Lepke-halál

Aranypiros pillangó száll le
Sötét, örökzöld éjszakába:
Egy idetévedt lombos fának
Tépett, hervadt, beteg-szép álma.
Szakállas vén torony-fenyők
Heverőt feszítnek alája.

E függő-ágyban elpihenhet,
Míg eljő csendes elmúlása.
Aranypiros pillangó száll le
Nagy, feketezöld éjszakába.

Tea-rózsa

Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa...
Ahogy méla mosollyal ráhajolt:
Valaki adta: sugárzott le róla.
Rózsa, illatos nyárelői rózsa...
Illatos, édes, első szerelem...
Nekem ily rózsám nem volt sohasem.
Más virágra vágytam már akkor is:
Halványabbra, illattalanabbra,
De ritkábbra, csodálatosabbra. -
És közben - elfutott az élet is.

Alpesi rózsa

Lapály lakója, elhiszed-e, mondd,
Hogy van, hogy él, hogy csillagszirmot bont,
S futószőnyegként terül nyár felé
A havasokat látogató Isten
Nesztelen léptű lábai elé?!

Lapály lakója, hidd el nekem: láttam
Most harmadéve, izzó arany nyárban,
Szellős, szigorú, büszke magasságban.

Hiába, ingyen nem adódik semmi,
Nagyon magasra kellett érte menni.
A hátizsákom felhorzsolta vállam,
A szeges cipő feltörte a lábam,
A botom eltört, újat kellett vágni,
Lélekzet nélkül sokszor meg-megállni,
Törpefenyő, boróka megakasztott,
Fejem fölött a végtelen virrasztott,
Szomszédságomban villámok cikáztak,
A sziklák - mint én - hol égtek, hol fáztak,
Hullott a lelkem vére-verejtéke, -
De feljutottam - s megérte, megérte!

Catalaunum

Megint nem győzött hún, se római.
A zivatar elül.
Marad a lelkem Catalaunum síkja,
Marad a csata eldöntetlenül.

Elvonulnak a veretlen hadak,
Északnak, s délnek vonulnak tova, -
Az esteledő síkon nem marad,
Csak vérbeköpült, halott katona.

Vesztes csak a virágtalan mező,
Mely félve kezd a holdnak vallani, -
"Összetapostak a világ-verők, -
S legalább győzött volna valaki!"

Ó, Catalaunum, Catalaunum!
Nemsokára éj lepi titkaid, -
S nincs ember, eszme, büszke álmodás,
Mely elmondhatná: én győztem ma itt.

Háromnapos csodák

Gróf Bethlen Györgynének

Nekem talán így kellene:
Csak vándorolni a világon át,
És nem maradni egy helyütt sehol
Három napnál tovább.

Három nap mulva nagy fekete mozdonyt
Fogni kettőt is vonatom elé,
Füttyenteni, amikor üt az óra,
S nem nézni akkor visszafelé.

Nekem talán így kellene:
Csak vándorolni a világon át, -
Mert harmadnapra megfakulnak,
Meghalnak körülöttem a csodák.

Ha menni tudnék, menni idejében,
Idejekorán szállni új vonatra:
A csodák talán csodák maradnának,
Nem halnának meg harmadnapra!

A sors-váró madár

A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.

Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.

Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.

De élt. Kicsi szeme
Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett,
S nézett, nézett merőn valahová, -
A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.

Ó, sose volt még sors ily tehetetlen,
Ilyen ügyefogyott.
Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?
Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?
Elpusztul, hogyha magammal viszem,
Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep.

Félénken kinyujtottam a kezem.
Úgy véltem, ha már egyéb nem telik
Tőlem, - legalább megsímogatom.
Akkor rezzent - s elugrott.
Két lépést ugrott csak a fűbe el,
Ott gunnyasztott tovább,
S a sorsát nézte, nézett engemet.

Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén
Szerettem volna hozzá szólani -
S nem jött ajkamra szó.
Legyintettem lemondón, szomorún.
Otthagytam kis madár-testvéremet,
Sorstalan sorsa voltam én neki,
De sorstalan sors az én sorsom is:
Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud
A tehetetlen, az ügyefogyott,
A gyáva kéz!

Szünet

Csak zengedezett halkan a tücsök.
Egyszer elhallgatott.
Úgy éreztem: a hideg holdvilágban
Egy pillanatra minden megfagyott.
Elállott a mindenség szívverése
A kis éjféli dalnok szünetén.

Vajjon érez ilyesmit valaki,
Ha elhallgatok én?

Solness

Berde Máriának

"Felépítetted tornyodat?
Hágj fel reája hát!
Inogsz? Csak rajta, járd körül
Keskeny párkányzatát.
Bár rácsa nincs, korlátja nincs:
A mélybe bátran letekints,
Állj műved magaslatán!"

Felépítettem tornyomat,
Magasra építettem.
Nehéz lesz, annál nehezebb
Ár felett állni itten.
A kőből vert csipke ragyog...
Fennakadok, vagy zuhanok?
Én Istenem, segíts!

"Felépítetted tornyodat
Magadnál magasabbra:
Méltó, hogy bizonyságot tégy
Toronytetőn maradva,
Hogy, - mint a műved, vagy te oly legény.
Nem-rezzenő, kemény.
Lássuk: megállsz-e hát?"

Felépítettem tornyomat
Magamnál magasabbra:
Ember vagyok, gyarló vagyok,
Leszédülök zuhanva.
De a torony, mit építettem,
Talán-talán állni fog itten,
Habár ledőltem én.

A postás

A levelet átnyujtja, s elköszön.
S ahogy búcsúzik, mintha mondaná:
Ami benne van, ahhoz nincs közöm.
Megy, hogy a nyári port, s a tél havát
Lerázhassa a szomszéd küszöbön.
Ahogy búcsúzik, mintha mondaná,
Nem érdekelhet egyéb engemet,
Mint utca, házszám, ajtó, emelet.
Csak kívülről látom a levelet.

Kezén világok iramlanak át.
Szerelmek égnek, és melódiák
Örvénylenek ezer pecsét alatt.
Neki pecsétet törni nem szabad.
A titkok végtelenjén átmegyen
Húnyt szemmel, házról-házra, csendesen.
Mosolyt fakaszt - és nincs érdeme benne.
Könnyet fakaszt - és nincsen vétke benne.
Vihart támaszt - és nem ő támasztotta.
Kegyelmet oszt - és nem ő osztogatta.

Olyan világtól idegennek tetszik,
És mégis olyan emberinek tetszik
E kéz, mely nem tudja, hogy mit cselekszik.

Csak halkan

Csak halkan, halkan, drága, szép Öröm,
Itt lábujjhegyen járj!
Ne csábíts hangos szó-beszédre,
S teli tüdőből csengő kacagást
Te tőlem ne kívánj!

Ne felejtsd el, hogy bujdosó vagy itt,
Sötét vértek közt csillan arany-vérted,
S országom örökös Urának én
Nagy idegen-adót
Fizetek érted.

Míg bura alatt égő gyertyaként
Libegsz, drága Öröm,
Szemérmes öccse a Szomorúságnak, -
Addig tudom:
Miattad új bajba nem ütközöm.

De ha lángod nagyot nyujtózkodik,
S üvegburáját megremegteti:
A Fájdalom, az én lelkem ura
Az aranyvértes fényes idegent
Birodalmából tüstént kiveti.

A legizgatóbb film

Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
Ha filmre vetődnék minden titok,
Minden, mi huszonnégy óra alatt
Egy ember lelkén általkavarog:
A tisztátlanság minden ördöge,
A bűn-csírák, a kárhozat-magok, -
Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
Milyen feketén lángoló szurok.
De akkor látnók csak, mily szép az ember,
S hogy tusakodnak benne angyalok '
Az ördögökkel - naplenyugovásig.

A szent vegetáció

Az állattól, mely ágaskodik bennem,
Futva futok a növényvilághoz,
Halkabb, ősibb élet üteméhez,
Titkos, bűvös mozdulatlansághoz.

Mert állat bennünk minden, ami rút,
És minden, ami szép, talán növény,
Erdők suttognak bennünk, s nádasok,
S vizirózsák a nádasok tövén.

Mi szebb: csattogó tigris-foggal járni
Vérre és kéjre mindíg-szomjasan, -
Vagy óriásfaként nyugodtan állni,
Mindegy, hogy lombosan, vagy lombtalan?

Ó, Növényország, minden szebb tebenned:
Szebb a gyümölcs, mely kín nélkül terem,
Szebb a halál és szebb a születés,
És sokkal, sokkal szebb a szerelem.

Az emberre; ki bűntől, bajtól, két víz között
Az emberre; ki bűntől, bajtól senyved,
Csak azt ne mondjátok, hogy vegetál,
Mert vegetálva százszor szent az élet,
S ahogy mi élünk: százszoros halál.

Hálaadás az írógépnek

Tüzes Margitnak, az írógép Lelkének,
poéta-álmok hibátlan rögzítőjének

Ti kedves gyüjtők, kérlek, hagyjatok,
Ne kérjetek tőlem "kéziratot"!

A kézírásom kusza, reszketeg,
Megbontotta a megbomlott világ,
Szétzilálta a zilált idegek.

Sírva és undorodva nézek rája:
Az álmaimnak méltatlan ruhája.

S hiú vagyok: a grafológus - félek,
Reám olvasna ezer gyöngeséget.

Az írógép elfedi azokat,
S ró rendületlen, szilárd sorokat.

És a sorokat oszlopokba rója:
Építő-erőm óra-mutatója.

A rossz idegek játéka felett
Megmutatja igazi lelkemet.

A lelkemet, amelyre vágyva-vágyom,
E nyugodt oszlopokban megtalálom.

És ti is megtaláljátok bizonnyal.
Mit akartok hát a "kéziratommal"?

Az írógépnek adassék ma hála.
Rajta verődik az első veret:
A lelkem legelső páncél-ruhája.

SzP.

A legszerényebb festőművésznőnek

Csatakos januári délután.
Bús betegekkel zsúfolt rendelő.
Az orvos párnás ajtaja mögött
Gyermek-sikoly, lelket remegtető.
Égen szürkület, ablakon homály,
Aggodalom a szemek tükörén.
Olyan idegen ez a környezet,
S oly idegen vagyok magamnak én.

Szemem a falon kalandoztatom,
S egyszer megáll kóbor tekintetem:
Nyár-fák fölött felhőtlen boltozat
Mosolyog felém meghitt-melegen,
Nyár-fák körül áttetsző levegő,
Nyár-fák körül szélcibált cserje-had, -
S "SzP." két kis igénytelen betű
A Nyár lelkének képmása alatt.

De e két betű hozza a nyarat.
Csatakba, hóba állítja bele.
Lehetetlenül merész állítás, -
De győz, mert van hitető ereje.
A bús szemekben nyár-ég tükröződik,
Lassan elhal a gyermek jajszava, -
Mert én a hangulatok vándor-útján
Egy percre hazaérkeztem, haza.

Az életfához kötve

Mióta élek, rajtam rabbilincs van.
Az életfához kötött láncos eb:
Én a végtelen, havas pusztaságba
S az örök csillagokba kémlelek.
Ködbe-kövült ős-rengeteg ölén
Gyémánt-jégcsapos ezüst házeresz...
Eb-testbe zárt lelkem, vigasztalódj,
A szabadság valahol arra lesz.

Néha álmomban arra loholok
Szimatolva, a szabadság nyomán, -
S megrészegülve égi szeretet,
És égi szépség titkos illatán.
Az életből egy-egy nyom kivezet,
Egy darabig száguldok a nyomon,
Aztán elvesztem, búsan visszatérek.
S álmomban is tudom, hogy álmodom.

Pedig mit konc, vagy csábítás gyanánt
Kecsegtetőn olykor elémbe vet:
Csak jobban gyűlölteti meg velem
Gazdámat, a nyomorult életet.

Táplálék, szórakozás, szerelem,
Meddő munkám, meg nem talált helyem:
Csak feszítik a végtelen felé
Fa derekára hurkolt kötelem.

A végtelen vizslája vágyom lenni.
Megőrjít ez a házőrző-szerep.
Azért nem kell már itten semmi, semmi,
Ha nem szégyelném: habzanék a szám,
S akit szeretek, megmarnám talán,
Ha vigasztal: nyugodjam bele hát.

Egyszer vagy elszakítom láncomat,
Vagy kitépem gyökerestül a fát.

A völgy felett

Itt holdarany,
Itt holdezüst
Leng mindenütt
Mint könnyű füst,
S a fákat glóriázza.
Oly rezzenéstelen a némaság,
Amint a titkok titkát magyarázza.

Oly mély a völgy.
A völgybe lenn
Valahol messze tombol a patak,
Útját a kőbe dübörögve vágja.

Ide fel
Nem hat el
Hangjából csak egy árva, kósza nesz:
Vezeklő lélek ima-mormolása.

Lelkemben minden összeolvad:
Minden, mi volt, mi van, s mi lesz.
Oly altató, oly zsongító,
Oly békéltető ez a messzi nesz.

Oly jó így állani a völgy felett,
S hallgatni bölcsen és betelten
A mélységben kavargó életet.

Három kommentár három festményhez

I. Pierrot szabadulása

A parkban nesz se kél, szellő se leng,
Kristálycsillámos téli éj dereng.

Kezébe' lámpa - és ámulva áll,
Mögötte messze már a karnevál.

A karneválban valamire várt,
Azután - hogy, hogy-nem, idetalált.

A bálterem fülledt volt, s rekkenő, -
Az éj, s a hó, s a csend pihentető.

S most kékes-fehér hó-fátylakon át
A szeme issza, issza a csudát.

Előtte, - ilyet nem ád Karnevál:
Egy nő. Egy márványarc. Az Ideál.

2. Péter-Pál-nap

Be félelmes a te szimbolumod:
A dél hevétől lankadt munka-láz,

Roppant rendeken alélt arató
Arasznyi ember, óriás kalász.
Be félelmes a te szimbolumod:
Ember, ki emberfelettit kaszál
Az idő fogy, s a munka nem fogy el
S valahol lesben áll már a halál.

3. A mennybemenetel

Csak száll, csak száll, emelkedik,
És önnön fényében ragyog,
Alatta örvénylenek már
A mélységben a csillagok.

Embernek szédül a feje,
S borzong a gondolatra is:
A csillagokra nézni - le!!

Ember az üdvösség ízét
Akkor érzi, ha fölveti
Bús éjeken tekintetét,
S kigyúl a lelke csipkebokra.

Ő - letekint - a csillagokra.

Valakit emlegetnek

Erdő, csendes sziget.
Két ember üldögél
Avartenger felett,
Apadó lomb alatt,
S míg fent a lomb apad:
Halkan lelket cserél.

A gondolat, az árva,
Tapogatódzva száll,
Míg félúton a társa,
Ó zengő mély öröm:
Lassan elébejön,
S ujjongva rátalál.

Két ember így beszélget,
S míg halkan száll a szó,
Egy harmadikhoz érnek.
Egy harmadikhoz, aki elszakadtan
Tündöklik gondolataikban,
S azért jelenvaló.

Iker-fergeteg

Nagy szürke felleg-köpenyegben,
Botosan, tarisznyásan
Megérkezett az őszi szél,
Vén garaboncás, - vidám agglegény.
Testvérem, s versenytársam.

Ablakom alatt viharrá dagad,
Kopogtat, ingerkedve szólogat:
Hahó! Még mindíg, mindíg így?
Sem asszony, sem gyerek?

No hál' Istennek, - akkor hát gyerünk
A végtelenbe: iker-fergeteg.
Így ösztönöz a vén kengyelfutó,
Versenyre szólítja a lelkemet.

Százráncú gallérom kapom,
S nagy görcsös botomat.
Hajrá, alattunk elveszőn
Erdő, mező szalad.
Hiába, így száguldani
Csak az tud, ki szabad.

A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Amíg egy falevél lehull

1

Az ágtól elvált,
Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.

2

Amíg lehull,
Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?

3

E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. -
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.

4

És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, - mert a világot elfelejti.

5

Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vajjon tudod?

Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.

Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.

A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.

A tiszta művészet oltára előtt

Adjátok meg a tömegnek,
Ami őt illeti.
Én vér-adómat leróttam neki.

Immár fordulok arccal befelé:
Lelkem egyetlen élő istenének
Rovom le, ami az övé.

Harag nélkül

Költő-testvérem, a Múzsához menj el,
Csókold meg helyettem is a kezét,
Mondd meg neki: tudom, már nem szeret,
De nem haragszom rá.
Ő szent és igaz, szép és szigorú,
És szeszély nélkül való hajadon,
Ő tudja, mit csinál.
Ha elfordult tőlem: megérdemeltem.
Ha nem szeret: rászolgáltam bizonnyal.
Csak arra kérem őt,
Szeressen ezután is titeket:
Költő-társaimat.
Mert nekem most már ti vagytok az élet,
Bennetek találom meg magamat.
Egyik madár a másiknak dalára
Igazán akkor kezd figyelni csak
Ha maga néma lett.
Költő-testvérem, a Múzsához menj el,
Én nem haragszom, hogy már nem szeret.
Csókold meg helyettem is a kezét.

Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

Hogy jő az ihlet?

Hogy jő az ihlet? Ezt kérdezte tőlem
Kiváncsin valaki.
Hát - néha úgy jő, mint a langy eső
És néha, mint a villám,
Mely erdőre csap tölgyfát gyujtani.
Van rá eset,
Hogy harsonát fú és dobot veret.

Máskor úgy érezem,
Mint egy cirógató, szelíd kezet.
Azután megragad,
Borzongat, dideregtet, mint a láz,
A pokol mélységéig megaláz
Az égig felemel.
Majd én vagyok a "hangulat-halász",
Kire a végtelenség rálehel.

Jó éjszakát

Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.

Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.

Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.

Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.

Jó éjszakát, jó éjszakát.

Egy: a százezerhez

Nyelvemre mostan olyan szavak jönnek,
Hogy ismerősen vissza nem köszönnek
Százezrek szavaimra.

De amit egy szív szívből megköszön:
Riadóbb, zengőbb lesz az az öröm
Százezrek öröménél.

Egy vérből

A költő és a nő között
Túl a szerelmen, vagy innen azon,
Valami titkos ős-rokonság lappang.

Testvérek ők.
A végtelenben egy vérből eredtek.
Egy szív jutott nekik:
Törékeny, gyöngéd, könnyen hevülő,
Titok-tudó, értelem-ellenes.

Ahogy néha egymásra mosolyognak,
Egymásnak intve, mint az augurok,
Olyan egyformák, olyan egy-testvérek,
Hogy szinte bűn köztük a szerelem.
Szinte szentségtörés.

Férfi sorsa

A nő. Igaz. És én sem tagadom,
De ez a sors nagyon elágazik.
Közel, távol, mélységbe, magasságba
Szertefuttatja gyökérszálait.
Fülledt közelen, szellős messzeségen,
Bús mélységen, zord magasságon át:
Mindenki úgy, ahogy neki kimérték,
Ragadja meg a sorsa fonalát.

Az egyik fonál Lédához vezet:
Tűz, vér, piros kéj, fekete halál.
A másik végén szemérmes leányka,
Aranyhajú jövendő anyja áll.

Kerül, fordul a harmadik fonál,
S végül csak a hiú Évához ér,
Akivel csupán játszani lehet,
S aki játszik a játék kedviér'.
Futnak még száz irányba fonalak,
Minden fonál végén egy nőalak,
S mintha mind egy sors változata lenne.

De én rejtettebb kútfőre akadtam,
Szerelem útját hogy elhagyogattam:
Én, én a Testvért fedeztem fel benne.

Ezt a sírfeliratot a kolozsvári temetőben olvastam. Négy sort pedig magam álmodtam hozzá

"Itten nyugszik... (Be mindegy már a név.)
És menyasszonya."

Mások a tavaszból tovább haladtak
A nyár s az ősz felé.
Lángoltak, gyümölcsöztek és arattak.

Ők ketten az ibolyák közt maradtak.

A testvér

A Testvér az a nő, aki szeret,
De vágya nincs és semmit sem akar.
Tenger-nyugalmú mosolya mögött
Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
Olyan, mint a jó lelkiismeret
Az öntudat virágos küszöbén.
Tartózkodása nem titkos ígéret,
Nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
De kőbe metszett, rendületlen lényeg.

Látod, ez az a nő, aki testvéred.
Ez az a nő, akiben megszűnik
A nemek örök, nagy szerelem-harca,
Mely hódítás és leigáztatás,
Ha százszor pásztor-idill is az arca.
Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
A szeretőkre a vágy vak tüzében.
De szabadság van a testvériségben.

A Testvér az a nő, aki szeret,
De sohasem lesz gyermekeid anyja,
Csak álmaidnak, lélek-gyöngyeidnek
Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
Ki távol tőled - melletted áll mindíg,
S a Szépség ködös ormai felé,
Ha megállottál - újra útnak indít.
Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
Komolyan kormányozza léptedet,
S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
Megszázszorozza hattyú-éneked.

A megfoghatatlan szól a poétához

1

Ne nyúlj hozzám...
A Hangulat vagyok.
Isten szívéről most szakadtam le,
Most lépte át lebegő, lenge léptem
Az örökkévalóság küszöbét.
Tündér-ruhámon őszi harmat csillan,
A szárnyam arany szitakötő-szárny.
Jövök és megérintlek.
De te ne illess bütykös ujjaiddal,
S durva karoddal magadhoz ne ránts.
Vagy lásd, ha megölelsz:
Az árnyékom árnyékát öleled.

2

Hát kinyujtottad mégis a kezed,
Mohón nyujtottad ki,
Szegény költő, s megfogtál valamit,
Amiről azt hitted, hogy én vagyok.
Nézd meg, mi maradt a kezed között...
Szavaidat, - sok-sok szép, színes szót,
Vívódva vérző vitéz szavakat
Állítottál vélt rabod köré körbe:
Őrizzék az arany szitakötőt.
De mikor kisvártatva odaléptél,
A szavak szájtátva egymásra néztek,
S a kör közepén nem volt semmi sem.

3

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben:
Libeg, libeg a kék szitakötő,
Csillog a szárnyán az aranyzománc.
S mikor a lepke hálóba kerül,
Már eltűnt a varázs.

4

Boldog, aki ki nem mond engemet:
A ki nem mondhatót.
Aki meg nem fog engem: foghatatlant.
Aki csak a szívében hordoz
Egy életen át, mint egy szűz csodát.
Akinek mindíg friss marad az arcom,
Harmatos marad szitakötő-szárnyam.
Boldog az, aki nem próbált soha
Dadogni rólam.
Boldog, akiben örök lehetőség,
S testetlen valóság vagyok.
Boldog, aki kezetlen Rafaelnek,
Vagy néma Énekesnek született.

5

Illanó illat,
Tűnő tünemény,
Hághatatlan hegy,
Feneketlen tó,
Elérhetetlen messzeség vagyok.
Mindíg felül vagyok,
Mindíg alul maradsz.
Én, én vagyok az örök Győzelem,
És te, te vagy az örök Vereség.
Mindíg-változó oltárkép vagyok
A Mindenség mindíg-új templomában.
Hajtsd le fejed,
És szálljon a szívedre
Havas hajnali erdőn az alázat.

Mögötte

Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!

Erdőégésből néha szikra pattan,
A háta mögött láthatatlanul
A rengeteg lobog.

(De néha versben ég a rengeteg,
S egyetlen szikra lobbantotta fel,
Mely mindörökre látatlan marad.)

Viharból néha viharmadár röppen,
Mélyen, mélyen alatta
Morajlanak nem sejtett tengerek.

(De néha versben viharzik a tenger,
S ki tudja, merre tűnt el a sirály,
A víz színét szárnyával fölverő.)

Sárga levelet sodor messzire,
Időn, teren, mulandóságon át
A pantheonok ormára a szél.

(De néha nincs ősz, őszi lomb mögött,
S az ősz mögött csak egy beteg levél
Aranylik árván és rejtelmesen.)

Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!

Megváltó szavak

Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Hogy kongók vagytok, üresek, szegények,
Hogy nem éri be veletek a lélek.
Szavak, szavak, szabadító szavak,
Én most tőletek bocsánatot kérek.

Mert sokszor, sokszor megváltottatok,
Magam fölé felmagasztaltatok,
Bűnből, világból kiemeltetek, -
Mert külön lélek zengő lelketek,
És zengéstekből külön élet támad,
Hadat izenve kínnak és halálnak.

Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Pedig hurcolni ilyen életet
Csak szavak szent mámorában lehet.
S be nagy dolog kimondani a szót,
A kellőt, illőt, épp-odavalót,
Pótolhatatlant és páratlan-egyet,
Melyet az Isten csak nekem teremtett,
Melynek gyökere földi szenvedés,
És földi szenny, és földi szerelem,
De koronája csillagokig ér,
És benne zúg a világegyetem.

S ha kimondottam a megváltó szót,
A magamat és mást szabadítót,
Az égig zengőt: mily komor öröm
Világok felett állni vele fönn,
S egy szürke élet-foszlányt fénybe szőve,
Mint örök-égő csóvát vetni le
A hegytetőről a múló időbe.

Érdemes?

Irodalom? Világirodalom?
Himalája. - Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, -
Mit táncoltat a szél.
S ha netalántán a hegyekre fújja:
Ugyan micsoda súly egy porszem súlya?

Mindegy. Megírtam.
És azzal fekszem le ma éjszakára:
Megnőtt egy porszemmel a Himalája.