Feri se mondatta kétszer, röpült, mint a nyíl, utána, és még előbb érte utol, mintsem a fiatalság közé nyitott volna a negyedik szobába. Már a harmadikban elfogta, ahol egypár középkorú menyecske dominózott fiatalabb férfiakkal.

- Várjon csak, kisasszony, várjon csak!

Mari visszafordult a hangra (tudta már, kié), el se bámult, mikor meglátta, csak megállt szó nélkül, elsápadt, és mereven bámult rá.

- Talán a mama kíván vissza? - kérdé tétovázón, miután némileg összeszedte magát.

Feri maga is bizonyos lámpalázt érzett, nem tudta, miként kezdje.

- Nem, nem.

Tehát?

Ez a kérdés azonban nem volt kifejezve hangban, csak a Mari szemeiből lehetett kiolvasni.

- Ösmeri kisasszony a cinkotai kántor históriáját?

Mari a fejével biccentett, miközben bársonyos szempillái lecsukódtak. Jaj, istenem, mit fog hallani?

- Én is mondhatnám - folytatá Feri -, most azt gondolja, hogy a voglányi szolgabíró áll előtte, pedig...

Mari remegni kezdett. Tehát mégis ő volna? Édes Szűz Mária, Boldogasszony anyácskám, ne hagyj el! Bal kezével egy öreg karszék szerecsenfejét fogta meg, hogy el ne essék, mert szédült, jobbjával a csontlegyezőt terjesztette ki az arca elé.

- Pedig a Palojtay István uram követe áll most maga előtt, akit azzal bízott meg küldője, hogy engesztelje ki, hogy bocsánatot kérjen előbbi tréfás kifejezéséért, mert azzal ijesztették meg, hogy maga megneheztelt. S ezt úgy akarja jóvá tenni, hogy ezt a szép rózsát küldi. Azzal bízott meg, hogy engesztelés jeléül tűzzem be a hajába.

Mari elmosolyodott. Tehát mégsem ő. S ezzel egyszerre visszatért a ruganyossága, bátorsága. De a mosolyába belevegyült egy kis méla szomorúság, amiért nem ő.

- Mit? Maga akarja betűzni? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? No, és még mivel bízta meg a kedves Pista bácsi? - kérdé élénken nevetve.

- Sajnos, ezzel az én szerepem véget ért - hajtá meg magát tréfás ceremóniával.

- De teljes sikerrel, mert elfogadom a rózsát, betűzöm a hajamba, és otthon esetleg le is préselem.

- És nem haragszik?

- Sőt. Egyebet se szándékozom csinálni, mint egész este haragudni. Hiszen "haragszom rád"-ot játszunk odabent. Nem tart velünk?

- Nincsenek ismerőseim, és nem is szokásom a játékból való harag - felelte Noszty szomorúan.

- Pedig olyan mord tekintettel méreget, mintha énrám is haragudnék.

Feri ábrándosan rázta meg fejét.

- Ó, dehogy, inkább félek magától.

- Hát olyan rettenetes vagyok?

- Isten ments! Amit mord tekintetnek gondol, az inkább bizonyos szomorúság, amely elfog.

- Ha engem lát? No, maga szépeket mond nekem.

- Bizonyára úgy van ez, de nem a maga személye miatt, hanem...

- Hanem? - kérdé a leány merészen.

Feri úgy tett, mintha megrestellné, hogy olyan céltalan okvetetlenkedésbe bocsátkozott.

- Eh, bolondság. Nem érdemes, hogy beszélgessünk róla. Biztosítom, kisasszony, hogy nem érdekli.

- Ohó, követ úr! Így nem szabadul. Ön felpiszkálta az alvó szörnyeteget, a kíváncsiságomat, most már ki kell azt elégíteni. Csak halljuk most már.

- Hát az az egész, ha már mindenáron kívánja, hogy megmondjam - szólt Noszty látható kedvetlenséggel -, hasonlít valakihez, akire nekem nem jó gondolni.

A szegény Mari ezzel megint elvesztette elfogulatlanságát. Újra kigyúlt az arca, elhomályosodtak a szemei, szíve hangosan dobogott, és olyan ügyetlennek érezte magát, mintha üvegből lenne a lába: se szólni nem tudott, se elmozdulni nem mert.

- Tehát szent a béke Pista bácsival? - szólt Noszty, mintegy az elbocsátást várva.

Csak a szemeivel intett, és az ajkszögleteit vonta össze egy búcsúmosolyra, de azt is csak félig, egész mosoly nem lett belőle, mindössze két vagy három rizskásaszerű, hófehér fog villant meg a piros ajkak közül.

Feri visszament a vén emberek közé, egykedvű, közömbös arccal, mint egy diplomata; ha a cselszövő Máli néni látja most, bizonyosan megcirógatja az orcáit (hja, a Noszty-vér nem tagadja meg magát). Mari pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg, ahol a testével. Különösen Mari sokat adott volna egy félórai magányért, hogy átgondolja, meghányja mindazt, ami lelkét foglalkoztatta. A Noszty legutolsó szavai mint valami vérpezsdítő fluidum járták át egész lényét. Azt mondta, nem jó gondolnia valakire, aki őhozzá hasonlít. Hátha a somlyói leánykát érti? Hátha mégis a somlyói vadász ő? S ebben az esetben az előbbi nyilatkozatában benne van a szerelmi vallomás is.

Ideges nyugtalanság fogta el, de nem a kellemetlen, lehangoló idegesség, ellenkezőleg, olyanforma volt, mintha láthatatlan szellemek mézbe mártogatnák a lelkét, de voltak a méznek keserű rétegei is.

"Ha csakugyan a vadász volna - mondá magában -, csak nem lenne olyan csacsi, hogy rám ne ismerne. Nem, ő nem a vadász."

"Azazhogy mit beszélek - felelte kisvártatva önmagának -, hiszen én magam is csak olyan csacsi vagyok, hogy nem ismerem fel határozottan. Lehet biz az, hogy a vadász."

"Igaz azonban, hogy én mégis legalább ismergetem őt, fürkészek utána, gyanakszom a személyében, míg ő, úgy látszik, nem is gondol arra az eshetőségre; ha ő volna, lehetetlen, hogy ne gyanakodnék, mert az arcom az, a termetem is az, mosolyom, szemem, hangom, mind az - tehát mégse a vadász."

"Vagy, ha mégis a vadász, no, akkor ugyan csekély benyomást tettem rá."

(És szinte már olyasvalamit kívánt az istenektől, hogy inkább ne legyen hát a vadász.)

Szegény kis Mari! Egy láthatatlan mérleg himbálózott gondolatában folytonosan, s ezer apró dolgot és megfigyelést rakott a serpenyőkbe, hol ide tett valamit, hol amoda, megint átrakta, és a mérleg szüntelen hullámzott, mozgott és nem állt meg eredményt mutatni. Bolondság, bolondság! Nem lehet a ködöt meg a virágillatot megmérni.

Ebből a sok kombinálásból, találgatásból és fejtörésből nemcsak hogy semmi haszna nem volt, hanem ellenkezőleg, kár, mert olyan szórakozottan játszott, és ferdén felelgetett, hogy mindennemű ékszereit, karperecét, gyűrűjét, kis ezüstgyűszűjét zálogba szedték el, s miután már az se futotta, még a kaméliarózsáját is oda kellett adni a hajából a végrehajtónak, a bontóvári törvényszéki elnöknek, aki már törte is a fejét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiváltási módokon, mikor egyszerre megszólalt a kis harang a vacsorához, s ki-ki szerezvén párt, aminőt lehetett, megkeresték helyeiket a nagy ebédlőben.

Mondani is fölösleges, hogy óriási vacsora következett, amelyben mindenki megtalálta az ízléséhez és a gyomra állapotához való ételeket, a becsináltaktól kezdve a francia konyha mártásai és könnyed omlette soufflée-i között, elvegyítve félig véres angol húsokat és pudingokat, valamint a szokásos nemzeti csemegéket: malacpecsenyét, töltött káposztát, túrós lepényt, hurka-kolbászt, melyek magyar embernek és isteneknek valók, de inkább isteneknek, lévén az ételek halálosak, az istenek pedig halhatatlanok. Az ételeknél még csak a tósztokban volt nagyobb bőség, s ezek nagy része Palojtayné egészségére zengett, úgy, hogy Fruzina mama alig győzött koccintani ürmösös poharával.

De mindez nem sokat érdekelte Marit. Az estének az az általános nevezetessége, hogy a Palojtayné nem tudom, hányadik születésnapja csak a felületen úszott, külön-külön mindenféle más nevezetességek tolakodtak elő vagy bújtak ki. Mari előtt például az a jelentéktelen esemény dagadt meg naggyá, hogy a malacpecsenyénél, amint egyszer lopva ráemelte tekintetét Nosztyra, aki rézsút átellenben ült az asztalnál, két szép menyecske, Pázsith Gusztiné és Gyurtsányiné között, éppen abban a pillanatban röpült a Noszty tekintete is Mari felé (vagy hogy mindig ott kujtorgott már azelőtt is), szóval nagy összeütközése lett ebből a két égő planétának, hirtelen mindenik elkapta a maga tekintetét, s Mari azonfelül elpirult, és a tányérjára nézett, mint egy bűnbánó Magdolna, miközben ekképpen elmélkedett:

"Ha elszomorítja az én arcom látása, hát ugyan minek nézeget?"

A Feri környékén egy kis feleselés támadt. Klementy szerkesztő a vad tósztok során Tóth Mihályt is felköszöntötte, de annál az ékes mondatnál, hogy tekintsünk vissza a múltba, közbemordult Kaby Józsi:

- Én ugyan nem tekintek, mert ott minket megvertek.

- Van ott elég dicsőség följegyezve a történelemben - folytatá a szónok.

- Egyetlenegy trükk van, az, hogy Zsigmond királyt becsuktuk Siklós várába - disputált Kaby. - Hogy jött ki onnan, azt szeretném én tudni.

S fenyegetőleg rázta meg az ökleit.

- Bizonyosan valamelyik Noszty eresztette ki jó pénzért - hasadt ki valahonnan egy gunyoros hang.

Feri szemeiben, ki eddig hallgatagon ült két csinos szomszédnője közt, villám gyúlt ki. Hamarporú ember volt, fölszisszent, s harsányan, fenyegetőn mondá:

- Valaki mostan kőbe hágott! (És háborgó tekintetét körülhordozta a patkós asztalon.) Ki volt az?

Szép volt így felindulva, mint egy riasztott tigris, kit nyíl hegye ért. Marinak legalább nagyon tetszett.

Síri csend következett. Senki se felelt.

- Egy német van köztünk - csóválta a fejét Kaby Jóska, és röhögött.

Klementy ezentúl háborítatlanul folytatta tósztját, mely abban csúcsosodott ki, hogy a modern kornak másféle hősei vannak, mint azelőtt; a Lehelek, a Botondok, Kinizsiek kora lejárt, éljenek a Tóth Mihályok, akik nem a törököt verik meg, hanem a zsidót, ősi földet szereznek becsületes munkájukkal, és azt úgy mívelik, hogy a legöregebb gazdák is bámulják.

Tóth Mihály, aki valamivel lejjebb ült, a leányával átellenben, láthatólag röstelkedett, a szeleburdi szerkesztő dicséretei általában gyanús természetűek, s legott megindul nyomukban a találgatás, mennyibe kerülhet. Tisztes, deresbe vegyülő hajú öregúr volt, kemény, határozott vonásokkal, keveset beszélt, de mindég higgadtan. Magas, kidudorodó homloka, tiszta fényű szemei kiváló értelmet árultak el, csak az esetlen mozdulatain látszott a mesterember.

- Nono - szólt csendesen, s igyekezett mindjobban elbújni a nagy testű mezernyei tiszteletes asszony válla mögé, kinek lovagjául volt odaültetve.

Mindamellett sokan felálltak Klementyn kívül is, s odajárultak koccintani a kevésbé rátartó urak közül, még Noszty is.

- Noszty szolgabíró vagyok.

- Azt vettem észre - mosolygott Tóth Mihály.

- A másik pólust - folytatá Feri -, a munka emberét kívánja megtisztelni a munkátlanság embere.

- Munkátlanság! - kottyant bele Klementy. - Ahogy vesszük. Ki szereti a munkát? Bolond, aki szereti. Nem igaz, mi? Apellálok minden okos emberre. Lám, a méhek a legmunkásabb állatkák, de még azok se szeretik a munkát. Azt hallom, kivittek egy köpűt Brazíliába, s látván, hogy ott örökös nyár van, gondolták magukban, minek dolgozzunk? - és nem dolgoznak többé.

- Ejnye, ejnye, Klementy - pirít rá Findzsa asszony, miután már a Tóth Mihály körüli diskurzus általánossá vált -, mi lelte, hogy ma így antalkodik? Előbb dicsőíti a munkát, most meg már leszólja a sárga földig.

- Mert én sokoldalú ember vagyok - védekezett sunyi ábrázatát mind a két kezével megvakarva -, és csak Noszty úrra értettem, aki nyári éghajlat alatt született.

- Csakhogy az én nyaram csak az én tavaszomig tartott - felelt Feri némi keserűséggel -, és ezentúl bizony már nekem is munkával kell megkeresnem a mindennapi kenyeremet.

- Nem szakad meg abba a méltóságos úr - nevetett a szerkesztő.

- Ugyan hagyja, kedves szerkesztő úr, ne méltóságozzon engem.

- Kérem, kérem, császári királyi kamarás, tehát méltóságos.

(Hm, tehát kamarás - sóhajtott Mari -, azért olyan rátartó.)

- Az csak a kriptának szól - felelte Noszty szerényen -, a családi csontoknak. Nekem magamnak inkább csak a "tekintetes" titulus jár, s ezt is azzal a tudattal kell viselnem, hogy más alkalmasabb, erőteljesebb emberre volt szabva.

- Ujhuj! - rikkantott közbe a pofitos Kaby Jóska, aki idefigyelt fél füllel, máskor lőnye ember, de ha bort lát, szaporamalom. - Ne restelld! Mit restelled? Vármegye kenyerét aki kapja, az marja. Én se restellném, ha én húztam volna ki alólad a gyékényt, hát punktum. Csak egyet ismerj el, brúderkám, hogy huncut a német. Amiért viszont én elismerem, hogy az a jó, mert ha a német nem volna huncut, nem tudnánk kire haragudni, s anélkül rég belénk penészedett volna a nemzeti virtus.

Erre aztán úgy illett, hogy Noszty, mint fiatalabb, átsétáljon a túlsó oldalra, és a Kaby Józsi poharát megérintse a maga poharával.

- Kellemes fiatalembernek látszik - jegyezte meg Tóth Mihály Nosztyra, a szomszédasszonyhoz fordulva.

- Hm - felelte a tiszteletesné csókaszemével a fiatalemberre pislogva. - Azt hallottam, hogy egy kicsit lacsuha természetű. Az apja se egészen kóser ember. És milyen gőgös, kivált az országgyűlési ciklusok közepén! Egy Pesti Napló-t hord szüntelen a zsebében, s mikor valaki olyan jön szembe az utcán, akit nem akar megismerni, kiveszi, beletemeti a fizimiskáját, és az olvasást mímelve megy el az ember mellett.

Többé-kevésbé efféle semmiségek mondattak és történtek az asztalnál, s természetesen sokáig ki nem elégíthették az igényeket, kivévén az emberiség "tisliző" részét. A mindkét nembeli ifjúságnak a talpa viszketett, táncra készülődének, az öregurak a kártyaszobába vágytak, a tantuszaikhoz, s türelmetlenül lesték, mikor bont asztalt az elnöklő Fruzina mama. Bontana is, ha a locsi-fecsi Podwolski pontot tudna csinálni; színes szerelmi kalandjai egymásba fonódnak, mint a szederindák.

Végre azonban mégis fölemelkedik a háziasszony, s az a bizonyos suhogás támad, mint mikor egy nagy madárcsapat felrebben. Hangzanak is mindjárt a vezényszavak. "Ki az asztalokkal!" zsibong az ifjúság. "Előre, uraim, amiből élünk!" - sorakoznak csatarendbe a kártyások. Csak az örök szomjúság rabszolgái várják gyámoltalanul, hogy melyik szobát teszi meg a háziúr "kredenc"-nek, ahova aztán be lehet húzódni iszogatni, disputálni, csibukozni, sőt még dalolni is.

Feri az öregurakhoz csatlakozott, s leült az egyik tarokkasztalnál gibicnek, a Tóth Mihály háta mögé (ki tudja, mire lesz az jó valamikor). Ott különben hasznát is vették, mert az egyik partner, Palojtay, váltig futkározott, hol ide hívták, hol oda hívták rendet csinálni, s ilyenkor, mert az idő pénz, hogy folytonossági hiány ne legyen a játékban, ő helyettesíté a házigazdát. Egész este nem mozdult, anekdotákat mondott, savanyúvizes bort töltött a játékosoknak, és kiszolgálta őket. Szóval hasznos ember volt, megbecsülték, s amikor Tóth uram valami nagyobb játékot akart kimondani, "ultimót" vagy "szólót", mindég hátrafordult, amint ez már illendő dolog a rokonszenves gibiccel szemben, s csak ha az jóváhagyólag intett a szempilláival, kiáltotta ki nagy élénkséggel:

- Szóló, ha vizet iszom is!

Pedig a nagyteremben, ahol a tánc folyt; erősen várta "valaki". Ha tudta volna, talán otthagyta volna a hatalmas skíz szürke híveit, vagy hogy talán tudta, és azért nem hagyta ott.

A csillár gyertyái már körömhegyig égtek a nagyteremben, új gyertyákat raktak fel a cselédek, hullámzott a sokaság, a mamák bóbiskoltak a szögletekben, a táncosok nagyrészt már kifáradtak, és újak szilajodtak neki. A pletykázószobákból, a kredencből bekukkantanak az unatkozók, csak ő nem mutatkozott, akit Tóth Mari várt. Különös ember! Gőgös-e, vagy világgyűlölő? Valóságos rejtély. Bizonyosan befogatott már, és elment. Amennyire az udvarlóitól tehette (nem nagyon tehette, mert körüldöngték, mint a méhek a jázmint), mindég figyelte az ajtókat, jönnek-mennek az emberek, de ő nem mutatkozott. Szeretett volna kérdezősködni felőle, de nem mert. Fruzina mama bizonyosan tudja, mert őtőle nyilván elbúcsúzott, de isten ments meg Fruzina mama előtt szóba hozni, gyíkszeme van, mindjárt leolvasná velök a titkos gondolatait. Ámbár iszen azok se olyanok, hogy szégyenkeznie kellene miattok, hacsak nincs alattuk még egy réteg: a legtitkosabb gondolatok.

Nincs, nincs. Ó, dehogy! Semmi sincs. Mindössze táncolni szeretne a méltóságos kamarás úrral. Egy kis ártatlan kíváncsiság az egész. Úgy rémlik neki, hogy a csárdástáncáról holtbizonyossággal meg tudná állapítani, ő volt-e a somlyói vadász vagy nem, mert ez a bolondos kérdés még mindég ki nem párolgott a fejéből, nem is akar és nem is fog, talán örökkön-örökké megmarad a gyanúja, és bosszantani fogja. Mert hátha alakoskodik a kamarás úr? S ó, milyen bosszúság, az ő (a Mari) szeme is csalódhatik az arcban, emlékezete a hangban - hanem ha táncolna vele egyet! Minden hazudhat, csak a láb nem, mely egyforma ritmusban igazodik a muzsikához.

Hogy ez a kívánsága nem teljesült, udvarlóival éreztette, akik hosszú orral szóródtak szét. Az elnököt megsértette valamivel, duzzogva befogatott, és hazament, a kis báró pedig a mamájához sietett panaszkodni.

- Mari rosszul bánik velem. Úgy látszik, semmi se lesz a reményeidből. Hagyj nekem békét ezzel az aranybékával. Én holnap visszamegyek Pestre.

- Persze. Az orfeumi dámádhoz. No, hallod, abból semmi se lesz. Hát miből következteted, hogy rosszul állnak az ügyeid?

- Azt mondta, megvet, ne kerüljek többé a szeme elé.

- És miért?

- Amiért, azt mondja, én kiáltottam közbe a vacsoránál, hogy Zsigmond királyt valamelyik Noszty bocsátotta ki a siklósi börtönből jó pénzért, s aztán mikor Noszty fenyegetőleg jelentkezésre szólította föl a közbeszólót, meglapultam, mint a gomba a fűben.

- Miért is nem jelentkeztél?

- Majd bolond vagyok, hogy felaprított volna az a tigrispofájú.

- Igaz, igaz - mondta a bárónő, megsimogatva fiacskája szöszke fürtjeit -, de látod, az ilyen éretlen leányok szeretik a hősöket, magokba falják a regényekből. Legalább eltagadtad volna, hogy te kiáltottál közbe.

- Az ám. Hiszen akartam én. De ráismert a hangomról.

- Te! Ha az a te hangodat száz közül megismerte, holott én se is ismertem meg, akkor bizonyosan szeret téged. Légy nyugodt, megbékültök.

S ezzel fölkelt, és fölkereste Tóthnét, hogy fia ügyét megfeljebbezze nála. Tóthnénak, ki egy csoportban beszélgetett, igen jólesett, hogy a báróné bizalmasan félrehívta és hogy az egész világ látja, amint az ablakmélyedésben tárgyalnak együtt. Egy-két mézesmázos szó elég volt, s Tóthné jól fel volt húzva, amilyen jól csak fel lehet húzni egy hibátlan szerkezetű, ketyegő órát.

- Ó, istenem - mondta a befejezett beszélgetés után visszatérve csoportjához -, milyen más ez az arisztokrácia! Milyen finomak ezek a nők! Még a hangjuk is olyan lágy, mint a brüsszeli csipke. Csak azt nem értem, hogy miért hiányzik elöl a két felső szemfoga, és hogy nem csináltat helyettük álfogakat. Párizsban ismertem egy Lambelle nevű grófnőt, annak is éppen az a bizonyos foga hiányzott. Talán divat. De ezer bocsánat, meg kell keresnem a leányomat.

Föltette a lornyettjét némi előkelő reminiszcenciák szerint, s körülnézett, de csakhamar visszafordult:

- Ó, nem, nem. Talán mégsem divat. A Lambelle grófnő fogát a hátaslova rúgta ki, s nem föltehető, hogy a ló tudta volna a divatot... Ámbár azt mondta a komornyik, hogy igen magasvérű ló volt. Az úr meglőtte szegény párát... Ó, még most is sírhatnék, ha a szegény lovacskára gondolok.

Eközben megpillantotta Marit a csillár alatt.

- Szent ég! - kiálta, hozzátipegve. - Mind a ruhádra csepegnek ezek a gyertyák. Azt gondolod, hogy Worth úr ingyen adja a ruhákat? Gyere csak, gyere, gonosz gyermek, hadd mossam meg a fejedet. A bárónő panaszkodik, hogy rosszul bánsz a fiával.

- Azzal az apalinszívűvel - mondá a leány fitymáló hangon.

- Már akármilyen szívű, de ez a szív hozzád húz. Én nem mondom, hogy borulj az ölébe, és ez nem is valami elegáns dolog, azt se mondom, hogy menj hozzá férjhez, mert tudod, hogy az apád milyen bogaras, de legalább szépen bánj vele, mert mindenesetre megtiszteltetés, hogy egy arisztokrata...

- Pakfon-arisztokrácia - dünnyögte ajkait elbiggyesztve.

- Az arany veled vegyülne hozzá.

- Nem szokás, az aranyat pakfonnal vegyíteni, mama.

- Neked ma valami bajod van, Mari.

- A fejem fáj, mamácska.

- Talán haza akarnál jönni.

- Azt hiszem, jó volna, ha hazamennénk.

- Eredj hát, keresd meg az apádat valahol a kártyázók közt, és figyelmeztesd a hazamenetelre. Majd otthon beszélünk a dologról.

Mari végigment a szobákon, és sok kérdezősködés után végre ráakadt a szobalabirintusban a kártyabarlangra, s élénken elpirult, mikor betoppanva ott látta Nosztyt az apja mellett, kéklő füstfelhőbe takarva.

- Engem keresel? - mosolygott rá az öreg Tóth olyan szeretetteljes pillantással, mint aminővel a pagátot veszi észre az ember.

- A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.

- Ohó! Az lehetetlen!

- Miért, apa?

- Mert két ultimó van rajtam és egy szóló.

A leány ráemelte szemeit, hogy hol van rajta az a két ultimó, amitől nem mozdulhat, s úgy tett, mintha csak most venné észre Nosztyt.

- Hát maga nem táncol?

- Nem! - felelte kurtán.

- Nem is szokott?

- Nemigen.

- Sohase táncolt?

- De igen, egyszer-másszor.

- Eredj csak, fiacskám, innen a füstből - szólt az öreg Tóth -, mondd meg a mamának, hogy várjatok még. És talán te is fordulj még egy-kettőt, míg a kártya fordul.

Mari hidegen biccentett a fejével Noszty felé, sarkon fordult, szoknyái megsziszegtek, s azzal szapora léptekkel elhagyta a szobát, de kisvártatva visszatért ijedt arccal.

- No, mi baj megint?

- Nem merek kimenni - mondotta szégyenlősen.

- Hogyhogy? - kérdezte Tóth úr szórakozottan, a kártyáit rendezve.

- Egy nagy kutya fekszik a szomszéd szoba küszöbén. Olyan csúnya! És rám vicsorítja a fogait, amikor át akarom lépni.

- Hát kergesd el! Mondjad neki, hogy "csiba, te!"

- Hiszen kértem már, de nem akar elmenni.

- Ó, te bolondos kis fruska! - nevetett Tóth úr, hogy a szemei is belenedvesedtek. - Kontra! Harmadik vétel.

- Az a Cuzka agár lesz - vélte a megkontrázott Palojtay. - Eredj, Noszty öcsém, vezesd ki a húgomat. Miféle gavallér vagy te? Különben nem bánt az, szívecském, senkit. Öreg kutya az már, még a nyulat se bántja, penzióban van.

Noszty kikísérte Marit, pedig szükség se lett volna rá, mert egyik udvarlója, Kevermesy Antal eleibe jött már felkérni egy valcerre.

- Nem adok kosarat, de csak egy tourra vállalkozom, mert már fáradt vagyok. Ugyan, kedves Noszty, vállalja addig ezeket az én családi csontjaimat.

Nosztynak dobta oda a szép faragású elefántcsont legyezőjét. Noszty elmosolyodott a célzásra, és elkapta ügyesen.

Nemsokára visszatért lihegve, ahol Noszty állt, a nagy terem ajtajához.

- Nos, nem vesztette el a csontjaimat?

- Megvannak. De maga, úgy látszik, elvesztette az én rózsámat, vagyis a mi rózsánkat.

- Dehogy.

- Hát talán nem tűzte fel, pedig úgy szólt az alku?

- Feltűztem, tekintetes szolgabíró úr, igenis, feltűztem, instállom - szólt, kecsesen mórikálva magát, mint a parasztmenyecskék szoktak a bíróság előtt -, de valami más történt vele.

- Talán odaadta valakinek?

- Olyasvalami, de mégsem egészen.

- Nem értem.

- Kíváncsi rá?

- Ó, hogyne.

- No, lássa, én is kíváncsi vagyok valamire, amit csak ön mondhat meg.

- Ugyan mire? - érdeklődött Noszty.

- Tudja mit - indítványozta Mari -, tegyünk úgy, mint az ellenséges táborok; kicserélik a hadifoglyaikat. Én kielégítem a maga kíváncsiságát, maga meg kielégíti az enyimet.

- Nem bánom.

- Hát ki kezdje?

- Kezdje el a kisasszony.

- Jól van, de üljünk le ide, éppen van itt két üres szék, mert én már nagyon fáradt vagyok.

Leültek két ablak közé, Feri egy nádszékre, Mari pedig elhelyezkedett egy magas bőrkarszékben, olyan volt, mintha trónon ülne, lábait fölrakta a karszék alsó rámájára s gondosan, kacéran elrendezte a szoknyája redőzetét, de annyit mégis künn hagyott az apró lábaiból, amennyitől a szem megrészegszik.

- Hát hogy hova lett a kamélia, kérdi? Biz azt elvették tőlem zálogba. No, mit néz rám? Ami igaz, igaz. Ügyetlenül felelgettem a "haragszom rád"-ban. És ez még semmi se volna, hanem elvették a brossomat és gyűrűmet is.

- Ki vette el?

- Egy fiatalember. És ez se volna még semmi, ha visszaadná, de nem adja.

- Micsoda? A gyűrűt se?

- Természetesen azt se.

Noszty nyugtalanul mozdult meg.

- Hogy lehet az?

- Megharagudott valamiért, és hazament, a tárgyakat pedig a zsebében felejtette. És ezzel most már én készen vagyok.

- Vagyis hogy most már én következem.

- Nincs másképpen.

- Tehát parancsoljon.

Mari az egyik ablakfüggöny csücskét morzsolgatta, fejét a bal vállára hajtván, lopva kémlelte a félig becsukódó pillák alól Noszty vonásait.

- Maga a vacsora előtt azt mondta nekem, hogy nem nézhet rám...

- Nem, nem azt mondtam, nem úgy értettem - tiltakozott Noszty azzal a fölényes mosolygással, ahogy egy napon komoly ember szokott végighallgatni egy bohó gyermeket.

- Ne vitatkozzunk, kérem, erről. Tudja, én amerikai leány vagyok, szabad levegőn és szabad beszéden növekedtem fel. Tudom, hogy maga indokolta, miért szomorítja a látásom. S éppen csak erről az indokról van most szó. Magát azt a tényt, hogy engem nem szeret látni, kikapcsolom. No, meg van elégedve? Sőt megengedem, hogy hunyja be, ha akarja, a szemét, mikor velem beszél... Kérem, kérem, ne szóljon közbe, mert mondom, nem ez a tárgy van szőnyegen. De az indoklása tett kíváncsivá. Ön azt mondja, hogy ismert vagy ismer valakit, aki a csalódásig hasonlít hozzám. Lássa be, hogy ez engem felbirizgált, és folytonosan csiklandozza azóta a fantáziámat. Az ember elvégre nem lehet közömbös a maga hasonmása, hogy is mondjam csak, a Doppelgängerje iránt, kivált ha asszonyfajta. Úgy szeretném, de úgy szeretném tudni, ki ő, hogy hívják, merre van hazája, milyen a lelke, a sorsa, és mindent, mindent, ami rá vonatkozik, mert úgy képzelem, hogy az nekem egyedüli testvérem a világ valamennyi emberi lénye között. Ó, mondjon nekem róla egyet-mást. De mi lelte, hogy úgy elszontyolodott?

Feri mélyen sóhajtott, s pillanatnyi csend állt be; hallani lehetne a fejük feletti óra tiktakját, ha a muzsika nem szólna, s ha vagy tíz pár nem keringőzne a teremben. Hanem azért mégis csend volt az, csend a zajban, amelyet csak ők észleltek, s csak őket nyomta.

- Inkább csak bosszankodom - szólt Noszty szembetűnőleg kelletlenül, szinte vontatva, s bizonyos melankóliaszerű köd borongott a homlokán. - Magamra bosszankodom, kisasszony, hogy olyasvalami csúszott ki a szájamon, amiről nem szokás beszélni. Nincs annak se értelme, se formája. De már megtörtént, s minthogy úgy állapodtunk meg, hát kielégítem a kíváncsiságát, de azt hiszem, nem lesz megelégedve.

- Miért hiszi?

- Mert a Doppelgängerje nem a felső tízezrekből való.

Tóth Mari vállat vont, s hanyagul hátradobta magát a karszékben, mire összeomlott a ruhája előbbi redőzete, s más hullámvonalak keletkeztek a fácánszín szoknyáján.

Ferinek a szemét kápráztatta ez, elfordította a fejét, inkább nézett bele a csillár remegő lángnyelveibe; az nem olyan veszedelmes.

- Az iparosok egy mulatságán ismertem meg az elmúlt ősszel a Somlyó hegyen.

Tisztán látott, hiszen már tudta, és mégis a szédület fogta el, mikor most, mint kétségbevonhatatlan tény állt elébe, ami csak sejtelem volt és később valószínűség. Sápadt lett, mint a fal, és úgy érezte, hogy a szíve hevesen ver, míg a torkát, mintha egy csontos kéz szorítaná össze.

- Úgy?... Igen? - mormolta rekedten -, a Somlyó hegyen? - Majd álmodozva tette hozzá: - No és?

- Egy fiatal leány volt ott...

Egy kissé összeszedte magát, s hogy a megindulását palástolja, csintalan mosollyal szólt közbe:

- Mindjárt gyanítottam, hogy nem egy fiatal zerge vagy medvebocs.

- Úgy értettem, hogy lehetett volna menyecske is, de leány volt.

- Valami csizmadialeány?

- Bizonyára szegény sorsú, amint mondta, komorna vagy ilyesmi, valami úrnőnél.

- Természetesen nagy lábakkal és vörös kezekkel - kötekedett Tóth Mari, fitymáló mozdulattal.

- Ej - pattant fel Noszty éles hangon, melynek ércét szokatlan melegség töltötte meg -, egy hercegkisasszony is elbújhatna mellette!

Lázas öröm töltötte el a leány vonásait, szemeibe fényes csillagok költöztek, arcán piros rózsák nyiladoztak egyszeribe. Milyen jó ilyenkor a legyező, mellyel mindezt el lehet takarni. Asszonyfegyver az, nem csupán csecsebecse.

- Ah, ah - ismételte egypárszor gépiesen, mintha a többi nem érdekelné, szétterjesztve két karját, mint mikor a madár el akar szállni, vagy mint mikor az embernek ásítani van kedve, s fáradt derekát egyengeti. A nevelőintézetben csináltak így az unalom jelzésére, de mivelhogy illetlen volt, mindig hozzászőttek valami alkalmas mondatot, melynek kapcsában a kezek eme kiterjesztése ártatlan illusztrációnak tűnt fel, pl.: "Van nekünk egy tehenünk, ekkora szarvai vannak!" Ehhez a jámbor pajkossághoz nyúlt a gonosz vadász kijátszására. Tobzódott a lelke kéjes diadalban. Hm, itt vergődik most a hálóban. Úgy kell neki. Nem árt egy kicsit megkínozni.

- Ön, úgy látszik, egy mesebeli hamupipőkére akadt, kinek a lábára magától ugrik rá az aranycipellő.

- Ráakadtam, de köd előtte, köd utána, mindjárt el is vesztettem, s nem hiszem, hogy valaha megtaláljam - felelte Noszty szomorúan, csendesen, mintegy önmagához beszélve.

- Hogyhogy?

- Nem akarta megmondani, hol lakik, kinél van, s minden keresésem hasztalan azóta.

- Ó, szegény ember! - sopánkodott Mari tréfásan. - S tényleg kereste?

Elemében volt. Nem tudott mit csinálni a pajkosságtól. A cipője sarkaival veregette a szék lábait.

Noszty csak a fejével bólintott, hogy kereste.

- Ej, Noszty, Noszty - és szemrehányólag fenyegette meg ujjaival -, mondja meg nekem, de tegye szívére a kezét, és ne vegye tőlem rossz néven, hogy pártját fogom az én kis Doppelgängeremnek, mire való az, hogy keresi? Minek bántja szegénykét?

- Az már igazán az én dolgom - válaszolta hűvösen, és felkelt a székről.

- No, no, csak üljön vissza! Még nem végeztünk, uram. Nem szabad haragudni. Mondja meg nekem őszintén, ha már ennyi bizalomra méltatott, mi célja van azzal, hogy keresi? Mit tenne például, ha megtalálná?

- Mit tudom én azt?

- Csak nem venné el feleségül?

- Ki tudja?

- Egy szobaleányt? Egy Noszty?

- Megtették ezt már nagyobb urak is.

Hanem iszen nem ment ez a beszélgetés komolyszámba, inkább csak kötekedő incselkedés volt, s azt is hirtelen megszakította a Tóthné érkezése, ki már mindenfelé kereste Marit, hogy indulnak-e vagy sem.

- Apa még nem akar menni - jelentette Mari, s hófehér homlokán egy árnyék suhant el, az elégedetlenség, hogy zavarják.

- Jó, jó, de hát miért nem jössz az ilyet megmondani, látod, már a wikler is rajtam van.

- Elmerültünk, mamácska - mentette magát mosolyogva -, egy érdekes témába.

- Valami titok?

- Noszty úr beszél nekem valakiről, aki nagyon hasonlít hozzám.

- Bolondság, bolondság - hadarta Tóthné -, mikor olyan fityfirity iskolás leányka voltál, mindig azt mondták, hogy szakasztott olyan vagy, mint az apád, némelyek ellenben esküdöztek, hogy színről színre engem látnak benned. No, ha ez igaz lett volna, akkor nekem is hasonlítanom kellett volna apádhoz, pedig én sohasem hasonlítottam hozzá... azt kikérem. Ámbár nem mondhatom, hogy csúnya ember lett volna, inkább csinos volt, és a szemei is kékek voltak, sőt meglehet, hogy most is kékek. Tehát még visszavigyem a wikleremet, mit gondolsz?

- Vidd vissza, mama.

Tóthné szorosan a falak mellett, hogy a táncoló párok fel ne lökjék, visszatipegett a bundaszobába, Mari pedig az elmélázó Noszty felé fordult.

- Mondja csak, tényleg nagyon hasonlít hozzám?

Úgy tett, mintha már elejtette volna a fonalat; mintha a lelke nem volna jelen, s talán annál a másiknál kódorognék.

- Mit tetszik kérdezni? Őt? Ó, igen. A megszólalásig, sőt a megszólaláson túl, mert a hangja is hasonlított.

- Jaj de szeretném ismerni! - csacsogott a leány, megeredt a szava, mint a forrás vize, ha a rajta fekvő kő elgurul. - Ha én király volnék, vagy mit beszélek, királyné, és volna ilyen hasonmásom, palotahölgynek tartanám magam mellett. Milyen pompás dolgok sarjadzhatnának ebből!

- Ugyan.

- Két személyben volnék, s ha olyat tennék, ami a királynénak nem illik, ezt akkor ő vállalná. Ha az urammal kellene valami kellemetlen dolgot igazítani, a másik személyemet küldeném, kivált amikor mérges lenne az uram, ti. őfelsége. (Édesdeden nevetett hozzá s Ferit is láthatólag gyönyörködtette a rakoncátlan vidámsága.) Aztán mi mindent lehetne csinálni! Egyszer csak azt írnák a magyar újságok, hogy a királyné megjelent ma Bontóváron a református templomban, és együtt énekelte a hívekkel a zsoltárokat, mire a bécsi újságok vadul cáfolnának, hogy ez nem igaz, mert a királyné ugyanabban az órában reggelit adott Bécsben a Hofburgban, s a cercle után kikocsizott Ferenczy Idával a Práterbe. Hahaha! Milyen marakodás, veszekedés lenne ebből.

- Ej, ej, Mari kisasszony! Hát így csapná be az alattvalóit? Csakhogy azoknak is volna ám eszük.

- Rá nem jönnének, higgye meg.

- Dehogynem. Ferenczy Ida határozna. Ahol Ferenczy lenne, az vétetnék igazi királynénak. A két egyforma királynéhoz két egyforma Ferenczy Ida is kellenék.

Egyre beljebb csúsztak a "zöld" beszélgetésbe, akár egy bakfis és egy gimnazista; napsugárból, ködből, naiv bohóságokból font kötéllétrán lépegettek az égbe. S útközben úgy nekimelegedett a Noszty szíve, hogy a jóság harmatját izzadta ki; restellni kezdte, hogy ilyen alattomos tőrt vetett az ártatlan, kedves leánykának. És talán vissza is riad az utolsó percben, ha meg nem vigasztalja, hogy nini, hiszen Mari is komédiázik. Ohó, hisz akkor az ő dolga nem galádul kivetett háló, hanem szabályos lefolyású párbaj. Hát csak hadd folyjon tovább. Annyi különbség azonban mégis volt, hogy Mari nem láthatta a Noszty hamis játékát, Noszty előtt ellenben Mari minden kártyája úgyszólván ki volt terítve.

- No, csak sok mindenféle tarkabarka dolgot lehetne csinálni egy tökéletes hasonmással - erősködött Mari -, akár hiszi, akár nem. Vegyük csak például a mi esetünket, mit szólt volna mélyen tisztelt kamarás úr, ha én azt találtam volna mondani az imént, mikor a somlyói leányt említette, hogy itt vagyok, ragyogok, én vagyok az?

- Egyszerűen nevettem volna, hogy maga milyen tréfás kedvében van.

- És nem hitte volna el?

- Nem hát. Mert nemcsak szeme van az embernek, hanem esze is. A szememmel elhinném, az eszem azonban ellentmondana, mert hogyan juthatott volna el a kisasszony egy közönséges iparosmulatságra?

Mari felkelt a székről, Noszty elé állt, s meghimbálván a szoknyája két szélét, csupa merő csintalanságból meghajtotta magát, kisleányos ceremóniával.

- Úgy, ahogy eljuthatott a méltóságos kamarás úr.

- Hja, az más. A belindek kiüti fejét a parkban, a réten, az árokban és mindenütt, de a pálma csak a maga levegőjében és földjében.

- És hátha nemcsak mondanám, hanem tényleg is én volnék a somlyói leány?

Hangja reszketett, és mereven nézett a Noszty arcába; még csak egy pillája se rezdült meg.

- Isten ments - mondá csendesen.

S ez láthatólag lehangolta Marit.

- Nem is örülne neki?

- Ellenkezőleg.

- Miért? - kérdé halkan; visszaült a székébe, és a szemeit lehunyta.

- Mert amikor feltaláltam volna, jobban elveszteném őt, mint mikor nem tudtam, hogy hol van, s legalább gondolkozhattam felőle.

- Nem, nem értem önt - tagolta a leány rekedten, s feje a vállára billent, mint az eltört növény virágpártája.

- Pedig világos. Maga milliomos leány, én szegény ördög, s oly messze volna tőlem, mint az egyik planéta a másiktól. De szerencsére nem így van.

- Jól van, végeztünk - szólt Mari, s kevélyen fölemelte a fejét, mint a páva (Ó, de gyönyörű nyaka volt!) -, hanem akármilyen nagy is a különbség, uram, a szegények és gazdagok közt, azért mégis van egy megjegyzésem.

- S ez?

- Hogy aki mivel tartozik a másiknak, azt köteles teljesíteni. Hallja ezt?

(Egy francia négyes első akkordját kezdte pengetni a banda.)

- Ön egy négyessel maradt adósom, mikor ősszel a Somlyó hegyről eltűnt. Igaz, vagy nem igaz?

S gúnyosan nevetett a szeme közé.

- Klára! - hebegte Noszty elkábulva. - Ó, istenem, csakugyan maga az? Lehetséges-e vagy álmodom?

Oly természetesen adta a meglepetést, hogy egy nagy színésznek is becsületére vált volna.

- Én ezt a négyest most egzekválom^[83].

Erre aztán nem tehetett egyebet, odanyújtotta a karját Marinak, és szépen beálltak a sorba a gyülekező párok közé.

- Hiszi-e már, hogy én vagyok?

- Igen - felelte Noszty zavartan, mintha még most sem szedte volna össze magát -, a személyazonosság meg van állapítva.

- Mégis igaz, hogy csak a hegyek nem találkoznak - mondá álmatag arccal Mari.

- De még azért sok érthetetlen van.

- Van, van - hagyta rá a leány, s szelíd panaszkodás borulata rezgett hangján.

- Például, miképpen jutott oda a kisasszony?

- Csitt! Valahogy ne említse a szüleim előtt, ők nem tudnak erről. Egy kis pajkos csíny volt tőlem, egy rossz szeszély, de ők, ki tudja, mit gondolnának. Tartsa örök titokban, és ne feledje, hogy magának is sok van a rovásán. Mért szökött meg előlem?

Éppen felelni akart Noszty, de nem lehetett, a francia négyes nem alkalmas ilyen kimagyarázásokra. Az ember nem maradhat meg állhatatosan a párja mellett, mint a becsületes, őszinte csárdásban. Csapodár, csélcsap tánc ez (vagyis inkább poétikus járkálás), olyan, mint a francia lélek, határozatlan, vágyakozásokkal teljes. Az elegancia mártásával föleresztett szeretkezés. Hivalkodó flört, kecses szemle, s nem az érzéseknek mozdulatokban kifejezett óceánja. A táncos végigviziteli az egész hölgykoszorút, mint a vadméh, körüldöng minden virágot: illegeti magát előttük, hajlik, bókol, közéjük fonódik meg elkapcsolódik, s megy tovább, tovább, mintha egy bűvös könyvben levelezne. A szemük közé mosolyog, megfogja a kezöket, és egy-egy könnyed, finom fordulatot lejt mindenikkel, míg egyszer csak, a figura végén, megint visszakerül valahogy a párjához, aki azóta szintén valamennyi kézen megfordult.

Mikor összekerültek, megint csak ott kezdte Tóth Mari.

- Hát igazán kutatott utánam?

- Igazán.

- És hogy?

- Újsághirdetésekben.

- Ne mondja!

- Nem olvasta?

Mari a fejét rázta.

- Hiszen tudja, hogy nem tudok olvasni.

Édesdeden kacagott hozzá; erre aztán Noszty is elnevette magát, mintha egy ezüstcsengettyű szép harmóniában csilingelne együtt a kolomppal.

Elváltak a quadrille rideg szabályai szerint, meg összejöttek, útközben itt is, ott is egy-két szót kellett váltani ezzel vagy emezzel. Az öreg Podwolski, aki szinte ott poroszkált a colonne-ban, kedveskedve súgta a Mari fülébe: "Ezek a zsivány Nosztyak mindig megelőznek." Az egyik Krackner kisasszony hangosan mondá a háta mögött valakinek: "Ma nagyon jó színben van Tóth Mari" - mire azzal felelt az a valaki: "Olyan, mint egy olvadó gleccser." Mari hátra se fordult, bánta is ő most, alig várván, hogy újra a táncosához jusson. Dehogy veszítette volna el a fonalat!

- Megvannak még azok az újságlapok?

- Megvannak.

- Hozza el nekem egyszer! Elhozza?

- Minek?

Lomhán húzogatta a vállait, mintha feleleten gondolkoznék.

- Hát csak - mondá azután vontatottan. - Hiszen nekem szóltak.

- Isten tudja - felelte Noszty -, inkább csak annak a másiknak, az árnyéknak, aki volt, és nincs többé.

- Ejnye, Noszty! Ne legyen olyan szemtelen.

Megfenyegette az ujjaival.

- Jó, hát elhozom.

- Mikor?

- Amikor parancsolja!

- Hozza el holnap.

- Az nem lehet. A régi lapok a pesti lakásomon vannak, ahhoz legalább is egy hét kell.

- Hozza hát el egy hét múlva.

- Hol lakik?

- Ó, maga golyhó! - nevetett Tóth Mari. - Még azt se tudja? Alsó-Rekettyésen.

De mindezeket csak szaggatottan, közvetve, jóformán lopva lehetett megbeszélni, míg a négyes véget nem ért. Mikor pedig véget ért, és Noszty a helyére vezette táncosnéját, már akkorra ott állottak Tóthék az ajtónál, odaintették a leányukat.

- Nem vagy nagyon kimelegedve? - kérdé Tóth úr.

- Nem.

- Hát akkor menjünk, fiam; készülődj, búcsúzz, anyád már nagyon álmos.

Mari leeresztette kezeit, arca megnyúlt, elkomorodott, egy ellenállhatatlanul kedves grimaszt csinált (ami az öreg Tóthot mindig megigézte), s aztán azon az elkényeztetett, nyafka, elnyúlt hangon, mellyel makrancos kisleányka korában uralkodott az öregeken, s mely most is a szívükig hatott, mint édes emlék a múltból, jelentette ki:

- Én még nem akarok hazamenni.

- Mit, te még nem akarsz? Hallod ezt, Krisztina, a fruska még nem akar hazamenni? Hát mit csináljunk?

S ezen aztán olyat kacagott, hogy a csipkefüggönyök mozogni kezdtek a hahotájától, mintha a szél lengetné. És minden nevetett körös-körül. Nevettek a gyertyák, lobogva, incselkedve, nevettek a tükrök, a virágok az asszonyi hajakban, az opálok, smaragdok, rubintok a fülbevalókban és násfákban, a buzogányos Palojtayak és a Stuart Mária-galléros Palojtaynék a falakról, mert hát olyan nevettető is, hogy ez az életunt, törékeny, sápadt arcú kis Mari, aki elálmosodik udvarlói közt otthon, aki már ásít vacsora közben az utolsó ételnél, akit mindig csak parancsszóval lehet kimozdítani otthonról, most megköti magát, hogy azt mondja, ő nem akar még hazamenni.

- Olyan nagyot nevettél - mondá Tóthné -, hogy kiment az álom a fejemből.

- És belement a ravaszság, mert ezt azért mondod, hogy a leányod akarata meglegyen. No, eredj hát még vissza, te kis korhely, te éji pille.

Majd félrehúzta Tóthnét egy szögletbe, s hamiskás hunyorítással kérdé:

- Ennek valami oka van, Krisztina. Ez nagy változás. Nem vettél észre semmit?

- Nem, nem. Semmit se vettem még észre. A leányka még egy óra előtt haza akart menni, nekem is szólt, hozzád is elment. A változás hiszen kétségtelen, de azt mondják az orvosok, hogy az ember minden hét évben megváltozik, minélfogva talán az elmúlt óra alatt telt el a hetedik év... De talán nem is a doktorok mondják, mert azoknak úgysem hisz az ember, hanem annyi más embertől hallottam ezt, hogy már szinte azt hiszem, én magam találtam ki. Gondolod, hogy nem így van?

- Ostobaság - felelte Tóth Mihály -, nem kell ahhoz hét esztendő, elég ahhoz egy csinos bajusz.

Azon meg aztán Tóthné nevetett édesdeden, s óvatos macskaléptekkel húzódott a leánya után, de úgy, hogy az ne lássa, ne tudja, meg-megállt valamely a hátak és vállak által védett helyen, s a hónok alatt nézett szét, föltéve lornyettjét is, hogy azt a bizonyos bajuszt fölfedezze.

A mezernyei Nagy Korsó-hoz címzett vendéglőben, melyre olyan korsó van ráfestve, hogy beleférne három akó sör, közönségesen két okos ember szokott esténként sakkozni. Néha csak beszélgetnek, s mindenkinek van egy rögeszméje. Az egyik okos ember, dr. Pázmár Anzelmus azt állítja, hogy törvényileg meg kellene tiltani az ötven éven alóli emberek gyógyítását (maga alatt vágja a fát a doktor), mert ha egészséges szervezetű az ötven éven alóli ember, magától is meggyógyul, ha pedig nem jó szervezetű, hadd menjen a maga útján, ne szaporítsa itt a kenyérpusztítókat és a rossz szervezetű utódokat; gyógyítani csak az ötven éven túlit volna szabad, az öregségi bajok reparálása céljából. Ha ezt a törvényt behoznák, akkor kellene aztán megnézni vagy száz év múlva Magyarországot. A másik okos embernek, Holics József kéményseprőmesternek, szintén van egy hazamentő eszméje (mert van az minden magyarnak). Azt mondja ugyanis, hogy egy országot csak a kémények tehetnek naggyá. De ez aztán biztos. A kormány ostoba, mert az embereket számláltatja meg a statisztikusokkal, holott ahelyett kéményszámlálást kellene elrendelnie. A kéményekben van az erő. Anglia nem azért nagy, mert negyvenmillió lakosa van a három királyságnak, hanem mert van vagy tizenötmillió kéménye. Minden három lélekre esik egy. (Csak azt szeretném tudni, a Ponciusát, hogy ki tisztogatja azt mind!)

A doktor rossz véleménnyel viseltetett a kürtők iránt, mint amelyeknek füstjében megy ki az ember keresménye. A kéményeket, úgymond, csak Dickens szerette, mert a szél regényeket dudált be neki azon keresztül.

Ennek ellenében, bár nem olyan tudós ember Holics mester, mint a doktor, mégis kivágja a rezet:

- Bizonyára vagynak kémények, amelyeken kiszalad a föld, de viszont vagynak kémények, amelyeken beszalad a pénz. Igaz, hogy ilyen kürtői csak az egy Tóth Mihálynak vagynak.

Az ám. A rekettyési uradalom tele volt ilyen karcsú, égnek meredező kéményekkel; ott állt a gőzmalom a falu végén, a kockagyár roppant kürtője és a fűrészmalomé az erdő alján, továbbá egy nagy szeszgyár is ott dolgozott még tavaly a kenderáztatók mellett, ami krumplit már a tótocskák nem bírtak megenni, átváltoztatta nekik alkohollá; volt még azonfelül téglagyár a birtokon és isten tudja, mi minden. Egyszóval Tóth Mihály nemhiába járta Amerikát, valóságos kis paradicsomot teremtett az elhanyagolt birtokon, hol az idillikus ősgazdálkodás mellett megkísérelte az amerikai rendszert is: zsidó nélkül gazdálkodni - amit ő így fejezett ki a szomszéd birtokosok előtt, kiknek alagcsövezett rétjeit és füstölgő gyárait megmutogatta: "Az urak szidják a zsidót, pedig nem tudnak meglenni nélküle, mert ő veszi meg, amit termelnek, én nem szidom, pedig nincs rá szükségem, mert lehetőleg magam dolgozom fel, amit termelek, ezáltal munkát nyújtok a népnek, és - tette hozzá -, magam teszem zsebre a hasznot."

Csak abban nem volt igaza, hogy a hasznot ő teszi zsebre. Tóth Mihály birtoka öntötte ugyan a pénzt, de ő nem volt kapzsi és haszonleső (amerikai részvényei úgyis eleget jövedelmeztek), amit a birtok hozott, okos bőkezűséggel szórta szét jótékony célokra, többnyire névtelenül, sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönből, azért az élvezetért, hogy ő magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja. De a jótékonysága egészen más volt, mint az idevaló magyaroké. Követválasztásra nem engedte magát megpumpoltatni, pártcélokra se adott egy grislit^[84] se (amiért aztán rossz hazafinak tartották), még kevésbé volt munificens^[85] templomok és papi dolgok iránt (amiért kijárt neki a "pogány kutya" elnevezés), hanem ahelyett kiosztott nyaranként a bontóvári gyerekek közt háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi pár korcsolyát (ezért meg már éppen félbolondnak emlegették), s megalapította Mezernyén (a tatár fővárosban) a Szent Sebestyén-szanatóriumot, melynek ő lett a védnöke, s költségeit jóformán maga viselte. Ezért már nem merték szidni, csak magukban gondolták: "Ostoba fráter."

Voltaképpen csak azért alapította, mert vagyona egy részét valami jó célra szánta. S ez elég jó. Az Isten iránta való jósága megtermékenyítette az ő szívének jóságát is. Az öröklött vagyon rendszerint gőggel jár, a szerzett vagyon bizonyos alázatossággal, bizonyos bocsánatkérés-félével az emberiség iránt, mely elől a tejfölt leszedte. Innen van az, hogy a parvenük humánusabbak, mint a született nagyurak. Ezek a külső csillogásra költenek, azok a szerencséjük nyomán keletkező irigység tompítására.

Talán ez a szempont vezette Tóth urat is? Talán az amerikai nábobok példája? Akármi vezette, elég praktikusan csinálta. Nem doktorokat alkalmazott a kórháznál, hanem öregasszonyokat, akik az ápoláshoz értettek és a főzéshez, doktor csak egy volt, az említett Pázmár Anzelmus. A kórházat nem nevezte el ispotálynak, hanem Szent Sebestyén-pihenőháznak, mert az ispotály szó ellenszenves azon a vidéken. Gyalázatnak tartja a paraszt a kórházba való jutást: az akasztófán meghalni vagy a kórházban, egyforma szégyen, sőt az akasztófa még valamivel gavallérosabb, mert a király akasztatja fel az embert roppant ceremóniával (s az is csak valami), de az ispotály borzasztó, inkább pusztuljon el az illető a garádban, a lésza alatt!

Ez elnevezés alatt csakhamar fölvirágzott a kórház, s tele lett betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak), s a nép is belátta a Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta szeretetét és nagyrabecsülését, úgyhogy Tóth Mihály úr, aki csak azt célozta, hogy Lázároknak és ügyefogyottaknak vigasztalást nyújtson, önmagának szerezte a legnagyobb vigasztalást és gyönyörűséget. Jobbnak, nemesebbnek, tisztábbnak érezte magát, valahányszor az egyemeletes, vörös téglaépület szemébe tűnt. Ez tehát az ő alkotása. Úgy tűnt fel neki, mint egy kőből összerakott oltár, melyről imádság száll az Istenhez a kémények füstjében... Ez a füst ugyanis a betegek számára főtt ételekből származik.

Kevély volt erre a dolgára, s lassankint minden javítási és cselekvési szenvedélye erre a pontra gyűlt. Kertet csinált a betegeknek, artézi kutat fúratott nekik, hogy jobb ivóvizük legyen, örökké tett-vett, járt-kelt a Szent Sebestyén-pihenőház érdekében.

Majd minden délután áthajtatott Mezernyére, ha nehéz betegük volt, néha éjszakára is ott maradt, kivált ha krízis előtt állott, érdekelte, hova billen a párkák orsója. Egy szobája volt berendezve az emeleten, abban hált, este pedig olyankor a Nagy Korsó-nál vacsorált, s hallgatta a dr. Pázmár és a Holics József disputáit a kéményekről és a beteg emberekről. Néha ő maga is beleszólt szelíd, csendes modorában, leginkább az orvos rögeszméje ellen, ki Spárta példájára, egy erős, edzett fajnak roppant jövőjét tudta élénk színnel kifesteni, azon az alapon, hogy hadd hulljon a férgese.

- Nem doktorhoz méltó beszéd ez - jegyezte meg egyszer Tóth Mihály.

Pázmár úr nagyon neki volt már hevülve, nem hagyta magát.

- A doktor is lehet okos ember a privát óráiban.

- Igen, de mindenekelőtt neki kell a legjobban áthatva lennie a modern humanizmustól, mely az előhaladott századnak a legnemesebb alapgondolata. Önben a múlt századok szelleme nyilatkozik, mikor az embert mint birkózási alanyt tekintették a királyok és oligarchák.

- Ej, menjenek önök a pokolba azzal a modern humanizmussal! Az is csak svindli!

- Ejnye, doktor, doktor! Hiszen maga alatt vágja a fát. A saját működését törpíti le és egy kicsit az enyimet is.

- Bánom is én!

- Hát nem lélekemelő az, mikor az év végén kimutatást csinálunk a Szent Sebestyénnél, s azt jelenthetjük, mint például tavaly, hogy kétszáztíz beteget bocsátottunk el meggyógyulva? Nem érez ön ekkor egy kis meleget a szíve táján? Vallja meg őszintén.

- Nem.

- No, én érzek.

- Pedig ha valaki, úgy éppen ön nem érezhet.

- Hogy én? - dadogta Tóth úr, részben csodálkozva, részben elképedve, részben sértődve.

- Ön, ön, Tóth úr! - rikácsolta a doktor, és az egész pohár puncsot fölhajtotta egyszerre.

- Hogy érti ön azt? - kérdé Tóth Mihály tompán.

- Nos, én goromba ember vagyok, és ha már annyira jutottunk, hát megmondom önnek az igazat. Ahogy én önt ismerem, Tóth úr, le fog a szeméről esni a hályog, s egész világításban meg fogja ismerni a saját, úgynevezett modern humanizmusát, amelyre most olyan sokat tart.

- Vajon? - szólt Tóth Mihály, s kétkedve rázta a fejét.

- A dolog valóban úgy áll, hogy körülbelül kétszáz beteget gyógyítunk ki évente a Sebestyénben, de miután én egyszersmind a gyári orvosa is vagyok Tóth úrnak, én ennélfogva arról is vezetek magánstatisztikát, hogy az ön gyáraiban hány ember betegszik meg és nyomorodik el évenként, a szeszgyárban előállított alkohol pusztításait nem is számítva, körülbelül háromszáz lélekre rúg, az idén pláne több volt. No, mármost...

- Ugyan, ugyan - vágott közbe Holics uram, szürke, gömbölyű fejét rosszallóan csóválva.

- No, mármost - folytatá a doktor feltartóztathatatlanul -, ha Tóth úr beszüntetné egy napon gyáraiban az üzemet, és bezárná a Szent Sebestyént, hát maradna évenként ötven ember haszon. Ilyen az a modern humanizmusa a kémények urainak, hahaha.

Tóth Mihály elvörösödött, mint a rák, kihörpintette szó nélkül a whiskyjét, s azzal hazament lefeküdni a szanatóriumi szobájába. Mikor reggel felkelt, már akkor az orvos az inspekcióját végezte a betegek közt.

- Majd ha készen lesz, doktor, rendelkezésemre bocsátja azokat az adatokat.

- Miféle adatokat? - csodálkozott Pázmár.

- Amelyekről tegnap este szólott.

- Tegnap este? Miről beszéltünk tegnap este? Ah, igen, emlékszem már. (Nevetett, mint aki valami jó tréfára emlékszik vissza.) Tényleg összeállítottam ezeket az adatokat.

Kihozta szobájából, s átadta neki.

- A statisztika azért jó tudomány - jegyezte meg -, mert mindent be lehet vele bizonyítani.

Tóth Mihály azzal kezet fogott vele, s hazament Rekettyésre. Nem is jött el, csak harmadnapra, amikor visszaadta a jegyzeteket Pázmár úrnak.

- Önnek igaza volt - mondá egyszerűen. - A mai naptól kezdve bezártam a gyáraimat.

- Csak talán nem? - hüledezett a doktor.

- De igen. Ön meggyőzött engem, hogy az effajta humanizmus öncsalás, istencsalás és népcsalás. Egy szájból hideget és meleget fújni, s bezsebelni az emberek tiszteletét: nemtelen dolog. Vagy a gyárakat kell becsukni, vagy a szanatóriumot. Számot vetettem magammal, elég gazdag vagyok hozzá, én a gyárakat szüntetem meg.

- És az én gyári praxisom és fizetésem?

- Az is megszűnt a mai nappal. Vagyis a fizetés jár még egy évig hálából, azért, hogy fölvilágosított.

Pázmár dr. ránézett, nem tréfál-e, s mennyre-földre esküdözött, hogy ő csak tréfált tegnapelőtt, de bizony Tóth Mihály egészen komolyan vette a dolgot, s attól a naptól kezdve a rekettyési uradalomban megszűntek füstölögni azok a szép magas, karcsú kémények, a Holics József uram kedvencei.

Ilyen ember volt Tóth Mihály. Hirtelen elhatározású, s amit egyszer eltökélt, amellett kitartó, sőt hajthatatlan.

A gyári üzem megszűnése sok szóbeszédre adott alkalmat annak idején, de kevés következménnyel járt, hacsak azt nem vesszük, hogy a Nagy Korsó két szenvedélyes vitatkozója végre abbahagyta az évekig tartó szóharcot, a doktor óvatos volt a betegek hiábavaló gyógyításáról elmélkedni, a kéményseprőmesternek pedig fájt a szíve a kürtőkért, melyeket ő söpörtetett azelőtt, s a be nem hegedt sebet nem akarta többé érinteni, azonfelül egy pontban mind a ketten megegyeztek, hogy Tóth Mihálynak az egyik kereke hiányzik. A távol álló körök természetesen nem hitték el Pázmár előadását, hanem arra vezették vissza a gyárak megszüntetését, hogy nem jövedelmeztek eleget (van ám Tóth Mihálynak magához való esze), de akadtak olyanok is, akik azt sugdosták: Tóth Mihály uramnak elfogyott immár az aprópénze.

Ezt az utóbbi híresztelést azonban nemsokára tudtán és akaratán kívül is alaposan megcáfolta, midőn a múlt év végén a bontóvári takarékpénztár válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem bírtak a pénzpiac rendkívül nyomott helyzete miatt gyors segítséget hozni: jó szerencse, a vonaton összetalálkoztak Tóth Mihállyal, s elpanaszolván neki a bajukat, megjegyzi az amerikánus szerényen: "Ejnye, ejnye, hm. Ami pénzem van most a ház körül, beviszem holnap az uraknak." Be is állított másnap, és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyedmillió forintot.

Most már egészen a terményekre vetette magát, de ebben is mesés sikereket ért el, mert nem a sablonos gazdálkodást folytatta, nem azt nézte, hogy ő mit szeret, hanem hogy mit szeret a föld; egy ötszáz holdas táblát beültetett hagymával, több mint százezer forint tiszta jövedelmet hozott neki, egy másik nagy táblában rengeteg mákja termett, egy harmadikban lencséje. A pompás talaj, mely már megunta az örökös búzát, szinte nekiszilajodott mámoros jókedvében, hogy valami újat mutathat.

A szomszéd birtokosok nem győzték bámulni szerencséjét s dicsérni csodálatos szakértelmét, de ő mindig kitért a dicséretek elől:

- Nem tudok én semmit. És éppen abban van az erőm, hogy ezt tudom magamról, s olyanokra bízom a dolgaimat, akik tudnak hozzá. A minneapolisi egyetemen van egy komám, aki a Mari leányomat tartotta keresztvízre, nagy vegyész, annak zacskóban beküldöm különböző dűlőkből a talajt, ő vegyelemzi, és megírja, melyik milyen növénybe szerelmes. Én aztán csak az áldást adom rá. Ez az egyik titkom. A másik az, hogy jól fizetem az embereimet, a béresek, juhászok bére fokozatosan emelkedik, s nyugdíj van kikötve öreg napjaikra, ezzel érem el, hogy jól viselik magukat, és együtt éreznek velem. A gazdatisztjeimmel pertu vagyok, s ha valamit mondani akarok nekik, én keresem fel őket, amiért aztán jól érzik magukat nálam, és fizetésen felül bizonyos hányadban osztoznak velem a jövedelemből, egyszóval szépen megélnek a birtokon valamennyien, sőt azonfelül nekem és vendégeimnek is jut.

Mégpedig elég vendég fordult meg a háznál, kivált mióta Mari eladósorba került. Kedves, barátságos háztartást vittek, melynek azonban voltak holmi különösségei, melyeket balul ítéltek meg némelyek, s csúfolták érte háta mögött a kiflikirályt. Már mindjárt furcsa, hogy a kastélyban, mely egykor a Várkonyi báróké volt, a gazdatisztek laktak, a tulajdonos az ambitusos tiszttartóházat foglalta el. "Még ez is túlságos bő és fényes nekem - mentegetőzött Tóth úr. - Mit keresnék én abban a zordon kastélyban, azokban a nagy termekben? Megfagynék én ott."

Bent a szobákban is különc összevisszaságban fonódott egybe a legridegebb igénytelenség a legnagyobb pompával. Az előszobában néhány keményfa szekrény van, egy ruhafogas, rajta a Mari kék rókás bundája lóg (Worthtól való elsőrangú darab) az öregúr birkabőrrel bélelt fakó kabátjai közt. A falon egy velencei tükör látható, mellette az aratók szalmakoszorúja, a tükör alatt egérfogó masina és egy kosár, amelyben az anyamacska ül világtalan kölykein. Kedves, parányi fejüket ki-kidugják, azután megint összebújnak az anyjuk meleg teste alá. Ámbár iszen ebből a szempontból elég tisztességesen ellátva jöttek a világra, prémes bundában mindenik.

A nagy nappali szoba is a fent írt képet mutatja. Minden előkelő és értékes, ami Mari kisasszonyra vonatkozik, vagy az ő tulajdonát képezi, a többi pedig polgárias. Egy korhadt sublódszekrény, néhány olcsó, csíkos kanavásszal behúzott szék és ugyanolyan kelméjű, hepehupásra besüllyedt kihúzós dívány, egy hibátlan tigrisbőr a padlón s halvány zsenilia szőnyeg rózsákkal, a kánai menyegző egy rossz színnyomata a falon, húsvéti barkával a ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás arcképe kisleányka korából Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagóni zongora, egy puhafa pohárszék, festetlen (a faragóbéres készítménye), egy XIV. Lajos korabeli, bronzdíszítésű rózsafaasztal, melynek felső lapján művészien van berakva a fontainebleau-i kastély. A szoba másik sarkában is van egy asztal, de ez már nem műremek, egyszerű, X-lábú alkotás, melyben a Mari kedvenc virágai telelnek drága majolika cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár válik díszére, akár nem a zöld ripszgarnitúrának, egy szuszék áll az ajtónál, tele ocsúval, hogy amikor a nemzetes asszony kifelé megy, belemarkolhasson, mivelhogy künn csipogva gyűl köréje, ha meglátja, a sok lesipuskás, potyakedvelő baromfi, s azt nagyon szereti a nemzetes asszony.

Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen kedves, tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sőt a legjellegzetesebb a gazda szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad őt háborgatni. Most templom a szoba, s lakója az Istennek áldozik, vagyis első szerelmének: zöld posztókötényben, felgyűrt ingujjakkal tajtékpipákat csinál a cselédeinek és a tiszteknek.

Azaz van, akinek minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót, ijedt képpel, szelesen.

- Apa, apa - lihegi -, vendég érkezett.

- Hát aztán? - mondja az öreg nagy flegmával.

- Hamar, hamar, vesd le a kötényt... a kötényt... az ablakon át láttam, mindjárt itt lesz.

S ezzel maga rohant, hogy a kötényt megoldja.

- De legyen már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytől? Hiszen nem loptam én azt.

Mari a lábával toppantott.

- De ő van itt - hebegte zavartan -, az izé...

- Talán bizony az esztergomi hercegérsek? - mondá az öreg Tóth némi csodálkozással.

De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új szolgabíró, Noszty lépett be.

- Isten hozta, isten hozta, - szaladt elébe az öregúr, ismergetve, ki légyen. - Ah, az én múltkori gibicem! - kiáltá vidáman, s megrázta a jöttnek mind a két kezét.

- Mint a járás új tisztviselője, kötelességemnek tartottam tiszteletemet tenni.

- Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert itt nagy rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idők voltak azok!

Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr, aki a kezével is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak két domíniuma van.

A szalonban csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával fogadta a váratlan vendéget. Bocsánatot kért, hogy előbb nem jött, de nem vette észre a kocsi érkezését. Ebben a latyakos sárban nem zörögnek a kerekek, csak huruttyolnak. Ámbár előre érezte, hogy ma kedves vendég lesz.

- Mert valóságos kalendárium az én testem és Szibilla-könyv - folytatá szokott modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az alapgondolatról -, ha lábamban van hasogatás, akkor eső lesz, ha a halántékom ég, szél lesz, ha a bal szemem viszket, kedves vendég jön, ha az orrom viszket, valami eltörik a háznál... ha a jobb fülem zúg, rossz hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem tudom bizonyosan, te talán tudod, Mihály.

- A bal füled lesz, Krisztina... mert csak a balra hallasz - nevetett Tóth úr.

- Ejnye, Mihály, Mihály - botránkozott meg Tóthné -, mi szükség a feleségedre rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piacon hajdúval, hogy siket vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s egyik se szereti, ha a hibáit kikürtölik.

- Nem akarom, szívem, hogy elszeressenek tőlem - tréfálkozott Tóth úr.

Erre aztán Krisztina asszony is elmosolyodott, és rászólt a hallgatag Marira, ki olyan zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e pillanatban, mint még sohasem.

- Ugorj, leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.

Miközben még mindig dörzsölte a viszkető bal szemét.

Noszty úr szabadkozott, hogy az ő kedvéért ugyan ne fáradjon a kisasszony, mert ő a világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert Mari már megindult, utánaszaladt a szomszéd szobába, és ott hirtelen átadott neki néhány összehajtott régi újságot.

- Amit ígértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérről.

- Emlékszem - felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a fakó újságot.

- És most már jöjjön vissza, mert azzal az ürüggyel szaladtam maga után, hogy megakadályozom a pogácsahozatalt.

Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott. Sopánkodtak, amint ez már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott ebédre, játszották a sértettet, fenyegetőztek, hogy sohase bocsátják meg, csábították, hogy őzgerinc lesz és balatoni fogas, délután tarokkparti, mert a kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak Magyarországon és a kapcsolt részekben. Noszty azonban kibeszélte magát, hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre jöhetett, mert ebédre Voglányba hivatalos, ott találkozik a húgával, a főispánnéval, akit még nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára abban egyeztek meg, hogy a jövő héten eljön egy egész napra, s hogy azután is mindig ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen kezet kellett adnia mindezekre.

- Annyit leszek én itt, hogy még rám is unnak asszonynénémék - ígérgette.

- De már azt csak nem tesszük - tiltakozott Tóthné, kit egészen elbájolt a bizalmas "asszonynéném" megszólítás, mintha hájjal kenegetnék.

Künn az ámbituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás következett, amikor a szíves háziak még egyszer összefoglalják az összes jókívánságokat és viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen dideregve, mert ők csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó helyen van a bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért falu, és azért fekszik Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut eközben:

- Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.

- Hát ugyan mije?

- Jöjjön, no, nézze meg!

S ezzel visszainti az előszobába, ahol megmutatja a kismacskákat az anyjukkal.

- Ugyan, Mari, de gyerekes vagy - csóválja a fejét Tóthné -, pedig már nagyleány volnál.

A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a kíváncsiakra, szemei pirosban fénylenek, mint a rubin, és a berzenkedő bajusza szinte szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak éppen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna, ott bent a nyílásban.

- Hát látott már valaha ilyen gyönyörűséget?

Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit feleljen egy bohókás kisgyermeknek.

- Nem, soha - mondá, és egész lelkével belemerült a Mari arcának nézésébe.

Mintha tűz perzselné, úgy égett, olvadt, vöröslött e tekintet alatt.

De ennek is vége lett, sőt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi mellett, ahova már csak Tóth Mihály kísérte vendégét, még egyszer kezet fogni vele, mikor felszáll.

- A viszontlátásig, Miska bátyám.

S ezzel aztán elgurult a szolgabíró kocsija, az ugató komondorok, melyek rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos észrevételek cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta:

- Szép fiatalember, meg kell adni.

Tóthné hozzátoldta:

- És milyen kedves, előkelő.

Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltűnt és megkérdezte:

- Neked hogy tetszik, kisleányom?

Elbiggyesztette ajkát, húzogatta egy kissé szemöldjeit, a vállait, azután azt felelte:

- Nekem? Én bizony meg se néztem.

Vidáman, szelesen, valami dalt dúdolva szaladt ki a szobából, bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki a lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következő kis hirdetést:

Somlyó-hegyen, a pápai iparosok idei szüretén azt a fiatal leányt, aki cseresznyeszín ruhában, sárga rózsával a hajában jelent meg, s magát Klárának nevezte, arra kéri táncosa, kire felejthetetlen benyomást tett, hogy adjon magáról életjelt e lapok kiadóhivatalába:

"Örök seb" jelige alatt.

Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe, s merengett, álmodozott, bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig milyen rút volt, milyen közönséges volt - mi már láttuk).

- Szeret, szeret - suttogta, aztán felugrott, végigkeringőzött a szobán, majd megállt a tükör előtt, nézegette magát, s egy-két szertartásos piruettet vágott ki tükörbeli énje felé.

Egész nap víg volt, mint a csicsergő madár, de ez se tűnt fel, mert a Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé, mint azelőtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arca is kezdte fölvenni a hajdani almavirágszínét.

Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el előlük, nem szeszélyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott vagy kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj, hogy a kocsisok is ott voltak, akik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék cselédei előtt, kikből ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat, melyek nagyban halványították azt a jóleső pompát és fényt, melyet a szép kocsik, cifra szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy a Vitnyédi Pali négy szürkéje le van foglalva, s ha meg nem kapja Mari kisasszonyt húsvétig, mindene dobra kerül. (No, hát nem kapja meg - dohogott Krisztina asszony.) A Gyengő Józsi is csak olyan könnyű gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra való, hogy sebesebben elérje rajtuk a Budapesti Közlöny valamelyik hátulsó kolumnáját. A legnagyobb "flanc"-ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén őket. Csinos, elkényeztetett úrfi volt, szertelen gőgjében azt szokta mondogatni: "Csak egy Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre oszlik." Szóval az Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva, de Palásthy egyben van. Erősen számot tartott a Mari kezére, s úgy tekintette, hogy egy szavától függ, hanem ezzel a döntő szóval még gazdálkodott, egyelőre a "flört"-nél maradt, csak ez a szép, ezt kell nyújtani - a többi egyszerű forma.

Valóban a származás volt itt piacra állítva a jámbor Tóthék elé, hogy mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás felé hajlott titkos terveivel, Palásthy és Krackner közt habozva, mert Palásthy ugyan csinosabb fiú, de Krackner báró. Igaz viszont, hogy Krackner csak német báró, holott Palásthy előkelő magyar família. Tóth úr semmi nézetet nem nyilvánított, de ha szabad némi jelekről következtetni, legszívesebben beszélgetett vendégei közül Sipos törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiákeren járt ki Bontóvárról, és már nem is volt elég fiatal, azonfelül azt mondják, nem nemesember, holmi polgári Siposokból való. A széptevők néha "elefántokat" is hoztak magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevőkből nem egy esetben udvarlók támadtak, s így szaporodott a Mari udvara. Új alakokkal új benyomások keletkeztek, s Tóthné aszerint módosította terveit, reményeit, a folytonosan változó szituációban nagyobb szórakozást és mulatságot találva, mint leánya. A Palásthy György előkelő származása elhomályosult a köpcös Vente László egyik elejtett büszke szavával. Vente, akit lófő székelynek mondanak, de inkább hasonlít a feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy tekintették (Gyengő hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két nappal azután, ahogy a szolgabíró ott járt, nagyban feléje fordult a Tóthné érdeklődése és figyelme. Orronverősdit játszott Marival. Vente úr bukti lett, Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett vele bírni, olyan komolyan és lendülettel ütögette nagy uborkaorrát a kártyákkal, hogy a vér eredt meg belőle. Az istenért, hamar egy lavórt és vizet! Kifolyt abból vagy másfél messzely vér, úgy, hogy mindnyájan meg voltak már ijedve, s ő maga is megrettent, hogy azt mondja, ez igen veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért, kíváncsiskodott Tóthné, ki szenvedélyes gyűjtője a különös családi vonásoknak.

- Mert családi betegség, mégpedig halálos betegség - felelte Vente. - Már Attila, egyik nevezetesebb ősapám is orrvérzésben halt meg, éppen a lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb Venték is lettek volna.) Azóta meg éppen sok Vente pusztult el így, kivált a megyei restaurációkon.

Az orrvérzés elállott, és a Vente Laci értéke nagyban megnőtt, mert már mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy terítékkel, mint azelőtt.

E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a következő héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szívesen fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott, neki beszélt, őrá figyelt, és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája igyekeztek férkőzni. Ez különösen a Palásthy gőgjét sértette, s ürügyet keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került a pozsonyi Kempelennek, akit Tóthné még ismert kisleányka korából, a világhírű sakkozógépe, mely I. Napóleont is megverte a sakkban. Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.

- Ej, hát ember volt benne elrejtve - mondá Noszty. - Nem lehet másképp.

- Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt?

- Én csak azt állítom, hogy élő ember volt a gépben - felelt kitérőleg és gunyorosan -, se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi közöm.

Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.

- Én pedig nem tűröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr!

Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty.

- Én pedig megtanítom önt türelemre.

Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána, s vontatottan ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.

Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferenc átlőtte a Palásthy jobb kezét, úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel is lehet hajtani négy lovat.

A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú eset, mely a náluk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:

- Ő volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.

Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midőn néhány nap múlva látogatást tett, nem hősként viselte magát, inkább mutatkozott vezeklőnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az asszonyok előtt mindig a jelenlevőnek van igaza, nem az elmaradottnak, márpedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.

- Mit is keresne itt? - nyugodott bele nagy malíciával miss Tropp, az amerikai gouvernante^[86] -, hisz már úgyis csak balkézre köthetne házasságot.

Eközben apránkint elvonult a tél, s megérkezett a tavasz lila bíborával a rekettyési udvarházat körülövező orgonabokrokon. Minden izgalom és nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sőt még a színházba sem kívánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is mulatság.

Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek volna, néha csak egy vagy kettő.

Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné, Voglányból, a jó befőttekre. Ebből a két asszonyból telt ki a társasága, mert Palojtayné, Fruzina mama, akivel szintén jóban voltak Tóthék, téli időben nem mozdult otthonról; a többi vidéki dzsentri gőgös asszonyainak derogált a pékné barátsága.

A gazdát nemigen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután Mezernyére, s ott volt késő estig a szanatóriumban: azok a fifikák, "griff"-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák, bántóan hatottak az ő gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a leánya kezéért versengő léha úrfiak közt. Olyannak tűnt fel előtte, mint egy licitáció, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tőle - de mégis megadta magát a természet rendjének. Úgy kellett lenni, mert mindig úgy volt. Arra azonban nem volt rávehető, hogy a természet rendjét ő maga is támogassa - elég, ha ellene nem szegül.

Váltig pirongatta Krisztina asszony evégett:

- Te semmit se törődöl a leányoddal, a jövőjével.

- Eleget szereztem neki. Húsz-harminc rostélyost ehetik napjában holtáig.

- Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzzsák, s nem mint egy keresztény úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szíve is. Tekintetbe kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán lehet kikerülni, sőt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie, s ezt irányítani kell.

- Az anyák dolga a lányokat elsütni - feleselt Tóth Mihály kedvetlenül -, ha már olyan nagyon akarsz tőle szegénytől szabadulni.

Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították az arcát a könnyek, s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót, hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.

Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a maga módja szerint, és máris többet látott, mint neje. Feltűnt neki, hogy a megyei közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik dongája elromlik, másnapra már ott terem a szolgabíró a helyszínén, és elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidől a meredek helyeknél, megjelenik a szolgabíró, mint az örökké éber gondviselés, s pótolja újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van, s behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Icik kocsmájában (pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a szolgabíró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban, és felüti a maga székhelyét Tóthéknál.

Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabíró érdeklődik Mari iránt. Abban még semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az ő kedvéért jár. Hanem van egy másik gyanús jel, amit Tóth észrevett, hogy a gavallérok eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni. Világos ebből, hogy már valamit észrevettek, ami a sanszaikat összetörte, hogy már van valami, ami a szimat és megfigyelés erejével megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendők iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?

Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a főispán Tóth urat, már akkor nem egy kedélyes célzást hallott erre nézve ismerőseitől. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a főispán magánál marasztotta ebédre.

- Csak éppen a legszűkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk lesz és egy kis húsunk.

Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélnivalója volna a takarékpénztári igazgatóval, aki ezalatt már elhagyta a tanácskozási termet, és lefelé sietett a lépcsőkön.

- Szaladjon utána, Malinka - találta fel magát hirtelen a főispán -, és hívja meg nevemben őt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.

Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának, pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint a bárói családnál mamaligát^[87], mert a két kézzel való evés mindig kiizzasztotta - holtig nem tudott beleszokni.

Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a takarékpénztári igazgató, Uhl Timotheus, akit a kapunál csípett el Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr sohase tudta volna elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony otthon hetekig fogja élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezőtehetségét. "Gondolkozzál csak, hiszen élő ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe ne jusson." Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti, hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a méltóságos asszony (de micsoda takaros, cukros teremtés) kilátásba helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.

A feketekávénál a főispán egy saját kezűleg megtömött csibukot nyomott a markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a fehér kezecskéjével a findzsájába két cukorkockát, a tatár hercegnő, Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a széket.

- Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet, Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-főve ott van Rekettyésen?

- Jó ember a jó emberekhez húz - felelte Tóth Mihály egyszerűen.

- Nincs annak valami egyéb oka? - mosolygott a főispánné.

- Isten tudja - mondta a kérdett kitérőleg.

- Hehehe! - nevetett a főispán. - Mintha ti nem tudnátok. Ó, szegény kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis boszorkány, aki ott lakik. Nem igaz?

Tóth Mihály elpirult a távollevő kis boszorkány helyett is.

- Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van, kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza.

- No persze. De ön csak nem programszerűen emlegeti most a bunkót?

- Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.

- Feri egy kicsit szeles fiú - jegyezte meg a báróné -, de jó szíve van, és én meg vagyok győződve, hogy akit elvesz, boldoggá fogja tenni.

Több szó nem esett erről a nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden szemről leessék a hályog, s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelő napot. A pénz előrevetődő árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki magát. De iszen, ember lesz ebből. Különb, mint az apja. Őt kell az országgyűlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is, és legyen, mert azelőtt mindig voltak a kabinetben földijeink, addig volt jó dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a nemes város semmit) stb.

Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvence mindenkinek, a szemek lehunyódtak a hibái fölött, és csak az a hír világított, mint valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl Timotheus pertu-poharat iszik vele a Kék Golyónál, mondván: "Legyünk örökös barátok, és ha egy hű szívre van szükséged vagy egy kis polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni."

Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás szemhunyorgatással:

- Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem tudod-e, mi az a finislovaglás?

- Éppen abban vagyok most.

- Helyes. Most kell megfeszíteni minden erődet, az utolsó pillanatban, a cél előtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha a leányra helyeznéd a fősúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörű hátaslóhoz? Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponál neki. Vagy talán egy szép négyes? Ami a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?

Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz, és igénybe vette a sógora tárcáját, sőt az Uhl Timotheus ígéretét se hagyta rozsdásodni, ti. a pénzre vonatkozó részét, mert ami a hű szívet illeti, erre ez idő szerint nem volt szüksége.

Mindenütt csak előzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még Tóth Mihály részéről is, ki a főispáni ebéd óta, ahol a házassági terv először merült fel, mint egy küszöbön álló lehetőség, mélyebben kezdett foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy rokonszenvezik vele, s közeledik hozzá.

Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak, s az utolsó fűszál is félénken reszketett: a vihar nekiszilajodva, ádáz erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötéten kavargó vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.

Tóth urat nagy aggódásban találta.

- Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának meg.

Noszty nem volt azon a véleményen.

- Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még hazajöhetnek.

- Az még rosszabb - vélte Tóth -, mert ha felhőszakadás lesz, a Gyík elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.

- De az a vendéglő gyalázatos - fakadt ki Noszty, aki különben is kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon - tele van poloskával. A borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig sokszor kénytelen vagyok vele.

- Persze - jegyezte meg Tóth. - Ha az ember mindent előre látna. Nekem ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót. Hanem ha már őrajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg a Nagy Korsó bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.

- Köszönöm alássan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.

- Dehogynem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.

S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot, és átnyújtotta Nosztynak.

- Ha a király aranykulcsot adott - mondá nevetve -, elégedjen meg, ha a kiflikirály csak egy vaskulcsot ajánl föl.

Erre most már kénytelen volt zsebre tenni a kulcsot.

- Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit - szólt magát meghajtva -, mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az előbbi egyszerű szamárság, s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint amennyit a kakasnak a sarkantyú.

- Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelőtt katona volt.

- Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.

- És miért vált meg tőle?

- Egészségi okokból.

- Furcsa, nem úgy néz ki öcsémuram, mintha gyönge, beteges szervezetű volna.

- Vért köptem - akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestellte, hogy ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult, zavarba jött.

Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth felugrott, és az ablakhoz futott.

- Megérkeztek az asszonyok - mondá. - A vihar kitörését mégis szerencsésen megelőzték.

De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara, s Ferit is bosszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál. "Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket ugrottam át" - gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek, és magukhoz térve az ijedtségtől, szintén megjelentek a szalonban.

Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve, mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.

- Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra, és ha a Teremtő megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húszéves koromtól harmincig huszár hadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy leimádkozhassam a bűneimet.

- Ugyan, apa! - mosolygott Mari.

- Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram hol szolgált?

- Pesten és Trencsénben - felelte Feri közömbösen.

- Trencsénben? - kérdé az öregúr, kellemesen meglepetve. - Nem ismerte Velkovicsékat?

Feri megint elpirult.

- Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.

- Tehát a mi Rózánkat is ismeri? - emelte fel fejét élénken Mari.

- Természetesen. Sokat táncoltam vele annak idején.

Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már másodszor jön elő, hogy a mulatságát tönkretegye.

- Szép leány, ugye? - kérdé Tóthné.

- Csinos, kellemetes teremtés.

- Megfordult a házuknál is?

- Elég sokszor - felelte ímmel-ámmal Noszty.

Az öregek jelentőségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a hadnagy-e az, akit Velkovicsék emlegettek?

- Unokahúgom - mondá Mari.

- A nővérem leánya - magyarázta Tóthné -, és azt hallom, neki is egy huszár hadnagy csapta a levet. Zsuzsanna azt mondja, hogy tetszett neki a fickó. Ó, ezek a leányok, ezek a mai leányok! Húzza őket az uniformis, mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabátgombok és csillagok! Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katonaudvarlóim. De az más, mert Pozsony tele volt katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált egy éjszakára, és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a városi magisztrátus, és eleresztette őket a ligetben, hogy éjjel szépen énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgyhogy most úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektől, mert akkor csak a fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.

Tóth úr bosszús volt Krisztina asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat, csendesen dünnyögte a bajsza alatt: "No, bizonyosan volt ott liba is feles számmal."

S aztán egyszerre megint ráugrott az előbbi témára, mint a kutya a csontra.

- Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm ezredest.

Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre, és arca sápadt lett, mint a fal.

- Ó, bizonyára - felelte rekedt hangon -, hiszen a parancsnokom volt.

Mari ráemelte az ibolyaszín szép szemeit, melyek a varrására voltak eddig szegezve, s ijedten kérdé:

- Nincs magának valami baja?

- Tanulókori pajtásom volt - mondá Tóth.

- A fejem fáj - felelte a szolgabíró.

- Jó volna talán egy kis tormát szagolni - vélte Tóthné. - Eredj, leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog. Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki egy-két könnycseppet a szemeiből a tisztesség és illedelem okáért. Szégyen-gyalázat egy férjtől, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a felesége temetésén, amennyit egy agyonütött szúnyog érdemel. És micsoda dísztelen volt minden: fenyőfa koporsó, olcsó szemfedő!

Tóth Mihály egypár szót ejtett a doktor védelmére, de iszen egy doktor egészen másképp nézi a halált, mint egy gyönge nő. Ami pedig a fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor fösvény lesz idővel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik, hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda munkájából előbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik, következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda munkáján kimulatja magát unos-untig, akkor lesz belőle pénz - s ez már csak afféle ráadás, nem sokba veszi s könnyen kiadja. Ezért a leggavallérabb osztály a földdel foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete hiszen mindenkiben megvan, de ennél erősebb érzés a munka eredményének a szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves, mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, éppúgy, mint a kereskedőé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor fölébred reggel, künn az előszobában türelmetlenül csoszognak, krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön, és jelenti, hogy hatan várják. "Hat ötforintos" - gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütőeret, s mikor végre kiürül az előszoba, s fáradtan kimerülve dől karszékébe, munkájából nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is, vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.

Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni a self-made man^[88], szerencsésen eltemették az előbbi kényes beszélgetést, Noszty egy kis levegőhöz jutott, fejfájása megszűnt a tormaszagolástól, és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse múlt el egészen nyom nélkül.

Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni ismerősöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, amit magától is ki nem találhat - hogy ti. Noszty könnyelmű fráter lehetett, sok leányt megcsalt, és sok hitelezőt szerzett Trencsénben -, de az vesse rá az első követ, aki valaha hadnagy volt, és nem képzelte magát kisistennek!

Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói szőlőhegyen mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította Stromm ezredes. Egy kísértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e csak, hogy "vigyázz és siess", vagy pedig a bűnhődést hozza a köpönyege alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az emberek életútjait a gondviselés!

Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig meglehetősen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is, kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott, s könnyen meg tudta tölteni a tárcáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a fővárosba, és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az újságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt, akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb veszedelemnek látszott. Nyári színkör volt Bontóvárott, s egy vándortársulat működött benne, valami vörös hajú primadonnával, akit hogy Feri egy-kétszer megpezsgőztetett, máris híre járt a városban.

Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a szerencsétlenekhez tartozott, akik okosak, mint a kígyók, ha nem jól megy a dolguk, de akik megrészegednek a jóléttől, mint a darazsak a pergetett méztől.

A kis, vörös hajú színésznő meglehetősen fölzavarta a család kedélyét, Ferit maga elé idézte a főispán, s jól megmosta a fejét apja, nővére és Homlódyné jelenlétében.

- Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most, mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a célnál vagy. Még egy lépés, és nagyúr lehetsz örökre. S mikor éppen ezt a lépést kellene megtenned, te akkor hasra vágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint egy sertés. Hát becsület ez, sógor?

Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.

- Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztetlek, azt a dámát pedig eltoloncoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen. Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kisgyerek kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.

- Pedig éppen kérni akartalak - mondá Feri szelíd, félénk hangon, mint egy megszeppent diák. - Nagy bajban vagyok.

- No, mi az megint? - vonta össze redőkbe szemöldjét az öreg Noszty.

- Vesztettem kártyán, becsületszóra.

- Mennyit? - kérdé a főispán.

- Háromezer forintot.

- Lődd magad főbe - szólt Kopereczky ridegen. - Ez a legokosabb, amit tehetsz.

- Ó, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! - kiáltott fel fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett, s könnyek szivárogtak szemeiből.

Kopereczky nyomban ellágyult erre, és így szólt:

- Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.

- Elfogadom ab invisis.

- Ebből az ab invisisből ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még e héten dűlőre viszed Tóth Marival a dolgot.

- Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az egész - felelte Feri.

- Még most sem vagy biztos a leányban?

- Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán nyúlok hozzá?

- No, én pedig nem adok semmi haladékot - jelentette ki Kopereczky kereken -, mert akkor meg a veres hajúval rontasz el mindent.

- Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz hasonlít.

- Mily megható szerelem és állhatatosság! - kiáltott fel gunyoros kacagással a főispán.

Az öreg Noszty amellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna értelme a halasztásnak. Ő úgy tudja, Feri most előnyben van az összes ott settenkedő akarnokok között, hát mire vár? Olyan időpontra, amikor nem lesz előnyben?

Vilma ellentmondott apjának:

- Vannak dolgok, apa, amelyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen támad, mert az csoda, mennyei misztérium, de a hajlam lassan érik, akár a dinnye, melyet nem szabad idő előtt meglékelni, mert különben vége van.

- Furcsa hasonlataid vannak - dörmögte Kopereczky, s valami közvetítő formulán törte a fejét. - Talán nem ártana, ha valamely szakértő szemek szétnéznének... Egy kis izé, hogy is hívják katonanyelven, egy kis kémszemle... ha például te vállalkoznál, Máli, te, a család esze.

Homlódyné elgondolkozott egy percig.

- Magam is gondoltam már erre, de...

- Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de...

- Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tőled - mondá Vilma. - Mert ha Máli néni egy félórát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott tojások.

- Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.

- Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom - mentegetőzött Homlódyné, kis homlokát összeráncolva -, nem szeretném, hogy háztűznézőnek látszassam, valami formát keresek a látogatásnak, s holnap áthajtok Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogok tudni.

A tatár hercegnő másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, amit kivált a hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtől, melyik lábára álljon; Homlódyné egész lényéből csodálatos sikk és előkelőség áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetreméltó, nyájas és mégsem leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal, holmi semmiségekről, beleszőve Noszty Ferit is, amennyire a szükség hozta, meguzsonnált, s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel, megígértette velök, hogy legközelebb ők is eljönnek Voglányba.

Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát visszaadni, a Labikán-ősfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik előttük a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagyurak, mint hajdanta, hogy kürtszó jelenté a vendégek érkezését. De még enélkül is szép! Teremtő Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni. Ó, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozíciót szereztél a családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illő módon jelenhessünk meg, négy lovon, amint Homlódyékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket, s ne engedd, hogy úgy állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.^[89]

A tatár hercegnő összejött útközben, éppen a Gyík hídjánál, a Noszty fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben ő hajtott, messziről felismerte Feri, és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait, odakiáltá Homlódynénak:

- Mi újság?

- Megnyertem az egy mázsa bonbont - kiáltá ez vissza.

- Komolyan?

- Mind a három kapu ki van nyitva. "Good bye!"

Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebből egy szót se, de annál többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a füvek, szerelemről zúgtak az erdők, s ugyanerről fecsegett a kacskaringós Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerősen integetett a pléhfedeles torony, mintha hívná. Amint a faluba befordult, szembe látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített ernyőt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.

Noszty odadobta a gyeplőt a kocsisnak, leugrott.

- Úgy látom, veszett kutya van a faluban.

- Nem biz az - felelte Tóth Mihály nevetve -, hanem egy kis kabátbélés kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy rókacsaládot fedezett fel itt a Horka-erdőben.

- És ön, doktor, napernyőt visz puska helyett?

- Én csak egyféleképpen ölök - elménckedett a doktor. - Tartson velünk a szolgabíró úr!

- Bánja a szösz - határozta el magát hirtelen -, hanem akkor puska kellene.

- Majd hoz utánunk a hajdú egyet - vélte Tóth Mihály. - Csak menjen, Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzányúlni. Ott leszünk a kis erdőben - mutatta a hajdúnak az egypár holdnyi bükköst.

Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erősen tűzött, s Pázmár a napernyő alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.

Az erdő alig néhány száz lépésnyire volt innen, a Tóthék lakásától még ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth kiirtatta a közbül eső részt, és most búza termett benne. Hogy tehát az erdőfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök, s ott a mezei gyalogútra térni, mely zizegő búzafalak közt vezetett odáig. A gabona már-már fölszedegette a szőke ruházatját, a nagybajuszú kalászok szelíden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket. Egyhangú és mégis szép volt itt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs harangja piroslott.

- Szép a világ! - lelkesedett a doktor.

- S a maga betegei mégis itthagyogatják - kötekedett vele a szolgabíró.

- Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsőbb közigazgatásé - riposztírozott a doktor.

- Kérdés. Mert például ki ápolja őket ilyenkor, mikor maga a róka ellen vezet öldöklő férfiakat?

- Ó, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öregasszony ápoló van a kórházban. Minden héten fölváltva asszisztensem valamelyik. Felvesz távollétemben betegeket, s képes őket ellátni legalább az elsősegéllyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg anyókák, s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy emelésektől veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónőt) két téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál, úgy, hogy a beteg feje alantabb essék, mint a felső teste, s egy éj alatt a sérv magától visszament.

Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, ami veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.

Szerencsére elérték az erdőt, s a szolgabíró furfangosan kivonhatta magát a meghallgatás alól.

- Csak menjenek előre. Nekem itt az erdő szélén kell bevárnom Pimpósit, mert különben nem akad rám. Majd utolérem az urakat!

Tóthék tovább mentek, beljebb a sűrűbe. Noszty pedig leült egy fatörzsre, s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár előadásai. Különösen ma nagyon a szívéhez szóltak, mintha egyenesen neki dalolnának. S mennyire megtöltötte szívét édes érzésekkel az erdő is. Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál egy kő alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüstpaszománt futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltűnt a földrepedésekben vagy egy bokor alatt, aztán előbukkant odább, és újra elrejtőzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenül - gondolta magában Noszty -, holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol pedig talán harsogó folyam lesz, és a sziklákat verdesi haragos habjaival.

Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedő ezüstpántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte, hogy megy neki egy kőnek, s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele egy gödörbe, ahonnan nem tud egyhamar kivánszorogni, ahol hajolt sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüstabrosz... S amint odább sem ereszté el a tekintete az erecskét, sőt fel is állott, hogy tovább láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rőt fej bizsergette meg a tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból, s óvatosan szétnézvén, száját a patakba mártotta, s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet. Valami jót uzsonnálhatott a koma.

Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka, eloltván szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar gazda, mikor az esőt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig a talajt fürkészte. Csend volt körös-körül, semmi gyanús jel sehonnan. Most tehát visszament a lyukhoz, és sajátságos hangot hallatott.

Ez volt a hívó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból, és elkezdett a lyuk előtti pázsiton hancúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat keresett elő valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta, és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettő utána, kergették, utolérték, egymáson hemperegtek, és az inkriminált nyúlláb hol az egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából, iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek látszottak egy rakáson, a másik percben pedig egy három rókatestből formált karikagyűrűnek, hanem ez, mind csak játék volt, mert a kis testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál, és onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jókedvét, aranyos pajkosságát.

Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát, s úgy látszik, ezt a jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszűnt a játék, s mint valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba - künn hagyván a nyúllábat, amely, úgy látszik, inkább csak szimbólum volt.

Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelől, s miután a közbiztonságot kielégítőnek találhatta, még egyszer visszaszaladt a lyukhoz, és megint hallatott valami hangot, ami tekintettel a továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: "Most én elmegyek, gyerekek, szépen viseljétek magatokat, és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem hívlak, mert különben megesz a mumus."

A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdőcske éjszaki részének (ahol különben egy major volt az erdőszélen). Noszty megfordult, utánabámult, és éppen kiáltani akart Tóthékra, hogy "Hopp, hopp, ott szalad a róka!", midőn egyszerre nesz támad, megzörrennek a gallyak, hátrafordul, és elnyeli a szándékolt kiáltást, mert egy sokkal meglepőbb tör ki az ajkairól:

- Klára!

Azt hitte, álmodik. A Somlyó hegyi leány állt előtte, ugyanabban a cseresznyeszínű szoknyában, ingvállban, csipkés kötényben, sárga tearózsával a hajában, nem bírt betelni vele.

- Az vagyok. Én vagyok. Elhoztam a vadász úrnak a puskáját.

S pajzán mosoly játszott az ajkai körül, miközben az erdő is nevetett, ő pedig egyet perdült, mint az orsó, és szétnézett.

- De hol az apa és az orvos?

- Azok elmentek az erdőbe a doktor rókáját keresni, én meg itt bevártam a puskát.

Mari nagyon elszontyolodott erre, és az erdő is szomorú lett.

- Szent isten, mit tegyek? Hisz akkor én kompromittáltam magamat. Jöjjön, jöjjön, keressük fel őket.

- Lehetetlen most.

- Miért?

- Látja ott azt a lyukat, ott a kis tisztáson, a borókával átellenben?

- Látom.

- Hát abban három rókakölyök lakik, most tuszkolta be őket az anyjok, s ő maga elment valahová, várom, míg visszatér.

- Lehetetlen! - dadogta Mari gyermekes elképedéssel. - Ó, be szeretném őket látni!

- Üljön le, és várjuk meg.

- Leüljek és hová?

- Talán a gyepre. Tudja-e, mikor Somlyón a hordócskán ült, a szoknyáját váltig lehúzogatva, hogy a szép kis lába ne legyen künn. Éppen ez a szoknya volt. Be szép ön ebben! Köszönöm a kedves meglepetést.

- Tudja, a mama nincsen otthon, éppen átment a kasznárnéhoz, mikor a hajdúja jött puskát kérni. Gondoltam magamban: ahá, a szolgabíró úr átvedlett vadásznak, hát én is csinálok egy tréfát.

- No, hát mégsem ül le?

- Nem, nem, én visszamegyek. Félek, nagyon félek, hogy, meglát valaki. Képzelje csak. Hisz akkor én el vagyok veszve. Már talán így is. Úgy félek, úgy reszketek...

- Ej, mitől fél?

- Furcsa. Hogy hírbe hoznak.

- Hiszen lehet azon segíteni.

- Ó, dehogy lehet.

- Én tudok rá akár két módot is - mondá fojtott hangon Noszty, és lehajolt a bokor alá, hogy egy cikláment letépjen, melyet a buja páfrányok eltakartak.

- Mi az? - kérdé a leány haloványan, ijedten tekingetve körül.

Noszty hozzálépett vakmerően. A leány mintegy ösztönszerűen egy lépést tett hátra.

- Az egyik az volna, hogy én most megkérném feleségül.

Mari arca kipirosodott, mint a nyíló rózsa.

- Majd is a szájára ütnék. No nézze meg az ember. Nem szégyenli magát ilyeneket beszélni? Mondja a másik módot!

- A másik mód pedig az lenne, ha maga kérne meg engem férjéül.

- No hallja, szolgabíró úr, maga mégis gonosz egy ember.

- Pszt, pszt! Ott, ott jön - susogta most Noszty és a tekintetével mutatta az irányt, ahova Marinak néznie kellett.

A róka jött vissza hosszan elnyúlt testtel, lompos zászlaját felkunkorítva, s egy téglaszín tollazatú kakast tartott a szájában a lábainál fogva, mely kínosan vergődött szárnyaival, s kétségbeesve csipogott, nyímozott, mintha mondaná: "Engem már visznek."

- Jöjjön közelebb! - integetett Feri, majd átfogta derekát, és közelebb vonta a sűrű bokorba, hogy a róka ne lássa. A leány észre sem vette a látvány izgalmai közt, hogy még azután is ott maradt az ifjú keze a derekán; egyre közelebb húzta magához bal kézzel, míg jobbjában a puskát tartotta, a két szív közel egymáshoz dobogott, a két fej majdnem összeért. Feri érezte a leány hajának illatát, a Mari szíve hangosan vert - de persze mind a róka miatt.

A rókamama tehát uzsonnáért járt a majorban, s most a lyukhoz érve, valami nyiffanást hallatott, mire megint kiugrottak a rókafiak, s látván anyjuk szájában a félelmetes állatot, amint hősiesen kalimpál az egyik sarkantyús lábával, s üti-veri szárnyaival az édest, amit az csak annyiba vesz, mintha egy önműködő legyező hűs szelet hajtana rá ebben a kutya melegben, ijedten, megszeppenve állottak félre.

Az öreg némi mozgásokat csinált a farkával (úgy látszik, minden mozdulata jelent valamit, amit a kicsinyek értenek), aztán közvetlen közelükben eleresztette a kakast. Nesztek, itt az uzsonna!

A rókafiak azonban, ahelyett hogy rávetették volna magukat, riadtan futottak be a lyukba, a kakas pedig az ellenkező irányban menekült.

A róka bosszús tekintetet vetett a maflák után, mintha restellné, hogy ilyen élhetetlen kölykei vannak: "mi lesz belőletek, mi lesz?" - a kakast egy iramodással megint elfogta, és megint előhívta a gyerkőcöket.

Kijöttek engedelmesen, s megálltak sorba, mint valami iskolás fiúk, szemüket anyjukra függesztvén. Az öreg kétszer emelte fel a farkát, kétszer lehajtotta, s egy félkört írt le vele a gyepen. Aztán a középre állt, s elkezdődött az előadás. Ide figyeljetek, kedveskéim!

Kieresztette szájából a kakas lábát, mire az megint szabad lett volna, de az egyik talpát rátette a szárnyára, az természetesen rángatta, mire egy fényes toll a szárnyából kitépődött. Az egyik rókakölyök, a legbátrabb, nekidurálta most magát, kilépett a sorból, és a szájába vette a tollat. Az öreg jóakaratúlag pislogott rá: "Jó róka lesz belőle", gondolta, de talán meg is mondta valahogy a farka billegetésével, mert határozottan irigykedve tekintettek rá a testvérkéi.

A helyzet egyre válságosabb lett. A kakas csapkodott, fetrengett, vonaglott, hánykolódott, de mindig kevesebb erővel. Érezte utolsó perceinek közeledését. A róka egy-kétszer meghömpölygette első lábaival, mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak apró, éles fehér fogai, és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől, aztán elugrott a vonagló holttesttől, mely fej nélkül is szaladt még egy darabkán, s a kölykeit uszította rá... ezek most is félénken közeledtek felé.

Noszty e pillanatban vette le karját a Mari derekáról, fölkapta puskáját, hogy célba vegye az öreg rókát.

Mari remegve fogta meg a karját.

- Ne, ne; jaj, ne bántsa a szegény kicsikék mamáját... kérem!

- Mit ad, ha életben hagyom? - suttogta Feri mosolyogva.

- A sárga rózsámat a hajamból - suttogta vissza Mari.

S már ez a suttogás oly ingerlő, oly csalogató volt, mint az örvény. A szerelmesek hangja az - habár most csak a rókák miatt volt suttogó.

- Nem elég, nem elég - és keze a kakashoz nyúlt.

- Hát mit akar? - kérdé rekedten, lázasan.

- Egy csókot, Mari - lihegte Noszty.

- Nem lehet, az nem lehet - szólt és reszketett. - Hova gondol? Legyen esze.

- Lássuk no, mit ajánl föl a maga jószántából?

- Jaj, csak a csókot ne kívánja, mert én meghalnék szégyenletemben - dadogta csendesen, szép fejét féloldalra hajtva, mintha el volna törve -, inkább leszek, nem bánom... a felesége.

- Ó, kis bohó! - kiáltott fel Noszty örömittasan. - Hát jól van, abba is belenyugszom.

S ezzel elhajítá magától a fegyvert, a két karjába zárta a kedves alakot, forró lehelete, feje mellén nyugodván, szinte égette s megbódítá, szemei tétova fényt lövelltek, lehajolt az arcához, kezébe vette az állát, belenézett a szép vágású ibolyaszemeibe, s hirtelen megcsókolta.

Csodálatos, nem halt bele - sőt olyan viruló lett az arca, mint azelőtt egyszer sem, s elmenekülvén tőle, összeomlott haját igazgatva, melynek egy fonata valahogy a mellénygombba akadt volt meg, lesütött szemeiben alattomosan bujkáló mosollyal fenyegette meg az ígéretszegőt:

- Megálljon, erdei zsivány!... Maga Patkó!

A rókacsalád az eldobott puska zörejére bevonult a föld alatti palotájába, és semmi sem maradt a tisztáson az előbbi drámából, csak a szegény kakas kitépett tollazata. A fák levelei ábrándosan suttogtak. Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó füttyentett. Odább az erdő mellett vezető telegráfoszlopok egyikén egy harkály dolgozott, kopácsolt, abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban, különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt - s a hibás kombináció. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak csalódásaik?

Különben csend volt körös-körül. Ünnepélyes, lankasztó, édes csend.

- Menjünk - mondá Mari ábrándosan. - Keressük meg apát.

Feri lehajolt a puskáért, s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen nem is volt megtöltve.

Megindultak az erecske mentén, s nézték, nézték, hogy nő, hogy szélesedik. A nap már lent járt, s bíborvörösre festette a páfrányok húsos leveleit, s arany vásznakat teregetett ki a sűrű lombozat között. Jobbról egy lövés döreje rázta fel a csendet. Arra tartottak. A patak velök ment, zsémbelt, majd morgott. Ők pedig hallgattak.

Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik cigarettahüvelyeket töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánnyal, midőn minden bejelentés és kopogás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.

- Nos? - kérdé a főispán hivatalos ridegséggel.

Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta magát a díványon, még a lábait is fölrakta.

- Nos, megkértem Marit, és igent mondott.

Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.

- Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.

Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, amely nyitva volt.

- Malinka nincs ott - nyugtatta meg Kopereczky. - Vilma egy kicsit náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.

- Mit kért el Vilma, nem értettem?

- Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a Malinka. No, de beszélj már: hogy volt, mint volt?

- Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el. Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a miliő, az erdő csendje, a rókák stb. Egyszóval az erdőben voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.

- Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is végeztél?

- Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára, másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak. Az sohase árt.

- Sőt használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.

- Azért is jöttem legelsőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szíves, vállald el a kérői tisztet.

- Parancsolj velem, kérlek.

- Amely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted, és dűlőre viheted az öregúrnál.

- Abban igazad van.

- Mindenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell fizetnem. S azután se élhetek apanázsból, mint valami nyugalmazott hivatalnok. Az öregúrnak elég pénze hever itt Bontóvárott és egyebütt takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval te elég ügyes vagy, hogy a körülmények és az ott fújdogáló szelek szerint kivasalod a lehető legtöbbet.

- Csak bízd rám, sógor.

- Tehát rendben van?

- Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan lagzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához, és mondd el neki az eset poétikus részét... A prózát majd elintézem én.

Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba ment, s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg "in Blumen"^[90]: "Feri beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett." Az öreg a képviselőházban kapta meg a sürgönyt, megértette, és legott vonatra ült; sőt a furcsa sürgöny tartalma a telegrafista-kisasszony révén a nagyközönség közé is kiszivárgott, s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak is megtudták falujokban, és másnap úgyszólván az egész úri család összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán Rekettyésen van az ügy végleges rendezése céljából, nagy érdeklődéssel várták megérkezését és az új híreket. Feri egy csöppet sem volt ideges. "Biztos vagyok a dolgomról." A tatár hercegnő pedig éppen úgy fogta fel a dolgot, hogy a szülék roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is megmozdult az a kis húsdarab, amely annyi bajt csinál a világban; az öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a Noszty-címer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért mesebeli királyfit, aki zsákmányul hozta a csodálatos bülbülmadarat, melynek dalától mindnyájan megifjúhodnak. Nem tréfa ez! Ő volt a család nyűge eddig, s most ő lesz a nábobja, a szemefénye; a Tóth-vagyonról tömérdek szó esett.

Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen lesz.

A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ott maradt, hát akkor bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan megegyeznek.

Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye hozományából. Ahogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant s nem mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből igyekeztek kitalálni az eredményt.

- Izrael vidám - mondá a főispánné -, fütyörészve jön fel a lépcsőkön.

- Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva - figyelte meg Homlódy.

- Nagy traktában voltak - jegyezte meg a tatár hercegnő.

Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.

- Széna vagy szalma? - kiálták négyen is, mialatt az elbizakodott Feri nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé.

- Szalmáról szó sincs - nyilatkoztatta ki a főispán, bizonyos fontoskodással -, de a széna sincsen még lekaszálva.

Egy kis lehangoltság keletkezett.

- Nem értjük!

Feri maga is meghökkent.

- Hát ne tréfálj - mondá türelmetlenül.

- Az ördögnek tartoztam egy úttal - folytatá Kopereczky, s az arcok még jobban kezdtek elsötétedni -, nem volt szerencsém.

- Izrael, az Istenért, megölsz bennünket - pirongatta Vilma. - Beszélj már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?

- Nem adta - felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal, és egy kis művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a szobában -, mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.

- Tehát nem is beszéltél vele?

- Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe, sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a temetésére és a családi ügyek rendezésére.

Nagy lidércnyomás alól szabadultak fel a kedélyek.

- No, hála istennek, akkor hát nem romlott el semmi.

- Sőt, minden a lehető legfényesebben áll - erősítette Kopereczky.

Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet, és azt is kijelentette, hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öregúrnak nem volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg kijelentette, hogy Feri neki rokonszenves, és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.

Körülbelül minden arc kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy Velkovicsot megütötte a guta. Miért éppen Velkovicsot? Nem tudott inkább valaki mást megütni? Sehogy sem tetszett neki, hogy éppen Trencsénbe kellett utaznia Tóth úrnak.

- És miben maradtatok? - kérdé Kopereczkytől.

- Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.

- Az messze van!

Kopereczky pajkosan hunyorgatott.

- Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni s egyenkint hullottak le róla a réklik és a szoknyák...

- Utálatos vagy, Izrael! - szakította félbe a föispánné. - Sohasem nézhetek többé nyugodtan a szemedbe, ha meggondolom, hogy milyen paráznaság lakik bennök.

- Mikor jön haza az öregúr? - kérdezte Feri.

- Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megígértem, hogy mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket...

- Nem, az nem volna illendő - vélte Homlódyné -, az apát be kell várni az eljegyzésre.

Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél, a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan elterjedt a városban, s egymást érte a sok gratuláció, faggatás, kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a szerencsefiak, akiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak ugyan, sőt új pénzeket jöttek felkínálni, persze jó kamatra, mert hiszen még levegőben lóg a tündérvár - vagyis libalábon forog (ahogy a csípős nyelvűek jegyezték meg) -, de ahelyett özönével jöttek a kéregetők, a feltalálók, akiknek csak éppen egypár száz forintra volna szükségük, hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s íme, itt van egy vérbeli gavallér, aki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, akiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek, megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zugából is régi iskolatársak, akiknek mind kellett valami. Klementy szerkesztő egy kis baráti kölcsönt kért, amit lehetetlen megtagadni, már csak azért is, hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes Hymen-hírt (azért, hogy majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk maradjon a szó) csőddel fenyegettek a pesti hitelezői, s kapóra jött a "dinnye"-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet. Ferivel egy tízezer forintos váltót íratott alá, melyre most már Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész dolog, s minden eddigi pénze elúszik. Ment hát Kopereczky is a pénze után.

Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich gróf négy fekete lovát, s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket. Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg tűrhető állapotokat tud teremteni. És hát csak maradjon, nem hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a tatár hercegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej, de más világ az ezeknél a nagyuraknál! Ott a kanalak és kések is másképp csörögnek, mint közönséges helyen.

Azontúl is majd mindennap átment Feri Rekettyésre, amikor pedig nem mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet vive, hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem érkezett meg.

Két hét is elmúlt, a júliusi nagy hőségek beütöttek, és Tóth még mindig nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna mennie, de napról napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez - s azután megy a Császár fürdőbe a reumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy Zemplén megyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát ezt az alkalmat nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az önkéntes árverésen nemes állatokhoz, amelyekben Mari is örömét fogja találni; a vasúton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a Balatonon dangubáló jachtja, és hogy most éppen meg van szorulva, vesztett a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a jacht új szeget ütött a fejébe.

Teringette, egy jacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne ide-oda őgyelegni a Balatonon, saját jachton! Ilyet még egyetlen Noszty sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt, s a zempléni árverés helyett nekivágott a dunántúli útnak Siófokra.

Hogy ím távol volt Feri, most már éppen semmit se tudott Kopereczky Tóth úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, hogy megjött-e már Tóth Mihály vagy sem, ami aztán meg is történt, de mindig az, hogy még nem érkezett meg.

Még az ágyában feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüsttálcán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb, s bosszúsan a padlóra dobta; a szokásos jelentés volt benne az állomásfőnöktől: "Tóth Mihály ma sem érkezett meg", majd a névjegy után nyúlt, azon meg az volt írva: "Tóth Mihály."

- Ő maga van itt? - csodálkozott a főispán.

- Ő maga!

Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.

- Vezesd be hamar az elfogadószobába, s vigyél be szivart és konyakot. Mondd, hogy öt perc alatt rendelkezésére állok.

De még talán annyi se telt el, már felöltözött, s szaladt be Tóth Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe s megrázva azt, hogy szinte ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.

- Isten hozta, isten hozta, kedves bátyám! No, ez igazán nagy meglepetés. Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje, a szamár még ma is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az emberekben megbízni.

- Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen, egyenest ide jöttem a mai reggeli vonattal.

- Úgy? Hát foglaljon helyet, kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha karszékbe...

De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, ahogy a látogató szokott a szívélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arcán mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a meleg kézszorítást is mintegy húzódozva fogadta, mint akinek valami bankóból tévedésből többet adnak ki, mint amennyi jár.

- Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem...

- Kezdheti, ahol tetszik, kedves Tóth bácsi, és nem is olyan különös már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő, azért kerestem fel a múltkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya, és hess, elröpül a fészekből. De hát miért nem ül le, Tóth bácsi?

- Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen éppen azért jöttem, mert a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat, és arról is értesített, hogy újólag készül hozzám bizonyos ügyben.

- Hát az csak természetes - szólt Kopereczky a kezeit dörzsölve.

- Meg akartam előzni, és otthon ki sem szállva, egyenesen ide jöttem Trencsénből.

- Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kímélni, de ezzel rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.

Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; éppen ilyenforma kíméletes kifejezést keresett szűk szótárában.

- "Ebből kifolyólag", méltóztatott mondani. Ez az, ami engem aggasztott. Ettől akartam megkímélni méltóságodat, mivelhogy...

- Nem értem önt!

- Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi - mondta Tóth Mihály szelíden, egyszerűen.

- Melyik dologból?

- Amelyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.

- Én a Noszty sógorom ügyét értem - lihegte Kopereczky izgatottan.

- Én is - felelte Tóth Mihály. - Nem akarom azt a színt adni a dolognak, hogy a főispán úr, illetve a szolgabíró úr kosarat kapott, hát arra jöttem kérni, ne méltóztassék engem emiatt fölkeresni, s különösen kegyeskednék odahatni a szolgabíró úrnál, hogy a leányomat, kinek bizonnyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl, mint lovagias úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.

Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis asztalkák közül egyet.

- Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik?

- Amit egy becsületes apának kell cselekedni.

- Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?

- Én semmitől se félek.

- Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a Noszty szándékát.

- Ez akkor volt; most másképp határoztam.

- Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt, s boldogtalanná teszi ezt a kedves teremtést.

- Azt is meggondoltam.

- De legalább az okot mondja meg.

- Nem szándékom az okot megmondani.

Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem bírta már magát türtőztetni. A csengettyűhöz rohant, s olyat rántott rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbe borult szemekkel dobta a padlóra Tóth úr elé.

- Vigyázzon, Tóth, vigyázzon! - rikácsolta. - A sógorom nem hagyja ezt annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.

Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.

- Azt ő bizonnyal nem fogja cselekedni.

Ezzel meghajtotta magát, és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a befelé rohanó Bubenyikkal.

- Mit parancsol, mélt...?

De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában is meghallhatta a távozó Tóth.

Bubenyik fölszisszent, s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá szaladgálva fújt, mint egy megvadult bika, majd némileg lecsillapodván, rárivallt Bubenyikra:

- Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt voltaképpen Tóth helyett kaptad! Nem bírtam már magammal, Bubenyik. Muszáj volt valakit pofon ütni.

Nagy katasztrófa volt ez. Szerencse, hogy még el lehetett egy darabig titkolni. Kopereczkyt elöntötte az epe, hiszen az ő pénzéből úszott el a legtöbb, mármost aztán nem a Császár fürdőbe küldték az orvosok, hanem Karlsbadba, a sárgaság ellen. El is ment Malinka kíséretében másnap az esti vonattal, mielőtt még Feri hazajött volna.

- Megölném, ha most kellene vele találkoznom. Inkább elmegyek otthonról.

- Ugyan, ugyan, mit bántod a szegény fiút, inkább sajnálkoznod kellene felette - csillapította Vilma. - Nagy bánata lehet, mert szereti a leányt.

- Én is szeretem a pénzemet. Nekem is nagy bánatom van.

Ferinek első látogatása, amint visszaérkezett Bontóvárra, Vilmának szólt. Már akkor tele volt a ház rokonokkal. Ezek még a régimódi urakból valók. Nem hagyják az elesetteiket hidegvérűen elpusztulni, mint a maiak. Mindig akkor röffentek össze, ha valami baj történt, ami tiszteletreméltó vonás volt bennök - azért is uralkodtak nemzedékről nemzedékre a megyében. Mert minden hatalom a tisztesség valamely forrásából ered.

Vidáman toppant be azzal a szóval, hogy jachtot vett Mari számára.

- No, süsd meg - szaladt ki a szó a nyers Leviczky Jánosból.

- A jachtot?

- A jachtot is, a Maridat is.

Apránként vallogatták ki a történteket. Szegény Feri valóságosan összetört. Annyira a szívére vette, hogy eleinte az öngyilkosságtól féltették. Vilma ott tartotta maga mellett a lakosztályában. Puskát, pisztolyt gondosan elzárt, és a kulcsot magánál tartotta.

A család is teljesen ki volt forgatva nyugalmából. Hisz az ilyen dolog alkalmas megrendíteni azt a tekintélyt, amelynek éltek, amelyből a gőgjük táplálkozott. Először a férfiak hányták-vetették meg az esetet, természetesen dzsentri-ésszel. Szörnyűség, hogy ilyesmi történhetik egy Nosztyval! Dúltak-fúltak, boncolták a kérdést, rágódtak rajta. Pedig olyan egyszerű volt. Csak az történt, hogy nem sikerült nekik egy jól kieszelt spekuláció. De ők azt az oldalát látták, hogy egy Nosztynak röviden kiadták az utat. És ha már ebből az ügyletből, melyre annyi fáradságot áldoztak egyes családtagok, nem lehetett pénzt csinálni, hogyan lehetne legalább egy kis vért ereszteni, akár innen, akár onnan - hisz az már mindegy.

Rágányos vetette fel a kérdést, nem kellene-e Ferinek magyarázatot kérni Tóth Mihálytól? Mert Feri bizonyos fokig önérzetben is meg van kurtítva.

Homlódy ellenezte. Az ő felfogása szerint szabad a kosár. Isten mentsen, hogy házasságkötések a lovagiasság szabályai szerint intéztessenek el.

Leviczky Jánosra, a nagy termetű nyugalmazott dzsidásezredesre, a híres párbajhősre tapadt minden szem.

- Hát te mit mondasz, János?

Az ezredes azt mondta, hogy ő igenis lát bizonyos szubtilis^[91] árnyalatot, amiből lehetne valamit kihozni. Tóth Mihály ugyanis beleegyezett a házasságba, és csak most, miután Trencsénből megjött, jelentette be vétóját, ami könnyen úgy tüntetheti fel Ferit a csőcselék szemében, mintha valami becstelen dolgot tudott volna meg róla Trencsénben, ahol az ezrede feküdt - hát igenis, Ferinek joga van magyarázatot követelni.

Az ezredesnek senki sem mert ellentmondani, olyasmi nem történt vele soha; még Noszty Pál sem cselekedte volna meg, de most kénytelen volt vele, mert ő körülbelül sejtette, hogy milyen magyarázatot adhatna Tóth, ha kényszerítenék - ennélfogva úgy vélte, hogy teljesen csatlakoznék a János úr helyesen és finoman kidomborított nézetéhez, ha Tóth Mihály már egyszer tényleg igent mondott volna, de ahogy neki Izrael most Pesten átutaztában elmondta a tényállást, azt csak Tóthné csevegte, hogy ura nem tett kifogást, ők azonban Tóthnak csupán egy kijelentését tekinthetik mondottnak, amit a Feri megbízottja, Kopereczky előtt személyesen tett, s ez az, hogy nem adja a lányát, ezért pedig nem lehet felelősségre vonni.

Leviczky haragosan rángatta bozontos szemöldjeit, és noha Noszty igen tapintatos formában cáfolta, a rokonok mindamellett azt hitték, hogy legalábbis megeszi.

Morgott is, mikor bevégezte, de nem ette meg. A párbaj pedig elmaradt.

Hanem azért még hetekig, hónapokig folytak az efölötti eszmecserék a férfirokonok közt, míg az asszonyok leginkább amiatt szidták Ferit, hogy a gyűrűket itthon csináltatta, s így a kezdőbetűkből a bolond is kitalálhatja, kit akart menyasszonyául; nincs hát semmi mentség, előbb-utóbb köztudomásra jut a kosár. S az a szégyen, az a rettenetes szégyen! Ha a gyűrűkkel nem történik ez a könnyelműség - el lehetett volna titkolni vagy tagadni, de így mindennek vége.

- Az utcán se merek többet mutatkozni - nyafogott a kis grófné (Rágányosné).

Csak a tatár hercegnő nem vesztette el a szívét.

- Ej, hátha még nem ez az utolsó stáció ebben a dologban.

Kétkedő mosolyok voltak a felelet. Feri csak a fejét horgasztotta le és sóhajtott.

- No, ugyan mit nevettek? Hát a színdarabokban nem mindig ilyen az első felvonás, pedig a harmadikban okvetlenül összekerülnek a párok.

- De iszen elhegedülte azt Szent Dávid, kedves húgom - bömbölt közbe a dzsidásezredes.

- Vagy ki tudja, kedves János bátyám? Láttam már én olyan tulipánt is, mely a fűrészpor alól nőtt ki.

Homlódyné célozgatásait üres, Ferit vigasztaló szóbeszédnek vették az atyafiak, csak az egy Vilma nem adta fel teljesen a reményt, s egy ilyen alkalommal odasimult Máli nénihez.

- Igazán van valami terve?

- Tervem? Az még nincs. Hanem úgy a sötétségből dereng egy kis kiindulási pont.

- Ugyan súgja meg - rimánkodott a főispánné.

Homlódyné súgott valamit, mire Vilma elnevette magát, és egy kicsit el is pirult.

- Ó, gonosz, gonosz nénike... Hanem hát ezzel nem sokra megyünk. Ez nem terv, ez csak egy óhajtás.

- Kicsiny téglákból épülnek a nagy házak.

Épülnek bizony, de nem fundus nélkül. Vége van ennek a dolognak. A kis és nagy rókák, akik valamiképp szerepeltek benne, mind megegyeztek abban, hogy nincs mit keresgélni többé. A sok róka közül csak egynek volt belőle haszna, annak, amelyik a Horka-erdőben ezen a réven megmenekült. Ámbár még annak se, mert a puska úgysem volt megtöltve.

Homlódyné azonban mégse pihent, mert noha minden elcsendesedett, s az atyafiak napirendre látszottak térni, éles megfigyelő észrevehetett volna bizonyos különösségeket; hogy ő nem szüntette meg az érintkezést Tóthékkal, sőt, egyre melegebb barátságba ereszkedett. Majd minden héten ott volt náluk, ők viszont átjártak Voglányba. Az is észlelhető volt, kivált későbben, hogy Vilma, Homlódyné és Feri valami titkot rejtegetnek, néha egyetértőleg összenéznek, azonfelül sokat tanácskoznak zárt ajtóknál. De hát kit érdekelt már ez! Ha tervelnek, hát mulassanak. Ártatlan dolog már a Máli néni minden praktikája. De mindegy. Hiszen a pók se azért szövi az ő vásznát, hogy kereskedésben eladja, szövi a maga gyönyörűségére, és ha tízet leütnek is a hálóiból a porolókefével, a pók meg nem unja, szövi a tizenegyediket.

Hogy azonban lehetett valami egészséges mag a Máli néni terveiben, arra is volt jel, a Noszty Feri gyors kiépülése kedélybetegségéből. Nemcsak összeszedte magát, de reménykedni kezdett. (Ez már nyilván a Homlódyné életelixírje.) Egy napon kijelentette, hogy unja magát Vilmánál, elmegy Pestre, vevőt keresni jachtjára. Szóval már pénz kell neki. Tehát meggyógyult. Mehet.

Csak egy levelet hagyott Bontóváron, Kopereczky számára, melyben arra kéri, hogy helyezze át egy más járásba, ami meg is történt, mihelyt Kopereczky hazajött Karlsbadból, áttette a megye éjszaki részébe, az ottani szolgabírót helyettesítvén árvaszéki elnöknek; a főispán tapintatosnak találta Feri kérését, mert nem járhat ezek után Rekettyésre, Feri pedig a hitelezői zaklatása elől menekült oda; a voglányi szolgabíróság teendőivel ideiglenesen Malinka Kornélt bízta meg.

Mindez úgy látszott, mintha magától történnék, a világ elhelyezkedik a benne levő súlyok szerint, holott ez úgy volt kicsinálva, billentyűk és kerekek hozattak észrevétlen módon mozgásba, bizonyos cél kedvéért. A főispánék Krapecen töltötték a szeptembert és októbert, a kis Kopereczky már járni tanult az elhanyagolt parkban, Tóthék a Somlyó hegyen szüreteltek, s csak november elején jöttek haza; Feri az új járásban tartózkodott, és csak levelekben érintkezett Homlódynéval és Vilmával - de éppen ezek a levelek árulói annak, hogy ami történt, abban nagyrészt az ő kezük van.

November 3-ikán beszakadt a privogyeci kőszénbánya, s valami harmincöt munkást eltemetett. Erre a szerencsétlenségre (nota bene nem állítom, hogy a bányát is Homlódyné döntötte volna be) hazajött a főispáni család, Homlódyné meghívta ebédre Klementy szerkesztőt, és kifőzte vele, hogy a szerencsétlenül jártak családjai javára valami nagy dolgot kell csinálni. Ebben a hazaérkezett főispánné is bevonatott, s elhatározták, hogy egy nagy bált adnak, pompás élőképpel.

Egy erdélyi fejedelemről, a jámbor Apafi Mihályról maradt fenn a mese, hogy a fejedelemséget egy órára átengedte a feleségének, Bornemissza Annának. Hogy mit csinált ez egyetlen óra alatt, nem jegyezte fel a krónika. Tehát nem tudjuk. Bizonyára ő maga sem tudta. Mert hisz bizonyosan valami egyebet szándékozott csinálni, mint a nadrágban járó fejedelmek. Pedig éppen azt csinált, amit ők. Adókat. De sokkal nagyobbakat, mint ők.

Az egyórai uralmat ugyanis lefestette egy jó piktor. A szép kép elterjedt a magyar házaknál, és most, mikor már a fejedelemasszony kétszáz év óta porlad sírjában, mégis keményen adóztatja nemcsak Erdélyt, hanem a szomszéd nagy Magyarországot is (amely nem volt az övé addig az egy óráig sem), mert általános divat lett az egyórai uralmát személyesíteni élőképekben, s a közönség tódult és fizetett - míg a tableau vivant-okat^[92] ki nem szorították más divatok.

A választás itt is a népszerű "egyórai uralom"-ra esett. Kijelöltettek az alkalmas személyek, amennyire lehetett, az előkelő világból, kivételt csak az egy Tóth Mari képezett, aki egy fiatal palotahölgyet fog ábrázolni.

Az elnökséget a főispánné vállalta, ki személyesen kérte fel az egyes szereplőket, minélfogva Rekettyésen is látogatást tett Homlódynéval, és felszólította Mari kisasszonyt a közreműködésre, mondván, hogy ő fogja ábrázolni az erdélyi udvar legszebb hölgyét. Bizony pedig ehhez nemigen volt most alkalmas a szegény Mari. A nyaka sovány volt, az arca színtelen, a szemei alatt kék karikák (a sok sírástól - gondolta a főispánné, és érezni kezdte, hogy ő most Istennek tetsző dologban jár).

Tóthné igen köszönte a nagy szerencsét, hogy az ő leányára gondoltak, igen hálás azért is, hogy a méltóságos báróné szegény házukhoz megalázta magát. Marinak szükséges volna egy kis szórakozás, mint a fűnek a harmat nagy szárazságban, nem is lenne egyetlen szava se, ha az Isten meg nem látogatta volna (ugyanis köszvény volt a Tóthné lábaiban, és nem bírt megmozdulni a karosszékből), hanem így nincs, aki Marival bejárjon a próbákra, mert Mihálynak is hosszabb időre el kell utaznia Trencsénbe, miután még most sincsen rendben a hagyatéki ügy, Isten nyugosztalja Velkovics sógort, értett egy várost igazgatni, látott talán a messze századokba előre, de a saját zsebébe nem látott.

- Mindez ne aggassza, kedves Tóthném - vette át a szót a tatár hercegnő -, mindössze egy-két értekezlet lesz a toalettek dolgában, majd egy-két próba, ha a kosztümök elkészülnek, s én akkor mindannyiszor eljövök, elviszem az én lelkem Marimat, és vissza is hozom a mamájához, föltéve, hogy még akkor a mama nem lesz talpon.

Miután Tóth úrnak sem volt ellenvetése, sőt helyeselte a jótékony célt, Mari véglegesen besoroztatott az egyórai uralomhoz, sőt Tóth Mihály annyira ment, mikor a hölgyek búcsúztak, kihúzott a zsebéből egy ezrest, hogy amennyiben nem találna akkor otthon lenni, ezzel megváltja a belépti jegyet.

Tóth mintegy háláját akarta jelezni e gavalléros felülfizetéssel. Azt a körülményt, hogy a főispán Nosztyt elhelyezte a járásból, iránta való gyöngédségnek képzelte, s ez igen jólesett neki.

Volt miről beszélni a megyében, a bányamunkások iránti részvét divattá emelkedett. Boldogok az urak, mert a szegények őket szolgálják, és ha valami bajuk történik, az is egy mulatságra ad alkalmat az uraknak. Mikor a szegény emberek szemeiben megjelennek a fájdalomtól, nyomortól kisajtolt gyöngyök, akkor az úriasszonyok is előszedik a gyöngyeiket - a kazetjeikből. Lázas készülődések folytak, szabók, frájjok, masamódok éjjel-nappal varrták a piperét és jelmezt. Sok babrálás van az ilyeneken. Csak decemberben jutottak annyira, tanácskozások, értekezletek, kanapé-processzusok után, hogy végre huszadikára kitűzhették a főpróbát, mely már kosztümökben, esti világításnál történik meg. Erre már néhány műértő vendéget is meg lehet hívni a főispánné szalonjába.

Kétségkívül Homlódyné volt a legfürgébb, ki amellett, hogy Tóth Marit gardírozta, behozta az összejövetelekre és hazavitte, valami egyébben is buzgólkodott. Gyakran súgtak-búgtak össze Vilmával, később Malinkát is bevonták valami titokzatos összeesküvésbe. Noszty Feri ritkán jött be a székvárosba, és akkor Rágányoséknál szállt meg. Homlódyné ott kereste fel, nagy tanácskozásba merültek, de ezekről egy szót sem szóltak senkinek.

Az utóbbi napokban azonban mégis közölni kellett egyet-mást Kopereczkyvel, mert Ferinek pénzre volt szüksége, hogy magát ideig-óráig a hitelezők ádáz rohamaival szemben fenntarthassa.

Kopereczky végig se akarta hallgatni a tervüket, ijedten dugta be füleit ujjaival.

- Semmit se akarok tudni. Mosom a kezeimet. Csináljatok, amit akartok. A szívem veletek van, de pénzt tőlem ne kérjetek.

- Hisz csak kölcsön lenne - kapacitálta Homlódyné. - Mindent visszakapsz Feritől.

- Kölcsönt hiszen adok, nem ugyan pénzben, hanem ami sokkal többet ér aranynál, gyémántnál...

- Mi lehet az? - tűnődött Noszty Feri.

- Odaadom kölcsön egypár napra Bubenyikot. Ha valamely turpisságban jár az ember, Bubenyik megbecsülhetetlen kincs.

- Hát azt is köszönettel fogadjuk, de egy kis pénzt se sajnálj tőlünk.

- Ritka furfangos ember - áradozott a főispán - és intelligens. Valaha színész volt, tele van ötletekkel az imposztor. Amire ez ráadja magát, az okvetlenül sikerül.

- Ej, hogy lehetsz olyan következetlen, kedves Izrael - puhította a tatár hercegnő -, azt mondod, hogy Bubenyikkal sikerül, s mégis megtagadod a pénzbeli támogatást, ami nélkül pedig Bubenyik nem ér semmit. Edd meg a Bubenyikodat. Eszünk magunknak is van.

- De nem annyi, mint Bubenyiknek.

Homlódyné ismerte Kopereczkyt, elkezdett vele disputálni, ingerkedni, nevetségessé téve Bubenyik iránti elfogultságát, biztos volt, hogy ezzel feltüzeli, kihívja valamely hősies áldozatra.

- Mit, ti semmire se taksáljátok őt. Én meg a terveteket nem taksálom semmire. Nem adok rá egy ólompitykét. De ha Bubenyik benne lesz, az mindjárt más, Bubenyikra még rászánok egy kis összeget.

Így jutottak némi pénzhez és Bubenyikhez, kit Feri még aznap kicserélt Pimpósival, és beavatott a tervbe.

Nagy figyelemmel hallgatta, hol az egyik fülcimpáját vakarta, hol a másikat; nem tetszett neki.

- Hiszen ez valóságos gépezet, sok benne a sróf meg a kerék meg a rugó, ha csak az egyik nem jár jól, vége az egésznek. Hanem hát azért megteszünk mindent.

Tényleg sokfelé ágazott a terv, melynek december 20-ikán kellett eldőlnie. Kegyetlen hideg idő volt e napon, Malinka, ki korán reggel kelt fel, befagyva találta az ablakokat. A reggelinél aggodalmasan említette a főispánné.

- Félek, hogy a Gyík befagyott az éjjel, s ez mindent elrontana.

- Attól nem kell tartani - jegyezte meg Malinka. - Annyira be nem fagyhatott, hogy a jég egy kocsit megbírjon. Különben majd meglátom útközben. Ne legyen ideges.

- Elmegy? - kérdé a főispánné.

- El kell mennem Voglányba. Hiszen tudja. Odarendeltem az útbiztost. Nem tudom, megbízható ember-e?

- Föltétlenül. Férjemnek gazdatisztje volt, s most, hogy Krapecet bérbe adtuk, ide helyezte be.

Malinka úr, ki innen vitte ideiglenesen a szolgabírói teendőket, miután a főispán csibukjából kiszítt egy pipa dohányt, beburkolózván ugyancsak a főispán bundájába, áthajtatott Voglányba.

Szép fehér világ volt odakünn. Millió gyémánttű csillogott a fákon, s vakító fehér bunda alatt aludott a föld. Minden egyszínű volt, csak a lovak, a kocsis és a Pimpósi szájából kiömlő pára volt szürkébb egy árnyalattal. A Gyík, mely Bontóvár alatt fut el egyenesen Voglányig s csak Voglányon túl kanyarodik be Mezernye felé, mintegy kizárva Rekettyést, Bálingot, Hertyánt és a mellette fekvő pusztákat, nem volt befagyva, hanem javában zajlott, szilaj zúgással nyargalt medrében, s hatalmas jégtáblákat vitt tarajos hátán.

Voglányban a szolgabírói hivatalba érve, már ott találta az előszobában az útbiztost. Ismerős arcú, gömbölyű öregúr volt, zöld-piros harasztból kötött kendőbe bagyulált nyakkal, csikóbőrrel bélelt bekecsben.

Malinka rögtön ráismert. Hisz ez Klincsók, a szedresi volt kasznár!

- Hát végképp otthagyta a sovány ökröket? - kérdezte Malinka kedélyesen.

- Elváltunk - sóhajtott fel az öreg -, mert birtokocska elment bérletbe, s bérlő engemet nem akarta, pedig az ökröket átvett mindnyáját.

- Jöjjön be, öregem. Tudja-e, mért rendeltem be?

- Nem tudok, tekintetes ideiglenes szolgabíró úr.

- Mondja meg nekem, milyen állapotban van ez idő szerint a rekettyési híd?

- Híd van jelenleg rendes állapotban.

- Mikor látta?

- Mindennap látok őtet.

- És teljesen jó?

- A lexebb, legjobb híd egész járásban.

- Fázik még a keze?

- Nem fázik az. Csak szerínységből céklaszínű.

- Melengesse meg egy kicsit a kályhánál. Aztán üljön le az íróasztalhoz, és intézzen hozzám egy jelentést, hogy a rekettyési híd meg van rongálva.

Klincsók nagy szemeket meresztett.

- Rosszul engem értenyi tetszett.

- Ne okoskodjék. Tegye azt, amit rendelek, ez a méltóságos főispán úr akarata is. Mit ért maga a magasabb politikához!

Klincsók erre kikereste a pápaszemét, leült az íróasztalhoz, és írta a jelentést, hogy rossz a híd, miközben csurgott homlokáról a verejték. Kétszer is megállt, megtörülgette, és fújt egyet:

- Huj, huj, de meleg ez a prémecske, de nehéz vele koncipiálnyi^[93].

- Miféle prém az?

- Kiszló.

Malinka gondolkozott. Valami nevezetes prém lehet. Sohase hallotta a hírét. Távolról se gyanította, hogy a "kiszló" kis lovat (csikót) jelent.

Végre elkészült volt a jelentés, Malinka elolvasta, eltette a többi akták közé, aztán kiadta a rendeletet szinte írásban, de megmagyarázta szóval is.

- Ma este, mihelyt besötétedik, tehát öt-hat órakor, a munkásokkal szétszedeti a rekettyési hidat, úgy, hogy az éjszakán át járhatatlan marad, korán reggel öt-hat óra tájban azonban ismét összerakatja, s egypár új pallódeszkát tesznek bele. Így követeli ezt a közigazgatás érdeke. Megjegyzem, hogy ez estig a legszigorúbb hivatalos titok. Megértette?

- Holtig tanulja az ember - jegyezte meg alázatosan Klincsók, fejével bólingatva.

Még egy megbízatása volt Malinkának a főispánnétól; át kellett mennie Rekettyésre, és ha Tóth Mihály otthon lenne, valahogy úgy mesterkedni, hogy hivatalos eljárás címén vagy más ürügy alatt otthon is maradjon a délután folyamán. Át is ment, de Tóth Mihály még nem volt otthon, csak másnapra várták. Hogy férfi legyen a háznál, Igali Menyhért, az öreg kasznár hurcolkodott át ideiglenesen. Becsületes, hű ember volt, hanem parázna szájú, és az a rossz szokása volt, hogy fennhangon gondolkozott. De ha valami kiszaladt a száján, olyan töredelmesen tudta mondani: "grácia a fejemnek", hogy lehetetlen volt rá haragudni.

Az asszony már fent sántikált, de bot mellett, s erősen bízott, hogy a jótékonysági nagy bálra már maga viheti be leányát Bontóvárra. Ebéd közben vidám volt a hangulat, míg Bligi, a dog, elő nem jött a csontokra, s rettenetesen kezdte ugatni Malinkát. "Csiba te - riasztgatta Igali -, hát már minden szolgabírót elugat innen valaki?"

Igali a szájára ütött, hogy "grácia a fejemnek", de már késő volt, Mari lesütötte a fejét, és a tányérjába bámult. Tóthné szemkarikái megnedvesedtek, s azontúl beállott a kínos csend. Csak a feketekávénál támadt egy kis élénkség, betoppant Homlódyné, s vele üde levegő csapott be.

- Itt a pandúr! - kiáltá már az ajtóból. - Megyünk!

- Készen vagyok - jelenté ki Mari, és repesve szaladt kezet csókolni. Szaporábban kopogtak a Tóthné mankói is, amint a jött elé tipegett.

Csakhogy nem addig az, nem azért van itt Igali bácsi, hogy ne tudná, mi jár egy ilyen útra. Dehogy mennek, dehogy, méltóságos asszonykám, míg én egy kis téglát nem melegíttetek a lábuk alá, tudom én, hogy mi kell az olyan kis lábaknak. Az enyém is olyan volt - hároméves koromban. Bárcsak tyúkszem lehetnék rajta! Grácia a fejemnek.

Nemcsak téglát, hanem két kis, vízzel megtöltött, forró palackot is tett bele a muffokba a kezeknek, mire a hintóba kászmolódtak.

- Ma aztán ne nyugtalankodjék, kedves Tóthném, hogy későn hozom haza a báránykámat - kiáltott ki a hintóból Homlódyné -, mert este tartjuk a főpróbát, s utána egy kis vacsora van Vilmánál. Éjfél is elmúlik, mire hazavergődünk.

- Nem tesz semmit - jegyezte meg Igali. - Holdvilág lesz az éjjel. S én úgyse tudok aludni, ébren várom a kisasszonyt.

Még egy rövid órát trécselt Malinka Tóthnéval, aztán befogatott és elment. A Gyík hídján túl, a Kurjantó csárdánál szembejöttek Klincsók és emberei; megnyugodva látta, hogy a hivatalos akarat szerint forog odább a világ kereke.

Mire Bontóvárra ért - kurták most a napok -, este lett; a megyeház udvara tele volt hintókkal, az ablakok kivilágítva véges-végig. Nyilván mind összejöttek már a szereplők, és öltözködnek.

Néhány meghívott vendég a főispán szobáiban kártyázott, ezeknek csak akkor szabad belépni a nagy szalonba, ha a jelenet már fel lesz állítva, hogy teljes legyen az illúzió.

Sokáig tartott, míg eligazodtak, de meg kell adni, sikerült. Kopereczky legalább el volt ragadtatva, kezében tartván a festményt, s összehasonlítva az elébe táruló élőképpel, a feleségéhez szaladt, s egy csókot nyomott a szájára. "Pecsét, a másolat hiteléül", mondá s ezzel konstatálva volt a siker. Ki merne a főispánnak ellentmondani? Malinka keserűen mosolygott. Noszty Feri Marinak intett jóestét, ki remegve, holthalványan bújt a fejedelemasszony bíborpalástja mögé. Egypár udvari dáma édesdeden kacagott valamin, az egyik egy cukorkát hagyított a túlsó sarkon álló fejedelmi apródnak, ő pedig igyekezett azt elkapni.

Homlódyné, aki az udvarmesternőt ábrázolta, stílszerű zsörtölődéssel fordult feléjük:

- Asszonyok és leányasszonyok, ne mozogjanak kegyelmetek, mint a kukacok, és ne nevessenek a fejedelemné őnagysága jelenlétében, egyrészt mert nem illik, másrészt mert Csopp fényképész úr magnéziumfény mellett le fog most bennünket venni.

Hiszen sok kedves volt ebben, ha győzné valaki elmondani. A gyertyákat el kellett oltani előbb. Koromsötétség támadt, Horth Pista elkiáltotta magát: "Szabad a csók!" Egy-két sikoltás hangzott. Vilmát valaki megcsókolta, az ő éles fölszisszenése vált ki legjobban. Azután kigyúlt a magnézium fantasztikus fénye, egyet vagy kettőt kattant a fényképezőgép, és a társaság meg volt örökítve.

Hogy Vilmával történt valami, csak abból lehet gyanítani, hogy miután a szereplők levetették a jelmezeiket, és megjelentek az ebédlőben, Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével fürkészte az embereket, s Vilma elsuhanván Malinka mellett, halkan, szemrehányón mondta: "Micsoda könnyelmű ördög bújt ma magába?" Malinka persze ártatlan képet vágott, és a végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképpen Feri csókolta meg a húgát. Elég csacsi, hogy nem egyebütt kereskedik.

Kereskedett volna biz ő, de nemigen lehetett, mert sok szem figyelt rá és Marira. A főispánnénak volt annyi tapintata, hogy nem ültette őket egymás mellé. De ha szomszédságában ülnek, sem beszélhettek volna egyebet, mint közömbös dolgokról. Ez pedig a semminél is kínosabb.

Mindössze egyetlen szempillanat látszott alkalmasnak, mikor a háziasszony feloszlatta az asztalt, és a szétszéledő vendégek nagy összevisszaságban az asztal körül tolongva, egymás egészségére kívánják a vacsorát, gépileg nyújtogatván kezeiket előre, jobbra-balra, hol üres kezet látnak. Hogy történt, hogy nem történt, egyszer csak valami villamosáram-szerűt érzett Mari, s látta elhomályosodó szemekkel, hogy keze a Feriében pihen. Melyik volt forróbb, melyik reszketett jobban, melyik nyúlt a másikhoz előbb, ki tudja? Csak nagyon édes volt az érintés, és az agyvelőtől kezdve az egész testen kéjjel nyilallott végig.

- Ó, Mari, Mari, hát így kell nekünk szemben állni, ilyen hidegen...

- Nem én vagyok az oka - susogott leheletszerűen, és lassan, szelíden visszahúzta a kezét.

- Hol beszélhetnék magával?

- Énvelem? (Gyermeteg csodálkozással emelte fel a fejét.) Én istenem, hát hol? - mondá dacos vállrándítással, majd leereszté a két karját lankadtan. - Nem mondhatom, nem tudom.

És ellépett mellőle, hogy elkeverőzhessék a sokaságba.

A szalonba teát hordtak fel, hármával-négyesével letelepedtek apró asztalokhoz, fecsegtek, tréfálóztak, és úgy elröpült az idő, hogy senki észre se vette, éjfélre járt.

- Talán mehetnénk; szívecském - figyelmezteté Marit Homlódyné. - Nem valami jól érzem magamat. Majd idehívom Noszty Ferit.

Mari egy szót sem felelt, mintha megzsibbadt volna a nyelve, hanem a vonagló ajka és a felhúzott szemöldíve egyetlen hangos kérdés volt.

Homlódyné megsimogatta a fejét. Gyermekeket szokás így megnyugtatni.

- Noszty hozzánk, Voglányba jön hálásra, Homlódyval van valami dolga, hát meg akarom neki mondani, hogy fogasson, legalább férfi lesz a kíséretünkben, a másik kocsin.

Ferit könnyű volt megtalálni, átellenben ült egy kuckóban, talán hogy onnan messziről Marit láthassa, de nem soká maradhatott egyedül, a két Krackner baronesz, egyik jobbról, másik balról, valóságos ostrom alá fogta. "Ó, a szemtelenek!" gondolta Mari, és úgy fájt, de úgy fájt a szíve, hogy azt ki sem lehet mondani.

Homlódyné odainthette volna, de meg volt állapítva a családi jelszó: "semmi tapintatlanság és semmi összeboronálási kísérlet, mely a család méltóságát érinthetné", inkább ő kelt fel, s ment Ferihez.

- Fogass be! - mondá halkan.

Feri eltűnt, s kis idő múlva jelentették, hogy a kocsi előállott.

Csakhamar lent voltak a kapuboltozat alatt, hol régi buzogányok, dárdák, bőrvedrek lógtak a falakról, s zúzmarás bajuszú fegyveres várta járt egyhangú léptekkel fel s alá. A hölgyek helyet foglaltak a faeton kocsiban^[94], Homlódyné megigazgatta a Mari kékróka bundáját, bebagyulálta nagykendőbe a fejét, hogy csak a szeme látszott, és a fehér homlokából egy csöpp. A Homlódyék inasa felugrott a bakra, s ezzel megindult a kocsi, helyet adva a háttérben álló homokfutónak, melynek a lovai nyugtalanul csattogtatták a patkóikkal a megkopott gránitköveket.

- Hopp, a tarisznyám! - kiáltá most Bubenyik, s még az istállóba kellett szaladnia a tarisznyáért, amivel egy kis időt és annyi tért vesztettek az előreindult kocsival szemben, hogy bár lóhalálban eresztette meg a négy feketét Feri, mégiscsak túl a városon, a Róth-féle gőzmalomnál érte utol, sőt melléje vágott; odadobván a gyeplőt kocsisának, hirtelen leugrott, s egy iramodással úgyszólván fölhagyította magát a Homlódyné kocsijára. "Ügyes egy fattyú", csóválta a fejét Bubenyik.

- Meg vagy te veszve? - támadt rá Homlódyné. - Hogy megijesztettél! Mit akarsz?

Feri egész nyugodtan leereszkedett az előülésre, és mintha csak egy szomszéd szobából nyitott volna be, egyszerűen felelte:

- Átjöttem egy kicsit beszélgetni, abban a föltevésben, hogy unatkozni méltóztatnak.

- No, ugyan jó helyre jöttél. Mari kisasszonynak nem szabad beszélni, mert légcsőhurutot kap, és pedig máris olyan rosszul vagyok, hogy azt se tudom, mit csináljak.

- Mi baja, Máli néni?

- Azt hiszem, a gyomorgörcseim kezdődnek... Ó, rettenetes az!

- Igyék egy kis konyakot.

- Jaj, ha volna!

- Van nekem, mindig itt hordom a kis kulacsomat.

S ezzel kihúzott egy kis befonott üveget a vadászkabátja zsebéből, lecsavarta a dugóját, és odanyújtotta.

- Az Isten is megáld érte.

- No lássa, ugye, hogy mégse vagyok fölösleges - majd hozzátette szomorúan -, magának.

Homlódyné ivott, és csendesen, szótlanul szuszogott egy darabig; Feri odább húzódott egy picinyt, és ha egyet zökkent a kocsi, térde összeért a Mari lábával, kikerülhetetlen volt, bármennyire összehúzódott is szegényke a sarokban; csak az a baj, hogy kevés kátyú volt. (Kár volt ezt az utat olyan nagyon becézni szolgabíró korában.)

Csikorgó hideg, tiszta idő volt, azokból a szép fehér éjszakákból való, mikor a végtelen fehér szemfedőn, mely a földet takarja, meglátszik, ahol a nyúl lábnyoma kicsipkézte. A hold megolvadt ezüstjében minden a mezőn maradt kóró, garád szélén meredező fűzfa kísértetszámba megy, messze valahol egy bagoly meglepően utánozza csudálatos huhogásával a harangszót, rémletes valami ez a szélcsendes éjben.

- Jobban van, Máli néni?

Máli néni nem felelt, csak nyöszörgött.

- Nem fázik, Mari kisasszony?

- Köszönöm, csak a lábam érzékeny egy kicsit.

- Szabad megigazítani a lábzsákot?

- Ó, nem, nem. Ne nyúlkáljon! Majd csak én... én.

- Mozgassa, rázogassa egy kicsit a lábát, meglássa, mindjárt nem fázik úgy. Máli néni, úgy látszik, elszundikált. Pedig milyen szép éjszaka volna, csak persze meleg szobából kellene benne gyönyörködni. Mennyi sok szép szikrázó csillag! Mintha cukorporral lenne az égbolt behintve. Vajon melyik a maga csillaga?

- Ki tudja azt? - sóhajtott fel Mari. - Nekem talán nincs is csillagom.

- Mindenkinek kell lenni, azt mondják.

- Mondani mindent lehet.

- És azt is mondják, hogy ha valaki kitalálja a maga csillagát, mindjárt meghal.

- Ha hinném, mindjárt találgatnám.

- Hát válasszon egyet, én is választok, aztán majd megtudjuk, közel vannak-e?

- Úgyis tudjuk, hogy messze vannak.

- De legalább eltelik az idő. Ugyan no, válasszon!

- Jól van, hát választottam.

- Én is. Melyik a magáé?

- Maga mondja meg előbb.

- Látja ott azt a parányi fényt a Göncöl szekere mellett balra?

- Hiszen ha tudnám, melyik a Göncöl szekere.

- Jaj nekem! Mindjárt meghalok - nyögött fel Homlódyné, s egész teste vonaglani látszott -, végem van!

Mari nyugtalanul mozdult meg.

- Mije fáj, édes tante? - kérdezte Feri.

- A görcs, a görcs - lihegte Homlódyné, - azt hiszem, meghalok. Rettenetes, ahogy fáj!

- Szent Isten, mit csináljunk? - tördelte kezeit Mari kétségbeesve.

- Nem kíván valamit, kedves néni? Szóljon, kérem, mit tegyünk?

De Homlódyné egy szót se felelt, csak jajgatott, nyöszörgött, s rövid lélegzeteket szedett.

- Gomboljátok föl a ruhámat - hörögte végre ziháló mellel.

Feri azonnal szorgoskodni kezdett, de Mari megfogta a karját, s erőszakosan elrántotta.

- Mit gondol, az Isten szerelméért? A ruhát fölnyitni ebben a hidegben! Nem engedem. Hiszen biztos volna a tüdőgyulladás.

- Azt gondoltam, hogy talán a míder szorítja...

A Homlódyné inasa hátrafordult.

- Ilyenkor melegített zabzacskókat raknak, megkövetem alássan, a méltóságos asszony gyomrára. Az szokott használni. Itt van nem messze egy juhászlak a pusztán, talán oda kellene hajtatni, és a párnák közé tenni.

- Ej, hisz már Voglány sincs messze. Csak hajtson a kocsis - rendelte Noszty.

Csakugyan hallatszott már messziről a voglányi kutyák ugatása. Egy égnek meredező nagy, fekete rém feléjük látszott lépegetni - ez a kastély ódon bástyatornya -, csakhogy nem az közeledett, hanem ők, mert a négy ló száguldott, mint a vihar.

Néhány perc múlva a kastély udvarán voltak. A Feri táltosai előbb odaértek, már ki is voltak fogva. Bubenyik elsőnek szaladt az érkező kocsihoz, megkérdezni, mi történt. Feri és az inas gyöngéden leemelték az úrnőt, mire a kastély cselédjei is előjöttek lámpásokkal. Mari szintén le akart szállni, hogy itt marad ápolni.

- Nem, nem - ellenkezett a beteg síró hangon. - Szegény mamája, tudom, aggódik. Csak menj, Feri, kísérd haza, és vigyázz, meg ne hűljön. Visszafelé eredj el az orvosért.

Mari éppen tiltakozni akart, hogy egyedül sem fél elmenni, de ha Nosztynak az orvost kell elhozni, akkor nem lehet semmi szava.

Hagyta tehát Nosztyt maga mellé ülni, a Homlódy inasa helyére a bakra felugrott Bubenyik, a fogat megfordult az udvaron, és megindult Rekettyés felé. Hiszen egy verébugrás az egész. Mindjárt otthon vagyunk.

Az idő megenyhült. Egy csomó sötét rongy úszott volt imitt-amott az égen, nyújtotta, húzgálta valami láthatatlan kéz, míg egyetlen sötét fátyollá formálódott.

- Elnyelte a felhő a csillagainkat - próbálta a beszélgetést megkezdeni Feri.

- Én úgyse tudnám már, melyiket választottam - szólt Mari.

- De most mindjárt megeszi a gyertyánkat is.

És csak emlegetni kellett, hirtelen elbújt a hold is, sötét lett. Amellett csendes, mozdulatlan volt minden. Csak a Gyík morajlott egyre hangosabban.

Mind a ketten a haragos folyócskát hallgatták, mely mindenütt a kocsijuk mellett futott, mint egy kezes csikó. Különös hangulat vett erőt Marin. Ki hitte volna még csak néhány órával ezelőtt, hogy ők ma éjjel együtt fognak utazni Nosztyval, kettesben, egyedül, úgy, hogy csak a csillagok fogják látni, azok is csak kis ideig, mert a Jóistenke eloltogatja őket, és végül a lámpát is elfújta... Vigyáz-e hát vajon a Jóisten a gardedám nélküli leányokra, s törődik-e azzal, mi illik, mi nem illik?

Feri próbálta megtörni a csendet; egyszer-másszor fölvetett valamely tárgyat, melynek szálán melegebb beszélgetés fejlődhetnék, de Mari egy kurta igennel vagy nemmel legott elvágta a fonalat; zúzmarás házfedelet bajos gyufaszálakkal meggyújtani.

Inkább nem erőltette tovább (hiszen lesz még arra idő). Gondolatokba merültek mind a ketten. Bubenyik fütyürészett a bakon, a lovak pedig vígan kocogtak előre, midőn egyszer csak fölkiáltott Mari:

- Nézzen csak oda!

S önkéntelenül közelebb húzódott Nosztyhoz, mintha oltalmat keresne nála. Elfelejtette leányvoltát, a kényes helyzetet, amit a véletlen szült, csak azt tudta, hogy ő a gyenge, és Feri az erős.

- Ott, ott!

Körülbelül másfél kilométer távolságban élénk tűz lobogott. Eleinte csak szép látvány volt a rézsút lengő szürke fátyol, a füstoszlop, mely alul egy rubinrózsával látszott letűzve lenni, de most már látható lett, hogy emberek rezsegnek a tűz körül, mint a mesékben a zsiványok, mikor az erdőben pecsenyét sütnek.

- Nem tudom, mi lehet - felelte Feri egyszerűen.

- Úgy félek, de olyan nagyon félek! - rebegte a leány, és a foga és megvacogott. - Talán zsiványok.

- Ó, dehogy.

- Alkalmasint valami erdő felé tévedtünk.

- Nincs erre sehol erdő.

- Bizonyosan tudja, hogy jó úton vagyunk?

- Bizonyosan.

- Nézze csak, milyen marcona, ijesztő alakok! Ó, istenem, istenem! Megölnek minket.

- Ne féljen semmit, míg engem lát.

- Mondja csak, erős maga?

- Nincsen olyan legény, akitől én megijedjek, de ha magát kell védelmeznem, akkor tíznek se nézek oda.

Nem felelt, valami imádságot mormogott.

E pillanatban egy durva hang kiáltá:

- Megállj! Egy tapodtat se tovább!

- Jézus Mária! - sikoltott Mari, s kis erszénykéjét kezdte keresni ruhája zsebében.

- No, mi az? - kérdé Noszty.

- A híd fel van szedve, nem lehet átmenni.

A kocsi megállt, minthogy nem is mehetett tovább, mert egy korlátfa volt odaállítva. A tűz mellől két ember a kocsihoz jött fáklyákkal, s immár nem oldalt, de elöl lett látható sötétzöld habjaival a folyó, mely itt fordul be a mezernyei völgybe. Dobogója fel volt szedve, csak a váza állt ott, a keret, az oldalak és a cölöpök.

Feri leugrott a kocsiról, megvizsgálta a hidat, s beszélt a fáklyásokkal, aztán Marihoz intézte a szavait:

- Nagy bajban vagyunk, a hidat javítják, nem mehetünk át. Hát mármost mit csináljunk? A híd csak holnap délelőtt lenne járható.

- Nem tudom -, tagolta Mari reszketve. A fáklyafény az arcára verődött. Olyan fehér volt, mint a halotté.

Feri visszaült a kocsiba.

- Mezernyére! - mondá a kocsisnak eltökélten.

A fogat megfordult, és áttért a réteket átszelő dűlőútra.

- Hova megyünk? - kérdezte a leány elhalón. - Mi lesz velem?

- Mezernyére megyünk.

- Én haza akarok menni - felelte egyszerre erőteljesen, makrancosan legyintve egyet a muffjával a levegőben.

- De ha nem lehet, mert nem tudunk röpülni. Hiszen láthatta!

- Én akkor kiugrom a kocsiból, megyek a világnak - fakadt ki akaratosan, s kászmálódni kezdett, az egyik lábát kihúzta a lábzsákból.

- Mari - könyörgött Noszty érzelgősen, megfogván a karját -, hallgasson meg!

- Nem, nem! - és kirántotta a karját.

- Csináljon aztán, amit akar, de kérem, hallgasson meg előbb.

- No, hát beszéljen.

- Mezernyére azért viszem, mert ön már bágyadt, és Mezernye van legközelebb.

- És mit csinál velem Mezernyén?

- Hiszen éppen azt akarom mondani. Mezernyén ön otthon lesz. Ott van Pázmár doktor, ott van az édesapjának a szanatóriuma, abban van neki rendes szobája, ágya, Pázmár doktor hamarjában befűtteti, és ön nyugodtan eltöltheti az éjszaka hátralevő részét, úgyse sok van már belőle, s reggelre megcsinálják a hidat, szépen hazamehet. Szóval maga ott meghál a saját apja fedele alatt, én pedig elviszem Pázmárt Máli nénihez, ahogy rám bízta.

Ez a magyarázat némileg megnyugtatta Marit, visszaült csendesen a helyére.

- Nos, meg van nyugtatva? - kérdé szelíden Feri.

- Bocsássa meg, ha valami különöset gondoltam, de lássa, szegény kis agyvelőmet úgy megzavarják a dolgok, hogy azt kellett hinnem, amit az apám mondott...

- Énrólam?

Csak a fejével bólintott szomorúan.

- Mit mondott?

- Azt, hogy maga nem becsületes ember, és sohase lehet az én férjem.

De ezzel aztán el is tört a mécses, sírni kezdett.

Feri megrázkódott, és egy szót se szólt többet. Feje a mellére hanyatlott, s egy percig arra gondolt, hátha ő ugrana le a kocsiról, s elindulna úgy a világnak, hogy soha a hírét se hallanák.

Egy bolyongó éji madár neki akart repülni a kocsilámpa világosságának, de mert a lámpát odább vitte a rohanó négy ló, az irányt tévesztett bagoly Feri fejének szállt, s horzsolva szétterjesztett szárnyaival a kalapját, kísértetiesen vijjogta: Kuvik, kuvik.

Éjfél után két óra tájban zörgette fel a Szt. Sebestyénnel átellenben lakó Pázmár orvost Bubenyik, hogy jöjjön azonnal, Tóth kisasszony várja künn és méltóságos Noszty Ferenc úr, hozza el a kulcsot is a Tóth úr szobájától, mert a kisasszony itt fog hálni az apja szobájában (a rekettyési hídon nem lehet átmenni), aztán hozza a bundáját, botosát is, mert át kell mennie Voglányba, Homlódyné méltóságos asszony megbetegedett.

Míg egymás után belebújt a ruháiba, addig lassanként az eseményeket és azoknak okait is összekapkodta a doktor, úgyhogy teljesen informálva csoszogott el botosaiban a kocsihoz.

- Jöjjön, jöjjön, kedves kisasszony. No, semmi az. Itt jó helyen van. A saját házában van. De ki látott valaha ilyen esetet! A tarka Zebedeusát ennek a vármegyének! Hát nem tudják nappal megcsináltatni azt a hidat? Hiszen mindjárt befűtök én. Nem a vármegyének, ámbár annak se ártana, de a szobában. Ugye, nagyon össze van törve? Hogyne, hogyne. Ez az Apafi mindig részeges ember volt, de még most is bajokat csinál. Úgy? Hát az élőképek főpróbája volt? A tarka Zebedeusát azoknak az élőképeknek. És hát mi baja a Homlódynénak? Görcsök? Úgy kell neki, mert olyan, mint a kéneső, mindig jár-kel és felfázik. Itt most a lépcsők következnek, kisasszony. Csak tessék énrám támaszkodni. Hopp, itt vagyunk. A szolgabíró úr már ismeri ezt a helyet. Ő is hált már itt néhányszor.

Kinyitotta az ajtót, és gyertyát gyújtott. Egész barátságos szoba volt. A fogason az öreg Tóthnak a kabátjai lógtak. Az íróasztalon könyvek, Jósikától, Keménytől, Jókaitól, egy házisapka, amit harmadéve karácsonyra Mari kötött az apjának, ugyancsak egy törülközőtartó a mosdóasztalnál, az is az ő hímzése - hiszen itt ő valóban otthon van. A bal szögletben hófehér ágy kínálkozott fekhelyül, az ajtó mellett egy vaskályha terpeszkedett, még a gyújtó is oda volt készítve.

- Hajoljon le, Bubenyik, gyújtsa meg.

A száraz fa mindjárt tüzet fogott, s csakhamar elkezdett pattogni, szikrázni, majd perelni és dohogni. A lángok eleinte sziszegve nyalták a fahasábokat, nyújtózkodva, mint valami kék giliszták, míg a folytonos előnyomulásban végre erőt vettek rajtok, s ropogva, diadalmas zúgással tomboltak a kályhában. A doktor ezalatt meggyújtotta a szamovár alatt is a szeszt, Marinak teát főzve; nyájas és vidám lett a szoba, Mari egy kicsit magához jött, és még mosolygott is. Mikor pedig Noszty megsürgette a doktort, hogy jöjjön már, mert Máli tante türelmetlenül várja Voglányban, Mari is tuszkolta, hogy csak menjen, menjen, ő egészen jól érzi itt magát.

A doktor kivette a kulcsot kívülről, és belülről tolta be a zárba, figyelmeztette, hogy kétszer fordítsa meg.

- Ha pedig valamire szükség lesz, itt a csengettyűzsinór, húzza meg, az ápolónők, akik lent vannak a betegeknél, azonnal feljönnek. Majd külön is utasítom most őket.

- Köszönöm szépen, de nincs szükségem semmire, kivévén nyugalomra.

- Hát csak pihenje ki magát, kedves kisasszony. Reggel majd magam viszem el a mamájának.

Mikor elmentek, Mari Nosztynak is kezet nyújtott.

- Nem haragszik rám? - szólt, és hamar elfordította a fejét.

- Dehogy - felelte Feri egyszerűen, s aztán elmentek. Mari még hallgatta a lépteiket az emeleti folyosón, kip-kop, kip-kop, ezek a Feri ritmikus lépései, zsop-zsop, ezek a doktor botosai, drob-drob, ezek a Bubenyik nagy talpai. Még azt is hallotta, mikor a kocsi elindult.

Hirtelen vetkeződni kezdett, az ágy szélére ült, megoldotta felső szoknyáját, s kilépett belőle, kikapcsolta galambszín mellénykéjét, ekkor jutott eszébe, hogy nincsen hálóréklije. Gépiesen nyomogatta össze a míderkapcsokat, s lehullt a páncél, mint mikor a mákvirág kihasad a burkából. Lehet-e igézőbb valami? A cipellőket is lehúzta, s egyenként leejtette a padlóra. Kip, koppant az egyik, kip, koppant a másik, mintha azoknak a most elhangzott lépteknek felelgetnének.

Elhangzottak, és talán sohase fogja hallani többé. Úgy elfacsarodott a szíve, hogy sírva borult az ágyra, s addig sírdogált, míg elaludt.

A gyertya égve maradt az asztalon, egy piciny piros rózsa nőtt ki a kanócából, egy molylepke keringett, táncolt körülötte eszeveszetten, egy prücsök pedig hegedült neki hozzá valahol a falban.

A doktor az egész úton szundikált, Voglányban a kastély udvarán felköltötte Noszty, bekísérte a Máli tante lakosztályába, és átadta egy komornának, míg ő maga úgy, ahogy jött, visszasurrant az udvarra, ahol már befogva várta a saját kocsija. Felültek Bubenyikkal, és köd előttük, köd utánuk, Mezernyére hajtattak.

- A toronyszobában világosság van - figyelmeztette ideiglenes gazdáját Bubenyik, mikor a Szt. Sebestyén elé értek.

- Már mindegy - felelte Noszty. - Benne vagyunk.

Megállították a kocsit a kórház északi részénél, Bubenyik nyakába kanyarította táskáját, s gyalog lépegettek a homlokzathoz, a parkosított részen keresztül.

Valami nyitott filagória volt oldalt, ahol a betegek nyáron üldögélni szoktak. Bubenyik ide vonta be Ferit.

- Itt majd elkészítem a méltóságos urat, hogy még az édesanyja se ismerne rá.

A táskából kihúzott Bubenyik egy ősz parókát meg egy álszakállt.

- No, adja ide a fejét, olyan pátriárka lesz mindjárt, hogy a Sebestyén-beli anyókák azt hiszik, Aeskulap^[95] apó véteti fel magát betegnek.

Nemhiába volt színész valamikor Bubenyik, egy perc alatt átalakította Nosztyt öregembernek, parókát húzott fejére, álszakállt ragasztott az állára, egy ócska köpenyeget terített rá, s tetejébe vállára akasztotta, ahonnan ez mind előkerült, a tarisznyát.

- Rendben van. Mármost csak tartsa magát egy kicsinyt görbén, és tessék megmondani, hol várjuk reggel?

- A vendéglőben.

Bubenyik visszament a kocsihoz, Noszty pedig előrejött a Szent Sebestyén bejáratához, s meghúzta az ajtófélfán lógó fogantyút, mire éles hangon szólalt meg a harang odabent.

Kisvártatva kulcs nyikorgott az ajtóban, s egy köpcös asszony dugta ki a fejét, melyen fehér bodros főkötő pipeskedett, félrehibbanva és meggyűrve. Kezében lámpást tartott, mely csak gyér fényt vetett a jöttre.

- No, mi az? Mit akar?

- Beteg vagyok, kérem magamat fölvétetni a kórházba.

- Miféle szerzet? - kérdezte az asszony bizalmatlanul.

- Vándor óracsináló vagyok.

- Nem erre a vidékre való, ugye?

- Tóth úrék óráit igazítottam Rekettyésen.

Erre megenyhült egy kicsit az asszony, és így szólt:

- Hát mi baja?

- Szédülök - nyöszörögte -, azt hiszem, mindjárt összerogyok.

- De hol csavarog ilyen késő éjjel, hiszen mindjárt rorátéra fognak harangozni?

- Lassan vánszorogtam az úton, és minthogy ismerem Pázmár doktor urat...

Ettől még jobban megenyhült az asszony szigorú arca, s most már valamivel nagyobb nyílást hagyott az ajtón, még csak az utolsó próba volt hátra.

- Hajoljon idébb, és leheljen rám.

Noszty, nehogy a lámpafénynél meglássa valahogy fehér fogait, óvatosságból olyan közelről lehelt rá, hogy az ajkait érinté, csóknak is beillett, csakhogy éppen nem cuppant.

- No, nézd a vén kutyát! - kiáltott fel az asszony, hirtelen elrántva a fejét. - Még mit nem akar!

De minthogy se bor-, se pálinkaszagot nem érzett rajta, most már kitárta az ajtót előtte.

- Jöjjön be hát, és pihenjen le, jó öreg. Reggel majd megvizsgálja a doktor úr.

Ezzel elvezette a folyosón át a közterembe. Feri ismerte itt már a járást, s arra kérte az ápolónőt, hogy az ő ágyát messzebb jelölje ki, mert nem tudna pihenni, ha a betegek nyöszörgését közelről hallaná, s egyenest a csigalépcső melletti ágyhoz tartott, mely hátul volt egy alkóvszerű szögletben.

Az ápolónő ráhagyta, s miután az új beteg kijelentette, hogy semmire nincs szüksége, elcsoszogott lámpájával a terem előrészébe, hol egy nehéz beteg mellett virrasztott. Útközben sorra nézegette az elfoglalt ágyakat, figyelte az alvókat és betakargatta, aztán leült egy karosszékbe az egyik ágynál, a lámpát letette a padlóra maga mellé, hogy a fény ne bántsa az alvókat, egy kanál orvosságot adott be egy fél könyökére emelkedő fehér alaknak, egy másik üvegből maga vett be valamit, de aligha orvosságot, s lassan-lassan bóbiskolni kezdett, fehér főkötős feje lazán mozgott, mintha madzagon lógna le a nyakáról, s valami játszi szellő ingatná ide-oda.

Noszty csak erre az elcsendesedésre várt, melyet elvétve zavartak sóhajok, szuszogások és nyöszörgések, gyorsan lerángatta álhaját, szakállát és a táskába gyömöszölte, lehúzta cipőit, és a hóna alá fogva, lábujjhegyen a csigalépcsőig osont, fölment nesztelenül, kikereste a zsebéből a kulcsot, melyet egykor Tóth Mihálytól kapott használatba, nagy óvatosan megfordította a mennyezeten levő zárban, mire lassan-lassan fölemelte a csapóajtót, hogy zörejt ne okozzon, s most már csak egy lépés - bent volt Tóth Mari szobájában.

Meghökkent, mint a szentségtörő, aki egy templomba lép rabolni. Egyet lépett előre, s a lépte neszétől megrémült. Zsibbadni, merevedni érezte lábait. Úgy rémlett neki, mintha szellemek suhognának láthatatlan pallosokkal az ágy körül, ahonnan csendes, szabályos pihegés hallik.

Minden úgy volt még, mint mikor az álom betapasztotta szemeit, a szép, szomorú szemeket. A gyertya égett, de már a legvége sercegett a gyertyatartó üregében, a tücsök még mindig hegedült, hanem a víg, bohó táncos, a molylepke, már halva volt; a lángokba vágódott és megégett. A kis cipők ott hevertek az ágy mellett. A rezedaszín szoknya, meg a galambszürke blúz hanyagul a székre dobva, az utóbbi még szinte az élő test formáit mutatta a vállaknál és a mellnél, ahol be nem huppant és - csak remegve mert odanézni Noszty - a fehér párnákba besüppedve a Mari feje pihent, koszorúba font kalászszín hajával. Ajkai körül amorettek játszottak. Nyakának édes vonalai minden lélegzetvételnél mozogtak, alakultak s mozogni látszott velök egy kis szentkép, mely keskeny, fekete bársonypántlikán lógott a nyakán, mint a csöngettyű a bárányén.

Noszty szíve hangosan vert. Hallotta a mélységes csöndben, s ez olyan bántó volt, mintha még valaki volna itt rajta kívül.

Bizonytalan kilátásokkal szorongatták különböző érzések; a megszorult ember cinizmusa, a moral insanity^[96] kaotikus zagyvaléka, mely lényének alapját képezte, a nemesember fölszedett lovagias allűrjei, a szerelmes gyöngédsége, a kéjenc gyönyörszomja mintegy birokra keltek a könnyelmű úrfi lelkében. Volt mozzanat, melyben a megbánás kerekedett felül, legjobb, ha visszaoson csendesen, de egy tekintet azokra a formás cipőkre s az álmában gyöngéden kipirult kedves arcra, megint meglökte az ördög: hát mindezt itthagyja másnak, mikor már majdnem az övé volt? Nem, nem. Törjön szét a világ, szakadjon rá minden kárhozat, de meg nem hátrál. Hiszen nem akar semmi becstelent, csak a csatát akarja megnyerni, melyet neki a végzet üzent.

Határozott, sőt dacos léptekkel közeledett az ágyhoz. Ekkor pillantotta meg a szoba falán végighúzódó csöngettyűzsinórt, kivette kését, és kettévágta. Az ágy mellett állva, megcsapta az a bódító illat, mely a női testből kiárad, szédült és reszketett a vágytól minden porcikája, érezte, hogy nem bír többé magával, és nem tehet mást, mint átkapja azt a bűbájos, titokzatos szépségekkel teljes alakot, a karjaiba szorítja, álmát, haragját lecsókolja.

De mit mondanának majd ehhez azok a tiszta, égi szemek, melyek most a pillák selyemrojtjai alatt vannak elrejtve? Mit mondanak, ha majd megnyílnak? Jaj, azok a szemek!

És Noszty nem karolta át, amint akarta, hanem ahelyett letérdelt az ágy melletti szőnyegre, s gyöngéden megérinté a párnán nyugvó kis kezet.

- Mari! - szólt halkan.

Erre a hangra feltekintett félébren, félálomban, meglátta Nosztyt, valami mosolyféle suhant át az ajka bal szögletében, aztán újra lecsukta nyugodtan a szemeit. Azt hitte, álmában látja Nosztyt. S ez jólesett neki.

- Itt vagyok. Én vagyok - ismételgette Noszty hangosabban, s kezébe vette a kezét.

Mint a megriasztott madár, ahogy a szárnyát idegen érintésre szétcsapja, elhárítólag emelte fel a karjait, s egy velőtrázó sikoltással bújt a paplan alá az álla hegyéig.

A rémületé volt az első mozdulata, a szeméremé a második.

Feri bűnbánó hangon beszélt hozzá:

- Bocsássa meg, ó, bocsássa meg, hogy idejöttem! Ne haragudjék, édes Mari. Nem akarok semmi rosszat. Csak azért vagyok itt, hogy meghallgasson, és igazat adjon nekem.

Az pedig egy szót se felelt. Ajkai mozogtak, látszott, hogy beszélni akar, de nem tud, mintha megnémult volna. Finom orrcimpái remegtek, homlokán a rettenet verejtéke gyöngyözött. Majd végre hangos sírásba tört ki. Noszty pedig csak egyre ismételgette, hogy ne haragudjék, és ne féljen tőle, mert ő nem akar tőle semmi rosszat.

A könnyek igazi fegyverei a gyengébb nemnek; Feri elgyengült, Mari megedződött általuk.

- Távozzék innen! - kiáltá váratlanul, élesen, s almavirágszín karját végighúzva a szemén, végigkente rajta a könnyeket. - Ha ebben a pillanatban nem megy, föllármázom a kórházat!

És keze a zsinór felé nyúlt.

- Hasztalan - felelte Noszty -, a zsinórt elvágtam.

- Becstelen! - sziszegte a leány megvető hangon. - Nem félek magától. Én amerikai leány vagyok. Velem nem olyan könnyű elbánni.

Erre a bátor hangra Feri úgyszólván összetört.

- Ó, Mari, ne legyen olyan kegyetlen - esengett -, ne ítéljen olyan keményen! Hibás lehetek, de nem becstelen. A módok és az eszközök, amelyekhez nyúltam, talán kifogásolhatók, de a cél...

E pillanatban nagyot lobbant a gyertya utolsó lángja, s egy szörcsenéssel kialudt, homály támadt a szobában.

Mari felhasználta ezt, a paplan alatt az ágy lábához csúszott, fürgén, mint a gyík, ott hirtelen átvetette magát az ágy deszkáján, s egy iramodással az ablakpárkányon termett.

Noszty csak az alsószoknyák sustorgását hallotta, aztán valami fehéret látott megvillanni a sötétben, csak akkor vette észre, hogy voltaképpen mi történt, mikor onnan fenyegette meg: - Ha ön nem megy, én megyek. Leugrom innen - s ezzel csavarni kezdte az ablak kilincsét.

Noszty ijedten fordult meg.

- Mari, Mari, az Isten szerelméért, megálljon! Térjen vissza az ágyba, és hallgasson meg. Ha ön elküld, miután meghallgatott, esküszöm az élő Istenre, távozom a szobából.

- Hát jól van, beszéljen - mondá, s egykedvűen lógázta a lábait a párkányon ülve. Már egy csöppet se félt, érezte, hogy ő van felül.

- Jöjjön vissza, kérem, mert ott megfázik. Az a halál ott!

- Távozzék az ágytól, távozzék a kályhához, akkor visszamegyek. És esküdjön meg, hogy nem közeleg az ágyhoz, esküdjék meg az anyja sírjára, mert az anyját talán szerette.

- Szerettem, és esküszöm az ő sírjára, hogy mindenben engedelmeskedni fogok magának.

- Úgy? Akkor jól van. (Most már szinte tetszett a dolog Marinak.) Mindenekelőtt hunyja be a szemét, és forduljon el.

- Ha elfordulok, akkor minek hunyjam be a szememet, ha pedig behunyom a szememet, minek forduljak el?

- Csak semmi okoskodás.

Noszty a kályhához ment, amit azzal konstatált, hogy fölemelte a piszkálóvasat, és felturkálta benne a parazsat a hamu alól. Azalatt Mari visszasuhant az ágyába.

- Hát mármost, mondja meg, hogy jutott ide, és mit akar?

- Engem a szerelem hozott ide, az olthatatlan, a zablát, fegyelmet és akadályt megvető, mindent összetipró, lázas szerelem.

- Ne mondja! - szólt közbe Mari nyújtott, gúnyolódó hangon. - Ó, szegény ember!

- Képzelje magát helyzetembe. Megszerettem egy leánykát, egyszerű sorsú gyermeket, önt, Mari, mikor még azt hittem, komorna. Ő volt az életem, kerestem mindenfelé, ábrándoztam felőle, s íme sorsunk összehoz, kisül, hogy ideálom dúsgazdag kisasszony, ön, Mari. Mindjárt éreztem akkor, hogy szerencsétlenség ért. Vissza akartam vonulni, de ön bátorított, s végül, hiszen tudja, ebben az alakban is majdnem kalászba szökött már a boldogságom, mikor az ön apja megjelent, és a sógorom előtt kijelentette, hogy mindennek vége szakadt. Képzelheti azt a bánatot. Egy összetört szerelem is megölhet egy embert, de két összetört szerelem egyszerre, ez már nem a halálba kergeti, hanem messzebb, a pokolba. Hányszor kiáltottam fel az Istenhez gyötrelmemben: Isten, Isten, minek tetted azt? Legalább hagytad volna meg Klárit. Az is elég lett volna nekem, hogy keressem, hogy gondoljak rá, tudjam, hogy megvan valahol, de mért tetted nekem a világot egészen üressé?

A dallamos, behízelgő hang megrezegtette a Mari lelkét, egy szót se felelt, csak sóhajtott: hiszen ő sem bánná, ha megvolna a vadász valahol...

- Hát mármost mitévő legyek - folytatá Feri keserűen, miközben leült a fáskosárra -, vártam, hogy talán jelt ad, csak egy parányi jelt, és küzdeni fogok, ahogy a közönséges életben küzdenek az akadályokkal, és diadalra viszik szerelmüket igen sokan. De maga úgy tett, mintha soha semmi se történt volna köztünk. Maga, úgy látszik, azokhoz a virágokhoz tartozik, amelyeket mindennap más-más vízbe kell tenni, hogy éljenek. Maga engem sohasem szeretett.

Mari nyugtalanul mozdult meg a párnák közt.

- Az nem igaz.

- Egy jégcsap nem lehet hidegebb, mint amilyen ma irántam volt.

Mari észre se vette, hogy megint fordult a kocka, támadóból védekező lett.

- Ne gondoljon rosszat felőlem. Nem magához vagyok én kegyetlen, de én magamhoz. Megparancsoltam a szívemnek, hogy: "ne mozogj", megparancsoltam a szememnek: "ne árulkodj!", és magának, úgy látszik, hogy szót fogadtak, de én tudom, hogy nem egészen. Magamat kell elszoktatnom a reménytől, apámnak a kijelentése után, hogy ön nem becsületes ember, és sohasem lehet az én férjem.

- És megmondta az apja a bűnömet?

- Igen, mondott valamit, talán nem az egészet, úgy sejtem, nem az egészet, de eleget.

- Tehát ön is elítél, Mari? - fakadt ki Noszty, és olyan tompa volt a hangja, mintha a föld alól jönne. - Értem, hogy az apja ilyen, de hogy egy szerelmes leány szerelmét gyökerestül fújja el az első szél, az mégis lehangoló, sivár dolog. Hiszen nem öltem embert. Igaz, hogy bűnös vagyok, meggyónom őszintén, de hány fiatalember keveredik ilyesmibe, akiből később derék ember lesz. A helyzet, a szorultság, az éhség viszi rá.

- Hogyan, az éhség is? - csodálkozott Mari.

- Sokszor az is. Beismerem, megtörtént velem, de soha nyilvánosságra nem jutott, nincs is semmi bizonyíték rá, és végre megfizettem.

- Mit beszél? Megfizette?

- Természetesen.

- És aztán?

- Széttéptem.

- De hát miről beszél maga?

- A váltóról.

- Nem értem.

- Hát iszen tudja, aláírtam az ezredesem nevét, mert pénzre volt szükségem, ezért kellett elhagynom az ezredet, s ezért hagyott el most maga is.

- Nem, én erről semmit se hallottam - tiltakozott.

- Pedig csak ez az egy fiatalkori botlásom van.

- Hiszen ha csak ez volna - szólt Mari fitymáló hangon.

- Mondom, hogy ez.

- Ugyan menjen! Maga engem még e nehéz pillanatban is bolonddá akar tenni. Mit bánom én, hogy mit firkált maga alá, mit nem firkált, de másról van itt szó, tisztelt úr.

- Ugyan miről?

- Én azt hittem, hogy az unokatestvéremről, Velkovics Rozáliáról beszélünk.

- Hiszen ha csak az volna! - sóhajtott fel Noszty.

- Micsoda, maga azt oly csekélybe veszi, hogy egy leánynak megzavarja a fejét, házasságot ígér, s ugyanekkor egy más vidéken egy másik leány iránt tetteti a nagy, az észbontó, hogy is mondta csak az imént - a lázas szerelmet.

Noszty nevetett.

- Nem volt az szerelem; nem volt az soha komoly dolog, legyeskedtem körülötte, megvallom, ahogy minden fiatalember megteszi, de mindez csak a felületen volt.

- Apám nem így adta elő.

- Apja nemes lelkű ember, s a hibámat színezte ki, ha ugyan hibának nevezhető, hogy a bűnömet ne kelljen említenie. Ő azt hitte, maga előtt ez is eléggé elrettentő.

- Inkább, mint a másik. Hát azt állítja, hogy nem igaz? Hogy nem szereti Rozálit?

- Nem.

- Pedig ő... de mit is beszélek csak? Hát igazán nem tetszett?

- Azt nem állítom, hiszen sok leány tetszett már nekem, de szeretni csak egyet tudtam, s az maga, Mari. Mikor a Somlyó hegyen a négyesre foglalkoztunk, ott láttam Velkovics Rózát is, ott beszélgetett magával, ha olyan nagyon tetszett volna, ott volt előttem, de éppen azért mentem el, mert untam a vele való találkozást.

Ez igaz volt. Róza csakugyan ott volt akkor a hegyen. Ez az argumentum nagy csörömpöléssel esett be a mérlegserpenyőbe Feri javára.

Mari egy szót sem felelt, gondolataiba merült. Olyanba tűnt neki, mintha egy nagy követ hempergetett volna el Noszty a szívéről, s ez most meglágyult, hej, mert nem is ő (a szív) volt kemény, hanem a kő, mely rajta feküdt. Tehát látta Rózát a hegyen, és mégsem állott szóba vele. A kővel együtt megmozdult a moh, amely benőtte, a Mari lelkiismerete is. Hátha szigorúan ítélték meg a szegény Ferit? Bizony nem volt szép tőle (Maritól), hogy olyan gyorsan alávetette magát az apja akaratának. "Hátha csakugyan lelketlen teremtés vagyok?" - vádolta önmagát, s holmi hősies, lázadozó érzések kezdtek a felszínre tolakodni.

Eközben egyre világosabb lett a szoba, semmi kétség, virrad odakünn, éles kakaskukorékolások hangzottak fel a szomszédságban levő udvarokról, a leeresztett zsalukon át világosszürke sávok ereszkedtek be a szobába, s a bútorok és apró tárgyak visszaöltözködtek velök az igazi formájukba.

- Jó, jó - felelte Mari nagy sokára -, de ebből még mindig nem tudom, mint jött be ide és minek? Azt állítja, becsületes szándéka van... Hát mit akar?

- Megmondom röviden. Kompromittálni akarom.

- Hisz ez gyalázat! - tört ki Mari, s hangjában a harag és fölháborodás érce csengett.

- Nem, mert ez a szerelem kétségbeesett küzdelme.

- Szép szerelem! - kacagott fel a leány keserűen.

- Az utolsó fegyverem, kényszerítettek hozzányúlni, mert csak ez az egy reményem van, hogy hozzám adja az apja, ha előbb kompromittálom.

- Azt hiszi?

- Meg vagyok róla győződve. Igenis, bevallom, hogy ez mind azért történt. Azért hoztam ebbe a toronyszobába, mert kulcsom volt tőle a csapóajtóhoz, melyet egy alkalommal édesapja ajánlott fel használatra, beteg aggastyánnak átidomítva magamat, idejöttem a kórházba, fölvétettem magamat, és lopva, titkon onnan osontam fel, hogy itt a lábaihoz borulva kérjem tettemért bocsánatát. Ó, Mari, édes Mari, itt vagyok most, és várom, ítéljen el, ha van hozzá szíve, ítéljen el, amiért olyan nagyon szerettem, hogy mindent mertem érte!

Mari hevesen fordítá el fejét a falnak, mert azon a helyen, ahol most feküdt, hirtelen nedves lett a vánkos.

- Megbocsátok önnek - szólt zihálva, szaggatottan -, nem neheztelek, higgye meg, hogy én is... de ne beszéljünk erről, váljunk el szépen, én senkinek se fogom megmondani... (előtörő könnyek elnyomták a hangját, sipogóvá lett), ami itt történt, soha, soha, de most távozzék... távozzék, kérem, nagyon kérem... parancsolom.

- Jól van - mondta ünnepélyes pátosszal Noszty -, megyek, Mari, ha elküld, megesküdtem, hogy elhagyom szobáját, ha követeli, hát elhagyom, de a szobájával a világot is. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat (kihúzta táskájából a revolverét), s csak az a kérésem van, ha a lövést hallja, mondjon egy miatyánkot, hogy elszálló lelkem a maga imájába fogóddzék.

Mari nem bírta többé magát visszatartani, hangosan fölsírt, s a jóságnak ez a szent zsolozsmája betölté a kis szobát, látta könnyein keresztül is a megvillanó revolvercsövet Noszty kezében, ki az ajtóhoz lépve, rátette kezét a kilincsre.

- Ne, ne! - kiáltá ágyában felülve, és a karjait önkéntelenül kinyújtotta, mintha erőszakkal vissza akarná tartani velük. - Ne menjen még! Nem menjen még... Ne menjen sehogy sem!

- Mari! Édes boldogságom! - olvadozott Noszty. - Hát nem küld el?

- Nem, nem küldöm el. - (Sóhajtva hozzátette:) - Hátha az Isten is így akarja. Nincs erőm magát elküldeni. Nincs, nincs. Isten legyen hozzám kegyelmes. Ő tudja, miért nem adott nekem több erőt.

Kezeit összetette mellén, és úgy látszik, most rebegte el azt az imát, amit Noszty kívánt tőle.

- Engedje meg, hogy odamehessek, hálám jeléül a kezét megcsókolni.

- Egy tapodtat se. Ott kell veszteg maradnia - mondá a leány szigorúan, és most már, miután átesett az elhatározáson, egész nyugodtan. - Mondja csak, nem fázik?

- De fázom. Hűvös van.

- Akkor hát rakjon tüzet a kályhába. Aztán beszéljük meg a dolgokat. Hisz már reggel van.

Feri ügyes volt, nemsokára vidám tűz lobogott a kályhában; a rubintszikrácskák ott duhajkodtak, játszadoztak a rostélyajtó előtt, s ki is ugráltak a pajkosabbak a lyikacsokon. Feri oldalt ült, a lábait melengetve, s olyan csinosnak látszott Mari előtt, mint még egyszer sem, amint bágyadt arcára, összecsapzott, rendetlen hajára valóságos fénylő glóriákat vetettek a lángok.

- Hát igazán szeret? - kérdezte önkéntelen, vagyis csak gondolta, maga restellte legjobban, mikor az felelt rá, miből kisült, hogy hangosan mondta:

- Lehet-e az még kérdés ezek után? De hát maga szeret-e?

- Egy kicsit - suttogta szemérmesen.

- És lesz-e a feleségem?

- Ha az apám engedi.

- Most már engedi, nyugodt lehet.

Egy darabig elhallgattak, a tűzbe merengtek.

- Tudja, mit mondok? - törte meg a csendet Mari. - Én is szeretnék a tűzhöz menni. Ott aztán leülök maga mellé, és beszélgetünk. Hanem előbb forduljon a falnak, fel akarok öltözni. Jó lesz?

- Isten ments! - ellenkezett Noszty.

- Szeretném tudni, miért?

- Mert sokat ér, hogy akik ide jönnek, így együtt találnak minket, de még többet ér az, hogy maga ne legyen felöltözve.

- Rettenetes - szólt Mari megborzongva. - Szegény apám! Mára várjuk haza.

- Mert lássa, a botrány lényege már megtörtént, azt már a víz se mossa el, a benzin se veszi ki, csak egy szer: a házasság. És a botrány akkor is bevégzett lenne, ha engem csakugyan elküldött volna. Tudja a történteket az inasom, aki idáig kísért, megtudja az ápolónő, aki keresni fogja most betegei között az öreg vándorló órást, és sehol sem találja, rájön Pázmár doktor, kitalálja Homlódyné, mert nem aludtam Voglányban, s ez úton elterjed, mint a futótűz, megyeszerte. Szóval: a botrány már megtörtént, és most csak az van hátra, hogy minél több hasznot húzhassunk belőle ügyünkre nézve.

- Igaza lehet - hagyta rá Mari elgondolkozva. Aztán a nagy szomorúságból egyszerre felkacagott. - Mit? Beteg órásnak adta ki magát? De hogy jut ilyesmi az eszébe?

- Tudtam, hogy akkor bebocsát, mert sok rozoga óra van a Szent Sebestyénben, s arra számít, hogy majd megreparálom.

S ezen aztán vidáman nevetgéltek mind a ketten.

De csakhamar elszontyolodtak egyszerre, s jéggé fagyott a vér, kivált a Mari ereiben. Kopogás hallatszott az ajtón.

- Mari kisasszony - csendült meg kívül egy hang.

- Bátorság, kedves Marim - suttogta Noszty biztatón, miközben kezdte levetni a kabátját. - Kérdezze meg, hogy ki az?

- Nincs hangom - dadogta a leány reszketve. - Mit csinál?

- Levetem a kabátomat, hogy stílszerű legyen a látvány.

- Mari kisasszony! Mari kisasszony! - hangzott künn újból.

- Kérdezze meg, ki az!

- Ki az? - kérdé most Mari erősebben, de rekedten.

- Én, Pázmár doktor - hangzott vidáman. - Jó reggelt kívánok. Itt vannak magácskáért Rekettyésről. Nyissa ki az ajtót!

Noszty megfordította a kulcsot a zárban kétszer, és egy rántással feltárta az ajtót.

A doktor, Igali kasznár és az angol társalkodónő léptek be, azaz ott az ajtóban gyökeredzett meg a lábuk a meglepetéstől. Mari az ágyban feküdt, Feri pedig visszaült egy székbe, és nagy egykedvűséggel kezdte a cipőit felhúzogatni.

A Miss fölsikoltott a borzalmas shocking láttára, s elájult. Pázmár doktor fogta át, különben összeesett volna, Pázmár maga is a szemeit dörzsölte. A tarka Zebedeusát, hát nem álom ez? Hiszen én a szolgabíró uramat Voglányban hagytam. No, ez szép história. - S nagy zavarában a saját feje helyett ebben a nehéz helyzetben szórakozottságból a karjai közt tartott Miss fejét kezdte vakarni - amiről az azt hitte, hogy valami modern gyógyítási mód, és szemlátomást éledezett. Csak a kasznár rendült meg egész lelkében, s olyan keshedt, fakó lett az arca, mint egy halotté. Odament az ágyhoz, s úgyszólván felordított, mint egy megsebzett vadállat:

- Ó, édes kisasszonykám, mi történt itt, mi történt?!

Mari szelíden nézett rá az ártatlan, tiszta szemeivel. Nem bujkált azokban semmi bűn.

- Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi - szólt nyájasan, szokott csacsogásával -, mint hogy én most már kompromittálva vagyok.

Az öregúr szemeit elöntötte a vér, keze ökölbe szorult. Megfordult, rettentő tekintete Nosztyt kereste, de Noszty már akkor nem volt ott. Lassanként egyenesedett ki görcsösen összeszorult ökle, miközben remegő ajakkal suttogta: - Grácia a fejemnek.

Zách Klárának ama bizonyos esete óta nem volt olyan nagy szenzáció Bontó vármegyében, mint a Szent Sebestyén-beli éjszaka. Sőt, ez még különb csemege, mert a régiből csak az egyik fél idevaló (Bontóvár földesura a Rágányosok előtt Zách Félix volt), de most mind a két fél helyi nevezetesség. No, már hallatlan, mik történnek! Nem állhat már sokáig a világ. Korhadt már ennek minden küllője, kereke. Ki gondolta volna arról az angyalképű leányról! Milyen naiv volt, mintha kettőig se tudna olvasni! Ó, Jézuskám, Jézuskám, de nagyot hibáztál, hogy megváltottad ennek a világnak a bűneit! Hadd veszett volna el mindenestül!

Gyorsan, mint villámlás, úgy futotta be a vármegyét a pikáns hír. Mezernyén, Bontóváron, a falusi kúriákon csak erről beszéltek. Poharak és kávéscsészék között és mindenütt, ahol ketten-hárman találkoztak. Kiszivárogtak a részletek is mind-mind, okos emberek, leleményes eszű asszonyok összeállították különböző alakba és formába, ahogy az építőkockákat szokták a gyerekek, szétszedik, összerakják, s ki-ki a saját fantáziája szerint épít belőlük.

Onnan kezdődik, hogy Tóth Mari nem jött haza éjjelre a főispánéktól, ahol palotahölgy volt az erdélyi udvarnál. Sokan irigyelték is érte. Ki hitte volna, hogy az udvarból egyenest a chambre séparée-ba^[97] kerül. (Szegény Zách Klára is az udvarnál járt rosszul.) Hát várta Tóthné otthon, s miután nem jött a leány, nagy nyugtalanságában utána küldte hajnalban hintón az angol társalkodónőjét és Igali uramat, a kasznárt. Eljutnak a Gyíkig, hát uramfia, a híd el van rontva, azt mondják, nem lehet átkelni. Mit csináljanak? Nosza, hamar valahonnan egy csónakot. Átkelnek a zajló folyamon, s egyenest Voglányba tartanak gyalog. Képzelhetni a szegény, vérhányós Misst abban a hóban, könnyű cipőben, nehéz bundával a fonnyadt vállain. Bezörgetnek Voglányba: hol a kisasszony? Szerencsére ott van a doktor (mert a tatár princessz beteg), az felvilágosítja őket, hogy a kisasszony jó helyen van, a Szent Sebestyénben, az apja toronyszobájában, az éjjel oda szállásolták el a fiatal Nosztyval, befűtöttek a szobájában, aztán átjöttek ide, hát nincs, hála istennek, semmi baja, most bizonyosan jóízűen alszik.

Így jutottak aztán a Homlódyék kocsiján a doktorral együtt a Sebestyénbe, ahol a zörgetésre kinyílván az ajtó, előtárult a nevezetes jelenet.

De persze két eleje van ennek s két vége, mint a kiflinek, amit Tóth uram sütött valamikor. Onnan is kezdődhetik (s úgy is adják elő némelyek), hogy Homlódynénak kellett volna Marit hazavinnie, hanem Homlódyné útközben beteg lett (hiszi egyébiránt a piszi), s éppen Voglány közelében harapott bele a gyomorgörcs, úgyhogy Homlódyné természetesen kiszállott, és azt mondta a kocsijukban ülő Nosztynak: "kísérd haza Marit", és haza is kísérte volna a nemes gentleman, ha lehetett volna; de a Gyíkon a híd természetesen el volt rontva, csodálatos, milyen véletlenek játszanak közbe az élet drámáiban, a szolgabíró, Malinka úr éppen aznap rendelte el a híd megcsinálását (bár véletlenül nem volt semmi baja), s az útbiztos föl is szedette éjjelre. (Gyönyörű kis eset ez: a szolgabíró mint hajtó az Ámor vadászataiban.) No, most aztán kezében volt a madárka, s vitte Mezernyére, mint a macska a zsákmányát... úgy lesz azonban valahogy, hogy a pintyőke se csipogott valami nagyon.

Micsoda gazdag kincsesbánya nyílt meg ez esettel a rágalmazó, fürkésző, oknyomozó, következtető, boncoló és egybekapcsoló emlék előtt. Pletyka-smaragdok, topázok és sűrű tüzű opálok hasadoztak ki az egyes homályos szögletekből. Mikor már kicsodálkozták magukat azon, amit tudtak, azt kezdték feszegetni, amit még nem tudtak. Az szinte még érdekesebb.

- Hát mért nem vette el feleségül, hisz elég gazdag?

- Mert talán nem adták hozzá.

- Hiszen éppen az a megfoghatatlan: miért nem adták?

- Vagy talán ő, Noszty, nem akarta elvenni - vélték mások -, mert hisz jószántából helyeztette át magát a járásból. Ez arra mutat.

- Ej, ha nem kellett neki a leány, akkor nem csinálja meg a mezernyei botrányt.

- Hm. Az is igaz.

Ezer meg ezer kérdés merült fel. Vajon hogy jutott hát a Mari szobájába? Meg lehet ebbe bolondulni! A leánynak kellett őt beereszteni. Vagy volt talán egy másik kulcsa is! De ha egy másik kulcs volt, akkor előre készült. És ha előre készült, akkor aztán a híd elromlása is előre kicsinált dolog, valamint Homlódyné megbetegedése - ami ahhoz is ürügy, hogy a doktort eltávolítják Mezernyéről. Sőt ebben az esetben világos, hogy Homlódyné tudott a merényletről és Malinka hasonlóan. No, ha pedig Malinka tudott, akkor a főispánné is tudott. Ezt Findzsa asszony állította, aki még hozzátette azt is: "Mert amit az egyik tud, azt a másik is tudja, de amit én tudok felőlük, azt még eddig senki sem tudja."

Hopp, milyen új perspektíva megint! Ha a család tudott róla, hisz akkor az nem egy futó pásztoróra kedvéért történt, ez ki van zárva, ezért nem mentek volna bele ilyen rút cselekedetbe, itt nagy, főbenjáró okoknak kell meglapulva lenniök valahol alul, valahol mélyen az esemény mögött, azért tehát csak ásni, ásni, egyre ásni, míg a bánya mélyéből kihozatnak.

Addig is azonban a kívülről jövő apróságokat és értesüléseket is szorgalmasan fölcsipegették, hogy Noszty Ferenc még akkor reggel egyenest a járásba vonult, mint a menekülő bűnös, sehol meg nem állva, csak éppen tíz percig Bontóváron, ameddig a Kék Golyó-nál megreggelizett, ahol Klementy szerkesztővel beszélgetett (mert az az imposztor is mindenütt kivirít), továbbá, hogy Tóth Mihály aznap jött haza valami hosszabb útról, és amióta megtudta Igalitól a történteket, senkihez se szól, senkit látni nem akar, bezárkózott a szobájába, ül az esztergánál, és hajtja-hajtja a kereket éjjel-nappal, az ételt is csak úgy az ajtón teszik be neki egy kis asztalkán, de csak annyit eszik, mint egy kanári, vagy annyit se.

Hogy ím annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem hallgathatott, s megjelent a Csavaros ésszel kifundált szerelmi kaland címen az egész esemény leírása nemes diszkrécióval, csak a kezdőbetűkkel jelezve a szereplőket, és némi tapintatos körülírással, hogy "amint Mezernyéről írják lapunknak". N. F. úr, egyik szeretve tisztelt országgyűlési képviselőnk fia, ki a megyénél is jelentékeny állást foglal el, egy idő óta élénken udvarolt T. M. kisasszonynak, egy Amerikában saját ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont szerzett, előkelő polgár és nagybirtokos szép leányának stb.

A terjengős közleményt nem annyira a tények előadása tette nevezetessé, hiszen a tényeket már mindenki ismerte, inkább a mártás okozott feltűnést. És volt abban tendencia is elrejtve, amely többé-kevésbé a Noszty malmára hajtotta a vizet (nem volna csoda, ha kisülne, hogy ő maga sugalmazta). Az szaladt ki a tollból, hogy a T. család régebben észrevette, sőt ápolta a fiatalok közt szövődő gyöngéd viszonyt, abban a hitben, hogy Hymen rózsaláncához fog vezetni, úgy, hogy a sajnálatos eset is egyike azoknak a felfricskázásoknak, melyekben a modern kor egyik legsivárabb nyavalyája, a fölfelé való kapaszkodás részesül olykor a nemezis részéről, mivelhogy (és most már nemcsak balra sújt, hanem jobbra is sújt a fényes és igazságos toll) a nagyralátó dzsentri úrfi laza, kaszinói erkölcseivel csak a rózsa letépésére gondolt. Végezetül egy kicsit megpiszkálta Malinka h. szolgabírót is, írván, hogy hírlik (s ő csak fenntartással közli), miszerint a szolgabíró azért rontatta volna le a rekettyési hidat azon éjjelen, hogy nagyúri kollégáját ibolyafaló "stikli"-jében segítse, de ez majdnem hihetetlenül hangzik. Egyébiránt: juventus ventus^[98] - fejezi be egy bölcsnek nyugalmával -, Boccaccio óta mindig történtek effélék, s mint ilyen esetben többnyire, most is különféle következmények várhatók.

No, ebben igaza volt Klementy úrnak. Az első következmény az lett, hogy Igali uram, aki hízott kocákat hajtott be Bontóvárra eladni, azon melegiben találkozott vele a sörházban, s egy bikacsekkel úgy elverte a közleményért, hogy hordágyon kellett hazavinni, s két lesütött szemű apáca borogatta egész éjjel.

A másik következmény a Malinka Kornél h. szolgabíró nyilatkozata, ki légből kapott, aljas koholmánynak nevezi azt a hírlelést, s csatolja a hó 19-ikéről kelt jelentését Klincsók György megyei útbiztosnak, mely a híd megrongált voltáról szól. Őt tehát hivatalos akta fedi. Az pedig, hogy a híd megcsinálását már mindjárt 19-ikén rendeli el, és azt akkor éjjel nyomban foganatosítják, nem képezhet ellene komoly vádat. Azért gáncsolni a vármegyét, hogy valamit gyorsan csináltat, lehet ugyan - de még eddig sohasem történt.

Kis dolog ez különben. Ha valami feldől vagy összeomlik, és az ott egerésző kotnyeles macskának bennszorul a lába vagy a farka, vigye patvar. A fő figyelem Rekettyés felé fordult. Mit fog csinálni ezek után Tóth Mihály? Mi lesz a szegény kis Mariból? Ez az érdekes.

Csakhogy éppen erről nem volt szabad beszélni Rekettyésen. Szomorú karácsony köszöntött be. Némán járt-kelt a háznép, mintha hatott lenne a háznál, és maga a halott is köztük járna. Élő kísértetek ezek. Kapuk, ajtók bezárva. Még a betlehemeseket sem eresztették be, mint egyébkor. Ne mondja senki, hogy leszállt az angyal. Ne hazudjék. Elszállt az angyal. Krisztus se született. Vagy ha született, minek született? Nem nagy látszatja van, hogy itt tanított.

Negyed-ötödnapra, karácsony másodünnepén, végre kijött a gazda, mint a medve a barlangjából, az ünneplője volt rajta, befogatott, s átment a bálingi kastélyba, gróf Topsichhoz. Ott éppen vendégek voltak, Tóth Mihálynak jó ismerősei: Palojtay és a víg Podwolski gróf.

Topsich gróf nagyra nézte Tóth Mihályt, hideg eszű, józan embernek tartotta, most pedig kétszeresen megbecsülte, tudván a csapást, ami érte.

- Hozta isten, hozta isten a tekintetes urat - sietett eleibe kezet szorítani.

Podwolski fel volt villanyozva. Nevezetesebb ember nem is jöhetett volná Bálingra ez idő szerint, még ha Bismarck lenne is. Podwolski szenvedélyesen szerette a pletykát. Csak a Palojtay becsületes arcán tükröződött mély részvét; ő nem bírta eltitkolni, igaz barátja volt a Tóth családnak.

- Nem jár nekem az a cím, méltóságos uram, nincs diplomám - szabadkozott Tóth Mihály -, nemesember se vagyok, szóval semmi se vagyok, sőt most már kevesebb vagyok a semminél is.

- Ej, nem kell azt olyan nagyon szívére venni - vágott közbe Podwolski gróf rögtön, in medias res^[99] akarván bocsátkozni -, hiszen magunk is voltunk fiatalok, kutya mája, sőt, ami engem illet...

A házigazda a kabátját rántotta meg a csacska öregnek, ami azt jelentette, hogy nem jó irányba van a rúd fordítva.

- Ugyan, ne hallgasson rá, kedves szomszéd, hanem üljön le nálunk, és mit hozzak: szivart vagy csibukot? Ugyan, ne hallgasson rá.

- Köszönöm, de inkább szivart kérek.

- Tudja-e, hogy igen szép öntől, amiért meglátogatott, valahára, hogy meglátogatott.

- Dologban jöttem, méltóságos uram.

- No ugyan? - kérdé a gróf várakozó kíváncsisággal. - Akarja talán, hogy négyszemközt beszéljünk, négyszemközt?

- Sohase volt titkolnivalóm, úgy öregedtem meg.

- Szép szokás - méltányolta Topsich -, bárcsak az egész emberiség ilyen átlátszó volna... az egész emberiség.

- Ugyan, hagyd el - csacsogott Podwolski -, mire valók volnának akkor a vizsgálóbírák és a fürkésző detektívek?

- Ne zavartassa magát, kedves szomszéd, ne zavartassa...

- Hát biz én azért jöttem, méltóságos uram - kezdte Tóth Mihály, elsimítva szürke haját a homlokáról -, hogy mint közvetlen szomszédnak, felajánljam a rekettyési birtokomat megvételre, nagyon olcsón adnám.

Már ezt Palojtay se állhatta szó nélkül:

- Micsoda? Csak nem akarod komolyan eladni?

- De - felelte Tóth Mihály eltökélten.

- És miért?

- Mert el akarok erről a vidékről költözködni. Hiszen nem szükséges bővebben magyarázni okaimat.

Topsich a fejével bólintott, hogy nem szükséges. Azután másodszor is biccentett egy kisebbet, mert hozzá volt szokva a véleményét ismételni.

- Hm - felelte aztán egy kis szünet múltán, mialatt Palojtay idegesen járt fel s alá -, az eset kétségkívül felette kellemetlen. Sajnálom, úgyszólván meg vagyok rendülve... Nekem is vannak leányaim, s az ember nem tudja, milyen gazembernek neveli... micsoda gazembernek. Minélfogva, ha egy hű barátra, őszinte tanácsadóra van szüksége, itt vagyok, hic sum (ezzel megragadta, és melegen rázta meg a Tóth kezét); de ha a vételről van szó, hát nem vagyok itt két okból. Először, mert nincs pénzem, másodszor, mert nincs lelkem hozzá, hogy elősegítsem távozását erről a vidékről, amelynek ön valóságos atyja és jóltevője. S pénzt még talán kapnék valahol, de lelket nem kérhetek a zsidótól... lelket nem kérhetek.

- Mert az nincs neki - jegyezte meg Palojtay.

Tóth Mihály nem bírta eltitkolni a csalódás kedvetlenségét.

- Pedig azt reméltem - hebegte zavartan.

- Nono, csak nem kell ilyenekbe reménykedni. Aludni kell rá egy kicsit, és nem hirtelen határozni. Vannak dolgok, amelyek csak bizonyos távolságból láthatók tisztán. Tegyen le az efféle tervekről. Ami megtörtént, megtörtént, nagyobb dolgok is estek már. El kell őket igazítani, punktum. És nem kétségbeesni. Okosan kell eligazítani, és megmenteni, amit lehet - néha azt is, amit nem lehet. Ha nem vagyok indiszkrét, úgyis in camera charitatis vagyunk: tett már ön ebben a famózus ügyben valamit?

- Nem. Semmit.

- Hogyan? Ön semmit se tett? Hallod, Palojtay, ő semmit se tett eddig. Mit szólsz ehhez, Podwolski? Teringette, hisz ez nem jól van... Hallod-e, Palojtay?

- Hát mit tehetnék? - kérdezte Tóth Mihály szenvtelen arccal, a vállait vonogatva.

- Felelősségre kell vonni a tacskót - mondá dühösen Palojtay.

- Felelősségre? - felelte bánatos mosollyal Tóth. - Gondolkoztam már erről. De arra az eredményre jutottam, hogy ha én lövöm le, akkor engem becsuknak, s ez megint csak az én családomnak baj, ha pedig ő lő meg engem, az is csak az én családomnak baj és szomorúság.

Podwolski egy széken himbálta magát, s egyre hunyorgatott a másik grófra, mintha mondaná: "igazi filisztergondolkozás", hangosan pedig jóakaratúlag jegyzé meg, egy hősnek a leereszkedő allűrjeivel:

- Nem kell ám a fegyvertől félni, az ebugatta. Nem harap az, csak elsül.

- Nem félek tőle, gróf úr, higgye meg - mentegetőzött Tóth.

- Hiszem, lelkem; hanem volt-e már párbaja?

- Az is volt már.

- Igazán?

Topsich gróf közbeszólt:

- Ej, persze. Hisz Rágányos arcán az a nagy vágás tőle való. Én voltam e párbajnál a Rágányos segédje.

- Sapristi, gratulálok! - ugrott fel Podwolski. - Hallottam erről valamit. Ugye, Párizsban?

- Igen, Párizsban - vallotta ki Tóth Mihály röstelkezve.

- Miért nem szóltál te nekem soha erről? - csodálkozott Palojtay.

- Mert sohase volt szó róla.

- Sapristi, sapristi! - toporzékolt Podwolski. - Hisz ez valami. Az ördögbe is, ennek örülök. Tudja mit, Tóth úr, legyünk ezentúl pertu. Hozass fel egy kis konyakot, János, hadd igyuk meg a brúdert ezzel a vadállattal.

- Ne okoskodjál most, Podwolski - mond a gazda -, csengess az inasnak, vagy keresd meg magadnak a konyakosüvegeket, ott vannak az ebédlőben, de hagyj most bennünket beszélni. Ne okoskodjál, Podwolski.

És Podwolski nem is okoskodott tovább, hanem csendesen, észrevétlenül kiosont megkeresni a vidámító folyadékokat.

- Hol is hagytuk el? - folytatá a gróf. - Igen, tudom már. Azt mondja ön, rossz, ha önt lövik le, rossz, ha ön lövi le őt, nos, megengedem, a praktikus eredmény sehogy se kielégítő, ön pedig a praktikus eredmények embere. Azt azonban elfelejtette, hogy a felelősségre vonás úgy is csöppenhet, hogy Noszty kényszerítve lesz elvenni a leányát... úgy is csöppenhet.

- Köszönöm szépen - szólt megvető mozdulattal Tóth Mihály. - Ez a becsöppenés már megvan. (S ezzel egy levelet húzott ki a zsebéből.) Noszty úr már tegnapelőtt írta ezt a levelet, melyben bocsánatot kér, s újból megkéri a leányom kezét.

- Bravó! - kiáltá Topsich.

- Hisz akkor minden reparálva van - visszhangozta megelégedetten Palojtay.

- Mért volna reparálva? - csodálkozott Tóth.

- Mert nevet ad a leányodnak, jóvá teszi a dolgot.

- De ha én nem adom a leányt.

- Csak nem bolondultál meg, hogy oda ne add?

- No, azt csak nem teszi? - erősködött Topsich is.

- De megteszem, mert nem bolondultam meg - mondta sziklaszilárdan Tóth Mihály.

A két derék úr nekirohant erre, mint két hörcsög, egyik is, a másik is a fülébe beszélt, hogy két kézzel kell kapni az ajánlaton, nem is szabad rajta gondolkozni, már azért sem, mert nincs választék, csak ez, vagy semmi. Példákat hoztak fel, hogy így ment férjhez Vinkóczy Erzsi is Somolyaihoz, Szuhai Matild egy pesti fiskálishoz, Komáromy Eszter Sós Pálhoz, pedig micsoda kevély kisasszony volt - de már ennek ez a módja. Az emberek lassanként elfelejtik, aztán végre is csak abba a matrikulába^[100] kerülnek, ahová amúgy is jutottak volna.

- Csakhogy én amúgy sem adtam oda, mikor először megkérte - vélekedett Tóth úr.

- És miért nem? - kérdék egyszerre.

- Mert gyenge jellemű, mihaszna embernek véltem ismerni.

- Akkor talán igazad volt - mondá Palojtay elgondolkozva -, esetleg én is azt tanácsoltam volna, de most oda kell adni.

- Föltétlenül - bizonyítá a gróf.

- Ej, ej, méltóságos uram, hogyan beszélhet úgy egy olyan nagyon okos ember, mint méltóságod, hogy most odaadhatom, hát most már talán derekabb ember lett az úrfi, mióta ezt a gyalázatot elkövette?

Topsich elmosolyodott az apai elfogultságon, Palojtay ellenben dühös lett.

- Nem az úrfi lett derekabb, hanem a leányodban támadt hiba, hát nem akarod érteni? Hiszen nekem kedvencem, úgy szeretem, mintha az enyém lenne, fáj a szívem, mikor kimondom, de ne csaljuk magunkat, a leány vásári portéka, és most már kevesebbet ér, mint azelőtt. Lám, a csikónak is, ha karóba ugrik, ugye, mindjárt leszalad az ára?

- A leány nem oka. Valóságosan tőrbe lett csalva, válogatott gaz módon.

- A csikó se oka, de az mindegy, hiba van benne, punktum.

- Ah, milyen nézetek ezek - szörnyülködött Tóth Mihály, és izzadni kezdett az üstöke -, az ember szinte kételkedni kezd, vajon az emberek szoktak-e gondolkozni! Van, mondjuk, egy gazember, aki elrabolja gyermekünknek a becsületét, s akkor utána kell futnunk (már teszerinted, Palojtay), hogy vigye el a leányt is, meg a hozományát is, és ezt te reparációnak nevezed, a gróf úr pedig mentésnek mondta (hogy mentsük, amit lehet). Hogyan? Hát mentés ez? Hát reparáció ez? Lássuk csak sorba. Eddig, ugye, tönkrement a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránként tönkreteszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump, s mikor semmije sincs, s szépsége eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja, ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserben, valamely tulajdonság eltűnésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, ami aránylag szerencse. Hát ez az a reparáció, amit olyan erősen védelmezett Palojtay? Csinos kis hülyeség ez, hallod (Tóth Mihály egészen kipirult, és a gyűlölet zöld fényét lövellték a szemei e fejtegetés közben). Egészen ehhez a korhadt, öreg Európához való, ahol, mikor a francia császárné terhes lett, és fölvette a krinolint, az Istentől szép termettel megáldott nők is elrútították a termetüket, és azt hitték, hogy ennek így kell lenni. No, ha én szép, karcsú nő lettem volna, én fel nem húzom a krinolint, annyit mondhatok. És ezt a krinolint se húzom fel, amit az apákra szabtak, akárhogy kinevet is engem a méltóságos gróf úr. Reparáció! Gyönyörű dolog. Az ember családi otthonába betör egy rabló, ellopja az ezüstkanalakat, nosza, szaladjunk utána: megálljon, tolvaj úr, tessék visszatérni, és elvinni a villákat és a késeket is, mivel hogy az egy garnitúra. Nos tehát, Noszty Ferenc úr is kéri ebben a levélben az egész garnitúrát, hahaha.

A gróf nyugodtan tette le csibukját.

- És én mégis azt mondom, oda kell adni... mégis azt mondom.

- Az én érvelésem után?

- Az ön érvelésében vannak egészséges gondolatok, de van egy gyenge oldala is. S azt mondja az angol, minden lánc csak olyan erős, mint annak a leggyengébb láncszeme... azt mondja az angol. A hasonlatáról, a kanalakkal, nem is szólok, kedves Tóth, mert nagyon sántít. Hogy az elrabolt kanalak után oda nem dobja a tulajdonos a tolvajnak a késeket és villákat, az bizonyos. Mert a kések, kanalak a saját használatunkra való tárgyak, míg ellenben a leányaink... nem akarom kiegészíteni a mondatot... a leányaink nem a tulajdonaink, a szó szoros értelmében, azokat idegeneknek neveljük, idegeneknek kell odaadni, ami mindig lutri. De mi volt az? Mintha sikoltoznának valahol... mintha sikoltoznának.

- Asszonyi hang - jegyezte meg Palojtay. - Pszt! A szobaleányok hancúroznak.

Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlő felől hallatszott még egy sikoltás, s aztán csendes lett minden.

- De jól van - folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy az ilyen apró incidensek fel nem tartóztathatták -, kapcsoljuk ki a hasonlatot, és maradjunk a vita főanyagánál. Majd mindjárt megokolom én, miért kell a leányt odaadni ilyen esetben... miért kell odaadni. Azt már megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén ezt az egyet, aki őt csúfságba hozta... kivévén azt az egyet. Csak ez veheti át még a régi értékben... Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos magasabb etika és célszerűség is.

E pillanatban nyitott be a belső szobákból Podwolski.

- No, megtaláltad a konyakot?

- Meg, de...

- Szent isten, mi történt veled?

Podwolskinak az egész arca össze volt karmolva, néhol lehámlott a bőr, néhol kiserkent a vér, mintha valami herőcevágó karika szaladt volna végig a képén.

- Mert hogy rövidlátó vagyok - nyöszörgött -, beleütöttem keresés közben a fejemet az almárium üvegajtajába.

- Aha - nevetett Palojtay -, csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, amint elsikoltotta magát!

- Hagyjatok, kérlek, békét az ilyen ízetlen viccekkel! - tiltakozott szánalmas savanyúsággal, ami roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos kedvével.

- Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz - piszkálta tovább is Palojtay -, hogy Tinka volt-e, vagy Málcsi?

- Ki látott már olyat - dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg volt karcolva -, tigriseket alkalmazni szobacicáknak?

- Eredj a pokolba - bosszankodott a háziúr -, minduntalan kizavarod az embert a mederből, éppen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már sarokba szorítottam ezt a makacs urat... egészen a sarokba.

Tóth Mihály a fejét rázta.

- Nem gondolnám.

- A matézisnek engednie kell, kedves Tóth.

- Annak én engedek is, mert az nagy úr.

- No, az pedig olyan, mint a matézis, amit én mondtam.

- Hiszen valamennyit én is elismerek belőle - felelte az ő nyugodt, meggondolt modorában -, azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor minden házasulandó előtt, kivéve azt, aki kompromittálta. Ez vas. Ez úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás volna, ha a kompromittáló egyén megfelelő parti volt a leány számára már azelőtt is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégiscsak devalválva van, ha hozzámegy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse matézis. Ott logikus csak, ahol a leány a régi igényei szerint is nyer, vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja rendes úton...

- A skatulyáival együtt - kottyant bele Podwolski.

- A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, aki másképp meg sem kaphatná. Mit ér mármost az az állítás, hogy a leány az illető kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi érték, mert hozzáment.

- Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) - mondá Palojtay latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezgette a lábát, mint mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.

- De lehetnek olyan esetek is - érvelt Tóth Mihály -, hogy a leány értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.

- Nem értem - szakítá félbe Palojtay.

- Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal jelöltetik meg, hogy a legkívánatosabb menyasszony például egy métermázsa...

- Sapristi!

- Már megint zavarsz bennünket, Podwolski, megint zavarsz.

- Bocsánatot kérek - mentegetőzött Tóth úr -, ha valami nevetségeset mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést. Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilencvenkilencek és a kilencvennyolcak és így lejjebb-lejjebb a kisebb értékűek, egészen a kettőig, egyig, ahol már az emberiség ocsúja van. No, mármost tegyük föl, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt. Következésképp őt is a hatvanas kérő illette volna meg egy úgynevezett egyenlő házasság esetén, s valóban mi, szülők, a Hatvanat vártuk a Hatvanhoz. S íme, közbejön a Tíz (ennyire mérlegelem Noszty urat, de annyi sincs), közbejön, és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít emiatt értékben, leszáll harmincra, de a Tíz nem emelkedik azért, ezentúl is csak Tíz marad, és sohasem képezheti a Harmincnak a felét. A méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják, hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.

- Lárifári! - csapott le most már rá Podwolski gróf. - Mit akarsz te? Ámbár nem ittuk még meg a brúdert, de mindegy. Előlegezem neked. Micsoda bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják, barátocskám, egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni, mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még Monte-Carlót föl nem fedezte Kolumbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az elszegényedett nemesember, hol regresszálhatta volna magát, ha az efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos leánynak, s ez volt az a blatt, amin a szerencséjét kipróbálta; ha nem adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elő, hogy valaki megsimogatta volna azt a kutyát, amelyik megharapta. Mindamellett a kutya mégis kutya, és jó, hogy van. Ne is vergődj hát a kis szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás, és punktum.

- Szokás, de rossz szokás - felelte Tóth. - Hiúságokra, külsőségekre fektetett gyakorlása a szülői kötelességnek, a gyermek jövőjének előkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott ő legalább az Istennek akart áldozni, de az olyan szülék, aminőt belőlem szándékoznak faragni az urak, a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, akinél biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni kell, és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.

- Pedig az egész dzsentri így csinálja, brúder - erősködött Podwolski.

- A logika nem törődik a dzsentrivel.

- De az arisztokrácia is azt teszi.

- A logika fölötte áll az arisztokráciának is.

- Azt már tagadom - fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik grófhoz fordult segítségért. - Hát nincs igazam?

- Ebben nincs - felelte mosolyogva Topsich -, és abban se volt, hogy Kolumbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.

- Olyasvalamit olvastam pedig a fickóról.

Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth Mihályt is marasztották, még a grófnő is előjött, hogy nem ereszti, de Tóth úr a grófnőnek is kosarat adott.

- Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember - mondá, szerényen lehajtva fejét, s csak úgy dőlt a gőg minden szavából.

Befogatott... hazament.

Haza iszen csak hazamegy az ember, de hova lett az otthona? Hol van a régi, nyájas fészek? A családi lámpa szétveti derült fényét a falak között, a kis Mari felkúszik az ölébe, körülcirógatja: hol jártál, apókám? Az anyjuk elbeszéli az otthon történteket, bizalmas szót váltanak erről-arról, miközben elálmosodnak, és csak az óra ketyegi az ő örökös tiktakjait a nyugodalmas csendben.

De hol van ez mind? Pokollá változott a Paradicsom. Az asszony elvonul a kuckóba, és sír mindenütt, ahol nem látják. Mari egy hervadó liliom benyomását teszi. Sugár alakja meg van törve. Megrezzen minden ajtónyitásra, mintha üldöznék. Összerázkódik apjának tekintete előtt, mintha a hóhérját látná. Mindenki kerüli a másikat. És ez a közös boldogtalanság átragad még az oktalan állatokra is. Bligi nem csóválja a farkát (hihetőleg egypár rúgás hajtotta bizonyos passzív rezisztenciába), a kanári nem énekel (nem kapott cukrot napok óta, talán vizet sem), a tyúkok se gyülekeznek a tekintetes asszony körül, ha az ambituson mutatkozik. S ehhez a hangulathoz talál a külső természet.

Jégcsapok lógnak le az ereszről, s ha megenyhül az idő, elkezdenek csepegni; a házfedél is folytonosan könnyezik, a szél dudorász a kéményekben. Az adja a könnyeket a síráshoz, ez a hangot, és összeütik csonttá fagyott gallyaikat odakünn a fák: ezek adják hozzá a tapsot. Valami végtelenül sivár, kínos boldogtalanság terpeszkedik el, és lenyom, összetapos mindent.

Nem, ezt nem lehet sokáig kitartani. Még eddig szóba nem hozta Tóth Mihály az esetet, de amikor a bálingi kastélyból visszatért, Klári szobaleány által behívatta feleségét és Marit szobájába.

Halotthalványan jöttek be, örülve, hogy íme, megmozdul a jég, és mégis szepegve, hogy mi lesz; Tóth Mihály helyet csinált a rendetlen szobában a feleségének, leseperve a székről a tajtékdarabokat, Marit állva hagyta.

- Mária - mondá, a leányához intézve szavait, és az erős férfinak reszketett a hangja, és melle úgy járt, mint egy fújtató -, nem akarok arról a dologról beszélni, érted-e, sohase akarok róla beszélni, hát csak arra felelj, amit kérdezek, se többre, se kevesebbre.

Mari a fejével bólintott.

- Szereted azt az embert?

- Szeretem.

- És azt hiszed, ő is szeret téged?

- Azt hiszem.

- Miből hiszed? Semmit se titkolj el. Úgy beszélj, Mária, mintha az Istennek felelnél most.

Mari érezte a pillanat jelentőségét, és elbeszélte a somlyói esetet, ismeretségét a vadásszal, aki előtt ő magát szobaleánynak adta ki, majd ismét találkozását Palojtayéknél.

Tóthné a kezeit csapta össze.

- Miket beszélsz, te gyermek! Ó, te álnok baziliszkuszkígyó, aki még az én árgusszemeimet is ki tudtad játszani! Pedig mindjárt észrevettem, hogy az egyik arany hajtűdet elhagytad valahol. Hát most tudom már, hogy ott ráztad ki. Pedig tizenöt forint volt darabja. Pesten vettük, annál a vörös orrú ékszerésznél a Váci utcában, akinek a felesége aznap megszökött... Mondták is, kivel. Nem emlékszel rá?

Ez a kérdés Tóth Mihálynak szólt, de az csak ránézett szigorúan, az összevont szúrós szemöldjei alól, mire elhalt ajkain a szó.

Pillanatig kínos csönd állott be. Tóth Mihály behunyta a szemeit, mintha maga elé idézné az elbeszélt somlyói jelenetet, s nézelődne benne a saját tekintetével.

- Egyre felelj nekem, Mária - szólt aztán jéghidegen. - Hozzámennél?

- Hozzá, ha megkérne.

- Már megkért. Levelet írt.

- Valahára! - sóhajtott Tóthné, s Mari arcát gyönge pír vonta be, de csak átfutón, mint a késpengét a lehelet.

- És hozzámennél - kérdé rikácsoló, zordon hangon - akkor is, ha kisülne, hogy ez mind csak komédia volt, kicsinált dolog a hozományod elkaparintására?

Mari megreszketett, mint a nyárfalevél, az esztergakerékbe kellett fogódznia.

- Nem mennék hozzá - rebegte csendesen, elhalón, összetörve.

- Elmehetsz, édes leányom - mondá az apa szelíden, szinte megkönnyebbülve, és az ajtóra mutatott.

- Én is menjek? - kérdé Tóthné.

- Nem, te még maradj, Krisztina...

Mari eltávozása után a feleségéhez fordult.

- Arra akarlak kérni, Krisztina, szoktasd hozzá Marit apródonként, hogy ő nem lehet a Noszty neje; kímélni kell a gyermeket, egyszerre talán erősen érintené elhatározásom, de apródonként hozzászokik.

- Mit beszélsz? Hiszen megkérte.

- Megkérte, de nem adom.

- Mihály, Mihály, gondolj az Istenre! Gondold meg, mit cselekszel a rettenetes makacsságoddal. A leányod még talán kibírja, de én nem bírom ki ezt a gyalázatot. Nem merek emberek szeme elé menni. Én nem bírom ki, Mihály.

- De mondtam már neked, hogy Noszty váltót hamisított Stromm ezredes nevére.

- Nem bánom én, akármit csinált is. Itt nem Nosztyról van szó, hanem rólunk és leányunkról, ámbátor olyan rokonságba bekerülni maga is egy nagy ternó^[101], Mihály... Tekintsd a kisírt arcomat, tekintsd a meggyötört lelkemet, ne hagyj, kérlek, bennünket ebben a gyalázatban!

- Nem segíthetek, Krisztina. Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni, hogy odahajítsam leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki magától, ha a hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos eligazítása. Krisztina, kedves öreg feleségem - kiáltott fel -, bízzál bennem!

Közelebb húzta székét hozzá, s hosszan kifejtette nézeteit. Kiszínezte a Noszty léha lelkületét, könnyelmű jellemét; gyanakszom, mondá, hogy nem is szereti Marit, hanem rendkívül ügyes módon hálót vont körüle, de ennek még utána kell járni. - Felölelte az egész kérdést s megvilágította. Mari még boldog lehet. Elveheti valami szegény, derék fiú. Legrosszabb esetben nem megy férjhez, és akkor is nyugodt életet folytathat. "Semmit se viszünk előle a másvilágra." De a Noszty-féle házasságból nem háramolhat semmi jó, rettenetes zátonyok, viharok, szerencsétlenségek, talán nyomor, kétségbeesés várnak reá. Mindezt szépen okadatolta, valószínűvé tette, s mikor már azt hitte, hogy meggyőzte az asszonyt, az egyszerre felugrott mérgesen.

- Elbizakodol a saját eszedben. De vannak náladnál okosabb emberek is. Itt volt ma a tiszteletes úr, mialatt oda voltál, bölcs ember, jártas a világ folyásában, s azt mondta: "Vadmacska harapását vadmacska nyálával kell gyógyítani." Nosztyval kell összeboronálni Marinkat. Igali a te embered, becsületes, hű lélek, s ő is azt vallja: Fedél alá kell a megázott portékát tenni, s a fedél: a főkötő. Az mindent betakar. És ne légy vak, Mihály, ne légy vak! Vedd figyelembe az előnyöket is. Azt a kevély, nagyúri rokonságot, a Horthokat, a Homlódyakat, mikor majd Mihály-napkor egész rajban húznak a fogataikon Rekettyésre, elöl a Mari sógora, a főispán...

- Krisztina - förmedt rá Tóth Mihály haragosan -, ha ilyen szamárságokat beszélsz, elmehetsz te is lefeküdni!

- Mihály-napkor már ezek a mostan ellett kis malackáim jókorácskák lesznek, és...

- Szűnj meg, kérlek.

Tóthné szellemi egyénisége hasonlatos volt valamely edényhez, melyen bizonyos ponton repedésnek vagy nyílásnak kell lennie, s ehhez jutva a beszélgetési anyag, szétömlik, s egy mellékvonalon elfoly.

- Azért se! - pattant fel és csípőre rakta kezeit. - A te neved az én nevem is, forgósteremtette (és a szemei szikráztak), a te becsületed az én becsületem is! Olvastad az újságban, hogy mi kapaszkodtunk a nagyurak után, de azok nem vettek fel a szekerükre... Mintha mi kínáltuk volna fel a leányunkat Nosztynak. Ez áll rólunk az újságban. Hát lehet azt úgy hagyni, Tóth Mihály úr?

- Nem lehet - felelte Tóth Mihály, és olyan színű lett, mint a kakastaraj. - Engem is bosszant, legközelebb megíratom azzal a tolvaj Klementyvel úgy, amint volt. Az a legkisebb. Klementy jó pénzért még az igazat is képes megírni. Teljesen romlott ember.

- Hiszen jó, jó, édes uram - szólt most már szelíden (ó, mennyi változatosság van ezekben az asszonyokban!), s hozzásimult, vállára tette a kezét -, de az emberek vagy hisznek a lapnak, s ha hisznek, őtőlük függ, hogy az első közleménynek hisznek-e, vagy a másodiknak. Lásd, mennyivel szebb lenne másképpen cáfolni meg ezt a dolgot. Hogy azok a kevély, peckes urak, azok a felfújt dámák a nagy piperéikkel idegyűljenek egy napon a mi kúriánkra, s lássák végigvonulni a falukon a népek, akik kiszaladnak a csengős fogatok zajára a kapuik elé vagy a kiskertjeikbe, s mondogassák egymásnak: Hova mennek? Hát lakodalomra Rekettyésre. Tóth Marit veszi feleségül Noszty Ferenc. Ez volna nekünk az elégtétel meg a Marinak. És mondok neked még valamit, édes öregem. Ha már olyan nagyon ki nem állhatod azt a szegény Ferit, hát ne adjuk ki a leányt a házból, csak esküdjenek meg, adjon neki nevet, aztán menjen Isten hírével, és ha megjavul valaha, elnyeri a kegyedet, kiállja a próbaéveket becsülettel, jöjjön vissza, vagy maradjon el örökre, ha neked úgy fog tetszeni, vetsz neki egypár ezer forintot - szóval mindent megcsinálhatsz, hanem most esküdjenek meg. Azt azonban előre kikötöm, hogy a Miss ezzel az alkalommal nem ül asztalnál, mert emlékszel a Homlódyné sárga ruhájára, amelyikben egyszer nálunk volt...

- Nem, nem emlékszem, Krisztina, és ne is bántsd most a sárga ruhát, ez a te előadásod nagyon megfogott engem. Eredj most lefeküdni, Krisztina. Nekem ezen gondolkoznom kell. Nem gondoltam volna, Krisztina, hogy valami megingathatna. Azt hittem, már mindent megrágtam. Pedig hát ez még itt van. Majd megmondom neked azután, mit határoztam.

Két napig, két éjjel berregett megint az eszterga: ennek a zúgása mellett szokott gondolkozni Tóth Mihály.

Harmadnap azután behívta az asszonyt mindjárt reggel.

- A dologból nem lehet semmi - mondá. - Meghánytam, megvetettem minden oldalról, de nem lehet. Lehetne, ha mi örökké élnénk. Minthogy azonban ez nem valószínű, hát nem lehet. Utálom a nevet, mely leányomé lenne, de ezt még lenyelném. Világosan látom azonban a jövendőt, hogy ez az úr élne és visszaélne a férji jogaival, pumpolná a szegény asszonyt, s halálunk után elszedné mindenét. Mari jószívű teremtés, a nevet, melyet visel, tisztítaná, mentené minduntalan, s vitetnék feltartóztathatatlanul, vitetnék a hínár felé. Azért hát nyugodj meg, Krisztina... Jól tudom, hogy tegnap is Voglányban jártál, és a voglányi asszony megtöltött téged, de a dologból nem lesz semmi.

- Utolsó szavad ez?

- A legutolsó. A te hiúságodért nem áldozom fel leányomat.

Tóthné e naptól kezdve nem sírdogált többé, száraz szemmel járt-kelt a lakásban, de ha valaki figyelte volna, ez szinte aggasztóbb volt, mint mikor még sírt, mert a szemekben valami különös, merev, jéghideg kifejezés ült. A hangja is megváltozott, nem volt meg se a katonás, parancsoló árnyalata többé, se a rendes köznapi szürkesége. Lassan, vontatva, édeskésen beszélt, mintha egyenként kóstolgatná a szavakat, amellett nem evett, és lehetőleg kerülte Tóthot. Tett-vett, foglalkozott, de az is olybá tűnt fel, mintha készülődnék valahova. A fehérneműit átrakta az egyik szekrényből a másikba, levelesfiókjait felturkálta, némely papírokat elégetett, másokat különböző színű szalagokkal megjelölve csomagolt el. A ruháit, wiklereit is előszedegette, egyikre-másikra megjegyzéseket és rendelkezéseket tett. Ez legyen Kláráé, ez a Borcsa szolgálóé, ő szereti a kéket. Ezt a néhány vég vásznat osszátok fel a béresek között, hogy ha már egyszer nem lennék. Mert sohase tudhassa az ember, mikor hívják. El ne felejtsétek, amit mondtam. A mentémnek a gombjait küldjétek majd el a tiszteletes asszonynak, mert neki nagyon tetszettek. Aztán, hogy úgy legyen, a szavaim szerint. Mert én előre megmondom, hogy kísérteni fogok.

Mindezt nem vették ugyan szentírásnak, de mégis feltűnt a cselédeknek. Tóth Mihály ellenben csak azt látta, hogy az asszony már nem sírdogál. No, hála istennek. Most még ugyan neheztel rá, az látszik, de nem baj, csak hadd fújja ki magát. És hát a végén minden a rendes kerékvágásba ugrik. Jó az Isten, jót ad.

Hogy kitérjen az otthon komor hangulata elől, egész nap a határban kódorgott puskájával. Az emberek rosszaságát a szegény nyulaknak kellett megkeserülniök a bőrükkel. Ilyenkor aztán, ha a határ túlsó végén érte a dél, haza se ment, hanem Mezernyén ebédelt meg a fogadóban Pázmár doktor társaságában, aki egy nap azt a váratlan kérdést intézte hozzá:

- Mit csinálnak otthon a patkányok?

- Miféle patkányok? - kérdezte Tóth.

- Azt hallom, hogy a tekintetes úrék háza tele van velök.

- Nincs nálunk egy fia se.

- Hm - morgott a doktor elgondolkozva -, elég baj, hogy nincs.

- Maga ma humoros kedvében van, Pázmár, alkalmasint meg akar nevettetni, de félek, ez most alig sikerül.

- Én meg attól félek, hogy meg fogom ríkatni.

- Nono.

- A tekintetes asszony tegnapelőtt itt járt nálam, és erőnek erejével mérget kért tőlem.

- Az én feleségem? - kérdé Tóth elhalaványodva.

- Igen, ő. Mondhatom, mindjárt gyanús volt. Arca sárga, mint a viasz, a szemei tétován járnak. Kérdezem tőle, mire kell a méreg. A patkányokat említette, de a dúlt tekintetéből, zavarából azt véltem kiolvasni, hogy másra gondol.

- Ó, istenem, de csak nem adott neki?

- Természetesen nem adtam, de azért tessék vigyázni, mert az asszonyok furfangosak az ilyesmi megszerzésében.

Hát iszen nem is kellett több Tóth Mihálynak, fölkelt, és rohant haza, meg se állott sehol, csak a felesége színe előtt.

- Krisztina - szólítá meg szelíden -, eljöttem neked megmondani, hogy másképp határoztam.

Tóthné csodálkozással emelte rá a tekintetét; a hang Tóth Mihályé - de Tóth Mihály nem szokott másképp határozni. Ez megfoghatatlan.

- Nem voltam igazságos - folytatá Tóth úr.

Tóthné letette a kezéből az imakönyvet, amelyből olvasott, de semmit se felelt; még mindig kételkedett.

- Hibás szempontból ítéltem meg a teendőket, mintha Mari kizárólag az enyém lenne, pedig csak a fele az enyém, a másik fele a tied.

- No, látod! - mondá az asszony, és behunyta a szemeit.

- Elhatároztam, Krisztina, hogy a kettőnk akarata teljesedjék, félig a tied, félig az enyém. Ez az osztó igazság. Még ma megírom Nosztynak, hogy megkapja a leányunkat.

Tóthné kinyitotta a szemét; de már nem az előbbi szemek voltak, a tétovák, a szárazak, szakadt belőlük a könny (tudott már megint sírni), s a könny alatt valahol ott lappangott a mosoly.

- Ó, Mihály, édes uram, bocsáss meg - rebegte elérzékenyedve, csendes zokogásban -, köszönöm neked, hogy visszahívtál!

Tóth Mihály nem kérdezte, hogy honnan hívta vissza. Értette, és az ő szíve is elfacsarodott a gondolatra, hogy már ő útban volt.

Szobájába vonult, megírta a levelet Noszty Ferencnek, melyben röviden, szárazon értesíti a házasságba való beleegyezéséről. Sehol egy szemrehányó szó, sehol egy frázis. Kéri, hogy Bontóváron találkozzanak az esküvő határideje és egyebek megbeszélése végett. A történtek után még korai volna egy rekettyési találkozás. Kímélni kell még a nők megrendült idegzetét.

Egyúttal másik levelet is írt Pápára t. c. Brozik Dániel vendéglős úrnak. Húsz akó bor ajándékot ígér neki, ha a szolgaszemélyzet s esetleg más beavatottak meghallgatásával megbízható adatokat nyomoz ki a harmadévi somlyói szüreten megfordult vadászról, akit akkor Patkónak hittek, és a Griffben volt szállva.

Nosztytól gyorsan megjött a válasz, utána csakhamar találkoztak Bontóváron, jelen volt Kopereczky báró is, kitűzték az esküvőt virágvasárnapra, s ezzel ennek is elvetették a gondját.

Kopereczky egyéb fontos részleteket is szeretett volna szóvá tenni, de minthogy nagy volt a feszesség, nemigen látszott kívánatosnak. (Még nem elég száraz a tapló, még nem fogna.) Különben is kijelentette Tóth úr: "Ami a többit illeti, hagyjuk az esküvő utánra." Tehát virágvasárnap délután négy órakor a mezernyei templomban.

- Talán legjobb volna, tekintettel a tekintendőkre - vélte Noszty -, csendben tartani az esküvőt.

- Ellenkezőleg - szólott Tóth Mihály -, a feleségem a legnagyobb pompát akarja. Tudják, milyenek az asszonyok!

- Hát legyen pompa - hagyta rá a főispán. - Én veszem a kezembe, én leszek a násznagy is.

Egyszeribe híre száguldott a megyében az érdekes esküvőnek. Hát mégis! No, ez derék. Hja, azé a kalács, aki először beleharapott. Szem nem látta, fül nem hallotta pompa lesz - mondják - az esküvőn. A pékné kívánta úgy. Ó jaj, minek köhög a légy, mikor tüdeje nincsen! S a kevély családok készséggel hasra fekszenek az aranyborjú előtt.

Tényleg újra megkezdődtek a családi értekezletek, melyek a nagymérvű előkészületekkel foglalkoztak. Egyes részletek szivárogtak ki innen-onnan. Hogy a Homlódy fiúk Mátyás-kori apródoknak lesznek öltözve; az egyik a menyasszony uszályát viszi, a másik a vőlegény kardját fogja tartani, mikor az oltárnál lecsatolja. Még nagyobb parádé készül a nyoszolyólányokkal: a Horth, az Ilvánczy kisasszonyok, a Leviczky bakfisok, mind különböző századbeli ruhákat kapnak, ami elbűvölő látványt nyújthat. (Lesz mit leírni Klementynek.) A főispánné magyar díszbe öltözik, s pillangós főkötőjén állítólag rajta lesz a legendás fekete gyöngyökből az utolsó legnagyobb kettő. Amint a tavasz elkezdődött, az első langyos napok elbűvölő szürkeségében megkezdődött a lázas szabás-varrás, felpróbálás, megbírálás, átigazítás, az ezzel járó lótás-futás. Bontóvár minden szabója és varrónője munkába fogott, s dolgozni fognak addig, míg a fűz az első barkáját ki nem ereszti. Másrészről viszont az hallatszott, hogy az amerikánus százezer forintot vett ki a takarékpénztári tőkéjéből, s mikor a pénztárnok azt kérdezte, hogy talán birtokot vesz, azt felelte: "Dehogy, egy kis fehérneműt rendelt a feleségem a leánykának, azt kell kifizetni." Szentséges ég! Hány alsószoknyája lehet annak?

Még jóval a tavasz előtt megjött Rekettyésre a Brozik Dániel levele is. Igen köszöni, írja, a húsz akó bort, mely Isten akaratából vagyon, mivelhogy szent karácsony éjszakáján megálmodta, miszerint kétszer szüretelt egy esztendőben. Nos, tehát ez az első szüretje. Itt küldi érte, amennyit sikerült kinyomozni az illető fiatal vadászról, ki Fitos János néven írta be magát a vendégkönyvbe, ámbár sehogy se volt olyan, mintha Jánosnak hívnák. Mivel már azóta sok víz elfolyt a Dunán, nem sokat lehet megtudni, de a béresem, aki a hordókat vitte a tekintetes úr szőlőjébe, emlékezett, hogy nevezett Fitos János akkor déltájt, mikor a Findura szőlőjében az iparosmulatság volt, vele ment ki a hegyre, azaz a kocsi mellett bandukolt, kérdezett tőle egyet-mást, egyszer bele is lőtt egy sólyomba, de nem találta, és sehol se maradt el tőlük, csak a tekintetes úr szőlőjénél, amikor is leheverészett a kápolna mellett, mintha várna valakit vagy leselkedne valakire. Béresem ott látta őt feküdni a fűben, mialatt a présház előtt lerakta a hordókat, akkor aztán elment a béres, és nem látta többet.

- Mindjárt gondoltam - dörmögte Tóth -, a zsivány kétségkívül Marira leselkedett, s nyomon követte őt, mikor elcserélt ruhában a Findura szőlőjébe tartott.

A levél további részében Fitos János megrovási kalandja foglaltatott a Findura szőlőjében való magatartása tekintetében, magának Brozik Dánielnek tapasztalatai nyomán, hogy a vadász közönséges fráter lehetett. (Ez az én véleményem, hangsúlyozza Brozik a levélben), mert a korpához hajlott. Noha saját leányaimnak mutattam be, mégis valami szolgálóhoz csapott, annál tolta a szelet, aki bár csinos volt, de mégiscsak szolgáló volt.

Ez a rész már nem érdekelte Tóth Mihályt, átszaladt rajta, sőt abbahagyta, megérezte talán valami telepátia útján, hogy van valami jobb is, és átsiklott szeme a levélpapír alján egy "utóiratra":

"Mikor Fitos János a következő nap elhagyta a szobáját, és elutazott, Tinka leányom, akit érdekelt a vadász (mert meg kell hagyni, csinos ábrázata vala), az otthagyott papirosok közt, mert egész este írt, egy levéltöredéket talált, amit megkezdett, de el nem küldött, mert talán nem volt vele megelégedve. A bohó leány, tetszik tudni, milyenek a leányok (hiszen a tekintetes úrnak is van), eltette azt a pár sort, mert gyűjtött afféle szamárságokat, hervadt lóheréket és szegfűket, hát én most ide mellékelem, hátha valami hasznát vehetné, ámbár nem tudható, kinek és hova szólt, és ámbár egy gyalázatos ráfogás foglaltatik benne, amely ellen én protestálok. "

Elnyűtt, elsárgult papiros hullt ki a levélből, Tóth Mihály rögtön felismerte Noszty betűit. Tényleg egy levél kezdete volt, mely szóról szóra így hangzott:

Kedves Máli tante!

Sietve vetem e sorokat papírra egy poloskás pápai vendéglőben. Tervünk nemcsak sikerült, hanem jobban megy, mintsem álmodhattuk volna. Csak a kulcslyukon akartam bekukucskálni, s íme, bent vagyok a szobában. Nemcsak megláttam Marit, hanem táncoltam is vele, mégpedig anélkül, hogy tudnám ki, vagy hogy ő tudná, ki vagyok. Mesébe való epizód ez, nem is tudom, hol kezdjem, mert tekintve...

Eddig tartott a levél, de éppen elég volt Tóthnak; diadalmasan tette le pápaszemét, mint ahogy egy csatából megtérő hadvezér köti le a kardját, s még az okuláré üvegén is visszamaradt valami abból a ragyogásból, ami a szemeiből kisugárzott.

- Aha! Hát megfogtalak, jómadár! Itt vagy már a lépemen. No, ez megéri a húsz akót!

Megelégedetten zárta be fiókjába a sárgult levéltöredéket, mely Máli tanténak szólt, míg a Broziktól valót tárcájába tette.

Ettől kezdve megint a régi ember lett, kedélyes, nyugodt és elégedett. De leginkább feltűnt mindenkinek az az újabb szokása, hogy a legkomolyabb beszélgetés közben egyszer csak minden ok nélkül egy-egy édes mosoly jelent meg az ajkszögleteiben. Különösen Igali előtt volt ez rejtélyes. Csak a poétákon látni ilyet, kiknek pusztán a földi hüvelyük vagyon köztünk, de az eszük valahol a Holdban jár, s ha ott valami kedveset lát, idetelegrafál a szájuknak meg a homlokuknak, az egyikre varázsolván mosolyt, a másikra ábrándos ködöt; jóravaló, okos ember azonban nem nevet, ha valami nevetőset nem hall vagy lát, csak abban az esetben, ha nagyon tele van töltve valamely furfanggal, úgy hogy hébe-hóba elcsöppen belőle.

Künn a gazdaságban gyakran veszi ezt észre Igali, s találgatja magában, mi lehet. Mindeneket meghányván, egyszer csak, amint szótlanul egymás mellett mennének a csikóiskola felé, ekképpen véli eltalálni: Ez az én bolond gazdám alighanem annak a lakodalomnak örül, pedig ugyan nincs minek. - S ezzel mennek, megkerülve a pajtákat, át a kocsisházak udvarán, egyik se szól egy kukkot sem, csak mikor a három topolynál ráteszi Tóth uram a nagy tenyerét az Igali vállára:

- Tévedsz, öreg, nem a lakodalomnak örülök én úgy, hanem valami egyébnek.

Se holt, se eleven nem lett erre Igali uram.

- Ej no, hm. Csak nem beszéltem megint hangosan? (És ijedte csapott a szájára.)

- De bizony hangosan beszéltél, bomolj meg. Hát örülök, mondom, mert okom van rá. Tudom, te is örülnél, ha egy beteg leányod volna, és olyan gyógyszert kapnál valahonnan, amitől az jobban lesz.

- Csak ne legyen drasztikus.

- Olyan is van, de enyhébb is. Ha a gyengébbik nem használ, elővesszük az erősebbet.

Azóta aztán a különös gyógyszer foglalkoztatta az Igali uram kíváncsiságát. Találgatta esténként a feleségével, aki ugyancsak nagy pletyka asszony volt s rendkívül kombináló talentum, de semmit sem bírtak kisütni, pedig nyilvánvaló, hogy valami nagy dolog lappang a takaró alatt.

Jött-ment az idő; elment a hó, megjöttek a vizek; felzúgtak az erdők, és öltözködni kezdtek; kijöttek a rögök alól a napfényre sütkérezni az "istenke tehénkéi", ahogy az együgyű nép azokat az apró, piros, hosszúkás bogarakat nevezi, melyek a tavaszt bejelentik. A pacsirta ott fenn a megenyhült légben elkezdte csattogtatni a tavaszi himnuszt, amelynek hallatára kieresztette rügyeit a cseresznyefa és a barack, s egyszer csak topp, eléugrott a várva várt virágvasárnap is.

És ahogy Tóthné asszony annak idején elképzelte az elbűvölő tavaszi napon, melynek mámorító verőfénye egész nap szólongatta a növényeket: "kijöhettek már a virágjaitokkal", kora délután megindultak Bontóvár felől a Rekettyésre vezető úton a szebbnél szebb úri fogatok. Szent Isten, micsoda lovakat láthatott itt az ember! Hogy jöttek táncolva, kényesen, hányva-vetve a nyakukat, villogó-csillogó szerszámokban. Elöl Noszty Ferkó jött a négyesen, a feketéken, kék-vörös selyem pántlikarózsák a lovak fején kétoldalt. Nem ő maga hajtott, hátul ült most az apja mellett, drága vitézi öltözetben, vörös bársonymentében, medvebőr kalpagban, melyről fehér kócsagtoll lengett (hej, de szép király lenne belőle!), ámbátor az öreg se festett rosszul, gránátszín csurapéjában^[102], fekete kalpagjából pedig akkora vörös leffentyű lógott le, hogy tán ezer forintot is megadhatna érte valami gazdag bontóvári kofa, ha megvehetné nyelvnek. Azután a főispán következett a négy óriás lovával, az anyaföld is megremegni látszott a patkók csattogása alatt. A főispán mellett a neje ült tengerszín bársonymentében, és annak a csatja smaragdok, rubinok; piros, zöld sávokkal festették át a rajtuk nyalakodó napsugarakat. Pillangós magyar főkötőt viselt a méltóságos asszony, apró aranypikkelyek úgy reszkettek, úgy fénylettek rajta, mint a szentjánosbogarak. Valami gyönyörű volt azt látni, hát még a vidám, szép arcot alatta! A főispán térde között tartotta az aranyos kardját, miközben jobbra-balra köszöngetett a falvakon. A szemben ülő Malinka úr ellenben egy virágbokrétával borított pálcát vitt óvatosan. És hol van még a többi! Se hossza, se vége. Rágányosék a címeres batárban. A grófné fején egy akkora strucctoll, mint egy nagy páfrány. Horth úr a négy pej lován, ezüstcsengőkkel, amelyek együtt muzsikát vertek ki, mint a koreai király palotája ereszén az üvegharangok. Négyes pónifogaton jöttek a kis Horth kisasszonyok, a nyoszolyóleányok, egy kis törpe ember volt a kocsisuk, és egy nyolc-tíz éves kölyök ült mellette a bakon inasnak, ezüstpitykés dolmányban, ezüstpaszomántos piros sapkában - olyan édes látvány volt az egész, mintha valahol a liliputiak országában volnának elvarázsolva. De ki győzné mind elszámlálni a ragyogást, a pompát? Azt a sok csipkét, brokátot, a tömérdek bársonyt, drágakövet? A szem is elfáradt, mire a tizedik, tizenkettedik hintó is átszaladt előtte, mint egy tündéri álom. Hiszen csak egy perc, meg se lehetett jól nézni. Sőt a végén már a feje is kóválygott az embernek, s úgy rémlett neki, a tömérdek kápráztató színbe belefáradva, mintha ő maga is egy papagájjá változott volna. Már szinte az ment látványosságszámba, ha valamely egyszerűbb rokon hétköznapi fogata hozott be változatosságot. Klementy szerkesztőt például, aki két rossz gebétől vont nyihóc fiákeren ment, megéljenezték a falvakon, mert a szegénység is mulattató látvány ott, ahol ritkaságszámba megy.

Minden ablak megnyílt, amerre a hintók elrobogtak. Kandi asszonyfejek jelentek meg a muskátlis virágcserepek mögött, nem egy leány sóhajtott, s elmerengett aztán, hogy vajon mit csinál, miről gondolkozhatik most Tóth Mari?

Némelyek kiszaladtak az utcára, kiálltak a kapuk elé, s utánabámultak a nagy porfelhőnek, mely a násznép nyomában kerekedett.

- Hm, sokra vitte dolgát ez a Tóth Mihály - mondogatták. - Pedig azt mondják, pék volt Amerikában. S ihol ni, most már méltóságos asszony lesz a leányából. Megérdemli különben, olyan, mint a galamb. Mit is csinál szegényke a sok páva között!

A legnagyobb érdeklődés természetesen Rekettyésen nyilvánult. Majd az egész falu künn volt az utcán, sorfalat képezve a Tóth-kúriáig. A férfiak tiszteletteljesen levették a kalapjaikat, míg a násznép átment. A kutyák lefeküdtek lustán a kapuajtók elé, és nem ugattak, hanem csendes filozófiával pislogtak és morogtak. Talán azt morogták, hogy be jó úrnak lenni. Kutya azonban nem sok volt a parasztporták előtt, mert a jobban értesült részük ott portyázott a Tóth-porta épületeinek tömkelegében, ahol különféle pecsenyeszagok javították meg a levegőt, s bűbájos sercegések hangja izgatta finom hallószerveiket.

Tóth Mihály az ambituson fedetlen fővel fogadta az egyszerre bezúdult előkelő urakat, finnyás hölgyeket. "Isten hozta nálunk, isten hozta." Azok megrázták a kezeit, megölelték, kedves bátyámuramnak vagy öcsémnek szólították, az asszonyok közül a nyájasabbak még csókot is cuppantottak a szépen beretvált, ráncos képére. A kedves asszonynéni után tudakozódtak, aki bent a nagy szobában a pecsenyékkel, frissítőkkel fejedelmileg megrakott asztalok körül foglalatoskodott, s egyik ölelő rokoni karból a másikba jutott, a kis tatár hercegek pláne kezet csókoltak. "Ó, édes gyönyörűségek, ne fárasszátok magatokat." Csupa mosoly, csupa vidámság, csupa cukor volt minden: a kinyitott szobákat, vagy hatot, zsúfolásig megtöltötték, a nagy tolongásban szinte elvesztették egymást az együvé tartozók. Kopereczky a feleségét kereste, s panaszkodott, hogy a menyasszonyt még nem látta.

- Pedig azt most volna jó látni - felelte Horth.

- Miért?

- Mert bizonyosan most öltözködik.

Klementy a büféasztalhoz telepedett. A tatár hercegnő Noszty Ferivel ütődött össze.

- Egzekúció!^[103] - kiáltá. - Hol az egy mázsa bonbon?

- Megnyerte, Máli néni, megnyerte - raccsolta ragyogó arccal. - De mégis az a sorja, hogy előbb én jussak a cukromhoz.

- Ahhoz már nem sok idő kell.

Feri kihúzta az óráját és sóhajtott:

- Ó, jaj, még egy egész negyedóra!

Klementy, aki kibékülési koccintásra hívja föl a büfé körül szorgoskodó Igalit, bizalmasan súgja a fülébe, Ferire célozva:

- Még nem is övé a rekettyési uradalom, és máris raccsol.

Igali a fejét csóválja, s elvegyülvén a vendégek között, hangosan gondolkozik:

- Az esze tisztul tán Tóthnak, hogy ezt az imposztort is meghívta.

- Tessék, tessék, uraim, hölgyeim - tipeg-topog fürgén, újdonatúj cinóberszínű selyemruhájában Tóthné -, egy kis frissítőt. Ugyan kérem, falatozzanak egy kicsit. A kocsi kirázta már az ebédet. Tessék, kérem alássan. Vagy lesz vacsora, vagy nem lesz. Igen örülök, hogy szegény házamat megtisztelték. Nagy szerencse az ránk nézve. Ne adjanak, kérem, kosarat. Ha tudnák, milyen szívesen látom. Ó, istenem, istenem. Itt van ez az őzecske, fiatal, puha, mint a vaj, az uram lőtte. Az meg ott vaddisznó. Alul van a soványabbja. Jaj, hiszen a lelkemet is odaadnám.

Ilyen szíves kínálgatások között egyszer csak úgy elgurult valahová a jó asszonyság, mint ahogy egy gyűrű szokott elgurulni; nem látta többé senki. Egyik-másik kereste. De aztán magától is rájöttek, hogy bizonyosan Marit öltözteti most. A menyasszonnyal mindenféle bajok vannak ilyenkor. Elájul, akaratos, szeszélyeskedik, valami elromlik a toaletten, egy kapocs lepattan valahonnan, a cipő nem akar felmenni. Nosza, hamar egy kis rizsport kell beleönteni. Szaladj, fiam, Klári, keresd meg valahol.

Noszty Feri egyre türelmetlenebb lett. Az óra már el is hagyta a négyes számot, és még mindig nincs itt. A násznép is kezd türelmetlen lenni. Az egyik rész kíváncsi, a másik része már szeretne átesni rajta. A párok igazodnak, milyen sorrendben mennek majd a templomba. Kopereczky megunta tartani a nászbotot, az öreg Rágányos már tarokkhoz szeretne ülni (kár az időért), a Boccaccio-jelmezekbe bújtatott Homlódy fiúk minduntalan birkózásba kapnak, félős, hogy kárt tesznek az apródi ruhában, mielőtt a parádén átesnének. Klementy már minden toalettet följegyzett, csak a menyasszonyé van hátra. Az bizonyosan Worthtól való, s ritkított garmonddal lesz szedendő. Az asszonyok a százezer forintos kelengyét szerették volna látni és megbírálni, de senki se volt, aki megmutassa, s akitől kérdezték, mind azt mondta, hogy nem tudja, hol van. A Leviczky kifent bajusza idegesen rángatózik. Noszty Pál unatkozva csórikálja markában a három gutaütés ellen való gesztenyéjét - szóval mindenki türelmetlen. "Ejnye, de sokáig öltözik." De legtürelmetlenebb a vőlegény. Váltig kérdezgeti a fel s alá szaladgáló inasoktól, szobaleányoktól, akit házbelit előtalál, mennyire van már a kisasszony, de csak vállat vontak, hogy nem tudják, s olyan ostobán óvatos arcot vágtak (kivált a fehérnépje, melynek az arcán jobban meglátszik a zavar), mintha valami nagy turpisság iránt vallatná őket a csendbiztos.

- Ha nem tudod, eredj, fiam, Klára, kérdezd meg. Mondd meg, hogy siessen a kisasszony, hogy már nagyon várjuk.

Fiam Klára, ment, de többé vissza nem került. Ejnye, ez mégis furcsa! Feri bosszankodni kezdett.

- Hopp, Julcsa lelkem, tedd le csak hamar azokat a tányérokat, keresd meg Mari kisasszonyt, s gyere jelenteni, mi van vele, hogy még fel nem öltözött. De itt legyen az egyik lábad!

Lelkem Julcsa is eltűnt, és ő se került vissza többé.

Az óra pedig elütötte az egynegyed ötöt, azután megint olyan nyugodtan ketyegett tovább, mint azelőtt. Feri azonban tűkön állt, s hetykén szólt oda Kopereczkyhez:

- Majd megnézem én magam.

Nagy nehezen utat hasított magának az ebédlőben és az ebédlőtől balra eső kisebb szobában a rezgő-mozgó atyafiság közt, miközben díszkardja a lábakba és a szoknyákba akadozott, bomlottul csörömpölvén. A kis szobából egy szűk átjáró vezetett a nők intimebb szobáiba, s ebből egy kis ablak nyílt a ház mögötti gazdasági udvarra.

Végigment a sikátorszerű átjárón, s a Tóthné szobáján megnyomta a kilincset, de be volt zárva (a Mari leányszobájába pedig csak a Tóthné szobáján át lehetett jutni). Kopogott, de semmi életjel. Megfoghatatlan!

Nyugtalanul tekingetett szét, mikor egyszerre megpillantotta a kis ablakon keresztül, hogy a gazdasági udvaron, mely csak ebből a kémlelőablakból volt áttekinthető, éppen e pillanatban kászmálódik föl Tóthné egy zárt batárba, mire pattan az ostor, s nyomban megindul a batár.

Az is feltűnő volt, hogy egy félszer alatt vagy harminc-negyven béres dangubál, és pálinkát iszogat, botokkal, vasvillákkal vannak fölszerelve, mint valami verekedésre készülő tábor.

Itt valami különös történik! Rossz sejtelem nehezedett rá.

El, vissza! Embert, asszonyt, tyúkszemet, uszályt nem tekintve, valóságosan átdöfködte magát a násznépnek hagyott három szobán, ment egyenest a balra eső lakosztály felé, melynek a legvégén a Tóth úr esztergaszobája is volt - hátha ott öltöztetik Marit, a könyvtárszoba melletti benyílóban.

De mikor a harmadik szobába ért, éppen akkor lépett ki a könyvtárszoba ajtaján Tóth Mihály, négy szivardobozt hozva a hóna alatt.

Be sem várva, míg közelebb jutnak, riadtan és mohón kiáltja eleibe Feri:

- Hová ment a mama?

Tóth Mihály rápillantott, az a ravasz, rejtélyes mosoly jelent meg az ajkszögleteiben, melynek értelmét olyan régóta találgatja Igali.

- A feleségemet tetszik érteni? - felelte Tóth uram csendesen, és olyan nyugodtan, mint egy pátriárka, hogy e nyugalomtól szinte visszaigazodott Feri megfeszült idegzete is. - A feleségem elutazott.

- Hogy lehet az? - pattant fel Feri azzal a kritikusi fennhéjázással, mint mikor valami szarvashibát lát meg egy konceptusban.

Tóth úrnak még csak a szempillája se rezdült meg, olyan üres, egyszerű beszélgetésnek találta ezt.

- Hát úgy lehet, hogy már a kellemesebb részt, kedves vendégeink érkezését átélvezte, mindig vágyott erre, és most, mikor a kellemetlen részek fognak következni, elutazott.

Ez furcsa felelet volt. S kivált a keserű íz, mely a hangjából kiérzett. Mélységes csend állott be. A zsibongó, beszélgető tömeg, mely a harmadik szobába szorult, egyszerre megnémult. Tóth Mihály pedig ezalatt átadta a szivarládákat az odasiető Igalinak, aztán előrelépett az ajtótól, de nem abban az igénytelen, görnyedt állásban, hanem olyanban, mint egy tigris, aki ugrásra készül.

- Nem értem - mondta Noszty Feri tompán, s látszott, milyen nehezére esik magát visszatartani valamely élesebb szótól. - Az ilyesmi nem szokás nálunk. És hol van Mari?

- Mari is elutazott!

Úgy süvített ez a három szó a levegőben, mint egy kilőtt parittyakő.

De talált is: Feri megtántorodott.

- Az nem igaz - hebegte, s olyan vörös lett, mint a skarlát.

Leírhatatlan zavar támadt. A mindenütt jelenlevő Klementy egy szempillanat alatt megvitte a hírt a szomszéd szobákba, pár szóval megmagyarázva, miről van szó.

- Teringettét - hápogott az ujjait petyegetve -, a lap alighanem rendkívüli kiadásban fog holnap megjelenni!

Mindenki ebbe a szobába iparkodott, de a másikba is elhallatszott a Tóth Mihály hangja; most meg már olyan volt, mint a mennydörgés.

- De bizony elutazott még az éjjel, a Velkovicsné sógornőmmel, és sohase kerül többé erre a vidékre vissza.

- Mi ez, mi? - kiáltá közbe Kopereczky, és be akart a harmadik szobába furakodni, de lehetetlen volt. Rágányosné az otkolonos üvege után sikított, hogy hozzák hamar. (Az bizony megvan, de valahol Bontóváron.) Homlódyné fölszisszent, mint egy kígyó: "Meg vagyunk gyalázva!", majd oldalba lökte legyezőjével távolabb álló férjét.

- No, lássunk most benneteket, akik nadrágot viseltek.

A Tóth Mihály hangja pedig még csak jobban viharzott, és szinte zúgott, hogy a falak is rengtek belé.

- Ön, Noszty Ferenc úr, olyan gyalázatosan bánt a leányommal, hogy meg kellett neki szereznem az elégtételt, mely tiszteletre méltó rokonainak megjelenésében nyilvánul. Igen sajnálom, s bocsánatot kérek, hogy ide kellett őket fárasztanom, de legalább attól a szégyentől menekedjék szegény gyermekem, mintha a történtek után a család nem akarta volna fölvenni maga közé. Bizonyára vannak önök közt, uraim, gentlemanek, akik tudják ezt méltányolni.

Ferinek minden vére arcába tódult, orrcimpái reszkettek, melle zihált, s az utolsó szavakat nem is hallva (már ekkor erőt vett rajta a vadállati düh), Tóth felé rohant.

- Láttam az udvarban a felállított vasvillás, fütykösös béreseit - kiáltá -, de én nem ijedek meg azoktól!

- Hja, aki háborúra készül - mosolygott Tóth Mihály ingerkedőn -, táborának is kell lennie, olyannak, amilyennek.

- Ezt nem hagyjuk annyiban! - ordítá, s kitépte magát az őt visszatartó kezektől. - Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk!...

S vérbe borult szemei vészjóslóan forogván üregeikben, fölemelt ökleivel már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyílt a könyvtárszoba ajtaja, s egy magas, délceg katona lépett be, és rászólt éles hangon:

- Akar ön valamit?

Noszty Ferenc hátrahőkölt az ismerős hangra, s félénken felpillantott, ahonnan a kérdés jött.

Stromm ezredes állott a küszöbön összefont karokkal, és ismétlé:

- Mit akar?

Noszty karjai lankadtan estek le, s halotti sápadtság borította el arcát.

- Haza akarok menni, ezredes úr - nyöszörögte szánalmas, megtört hangon.

Egy negyedóra múlva magányos fogat száguldott a Bontóvár felé vezető úton, utána vagy tízperces hézag jött, s csak akkor következtek megint hosszú sorban a pompás szerszámú négyesek. Amerre mentek, a népek újra kiszaladtak bámulni. De most még jobban bámultak. Ejnye, de rövid lagzi volt Tóthéknál! Hogy lehet ez? És nini: nem is hozzák sehol a menyasszonyt.

A magányos kocsiban Noszty Ferenc ült. Előbb osont ki az udvarra, előbb fogatott be, mint a rokonok. Röstelkedett előttük. Lehorgasztott fejjel, összeesve ült egy darabig, de a tavaszi napsugár, mely füveket és virágokat hoz a rétnek, új lombokat a fáknak a levetettek helyett, elkezdte őt is nyalogatni, égő sebét gyógyítgatni. S amint egyre távolodott Rekettyéstől, némi enyhítő, vigasztaló gondolatok lopóztak a bénító levertség érzései közé.

...Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás.

Az erdők elpusztításával elvesztek a bennük lakozó nagy állatok, bölények, medvék. Hiszen természetes valami. Éppúgy elpusztította a folytonos civilizáció és az iskola előnyomulása a babona, a miszticizmus sötét rengetegeit, tehát szükségképpen el kellett tűnniök e kiirtott homályokból a meséknek. A fantázia szívesebben táplálkozik a sejtésből, mint a tudásból. A nagy mesemondók eltűntek tehát a föld színéről, és vissza se fognak térni többé. Dumas, Hugo Victor és Jókai után bezáródik a kapu, és nem valószínű, hogy még valamikor megcsikorduljon sarkaiban.

Az elbeszélő és a színi irodalom most már a hétköznapi életből meríti tárgyait. De még nem egészen. Még mindig sok nyűgözi a konvencionális sablonokból. A szabályszerű elbeszélő művek (az akadémiai recept szerint írottak), bizonyos unalmat keltenek, mint a szabályosan épített házak. Semmi sem lehet egyhangúbb, látjuk a nagy városokban. Holott a falusi házikók, hol az emberek külön-külön szükséglete és ízlése érvényesül a legegyszerűbb formákban, változatos, kedves képet nyújtanak.

Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még, és mennyire tele van naivsággal. Főleg a színpadi művek közönségénél tapasztalható. - Ott ül a nézőtéren, s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga, s még csak jobban romlik a második felvonásban: elszorult lélegzettel, remegő aggódással várja a fiatal pár sorsát. Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy "vígjáték", még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben.

Nemde különös, hogy egy az érdeklődés megfeszítésére igyekvő műben előre meg legyen határozva a végkifejlődés. Hát az életből van ez véve? Ó, istenem, az élet nem olyan jóságos, hogy ezt garantálná a fiataloknak! Hiszen a konfliktusok nem volnának konfliktusok, ha muszáj volna jól végződniök... Inkább csak azért lehet ez így, mert a közönség még fiatal, s nem bánja, ha az történik a darabban, amit ő óhajt, hogy történjék. De nem kell-e egyszer ennek is megváltoznia, ha a közönség öregebb lesz?

Meggyőződésem, hogy úgy a színpadi, mint az elbeszélő témáknak még mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat, melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott.

E szabályokból némelyek - még a legjobbak, a szinte nélkülözhetetlenek közül is - ártanak a természetességnek, és rontják az illúziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal éljek (de talán nem is rossz): ha egy ruhának azt az illúziót kell keltenie, hogy élő emberről van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni, ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Úgy ám, de az élő ember idomait jobban mutatná kivasalatlanul.

Kétségtelen, hogy az elbeszélés a meséből keletkezett. A "hol volt, hol nem volt" és a "még most is élnek, ha meg nem haltak" két cölöpe közt mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett gallyakkal. A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket emberi szenvedélyek mozgatnak, s emberi csapások és szerencsék érnek.

De ha a meséből lett a regény, s levetve gyermekcipőit, amint attól folyton távolodott fejlődésében, éppannyira bizonyos, hogy útja végére még el nem jutott; még most is sok a mesterkéltség benne, s a cselekmény szimmetrikus fölépítésében, az összefutó szálak elrendezésében a csináltság erősen érzik. Az olvasó első tekintetre észreveheti a történet kompozícióján s anyagán is az író kezét és ízlését, holott csak a kidolgozáson és fölfogáson volna szabad éreznie.

Világos tehát, hogy az elbeszélő irodalom még mindig megy előre. Megy, de hová?

Én úgy gondolom, hogy a hírlapírói riport felé. Itt fogja valahol megtalálni a tökélyt. De persze éppúgy nemesítse meg a riportot ezután, mint ahogy megnemesítette azelőtt a mesét. Nincs az a becses írói tulajdonság, mely ne érvényesülhetne ebben a rámában is.

A riport az egyetlen, mely a maga eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak, s azonfelül szabad és független a szabályoktól. Valóságos "vadon gyermeke" a lapok roppant betűerdejében. A riporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fő- és mellékalakokat, anélkül hogy kénytelen volna életfolyamatukból többet nyújtani, mint amennyit az esemény megértése kíván. A riporter elmondván az eseményt, éppen azon módon, mint aki szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplő személyzetet, menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé nem összefüggő események elé, holott az elbeszélő írónak (eddig legalább) kötelessége volt ezeket az alakokat mindvégig összetartani, és munkája folyamán vagy végén róluk az olvasónak számot adni, hogy mi lett belőlük azontúl.

Mesterségünk jövőjére vonatkozó ilyenforma sejtelmek kapcsában tettem meg a kísérletet a fentebbi elbeszéléssel. Úgy képzelem a dolgot, mint rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamiről, mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít vagy megvilágít. Nos, mondjuk, hogy a "kicsikart" házasságok némely fajtája van szőnyegen, s a disputa folyamán az én igazaim mellett felhoznám a Noszty fiú esetét Tóth Marival, s mikor a történet bizonyító magvát elmondottam, mintha ezzel be is fejezném, nem törődve a személyek további sorsával. Épp ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll, és nem megy tovább, habár maguk az utasok még be nem végezték az útjukat.

Csakhogy ezzel az újítási vággyal kapcsolatosan előugrik a kétely is. Birkóznak, birkóznak, és nem bírják egymást földhöz vágni. Az újítási vágy nagy hetykeséggel veri a mellét: "Hiszen igazam van", a kétely ellenben titubálva^[104] mérlegeli: Hátha csak a patkót vertem fel megfordítva a Pegazusra, s a lábnyomokat tekintve, magamat is megtéveszt a hátra való menés, mely előre való menésnek látszik?

Ilyen viszonyok között nem mervén dönteni se ide, se oda, legokosabbnak látszott egy kis barátságos egyezkedést kötni a két birkózó között, vagyis megtenni a kísérletet, de mindjárt azzal az engesztelő szándékkal, hogy a következő könyvemben, ha az Isten erőt és kedvet ad, tovább folytatom Bontó megyei ismerőseink sorsát.

83. Egzekvál - végrehajt ^[VISSZA]

84. Grisli - garas ^[VISSZA]

85. Munificens - bőkezű ^[VISSZA]

86. Gouvernante - nevelőnő ^[VISSZA]

88. Self-made man - önerejéből érvényesülő ember ^[VISSZA]

92. Tableau vivant - élőkép ^[VISSZA]

94. Faeton kocsi - könnyű, elegáns hintó ^[VISSZA]

95. Aesculapius - az orvostudomány istene a görög-római mitológiában ^[VISSZA]

96. Moral insanity - erkölcsi beszámíthatatlanság ^[VISSZA]

97. Chambre séparée - különszoba ^[VISSZA]

98. Juventus ventus - ifjúság bolondság ^[VISSZA]

99. In medias res - a dolgok közepébe vágva ^[VISSZA]

100. Matrikula - anyakönyv ^[VISSZA]

101. Ternó - nyeremény ^[VISSZA]

102. Csurapé - régi magyar kabát ^[VISSZA]

103. Egzekúció - végrehajtás ^[VISSZA]

104. Titubál - akadozik ^[VISSZA]

---