"Martyr-levelek"

"Hova jutnak a martyr-levelek?
Az elkallódó, célt nem ért sorok
Betűbeszedett lelke hova tér?
Hol nyugszik meg a hulló hangulat,
Hova foszlik a szertefoszló látás?
Az egyszer megtalált szó,
Az egyszer megálmodott álom hova lesz?
A jóság, szépség síri sorsa mi?
Mi lett a sorsa annyi üzenetnek,
Mit ítéletes idők évadán
Küldöztek égigtornyosuló gáton át
Egymásnak négy ország magyarjai?!
A papírt tűz, vagy víz emészti meg,
De a holt levél lelke hova száll? -
A leveleknek van-e mennyországuk?"

Ezt kérdezted és így kérdezted tőlem.
Mint puszták felett esti fuvalom,
Úgy szállt e halk panasz,
Elhaló-szépen:
Törékeny hang a végtelen ölén.
Kis fényes kérdező-jel rajzolódott
Sugár-ecsettel írva
Egy pillanatra a tömör sötétbe.
Feleljek én! - Hát íme, felelek.
Egy pillanatra szerepet cseréljünk:
Hadd legyek erős én: a gyönge most,
Hívő hadd legyek én most: a hitetlen!

Ó, van a leveleknek mennyországuk:
"A naplementi fellegeken épült
Csodavár, örök álompalota",
Ahonnan minden álom kiszakad,
Ahova minden álom hazatér.
Ahol leveri sátra cövekét
Minden bujdosó, hontalan Ige.
Az elfeketült levélpapírok
Az írás fehér lelkét odaküldik.
Odaözönlik minden, ami szép,
Odasugárzik minden, ami jó,
Ott találkozik minden, ami testvér.
S nem semmisül meg abból semmi sem.

Ó, van a leveleknek mennyországuk!

Emmaus felé

Árkosy Lajosnénak

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által,
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. -
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt - és célhoz ért.

Húsvéti versek egy halott erdőről

I. A ledöntött templom

A gyermekkorom öreg erdejét
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
A megmaradt gyér fák között,
Mintha nem történt volna semmi sem:
Madár dalolt.
Az ég a puszta földre ráhajolt.

Isten ledöntött templomában
Elmerülve, sokáig álltam.
Nekem műtermem volt.
Itten dolgoztam én.
Ó, mennyi emlék, mennyi költemény
Ölelte át e vén fák derekát!
Most vége hát...

2. Öreg erdőm

Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk,
Én is, Te is.
Csak a Ritmus marad,
A Lélek örök, rejtett ritmusa.
Nekem Te adtad, én átadtam másnak.
Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk.

És fittyet hányunk mégis a halálnak!

3. Ami test volt...

Ami belőled test volt, test marad,
Anyag, - hogy rajta megosztozzanak.
Az asztalos, s a fakereskedő.
De ami benned nemesebb erő:
Az az enyém,
Belémszívódott örök költemény.

Ami belőled test volt, test marad.
Te most már szekrény leszel, asztal, ágy,
És benned teljesül sok bűnös vágy,
És benned gyűlik fel sok hitvány holmi,
Leszel fiók, mit fognak ki-betolni,
S leszel nyomorult kincsek őrizője.

De bennem szunnyad a lelked jövője!
És bennem zúgni fogsz!
Tavasszal smaragdszínekben ragyogsz
És ősszel hullatod a leveled.
Te bennem folytatod az életed...

4. Azért is élsz!

Azért is élsz!
A gondolataim
Nézd: a te tölgyeid!
A lelkem győzhetetlen talajába
Bocsátottad le bús gyökereid.
Halk mozdulásom: rügybepattanásod,
Kőkemény csendem: a te hallgatásod.
Bennem nő ki száz lemetszett karod,
Az én viharom: a te viharod,
Az én koronám a te koronád.

Hol a fejsze, mely belőlem kivág?!

5. Irtások

Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?
A sok virág ünnepre készül,
Mindenkinek szép és senkit se vádol.
Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?

Mezők virágai

"De mondom néktek, Salamon az ő
dicsőségében nem öltözködött úgy, mint
ezek közül egy."
                                        Járosi Andornak

Színesedik a rét.
A margaréták föl-fölemelik
Szelíd, fehér fejük.
A karthausi, a hallgatag barát
Barátkozik velük.
Misére csenget a harangvirág
A bükkönynek s az árva lóherének,
A rét fölé az alkonyat terül,
Ezer virág ajkáról száll az ének
Hangtalanul: hozsánna néked Nyár!

A virágok közt Salamon bolyong.
Vállán bíborpalást.
Fején korona, bús, nehéz arany.
Hatalma van - és tudománya van.
Mit is kívánna mást?
Mégis tűnődve megy.
Ajkán egy kérdés lebeg hangtalan:
Mért nem olyan, mint ezek közül egy?

Férfi-erdő

Eltűnt az üde smaragdragyogás,
A lomb sűrűbb, sötétebb.
Április ment,
Május nyomába lépett,
És közeleg a nyár.
Az ifjú erdő komoly férfi már.

Összeborult a lomb,
Mélyzöld kupola lett.
Visszhangoz töprengő kérdéseket,
És önmagának harsogva felel.
A vihart addig nem engedi el,
Míg búgó hangon meg nem áldja őt.

A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.

Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten, ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik úgy kell élni, mintha volna!
Viharban, csendben rájok lehajolna.
Mert nekik nőni kell -
És nőni - csak az ég felé lehet.

Eltűnt az ifjú smaragdragyogás,
Sötétebb lett a lomb.
Amit harsogva mond:
Riadó, érces, telthangú beszéd,
Meggondolt felelet.
Vagy ünnepélyes, komor hallgatás.
Az erdő férfi lett.

Az én kíséretem

Megyek; távoli égzengés kísér,
Olyan halkan és olyan komoran,
Mintha lelkem visszhangja volna csak,
Gondolataim gyászkísérete,
Valami földöntúli orgona.

Ma nem lesz vihar.
Kéktüzű villámot ma nem követ
Hegyeket megingató csattanás.
Lobogni sem fog az erdőn sehol
Gyökeréig hasított ősi tölgy
Győzelmi fáklyaként; -
Csóva gyanánt,
Mit önmagának gyujt az Alkotó,
Ha megúnván a fülledt béke csöndjét,
Rombolni tartja kedve.

Ma nem lesz vihar.
Ma nem haragszanak,
Ma csak borongnak odafönn,
Csak tépelődnek, csak töprengenek,
Csak álmodoznak tán:
Sötét ábrándokat,
Mogorva képeket
Szőnek a végtelennek szőnyegébe.
A kedvük ködös, csak úgy, mint nekem.

De nem lesz vihar.
Halkul a földöntúli orgona,
Derül a horizont.
A fellegvárfal zord lőrésein
Félénken kinéznek a csillagok;
Sápadtan mosolyognak.
És jelentik, hogy ott fenn béke van.

Mert frigyre léptem önmagammal én is.

A bujdosó hang

Kakuk, kakuk:
Bujdosik az erdőn a hang,
Kakuk, kakuk,
Most mintha magasabbról zengene;
Most megbúvik alant.
Kakuk, kakuk,
Bujdosik az erdőn a hang.

Kakuk, kakuk:
most közel hallik, - most meg távolabb,
Egy kakuk szól, vagy egy egész csapat?
Távol, közel, felül, alant:
Kakuk, kakuk,
Bujdosik az erdőn a hang.

Kakuk, kakuk:
Mi vagy te, kismadár?
Vagy tán az erdő öreg lelke vagy,
Mely ifjú, nótás hang-ruhába jár?
- Kakuk, kakuk, -
Szerelmes ál-ruhába jár?

Kakuk, kakuk,
Nem te kellesz nekem.
Kakuk, kakuk,
Ifjú hangod mögött
Az erdő öreg titkát keresem.
Kakuk, kakuk,
Nem te kellesz nekem.

Kakuk, kakuk!
Hogy bujdosik a hang!
Távol, közel, felül, alant
Hogy kelleti magát.
És még sem értem, még sem fogom át.
Kakuk, kakuk:
Az ősi rejtelem,
A bujdosó hang bujdosik tovább.

Báthori László barlangja előtt

Stein Gusztávnak

A barlang előtt ültem elmerengve.
Lassan leszállt az est.
Éreztem, a távolban hogy nyüzsög
Gigászi hangyabolyként Budapest.
S láttam a Csendet még nagyobbra nőni,
És a hiúság vására fölé
Aranyszegélyes szemfedelet szőni.
S láttam: a rég-holt remetének lába
Hogyan kél versenyre az esti széllel,
És a hangyabolyt hogy tapossa széjjel...
Ültem a barlang előtt elmerengve.

Itt ülhetett ő ötszáz év előtt,
Húsz hosszú éven át:
A pálosrendi remete-barát.
Öreg betűit rótta, egyre rótta,
Magyarra fordítván a bibliát.
Csillag-hulláson tán tűnődött néha,
De nem bántotta kétség, vak remény.
Mellette volt és vele volt az Isten -
És boldogabb volt biztosan, mint én.

A Mount Everest pártján

Fajomnak, az emberfajtának
Árulója: a Hegy pártján vagyok.
Akarom, hogy az utolsó orom
Szűz jegét ne tapodja lábatok.
Maradjon egy csúcs a világ felett
Érintetlen, mint holdbeli hegyek.

Fajomnak, az emberfajtának
Árulója - bár szánom azokat,
Akik tetemeikkel töltik be
A vért szomjazó szakadékokat:
Kívánom, bár az ember hősnél hősebb -
A Hegy maradjon mindíg az erősebb.

Maradjon egy csúcs a világ felett,
Ahova úgy szállhat a gondolat,
Hogy ottan ember nem járt még soha,
És oda nem vitt szemetet, sarat,
Ember felett álljon ez az orom,
Örök-jégből világító-torony.

Ezen az ormon ne lobogjon zászló,
Ne lobogjon se brit, se gall, se más.
Mint a csillagok, közömbös legyen,
Semleges legyen, mint egy látomás.
Legyen mindenkié és senkié -
Útjelző kő az Úristen felé.

Lobogódísz

Fekete fenyőlobogók közt
Lobog egy hófehér:
Én vagyok az, - fehér ruhámba
Belemarkolt a szél.

Az Isten ezt a szirt-tetőt
Lobogódíszbe vonta,
Fennen lobognak zászlai:
Fekete-fehér pompa.

Zászlótestvérek, bús fenyők,
Rivalljon most az ének:
Egy roppant kéz utánam nyúlt
És kitűzött közétek.

Zászló vagyok zászlók között,
És feszülök a szélbe,
És nőni érzem magamat
Az időbe s a térbe.

S az időn túl s a teren túl
Az örökkévalóba,
Én, lélek, egyetlen való:
Az Isten lobogója.

Barátkeselyű

Mannsberg Arvednek

A törpefenyők szívós karja közt
Feküdtem önfeledten.
Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
A tekintetem, ahogy fölvetettem
Találkozott egy óriás madárral.
Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
A nagy magasban szinte állt felettem.

Barátkeselyű volt, - barna csuhája
Sötéten, egyszerűn símult reája.
Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam.
Oly mozdulatlanul feküdtem ott:
Egy pillanatig, - azt hiszem: megcsaltam.

Még nem, még nem, csuhás herold-madár,
Még nem ütött az óra!
Pedig talán e szikla-katafalk
Ravatalnak sem utolsó volna!
Nem, ez a hitvány test még nem tied!
Hanem a lelkem, a lelkem vigyed
Zajtalanul a szörnyű magasságba!

Egyetlenegyet lendült csak a szárnya,
Aztán eltűnt az Ünőkő mögött,
Végtelenbe, mert végtelenből jött.

A premontreiek platánja

A rendház előtt egy platánfa áll.
Varázs-ecsetje surranó hegyével
Megérintette halkan a halál.
Levele: sárga, barna, zöld-arany -
Ezer színváltozatban hulldogál.

Az ezerszínű óriás platán
Zizzenve küldi postáját a mélybe.
Alatta kedves házi-uraim
Járkálnak hófehérbe'.

S ahogy járnak, egy-egy égő levél
Köntösük hófehérjén fennakad:
Az élet üzen messziről nekik,
S mutogat vért és aranyat.

S ők olvassák
E titokzatos, távoli postában:
Im', ez az élet,
Amely a hervadást hordja magában.

Azután tovább mennek
A fák alatt fehéren imbolyogva,
S a haldokló élet üzenetét
A köntösükről
Lerázzák mosolyogva.

Szivárvány

Némethy Titinek

I.

A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.

Mint a művészet az élet felett.

II.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.

Hangok ereje

A tiszta őszi csendbe
A messzi hadgyakorlat
Ágyúdöreje döng.

A tiszta őszi csendbe
A tölgy álom-gyümölcse:
A makk koppanva hull.

És valahol, hangon, csenden felül,
Az Isten zsámolyán
Kicsi kis nesszé lesz az ágyúszó,
S ágyúdörejjé a halk koppanás.

A félixfürdői tölgyek alatt

Az 1923. évi vasúti katasztrófa emlékére

Álltam alattatok,
Idéztem néktek a tavalyi vért,
Omlásának tanúi voltatok.
Láttátok a halált.
Nem rögződött belétek irtó képe?
Hogy zölden lengettétek ágatok'
Egy év mulva megint a nyári égre.

Álltam alattatok,
A töltés martján kerestem a vért, -
S ámultam, hogy ki nem száradtatok!

Az őrház pici jelző-csengettyűje
Csengett csupán az őszi némaságba,
Olyan volt ez az örök-hang a csendbe',
Mint templomokban örökmécsek lángja.

S ez az örök-hang azt csengette nékem,
Hogy zöldág virul a fekete véren,
S legyen bár a vér áradata tenger -
A tölgy is felejt, felejt - mint az ember.

Éjjel a rendházban

Künn eső permetez.
Különben semmi nesz.
Egy-egy csöpp megüti az ablakot,
Mint hogyha szellemujjak dobolnának.

Vajjon melyik csillag-világ
Kopogtat ablakán e por-világnak?

Fekszem álmatlanul
Jelenem, multam, jövendőm előtt.
Nagymessziről Várad toronyórái
Kongatják az időt.

Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Egy téli tölgylevélre

Árkosy Lajosnénak

E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.
De hogy megbarnult, megkeményedett:
Az írás felcsillámlik rajta,
S tűnődvén, lelkem elsóhajtja:
Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
S a zuzmara, a zordfényű palást,
Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.

Egy perc

Egy percre ma
Úgy néztem fel a csillagokra én,
Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel
Legelőször tekinteném.
Egy percre ma
Gyöngyvirágillat szállt át a szobán.
Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször
Csodálkoznék el édes illatán.
Egy percre ma
Minden oly könnyű lett s oly egyszerű,
S az élet a kezemben:
Engedelmes, jól hangolt hegedű.
Egy percre ma
Megindultam - és nem tudtam: mi az.
Messziről, mélyről intett elibém
Egy elsüllyedt tavasz.
Egy percre ma
Mint szegény embert, nem húzott az ág,
Halkan csengetyűzött a föld alatt
Sok eltemetett csengetyűvirág.
Egy percre ma
Megpróbáltam a más lelkébe látni,
Nem ítélve és el nem ítéltetve:
Bocsánatot nyerni és megbocsátni.
Egy percre ma
Ragyogtak reám halvány testvér-arcok,
Amelyek elé köd ereszkedett:
Céltalan hajsza és megutált harcok.
Egy percre ma,
Ó tiszta, bölcs és boldog látomás:
Elváltozott, mint Jézus a hegyen
A mindenség, - s be más lett, ó be más!
Egy percre ma...
Nem lehet ezt a percet kibeszélni.
Hogy is tudna szivárványglóriás
Tündértörékeny teste rímbe férni!
Egy percre ma
Oly boldog voltam s oly boldogtalan,
Tudva: e perc egy percig tart csupán -
És aztán vége van.
És én ki tudja meddig várhatok,
Lesve zug-éltem kis part-szögletéből
Míg újra fölbukkan egy ily vitorla
Az örökkévalóság tengeréből.

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Gyógyíts meg!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképpen.

Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.

Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -
Előbb elzárnám a láda fiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.