Búvár

Engem haj, nem csábít a fölszín,
Hol a sugarak táncot járnak
S fürödnek éjenkint a csillagok:
Reszkető, halvány ezüst-árnyak,
Hol parti homok nimfák léptét őrzi,
Hol a színek játéka foly
S lengő vitorlák alatt nyüzsg az élet:
Megannyi úszó hajó-hangyaboly.

Engem a mélybe készt egy balga vágy,
A mélybe vonz egy őrült akarat,
Kutatni az őshínár rémeit,
Gyöngyöt, korallt, elsüllyedt aranyat,
Nézni föl a víz sötét oszlopára,
Melynek mélyét szél be nem lengi,
Hallgatni önnön szívem halk verését
S állni, hol nem állott még senki.

S elgondolni: ha itt pusztulnék most!
Ha elszakadna a vékony fonál,
A felvilággal ami összeköt...
Láttátok már, a buborék hogy száll?...
Az álmok titkos tengerfeneke
Őrizné a kihamvadt tüzeket,
S követül csak egy sóhaj szállna fel:
Az életnek utolsó üzenet!

Imádság

Uram, rövid pár évre add csak
A szavak csengő színezüstjét,
Vert aranyát a gondolatnak,
Képek suhanó selymét nékem,
Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem
Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,
Némák, akiknek én vagyok a nyelve,
Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,
Árvák, akik nevében én beszélek
S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,
Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.

Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal
S ki magam itt bolyongok tépve, árván:
Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,
Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.

A száz sziklába befalazott kincset
Hadd hordjam össze egy roppant halomba,
A szerteszálló sok-sok kósza jajszót
Ezer hangon búgó egy fájdalomba,
Szakadjon le az idegenség fátyla:
Aki engem lát, bennem magát lássa,
S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,
Az égből orzott láng, én Istenem.
Égessen be a szívök közepéig!

Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,
Kezedbe adom vissza minden vágyam,
Mert mind betelt. És nem éltem hiában.

A karám előtt

A hamvadó tűz önmagába süllyed,
A húnyó máglya esik széjjel,
S tán szikra szállna pattogva a széllel,
Ha járna szél.

De csend, csupán a hallgatás mesél,
Csupán a megkövült erdő-varázs.

A hamvadó tűz önmagába süllyed,
A mozdulatlan fenyőtűket
Nem rezzenti meg semmi nesz.

Mit bánom én most, hogy mi volt, mi lesz!

Hátam mögött szénégetők karámja,
Fáradt tagom lágy fenyőalom várja,
De jobb itt künn a messze bolt alatt
Bevárni mígnem jő a virradat.

Jobb itt a kihamvadó tűz körül...
A holdvilág az őserdőre ül
És dermedt álmát körüllengi lágyan.

Most föld a párnám, végtelen az ágyam
És selyemágyban nem pihentem így.

Eszembe jutnak bús Cooper-regék...
A rézbőrűek s a medve-ölő...
Gyermekkor... álom... minden visszajő.

Azután nem jut már eszembe semmi,
Csak, hogy mily jó a fákkal együtt lenni.
A csendes fákkal együtt, egyedül,
Mikor a hold az őserdőre ül
S a hamvadó tűz önmagába süllyed.

Aztán úgy érzem, hogy már nem is élek,
Hogy hőse lettem egy régi mesének,
Hogy felszítt nyomtalan az ősmagány,
És önmagamtól, életemtől messze,
Pihenve tűznél, vagy nyomot keresve,
Én vagyok az utolsó mohikán.

Ha számbavetted...

Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.

Ilyenkor...

Ilyenkor, méla éjeken,
Át roppant, néma téreken
Húnynak ki, lobbannak fel lángok:
Üzennek egymásnak a végtelen világok.

Valahol kigyulladt egy új nap,
Egy holt világ, végén a bejárt útnak
Bolyongva bús kísértetek között
Egy futó tűzcsóvába ütközött.
Most új sugárt lövell ki a vak éjbe
S szárnyán az új sugárnak
Egy üzenet száll győztesen zenélve:
Testvér, én most születtem.

Valahol egy világnak fénye fogy,
Minden betelt és nem lesz már sehogy,
A tűz hamu, a rózsák jégvirágok,
A róna hómező, holló se károg,
Csonttádermedve bú, öröm, dalok.
Egy szó röpül az utolsó sugáron:
Testvér, én meghalok.

Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Pilatus

János evang. XIX. 22

A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.

"Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat, a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajjon álmodik-e még a kereszten?

Valamit szólt nekem az igazságról,
Azután némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: "én vagyok".

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is.
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilatus lelke nem lesz nehezebb
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívről, hess!

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véres kezű, szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!"

Csend most. De hallga! most az éj kopog,
Pilatus pitvarában a papok.
"Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
Nem készítetted jól a Golgothát!"

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:
"A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam."

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt

Pompeji

Hajtsd meg a fejed, millió virág,
A láva elé roskadjatok, kertek,
A szellő sötét füstoszlopot kerget,
Hajtsd meg a fejed, millió virág.

Jajduljanak fel város, köveid,
A láva jő, kövön kő nem marad,
Meg nem tapasztja görcsös akarat,
Jajduljanak fel, város, köveid.

Feledés jő és ezeréves csend,
Málló kövek közt megfagyott dalok,
Mígnem szól egy késő kor: ássatok!
Feledés jő és ezeréves csend.

Mint éji pillék, szitál a hamu,
Lepke, szerelmes, többé nem csapong,
Mint árny, halálos, nő a néma gond,
Mint éji pillék, szitál a hamu.

Holt-tenger felé

Szökken a vér forrása minden portán,
Egy-egy erecske minden faluvég,
Buzog még most is, bár ereje-fogytán,
Veszendő nedvét most is adja még,

És fut a fut patak elé az ér,
És futva fut patak az ér elé
S folyammá nőve, mind e drága vér
Énekelve a Holt-tenger felé.

A Holt-tengernek tükre fekete,
A felhő áll és áll a szél felette,
A Holt-tengerbe új folyam áradt.

Megindult szívvel én ma, halaványan,
Holt utcapartok között folyni láttam:
Masírozott egy menetszázad.

Örök béke

Nem paktumok és nem kongresszusok,
Nem új törvények, nem a régi jog.

Nem egy bíróság nemzetek felett,
Nem új betűk, nem újabb kötetek.

Nem Genf, ó nem, és nem is Hága,
Jöhet-e üdv ilyen világra?

Négy deszkafal, egy hant, egy fakereszt:
Örök békének ezt hívják, csak ezt.

A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

Én most...

Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.

A belsőm csupa véres lázadás,
Szeretném sivíttatni az orgonát,
Hogy a boltívek alá törjenek
Sikoltó, rémes disszonanciák.

Szeretnék visszadobni minden áldást,
Csak vissza, vissza mind, akár az átkot,
És perelni az Istennel vég nélkül,
Hogy így alkotta meg ezt a világot.

A katonák

Külön-külön mind csöndes emberek,
Egy-egy tavaszból őszbe hajló ág,
Együtt: a katonák.

Külön-külön, úgy lehet, mindenik
Beleborzadna, mikor öldököl,
Együtt: egy rettentő, véres ököl.

Külön-külön halk, bús pásztortüzek,
Itt-ott csillan a lángjuk tétován,
Együtt: egy hömpölygő tűzóceán.

Magukra mind külön kis életek,
Fáradt ívük magasból mélybe száll,
Együtt, jaj együtt: a halál.

Hogy is volt?

Lidérccel álmodik a nagyhavas,
A fülledt éj a hegy nyakába, ül
Közel-távol egy lélek, annyi se,
Csupán a fenyők állnak őrszemül.

Alszik a tornyokban a vészharang,
Riadtan csak virágok kelyhe cseng,
Riadtan csak a patakvize fut,
Ezer átkot morogva odalent.

Vadul muzsikál hegy-völgyön a szél,
Zenélve masíroz be a Halál,
Erőszak, tűz-vas, mind vígan jöhet,
Jöhet, egy ország tárva-nyitva áll.

Haragtól, gőgtől rezzen most a táj,
A föld most mintha megvonaglana,
Most gázol át a szent határon
Az első ellenséges katona.

Glória

Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed
Megáll most sok-sok temető felett.

A névtelenség fedte sírokat
Simítva, fénybetűket irogat.

Fényjeleket egymástól egy araszra,
Fejfára, fűre, zörrenő harasztra.

Fényhimnuszt ír, akiknek nem jutott
Se nagyezüst, se babér, se dalok.

Kik dalolatlan pihennek a sírba
És nincs a keresztjökre mi sem írva.

Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed
Megáll most sok-sok temető felett.

Engeszteli a sok-sok árva vért,
Ami kihullott s nem tudta: miért.

Engeszteli, akik mártírként háltak
S nem tudták: a halál mi mélyen altat.

Akiknek nem volt soha semmiök,
S kiknek reménye derékba törött.

Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed
Mereng a puszta temetők felett.

Mintha tartozást kén' lerónia
S milljó fej körül volna glória.

Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz -
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.

Katona-dal

Ha vinni súlyos batyunkban a bút:
          Gyerünk!
A célhoz vezet minden földi út.

Ha lelkünk dűlni, lepihenni vágyik:
          Gyerünk!
Hisz úgyse tarthat már sokáig.

A fény ha fogy, az árnyék hogyha nő:
          Gyerünk!
Nem nagyon messze már a hegytető.

A vihar zeng, a szél zúgása altat,
          Gyerünk!
Hisz egyszer úgyis vége lesz a marsnak.

Forradalom

A jégerekben vér lobog,
Zörrennek a zárt ablakok,
Az éjszakában piros árnyak
Kísértve, kóvályogva járnak.

Csak forrj, csak rengj, bús márciusi föld,
Akit zsarnoknak vélsz, csak fojtsad, öld,
Csak rázd, embersors, bús bilincseid,
Hogy van megváltás, üdv, csak hidd, csak hidd!

Hogy láncot törve kovácsolsz új láncot:
Ne tudd és legyen hős ez akarásod,
Lesz minden újra egyforma kiholt,
De Te ne tudd, hogy mindhiába volt.

Zászló a szélben

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló - holnap rongydarab,
Ma lobogok, ma fennen lengek még,
Ki tudja, holnap kinek kellenék?
Ma még talán jelentek valamit,
Hordom a Szent Szűz liliomait:
Egy fegyveráldó Szent Szűz Máriát
Úgy visznek zajló táborokon át.

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló - holnap rongydarab,
Ma lengek még a márványpalotákon,
Holnapra leszek emlék - mese - álom,
Ma jeligém még ezreket tipor,
Holnap: egy marék finom aranypor,
Hirdettem hadat, visszavonást, átkot,
Elfoszló selymem áldott, százszor áldott!

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló - holnap rongydarab,
Ma még hatalom - holnap talán semmi,
Milyen jó lesz a széltől megpihenni,
Elkopni, mint a fegyverek, a vágyak,
Eltűnni, mint akit sohase láttak,
Az eszmék, álmok, harcok, hiúságok
Sírján kacagni az egész világot!

Nikolaj

Ülünk a tűz körül öten
És Nikolaj a hatodik,
Kit küldtek messze muszka puszták,
És azt se tudja, hogy van itt,
Nikolaj, ki a málhánk hordta eddig
S most szítja némán a tüzet,
Nikolaj, a fogoly, a rab, nekünk
Nagy Muszkaföldről élő üzenet.

Üzenet, hogy ím: ott is jók a népek,
Ott is szelídek, komoly-kékszeműek
S a szemük ott is csodamélyre tágul,
Ha, mint ezé itt, csendes tűzbe bámul.
Nézzük és nedves szemünkből törülnők
A hároméves, rettenetes álmot:
Tán dajkamesék csupán a kozákok?!

Vagy tán ez itt, ez volna a kozák,
Ki hegyen-völgyön a nyomunkba hág,
Tótul ha szólunk, értőn mosolyog
S kezéből ád a lónak abrakot?
Kit szeretnek a felvidéki rétek,
A magyar erdők, öreg fenyvesek,
Mert tudják, hogy, az ő szívéig érnek.

Csak néha száll egy Volgamenti emlék
Szívére, ha mint néma kőkereszt,
Ül a tűz mellett összefont karokkal,
És egy közülünk magyar dalba kezd.

Hiszen itt is jó... nem hiányzik semmi
És mégis: be jó volna hazamenni!

Egy hívó dal... egy Volgamenti emlék...
A viszontlátás... csakhogy várni kell még...

Hisz ismerős már itt is minden út
De legpuhább, amelyen hazajut.

S Nikolaj megint a tűzbe bámul,
Merengő kék szeme csak tágul, tágul,
Két keze ölben: embert sosem ölt.

Kérdezzük tőle: hol a Muszkaföld?

Akkor Nikolaj északnak mutat,
Hol sziporkázó csillagok alatt
Mered a Tátra sziklakemény lánca.

Mutatja: azon túl van a hazája.

Levél Romanov Miklós polgártárshoz Tobolszkba

Távol a Téli Palotától,
A hosszú téli hónapok
Polgártárs, mondd, néked hogy telnek,
Mióta elfoszlott a mámor
S napod lejárt, időd betellett?
Meglátogatnak régi árnyak?
Fehérre sápadt bíborod
És megfeketült koronádat
Polgártárs, könnyű szívvel nézed?
Vagy mulhatatlan sebbel éget
A porbaomlott hatalom?

Polgártárs, nékem megbocsáss,
Szeretlek elképzelni néha
Úgy, ahogy talán sose látott
A jégpáncélos, komor Néva,
Szeretlek elgondolni bölcsnek,
Aki már csak az eget nézi,
Kutatva Annak titkait,
Ki a világokat vezérli.
Polgártárs, én szeretlek látni
Remetének, szűz havon állva,
Kit lefegyverzett a magány:
Minden lélek Szent-Ilonája,

Hol nem les életedre tőr,
Se nyugalmadra etikett;
Hiszem, Polgártárs, áldod a
Kezet, mely ide segített,
Legyen immáron harc, vagy béke
A nagyvilágon: mit Neked!
A magadét már odaadtad,
Többet a sors el nem vehet.
S ha venne többet: Te vértezve vagy,
Ilyen zuhanást aki végigélt,
Nyugton hajt az már mindennek fejet
S nem játssza többé a kevélyt.
Aut Caesar, aut Nihil, de Te
Tudod: Caesarnál több a Semmi,
Felelősség, baj, gondok félre!
Legalább meg lehet pihenni.
Akinek tetszik, folytassa a játszmát,
Jöhet immáron hullámvölgy-hegy.
Neked már minden, minden mindegy,
Neked már minden, minden jól van.

Polgártárs, mondd, igazat szóltam?

Veronika kendője

Ha élünk, száll még ránk sok álom,
Még járunk napsütéses tájon,
Ám egy felhő bennünk borong majd.

Egy képtől nem lesz maradásunk,
Egy arc ránk mered halaványan,
Kendőnk ha kiterítjük lágyan.

Mint Veronika Urunk képét,
Világok véres verejtékét
Mi a lelkünkkel letöröltük.

A mi adventünk

A békejobb még vissza-visszarándul,
Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet,
Engedne az ököl, de megkeményszik.

Ezer anyaszív ezer sebből vérzik,
Ezer lelket mar vasfoggal a kétely:
A borzalom vajjon a csúcsra ért fel?
S reszketve éled a reménység: hátha,
Hátha van a rémségnek netovábbja.

A békejobb még vissza-visszarándul,
Még lőporfüsttől fekete a völgy
S kaszáját gúnnyal feni a halál,
De már valami köztünk s közte áll,
De hegyormokon csendes rőzseláng,
De a lélekben béketüzek égnek
S ezer haranggal harangoz az Élet!

Egy repkénylevélre

Izgalmas és nyugodt órák, bántó és kedves arcok, bízás, csüggedés,
küszködések hosszú hosszú sorfala közt jöttem ide ki hozzád, végső béke,
kisvárosi temető. Hozzád, kedves Halottam... Kövedre szelíden ejtek egypár
vadvirágot. Hozom Neked mindazt, amit az élet adhat a Halálnak, az én
életem: egy csokor hervadást és nehány fáradt lélekszálat... Fogadd
szívesen s ne ingasd szemrehányón ősz fejed, amért csak ilyen vagyok...

Tőled cserébe elviszek innen egy repkénylevelet... A sírról... Nem félek
tőle. Hiszek benne... Nézni fogom... és megpihenni szeretnék rajta és
ráfektetni a lelkem, mint egy finom, kis, örökzöld hintára... s ringani
rajta... Látod, olyan formás és olyan üde, mint a Te Életed... Olyan
befejezett, egész, változatlan, mint a Halál élete, az el nem múló...

Ringasd a lelkem, örökzöld levélhinta. Állj keményen szuronyos
őrség: szélfogó fenyves a temető fölött... Maradjon a Békesség Nálad,
kedves Halottam...

És nálam is...

Isten Veled...