Téli rózsatő

Láttatok-e már téli rózsatőt?
Csak száraz bot
Tövises bot.
S még hozzá nem is egyenes.
Láttátok már a csüggedt mozdulást,
A fáradt ívet, melyben meghajolt?

Virágait: a mult nyár színeit,
A mult nyár illatát
Elvitték, elszaggatták százfele.
Jutott belőlük menyegzőre,
Lobogórúdra,
Koporsó fölé.
Azután csend lett, lehullott a hó,
S a téli rózsatő
Elrejtette fejét a föld alá.

Hiszitek-e,
Hogy az a sok-sok piros rózsa
E szegény, száraz indából fakadt?

Hiszitek-e,
Hogy ez a szúrós, tövis-tele bot
Egyszer még kivirágzik?

Hiszitek-e,
Hogy fog még teremni piros rózsát,
Lakodalomra,
Lobogórúdra,
Kopja hegyére,
Koporsó fölé?

Hisztek-e még a téli rózsatőben?

Hisztek-e bennem?

Egy eszme indul...

Egy Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
Egy Eszme indul messze, valahol;
Tavaszi füzek szélingatta ága
És őszi lombok tarka hervadása
Vassal kivert útjára ráhajol.
Egy Eszme indul messze, valahol.

Egy Eszme jő robogva, tűzszekéren;
Valahol messze indul egy vonat
És maga előtt megkondítja sorra
Az őrházakban a harangokat;
Egy vonat indul messziről az éjnek,
És elibe, a rozzant házikókból
Tisztelegni kilép az őr, a lélek.
S a vassal kivert pálya végtelenjén
Zöld lángok, piros lángok égnek:
Egy vonat indul messziről az éjnek.

És néha jönnek fényes állomások:
Kupolái az eszmék vonatjának.
És néha jönnek elhagyott vidékek,
Ahol a váltók mind tilosra állnak.
És jönnek megrögzött gonosztevők,
Akik a sínre lopják köveik'.
És rajongók, kik a mozdony elébe
Önnön veszendő testüket vetik.

Az Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
A mozdony nő, de amíg testet ölt,
Csak fojtott, tompa dübörgése hallik,
Mit a ráhajtott fülbe súg a föld.

Még élek...

Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték keblemből a viharok,
S úgy zengetik: tőlem idegenül.
Rajtam át
Dalolnak régelhantolt istenek,
S önnön beszédemre nem ismerek -
És rajtam át a Végzet teljesül.

Rajtam át
Népek mennek az Ítélet elé,
S keresztül rajtam roppant folyamok
Hömpölyögnek a deltájuk felé.

Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték s elvitték a viharok,
S nem magamé: a viharé vagyok.

És ha majd elcsitult a fergeteg,
Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek
Szívem helyén talán
Egy sötét lyukat, véres ürességet.

Kit pengetett a szelíd esti szél
S borzongatott a hűvös alkonyat:
Magától - hogy adna az árva lant
Ilyen sikoltó, égő hangokat?

Az Idő, ez az óriás legény
Tépdesi lantom s lelkem húrjait,
Övé a dal, övé a költemény.

S félek, a dal, amit életrehív,
Sötétebb, súlyosabb,
Mint amit elbírhat a lant, a szív.

S félek, egyszer vasujjai alatt
Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa -
És elszakad.

Nyomdában

Indul a gép, s már tompán dübörög,
Megilletődve, halkan reng a padló,
A rengést megkívánják a falak,
S a mennyezetnek ők adják tovább,
Mint ágyúzásnál, ablaküveg csörren:
A gondolat, az újszülött titán
Hirdeti, hogy ím világgá röpül.

Az ifjú titánt csend termette meg,
Magány növelte fel,
Tán erdőzúgás volt bölcsődala,
Nemzője talán csillagragyogás volt
És éji mécse enyhe lámpaláng,
Ringatója szelíd sajka-lélek.

De most röpül, most harsog, dübörög,
És hangját visszhangozzák a falak,
És visszhangozni fogja egy világ.
A lélek fészkéből a sasfiók
E gépek szárnyán csattogva kikél
S vijjogva nyilal fel a végtelenbe.

S mi egyé volt: most ezrek kincse lesz,
S mi patak volt: most folyammá dagad,
Szakadnak bele új mellékfolyók,
Új lélek-erek minden fordulónál,
Kriptákon, temetőkön nyargal át,
Kereszteket dönt, koporsókat tép fel.
És gazdagodik minden szívveréssel.
És hirdeti, hogy erősek az élők,
És hirdeti, hogy élnek a halottak.
- Indul a gép - s már tompán dübörög.

Mint ágyúzásnál: megcsörren az ablak.

Pyrrhus

Győztem... A véres nap lement,
Az izzó föld kihűl,
Messze mezőn húnyó parázs.
Győztem...
De szívem nem örül,
Dalra nem ver,
Körülöttem a végtelen világ
Romban, koromban, hamuban hever.

Győztem, de megfáradt tagom
Továbbvonszolni mi se készt,
Csak az, hogy akarom.
És szívem nem örül,
Népem felét, jaj, derekabb felét
A keselyűknek hagytam étekül.

A Győzelem víg istenasszonya:
Nike, oly szomorún tekint reám,
Tekintetem felváltva elborong
Babéron és temetők cyprusán,
S én nem tudom már, hogy melyik mit ér,
És fáradt, zavaros szemem
Rajtuk ijedten, tétován pihen:
Melyik a ciprus, melyik a babér?

Ó, szívem nem örül.
És véres koronám körül
Halavány glória ragyog:
Győztem. Még egy ily győzelem -

S belehalok.

Cassandra

Lobog az áldozati tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a Sors.

Mit kívántok Ilion fiai,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek?
Jósoljak néktek?

Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Fekszik a sors,
De megindul és ajkamig ér.
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Vagy tépjétek ki,
Tépjétek ki fekete nyelvemet!

Mert nem szólhatom
Halkan azt, ami szívemben kiált,
Se mézes szóval keserű halált
Nem szólhatok.
És nem ígérhetek.
A menyasszonynak rózsás gyermeket,
Se büszke megtérést a vőlegénynek.
És nem is lehetek
Forró hiúságtokra legyező,
Se üszkös sebetekre enyhe ír,
Se lágy selyempalástja vágyatoknak.
Az én beszédem kemény, mint a sír.

Leroskad Ilion. Ha kettévágtok:
Én egyebet akkor se szólhatok,
Csak a meztelen, véres igazságot.
Mit néztek úgy reám?
Vigasztaló igét én nem tudok
Néktek, ti veszni rendelt seregek
Én csak meghalni tudok veletek.

Lobog a tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Alszik a sors,
De felriad és az ajkamig ér
S én kisikoltom
Száraz szemmel, fagyos ajakkal Néktek,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek!
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Tépjétek ki fekete nyelvemet,
Titoktudó szívem
Verjétek éles vassal át,
Mert nem szólhatom, csak az istenek szavát!

Vérfolt

A szentegyházat gránát verte széjjel,
Pozdorjává zúzott tetőt-falat;
De jött az ember új, örök reménnyel,
És elföldelte a halottakat,
Kik ott hevertek temetetlenül.

A templomot újból fölépíték,
Fölépítette új, acélos hit:
"Sorsvesszőzte szív, légy alázatos
És ne kutasd az Isten titkait,
S a mélybe mérő-ónod ne bocsásd!"

A templomot újból fölépíték,
Hozsannát zengtek: Sion újraéledt!
A pusztulás, a jaj feledve rég,
Olvastattak engesztelő miséket,
Hogy, akit éget még a mult, megtérjen!

Fényben úszott az új templom hajója,
Ünnepi zsongás a boltívek alatt,
De, hogy a pap a misét kezdte volna,
Rémült torkán az ige elakadt:

Az oltárterítőn egy vérfolt ott maradt.

Míg állt a vár...

Míg állt a vár, míg állt a palota:
Ó könnyű volt beszélni!
Fölényes arccal állani oda
S ormától fundamentomáig mérni
Az ősök építette templomot.
Míg állt a vár: ó könnyű volt beszélni!
Lazítni itt is, ott is egy-egy téglát,
Míg a boltívek roskataggá lettek,
S a dómpillérek ernyedtek és bénák.

Most minden rom.
A földdel egyenlővé tétetett.
Nincs fundamentom és nincsen orom.
Csak fű a rom felett
S a fű közt egy-egy csöndes nefelejcs.

Cassandra hangja zokogásba fulladt.
A száraz szemekből a könnyek árja
Csöppenként indult: millió imádság,
Az Istenbe, az örök óceánba.
A fagyos ajkak tüzes ajkak lettek,
Mintha a szívét az ajkára tenné:
A gőgje alázattá változott,
És a fölénye: őrült szerelemmé!

Állok a fű közt, a romok felett,
A nefelejcsek kicsi, kék fejét
Simogatja kezem.
Míg álltál: értetlenül néztelek,
Most rádismerve nézlek, réveteg
S imádlak romjaidban, - nemzetem!

Egyenlőség

Azt hitték róla: fehér égi álom,
A földre úgy száll alá, tündér-szárnyon.

S ó szörnyű kép, én elmondhatom... láttam:
Pallossal jött, piros hóhérpalástban.

Előtte hosszú, hosszú sorban álltak
Az emberek, és megváltásra vártak.

Esengve kértek üdvöt, életet,
Míg falanxuk előtt elléptetett:

S ő, míg haladt a hús-sorfal előtt,
A főt nézte, mely magasabbra nőtt.

Nézte gúnnyal a legszebb fejeket
És kezében a kard nem remegett.

Sétált... mosolygott... meg-megállott:
Levágta a főt, mely kiválott!

Pro libertate

Szabadság, szabadság: szó, - magvad veszett el.
Lobogód letépted önnön két kezeddel,
Adós maradtál egy, igaz értelmeddel.

Napod felkél, napod leáldozik,
Eged alatt minden ebfi sátorozik,
Veled, nélküled: a világ nem változik.

Mindenki szajhája: minden ajkon más vagy,
Tagadja az egyik, mit a másik ráhagy,
Míg minden indulat kimered, csonttá fagy.

Zuzmara csillámlik odakünn a fákon:
Legeltetem lelkem egy másik világon.
Ez a szabadság: az én szabadságom.

Helgoland

Márki Sándornénak

A sziklafokon megtörik a hullám,
És újra jő, - és újra megtörik...
Harsogva csap fel, búgva hull alá,
És ez így tart öröktől-örökig.

A Sors: a sziklák zord szigetje áll.
Körülte zúg az emberáradat:
Millió élet, millió halál.

Egy hullámparány vagyok én is ott,
A sziklára egy percre fölcsapok,
Hogy aztán - aléltan hulljak alá, -
Én nem hiszem, hogy lakik valaki
Helgolandon, ki jajom hallaná.

Egy hullámparány vagyok én is ott,
Nincsen számomra más vigasztalás,
Mint hogy ezrekkel együtt jajgatok.
Hullám is vagyok, tenger is vagyok,
Csak egy vagyok, - és mégis az egész!
S nekem diadal és keserű mámor,
Ha a hullám fehér tajtékporától
A víhatatlan sziget ködbevész!
Csak hab vagyok, - és mégis örök, ős,
És mint az óceán, oly tehetetlen,
És mint az óceán, olyan erős!

És néha, mikor zúgó tengerárral
A lelkem a sziklákon nagyot csobban,
Kevélyen kérdezem és keserűn:
Nekem, vagy a sziklának fájt-e jobban?!

Egyszer lehullok s elnyelnek a mélyek,
Elvesztődöm a végtelen vizen,

De tán ezer év mulva visszatérek.
És újra lent leszek, s a szikla fent,
És a háborút újra kezdem én:
A múlhatatlant, s a reménytelent.

A Sors: a sziklák zord szigetje áll,
Áll keményen és víhatatlanul.
Rajta sír, tombol, tajtékzik a hullám,
S a mélybe, önmagába visszahull.

Körülte zúg az emberáradat:
Millió élet, millió halál.
A Sors: a sziklák zord szigetje áll.

Az egyetlen tett

Olasz Lajosnak

Ó forradalmak, ellenforradalmak,
Diktatúrák és rohamcsapatok,
S ti lobogók, vörösek vagy fehérek:
Én rátok olyan idegenül nézek,
És tőletek olyan távol vagyok,
Mint erdő csendje város-dübörgéstől.
Iszonyodom a meddő embervértől,
A semmitmondó, hangos, hazug szótól,
És mindenfajta népbolondítótól.
Jobbról, balról a riadókat fújják,
A véres jelzőlámpát lengetik.
És semmi sem nő - csak a nyomorúság.

Állok nagy erdő-csendem közepén,
Búcsúztatom a hulló levelet,
S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok,
Ítéletet e vak világ felett:
Mikor a lét pillérei inogtak
És mint a viasz, minden elhajolt,
Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,
Egyetlen tett: a költő álma volt.

Jóakarat

"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!

"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S az megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam"

Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...

Hiúság

Mikor a lélek már higgadni tud,
És azt hiszi, hogy kiforrt és megért,
S véli, hogy most már letörülheti
Békén a kapott seb száján a vért;
S véli, hogy most már békén elbocsáthat
Sok űzött lepkét, tarka semmiséget,
Sok fénybevágyást, sok virágos ágat,
S véli, hogy most már leszűrt, tiszta lett -
És mint az óbor, kiömleni készül
És követni a hulló levelet:
Akkor üti fel benne a fejét
A hiúságnak örök ördöge
És a szent álmok szent szívére lép.

Én felfedtem a hiúság szemét.
És szóltam: jövel, kövess engemet.
És nézd meg a te rózsaberkeid
És nézd meg a te pálmaligeted
Hónapok, évek, századok után!
Nézd az Időt, ki ítéletet tart,
Tekintsd a port, a hamut, az avart,
A lét, a láng, a lomb szemfedelét...

Én felfedtem a hiúság szemét,
És mutattam a sírokat neki,
A süppedt, mohos márványköveket,
Leonardo megfakult vásznait,
S hogy minden meddő volt, hiába lett.
Hogy roppant áloméhségek helyett
Jobb a mindennap kis kenyerét ennem.
Én felfedtem a hiúság szemét.

De csak dörömbölt, ágaskodott bennem.

Szkepszis

Megszaggatom bírói köntösöm,
A székem itthagyom, megyek haza,
Talán igaza van mindenkinek, -
És talán senkinek sincs igaza.
Mit tudom én!
Előttem összefolynak feketén
A törvénytáblán a vésett betűk.
Torkom szorul, ajkamon érezek
Valami mondhatatlan keserűt.
A pillantásom éle úgy kicsorbult!
Én nem tudok már igazságot tenni,
Adjatok inkább egy remete-cellát,
Hagyjatok inkább a vadonba menni.
Szívembe néznék, - de a szívem reszket,
Hogy döntsön, mikor magába' se biztos?
S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet...

Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
Ítéletet ne kelljen mondanom,
Itt hagyom nektek üres székemet -
Én - hadd tűnődjem a csillagokon.
Vonja lelkemet aranyba az ősz,
Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
S boldogabb legyen, aki megelőz.
Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
S ha nem bukkant rá - legalább ne tudja,
Csak tudjon hinni, hinni - önmagába'!

Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
Az ellentétek iszonyú világa
Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
Úgy gyötör ez a sötét látomás,
És a tudat, hogy oly messze az ég.
Feloldanám egy nagy harmóniába:
Ami itt disszonáns hang, s töredék.
Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

De ez a béke talán a halál, -
S a föld talán csak így érhet az égbe.

Spectrum

Fehér az ős-szín.
Talán nem is szín,
A költő szerint csak "világos csend".
Fehéren, tisztán
Buzog a véghetetlen térből
A csillagzatok vándorfénye,
Míg fennakad egy hitvány üvegen.

Akkor megbomlik, megzavarodik,
Ős-tisztaságát homály futja be,
Egysége szertehull.
S a megzavart fény bomló káoszából
Lángrakapnak a születő színek:
Égő-piros, halványzöld, méregsárga,
Irigység, bosszú, remény, szerelem,
Ezernyi vágy.

Szeretnék gyermek lenni újra,
Isten báránya, ártatlan-fehér,
Bontatlan-egy.

És szól a hindu bölcs:
A munka könnyű:
Vedd el a nap elől az üveget.

Fekete Pille

Fekete pille: örökálom,
Mily könnyű vagy - és mily nehéz!
Úgy ülsz a csukott szempillákon,
Te kapuvédő, bús vitéz,
Mint aki felröppenni kész.

És mégsem röppensz fel soha.
Ahova egyszer telepedtél:
Vaskeményen tapadsz oda,
Elűzhetetlenül keményen,
Pille, te fekete csoda.

Fekete pille: örökálom,
Te őr a csukott kapuban,
Aki mögötted szunnyad mélyen,
Annak már könnyű dolga van,
Neki minden súly súlytalan.

Mint gyermek, lepkét-kergető:
A bölcs utánad úgy szalad,
S te szállsz megfoghatatlanul,
És viszed komor titkodat, -
Míg a vadász szemére szállsz le.

Mert lepkét ejt meg Szép Ilonka
És Szép Ilonkát a Vadász, -
Csak téged, titkos éji pille,
Nem ejt meg senki, semmi láz,
Mert vadból Te leszel vadász.

Sóvárgás bizonyosság után

Mit tettél velem, nyomorult világ?
Lúggal megmartad isteneimet,
Hamuvá szürkült aranycsillogásuk,
Elpárologtak szentség, becsület.
A dogma sziklájától eloldottál, -
Rideg, kietlen volt, de szikla volt:
Aztán - kezemben a lét szertefolyt.

Mit tettél velem, nyomorult világ?
Ígérted: fölnyitod a szememet.
Azelőtt látó voltam: vak Homér, -
Te a lelkemet vakítottad meg!
Minden dolognak visszáját is látom,
És nincs, amire esküdnék, dolog.
Ó, pedig én esküdni akarok!

A kősziklához vissza nincsen út.
Kétségek közt kell meglelnem magam, -
Adj hát egy szalmaszálat legalább
Világ, - s hitesd el, hogy acélból van!
Hitesd el, hogy a nádszálam jogar:
Világomat kormányzó hadi pálca,
S a szépség nemcsak torz arcon az álca.

Ó bizonyosság, bizonyosság,
Habár a mániákusé,
Habár az őrült királysága,
Mely csak az ő szemében az övé,
Ó bizonyosság, békesség, erő,
Habár a halál örök árán véve:
Csak szállj le szívem száz sajgó sebére!

Hivatás közben

Úgy volna szép:
Ahol kiki legörömestebb állt,
Ahol erőben, szeretetben
Leginkább önnönmagára talált,
Ottan fogadja szépen, szabadon,
Büszkén a halált.

Szószéken a pap
Harangozó a harang alatt,
Tudós a Röntgen-kamarában,
Szántóvető az illatos határban,
Lokomotívján a mozdonyvezető,
Anya gyermeke virrasztása közben,
Egy hosszú csók közben a szerető...

Hát én, a Teremtés elfeledettje,
A hivatások nagy számkivetettje?...
Számomra hol legyen a hely, a poszt,
Mit végórámra a végzet kioszt?

Mindegy, hogy hol.
Hisz helyem, posztom nincs nekem sehol.
Mint Caesar, köpenyét húzva fejére:
Csak burkolózhassam be akkor én
A látásaim bíborköpenyébe.

Mikor a lelkem nagy szélcsendje jő,
S a vágyaim, s a kínjaim elülnek,
Egy utolsó, alkotó akaratban
Megtisztulva - a szférákig feszülnek,
S mérik a távolt zengő szenvedéllyel:

Mint túlfeszült húr, úgy szakadjak széjjel.

Ha a halál is ilyen volna csak...

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Mint ez a decemberi alkonyat,
Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen...
S úgy bánna szépen, szelíden velem,
S úgy érintené meg a kezemet,
Mint valaki, kit nagyon szeretek.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
Észre se venném, hogy sötétebb lett.
Mennék vele, ki helyettem is lát,
Ugaron, erdőn, tengereken át.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
Egyik kezében megfogózkodnám,
Másik kezében - lángjával alá -
- Bús géniusz - a fáklyát tartaná.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Hátulról átkarolná vállamat,
Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
"A tollat pajtás tedd le, most elég!
Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
Tülköl a ködkürt, indul a hajó!"

Ha a Halál is ilyen volna csak:
Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
Mik lelkem mélyéig tekintenek,
S visszaragyogják, mit benne látnak:
Drága képét egy-egy jóbarátnak.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
De vinne szabad, nagy mezőkön át,
Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

Aranyabroncs

A mellemen egy gyűrű fut körül,
Aranyabroncs, vagy acélkarika:
Én nem tudom.
Szorít, szorít,
S e szorítás nem múlik el soha.
Akkor is fáj a szívem, ha örül,
Mert aranyabroncs fut rajta körül,
Aranyabroncs, vagy acélkarika.
Az élet ez a kemény karika.

Csak néha simul közé és közém
Enyhületképen egy rózsaszirom:
Égi rózsafa hullatta levél.
Az életemet jaj, meddig bírom?
S tavasz pattantja egykor el, vagy tél
Az aranyabroncsot szívem körül?
Mert akkor is fáj, ha nagyon örül.

Aranyabroncs, bánat-öv, örömpánt:
A lélek egyszer magáról lehánt,
Ledobál minden felöltőt, övet, -
És mezítlenül új ösvényt követ,
Hol nem szorítja több arany-iga.
Mert egyszer elpattan a karika.

Hóhullás

Ó életemnek legszebb percei,
Szent, tiszta percek,
Ha meghalok, még egyszer hulljatok rám,
Pehely pehelyre, zizzenő hullással,
Mint sűrű, csendes téli hóesés.

Üljétek meg a vállam, a fejem:
Kis fehér hangulat-galambok,
S tudjam: ez egyszer nem röpültök el,
S elolvadni sem fogtok már soha,
Nálam, velem maradtok mindörökre.

Emlékeimnek hóesése közben
így ballagjak a végtelen felé,

Végállomás

Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé
Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,
Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások
Váltották fel a büszke vas-utat.

Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;
Más oldalról csupán a szél izenget
S hozza szárnyán a fenyőillatot.
Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,
Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.

Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,
Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,
Elalszik szépen az egyetlen lámpa
Az állomás előtt.

A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt
És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.