Atlantisz harangoz

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

Rádió-oszlop a Házsongárd-tetőn

Te fémszálakból ég felé feszített
Modern obeliszk, - szikár és szilárd,
Hogy a szélrózsa minden szögletéből
Az üzenetek millióit várd, -
Te érzékenyre hangolt tompa érc,
Világ póznája: sok mindent megértsz,
Sok mindent tudsz.
A népek sorsa, az Ember jövője
Feléd süvít a messzeségen át,
Füleled Párizs, London zsivaját,
Kinyujtod tapogató csápjaid,
És zúgni érzed az Idő szelét,
Kattogni hallod a történelem
Lendítő kerekét.
Sok mindent tudsz.
Én hozzád képest semmit sem tudok...

De hallod-e a virágok neszét,
Amikor fölemelik fejüket?
Egy hazavágyó árva szívverés
Halk ütemére nem vagy-e süket?
Tudod-e, hogy itt most bűbájos ősz van,
S tövedben ég a sápadt kikerics,
S dalolnak az itt maradt madarak, -
Világ-bölcs, érted ezt a nyelvet is?
Tudod-e, "mily mélység egy üres fészek"?
Hogy mozdul meg a rögben is a lélek?

Látod, én olyan begubózva élek,
És másoktól, és magamtól futok,
És hozzád képest semmit sem tudok.
De ezt tudom.

Nyomkereső

Istenem, - erdők zörgő avarán,
Vagy az utca kövén,
Eltávozottak, vagy régen halottak
Lábnyomába hányszor léptem én!
És nem gondoltam meg:
Légiók, seregek
Mentek előttem már,
Amerre én megyek.
Ez itt egy leány lépte volt talán,
Könnyű, de nem vidám,
Törékenynek, karcsúnak képzelem,
Akinek jóbarátja a magány.
Ez a meggondolt lépés öreg úré,
Az ott könnyelmű úrfi lépte volt.
Itten, úgy látszik, megállt valaki,
S egy virágszálért mélyen meghajolt.

Erre anyóka törte át magát
Az őszi erdőn, - batyujába rőzse.
Arra harcos lépése kopogott,
Döngött, szikrázott a kövön előre.
De ma mindnyájok lábnyomába lépve,
Csendben gondoltam meg,
Hogy hadak, seregek
Mentek előttem már,
Amerre én megyek.
Fantáziám felfedte a nyomot,
Mit hó temetett, zápor elmosott.
Isten kegyelméből ma délután
Én bujdosók és halottak nyomán
Cserkészek őse, nyomkereső voltam:
Utolsó mohikán.

Juan Fernandez

A part, ahonnan hajdan Crusoe
A könyörtelen óceánra nézett,
Míg horizontra szegezett szemét
A tengerrel testvér könny lepte el, -
Hol tüzet csiholt, kunyhót épített,
Vadakkal vívott, Péntekre talált:
A part benépesül.
Épülnek rajta roppant szállodák,
Indulnak felé percre pontosan
Menetrendszerű hajójáratok.
Hemzsegni fog a sok kiránduló,
Ki látni vágyik egy órára bár
Robinson elátkozott szigetét.
Az élet s a civilizáció
Kinyujtja ismét vakmerő kezét,
Megtépi az örök romantikát,
Kifosztja gyermekkorunk álmait,
S a fantázia forgó várait
Megállítván, megszállja azután.

Juan Fernandez hát benépesül.
De puszta sziget marad még elég:
A messze kontinenstől elszakadt
Sok-sok élet-darab, -
Új sors elé vetett hajótörött,
Ki kunyhót épít és tüzet csihol
Vadakkal vív és Péntekre talál,
Verejtékezik reménytelenül,
S esténkint ki-kiáll a hegy fokára,
És várja, várja, várja a vitorlát,
Míg horizontra szegezett szemét
A tengerrel testvér könny lepi el.

Hét vezér

Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
A hét vezér nevén nevezzem el:
Álmos, Előd, Ond - jaj, olyan rég volt,
Nem is tudom tovább.
Tudják-e még a mai gyermekek,
Hogyan vezették népüket
Az ős-hazából Etelközön át,
Tovább, tovább?...
Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
Róluk nevezzem el!
Be szép volna, ha csillagokká lennénk
Mindannyian,
S követnénk őket tüskön-bokron át
A csillagbokros égi réteken
Keresni új hazát...

A holdbeli ember-arc

Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Milyen kemény és milyen szenvtelen.
Az a holdbeli ember-arc!

Rajzolgatják időtlen-idők óta
Sírónak, nevetőnek.
Változatlanul én látom csupán
Ránk-meredőnek.
Az orra hegyorom,
A szája örvény,
Arcának minden barázdája törvény:
Megfejthetetlen, titkos jelbetű.

Azok a szemek a Mohi-pusztát látták.
Mohácsot látták,
S látták Trianont.
De az az orr
Se virágot, se hullát nem szagol.
És az a száj
Akármi fáj:
Vigasztaló igét sohase mond.

Ki beszél?

Arany jegenye, ki beszél veled?
Valaki megszólított messziről,
Attól remeg most minden leveled.
A szél, a szél, a szél beszél veled.
De mi a szél?
Sok sóhajtás,
Mely összegyűlt, s most egyszerre beszél.

Egy sóhajtás alig egy lehelet,
De sok sóhajtás egymásba fogózva
Átrepül országhatárok felett,
És megtalálja, amit szeretett.
Valaki sokat sóhajtott feléd,
Sok sóhajtása egymásba fogózott, -
Most elérte az arany jegenyét.

A nagyváradi püspök-kertben

Márki Sándor emlékének

"Episcopus Varadinensis":
Egy régi név után
Ez csillog a palota kapuján.
Októbervégi csend.
Tán világvégi csend.
Levélhullató, százados magány.

Oldalt a székesegyház,
S Szent László szobra, az átültetett
Királyi plánta. Jobb helyre került,
A bánatunkhoz került közelebb.

A holtak szigete...
Ez jut eszembe itt.
A palota négy égtájra mereszti
Rebbenéstelen üveg-szemeit.
Csupán kapuja van sarkig kitárva:
Jöhet, mehet, akinek jólesik.
Az élet füst, és minden mindhiába.

Naplemente a rendházból

Az ablakom, a Rendház ablaka
Napnyugat fele néz.
Magyarországra néz.

És alkonyatkor állok ablakomba,
És nézek ki, és nézek önmagamba,
Kalandoztatom tekintetemet
Nagyvárad tető-tengere felett
El egész a rónaság pereméig.
S gondolom: ez már így lesz véges-végig,
Hogy a nap arra megy le mindörökké.

És onnan nem kel fel már soha többé.

Napkelte a várad-velencei állomáson

A vonat dübörögve befutott.
A kalauz kiáltott: Várad-Velence!
Máskép mondotta, más nevet kiáltott,
De már így maradt meg az én fülembe'.

Piros hajnal volt, csípős, őszre járó.
Mint ég titkába látó óriás,
Úgy kéklett keleten a Királyhágó.

Jöttem Szent László gyógyforrása mellől,
Elmélkedve nyugatról és keletről,
S a Lélekről, mely megújul - magától.

A vonat befutott - s felkelt a nap -
A fejedelmi Transsylvániából.

Erdélyi magyar diák

Szegény fiú...
Szeretnélek megsímogatni most,
Lesimítani zilált szög-hajad,
Szeretném áldóan és nyugtatóan
Fejedre tenni nyugtalan kezem:
Világomlás kicsi mártírja, Te!

Szegény fiú...
Már férfigondok gyermek-gondjaid.
Már ízetlen a diligentia,
S jaj, nincsen íze a vakációnak!
Az én gondtalan diák-éveimből
Szeretnék olykor reád-aranyozni
Egy-egy vidámabb, mosolygóbb vonást,
Mert a te ajkad összeszorított,
Sötét, és hallgatag,
Mint hogyha minden óra minden percén
Hangtalan "Ave Caesar"-t mondanál.

Szegény fiú,
Aki hallgatod itt
A nyelvek bábeli zűrzavarát, -
Mi lesz Veled?
Szédülve hullsz a hang-örvénybe le?
Vagy fogsz még valaha a Lélek nyelvén,
Pünkösdi tüzes nyelven szólani? ...

Ha nem lesz többé iskolánk...

Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,
- Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, -
Ha nem lesz tanterem,
Hol a tanító nyíló ajakán
Az ige-virág magyarul terem,
Ha nem lesz többé szentesített mód
Oktatni gyermekünk az ősi szóra,
Ha minden jussunkból kivettetünk:
Egy Iskola lesz egész életünk,
S mindenki mindenkinek tanítója.

Bölcsek leszünk, szentek leszünk,
Hogy gyermekeink lelkéhez közel,
Mindíg közel legyünk.
Nem leszünk semmi más:
Hitben, hűségben, tisztaságban
Egymásnak folytonos példaadás.

És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk:
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,
Hogy mind az idők végezetéig
Megemlegettetünk.

A kinyujtott és visszahúzott kéz

Lucian Blaga, erdélyi román költőnek
abból az alkalomból, hogy "Zamolxe"
című drámai költeményét a kolozsvári
Magyar Színház magyarul bemutatta.

     Rég rebesgetik, hogy a lelked arca
A lelkem arcához hasonlatos.
Költészeted titok-tükrében
Tegnap megláttalak:
Igaz.

A rengeteg két ellenkező végén
Lakoztunk, Te meg én.
Egymásról azt sem tudtuk, hogy vagyunk.
Mint kősziklák álltunk: én itt, Te ott.
S az. erdő zúgása, s az ég zengése
Belőlünk mégis egy visszhangot csalt.

Kinyujtanám most feléd a kezem.
És mégse nyujtom ki.
Fekete erdő van közöttünk,
Keserű árok van közöttünk,
Ledöntött szobrok, elnémult harangok
Kísértenek közöttünk.

Tudom: Te mindezekről nem tehetsz.
De hordozod a "győztes" végzetét,
Amint az elbukottét hordom én.

Hajnal a Majtényi síkon

Vonatról láttam, - szürkült az ég alja,
- Szeptembervégi borús pirkadat -
Fenn összébb vonták fázó csillagok,
Végetlen ürben bujdosó napok
Testük körül a felhőrongyokat.

A vonat zakatolt a síkon át,
A szél sírt, nyaggatta a nyűtt vonót,
Oly furcsa volt a hajnali zene,
S a napraforgók lehajtott feje:
Lehajtott, letört, letett lobogók.

Itt learatták rég a rendeket,
De mégis, ott mintha valaki állna,
Egy kaszás ember, keserű, borús:
Lőcsei bíró, ősz Fabricius,
S a fehérasszony: Géczy Juliánna.

A vonat zakatolt a síkon át,
Hol learatták rég a rendeket.
Akkor eszembe villant, hol vagyunk,
Mit ér láng-szívünk, mit gyémánt-agyunk!...

Virradt Majtény felett.

Régi verseim nyomán

Néptelen esti utcán ballagok,
Zsonganak bennem régi dallamok.
Nézem a tornyokat, tetőket,
Ezek látták születni őket.
Hallották lelkem titkos szárnyverését,
Lendülőfélben feléd, égi Szépség.
Az alkotás ős-kohójába láttak
Egyszer e csukottszemű esti házak.
Mit látnak most? Vigasztalan borút,
Hámor-tüzek helyett hámor-hamut.
Régi dalaim nyomán ballagok,
Zsonganak, zsonganak a dallamok.
Már nem tudom: enyémek, nem enyémek,
Nem tudom: magamat, vagy mást idézek.
Csak új dal nem kél a régi nyomán,
S ha kél, mint ez itt, olyan halovány.

Az igazi

Az élet-erdőn eltévedtem,
Elvesztettem magam.
Önnönmagamat veszítettem el:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ világossága,
És megfakultak a föld színei,
Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.
Mert tőle kapta fényét az arany,
Szilárdságát a vas,
Édességét a méz,
Rózsaderengését a szeretet,
Fekete mélységét a szomorúság.
Elvesztettem magam.
Azóta nincsen íze, ereje,
Se fénye, teljessége semminek.
Az örömömnek nincsen magassága,
S be sekélyke víz a szomorúságom,
Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!

Elvesztettem magam.
S most önmagamnak Diogenese:
Elmegyek megkeresni magamat.
Végigmegyek a roppant élet-erdőn,
Be-bevilágítok a fák közé,
Szakadékok peremén meg-megállok,
Virágkelyhekbe és emberszemekbe
Vetem kutató lámpám sugarát,
Nagy fennszóval megkérdem mindenektől:
Egy elveszett lelket láttatok-e?
S felelnek fák és szakadékok,
És virágkelyhek és emberszemek:
Sohase láttuk őt.
Hát te talán találkoztál vele?
Te is álmodban láthattad csupán
Szegény lámpásos ember, magadat
Mély-bánatúnak, magas-öröműnek,
Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek:
Igazinak!

Hangolásféle

Valaki ül a parton és halászgat,
Várad határán, mély Körös felett.
Furcsa, idegen szelek dudorásznak,
A Május oly bús, borús és beteg.

Furcsa, idegen szelek dudorásznak,
De dallam nem csendül belőle ki.
Egy láthatatlan tündérzenekarnak
Csak hangolását lehet hallani.

Fejem fölött a gesztenyefa-csillár
Ezer piros-fehér gyertyája ég.
Kivilágítva már a bálterem, -
Csak a zenekar nem tud szólni még.

Pedig szólnod kell, szólnod kell szívem!
Új húrra tenned a régi vonót, -
Vagy feltenned magadra mindörökre
Az utolsó, halálos hangfogót.

Váratlanul és hihetetlenül,
Hogy is lenne, - ha megzendítenéd
Annyi tompán dübörgő gyász után
Az induló Öröm orkeszterét?!

S bál lenne aztán: lelkek lenge bálja
Kigyúlt gesztenye-csillárok alatt,
Illatos, ékes, örökös majális,
Ahol a nagy zenekar elhalad.

Álom... Idegen szelek dudorásznak
A Körös partján, holt mélység felett.
Oltó eső virággyertyákat áztat,
A Május hűvös, borús és beteg.

Hamu a kandallóban

Hamu vagyok, egy maroknyi hamu.
Most bolygassatok: hűlten, holtan.
Találjátok ki, hogy mi voltam!

Lehettem balzsam, sebre szánva,
Szerelmes levél, bolti számla, -
Lehettem összeesküvés.

Most bolygassatok - rajta, rajta hát!
Mulattat ez a késő keresés.

Hamu vagyok, egy maroknyi hamu.
Hidegen nézek földre, égre,
A feszületre, két gyertyára,
És a bírák hideg szemébe.

Hamu vagyok, egy maroknyi hamu.

Sehol sem

Egyik faluból a másikba mentem
Füves térségen át.
Reményzöld volt a rét füve, - de gyér.
Nem sokkal dúsabb, mint ősz évadán
A fakó, sárga gyep.
De a tavasz lengett a levegőben,
S opálos álomfátyolon keresztül
Csillogtak messze Várad tornyai.

Sehol senkifia.
Kietlen volt a rét.
Emlékszem: ősszel sem kietlenebb.

De mégis!

Egy agg ember jött szemközt énvelem,
Véresszemű, toprongyos, különös:
Savószín bajusz, ősz zuzmó-szakáll -
És kinyujtotta aszott csont-kezét.

Pár pénzdarabot vetettem neki.
Hála-szava most is fülembe cseng:
Egészséget, erőt adjon az Isten!

Adjon, adjon, - hisz éppen abba járok:
Bólogattam magamban.
Ezért járok faluról-falura,
Városról-városra, - ezt kutatom
Ez int nekem opálos fátylon át,
Mindíg csak messziről,
Csillogva, mint Nagyvárad tornyai, -
Egy óra mult.
Ahogy szomorún visszaballagok
Egyazon úton, a legelőn át, -
Halotti csendben
Megintcsak szembejő az emberem,
A fakó kis öreg.
Nem kéreget. Megáll.
Köszönt engem, mint régi ismerőst.
Nevet furcsán, búsan, mindent-tudón.
A két kezével kétfelé legyint,
A két falu felé,
Hunyorgat a szemével,
S mintha meglelné a gondolatom,
Úgy mondja ki helyettem hangosan:
Itt is semmi, - ott is semmi!
Hehe! Ugye instálom?...

Egy percre meghűlt szívemben a vér,
Aztán meggyorsítottam léptemet.
Mentem, mentem, mindegy, hogy merre már.
Vissza nem néztem volna egy világért.
Utánam álomfátyolon keresztül
Integettek Nagyvárad tornyai.

Emberek

Várad - vasárnap - korzózó tömeg.
Fecsegő tarka nép... idegenek.

Nehéz, fertőzött, fülledt levegő:
Mit varázsoljak én ebből elő?

Mintha egy láthatatlan vak erő,
Sorsokat össze-vissza keverő,

Maga előtt sok buta bábot tolna...
És nincs egy arc, amelyen lélek volna.

S ki szembejő velem, az idegen
Talán engem néz ilyen hidegen.

S kérdezheti: én mit keresek itt,
Hova hurcolom sorsom terheit?

Mért teszem azt, amit nem akarok
Fecsegés helyett mért nem hallgatok?

Mért futok űzve, hajszolva, sután,
Reménytelenül, - gyógyulás után?

És mért keresem most e versen át,
És mindíg, minden hamis hangon át
Az életem igazi dallamát?

Nymphea thermalis

A hőforrás buzgó tavába
Az eső fagyosan pereg.
A vizek a kettős nyomástól
Félelmesen füstölgenek.

S ahogy felszáll a sűrű pára:
Nyomán egy-egy fényes szirom...
Nagy, túlvilági tündöklését
Két szememmel mohón iszom.

Misztikus kelyhében a lelkem
Mint lepke, elfelejtkezik
Minden e világi pompáról, -
S egyebekre emlékezik.

Szent László hőn buzgó tavába
Az eső csak pereg, pereg.
A vizek a kettős nyomástól
Füstölgenek, füstölgenek.

Két tűz között, két víz között
Ez a teremtő pillanat:
Szent László hőn buzgó tavában
Idegen égövi pompában
A lótuszvirág most fakad.

A város messziről

Be szép a város ilyen messziről,
A látóhatár távol peremén.
Olyan szép, mint a szép emlékezet,
S oly ifjú, mint a fiatal remény.

Nem csillog más, csupán a tornyok orma
A révedező tekintet előtt,
S a gyárkémények is ily messziről
Csak óriási tömjénfüstölők.

A zajból csak a harangok szavát
Búgatja szűrőn át a messzeség,
Szelek szárnyára bízva könnyedén
A világ-koncert örök lényegét.

De így csak hajnalban és alkonyatkor
Látszik a város, - soha, soha máskor.
Csak remény-párán, emlék-ködön át,
Megérkezéskor, vagy - búcsúzkodáskor.

Gyorsvonati mozdony

Már régen vágyom lefesteni Őt,
Bár azt sem tudom, mit szeretek benne,
Vas-kengyelfutó alakja előtt
Mért állok, mintha jóbarátom lenne.
Mit bámulok rajta: a zord erőt,
Vagy azt, hogy bár az ember teremtette,
Valahogy emberfelettire nőtt, -
A kurta kéményt, a hosszú kazánt,
Kúp-mellét, mely a végtelenbe szánt,
Mérföldnyelő roppant kerekeit,
Mik az útjába álló akadályt
Összemorzsolással fenyegetik, -
Roham-formáját, mely bús és merész,
Véres szemét, mely hosszú éjeken
Távoli, ködös virradatba néz?

Szalonkocsit vontató vad vitéz.
Vonszolja magával az életet,
Pedig oly mindegy neki az egész.
A Kőrös-völgy vad sziklája alatt
Hányszor vitt engem is e vad lovag.
Szakadt róla a fekete verejték,
Zordon hangját a zordon sziklatornyok
Ezerszeres erővel visszaverték.
Fújt dühében és nem nézett oda,
Hol a haragos szirti szellemek
Zúgták: imhol az ember zsoldosa.

Emlékezés karácsonytalan advent idejére

Későn és más lélekkel,
"Holnap" holnaputánján
Jutottam el szívedbe
Ady városa, Várad.
Először ősz aranylott mindenütt,
Másodszor csattogott a csalogány,
S a hársfaillat áradt.
Egy őszi s egy tavaszi adventem volt
Falaid között, Várad.
Én nem kerestem benned semmi mást,
Csak enyhülést, csak gyógyulást.
A gyógyulást nem adtad.
Tán havasokat, tán tengereket
Mulasztottam miattad.

És mégse bánom, mégis sokat adtál:
Új hangulatot, új barátokat,
S valami rejtelmes nosztalgiát
Utánad, mely örökre megmarad.
Advent voltál az életemben, Várad,
Adventje új élet ígéretének -
S maradt mégis minden a réginek.
Advent voltál az életemben, Várad,
Advent, melynek nem jött karácsonya.
De mégis jó volt Messiásra várni, -
S édes az elmult advent illata.

Elakadt vonatok

Cél felé futó vonatok elé
Hótorlaszt emelget a Nemere:
"Hé emberkék, van-e sok dolgotok?
Látjátok, nekem nincsen semmi se.

Csak szép, bő, fehér halált ontani,
Csak játszani a farkasbőrös Téllel,
És a ti dolgotokat rontani
Lázadó, büszke, kegyetlen szeszéllyel.

Én nem vagyok szerelmes senkibe,
Én üzletet nem kötök senkivel,
Nekem nincs féltő gondom semmire,
S azt se bánom, ha senki sem szível.

Szálló pehelyből, halk halotti neszből
Kovácsolom a nagy kerékkötőt,
A dübörgő erővel szembe szegzem
A mozdulatlan, hangtalan erőt.

Vagy fütyülök, huj, hosszan, élesen,
Élesebben, mint mozdony valaha.
Mozdonyok vészfüttyeit elnyelem -
És testvérem a székely éjszaka."

Ne próbálj!

Engem gyengébbnek faragtál ki,
Hogysem próbáidat
Állhatnám, Uramisten
Dícsérve Téged rendületlenül.
Azért ígyen könyörgök Hozzád:
Ne próbálj engemet!
Tudom, hogy vannak választottjaid,
Akiket szentté finomít a bánat,
Akiket hőssé edz a szenvedés,
Akik áldják és magasztalják
Süvöltő ostorod,
Mert minden csapás nyereség nekik.
Nem én, nem én!
Én igazabbá, emberebbé
Nem tisztulok sötét eged alatt.

Engem csak torzzá teszel és fonákká,
Engem csak összetörsz,
De szobrot szenvedéssel
Mégsem faragsz belőlem, Istenem.
Nekem kék szemed derült ege kell,
Örök mosolyod aranykupolája,
Őszi erdőkben halk lélekzeted:
Hogy kinyíljék szívem,
Szépségben s szeretetben - másokért,
Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat
Veszett irammal, öntudatlanul
Önzésem és nyomorúságom
Őrült köreiben.
Ha azt akarod, hogy dícsérjelek
Szárnyaló énekkel, én Istenem:
Adj enyhülést, ne próbálj engemet!

Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Égi változatok

Előbb fekete viharfelleg,
Mennykövek méhe.
Aztán hamuszín borulat,
Záporok anyja.
Aztán szakadozott Isten-palást,
Foszlányok az Úr álöltözetéből.

Aztán csendben vándorló ezüstnyáj,
Halkan hullámzó zarándokcsapat.
Aztán egy eltűnő vitorlaszárny,
Istenhozzádot intve messziről.
És aztán semmi más,
Csak a tiszta ég titkos tengere.

Estére

A szép öregkor arany legendája
Igaz-e még?
Estére vajjon kiderül az ég?
Lehet majd hangtalanul, hosszasan,
Megbékülten a csillagokba nézni?

Emléket, álmot... szellemet idézni?

Estére vajjon elül a vihar,
Letompul életünknek sok-sok éle? -
Vagy csupán irányt változtat a szél:
Északira hűl déli dühöngése,
S szirokkó helyett bóra
Szabadul rá lelkünk nyilt tengerére?

Mi lesz velünk estére?

Esténk vajjon Toldi estéje lesz:
Sötét és nyugtalan?
Sír-ásó vággyal bolyongunk csupán
Otthon, Nagyfaluban?
Tavasz-korunknak áradó zajlása
Torkollik kietlen őszi csendességbe,
Torkollik kietlen nagy mogorvaságba?...

Él-e még a szép, derült öregkor
Arany legendája?

Málló malomból

Áll a kerék, s már mindíg állni fog,
Körülötte málló malom-romok.

Titokzatos, bús, szertelen vadon, -
Fut a patak igátlan-szabadon.

Áll a kerék, s már nem mozdul soha,
Felöltöztette lágyan a moha.

Csendesen, ahogy halottat szokás, -
Hadd szűnjön zaklatás, zakatolás.

Itt óra nem mutatta az időt,
Moha közül a nefelejcs kinőtt.

Rózsaszínű havasi nefelejcs, -
Hogy engem, olvasóm, el ne felejts.

Egy szálat, nézd, szakítottam neked:
Málló malomból egy csepp életet.

Nocturne

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját.

Ó, bírhatatlan, fényes, tiszta kincs,
Amelyre nem lehet
Tenni véres kezet
S rá szenvedéllyel vágyni,
Csak nézni és imádni!
Mily csend!
Csak gyönge szellő támad,
Ingatni egy-egy ágat.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
Most rámhajolt
Egy almafának ága,
Mintha megáldna.

A fák közt megrekedt a mély homály
S egy kurta pillanatra
Mintha belém nyilalna:
Hátha valaki orgyilokkal áll
A lomb között
És les,
Engem gyanútlant, halálra keres!

De nincs szívemben félelem.
Miért
Rettegni úgy e balga életért?
A gyilkos ha kitoppanna elém,
Megfognám szép nyugodtan a kezén,
És szólnék: nézd, mi kéj,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját!

És mondanám neki
Hogy énrám tőrét hiába feni
S mutatnám neki,
Hogy ragyognak a néma csillagok!
S hogy én a csillagok
Vérrokona vagyok
S hatalma nincsen rajtam a halálnak,
Mert megbékéltem
A Mindenséggel,
És fenn az égen fények,
Vagy lenn a sírban férgek:
Énrám mindenütt csak rokonok várnak.

Szívemben nem a félelem,
A Csendnek óceánja van,
Mint alvajáró, úgy megyek,
Oly balgán és oly biztosan.
Nem érzek semmi vágyat,
Símogatom a fákat
És elbolyongnék köztük hajnalig,
Ők felfognák a nekem szánt csapást,
Ők felfognák,
E kemény törzsű öreg rokon-fák,
Hajdanán
Szelíd kézzel ültetette ide őket
A nagyapám
S a sírból idáig ér a keze.

Ezek a fák
Épp olyan régi rokonok,
Akár a csillagok
S a sír virágai.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant messzi bolt.