Tragédia

Somló Bódog halálára

A Mester épít, kristályt kristályra rak,
Az Ész áttetsző alabástromát
Nem színezi, nem árnyalja salak.
Az alap gránit, tömör és szilárd,
Természetadta, biztos, ősi kő,
Rajta ível árkád árkád után,
S fölibük tornyosul majd a tető.

A Mester épít, kristályt kristályra rak.
Irígység, önzés, bosszúvágy, harag
A számítását nem keresztezi.
Nem csalnak a gigászi méretek.
A gondolat királyi termei
Visszhangozzák a szót: nem tévedek.

A Mester épít - és nem álmodik.
Itt nincs egy célon túlmenő "talán",
Itt nincs egy célon innen maradt "hátha",
Itt minden csupa egyensúly, s arány.

A munka halad, egyre feljebb hág,
Ami még hátra van, talán kevés,
Behálózva a megértett világ,
S leszűrve minden földi szenvedés.

És akkor jő egy váratlan lökés.
A büszke homlokzat végighasad.
Valahol lenn, megnyílt egy mély pokol,
Valahol lenn, mélyen az Ész alatt.
És a repedés tágul, egyre tágul,
A meghasonlott lélek látja ezt,
Látja - és tompán önmagába bámul.

S nincs gyöngéd kéz, mely nyúlna most felé,
S törölné verejtékes homlokát,
Mikor recsegve minden összedűl,
Nincs váll, hol megtámaszthatná magát,
Nincs nyugvópont, nincs kívül, nincs belül,
A végzet mindent, mindent letarol.

Akkor eszébe jut:
Van még egy sírhant, messze valahol.

Köt a rög

A megbékélt Ady Endrének

Aki messzevágyik,
Csak hazáig ér el,
Ha nem selyemszállal:
Köt a rög kötéllel,
Koporsókötéllel.

Aki pártos szívvel
Önszívére lázad,
Földalatt lel végül
Ősi hazát, házat,
Nyugodalmas házat.

Aki tépegeti
Mint egy nyűgöt, átkot,
Szívében hordozza
Az a magyarságot,
Igaz magyarságot.

Akinek magyarul
Muzsikál a vére,
E bús szerelemtől
Nincsen menekvése,
Sehol menekvése.

Majd ha a sírodon
Friss tavaszi hajtás
Nő - Te is belátod:
Így van ez jól, pajtás,
Így van ez jól, pajtás.

"A fáradt vándor"

Dr. Hevessy Imre fölött

Nem ravatalos szűk szobában:
Ott fent feküdt, a hegytetőn.
Tavaszi szél suhant felette,
Nappal a napfény nézegette,
Éjjel a csillagok, merőn.

Fölötte, a vén almafában
Rügyfakasztón, zendült az élet,
S a himnuszos, mély éjszakákon,
Míg ült szemén az örökálom,
A rügyek hozzá így beszéltek:

"Fáradt vándor, mi fénybe vágyunk,
Hozsannázunk, hogy élünk, élünk,
Virágra várunk és gyümölcsre,
S az Őszre, az ősz, méla bölcsre -
De azért - Téged is megértünk!"

A lelki szegénység dícsérete

Hálát adok, hogy a világból
Oly kevés dolgot ismerek,
Hálát, hogy Párist sohse láttam,
S nem vonzanak a tengerek.
Hogy nem jártam a Rivierán,
És járni már alig fogok,
Hogy becsukódtak én előttem
Idejében a távolok.

Ó láttam így is, éltem így is,
Így is kínlódtam eleget.
A benyomások szertevitték,
S vissza nem hozták lelkemet,
Ugyan mit értem volna véle,
Ha még több darabra török?
S előlem milliónyi részlet
Födi el azt, ami örök.

Egy kutat ástam önmagamba,
Titokzatos, komor kutat.
Sötét vize pár rokon-árnyat,
S pár testvér-csillagot mutat.
Fölé akkora ég borul csak,
Amekkora tükrébe fér.
Sok lelki nábob kincse nem kell
Cserébe szegénységemér'.

Testvér-csillagot, rokon-árnyat
Vágyom ringatva tartani,
Nem kellenek új emberarcok,
Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis
Tisztán, amit az ég mutat,
S felásni, Isten tudja hányszor
A mindíg-beomló kutat.

Erdély ege, parányi égbolt,
Tündöklő testvér-csillagok:
Szegénységem kútperemére
Ragyogva ráhajoljatok.
Akármerre futnék el innen:
Napáldozat, naptámadat
Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,
Halálos fáradtságomat.

Új világok üzenetével
Uram, ne kísérts engemet.
Én láttam így is, éltem így is,
Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából
A lelkemet már menteném.
Be sok minden záporozott rám,
S milyen kevés lett az enyém!

E keveset add átölelnem,
És benne átfognom magam,
S halálom elfelednem benne,
S az életből, mi hátra van.
Hagyd haldokló lángokba kapni
Kék hegyeink lélekzetét,
S hagyd látnom egy harangvirágban
- Szent szegénységben: gazdagságban -
A mindenségnek végzetét.

Öreg ember az októberi napon

Mi lesz, mi nem lesz, mindegy már nekem,
A nap süt, s ez a negyedóra jó;
Szelíd tüzén melegszik vén fejem,
S szívem, a mind halkabban dobbanó.

Fülembe zúgnak távol riadók,
De bágyadtan és érthetetlenül,
Ködben tülkölnek süllyedő hajók,
Mit bánom én, ha minden elmerül.

A béke nem érdekel s nem a harcok.
Egy negyedórát süt a nap nekem,
Mint kis madarat: becézgetve tartok
Egy száraz levelet a kezemen.

Koronák ha eltörnek, törjenek,
Népek ha szertehullnak, hulljanak!
Temessen el mindent a görgeteg,
Egy negyedórát süt nekem a nap.

Nekem már nincs a földön otthonom.
És vissza nem tartnak szelíd kezek,
Kicsit még sütkérezem a napon
És aztán... csendben... én is... elmegyek,

A rejtelmes virág

Assyriában, régen
Esett ez az eset,
Ropott legendák szólnak
Róla, de keveset.

Király kertjében egy nap,
Nem tudom a napot -
Egy idegen, csodás
Virág találtatott.

Szára magas, királyi,
A kelyhe néma, zárt,
Tán ma is lázba ejtne
Nem egy virágbazárt.

Kertész nem ösmeré.
Bár tudománya sok, -
Király parancsára
Jöttek a mágusok.

Vontak bűvkört köréje,
Fehéret, feketét.
Az idegen, csodás
Virágot nézdelék.

Csend volt, lehete hallni
Kísértet-lépteket,
Míg a legidősb mágus
Szólni merészkedett:

"E virág bimbajára
Uram, király, vigyázz!
Ettől jövend fajodra
És udvarodra gyász.

E virág csukott kelyhét
Figyeld: mikor hasad,
Akkor tipord le, vissza
Nem jő a pillanat.

Mert ha kinyílt egyszer
Szelíd, fehér ajka:
Arcod, uram takard el,
Nincs hatalmad rajta."

S állíták a virágot
Komor őrök közé,
Rá napfény nem mosolygott,
Harmat nem öntözé.

A zsarnok szólt: Hadd látom:
Hogy esnek a csodák!
S figyelték éjjel-nappal
Fegyveres katonák.

S csak néha borzadtak el
A zárt kehely előtt,
Sejtve a bennerejlő
Hallgatag ős-erőt.

Sejtve, hogy lehetetlent
Leső emberszemek,
A virág nyíltát lesve
Az Istent lesik meg.

S ő csak kész alkotást
Ád az embernek át,
S amíg benn dolgozik,
Nem mutatja magát.

Az elüldözött álom
Véresre marta fel
Az őr szemét. - Mosolygott
S aludt a zárt kehely.

Miatta minden talpig
Acélba öltözött,
Ő pihent: Isten álma
Tigris-fogak között.

S aztán - egy éjjel mégis
- Így esnek a csodák:
Az őrség szunnyadott el, -
S kinyílott a virág.

Tüzijáték

Májay Ervin emlékének

Akkor kisfiúk voltunk mind a ketten,
Egyidősek. A születésnapunk
Egymáshoz közel, nyárvégre esett.
Istenem, talán csak te tudod már,
Mi volt az akkor, milyen nagy eset!
Náluk a kertben, - azután minálunk...
Születésünk közt két hét telt csupán. -
Hány év választja el majd a halálunk? -
Mert én még itt vagyok, de ő már nincs:
Oltárról felszállt áldozati füst,
Világtébolyban elpazarolt kincs.

Akkor gyerekek voltunk mind a ketten.
S augusztusban a születésnapunk
Egy ritka, drága örömöt hozott:
Misztikus esték ajándékaként
Jöttek a tüzijáték-dobozok.
Volt ott minden, forgó nap, napraforgó,
Tűz-kígyó, béka, felviharzó álom:
Magasba küldött égő üzenet,
Hogy színes csillagokba szertemálljon.
Én csak néztem, de ő - ő már csinálta,
Apja tilalma nem gátolta benne,
Hogy kezét rátegye a rakétára.

Sejthette, hogy egy ilyen futócsillag,
Jaj, szörnyűbb csillag lesz majd a halála?
Baranovicinél a véres égre
Szökött fel ő is: bús, piros rakéta,
És aztán széthullott a semmiségbe.
És én - én álmaimnak rakétáit
Csak eregetem, eregetem egyre,
És forogtatom forgó napjait
S a csillagesőben gyönyörködöm,
És örülök, ha mást is elvakít
Amint hull, hullong, lassan szerteszéjjel.

S aztán elnyeli nyom nélkül az éjjel.

Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

Szordinós dal a mi nagy bánatunkról

Az ajkunkra már alig-alig vesszük,
S ha vesszük, halk és szordinós a szó.
De telítette a mi életünket,
Keserűn, mélyen, mint tengert a só.

Átfut a hangulatunk szövetén,
Sötét mintában még sötétebb szín,
Vagy komor tűzű bíborcsillogás:
Lement nap tüze lelkünk vizein.

A hegedűink halk szólóiba
Mint az orgona, tompán belebúg,
Minden kis gond-ösvény feléje tart,
Ó ország-útja, széles bánat-út!

Mi lombhullató előtéri fák,
Mi láthatón és nyilván szenvedünk,
De ez a bánat ködbeveszett csúcs,
Ez a mi láthatatlan hátterünk.

És jó ez így. E toronymagas bánat
Magához vonta fel minden bajunk,
S mi ezer apró felhő-bánatunkkal
Titáni vállára támaszkodunk.

Dícsérő ének az új hóra

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Beláthatatlan, végtelen fehérség.
Alvóknak takaró,
Holtaknak szemfedő,
Békétleneknek: diadalmas béke.
Alattad nem fáj a virágok szíve,
Alusznak mind:
A nefelejcsek és a margaréták,
Mert fáraszt a virágzás
És jó pihenni jövő tavaszig.
S még jobb talán - örökké.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Betöltve minden zeg-zugot;
Az öreg földnek gyűrődéseit,
Tar mezők ág-bogát
Mily fölségesen tudod elsimítni.
Az Egyenlőség bajnoka Te vagy,
A legigazibb és a legnagyobb,
Hozzád képest milyen kontárok mind
A vörösinges ál-apostolok, -
Te győzelmes fehérség!
Ha soká hullanál,
Elfödnél minden embermagasságot:
Dómok, pagodák, piramisok ormát,
S egy mesebeli Münchhausen-lovag
A hóhullásos éjben fát keresve,
Lovát a toronygombhoz odakötné.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Súlyod alatt görnyednek ős-fenyők,
De büszkén hordják ezt a tiszta súlyt,
Ne menj el kérlek, maradj még velünk,
Sárrá ne válj az utcák bús kövén,
Vagy ha elmégy: ó vonulj vissza hát
Szűz erdők rejtekébe,
Szakadékok ölén húzd meg magad,
Maradj tisztának messze valahol.
Hogy tudjam ezt, -
S e sáros, véres, gondszürke világban
Tudjak a jó Istenben hinni még!

A Göncöl szekerén

Derült az este, csendes, csillagos.
Túl minden szenvedélyen, lázon,
Én a Göncölszekerén kocsikázom,
Ott, ahol ember embert nem tapos.
A derekaljam: széna, illatos,
A Göncölszekér szénával tele,
Kaszáltak már az égi réteken,
S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.

Hanyattfekszem s az ürbe bámulok,
Friss széna, illatos: a derekaljam,
A pici földtől be messze szakadtam!
Köztem, s közte ezer csillag-távol.
És mily csend van itt, milyen hallgatás!
Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
A Göncölszekér csak úgy megy - magától...

A Göncölszekér biztosan halad,
Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
El nem ragadja semmi;
Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
Az örök szénás-szekeren pihenni.
Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
Kelnek szívemben új melódiák,
A végtelenség árja szinte fölvet...

S mégis jó volna fejem alá tenni
Egy kis maroknyi édes anyaföldet.

Halottak napja

Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.

Testvérke

Régesrég elhalt kis húgomnak,
akire nem emlékszem

Mikor elment, a halál a szemét
Fehér kendővel bekötötte,
Azóta mindíg szembekötőcskét
Játszik.
Virágot nem tépett a földi réten,
De fenn az égben
Virágos ágat tart piciny kezében,
A kör közepén úgy áll.
S körülötte állván az angyalok,
Faggatják incselkedve: ki vagyok?
Ha megharagszik rájok,
A nyíló ággal paskolja a hátok,
Mert már ez így szokás,
Ez így szokás a mennyországban is.

Akit szeret a csönd:
Kicsiny fülébe ólmos álmot önt,
Mély, ólmos álmot,
A vágya ne csapongjon szerteszét
Ne hallja a szirének énekét,
A világ csalfa, bűbájos szavát.

Akit szeret, azt elhívja az ég.
Előbb, semminthogy kis szárnya leég,
Kis angyalszárnya
Az élet perzselő tüzében:
Akit szeret, azt elhívja az ég.
A hold világán: az ezüstbatáron,
A nap sugarán, vagy a szivárványon
Magához vonja fel,
Ha mindjárt megszakad egy hű kebel
A földön itt, utána;
Akit nagyon szerettek odafenn,
Az korán visszajut a mennyországba.

Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,
Ki tudja, mi sors várta volna itt,
A Véletlennek kusza titkait
Ki bogozhatja ki?
Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,
Kicsiny szívét talán
Sebezné tüskével a szerelem,
Ó, jobb ez így talán,

Az égi rózsafán
A rózsának tüskéje nem terem.
Ha élne most: ó, szenvedné velünk
Mindazt a kínt, amit mi szenvedünk,
S a szíve talán törékenyebb volna
Mint a mienk,
Fínom üvegharang,
Amely csupán a méla csöndbe cseng:
Csingling, - kristályos szóval,
S a legkisebb szél már félreveri.
A szíve talán törékenyebb volna
Mint a mienk,
Fájdalmasabban hervadó virág, -
Így - játszik fenn az égben,
S vékonyka patyolat-kezében
Örök a nyíló galagonya-ág!

Ki tudja, tán
Azért hagyott el minket oly korán,
Hogy a szívünkbe belopja a fényt,
A vigaszt, derűt,
A muzsikát,
Mely mennyből zengve, zeng a földön át.
S mindent, mi széppé tette életünk:
Neki köszönhetünk.
Azért, mert őt a hant fedi,
S magáról nagy-szerényen mit sem hallat, -
S csak engem ismernek az emberek -
A szívemben azért
Az ihlet ő és ő tán a sugallat,
A szívembe ő lopja be a fényt,
Ó, én tudom:
Mi együtt írunk minden költeményt.
S ezt hinni könnyű,
Hisz nála minden zengőbb, tisztább, szebb,
Mert az Istenhez ő van közelebb.
Az én utam göröngyös;
Ha mélységben, ha magasságban járok:
Csak el-elbotlik tétován e láb
És csak egy angyalszárny segít tovább.

Néha
Kicsit durcás, azt mondja: játsszunk mást!
Ilyenkor én
A szót, a rímet soká nem találom,
Amíg engesztelőn
Érint a lelke újra, mint egy álom -
És halkan diktálja a folytatást...

Őszi rózsa

"Őszi rózsa, fehér őszi rózsa"...
Ma öt éve furcsa virág lettél.
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjéből
Vadul kitépettél.
Forradalmas utcára vitettél.
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Ország-halál szimbóluma lettél.

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Nőttél, magasodtál!
Égig érő roppant ravatalra
Friss havat hullattál,
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjében
Mért is nem maradtál?

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Reád sírva nézek.
Szirmod hulló havát reánk szórni
Tetszett egy nagy Kéznek...
Tragikus jelképe
Repedező földnek, rendülő világnak:
Mért is nem maradtál
Egyszerű, szomorú,
Szép őszi virágnak?

Jégvirág

Mint egy kísértet, hófehérbe'
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron - talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, - s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!

Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!...
Tél van, éjfélt ütött az óra!

Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ő, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!

Lethe vizénél

Az alvilági réteken
Akik bolyongtok énvelem,
Lelkek, látjátok-e?
Fekete fűzek közt az ott
A Lethe tüköre.
Békés folyó, boldog folyó,
Inni belőle ó be jó,
Lelkek, akartok-e?

A víztükör közel,
Szent feledés, jövel!
Pár korty ital...
Aztán kihal
Mi bennetek még emlék, álom,
Mit áthoztatok a halálon.
Most holtak bár - de nem egészen:
Azután készen lesztek, - készen.
Pár korty ital...
Aztán kihal
Minden, mi hajdan dicső, drága volt,
Nézzétek, van már, aki meghajolt,
A füzek közt az ott a Lethe,
Lehajoltok-e tükörére,
Feledést isztok-e?

Vagy, - van a szíveteknek egy sebe?
Mély és örök,
Mit nem födtek be dübörgő rögök?
Mi fölszakad
A föld alatt,
Amit akartok magatokkal vinni,
S melyre nem lehet,
Melyre nem szabad szent feledést inni!

Darvak

Nem volt vezér-daru.
Valahogy mégis csak összeverődtek.
Ó láttam, láttam
Szombat esténkint útrakelni őket.
Ó hányszor láttam ezt a vonulást!
Ez a tragikus ék-alak
Hányszor nyomult a szívem közepébe!
Ők elindultak melegebb vidékre,
Hogy télbe fordult itthon a világ.

A Királyhágón sűrű köd gomolygott,
És eltakarta Transsylvániát.

A tücsök birodalma

Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
"Átvette csöndes birodalmát"
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.

Átvette birodalmát;
Ez a királyság!
A legszentebb és a legboldogabb.
Miniszterei öreg almafák,
Diófák benne a papok,
Galagonyabokrok a katonái.
Adója millió virágszirom,
Magasból mélybe pergő.
Polgára minden fűszál, falevél,
Polgárjoga: a csend,
Alkotmánya: teljes testvériség.
Zászlaja holdsugár
És címere az ég, a csillagos.

Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
Átvette csöndes birodalmát,
Én is ez ország polgára vagyok,
És semmi másé.

Üdvözlégy, Uram, Fejedelmem,
Csendország királya, Tücsök!
Hódoljon neked ez a költemény!

A haldokló tücsök

Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, -
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.

Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.

Isten veled lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

Azok a kis létrák

Azok a kis létrák!
Gondoltok-e rájok?
A vagón-koporsók,
A vagón-lakások
Kicsiny hidacskái.
Anyaföldhöz kötő
Utolsó hidacskák,
Horgonyok, vasmacskák,
Mikor felhúzódtak,
Magasba vonódtak:
Komor jeladások!

Magyarok, magyarok,
Gondoltok-e rájok?!

Ha az a sok kicsi
Létra eggyé lenne:
Jákob lajtorjája
Hosszabb nem lehetne,
Istenhez valaki
Rajta fölmehetne!...

Üzenet egy repatriáló vonat után

Imre Ilonkának

Hova hullnak a hulló csillagok?
A szétrobbant világ
Fényatomjai hova hullanak?
Erdő fölé?
Mező fölé?
Patak fölé?
Tenger fölé?
Mi a jelszavuk:
Soha? - Vagy: mindörökké?!

Itt,
Vagy a Körös partján,

Vagy a Tátra tövén,
A magyar pusztán,
Vagy Amerikában,
Zúgó városban,
Csöndes Őrhegyen,
Szétszórva százfele
A végtelen világba,
Akárhol leszünk:
Mi együtt leszünk.
S egymás felé fut szíveinknek álma.

Sárika repatriál

Ez a vers Biharpüspökin született,
a magyar határ mellett 1920 nov. 17-én

November ül a rónaság fölött,
Köd fekszik a sinen.
Csak áll, csak áll a szomorú vonat,
A szomszéd sinen egy mozdony tolat,
S értünk a távol hasztalan izen.

Élesztjük, mint egy Veszta-lángot
A kis tüzet a vagón közepén,
Én most a húgom násznagya vagyok,
S túl a határon vár a vőlegény, -
De furcsa, furcsa násznagy vagyok én.

A határon túl vár a vőlegény,
A határon túl ég a szerelem,
De innen még a vámsorompó áll,
S a vámon túl a násznagy nem megyen.
Ó furcsa lakzi, furcsa, balga bál!

És ha majd holnap indul a vonat,
A menyasszony megy, a násznagy marad.
S hogy kelet felé lassan visszafordul:
A feje szédül, de nem édes bortul. -
Erdélyben - így ülnek ma lakzikat.

Heten

Egy bükki kirándulás emlékére

Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak - s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.

Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt - nem volt több óhaja.

Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, -
De más az útja hét magyar hajónak.

Benéz a havas

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen - kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

Szenthegy

Hajós Ivánnénak

Hogy távolodunk tőle, egyre szépül
És egyre szentebb, szentebb lesz a hegy.
Fuvalommal, vagy viharral üzen:
Az nem lehet, hogy engem elfeledj!

Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül,
S fénylőbben fénylik fel a hegy: a mult,
És minden, ami öléből kinőtt,
S örök ölébe némán visszahullt.

Minden fűszálon szűz harmat ragyog
És glóriát kap minden kis virág,
És a jegenyék holdezüstbe öntött
Honvédek: rendületlen katonák.

A kukoricás álmosan zörög
Bujdosnak benne szenvedéseink,
Amik már győzelemmé finomodtak, -
S üdvösségünk is átsuhan megint.

Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül
A hegy és rajta minden kicsi szentünk:
Golgota lesz, hol a keresztet vittük,
És Táborhegy, ahonnan mennybe mentünk.

Amíg a nagy kúrián átmegyek

A Kolozsvári Református Kollégiumnak,
Alma Materemnek ajánlom szeretettel

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,
Amelyen most gyakorta átmegyek,
Ha nem is négyszer Isten egy napjába,
Mint hajdanába.
Az udvaron métázó gyerekek,
Zsongító, édes lárma...
Behúnyom a szemem... még meglehet,
Valamiből szekundát fogok máma.

Aztán mégsem az emelet emel...
Elnyel a pince szája.
A nyomdába megyek.
Apokaliptikus vasszörnyeteg
Bömböl ott lenn: a nagy rotációs,
Ítéletes idők titánja,
Vértelen harcunk negyvenkettese,

Vele van beszédem, vele.
Reá akarok bízni valamit,
A lelkem titkait,
És megfésülni őket utoljára,
S megáldani, mint a mesék királya
Búcsúzó fiait,
És úgy bocsátni el a nagyvilágba.

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,
S a hűvös, késő őszi nap sugára
Megilletődve, elfogódva száll
Egy kis diáklány aranyos hajára.
Egy percre megszűnt minden földi átok,
Az Inferno halkabban dübörög -
Irígyelik a napfényt a diákok.

Vérszerződés

Árkosy Lajosnénak és Makkai Sándornak

Jertek, akik még itt maradtatok,
Nagy esküt tegyetek
Sötétzengésű, ős-pogány igékkel,
Mik Etelközből maradtak reánk,
S letűnt századok bíboros ködén át
Kondulnak felénk.
Jertek, akik még itt maradtatok:
Vérszerződést kötünk.

De előbb fehér lovat áldozunk,
Feláldozzuk az átkos paripát:
A vágyat, amely innen messze űz.
Ha meghalt balga vágyunk táltosa,
Amelynek szárnyán annyin elröpültek,
Ha ez a bús mén feláldoztatott,
Akkor esküdhetünk
Sötétzengésű ős-pogány igékkel,
Csorgatván vérünk egy közös tülökbe.

Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat,
Egyik lélek a másikat kötözze:
Ne szállhasson el innen senki többé!!

Excelsior!

Nagy Emma új versei elé

Te nagyon akartad az életet,
A lánghajú tavaszt.
S meg vagyon írva:
Aki nagyon akarja, elveszti azt.
És látod, mostan teljesedik be
Rajtad az Ige második fele:
Akit kifele gátol a világ,
Annak befele nő az élete.

Hogy megnőtt a tied!
Hogy megtaláltad szikla-magadat,
Gyönge leány, - acélba fürdetett,
Érc-zengésű szavad.
Elmélyült, "elszánt árvaságodat".
Az álmaid mind egyfelé sietnek:
Stoikus, büszke magasság felé,
S Achilles-sarka sincs a verseidnek.

S íme naplángú lelked szőttesében
A lemondás fonala feketéllik.
Ezen a fekete angyalhajon,
Ezen a sötét szálon szállsz az égig.
Egy szál ez a nagy gyászdrapériából,
Mely mindannyiunk lelkére terült,
Akiknek részünk lett a bujdosásból.