Szoborleleplezés

"Valahányszor szemfedő borul a testre,
mindannyiszor lepel hull le a lélekről.
És ha ez a lélek nagy és fényes gondolatok
hordozója volt, akkor a temetés nem
gyász, - hanem diadalünnep, mert
hiszen szobor-, azaz lélekleleplezés".
                                                  Prohászka

Mi történt itt, mi is ment végbe hát?
Egy állvány letört. Gerendázatát
Az ácslegények szerteszéjjel vitték.
Egy állvány letört. Ennyi az egész.

Most páncél nélkül fénylik a vitéz,
Pajzsot nem hord és dárdát nem emel.
Egy állvány letört. Ennyi az egész.
Egy állvány letört. S lehullt a lepel.

Itt állunk pusztán, mezítelenül.
Itt állunk pusztán, csak lélek vagyunk.
De megláttuk, mi rejtve volt belül,
Megláttuk halhatatlan alakunk,
Márványbavésett, örök önmagunk:

Ez a márványarc talán int és vádol.
De benne hősök kiáltása dermed
És róla bölcsek mosolya világol
És rajta költők álma ünnepel.
Ez arcot rozsda nem fogja, sem átok, -
És elmulhatnak tőlünk a világok -
De ez nem múlik el.

Gellérthegy

Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet,

Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
Ki át akartad szökni a Dunát,
S kin mosolyog az alant elmenő,
Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,

Gellért keresztjét békén hordozod.
Zordonságod hetvenkedés csupán,
A világ megalázta homlokod.

Én üzenetet hoztam most neked,
Üdvözletüket bízták énreám
Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

Sápad az arany...

Nem látjátok, hogy sápad az arany,
A lelkünk aranya?
Égető, bontó, maró folyadék,
Gyilkos szer fogta meg.
A kéz, mely rácsöppenti, nem remeg,
S vajjon mi marad még,
Ha lelkünk aranya is elveszett?

Ezt mentettük mi át:
A lelkünk kibányászott aranyát
A nagy viharból a szegényes révbe.
Ezt, s a hivatást: még mélyebbre ásni.
A lélekre ma nagyon kell vigyázni.
Csak az Isten, s a lelkünk van velünk.
Nem maradt egyebünk.

A lélek él

Imre József kedves bátyámnak,
igaz tisztelettel

A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él: betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át -
Amíg meg nem tagadja önmagát.

A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.

Torkolat

Egy utca visz a hegynek fölfele,
A partját két oldalt házak szegik,
Aztán aranyban fürdő őszi kertek
Vonultatják fel kerítéseik'.
Mögöttük gyümölcs érik hangtalan',
S az egész képen a bevégzettségnek,
Az elmultságnak lehellete van.
Odafenn vár a torkolat: a rét,
Tengerré tágul az utca-folyó,

S hullámait aranynap önti szét.
Az aranyréten lila lángok égnek,
Földre lelibbent őszi csillagok,
Sereghajtói az iramló évnek.
És hallgat hangtalan az aranyét.

Szomorú mindez, - s mégis olyan szép.

Tarolt mezőn bogáncsok

Tarolt mezőn bogáncsok,
Száraz, kemény füvek
- Mögöttük őszi kék ég -
Inognak, lengenek.

Mögöttük őszi kék ég
És őszi kék hegyek,
Tarolt mezőn bogáncsok
Inognak, lengenek.

Már minden fű aszott
S hervadt minden virág,
A menny teríti csak
Reájok sátorát.

A menny és a hegyek -
- Mindkettő színe kék -
Adják az őszi bánat
Győzelmes hátterét.

Tarolt mezőn bogáncsok
Inognak, lengenek.
Tarolt mezőn hitetlen,
Zörgő lélek-füvek.

De mögöttük a menny mély
S a hegyek magasak, -
Ne féljetek bogáncsok,
Szegénylegény-hadak!

Orvos-szavak?

Ó, szavaim, ti szomorú szavak,
Mondjátok, elég szépek vagytok-e,
Hogy aki olvas, vissza ne riadjon,
S édesen fájjon, ha fáj a szíve,
Szavaim, orvos-szavak vagytok-e?

Mert semmik vagytok, ha utánatok
Égőbb a vágy és tátongóbb az ür,
Szűkebb a sorskiszabta horizont,
S jobban sajognak a sebek belül,
A harc fölé ha béke nem derül.

Ó, szavaim, ti halk sebkötések!
Ha ügyetlenül tettem föl, mit ér
A fehér pólya bús szívek felett?
Művészet, tudás, szeretet, mit ér,
Ha átizzik a kötésen a vér? -

Testvériség

Én nem tudok mást úgy ölelni meg,
Ahogy a testvéremet ölelem,
A testvéremet, aki egy velem.
Ahogy szerelmem van,
Úgy van gyűlöletem.
Ember vagyok.
Mindenkit egyformán szeretni
Istennek adatott.
Ahogy vágyom - úgy visszaborzadok,
Ahogy epekedem - úgy rettegek,
Mert vannak örök, tiszta, szent hegyek,
És vannak mocsarak.

Én azzal megyek csak,
Ki velem egykép hajlamos a jóra,
Az Isten engem így teremtett -
Én nem tehetek róla.

Omnia mea mecum porto

Hajós Ivánnénak

Mindenemet magammal hordozom.
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon,
Mert lélek vagyok, végtelen, szabad.
Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak,
A fák, s a lombok - s az aluvó rét,
Bennem elférnek az élők s a holtak.

Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!
Felidézem a hegyek szellemét
És a fűszálak kicsiny lelkeit,
S megkérdezem: hány nőtt azóta még.

Nem enyém tán a házam, ha leég,
Vagy véletlenül más foglalta el? -
A kémény most már bennem füstölög,
És illatot a kert bennem lehel.
Bennem hallik az eső kopogása,
Amint veri a hű öreg tetőt.
Bennem van mindennek igazabb mása.

Bennem van mindennek a mennyországa,
Aminek temetője lett az élet,
Bennem jár az angyal a harsonával,
És hirdeti az örök üdvösséget.
Mindenemet magammal hordozom,
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon.

Mit akartok?

Mondjátok, a szívemmel mit akartok?
Ezer darabra tépni,
Hogy a szél vele fusson?
S hogy mindenkinek egy-egy rongydarab,
És az egész szív senkinek se jusson?
Mondjátok, mit akartok?

Dómmá tágítni lelkem templomát
És bebocsátni minden tarka népet?...
Inkább falusi templom maradok,
Hol egy a lélek, ha nem is ragyog,
S vallomást úgy tesz az ő Istenének.

Borostyán

Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mint gyermek, én is ezt a szót tanultam.
Azután elfeledtem dallamát -
És azt mondottam: orgonavirág.
S most megtanulom újra: porba hulltan.

Mert egy a két szó, egy - és mégsem egy.
Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Az egész csak egy árnyalat-különbség.
Mint testvérek, hogy borús kedvük töltsék:
Mi lessük egymás zengő ajakát.

Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
És Erdély lelke csillan meg a szóban,
Mint egy darabka mennybolt tiszta tóban,
S reszket, mint Isten szent lelke az ostyán.

Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mi ismerjük a messzehúzó vágyat,
Amely ragad a nyíló orgonához.
Lelkünk mégis a borostyánnak áldoz.
Így szeretjük a testvér-orgonákat.

Közelebb hozzád...

Nearer to Thee, my God...

Egy régi kép most lelkembe tolul,
Szünetlenül, feltarthatatlanul,
Mint hullám a süllyedő hajóba.

A mentőcsolnakok már indulóba'
Voltak, - egy messze part intett nekik,
Otthontalan, kietlen sziklarév,
Ahol majd roncsolt éltük tengetik
A távozók...

Mögöttük elmaradt a Titanic.

És süllyedt, süllyedt menthetetlenül.
A halál ült a jéghegy tetején,
S hallani lehetett, hogy hegedül.

De ím, a vijjogó hegedűszóra
Ének felel a haldokló hajón,
S míg zuhogva tör be a vad elem,
Egy kis csapat messzire hallhatón
Dalol: "Közelebb Hozzád Istenem!"...

De csak a sír, a sír jő közelebb,
Szünetlenül, feltarthatatlanul,
Hömpölyögve: hullám hullám után,
Ahogy agyamba most a kép tolul.

Már övig ér... már mellükig... már állig...
De amíg éneklő ajkuk szabad:
A sírba szállók énekelnek váltig.

Azután csend...

A mérhetetlen óceán felett
Lebegő hangfoszlányt se hallani.
Nincs mozgás, lehelet,
Csak fenn a csillagokban mondja valaki:
Szörnyű volt, szép volt,
Elvégeztetett.

A beépített lélek

Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.

Művészeted a művészetemnek,
Stílusod stílusomnak része lett,
A Lelked, mint Kőmíves Kelemenné,
Sziklaváramba beépíttetett.

Vagy inkább úgy épültél tán belém,
Mint Strassburg dómjába a gótika.
Ki a stílt vágyik kitépni belőle:
A templomot kell lerombolnia.

Játék a határon

Pictura-föld és Poézis között
Egy határkő meredt.
Te arra jöttél s azt kérdezted tőlem:
Lehet-e odébb tolni a követ
Pictura-földről Poézis felé?

Aztán én járultam színed elé
És kérve-kértelek:
Testvér - engedd egy kicsit odébb tolni
Pictura felé a határkövet.
Pictura földje nevezetes ország.

Csak játszottunk az odaplántált jellel.
És néha azt hittük, hogy határt sértünk.
S egyszer csak úgy éreztük: nincs határ -
Mert végtelenbe értünk.

Nagy dolgok árnyékában

Tragikus korszak hozott össze minket,
Hegyóriások árnyékában álltunk,
Erdőn az utat lámpással kerestük,
Egymás lelkébe súlyokat dobáltunk.
De minden súlynak sólyom-szárnya nőtt.

Úgy lebegtünk kis igazságainkkal
A titkos, örök Igazság előtt.

"Szilveszter-éjszaka"

Sorok Szőcsné Szilágyi Piroska festményére

I. Halott a hóban

Ez az első vers a kép reprodukciója
szeretne lenni

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.

Száz karácsonyfaláng libeg-lobog,
Mint a gyertyák a ravatal körül, -
A hóban elomolva egy halott.

Aki elomlott itt a hóba:
Az ifjú nő jött tavasz óta,
Jött nyári mezőn, őszi tarlón át, -
Amíg elomlott itt a hóba,
Mert a sorsa azt mondta: nincs tovább.

Arcán nagy béke, nagy ünnep honol,
Kékes derengés, utolsó mosoly,
Öröm, hogy itt ért véget.

De mellette már új kezdet nyüzsög,
Egy kis angyal, egy kis téli tücsök
Trilláz, hogy újra kezdődjék az élet.

2. A fenyves zúg

Az anya eddig hozta magzatát,
Itt szülte meg - és akkor belehalt;
Az öröklángok körülimbolyogják
A hómezőt, a roppant ravatalt.
Az öröklángok búsan imbolyognak,
A fenyvesekben tompán zúg a szél:
Porló szívekből nő fel a virág,
S halálforrásból merít, aki él.

3. Élet az életért

A jelen perc a jövendőnek ára,
És a jelent a mult fizette meg,
Elmult egy év, hagy jöhessen a másik.
És én hiába kérdem, hogy: minek?
Mikor az egyik élet fölneszel,
A másik élet elnémul s elül.
Milyen bölcsen is rendelték el ezt, -
S milyen kegyetlenül!

4. Kérdés az új esztendőhöz

Te kis Ámor, te trillázó tücsök,
Ugyan, hát nem szégyelled víg- magad?
E halnivágyó, komor, szűzi táj
Elnyeli felújjongó hangodat.
Hiszed, hogy különb lész a többinél?
Hiszed, hogy jobb, hogy igazabb leszel?
Látod, a komor fenyves nem hiszi:
Elnyeli hangodat és nem felel.

5. Terhelten

Nincsen menekvés, -
Te viszed tovább
Rózsás gyermek, a súlyt, és az igát,
A multak bűneit,
S az ősök bánatát,
A nyughatatlanságot.
Nincsen menekvés,
Válladon ül és legörnyeszt az átok.
Mert átok az, hogy előzőid voltak,
És átok az, hogy utánad is jönnek.
S hogy vége-hossza nincs a jajsírámnak,
S hogy vége-hossza nincs a könnyözönnek.
Nincs újrakezdés, csupán folytatás,
S a folytatásban örök-egy nyomor,
S mi másnak látszik lenni, az se más.
"Uj" esztendő, milyen gúny ez a szó,
Hisz nem hoz semmi újat,
Az örök Idő minden esztendővel,
Csak egyetlenegy sötét nótát huzat.
Amíg anyától ered a gyerek,
Egyik év a másik esztendőből:
A rózsaszál a beteg rózsatőből:
Addig nincsen menekvés.

6. Ex nihilo

Ó, Isten, teremts hát a semmiből
Új esztendőt nekünk,
Fehér lapot, hogy írjuk végre rá
Igaz történetünk':
A szeretet s a jóság álmait.
Hogy akarhassuk, amit szeretünk
S váljék valóra, amit akarunk,
Ó, mert Uram, oly szánandók vagyunk.
Tépd el az okság zord láncolatát
Egy percre csak,
Ebből az egy csodából
Ki tudja, tán egy szebb világ fakad.
Teremts a Semmiből,
A szent és tiszta, örök Semmiből
Egy gyermeket, egy nem anyától lettet,
Egy rózsaszálat, nem tövön termettet,
Egy aranyalmát, nem ágról szakadtat,
Valami szentet, meg nem átkozottat,
Valami újat már, valami mást,
Csak állítsd meg e szörnyű folytatást.

7. Csitulj szívem

Csitulj szívem,
Ne ostromold a lehetetlenséget,
Ezt a száztornyos, ezerbástyás várat,
Csitulj szívem,
Az öklöm véres és a karom fáradt.

Körül nagy béke, szilveszteri táj,
Ünneplő rengeteg.
A jó Isten ma erdőt látogat,
És az eloltott gyertyalángokat
Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.

Gondolatok az imádkozásról

Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Miért imádkozol?...

Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.

De miért, de miért?

Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S a világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!...
Amit elvégzett; meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen,
Vagy tenger fenekén?...

Ó, de úgy-e a remény, a remény?

Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.

Ó, tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.

Mindennapi rózsáinkat...

Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.

Bocsáss meg!

Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a "külső sötétségben".
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.

S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.

"Az ismeretlen Istennek"

Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben.
Maradtunk egyenlők a szeretetben.
Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt.
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt.
A törvény betűje ha összevágott:
Ujjongva hirdettük a rokonságot.

S ha egymás lelke tájait bejárva,
Rábukkantunk egy nekünk idegen,
Ismeretlen istenség templomára:
Oltárát virággal szórtuk tele,
És szóltunk csendesen: bár nem enyém,
Szenteltessék meg mégis a neve.

Kölcsön

Add egy órára kölcsön a szemed.
A nyugodt, tiszta pillantásodat,
Mely felitatja ezt az őszi pompát:
A barnát, bronzot, bíbort, aranyat,
S hatalmat ad a táj fölött Neked.
Add egy órára kölcsön a szemed.

Hisz' látok én is: bronzot, aranyat,
És a kék eget örök hátterül.
De más e látás. Az én két szememre
Mindíg valami kis fátyol terül.
Ha tágra nyílik ámuló szemem
Függönyt engednek elé hirtelen
Surranó kicsi gondolat-koboldok.
Jaj, nekem nem jelennek meg soha
Felséges önnönmagukban a dolgok.

Neked adatott szemtől-szembe látni.
Te látod őket úgy, függetlenül
Mindentől, Testvér - tenmagadtól is.
Milyen lehet a te szemed belül?
Ahogy a világra most ráderül:
A világ nézi vele önmagát.
Ó, ha csak egy órára megszerezném
A szemed titokzatos alkatát!

Csak most, addig, amíg lemegy a nap,
S a fák tetejét glóriába vonja.
- Micsoda százszoros dicsfény-sugárt
Jelenthet a Te szemednek e pompa! -
Csak most, addig, amíg lemegy a nap
S magával rántja égő szemfedőjét,
Hogy néma árnyak égre-földre szőjék
A csillaghímes mély feketeséget.
Csak addig add a szemedet nekem.

Azután Testvér - visszaadom Néked.

A teremtés hat napja előtt

Te láttad az erdőt,
Mielőtt erdő lett volna.
Mielőtt a vizek a szárazföldtől
Elválasztattak volna.
Azért fested most híven, igazán,
Azt is, mit itt nem láttál.
Magadban a dolgok ős-képére
Reá találtál.
A képeiden azért hallik
Szinte-szinte a vizek dübörgése,
Vihar-tört szálfák hörgő reccsenése.

Te láttad az erdőt
Mielőtt erdő lett volna.
Mert naiv gyermek-hit az, hogy az Isten
A Hat Nap előtt mit se csinált volna.
A hosszú-hosszú örökléten át
A Művészt szabta, formálta remekbe,
Illesztgette mulhatatlan keretbe,
Bölcsőjét a chaos felett ringatta,
A világ tervrajzába beavatta,
Szoktatta a halhatatlansághoz...

Aztán fogott csak hozzá a világhoz.

Mégis csak jó...

Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!

Magam felett én is pálcát török:
E vers be színtelen, be semmi volt!
Neked: érték, kétségtelen, örök, -
Egedre szökkent csodafényű hold.

Testvér, Művész-Testvérem, mégis jó,
Mégis csak nagyon, nagyon jó nekünk:
Hogy önmagunknak szól marasztaló,
S egymásnak felmentő ítéletünk.

Párviadal a Dachstein-nal

Látlak, lenge alak,
Sötétzöld stájer nyárban,
Amint méregeted
Roppant ellenfeled,
És gyönyörködsz a makacs Góliátban.
Előtted a Modell.
A háromezer méteres Modell.
Pajzsod: palettád,
Dárdád: ecseted.
És nincs más fegyvered.
Csak a Szépség szentlelke van veled.

És nekifogsz.
Háromszor fogsz neki.
S a szörnyű Modell három tervedet
Három szeszéllyel semmivé teszi.
Először ködbe vonja üstökét,
Aztán árnyékba hull,
Aztán tar fején kigyullad a jég,
S őrült magasságokba tornyosul.
Úgy izzik a húnyó nap bíborában,
Hogy nem bírja szemed.
Az ecsetet szomorún leteszed.

Megint csak felveszed.
És nekimégy,
És kérleled, és könyörögsz neki,
És téped, szaggatod,
Mint Jákob Isten angyalát,
Hogy áldjon meg már tégedet,
És adja meg magát.

Nem adja meg magát.

Jelek

Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.

De amit adtam Neked: csak jelek.
Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?

S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentől elrekesztve, önmagában.

Tükrök törvénye

Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Nem baj.
Így tükrözi a Szent Anna-tava
Sokszor még mélyebben a mély eget.

Mi nem tükrözünk mást, mint lényeget.

És azért ez a látás így igaz,
Ha egy-egy vonástól el is tekint.
Mi látjuk egymást, nem ahogy vagyunk,
De látjuk örök mivoltunk szerint.

Üstökösuszállyal

Te mondtad Kiplinggel: ha meghalunk,
Rettentőn megnövünk!
Ha szertehullott földi börtönünk...
A sok belénkfojtott szépségcsíra
Kiszabadul,
Termőbb talajba hull,
És mind kihajt,
Ha majd a végtelenben alkonyul,
S ott hajnalodik majd.
És akkor könnyedén megyünk
A tűfokán is által,
És festünk, írunk üstökösuszállyal!
Ez lesz a toll!

És ez lesz az ecset!
Amit majd nem remegő földi kéz,
De túlvilági hatalom vezet.
Egyszer csak azon
Vesszük észre mi testvérek magunk,
Hogy kiválasztott művészek vagyunk,
Akiknek minden, minden sikerül, -
S csak a jó Isten a kritikusunk.
Nem zavar semmi se.
Akkor a szemünk könnyel lesz tele,
S megkérdjük a Te jó Kiplingedet:
Hogy így képzelte-e?

A kettős kert

A nagy egységesek,
Akik életük ecsetvonalát
Kegyeden biztossággal vezetik
Holttetemeken át,
Bizony mondom, megirígyelhetik
A Te megosztott, kettős életed.

A Te lelkednek kettős kertje van:
Kicsiny családod - és művészeted.
S mi teremtő munkádban megakaszt:
Az az örökkévaló szeretet.
Ó boldogságos gát, szent akadály!
Isten mosolygó gyerekszemekből
Rádszól: Művész, te Anya vagy, - megállj!

Anya, Feleség, Testvér és Barát,
Tiszta habnak megannyi tiszta gát.
Ragyog a hullám, ha e gátakon
Idvezült fájdalommal megtörik.
Bizony mondom, a Te sokságodat
Az egységesek irígyelhetik!

A Te lelkednek kettős kertje van,
Kétféle rózsafákat öntözöl,
S mint Nikodémus Mesteréhez éjjel:
Művészeted kertjébe úgy szököl.
Halkan osonsz, halkan, lábujjhegyen,
Mintha meglopnál mindíg valakit, -
Pedig csak imádkozol a hegyen...

Per az Akadémiával

Webb: az én kis barátom így hívja ön-
magát. Nem tudni, miért vette fel s
miért használja ezt az angol nevet

Hallgassátok csak, ez aztán a per,
A furcsa, furcsa per!
Egy oldalon a nagytekintetű
És nagyszakállú Akadémia,
A tiszteletreméltó testület.
A másikon csupán egy kisgyerek:

Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia.
Hallgassátok csak, furcsa, furcsa per,
Még elveszti az Akadémia.

Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia
Az első latin oskolába jár.
Röpköd ajkán "Asinus", "Bestia".
A kishúgának mondogatja szépen,
Otthon, - nem sértő szándékkal - dehogy,
Ártatlanul, csak úgy - gyakorlatképpen.
A latinnal még nem tudjuk, mi lesz.
De egy biztos: ő már nem tévedez
Szép anyanyelvünk ős-rengetegében.
Ő szigorún veszi a magyarsággal
A dolgot - s ha kell, - érte perbeszáll
A tekintetes Akadémiával.

Hallgassátok csak, furcsa, furcsa per:
Szőcs Ádám Webb, a Szőcs Jenő fia
Otthon egy megcímzett csomagra lel.
"Aranka ucca". Ucca! így, két c-vel!
Ádám szemében lobban a harag,
Rázza fejét bozontos üstökével:
Ki merte írni, hogy merte két c-vel?!
Anyja a boltost menteni próbálja,
Magyarázza az új helyesírást,
Hivatkozik az Akadémiára,
(S magában büszkén mosolyog talán... )
De Ádám toporzékolva kiáltja:
"Úgy írom, ahogy az öregapám!"
Meggyőzni nem lehet. Makacs kuruc,
Kérlelhetetlen logikával kérdi:
"Akkor az utat is úgy írjam: uc?"

És áll a per, a furcsa, furcsa per:
A forradalmár Akadémia,
S Szőcs Ádám Webb, a kis konzervatív,
A Szőcs Jenő fia.
Figyeljétek csak, furcsa, furcsa per
Még elveszti az Akadémia.

Intérieur

Kiugró erkély, pici fülke,
Legbelső műterem-sarok.
A mennyezeten öröklámpa,
S mindenfelé terjengve, szállva:
Szent végtelenség-illatok.
Imazsámoly, könyvek... Prohászka...
Magafestette oltárkép előtt
A művésznő, magába szállva.
Így hányszor, hányszor látom Őt!
Két kezébe temetve arca
A Megfoghatatlan előtt.

A keskeny erkély-ablakok
Színes, meleg fényt szűrnek át.
Holt avaron közelgő vándor
Lépése lesz láttukra bátor,
Amint rója az őszi éjszakát.

A színes ablakok üvegjén
Örök-szépen és szomorún,
Tündöklő nagy processióban
Lángol az Evangélium.
Minden ecsetvonása textus,
Vagy vers-initiale tán, -
A képzelet kibontja szárnyát
S megindul lassan a nyomán.

De egyszerre csak elakad,
S ámulva visszatántorul:
Színek közt fehér sebajak
Tátong szigorún, józanul.
A Szentírásnak tépett testén,
Az álmok szín-szövetén át,
Bepillant kegyetlen szemével
Hidegen, szürkén a világ.

Mi ez? S a művésznő felel:
Egy véres, vörös tavaszon
Munkám magam szaggattam el.
Mint Ábrahám a kést fiára,
A gyilkos eszközt úgy emeltem
Az álmaimnak ablakára.
Sebet téptem magányom testén,
Hogy félelmetes, árva estén
Kipillanthassak a világba,
Szeretteimre lesve váró
Vérszomjas vörös katonákra.

E hely, áhítat s ihlet helye:
Volt egyszer, volt már őrtorony.
Puha kézzel be nem hegesztem
Azt a sebet: emlékeztessen!
Döbbentő jelnek ott hagyom.