Egy versemhez

 
Amely megszületett, de nem íródott le

Menj!
Én visszaparancsollak.
Nem írlak le.
A betűt segítségül nem hívom,
Rögzítni testetlen valód.
E pillanatban nem lát senki más,
De látlak én -
És nem ítéllek méltónak magamhoz.

A titkos úton, amelyiken jöttél,
Most visszamégy.
Alásüllyedsz,
A fényküszöbről a külső sötétbe.
Kitenni torz; vagy félszeg gyermekét
Anyának nincs joga.
Kitenni téged van jogom nekem.
Bírád vagyok, az első és utolsó.

Ne illessenek kíváncsi szemek,
Amivel illethetne a világ,
Azt elvégeztem én veled, magamban.
Nem kerülsz műelemzők asztalára
Bonckés alá.
Te szánakozó mosolyra nem indítsz
Senkit, s a kritikusnak homlokára
Nem vésel gondbarázdát, éjsötétet.

Menj!
Oldódj fel újra millió atómba,
Élményeimnek add vissza magad!
Légy újra nyers való,
Ha eszménnyé nem tudtál finomodni!
Légy lehetőség újra,
Anyag, amelyben ott lappang a lélek,
S az eljövendő teljes diadal.

Vajjon meglátogatsz-e még?
Megismerem-e halott arcodat
Az élő forma új vonásain?!
Riasztón döbben-e belém
A tudat, hogy te már az enyém voltál?
Megérzem-e, hogy elválaszthatatlan
Tőled az újszülött, -
S hogy ő legyen, neked már lenni kellett?!...

De hátha mégis,
Hátha így is
Utánad fordult volna valaki, -
Egy röpke, percnyi sóhaj, álmodás?...
Ha talán szebbnek látta volna más,
Mit torznak láttam én,
S egy szelíd szóval fölmentette volna
Ezt a halálraítélt gyermeket?!...


Fiaimhoz

 

Idők ormán döng már a léptetek,
Lelkemből-szakadt álmok,
Versek, ti harsonák, amiken át
A süket végtelenbe felkiáltok.
Fiaim ti, - lehulló életemnek
Fölemelkedő folytatásai!
Közöttetek fogok majd egykoron
Az Isten színe előtt állani.

Ott állok majd és körbe mutatok:
Nézd Uram, ezeket.
Ezek az utam mérföldkövei,
Az utamé, mely hozzád vezetett.
Értük bocsásd meg félszeg életem,
Helyettem ők éltek, szerettek,
Ne úgy arassak, ahogy én vetettem,
De ahogy ők vetettek.


Gát

 

Nagy Emmának

A folyó megy, én állok rendületlen,
És gúnyolódnak velem a habok.
Oda se hallgatok.

A partok felől csípős szellő támad,
Gúnyolódik a szél, mint a folyó:
Vén gát, mire jó zöldmoszatos hátad?!

Hátamon a víz őrülten iramlik,
És nászdalt zeng a messze óceánnak:
Tenger és folyó egymásra találnak.

Én állok egymagam.
Örökké szemben a rohanó árral,
Vállamon komor patina-talárral.

Ha nem volnék: a parton a kalászok
Elhullanának aratás előtt,
S posványba fulladnának a virágok.

Állok - és meg nem ingat semmi csáb.
Se gúny, se gyűlölet, se szeretet.
Én végigjátszom ezt a szerepet.

Ha szertehullok majd egy áradáskor,
S visz engem is a víz, letörve, holtan:
A partok akkor tudják meg, mi voltam.


Csendes fohász a múzsához

 

Már rég nem láttalak - és nem tudom, mi ez:
Piros az alkony és fehér a holdfény,
S a szellő most is körüllengedez,
De én néma vagyok.

Pedig fáj a szívem,
És néha-néha reszketve örül,
És színpazarló ősz ölel körül, -
Csak szólni nem tudok.

Már rég nem láttalak,
Hogy megoldanád béna nyelvemet,
S fölrántanád lelkem zsilipjeit.
Ó milyen semmi vagyok nélküled.

Hiszen én mindent odaadtam érted.
A termőföldet sivataggá tettem,
Az élet lassan elmaradt mögöttem,
És eltűnt, mint egy elhagyott vidék,
Csak Te kísértél és a messzi ég.

Hát mostan el ne hagyj!
Boríts be tűzzel, mint az alkonyat,
Töltsd ki a lelkem ürességeit,
Mint a holdfény a szakadékokat,
Add kezembe a Jóisten kezét.

Ó mert sötét lesz, rettentő sötét.


Igaz

 

Igaz: én válogattam.
Költészetembe nem vittem bele
Más érzést, csupán azt, amelynek volt
Istentől kapott nemeslevele.
Igaz: én válogattam.
Tudtam: nemesség és pórlázadás
Vívnak lelkemben megátalkodottan.
Tudtam: az élet lármáz, követel.
Paraszti kézzel ráz bilincseket,
Költészetem arany trónszékibe
Mégsem ültettem Dózsa Györgyöket.
Magas maradt e szék,
Nagy eszményekre váró,
S inkább üres,
De magát mindenkinek nem kínáló.
Minden futó haramja-szenvedély,
Minden kis hangulat-sehonnai,
Minden idétlen, torz koraszülött
Nem tudta e trónt meghódítani.
Magas maradt e szék,
Magas, s a földnek mindíg idegen,
Alatta köd, fölötte csillagok,
Előtte végtelen.
Igaz: én válogattam.
Egészen sohse adtam magamat,
Bár mindíg magam adtam.
A nem-őszinteségnek bélyegét
Süssétek hát reám.
Mit bánom én:
Ott fenn kegyelmet találok talán.
A törpeségem csupán az enyém,
S velem hanyatlik el,
De ezreket emel
A végtelenbe zengő költemény!


Meteorkő

 

Ravasz Lászlónak ajánlom

Ím', ez egy túlvilági nagykövet.
Valamelyik ős csillag-hatalmasság
Mint óriási parittyakövet,
Parittyájába tette.
A földre célzott, s hadüzenetét
A mérhetetlen ürbe kivetette.

Süvöltve hullt
Világok végtelenjén át,
S mert földi formaságot nem tanult:
A föld arcába vágta önmagát.

S most hirdeti
Méltóságosan és idegenül,
Hogy van még hatalom
A földi élet gőzkörén felül.


Csillagfény, csillag nélkül

 

Fényt látok, csillag fényét, amint rezdül
Szédítő messzeségeken keresztül.

És elmondom, hogy be szépen ragyog
Ott fenn - s e tudatban nyugodt vagyok.

Pedig, mire a fény hozzámig ér:
Csillag - úgy lehet - nincs a fény helyén.

A fény, míg jött a világürön át,
Elfedezett egy nagy tragédiát.

S a kisugárzás, mit szemeim látnak:
Haldokló lángja egy halott világnak.

Látjátok, amit a költő mutat:
Sokszor e fény is halott hangulat.

Lángot jelentett, friss, patakzó vért,
S kihűlt, megaludt, míg hozzátok ért.

Lelkek világürjét hidalta át, -
S míg áthidalta, elveszté - magát.

Lelkek szálait csokorba kötötte,
S elveszett a szív a kéznek mögötte.

Más hangulat van a régi helyén,
Vagy - semmi sincs már a költő egén.

A régi hangulat halott, halott,
De nektek él még, nektek még ragyog.


Emberáldozat

 

A Múzsák néha vérre szomjúhoznak.
Akkor a szent berek,
Melynek a költő fő áldozó-papja,
Jajszóval megtelik.
A Múzsák emberáldozatra vágynak,
Egy ember holttestét követelik,
Az emberét, ki a költőben él.
Hitét, szerelmét, nyugodt életét
Akarják füstben feloszolva látni.
A Múzsák néha ily kegyetlenek.

Akkor a költő elkészül magával.
Fölmegy az oltár széles lépcsején,
Fenn a kietlen magasban megáll -
S ekkép fohászkodik:
"Ember, ki bennem megkötözve fekszel,
Ember, kiszemelt véres áldozat,
Ember, hiteddel,
Ember, szerelmeddel,
Ember, nyugodtfolyású egész életeddel:
Meghalsz.

Ne zúgolódj,
Ne jajveszékelj,
Irgalmat ne várj. Hogy irgalmazzak én?
Én csak a tönk vagyok,
Amelyre le kell hajtanod fejed,
Én csak a bárd vagyok,
Amely lendül egy földöntúli kézben:
Költő és pap és hóhér egyszemélyben."

Akkor az embert megöli magában.
Az ember lelke aztán visszajár még...
De az már csak olyan,
Mint a vérfolt az oltár kövén,
Vagy mint a holdsugár a vérnyomon,
Vagy mint a köd a berek fái közt.


Az a félelmetes másik

 

Ki vagy, te félelmetes idegen,
Akit költőnek nevez a világ,
Aki megmozdulsz lelkem rejtekén,
Mint vulkánban a tűz?
Ki vagy,
Ki lelkem fáit tompán zúgatod,
Mígnem melódiába fog az erdő?
Ki vagy, ki elzsongani nem hagyod
A szívem sebeit,
S lelkem halottait
Temetetlenül hagyni rendeled?
Ki vagy?
Hogy lehet, hogy így úrrá lettél rajtam,
Hogy ajtóimon nincs számodra zár,
S kopogtatásod ha nem hallanám,
Döngetni kezdesz?!
Ki vagy,
Hogy nincs számomra oly hatalmas úr,
És nincsen oly imádott valaki,
Hogy meg ne szakítnám a szót vele,
Ha Te kívánsz beszélni?!
Ki vagy,
Hogy szívem véréből táplálkozol,
És nagyra nősz,
És éjjeleim álmát elveszed,
És ha ölembe nyugtatnám kezem,
Sziklákat hengerítni kényszerítsz,
Mik a hegyről a völgybe visszahullnak?
Ki vagy, ki meggyötörsz és üdvözítsz?
Ki vagy, ki vagy?!


Mivé lesz?...

 

Mivé lesz ez a késő napmeleg,
Mely most így át meg áthat engemet,
S mely idén utolsó melegnek tetszik?
Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,
Mely mellett csillagtalan éjszakán,
Nagy téli éjszakán
Álmok didergő tábora melegszik?

Mivé lesz ez a levélsuttogás,
Ez a haldoklók beszélgetése?
Támad belőle új melódia:
Ájtatos szívem nyárfareszketése?
Karácsonyesti prédikáció,
Ha már lehullt a hó?

Mivé lesznek e lobogó színek?
Marad egy tisztás szívem közepén:
Kietlen télben szép őszi sziget?

És napsütésből, nyárfareszketésből,
Színek pazarló játékaiból
Szövődik-e énbennem az a béke,
Mely mint egy láthatatlan sugárkéve
Testvéreim szívére ráhajol?

Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október 25


Kísérő levél borbereki verseimhez

 

Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznőnek
aki a "Vadvizek zúgása" címlapját festette

     Testvér, aki a lelked ideadtad,
Hogy egésszé tedd az én lelkemet:
A mű, a kettőnk műve szárnyrakél -
S ma titkos ünnepet ül Borberek.

Mert hidd el: reánk várt az ősi erdő,
Reánk vártak a sziklák, patakok,
Szunnyadó lelkük nekünk tartogatták
Mi fedeztük fel, mienk a titok.

Mert ezeréve tartanak a sziklák
Ott néma, komor prédikációt;
De nem volt, aki megértse a lelkük,
S kimondja helyettük a néma szót.

Rab volt a fák, a sziklák lelke, rab volt,
S nem tudta senki, egyedül mi tudtuk.
Mi vagyunk a szabadságharcosok:
Az erdő lelkét felszabadítottuk.

S most végigvisszük kunyhón, palotán,
Ahova bekopogunk: szélvész támad,
S utána talán tisztább lesz a csend,
És talán méltóságosabb a bánat.

De mindegy végül, hogy mikép fogadnak
A kunyhók - és mikép a paloták.
Mi felfedeztünk egy darab világot:
Új Kolumbuszok, új Amerikát:

És az a világ minket ünnepel.
Hallod, hogy harsonáz az éjji szél?
Ma felénk hozsannáz a rengeteg,
És felénk remeg minden tű-levél.

Rajtunk keresztül beszél Borberek,
Beszél fennszóval, beszél a világnak!
Mint a szülők az apró gyermeket:
Mi szólni tanítjuk a Mammuth-fákat!

Emlékszel, Testvér, hogy' mondja az Írás?
Hogy "a teremtett világ kínjai
Az Istenfiak után epedeznek".
Most mi vagyunk az Isten fiai!

Testvér, ma Borberekre jer velem,
Ma Borberekre küldd a lelkedet.
Győztünk. Szúrjuk az ősfenyők tövébe
Én a tollamat, Te az ecsetet.

1921 karácsony


Mi marad meg?

 

Vajjon mi lesz az, ami megmarad
A lelkem drága szülötteiből,
Ha majd az Idő rajtuk áthalad?
Kerék alatt marad a szívem vére,
Vagy fölvesz egy-két csöppet szekerére
Az Idő, aki vad lovakat hajt?
És meddig viszi majd?
Keres számukra jövendő napokban
Egy, a maihoz hasonló talajt?

A hivatottak sokan vannak,
A választottak kevesen.
És választottak vannak-e vajjon?
A hangulatok gyűrűk a tavon,
De mi lesz, ha majd kisímul a tó:
A nép lelke, mely gyűrűket vetett? -
És mi az, ami örökkévaló?!

De balga módra mit kérdezgetek?
Ha csak egy lelket szebbé, jobbá tettem,
Ha csak egy szívbe szent magot vetettem,
Ha csak egy lángot növeltem az égig
Egy ügyet védtem utolsó csepp vérig:
Mit érdekelnek korok, emberek,
S hogy meddig emlegetik nevemet,
És meddig élek énekesek ajkán,
Ha földi parttól eloldódott sajkám?
Ha így éltem, ha így alkottam én:
Beiktatódott ez a költemény
A világ örök fundamentumába,
Isten szívébe és önnönmagába.
S nincs ami onnan kitépje, kivágja.

1922 március


Lehajtott fővel

 

Olyan szomorú, szürke senki voltam,
Vergődő, kusza, korafáradt lélek,
De jöttek döngő léptekkel az évek,
És engem mégis valakivé tettek,
Köztem, s az élet közt hidat verettek.

Kifele: nőttem. Minek is tagadnám?
Hisz név a nevem két ország előtt.
Könnyen értem el egy magas tetőt.
Árva szívemre hull most a babér,
Ó több, mint amennyit a szívem ér.

A babérfát, amelynek levele
Rámpereg, - vajjon milyen erő rázza?
Emberszeszély felcsapó lobbanása,
Csak pillanatra megfeszült karok?
Vagy tán - örökkévaló viharok?!

A dicsőségem bús sziklafokát
Szeretném most már nagyságban elérni:
Magambaszállni, önmagamba térni,
Miként a kristály, jegecedni lassan,
Lenni zárt egész minden kis darabban.

És érni, mint a jó gyümölcs a fán,
És leszűrődni, mint az aszú-bor,
Kivésődni, mint a márványszobor,
Sorstól és fájdalomtól ihletetten, -
És úgy zengeni tovább a szívekben.

Mert most a babér nyomja homlokom,
És nyugtalanít minden szeretet,
Jobban, mint csel, mit gyűlölet vetett,
S mint ádáz irigység, mely rámszakad,
Lehajtom főmet a babér alatt.

1922 március


Az a mennyország, amely pokol

 

Ha azt mondaná nekem valaki:
Lélek, te mától fogva megpihensz,
És mától fogva többet nem virágzol,
És mától fogva többet nem teremsz,
Már nem vesződsz, nem bajlódsz a világgal,
És tenmagaddal sem lesz több bajod,
Én körülfonlak örök glóriával,
És minden úgy lesz, ahogy akarod;
Ha így beszélne hozzám valaki:
Lélek, neked kijár az örök bér
Azért, mit eddig a világra hoztál,
És minden napra egy babérlevél -

Ó ez a mennyország a pokol volna:
Nem virágozni, nem teremni már,
Csak nézni, amint virág és gyümölcs,
Mit én termettem, kézről-kézre jár!
Nézni mindazt, min régen túlhaladtam,
És a hozsannák közepette tudni,
Keserűn tudni, hogy semmit sem adtam! -

Ó ez a mennyország a pokol volna.


Irigység?

 

Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
Senki fia, míg lelkemet tudom -...
A magasságba vezető úton
Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
Megállottam egy bús sziklafokon.
Áhítattal tekintek fel, előre,
Azokra, kik már csillagok talán,
S ragyogva kiültek a hegytetőre,
És szeretettel tekintek alá,
Azokra, akik utánam jőnek,
Testemet vetem lépcsőül nekik,
És nem bánom, ha százszor megelőznek.
Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
Csak égbe nézzen a szemük merőn.

Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
Azt én letaszítom a meredélyen.

Nem irigység ez. - Csak kötelességem.


Malomkövek között

 

A búzaszem, az megőröltetik.
Aminthogy én is megőröltetem.
Tompán dübörgik a malomkövek:
Hogy nincsen, nincsen, nincsen kegyelem.

A búzaszem, az megőröltetik.
Vajjon mit gondol? - Már semmit talán...
Vérzőn tapad meg összeroncsolt teste
Valamelyik malomkő oldalán.

Mindíg, mindíg malomkövek között...
Őrlődve, törve, mint a búzaszem.
Megújulón, meghalni-nem-tudón,
Elátkozottan, pihenéstelen.

Mindíg, mindíg malomkövek között...
Zordon hatalmak kis játékszere,
Lélek, kit százfelé tép száz erő,
És minden erő mást akar vele.

A búzaszemből finom por szivárog,
A lelkemből a lelkem lisztje hull,
Mit kiőröltek a malomkövek
Belőle lassan, irgalmatlanul.

Aranypor-e, vagy fekete hamu:
Ez a kérdés. De mindegy már nekem.
Ami bennem volt: kiőröltetett.
Vessétek el, ha kő a kenyerem.


A boldog búzaszem

 

A Fáraóval eltemettetett,
Nem termőföldbe, hanem sziklasírba...
Az ember azalatt szántott-vetett,
Kalásztengereket zizegtetett:
A föld erőt aratásra hívta.
Aztán - átok lett kezén a kenyér,
Pipacs helyett, kalász közt vér piroslott,
S a tar mezőkre lehullott a dér.
Ugar felett halál-köd lebegett...
De lányszemekben kék búzavirág
Új kalászt akart és új életet, -
S az ember újra szántott és vetett,
Hogy aratáskor újból összekapjon
Vadállatként a silány konc felett,
S egymás fészkére új üszköt vigyen.

A sziklasír ölén a búzaszem
Aludt. Körötte halk ütemre járt
A halál, mely nem ismer életet,
S az élet, amely nem ismer halált.
A változandóság játékait
Az időből kipergett búzaszem
Lassan kezdette elfeledni itt.
A nagy király szarkofágja körül
Őrt váltottak a sírnak férgei...
Még e nesz se volt elég halk neki.
Ilyenkor mély álmából fölriadt,
S dideregtették bús emlékei.

Azután némán szendergett tovább.
Benne hullámzó rónaság aludt,
Látott pipacsot, kék búzavirágot,
Egy benne rejlő végtelen világot,
Mely emberkézre már sohase jut.

Marad lappangó, szűzi lehetőség,
Esőtlen csíra, napfénytelen bőség,
Önmagába börtönzött diadal, -
Kis szürke semmi túl az életen.

Örökkévaló, boldog búzaszem.


Pacsirta

 

Lám Bélának

A rét felett
Trillázva lebegett.
Emelkedett.
Alatta zöldesbarna folt:
Az erdő elveszett.
Dalolt, dalolt.
Úgy pazarolta magából a dalt,
Hogy mámorába szinte belehalt.
És mégis olyan üdén, könnyedén
Fakadt a dal belőle, mint a lomb
Nyírfatündérek karcsú ághegyén.

Lassan, nehezen, mint komor kolomp
Kondult a szívem - és eszméltem én:
Ez hát a dal, ez hát a költemény!
Ez a csattogó, büszke szárnyverés,
Ez a szárnyaló, friss emelkedés,
Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,
S hirdeti magát a széles világnak,
E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg
Zöld-arany zománcos erdők felett.
És akkor egyszerre belém nyilalt:
Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!
Sosem fakadt a lelkem könnyedén,
Mint rügy a nyírfatündérek kezén.
Csak puszta kézzel földet hasogattam,
Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,
S mikor a munkában elnehezedtem,
Fekete fenyők közé menekedtem,
Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -
Azután ismét vonatként robogtam,
Örvények szája felett szédelegtem,
Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.

Nem szálló darvak, - emelődaruk
Lendítették ki lelkemből a bút,
Az én világom a kohók világa,
Csákány csapása, pőröly zuhogása,
Gondolatok zenétlen muzsikája!
S most már hiába!
Hiába lebeg
A pici Mester a mező felett. -
A dalt, a könnyűt, a hivogatót,
A játszit, tündét, üdét, illanót
Nem tanulom már soha, soha meg!

1923 április


Én eltűnök...

 

Én eltűnök már a művem mögött,
Mint horpadt sír a virágok alatt
Mint sápadt, elgyötört hajnali hold,
Ha tért foglalva felbukkan a nap.

Én eltűnök már a művem mögött,
Mint repkény alatt elsüllyed a rom,
Mint délibábos felhőzet mögött
Elrejtőzik a kietlen orom.

Virágok alatt ne keresd a sírt,
Napfényben holdat keresni: minek?
Repkény alatt rom, felhőn túl orom:
Nincs abból haszna, élve senkinek.

Virág, repkény, napsugár, délibáb,
Hirdessétek, hogy bennetek vagyok,
S ki mögöttetek, alattatok van,
Az már csak sír, rom, halvány hold, halott.


Erő

 

Mostan a Szépség diadalt ül bennem,
S feszül bennem egy hangtalan erő,
Ó, rettentő erő!

Ha szerelemmé válna:
Tán elégetné azt, akit szeret.

Ha hatalommá válna:
Birodalmakat hódítana meg.

Ha kapzsisággá válna:
Marokkal aratná az aranyat.

Ha őrületté válna:
Dühöngene, míg maga megszakad.

Ha irgalommá válna:
Az volna, aki mindenkin segít.

Ha áhítattá válna:
Felszárnyalna az örök Istenig.

De egyikké se válik.
Marad nyugalmas, fénylő látomás,
Egy érctükörbe zárt világdarab:
Művészet, - semmi más.

Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október 25


Írjad poéta

 

Írjad poéta!
Ha csügged a lelked,
Nehezül a szárnyad,
Ha rajtad a kétely
Zsibbasztón elárad:
Írjad csakazértis!
Ne kérdezd; mi célból?
Ne kérdezd: mi végre?
Nem tudod te, hol vár,
Épen terád hol vár,
Egy lélek ínsége.
Egy lélek éhsége,
Egy szív szomjúsága:
Megenyhül a lelked
Egy rebbenésére,
Egy színes szavára.
Írjad poéta,
Írjad csakazértis!
Nem tudod te, mit tesz
A szavad hatalma,
Hova mindenüvé

Vagyon bejáratja,
Ismeretlen ajtók
Nyílanak meg néki,
Hova nem is szántad,
Oda fog betérni.
Nő a jelentése,
Mint a folyam, árad,
Távol szerelmeket
Himbál, hajókáztat,
Ismeretlen partok
Intenek feléje,
Szélvészként belekap
Vitorlák vásznába
Lobogók selymébe.
Szertezúg, szétárad
Világ minden táján,
Míg te nem is sejted
Magányod szomorú,
Szép Szent-Ilonáján.
Írjad poéta,
Írjad csakazértis!


A szépség próbája

 

Hajós Ivánnénak

Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.

Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.

Úgy ragyogott, mint egy gyémánt-pecsét,
Átragyogta a költő kételyét.

A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.

1922 április 8