát el is ment az új szolgabíró, s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép, mely a Mammut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucctollas és virágos női kalapok színpompája, a sehol véget nem érő fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.

Megállt a jégtábla szélén, és az összképben gyönyörködött, midőn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarcolt, szinte porzó tükörlapon.

Odasietett, és kezét nyújtotta, hogy fölemelje. "Köszönöm" - mondá a nőcske gépiesen, s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt. Összerezzent, s egyszerre kék lett az arca. Minden vér elszállt abból, csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék színt ad a vér nélkül.

Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.

- Nem ütötte meg magát? - kérdé.

- Ó, nem - rebegte és reszketett. - Egy kicsit meglazult a korcsolyaszíj, azért estem el.

- Megengedi, hogy megigazítsam? Noszty Ferenc vagyok, az új szolgabíró - mutatta be magát mosolyogva -, akit most sokan szidnak.

De még ki sem mondta egészen, s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok fiat), már messziről kiabálta:

- Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.

A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök; csinos ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, aki, mielőtt megállt volna Mari előtt, egy művészi piruettet vágott ki, ami a korcsolyasportban olyan virtus, mint mikor a legszebb írású hivatalnok kacskaringós manu propriát^[81] vagy cirádát kanyarít a neve végén pont helyett.

- Maga is látta? - kérdé Tóth Mari.

- Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre. Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.

S abban a szempillanatban már le is kuporodott, fél térdre ereszkedve, és igazítani kezdte a szíjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferenc szerényen félreállott.

- Sapristi - duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt "Keszeg báró"-nak neveztek a bakfiskörökben -, mindig elszedi ez az ember előlem a legjobb falatokat! Pedig én voltam itt az első egy lóhosszal. Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.

- Ne haragudj, kis báró - kérlelte kedélyesen az elnök -, inkább vegyük úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.

- Az nem megy.

- Dehogynem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait, miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?

- Azért, mert én nem vagyok király.

- De akinek igazítom, az királyné.

- Ugyan, ugyan! Szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról beszélni? - feddette őket Mari. - Bárcsak királyné volnék!

- No, ugyan mit csinálna?

- Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.

Vidáman mosolyogtak az évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan jelentkezett fejecskéjében. A feltűnő hasonlatosság lepte meg, de még azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek vele csalfa játékot. Noszty Ferencnek, az új szolgabírónak mondta magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek, romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett ősi arcképek, buzogányos, páncélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga ez a Noszty Ferenc, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni, és mégis sokért nem adta volna, ha csak egy percig hagyják még vele beszélni, csak még egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna. Mindezek torlódtak össze fejében, s szívébe nyilallott ez a vágy, nem bírt tőle szabadulni.

De hasztalan, vége volt, elmúlt, mint a füst, az érdekes idegen eltűnt a sok bámész, tarkabarka úri nép közt, s tekintetével nem merte kutatni, nehogy a gavallérok észrevegyék, akik már az imént is szinte bántó módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, amiért fölemelte, mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, ami az övék.

Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze a muffban volt.

A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet, hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott, hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen megszökésnél esett le az imént - a két "zsandár" megfogta, és erőszakkal utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták, hogy egy kicsit kifújja magát, és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak. Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, amit az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.

A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste - a tekintetének pedig nem bírt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor a tónak a kastélykert mögötti széléhez ért, ahol a vendég urak és hölgyek, parasztmenyecskék, suhancok nézték a festői látványt.

- Keres valakit? - kérdé a gyanakodó Krackner.

- Azt hiszem - felelte gépiesen.

- Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?

- A mamát nézem - dadogta zavarral.

- A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett, s azt mondotta, hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.

- Akkor legalább mulattassanak!

- Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.

- Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak, és hogy én meg már nagyon fáradt vagyok.

- Hahó, van egy ötletem! - kiáltott fel a báró. - Várjanak egy kicsit!

Egy iramodással átröpült a túlsó partra, ahol Krackner báróné üldögélt, egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva szemüggyel.

- Kelj fel, mama, add ide a székedet - mondá a bárónőnek.

- Minek az neked? - kérdé a tábornokné, a lornyettjén nézve meg a fiút.

- Kell a karrieremhez - felelte nyeglén a fiatalúr.

- Eredj, te rossz fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!

S ezzel felkelt, Artúr pedig megfogta a karszéket, s mint valami pelyhet, hajtotta maga előtt, míg csak oda nem ért Marihoz.

- Üljön bele, kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok; leszünk ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?

Mari beleilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátul, s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen, amint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyí, Lámpás, Ráró!

Közben még beszélgetni is lehetett.

- Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? - újságolta a bíró.

- Ah! - mondta Tóth Mari unottan.

- Mégpedig kettő is - sietett jólértesültségét bizonyítani a báró is -, egy úgynevezett általános bál, amelyre meg lesz híva minden jobb család a megyében, tudja, egy afféle "jó kabátok bálja", a másik pedig egy szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak meghívót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.

- Ott, úgy látszik, olyanok lesznek, akiknek csak lábuk és gyomruk van.

- Hahaha! - kacagott a kis báró. - Maga ma bal lábbal kelt fel, szép kisasszony, és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokrácián tölti ki... hahaha. Nagyon kedves.

- A főispánné már megérkezett tegnapelőtt - egészíté ki a legfrissebb híreket Sipos István - Nagy fogadtatás volt a vasútnál.

- Szép asszony? - kérdé a bárócska. - Láttad?

- Átkozottul szép.

- A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és piciny füleik vannak.

- Úgy? A főispánné tehát Noszty leány? - kérdé Mari.

- Noszty Vilma.

- Úgy gondolom, egyetlen leány - mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy fivére van.

- Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabíró, Noszty Ferenc.

- Miféle ember?

- Nem valami jó firma - jegyezte meg az elnök.

- Melyikük ismeri?

Egyikük se jelentkezett.

- Pedig itt van a társaságnál, Palojtayéknál.

- Melyik az? - érdeklődött Krackner.

- Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a kicsiny füleiről, melyek a Nosztyak tulajdonát képezik.

- Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.

- Nekem? Miért?

- Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, amivel még bírnak a Nosztyak.

- Tönkrementek?

- Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal, s az is haszonbérbe van adva tizenkét évre.

- Hopp! Tisztelt lovak! - kiáltott fel most Mari élénken. - Álljunk meg, azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.

- Csakugyan, tartsunk arra!

Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, akiknek nem volt korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megunták magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben, üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt, és megdobta vele a viceispánt, aki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias, gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szépasszonyt. Hiszen csak felelni is kell az ilyenre, és végre csupa tréfa az egész. A viceispánnét azonban, noha ma van először úri társaságban, mióta Rágányosék mulatsága palotahölggyé avatta, megmarta erre a zöld szemű szörnyeteg, s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő sincs fából, nosza hamar ő is gyúrt egy hógalacsint, és a daliás Ulrik János főcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyul. Lett nagy nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra, s uccu neki, egy bolond százat csinál, az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul, összevissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának, kergetőznének, és egymást kereszteznék a levegőben, valóságos konfettijáték kerekedett ki belőle, ámbár annak akkor még hírét sem hallották Bontó megyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kacaj támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toalettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin, s tele lett még az inggallérja is hópihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.

Kisvártatva Marit is odaszállították lovagjai, lecsatolta a korcsolyáját, s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni, s ha egy kicsit odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette tegzét, s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, ő is kihúzta kezét a nyakán lógó muffból, s lehajolt, hogy golyóbist csináljon.

Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabírót, éppen az alispánnal beszélgetett.

Már-már meglóbázta a kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a kövér Rajcsányiné háta mögé, s onnan, védett helyről követi el a rettenetes merényletet.

Feje zúgott, szíve hangosan dobogott, amíg egyre hajtogatta magában: "A macska fél, de én nem félek." Végre aztán csakugyan elhajította labdáját, s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a Noszty Feri mellét érte, talán éppen a szíve táján. Ki hitte volna, hogy olyan jól tud célozni.

Noszty elmosolyodott, leverte mellényéről a havat, és tovább folytatta a beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Ó, Istenem, milyen borzasztóak a férfiak!

Mari aztán úgy elszomorodott ettől, hogy bekísértette magát a két ugrifüles által a házba, és ott leült a mamája mellé, megterhelt lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bűne van eggyel. Pedig nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így viháncoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb illetlenség, amit csinált. Sőt az se, mert ezzel vélte megköszönni, hogy az új szolgabíró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette észre senki. Ő sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns hatósági közeg, szolgabíró, akihez instanciával kell járulni, és nem hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volt benne? A golyó el is tévedhetett. Érhette volna a szolgabírót arra az esetre is, ha valaki másnak van szánva, ha például a viceispánt akarta volna eltalálni.

Ilyen mindenféle mentségeket talált, és amint ezek már teljesen megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképpen nem mentségeket keresett. Valami mást, amit nem talált meg.

Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig, mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít, s azt is csak kedvetlenül.

A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt, és belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a vendégek lassanként besereglettek a szobákba, s mint ahogy a teremtéskor szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtől, Fruzina mama is külön kergette az ifjúságot az öregektől, hogy ne lássák az egymás gyengéit; ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra eső szobákban, amazok pedig bevonultak "hogy tetszik"-et játszani jobbra, míg a közbül eső pajtányi ebédlőben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarcú tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, ahogy a tekintetes asszony megparancsolta, jó sűrűn.

Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsőrendű játékos volt. S most jutott élete legérdekfeszítőbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott - ahogy a nagy kártyásokról mondják. A "ferbli" két nagy regulája vezette. Az egyik: el nem árulni az arccal, hogy milyen "blatt" van a kézben. A másik: elévülhetetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani, vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két első kártyából, szóval "blindre"-re "kóstáltatni" vagy "javítani", ha az ember sokat akar "behúzni".

"Javítani" vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát, s nem közeledik szembeszökő módon a leányhoz. Sokkal hazárdabb volt, hogysem mindjárt a "zsinór" után nyúljon. A taktika adja meg a győzelmek borsát, savát. A katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerősei, úgyhogy egyelőre csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e rosszul öltözött vidéki majmok és falusi bakfisok közt, kikkel nem lehetett egyébről társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekről: hogy Kracknerék feldőltek a múlt héten a szánkóval, és Matild baronesse-nek az a szép kék blúza a csipkedudorokkal tönkrement, úgy, hogy föl sem veheti többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsőből a kis gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett, és alighanem rámegy a szegény kis lélek.

Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katonahistóriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a "századokat". A gunyoros Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körül a legidősebb hölgyek, egykori leányismerősei sorakoztak, de ott legyeskedett a dévaj öregúr, Podwolski gróf is, csizmáján hetykén recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derű volt, bár már túl lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerős öregurak. A feje fehér volt, mint a friss hó, az arca piros, mint a rózsa, s a beszéde csintalan, hetykélkedő, nagyzoló, mint valami kvietált huszár őrmesteré olyan helyen, hol elvetheti a sulykot.

- Hát te, öcsém, mért nem hordod el innen az irhádat? - zsörtölődött a gazda Ferivel. - Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!

- Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképpen nászúton vagyok az új hivatalommal.

- Ördög kell neked, nem hivatal. De ha kellene, se manipulálj elhasznált bélyegekkel.

Ezt a gonosz célzást elértette Kaprinczy Balázsné, és fölvette a kesztyűt az érettebb női nem nevében.

- Mi is voltunk nyíló virágok valamikor, s komámuram se volt fogatlan farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós teremtette, és az öreg pemetefű is jó orvosság az olyan krákogó öreg salabakternek, mint a komám.

- Hiszen éppen azért mondom - nevetett Palojtay -, mert Noszty öcsém még nem krákogó salabakter.

- Noszty? - rikkantott bele Podwolski gróf. - Hohohó Noszty! Melyik Noszty! Mert annyi Noszty van, mint ahány tarka kutya a világon.

Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerősre bukkant, ami nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba^[82] adta, s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban van, a jövő héten disznótoron valami magyar faluban, ahonnan a következő nap elutazik Monacóba, és felteszi a krupiénál a mindennapi Napóleonját, egyformán fütyörészve s félrecsapott kalappal ballagván haza esténként a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.

- Noszty Ferenc vagyok - felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a Nosztyakról oly félvállról szólott.

- Ferenc? Én is Ferenc, te is Ferenc, a császár is Ferenc. Mit tudom én abból, melyik malac ki ökre?

Mindezt szeretetre méltó bonhómiával mondta, testének minden izma és porcikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyílt, és a tömött bajusza szálanként élni és ingerkedni látszott.

Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves, ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is kellett, Fruzina mama mondta helyette:

- Palinak, követünknek a fia.

- Szervusz, öcsém, agyagos! - kiáltá erre kitörő lelkesedéssel, mind a két kezét barátságosan, bensőségesen megrázva. - Hja, hja - folytatá ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve -, huj, de szép fehér teste volt az anyádnak!

Noszty Ferenc minden vére fejébe tolult, első gondolata az volt, hogy felugrik, és arcul üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanul nézett le rá, mit egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől, és a kandallóban is azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha az ő szavait kísérnék, és vele együtt pajkoskodnának.

- És honnan tudja azt maga? - kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon. Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhő, melyben villám lakik.

Mindenki érezte a helyzet kínos voltát, s szorongva, elsápadva várták a kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrcimpái lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szívek dobogását lehetett hallani.

- Na! Honnan tudja?

Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülődő robbanást, csak maga az öregúr nem.

- Hogy honnan? - pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel ringatván magát a csípőin. - No, nézd csak! Hiszen egy hajszál híja vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édesapád, ebugatta és ebadta.

A vér lassanként szökött vissza a fejéből, most már megfordítva, halotti sápadtság borította el arcát, s hogy remegő kezeinek munkát adjon, egy cigarettát sodort a jobb kezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta, tépegette nagy izgatottan.

Mindenki feléje fordult, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtől. Szegény fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.

- No, mit morogsz hékás? Miért nem szólsz? - piszkálta kedves kötekedéssel Podwolski, a sarkantyúit összeütve.

- Azon gondolkozom - felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit felhúzva -, hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek gentleman?

Bravó, bravó! Kitört a derültség és a taps mindenünnen. Az egész társaság mintegy lidércnyomástól szabadult. A "századok" összedugták a fejeiket, és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a bolondos öreg gyereknek, akinek minden szabad. Mert ha valami vitézi pózba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg gróf csacsogásaira, cinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett volna, vagy cinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett, és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!

Még Tóthné is odajött, ahol egy gyűrűben vették körül Ferit az öregasszonyok, megmagyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát. Bizony, nagy istencsodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.

- Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli - vélte az öreg Palojtay. - Ne hadd magad, öreg Ferkó!

Nem is hagyta az magát, sőt csak most kezdte megmagyarázni, miképp értette a dolgot.

- Hát úgy történt, hogy az öreg Labikán főispán volt akkoriban, mikor én fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az előszobájába, hát ott találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyző volt, és még egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy kis beszédem volna a főispánnal. "Most az alispán van bent - meséli -, utána majd én jönnék, de szívesen engedem át a helyemet." Megköszöntem neki, és körülbelül így szóltam: "Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig beszélsz bent?" "Ó, semmi esetre sem" - felelte. "Micsoda ügyben mégysz be?" "Bagatell - mondá -, mindössze megkérdezek tőle valamit." "Akkor hát eredj be előbb te, nekem az kényelmesebb." Be is ment a lurkó, és örömtől sugárzó arccal lépett ki egypár perc múlva. Közvetlen utána a főispán elé járulok, és ünnepélyesen megkérem tőle a leánya kezét, természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár hercegnő, a mostani Homlódyné, még a bábuival játszott. A főispán fölszisszent meglepetésében, s bosszúsan csóválta a fejét. "Ejnye, ejnye, elkéstél, Ferkó öcsém, éppen most ígértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem tudtál tíz perccel előbb jönni!" Hát tudtam volna biz én, sőt maga Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be előbb, és ha szót fogadok neki, most akkor az én fiam volna ez a fattyú.

S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemeit deli alakján.

- Nem is volna rossz - jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint összecsucsorítva száját, ha beszélt -, most már kész szolgabíró fia volna a gróf úrnak.

- Csakhogy ahhoz nyilván még hozzászólt volna a Labikán kisasszony is - kötekedett az öreggel Palojtay -, Noszty Pál különb legény volt ám akkor, mint te.

- Ritka szép ember lehetett - erősítette Tóthné -, megvan az arcképe, gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek, mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizitszobában. Ó, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Ó, istenem, minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörölgessük. De bizony isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.

Egyszerre derültebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegője; mintha édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz téli este van, s az ablaktáblák be vannak téve, nem a tavasz jött, hanem Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt a langyos, csiklandozó szelet, mely a tavasz bűbájának adja ki magát.

Bár háttal állt Tóthné, tűnődve, hogy hol is van voltaképpen a Noszty-arckép, mégis megérezte a leánya közelségét, legott hátrafordult.

- Mi bajod, báránykám?

- Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ráncaiból, igazítsa meg, mama. De van-e gombostűje?

- No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a chicagói gombostűfabrikában, vagyis talán Davenportban van az a gyár, és ha jól emlékszem, nem gombostűket készít, hanem cérnát.

- Nem tudom, mama.

- No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogult keresztapád olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom, hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki, és te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenül vagy az egyik, vagy a másik. Ámbátor bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De nini, nem tudod, fiam, éppen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arcképe melyik szobánkban van?

- Amelyikbe visszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.

- Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira - sopánkodott egyenesen Ferihez intézve a szót -, mindamellett kegyelettel őrizzük atyjaura portréját. Ő valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen egyébként, hogy láttam is valahol... de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari; Noszty Ferenc, új szolgabíránk... Ugye, már nagy leányom van, szolgabíró úr?

Mari gyöngén elpirult, és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri meghajtotta magát.

- Volt már szerencsém találkozni a kisasszonnyal - mondá -, csak azt nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.

- Ah, és hol?

- A jégen.

- Szeretem, hogy rám ismert - vette fel a szót Tóth Mari, fojtott, reszketeg hangon -, így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre volt...

- Miféle segítségedre? - kottyant bele Tóthné.

- Elestem, mama.

- Ó, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, istenem!

- Sehol se, mama! Nem fáj semmim.

De Tóthné mégis megrémült, és a kezeit kezdte tördelni.

- Mit tudod te azt? Ó, jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az apádnak, ha megtudja?

- Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném - csillapította Kaprinczyné. - Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?

- Hogy semmije se fáj? - vágott közbe Tóthné, aki csökönyös volt, ha valami irányban megindult. - Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképpen semmije se fáj, s az orvos azt mondja: "maga egyszerű hipochonder, menjen haza, ne gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka." Nálunk New Yorkban éppen a tőszomszédunkban lakott egy előkelő asszony, Mrs. Schmitt, aki azt érezte, hogy egy béka van a gyomrában, és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka alkalmatlankodásaitól. Ő maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kiskorában itta meg a békát, s az ott nőtt meg a gyomrában; valami ilyet állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe, hogy voltaképpen egér volt a gyomrában, és ez megzavar most, mert most már persze, ha agyonütnek, se tudom, mit mondott, miképpen került bele az egér, minthogy azt, természetesen, be nem vehette vízben, mint ahogy bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott? Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni! Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnőnek, kinevetnek bennünket. Elég az hozzá, bent érezte az egeret, és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy percig se hitt. Alkalmasint nem Mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban vagy egy ócska padlásszobában, mint Mrs. Schmitt gyomrában, bármennyire előkelő és tiszteletre méltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol, s úgy tett, mintha belőle űzné ki, valamely hókuszpókuszokkal, pedig az ő mandzsettája alól szaladt ki a kis egérke a kellő pillanatban, amiben aztán meg is nyugodott az asszony, és semmiféle marást vagy harapást nem érzett belső részeiben ezentúl.

- Jó, jó - jegyezte meg Fruzina mama -, de mi köze ennek a Mari eleséséhez, kedves Tóthné?

- Éppen ez az - végezte be Tóthné -, hogy ha lehetnek fájdalmak, amelyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, amelyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van, hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.

- Nem csodálom - elegyedik közbe Palojtay -, hogy annyi a képzelt betegség, mikor ezeknek olyan jó termőföldjük van, mint a szülők fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari húgom, sőt menekülj, mert még látleletet talál követelni a megütött helyekről; s erre magam is vállalkoznám...

Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama:

- Ejnye, Pista! Mikor nő be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel!

Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai közé, s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott őzike, egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti márványasztalhoz, melyen egy cserépben kinyílt kamélia piroslott, egy bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közül (a figyelmes Podwolski hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagy hamar a rózsát, és intett a szemöldjeivel Nosztynak:

- Szaladj csak utána, kérlek, és add át nevemben, engeszteld ki, én magam most már nem merek a szeme elé kerülni.

53. Quantum satis - bőven, amennyi csak kell ^[VISSZA]

62. Parazol - napernyő ^[VISSZA]

63. Apprehendál - megharagszik, megsértődik ^[VISSZA]

64. Fumigatíve - megvetően ^[VISSZA]

65. Dangubálásnak nevezi, mikor a hajó sokáig vár a kikötőben ^[VISSZA]

66. High-life - felső tízezer ^[VISSZA]

67. Kvietál - nyugalomba vonul ^[VISSZA]

68. Shoking, illetve shocking - illetlen, megbotránkoztató ^[VISSZA]

69. Mixtum compositum - keverék ^[VISSZA]

70. Statutum - alapszabály ^[VISSZA]

71. Sapienti pauca - egy kis bölcsesség ^[VISSZA]

72. Szatellesz - bolygó; csatlós ^[VISSZA]

73. Több, mint dialektika! Ne nevessetek, barátaim! ^[VISSZA]

74. Injúria - jogtalanság, sérelem ^[VISSZA]

75. Ha jó az egyezség, jó a barátság ^[VISSZA]

76. Partentum - pártoskodó ^[VISSZA]

77. Nem szabad megérinteni az asszonyt, mert rabiátus az ura ^[VISSZA]

78. Besztercebányán fekszik gyermekágyban ^[VISSZA]

79. Elaborátum - dolgozat ^[VISSZA]

80. Jó! Nagyon jó! ^[VISSZA]

81. Manu propria - kézjegy ^[VISSZA]

82. Vitalitium - életfogytig fennálló ellátási igény ^[VISSZA]

---