Halk hang halottaimhoz |
Piroska Testvér
A földben s az égben,
Te por a porban,
Fény az üdvösségben -
Anyámmal együtt ugye megbocsáttok,
Hogy nem hintem a sírotokra mind
Ágyam mellől e tengersok virágot?
Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem,
S imátok Istent közelebb találta
Mint bárkié e borús földi téren.
Tudom, gyakran meglátogattatok
Ha éjjel zajtalanul nyílt az ajtó,
S vigasztalást, enyhülést hoztatok.
Mennyi rózsám van, s hány látogatóm -
Csak elmennek s a rózsák hamva hull,
De Ti velem maradtok mindörökké,
Örök rózsákkal, láthatatlanul.
Szerenád oda túlra |
Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.
Most lehetnék hozzád figyelmesebb:
Az ősz, tudod, mindíg megenyhített.
Beteg lelkemen most pattan a zár,
Pattintgatja a búcsúzó sugár.
Most nyílnak bennem fátyolos egek,
Most félve, én is föltekinthetek.
Most írhatnék Neked sokat, sokat,
Míg szólnál: "Fiam, ne fáraszd magad."
Most mutathatnék elsőül Neked
A reggelinél elibéd simítva,
Sápadt szirmú kései verseket,
S hallgatnám kritikád, a halkszavút,
Egyetlen drága anya-kifogást:
"Ó, fiam, - csak ne olyan szomorút..."
Rosa Mystica |
A rózsák: ez volt minden örömed.
Tavalyi rózsák hulló levelét
Gyüjtötted, gyüjtögetted
Dobozba pergetted a szirmukat
Titokzatos, tűrő, halvány mosollyal,
Szelíden, szépen, - ki tudta: minek?
Koporsó-párnának.
A kis vánkost a fejed alá tettük,
És Téged betettünk a föld alá,
Mikor a rózsákat kivettük
Idén a föld alól.
Én nem tudom, Anyám, Egyetlenem,
Az angyal harsonája mikor szól,
Isten mikor szólít a föld alól -
De én ma este felhozlak magamnak.
Állj ágyam mellé, Édes Rózsatő
És verjél gyökeret,
Virrasszál mellettem és virágozzál
És hullasd fejem alá leveled,
Bús fejem alá bársony-leveled.
Ha én... |
Ha én feküdnék most a hant alatt,
Anyám, Te drága,
Neked fekete volna minden pillanat.
Hogyan képzeljem el Alakodat
Karácsonyeste síromra hajolva,
Rendezgetve a fenyőgallyakat?...
Szíved ha rögtön meg nem szakadt volna,
A mosolygást, a mosolygást
Bizonyosan elfelejtetted volna.
Én itt maradtam,
S azóta számtalanszor mosolyogtam,
Mintha nem Te feküdnél hant alatt.
Anyám, Anyám,
Bocsásd meg az én rossz életemet
És minden beteg mosolygásomat.
Három narancs |
Három éve fáj ez a hangulat.
És nem tudom kisírni,
Versben kipanaszolni magamat.
Kísért, és eltűnik -
És újra visszajön.
S nem tud, nem tud mégsem kihullani
A szó s a könny.
Tegnap, idegen emberek között,
Utcán, villamoson,
Azt hittem: most, most mindjárt megfogom.
Szememre már fátyol ereszkedett,
A lelkem látott.
A kalauz csengetett.
S a ködben ismét minden elveszett.
S ma újra jön,
De már nem az a szó
S nem az a könny.
Ma újra narancsot hoztak nekem.
És én a narancsot nem szeretem,
Nem szeretem.
Fáj a formája, színe szomorít
És íze bánat-íz az inyemen.
És halotti tor-íz a torkomon.
Amit kapok, azt elosztogatom.
De három narancs mindég megmarad
Nekem.
Ködből felém dereng
Ezüstkoszorús édes angyal-arcod,
Anyám.
És szólsz:
Édes fiam, hozzál három narancsot.
Már beteg voltál, s nem esett jól semmi.
Három narancs...
Utolsó kívánságnak...
Én Istenem, be szerény tudtál lenni.
Te nem csak életet adtál nekem,
De nekem adtad az életedet.
És - három narancsot vittem Neked.
És késtem azzal is.
Ki tudja, merre kóboroltam akkor,
Álmodva akkor is.
Mert gyarló volt bennem a szeretet.
Hálásan mosolyogtál,
S a három narancs Neked jólesett.
Ó, élet, - világ - narancsligetek:
Most minden pompátok lefosztanám,
Anyám, Neked.
De Neked nem kell, csak három narancs.
Ködből felém dereng
Ezüstkoszorús, hóharmatos arcod:
Édes fiam, hozzál három narancsot.
Azóta nem bírok narancsra nézni.
Facsarja a szívem.
Fáj a formája, színe szomorít
És íze bánat-íz az inyemen.
Amit kapok, azt elosztogatom.
De három narancs mégis megmarad
Mindég nekem.
Napocska |
Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a "napocskát" szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám...
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, - -
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor... - -
Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is -
Visszaverői örök sugaraknak -
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. - -
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott "napocska",
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
"A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy...
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, - az úgy tetszik nekem...
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, -
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem."
Elhallgattunk azután mind a ketten. - -
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor...
Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál;
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is -:
Tükre lennének örök sugaradnak... - -
Anyám testamentuma |
"Irén néninek"
Mellette ültünk ketten kétfelől,
Mikor nehezen megmozdult a hangja:
"Ha meghalok, - légy anyja"
Már nézni nem tudott a barátnőre,
Életében egyetlen barátnőre,
De tudta, kire bízott engemet:
A szeretetre s az erőre,
A biztonságra és a nyugalomra.
S lehúnyta szemét örök nyugalomra.
Ha látta most a csillagokon túlról,
Hogy munkált ez a szeretet s erő,
Amikor én harcoltam a halállal,
Elmondhatta nagy, mély hála-fohásszal
Virágai helyett
Könnyel öntözve a csillagokat:
Áldott kézre bíztam a fiamat.
Ének anyámról |
Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
Hogy méltón zengjen árva énekem
Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
S hang nem hatolt be két szegény fülén.
Meghalt a Hang - régen meghalt Neki -
Fülébe szóltak még gyermekei
Odatapasztva forró ajkukat -
Aztán e szalmaszál is elszakadt.
A betű maradt csak, a holt betű,
Élő hang helyett ó be keserű.
Aztán - szelíd, vigasztaló barát -
Szemén át jött el hozzá a világ.
Hogy csüggött e két drága szürke szem
Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
S próbálta kínlódva olvasni le,
Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
Ki jót akart: mellé telepedett,
S írt neki - én nem írtam eleget.
Ifjan még sorsa ellen lázadó,
Később csupa bölcs rezignáció:
Virágot ápolgatott, olvasott,
Ha házi gondja olykor elfogyott.
A fecske megérkezett csicseregve.
S nem hallotta - ő, pedig úgy szerette.
Beethovent zongorázott a leánya -
Búsan támaszkodott a zongorára.
Tapsok közt olvasott fel a fia -
Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
A rádiót - be jó - nem érte meg.
A mennydörgésre csak megremegett.
A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
Fájtak benne madarak, gyermekek,
Csak a néma virág nem sebezett.
Ha van igazság, hallania kell
Most mindent, ami lelket fölemel.
Madarak ezerhangú kórusát
A tavaszodó mennyországon át.
Beethovent, amint maga dirigál
S zenekarában ezer angyal áll.
A konduló, mély, érchangú harangot,
Amit idelenn közelről se hallott.
A gyermekeit és az unokáit,
Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.
Itt örök csendre kárhozott füle
Ott örök muzsikával van tele.
S ha Isten van, meg nem szűnik soha
E mindent-kárpótló szimfónia.
Papírkatonák |
"Keresztessy - papírkereskedő."
Fantáziámban furcsán kapcsolódnak
Ő és a temető.
Utunk a temető felé
Menet s jövet,
El a lábas Jósika-ház előtt,
Piacon át
A Keresztessy során vezetett.
Temetőből jövet
Anyámtól könyörögve kértem
Pár krajcárt papírkatonákra.
Előre tudta, előre mosolygott,
Adta a pénzt,
És megenyhülten bólintott reája.
Micsoda vitézei voltak
Annak a régi Keresztessy-boltnak!
Sóvárogva nézték gyerek-szemek.
Világhódító hadserege volt
Ártatlan papírosból
Az öreg Keresztessynek.
Nekünk ott fenn a temetőben
Akkor csak egy sírunk volt és kicsi:
Testvérke sírja, pici leányka-sír -
Az élet alig pitymallott neki.
Megsokasodtak azóta a sírok
És elfogytak a papírkatonák -
Papírálarca lehullt mindeneknek,
Meztelen vasban mered a világ.
Az öreg Keresztessyt is kivitték.
Magával vitte büszke seregét,
De minden esztendőben egy napon
Sírja körül
Ezer gyertya és ezer öröm ég.
Látom seregét sírja körül állni -
Ezer gyerekszív ujjong messziről -
S tisztelegnek a papírkatonái.
Kimondhatatlan |
Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.
Kísér, kísér tűnt tündér-hangulat:
Anyámmal - a gesztenyefák alatt
Jártunk, a Fellegváron - mély avar -
Ó, mennyi fényes gesztenyét takar.
Egy halvány asszony és egy kisgyerek,
És őszi fák közt zord épületek.
Katona-házak. S messzebb, gondolom:
A rettentő puskaporos-torony.
De nincsen robbanás, csak zizzenés,
Halk hervadás, aranypermetezés.
E hangulattal mit is akarok?
Alig melegít és alig ragyog.
Talán csak járnék künn az avaron,
A régi gesztenyéket akarom.
Hogy hídról hintsem a Szamosba mind,
S lássam, a hullámokon hogy kering.
Lássam, hogy viszi a víz lefelé,
A Tisza felé, a tenger felé.
Talán nem is akarok semmi mást
Csak egy multból jövő símogatást.
Csak kapcsolódni holt Anyám kezével
És játszani a fényes gesztenyékkel.
Az orvos |
Id. dr. Imre József emlékének
Egy képet láttam drága, öreg úrnak
S nagy orvosnak a szobája falán:
"Jézus, az Orvos."
Ül az ágyszélén szelíd-komolyan.
Az ágyban fekszik egy beteg leány.
Csak ül és fogja a leány kezét
És néz rá hosszasan,
Tekintetében gyógyító erő,
Áldás és béke van.
A nagy orvos, a drága öreg úr
Azóta elpihent.
De emlékéből, mint a fali képből
Sugárzik az erő
S leszáll a szívemre a csend.
Ő ama názáreti örök Orvos
Hű követője volt.
A beteg fölé szívével hajolt.
Nem mondotta sokat:
Uram, Uram.
De: "Aki cselekszi az én igémet" -
Az velem van.
És én most minden igaz orvos arcán,
Ki szeretettel fogja meg kezem,
Az ő arcát s az örök Orvos arcát
Felismerem.
Nagybátyám |
Hogy széthullt, s eltűnt
Minden holmija -
Csak az ablakban
Áll nehány pipa,
Pár meggyfaszár,
S pár megfeketedett
Dióbarna kupak -
Úgy, ahogy odatette,
Mielőtt befejezte
Ezt a földi utat.
Derült nyugalmat szívott a pipából -
Most is hallom, ahogy fujtat s szipákol,
Kutatja, hogy szelel,
Szurkálót használ nagy szakértelemmel,
Bajlódik tempósan vele,
Míg lassan, lassan meggondolkozik
S engedelmesen füstöt ereget
A bölcseségnek ez a kútfeje.
Nagybátyám -
Ő volt a familiában
Egyedüli született optimista.
Akármi jött, csak legyintett kezével
Rendületlenül: "Semmi baj" - kismiska.
Ő volt, ki újságolta Tizenötben,
Hogy ötmillió muszka került kézre
Elevenen, egyszerre, egycsapatban. -
S a háborúnak vége.
Ha nem hitte is, - hirdette s nevetett.
A sodrából kihozni nehezen
És ritkán lehetett.
Beszélni nem sokat beszélt,
Gyümölcsfákkal többet, mint emberekkel,
Botjával, kutyájával és a heggyel -
De engem nagyon, nagyon szeretett.
Mikor este az óra elütötte
Tompán a tizenegyet,
Felkelt, s kiment: "Még egy pipa dohányt...
Azután én is aludni megyek."
A pipák állnak az ablaksarokban,
Példásan, csatarendben.
S hozzájuk nem nyúl semmiféle kéz.
Csak néha képzel füstös glóriát
Fájdalmasan
Köréjük az emlékezés.
Sorsunkra hagyva |
Kuncz Aladár emlékének
Felszállt a vészjel, és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó... kínai partvidék...
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélekzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.
Drága Barátom, amíg haldokoltál,
S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
Ama távoli, elmerült hajóval
Kapcsoltalak lélekben folyton én.
Rokona volt az minden elveszettnek,
A társtalan haldoklás egymaga, -
A feladottság, az elengedettség,
A menthetetlenség szimboluma.
S Te is az voltál, jaj, Te is, Te is.
A nekifeszült mentő-akarat
Visszahanyatlott tehetetlenül,
S én hallottam, ahogy a világ-végzet
Egy rettentő refrénbe tömörül:
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Két mozdulat |
Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre,
S nem látok előre a túlvilágba.
Piroska, drága...
Kék áldozati füst,
Alkonyi égen arany-lila felleg,
Örök-illatú pára - -
Én nem emlékszem a szemedre, szádra.
Hát fontos volt nekem
A szemed, szád, az arcod, alakod?
Mi volt nekem?
Csak drága ráadás volt
A lelkedhez minden mozdulatod.
Mikor, mint roppant fényesség elől,
Tenyereddel fedezted arcodat
- Meg ne vakulj -
Ha párbeszédeinkből kicikázott
Egy Istensímogatta gondolat.
Vagy mikor ujjad szenteltvízbe mártva
Felém közelítéd,
S rebbenve írtad sötét homlokomra
A megváltó kereszt kicsi jelét.
Ha majd a "test feltámadásakor"
Az Isten feltámasztja alakod, -
Nekem nem kell egyéb
Lelkedhez drága ráadás gyanánt:
Csak ez a két
Kicsi rebbent-madár-mozdulatod.
Idézőjelek |
Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.
De mikor hosszú, bús aszály után
Indulnak harmatozni az egek,
S szívem vad, meddő sziklái közül
Új forrás szökken, új patak ered,
Mint az ős-föld az ős-ég harmatával:
Úgy vagyok telve színültig - Veled.
Akkor - zengjek akármiről,
Tudom: a hang nem enyém, de tied.
S hogy el ne lopjam hattyútollaid,
Szeretnék felplántálni mindenütt
Óriási idézőjeleket...
Idézőjeleket: vaskapcsokat,
Nézzétek: ez itt megint nem enyém,
Piroskáé volt ez a gondolat -.
S most, hogy szellemidéző dobogással
Ez a kis írógép kopog, kopog,
Jól tudom, hogy szíved dobban a gépben,
S bár nem emlékszem a szemedre, szádra,
Én halhatatlanul veled vagyok.
S csak azért írok, mert Te akarod.
1933 március 7
Új Szt. János-kórház |
A 14-es villamoskocsi
Be gyakran hoz most erre kifele:
"Új Szt. János-kórház, végállomás."
Én csak átszállok ott. - -
S átszálltál ott Te is.
Te is.
Vergődő szárnyad, szivárványos szárnyad,
Gombostűre szúrt drága lepke-lélek -
Ott vert még egy-kettőt - s elpihent.
Aztán elszabadult.
Átszálltál azután.
A Golgotáról a Tábor hegyére,
És nagypéntekről húsvét reggelére.
Új Szt. János-kórház, végállomás?
Nem. Csak átszállóhely.
Neked bizonyosan.
Hiszem.
Rózsadombi bolyongás |
Ó, felkanyargó hegyi lámpasor...
Most minden este látom vonalad.
Hol ér az utca véget: nem tudom,
Tán csillaggá lett lámpások alatt.
Sajgó szívemben minden összefoly,
A földi fény s az égi jel...
Ne volna most, ne volna ily közel
Ahol Ő élt és dolgozott: a hely.
Az utca... sosem volt ily meredek.
Rózsadomb?... Dolomitok, Alpesek.
S tudom: ha hegyet hegyre hajigálnék,
Az Ő nyomába én hiába hágnék.
S tudom, ha csillagról-csillagra lépnék,
A közelébe még akkor sem érnék.
Ziháló mellel csak megyek, megyek.
Az Ő utcája nagyon meredek.
Most fent vagyok - állok a ház előtt
A novemberi tompa borulatban.
Itt küzdött, nálam százszor szenvedőbben
S ezerszer gazdagabban.
Itt szentelte meg a mindennapot,
Minden bút-bajt boldoggá avatott.
Itt élt, nálam ezerszer gazdagabban,
Mosolygott mandulafanyílás idején
S csillagtalan adventi borulatban.
Hányféle fényben látta ezt a házat!
Hogy szállt szívére alkony és alázat,
S hogy virrasztotta át az éjszakákat.
Messziről jöttem azelőtt ide.
Alig szóltunk egy szót - már válni kellett.
Átdobnám most szívem a Rózsadombon
Egy percre: Testvér, mit csinál a Lelked?
Közös tanyánk lett ama Rózsadomb.
Rózsadomb: édes-bús budai hegy...
Szomszédok lettünk: két közeli utca -
Csak egyik jobbra; másik balra megy.
Gül Baba kertje itt volt valahol,
Itt illatozott milliónyi rózsa.
- Ő tán a szent pogány kései lánya,
Töviseken elomló nőalak -
Milljó rózsából neki mi maradt?
A Kereszt és egy halvány gloriola.
A házuk előtt sokszor elmegyek most,
És idegenül elcsudálkozom.
Azelőtt csoda volt, hogy itt lakott,
Most itt-nem-létét tompán bámulom.
Sajgó szívemben minden összefoly:
A földi fény s az égi jel,
Ne volna most, ne volna ily közel
Ahol Ő élt és dolgozott: a hely!
Ziháló mellel csak megyek, megyek,
Az Ő utcája nagyon meredek.
Tudom nem érem el, - ha fenn vagyok
Vakon döbbennek rám az ablakok.
Hol jár Ő már: isteni Lehelet
Lángok, rózsák és csillagok felett!
Aztán, csak a kilincsre téved mégis,
S a gyermekei fejére kezem.
- A verseimet Ő így simogatta -
Lepattan lelkem hétzáros lakatja,
S mindennapra kikönyörgött rózsái
Tűnt illatát egy percig érezem.
Piroska-fellegek |
"Ezek a képek? Az én képeim?
Jaj, nem érdemes rátekinteni:
Ezek az én nagy, fényes álmaimnak
Kis földi, félénk fél-testvérei.
Túl alkonyfelhőn, óperencián
Valahol leng egy tündérpalota:
Meg nem írt versek, meg nem festett képek,
Nem élt életek művész-otthona.
Néha ott vagyok, s odamegyek végül."
Mindíg ott voltál, s odamentél végül.
De néha visszahoz a naplemente
És visszavarázsol az alkonyat,
S káprázatos pompában mutatod,
Örök-szerény Testvérem, magadat.
Kigyúlnak meg-nem-festett képeid
S ragyognak rémek és romok felett.
S én nézek a dicsőült fellegekre,
S halkan mondom: Piroska-fellegek.
Hát jártam ott is... |
Hát jártam ott is... régi otthonodban.
Az üres fészek mélységeit mértem,
Lelked nyomait félve tapogattam.
Vázlatok, képek, írott lapok... tervek:
Nagy, drága, rendezetlen hagyaték - -
Káprázó szemem előtt ellebegtek.
A műterem... Túl változáson, végén
Még minden zugból Te tekintettél rám
Derült szemmel, - én húnyt szemű Testvérem.
Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt.
Tudtam: az üvegtetőn át lassan kicsaltak,
Magukhoz vontak fel a csillagok.
Tudtam: vonzott a festhetetlen Kép,
Az örök fészek, örök menedék,
A Műhely, hol nincs vázlat, töredék,
Te odaszálltál, dél-szerelmes lélek
Elköltözésre mindíg-kész madár.
Az elhagyott, a földi műteremben
A kecskelábú asztal most is áll.
Tudod, amelybe mindíg belebotlott
Mindenki, és Te magad is naponta.
Ott áll a furcsa munka-asztalod,
De nincs most rajta más, csupán a képed,
Fénykép, kulcsolt kezű, magasba-néző,
Szem, mely így szól: Uram, ha akarod...
Oda tettem most egy cserép virágot,
Sokbimbós cikláment, húsvét előtt.
Virágozzon Neked az ünnepen,
Itt, az elhagyott földi műteremben.
A virágot oly gyönyörűn szeretted,
Tán észreveszed a képed előtt,
Ha felnézel, ha elfordulsz is: látod
Az ügyetlenül odatett virágot.
S ha láttad, buzgó igyekezetemben
Hogyan botlottam meg a kecskelábban, -
Nevettél bizton, csengőn, édesen
Ott, abban a szent és fényes világban,
Ahol fölényes minden mozdulat
S a lélek nem botlik meg önmagában.
Üres trónú Tündérország |
Ma úgy mentem hozzátok, eltűnt Kincsem,
Hogy minden ajtó zárva fogadott:
Itt senki sincsen.
Innen kirepült minden lakó mára.
A nagy fiú, a technikus vizsgára,
A kislány tán egy sugaras sétára,
(Ritka kicsi verőfény az övé)
S kenyérért szaladt legkisebb fiad,
A pékhez - szólt egy idegen cseléd, -
Ő mindjárt itt lesz - csak pár pillanat.
Lassan, lassan körüljártam a házat,
Tündérországod fakó tájait,
S mind szűkebb kört írt körültem a bánat.
Valami vont a kertbe, hátra, le.
Akartad, láttad?
A kert teljes tavasz-pompában állott,
Én csak most láttam minden zeg-zugát,
Most símogattam meg minden virágot.
Most láttam: nini, ez ezüstfenyő,
Ez tölgy, ez tiszafa,
S a sarokban amott
Csak most láttam a régesrég ott álló,
Almádi-kőből való oszlopot,
Ormán üreg, Madonnaképnek vágva.
Álmaid közt maradt a Madonnája.
S a rózsáid, "mindennapi rózsáid"
Bimbói szinte zengve hasadoztak,
Én csak most láttam, most hallottam őket.
Hisz azelőtt csak Téged láttalak.
Lestem a lelked nyíló rózsakelyhét,
Sok zengő titkodat,
Pedig szent szerénységed
Inkább mutatott tölgyet, tiszafát,
Rózsát, követ, mint búvó-magadat.
Ha ezért tűntél el a messzeségbe,
Ezt akartad: elérted célodat.
Ma láttam először a kertedet,
Minden rózsát és aranybogarat.
Üres trónú tündérországodat: -
Most már lehet.
Kerestük ketten a harmadikat |
"Halottak nincsenek"
Maeterlinck
Téltől, világtól egyre
távolodva,
Mind magasabban tél s világ felett
Húzott, vonult, szárnyalt a Kék Madár.
A hóra még árnyékot sem vetett.
Mentünk ketten a temető felé
És nem kerestünk csuda-madarat,
Csak egy friss hantot a sír-labirintben:
Testvérek ketten: a Harmadikat.
Tyltyl s Mytyl... - - Mytyl szólt: "Erre hozták.
Húnyt szemmel járok ezen az úton
Sokszor azóta... Fent van a tetőn.
Közel vagyunk... És most - mégsem tudom.
Azóta itten annyi friss sírt ástak
És változott, és nőtt a temető
Akár a város, - két hónapja csak -
A hantok tengerében hol van Ő?"
Halk síri kalauzom elhallgatott.
Mentünk némán és kutattunk tovább
Szitált a hó és fázott a kezünk
És kezünkben a Holtnak szánt virág.
Ó-esztendő utolsó napja volt,
Alant a roppant város ködbe tűnt,
Fent, a növekvő nagy sír-labirintben
A rejtett sír bújócskázott velünk.
És mintha titkos, édes és meleg
Madárka-hangon szólna a "halott":
Testvérkéim, ne itt keressetek:
"Tliri-tliri"... én ép itt nem vagyok.
Festesz tovább |
"És ha elhívnál Uram, engedd, hogy
legyek a Te eszközöd, Ecseted az
örökkévalóságban, sokkal jobban, mint
itt a földön lehettem."
Mártír-kezedből kihullt az ecset.
Most már Te vagy, Te magad az Ecset:
Isten festi most: fehérrel fehérre:
Veled ezt a csodálatos telet.
Jöttem haza most egy felolvasásról
- Hiúság, vásár, meddő szerepek -
Verset olvastam, megint verseket.
Áhítatos szerettem volna lenni,
Komédiás voltam ismét csupán... - -
Éj volt és hó és hold és zuzmara
És reszketett a hold a zuzmarán.
A hóra félénk árnyékot vetett
A fák gally-keze imára kulcsolva.
Gyémántporos, kristályezüstös táj...:
Olyan volt, mintha Te festetted volna.
Terülj-asztalkám |
Itt, - ez a hely.
Az erdőben, a kertünkhöz közel.
Itt tetted az első csodát velem.
Hárman voltunk jelen,
Te, én, s a kisfiad.
Április volt, s már késő délután,
Az idő, vissza nem nézve, szaladt.
Megéheztünk nagyon.
Egy tölgyfa-csonkon: tündérasztalon,
Megterítettél pillanat alatt.
Csak néztem
A háromfelé osztott egy-narancsra
- Széthajló héja tányérrá símult -
S a második fogásra:
Három pici csokoládédarabra.
Csak néztem, ahogy néztek valaha
Kenyérre, halra,
Csodára.
Ötezeren az Embernek Fiára.
Néztem, -
Sosem volt ilyen lakomában részem.
Te büszke nem voltál, sem álszerény,
Csak tettél-vettél fürgén, könnyedén,
- Nagy szertartások súlyos zamata
Buggyant ki mégis ujjaid hegyén.
Ettünk.
Megelégedtünk.
S tündér-tréfádnak, terülj-asztalkádnak
Hullt morzsájából majszolok ma is.
Tündértréfádba észrevétlenül
Vegyül az áhítat s a döbbenet:
Adatott Neked hatalom
A Lélektől az anyagon, -
Hogy jóllakjam, mint az ötezerek.
Megjövendölt vég |
Eltüntél...
Fázom...
Nincs lelkemben egy atomnyi meleg.
Hogy ragyognak a hideg magasságok - -
Mert melyik csillagon keresselek?
Azt beszélik, hogy jövendöltél rólam.
Próféciás szavad
Nem jósolt nekem hosszú életet.
De megjósolta "Naphimnuszomat",
Valami sosem hallott "hattyúdalt",
Valami izzó fény-szökőkutat.
Valami végső gejzir-költeményt,
Mely szörnyű nyomás alól fellobog,
S én benne perc alatt elhamvadok.
Megjósoltad: még törni fog az Isten,
Őrölni, zúzni és gyötörni fog,
Hogy kivésse és kitépje belőlem
Az utolsó dalt: igazán nagyot.
Nem, Testvérem, - drága röntgen-szemed
Ezúttal mégis, mégis tévedett.
Az én hangszerem: hiábavalóság,
Assisi lantját más fából faragták.
Gyötör engem az Isten, de mi végre?
Nem üdvösségre, - csupán bűnhödésre.
Nem látom betelni próféciádat,
Ahogy többé Téged, Téged se látlak...
Téged láthatni egyszer idelenn:
Túlnagy kegyelem volt az is - - nekem.
Üres vagyok, fáradt nagyon-nagyon,
Nekem már nem lehet naphimnuszom.
Se vers-gejzirom, fény-szökőkutam,
Csak tűrve rótt, tüske-teli utam.
Ki tudja, még milyen hosszú utam...
Eltűntél...
Fázom...
Mégis:
Ahányszor lesz még titkos moccanásom,
Halk rezdülésem, ködös villanásom
A nap felé,
A csillagok felé,
Az örökkévaló Szépség felé,
Feléd - -
Mindég azt fogom hinni: most, ez az,
Ez a naphimnusz kezdő hangolása,
A fény-szökőkút szökni akarása:
A megjövendölt drága, drága Vég.