Szemben az örökméccsel

Anyámnak

Ég, - de azt, aki gyujtotta, nem láttam.
És azt sem, aki szelíd olajával
Táplálja, hogy ki ne húnyjon a lángja,
Szent, személytelen járása-kelése,
Művében dereng alázatossága, -
Hajnalban jár, vagy éjnek idején,
Meg nem foghatom s még nem láttam én.

Ó, égnek, égnek ilyen örökmécsek,
Derengnek, - és nemcsak a templomokban,
És vannak ilyen szolgáló-leányok,
Suhanók, lengők, tűnők, mint az álmok,
Művökben dereng alázatosságok.

Ilyen lélek szerettem volna lenni,
Láthatatlanul munkálkodva menni
Szürkületkor az élet templomába.
Míg künt ragyognak reklám-fényjelek
S lüktet a világ torkában a láva...

A döntő pillanat

Tízéves voltam. Vacsora után
Kisurrantam a hintahelyre még.
Ezer szemével, tündöklő szemével
Engem nézett az augusztusi ég.
Mert tudta jól: eljött a pillanat,
Hogy én is ráemelem szememet,
S az első látás megpecsételi
A rólam megírt költő-végzetet.

Megragadtam a hinta kötelét,
Lendültem a mosolygó ég alatt...
Egyszer csak fölvetettem szememet,
S szemem, mint a halotté, fennakadt,
Megtört a hinta lendülete is.
A csendben, messze, harsogott a gát,
Elénekelte az én életem
Egyetlen, örök szerelmi dalát.

Ó, szép volt akkor farkasszemet nézni
Ezer szemmel egy régi éjszakán,
Azóta mindíg ezer szembe nézek,
És fennakadok millió csudán.
Ezer szemével, tündöklő szemével
Akkor megáldott, - s megrontott az ég:
Egy szempárba egészen elmerülni
Azért nem tudtam eddig soha még.

A sírtól a bölcsőig

A kiskőrösi magyaroknak

A bölcsőjéhez invitáltatok.
Eljöttem, vezetett a csillaga,
De én se bölcs, se király nem vagyok.
Se aranyom, s myrrhám, se tömjénem,
Se hangom már, hogy fennszóval dícsérjem,
A lábam véres, üres a kezem,
Sosem élt életemet keresem,
Nyomomban rabföld sóhajtása rezdül,
Nyögő erdőkön loholtam keresztül,
Lelkemben Erdély avarja zizeg,
Én ott nem bölcsőt, de sírt őrizek.

A bölcsőjéhez invitáltatok,
A sírja tájékáról jöttem én,
Sírtól bölcsőig be hosszú az út,
Én elfáradtam már az elején.
Mit adjak nektek? Mit adjak Neki?
Mögöttem még az erdő rémei,
Nem csalogány szól, - csak bagoly huhog...
A bölcső előtt most leborulok.
Bár bölcső-jelkép szokatlan nekem,
Temetők vándorának: idegen.

A bölcsőjéhez invitáltatok.
Engedjétek, hadd nézzek bele hát,
Hadd lássam benne beteg szemmel is
A magyar tavaszt, a csuda-csírát,
Az égigcsapó hármas csuda-lángot:
Ifjúságot, szerelmet, szabadságot.
Hadd merengjek a bölcsője felett,
S nézzem benne nagy ellen-képemet.

Az ifjúság? Én öregen születtem,
Erdélyben ősz volt, - őszült a világ,
A nagy lombhullás poétája lettem.

A szerelem? Az övé roppant rózsa,
Az enyém kicsi, dérütötte bimbó:
Lehullt, mielőtt kinyílhatott volna.

S a szabadság? Ő letört minden gátat,
Gátszakadásként jött rá a halál.
Én: mint a "lassan fogyó gyertyaszál".

A bölcsőjéhez invitáltatok.
Ti őrizzétek a bölcsőt tovább.
Én visszamegyek, és tüzet viszek,
Lopott tüzet a Királyhágón át.

A bölcsőjéből loptam a tüzet,
De nekem ez a tűz csak arra kell,
Hogy húnyó fáklyám rajta gyujtsam fel,
És ott, a sírja felett égjek el.

"Istenem"

Pap volt. Tiszteletesnek titulálja,
S vigyázza lépteit az ápoló.
Az arca: végzetbarázdálta föld,
A szeme: két nagy, hullámtalan tó.
Köd úszkál rajtuk s borong tétován,
Mint hajnalban a tengerszemeken, -
Hervadt, igétlen, öntudatlan ajka
Csak egy szót morzsol folyton: Istenem.

"Istenem, Istenem, Istenem... "
Ötvenszer egyvégtiben: Istenem, -
Hogy a hallgatót hideg futja át,
Figyelve e szívetlen, szárnytalan,
S dadogva mégis dübörgő imát.
E lélek infernókat járhatott be,
Amíg a téboly partján kikötött, -
A csendes téboly árnyai alá:
Az Isten még oda is vele jött.

"Istenem, Istenem, Istenem... "
Ötvenszer egyvégtiben: Istenem.
Ha szólnak hozzá, ez a felelet,
Minden kérdésre ez a felelet.
E száj az együgyűség kapuja,
S az örökkévalóság malma lett.
Csak jár, csak jár, őrülten őröli
A Mindenható egyetlen nevét,
És közelében félve halkul el
És megdermed az emberi beszéd.

"Istenem, Istenem, Istenem..."
Hogy zakatol a megbomlott malom!
Az Isten neve: óriás malomkő,
Benne a világzúzó-hatalom.
Csak jár, csak jár, őrülten őröli
Hulló hóvá az élet rongyait...
Ó, szent és szabadító őrület:
A legnagyobbra mégis megtanít.

Szent János-szobor

Úgy áll az elhagyott kert közepén,
Palástosan, aggon és egyedül,
Mint aki látott minden "jelenést",
És mindent tud, és mindennek örül.

Az Istenbe s az őszbe elmerült.
És átnéz, messze néz át a kert fáin,
Kő-ajka zeng a déli verőfényben:
"Csak szeressétek egymást, fiacskáim".

"Patyi"

A fényesfrontú Doge-palota
Nem állott neki büszke hátteret, -
Mégis olyan volt ez a drága kép,
Mint egy Szent Márkus-téri jelenet.

Most előhívom ezt az enyhe képet,
Úgy, ahogy lelkem lemezén maradt:
Szeptemberi vasárnap-délután
Ott ült az öreg almafa alatt
A csokoládébarna kisdiák,
Bőrén tüzes nyár páncél-patinája,
Bogárszemében őszi tisztaság.

Tenyérré tárta százkarcú kezét,
Erdélyi galambokat etetett,
És szálltak reá sikló-suhanással
Igazság, béke, szépség, szeretet.
Sugárzó arcán semmi nyoma gondnak,
Csak valami nagy, boldog bizonyosság,
Hogy a galambok mind, mind jönni fognak...

Valahol messze morajlott a sors,
De hangja elhalt, míg idáig ért.
Felfogja minden mérgezett nyilát
Az a kemény kis csokoládé-vért.
A jövő jön, de elülnek a rémek,
"Galambdúc lesz a páncéltoronyból".
És e gyermekre tekintve - remélek.

Ki tudja?...

Karácsony Emmának

A rozsdamarta dombhát csupa cser:
Alacsony cserjék és nagyocska fák,
Az irígy lombok alján kis fenyő
Próbálgatja parányi sudarát.
Most nőtt a földből, de kutatja máris
Sóvárogva, hogy merre van az ég, -
Alacsony cserjék rozsdamarta népe
Elfogja kutató tekintetét.

Most született, de mintha máris zúgná
A szél fölötte az ítéletet.
Örökzöld álom rozsdamarta völgybe
Honnan is, hogyan is kerülhetett?
E rozsdamarta völgyben nincs igazság,
Ki nőni tud: annak van igaza.
Napfény nélkül, fojtó bozót között
Hogy nőjjön ez a kicsi mese-fa?

De mi lesz, hogyha mégis megered,
Nekibúsulva nőni kezd vadul,
A cserjék labirintjét áttöri,
S szédítő szál-fenyővé tornyosul?
S mi lesz, ha hosszú, hosszú elnyomásért
Minden új évvel új bosszút fogad, -
S kijutva, kiterjeszti karjait,
S egy erdő hal meg árnyéka alatt?...

Másodvirágzás

Virág!
Virág az őszi gyümölcsfákon,
Virág, virág,
Gyümölcs reménye nélkül,
Magtalan bűbáj, céltalan igézet,
Hófehér tündöklés a tél elé,
Virág, virág,
Virág az őszi gyümölcsfákon,
Magadért való, szép, szűzi szirom:
Valamihez be nagyon hasonlítsz,
Valamiért be nagyon szeretlek.

Virág, virág téged kerestelek
A tavasz mámorában, hasztalan,
Gyümölcsöt ígért ottan minden ág,
Magahitten és szemérmetlenül,
Hasznot, hasznot, és hasznot mindörökké!
A báj csak a haszon álarca volt.
De én azért
Barangoltam a tomboló tavaszban,
Hogy szépet lássak és haszontalant.
A szirmok bűvös álarcát letéptem
S az álomlenge karcsúság mögött
Egy hízott almát láttam gömbölyűn
És tulipirosan.

Virág, virág,
Virág az őszi gyümölcsfákon:
Te vagy az igazi.
Mögötted nincsen kiábrándulás.
Semmit sem ígérsz, és mindent megadsz.
Az ígéretet megveszi a fagy,
Az ígéretet elveri a jég,
Az ígéretet aszály perzseli.
Te mindent adva, és semmit ígérve,
Ragyogva hullsz a tél örök ölébe,
Céltalan szépség, lenge-karcsú álom.

Virág, virág,
Ritka virág az őszi gyümölcsfákon.

Ne szóljatok

Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
Fojtsátok vissza lélekzetetek...
Nézzétek: fa vagyok,
Reszketnek rajtam a színes levelek.
Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
Életen túl, innen a halálon
Még tartja őket valami csoda...
Pedig elmult Halottak napja is,
Mi most nem hull le, nem hull le soha,

Ne szóljatok, és ne mozduljatok, -
Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
És lehullnak a legutolsó álmok,
És meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok és ne mozduljatok,
Egy nesztelen lépést se tegyetek, -
Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Hátha örökké tart ez a csoda,
Hátha nem hullnak le a levelek...

Versek egy házikóról

1

A küszöb előtt nem két kő-oroszlán
Kitátott szörnyű szája vicsorog, -
Csak két mimóza-bokor lengedez,
Aranyvirágok súgva integetnek:
Vándor vigyázz: poéta lakik itt.

2

A kis nyaraló most oly elhagyott,
A zárt veranda csillogó falán,
Ezüstfalán áttűz az őszi nap.
Nagy rendet talál, de e rend halott,
Halott a szék, halottak a padok,
A "terülj-asztalkám" olyan merev,
Mintha vendéget sose látott volna, -
Néhány szem szilva búslakodik rajt,
S a furcsa merevségben csak ez él,
Furcsa, hogy éppen ez él és beszél.
Talán a legutolsó uzsonnáról,
Talán a gondról, tán az iskoláról.
S még kérdez is,
Tőlem kérdi, hogy hova lett, hova
A lelkendező gyerek-kacagás,
S a háziasszony nyári mosolya.

3

Én felelek és vigasztalgatom
A folyóparti öreg fűzeket.
Árnyékuk megnőtt és komorabb lett,
Súlyosan fekszik el a tiszta tükrön,
Amit elébük tart az őszi víz.
A fürdőzők is vajjon merre vannak? -
Amit a folyó néma sodra visz:
Csak egy-egy bágyadt arany falevél.

4

Csak Ezüstországban van vigalom,
Pikkelypáncélos nép közt, víz alatt:
Ujjonganak kicsinyek és nagyok,
Hogy a poéta nem fog több halat.
Már esténként nem áll a méla parton,
És nincs kezében a szörnyű horog. -
Csak lassan, lassan, balgakedvű nép!
Egyszer csak itt terem, vigyázzatok!

5

A sellő cseng a házikó fölött,
Szólongatja a gyermekek nevét,
Szeretné csókolgatni lábukat,
Szeretne hancúrozni még velük,
Mindhasztalan...
Akkor elbúsul, elcsuklik a hangja,
És zokog, zokog éjszakákon át,
Míg rámennydörög nagyapja, a gát
A túlsó partról: hallgass, kis szamár!
Hát nem tudod, hogy mind, mind visszajönnek?

6

Lola pedig, - "a bluetta galamb"
Örökbékében nyugszik a hegyen,
Ime, már sír is van, mely ideköt, -
És virágos lesz Mindenszenteken.
Azért, mert Lola csak egy galamb volt,
S macskaformában jött rá a halál:
Szent és igaz a gyermek-kegyelet,
Mely fejfát farag, s temetést csinál.

7

Vándor, vigyázz, poéta lakik itt.
És poéta itt asszony és gyerek, -
Az őszbesímult házikó előtt
Arany mimóza-bokrok lengenek.

Nincsen levél

A klinikán a portás egyszerűn
És sajnálkozva vonja meg a vállát:
"Nincsen levél." - Ma megint nincs levél...
S tán sose vártam még így levelet.
Nem egyfelől, - de széttépett világom
Minden parányi szögletéből várom
Szorongásomra a feleletet,
S hogy jó hír legyen: evangélium.
Nincs két hete, hogy egyedül vagyok,
De ez a két hét örökkévalóság,
Miért, - az Isten tudja csak talán.

Ha özönével hullanának rám
A jó-hírt hozó testvér-levelek,
Mint most a fákról záporzik a lomb:
Talán, talán csak az nyugtatna meg.

Mert éjjel furcsa vízió kísértett:
Zarándok-lelkem botot ragadott,
És koldus-bottal, koldus-tarisznyával
Suhantam sok-sok kedves portán által,
Mindenkinél jártam, kit szeretek.
Fogadtak zordon gladiátor-arcok,
Méla mosolyok, vagy kisírt szemek,
És mindenfelé több bánatot leltem,
Mint amiről sejtelmem lehetett.
Mert mindenkinek több, nagyobb a gondja,
Égőbb keresztje, semhogy azt kimondja,
S én úgy akartam lenni akkor éjjel
Mindenikük Cyrenei Simonja...

Eszembe jutott a cserélt keresztek
Legendája is, s eszembe jutott,
Hogy mégis csak az enyém legnagyobb:
Mert íme, kitárt karom reszket, reszket,
S a kedves vállán mozdítni sem bírja,
Nemhogy levenni róla a keresztet.
S nincsen levél, - ma megint nincs levél.
A levélhordó jön-megy a kapun,
Tehetetlen, szorongatott szívemre
A kórház-kerti fáknak magasából
Hull csak az őszi evangélium.

Anonyma

Nem rég jöttem haza.
Az otthonomban rózsákat találtam.
Akkor-nap küldte nekem valaki.
Alakja, arca, neve ismeretlen,
A lénye rózsaillatú titok:
Anonyma.
Keresni lehet akár mindenütt,
De megtalálni nem lehet sehol,
Selyem-jelkendőt ágra nem akasztott,
Amerre járt, gondosan eltörölte
Minden lépés után a lábnyomát
Még sejtetni sem akarta magát.
Az ősz függönye mögötte lement.

Anonyma, ki nem akartál lenni
Más, csak a költő névtelen jegyzője,
Anonyma, ki rózsaszirom-tollal
Lelkembe írtál egy fejezetet:
Hálából neked szobrot emelek,
Úgy állsz majd lelkem őszi ligetében,
Márványcsuklyádban, akár ama másik,
Márványcsuklyád alól nagymessziről
Csak örökfényű mély szemed világlik,
Míg körül hullanak a levelek.

De vigyázz Anonyma, jól vigyázz!
Ha találkoznánk véletlenül ketten:
Akkor se, sose áruld el magad!
Vigyázz: villám a szemed rebbenése,
Szobrodba sisteregve belecsap.
Amíg a titkos rózsaillat illan,
Leomlik mennydörögve az Alak, -
S én elmondhatom: elvesztettelek
Anonyma - mert megtaláltalak.

Tükörkép

Fut a vonat, és alszik a leány,
A függönytelen fülke ablakán
Bántón besüt, betolakszik a nap, -
Egy férfi kezében keménykalap, -
A virág-arcot ahogy védve rejti:
Ez az örök lovagi mozdulat.
Közbe kinéz, tűnik az őszi táj,
És vándorolnak gondolatai,
De karja, lankadatlan férfi-karja
Nem rest a nap-ellenzőt tartani.
Nézem - és áthat a meleg s a fény.

Ma tiszta, töretlen tükör vagyok,
Nem borzolnak idegen viharok,
Sugárzik bennem e halk tünemény.

Télelő

Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

Ez télelő, - sötétedik hamar...
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, -
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok...
Ha visszahozná mult novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután...
Akkor talán, talán, talán
Fénybeborulna most is a szobám.

Mi ez?

Mi ez?
Egy ismerős arc ma oly idegen,
Mintha tengerből született sziget,
Maszületett sziget hegyorma lenne.
Mintha nem láttam volna sohasem.
Olyan új, olyan más, olyan messze van...

S mi ez?
Egy idegen arc ma oly ismerős,
Mintha letűnt tündér-világomat
Fedezném újra fel
Sok-ezer lábnyi mélyben
A Csendes-óceán alatt.
Mint hogy ha mindég vele lettem volna,
Ezer esztendő óta minden nap.

Avarban

Halljátok, hogy zörög? -
Jaj, miben járok itt?
Jaj, miben gázolok?
Millió ember-fáról időtlen idők óta
Lehullott levelekben.
Ez a világ-erdő,
Ezek a történelem tölgyei,
Tövükbe temetkezik a tavasz:
Az én tavaszom, a te tavaszod,
Mindnyájunk zöld-izzású tavasza.
Ni, Hellas fájáról a cserfalomb,
Ni, Róma törzséről a száraz ág,
Napóleon és Dante sudaráról
Egy-egy bíborlevél.

Fakult szerelmek, fonnyadt forradalmak
Zizegve, zúgva kísértenek itt.
Milyen világ!

Szeretném belevetni magamat
Hanyatt a tengermélységű avarba,
És úgy zizegni el együtt vele
Minden bölcseség útolsó szavát:
Nem érdemes! -
De mit használna az?

Jövőre újra zöld láng csap a fákból
És esztelenül szép lesz a tavasz.

Jön

Magányos út, november, éjszaka,
Koromsötét.
Valaki jön mögöttem,
Súlyosan jön:
Hallom léptei döngő ütemét.
Eremben lassan hűlni kezd a vér, -
De nem sietek, már nem sietek,
Tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.

Lehajtom a fejem.
Ez már nem félelem,
Ez már az Ámen halk mozdulata:
Az irgalmatlan léptű idegen
Hadd jöjjön hát. -
Oltson el minden kis-ablaknyi fényt
Csalóka fényt, -
Tegye teljessé ezt az éjszakát.

Jön.
Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad,
Most, itt, itt lesz a nagy találkozás,
Ahol megálltam,
E haldokló lámpavilág alatt.

Most! - Elment.
Elment, és szóba sem állott velem,
Csak megnézett a kalapja alól
Akár az élet és a szerelem.

Az örök liften

A föld öle s a csillagok között
Tornyosul sok-sok világ emelet,
Közöttük az örök lift egyre jár
És halkan búg a Mindenség-motor.

A klinikán, hol tavalyelőtt nyáron
Gyógyultam, - nem volt emelet, csak három,
De köztük is az örök lift haladt...
Két emelet közt egyszer elakadt.
Fagyasztó csend lett, a búgás elállt,
Mintha a Minden szívverése állna,
S a szörnyű csendben messze valaki
Irgalomért és életért kiáltna...

A liften egy orvosnő volt velem,
Derék szorgalmas és vidám leány,
Menyasszony éppen. - Először-utolszor
Akkor néztem meg arcát igazán.
Látva fagyasztó, dermedt döbbenésem,
Ajkán kinyílt egy mókás, bölcs mosoly:
Most, - mondta, - várunk kissé, meglehet,
(Hogy fülelt a sok világ-emelet!)
De aztán, - s megint az a bölcs mosoly -
Fent, vagy lent, - kikötünk valahol.

Igaza volt. Őt levitte a lift
Mélyre, mélyre a föld szintje alá,
Vagy magasra a csillagok fölé.
Engem a földön hagyott, ott, ahol...
De biztatgat egy távoli mosoly:
Fent, vagy lent, - kikötünk valahol.

A gyermek

I. Mikor sírt

Sírt keservesen, tehetetlenül,
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.
Szülő-szív nem volt a szívem helyén,
Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép.
Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég.
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.
Csöpp száján, e parányi résen át
Kitörni, s égignyujtózkodni láttam
A nagy démont: a Diszharmóniát.

Az ősök sorát láttam szertefolyni,
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni.
A szülők találgatták: mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül
Tudtam: egy fáj: az élet fáj neki.
Szegény kis szíve új kis dobverő,
Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek,
Szegény kis dobverők, szegény szívek?
Elkábultam, - nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, -
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.

2. Mikor bámult

Két pici csillag,
A miriádból kettő,
Két összeillő:
Az égről lefutottak.
Azelőtt fenn ragyogtak,
Azelőtt tükröződtek
Tavakban, tengerekben,
Csillagravágyó bús emberszemekben.
Most bennük tükröződik a világ.
Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket,
Néznek kereken, értelmetlenül,
Tapogatódzva, vad-idegenül,
Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,
Fénye elkopott a nagy zuhanásban.

3. Mikor mosolygott

Most átfutott arcán egy sugár.
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,
Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár.

Látom üstökös-útja fordulóit:
Mikor anyjára csillan: "Ismerem!"
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren.
Mikor mélázva, csendes ragyogással
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét.
Látom az első saját-gondolatnál
S az első büszke férfi-tett után
E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán.

De mindhiába anyaöl és játék,
Tündérmese, gondolat, szeretet:
Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet.
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,
Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.

4. Mikor aludt

Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél,
S a csúcsok csendjénél fenségesebb.
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt?
Talán otthon, az igazi hazában.
Aludt, mint gyökerében a virág,
Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt.

Éreztem, ez az Isten békessége,
Mely minden értelemnél magasabb.

Non omnis moriar

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel
E kicsi park-részletre is ügyel.

Én itt e percben elborongva állok, -
A holt lombot egy ember sepri össze,
E zord zörgésbe hangzanak ki hát
S végetérnek az őszi szertartások.

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe...
Egyik fuvola, a másik fagot, -
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek és nem zene-titánok...
Jaj, az a szörnyű ember hogy zörög,
S hogy fakulnak az őszi szertartások.

De ki tudja, - Pécs ősi városában
Egy unokában, vagy dédunokában
Valahol él a testté vált ige,
A gyümölcstermő, áldott szerelem,
Mit felidézett régi dobogón,
Régi májusban, égig-lobogón
A fagot s fuvola meddő szíve.

S a lenge hang, amelynek nincsen partja,
Most nemzedékek bolthajtását tartja.
Azért bennem is, míg itt halkan állok
Újrakezdődnek régi szertartások.
Seperj kísértő, zörögj csak, zörögj, -
Zord levélzörgés alól, föld alól
Fagot s fuvola kettős hangja szól.

Gondolok valakit

Gondolok valakit,
Akivel összefügg az életem.
Lehet: nem ismerem,
Lehet, nem fogom ismerni soha.
Lehet, hogy egy más csillagon lakik.
És mégis összefügg az életünk
Rejtelmes, örök rendelés szerint.

Nekem kárhozni kell,
Romolnom napról-napra, -
Hogy napról-napra üdvözüljön ő

Nekem vétkezni kell,
S a vétkem súlya alatt roskadoznom, -
Hogy ő állhasson a szentség fokán.

Nekem szenvedni kell,
Őrlődnöm gyötrő nyughatatlanságban, -
Hogy Isten békéje vele legyen.

Nekem nehéz követ kell hordanom
A szívem helyén, - hogy könnyű legyen
Az ő szíve és szárnyas és szabad.

Nekem a tétlenségnek mocsarában
Kell vergődnöm, - hogy ő oltárt emeljen
A munkának s titáni templomot.

A föld nehéz és kesernyés szaga
Kell hogy körüllebegjen engemet, -
Ő csak úgy érzi rózsák illatát.

A mindenség roppant lépcsőzetén
Egy lépcsőfokot le kell szállanom, -
Hogy ő hághasson egy lépcsőfokot.

Mikor ő a világ-zenitre ér,
S én a nadiron szétmorzsolva fekszem:
Akkor telik be kettőnk végzete.

Már lassan...

Már lassan mégis elindul a hó, -
Ha kínjaim is mennének vele!
Halk pattogással ha lemállna rólam
Koporsóm sziklakemény fedele,
Elszivárogna földbe, fűbe, fába -
Lázárként lépnék ki a napvilágra, -
Vagy elszivárognék én is vele.

Fekete gyémánt

Egy arc derűje lelkembe ivódott:
Őserdő fáiba a napsugár.
Tegnap volt, vagy százezer éve már:
Én nem tudom.
Én azt tudom csak, hogy lement a nap,
Egemről egy mosoly leáldozott.
Kihűlt és megkövült a rengeteg. -
De mit most tárnamélyről felhozok:
A fekete gyémántban napmeleg:
Az a mosolygás lappangva remeg.

Nektek adom - hogy melegedjetek.