Halk hang halottaimhoz

 

Piroska Testvér
A földben s az égben,
Te por a porban,
Fény az üdvösségben -
Anyámmal együtt ugye megbocsáttok,
Hogy nem hintem a sírotokra mind
Ágyam mellől e tengersok virágot?

Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem,
S imátok Istent közelebb találta
Mint bárkié e borús földi téren.

Tudom, gyakran meglátogattatok
Ha éjjel zajtalanul nyílt az ajtó,
S vigasztalást, enyhülést hoztatok.

Mennyi rózsám van, s hány látogatóm -
Csak elmennek s a rózsák hamva hull,
De Ti velem maradtok mindörökké,
Örök rózsákkal, láthatatlanul.

Református kórház, 1934 október


Szerenád oda túlra

 

Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.

Most lehetnék hozzád figyelmesebb:
Az ősz, tudod, mindíg megenyhített.

Beteg lelkemen most pattan a zár,
Pattintgatja a búcsúzó sugár.

Most nyílnak bennem fátyolos egek,
Most félve, én is föltekinthetek.

Most írhatnék Neked sokat, sokat,
Míg szólnál: "Fiam, ne fáraszd magad."

Most mutathatnék elsőül Neked
A reggelinél elibéd simítva,
Sápadt szirmú kései verseket,

S hallgatnám kritikád, a halkszavút,
Egyetlen drága anya-kifogást:
"Ó, fiam, - csak ne olyan szomorút..."

1930 szeptember 1


Rosa Mystica

 

A rózsák: ez volt minden örömed.
Tavalyi rózsák hulló levelét
Gyüjtötted, gyüjtögetted
Dobozba pergetted a szirmukat
Titokzatos, tűrő, halvány mosollyal,
Szelíden, szépen, - ki tudta: minek?
Koporsó-párnának.

A kis vánkost a fejed alá tettük,
És Téged betettünk a föld alá,
Mikor a rózsákat kivettük
Idén a föld alól.

Én nem tudom, Anyám, Egyetlenem,
Az angyal harsonája mikor szól,
Isten mikor szólít a föld alól -
De én ma este felhozlak magamnak.

Állj ágyam mellé, Édes Rózsatő
És verjél gyökeret,
Virrasszál mellettem és virágozzál
És hullasd fejem alá leveled,
Bús fejem alá bársony-leveled.

1930 június 27


Ha én...

 

Ha én feküdnék most a hant alatt,
Anyám, Te drága,
Neked fekete volna minden pillanat.

Hogyan képzeljem el Alakodat
Karácsonyeste síromra hajolva,
Rendezgetve a fenyőgallyakat?...

Szíved ha rögtön meg nem szakadt volna,
A mosolygást, a mosolygást
Bizonyosan elfelejtetted volna.

Én itt maradtam,
S azóta számtalanszor mosolyogtam,
Mintha nem Te feküdnél hant alatt.
Anyám, Anyám,
Bocsásd meg az én rossz életemet
És minden beteg mosolygásomat.

1930 december 9


Három narancs

 

Három éve fáj ez a hangulat.
És nem tudom kisírni,
Versben kipanaszolni magamat.
Kísért, és eltűnik -
És újra visszajön.
S nem tud, nem tud mégsem kihullani
A szó s a könny.
Tegnap, idegen emberek között,
Utcán, villamoson,
Azt hittem: most, most mindjárt megfogom.
Szememre már fátyol ereszkedett,
A lelkem látott.
A kalauz csengetett.
S a ködben ismét minden elveszett.
S ma újra jön,
De már nem az a szó
S nem az a könny.

Ma újra narancsot hoztak nekem.
És én a narancsot nem szeretem,
Nem szeretem.
Fáj a formája, színe szomorít
És íze bánat-íz az inyemen.
És halotti tor-íz a torkomon.
Amit kapok, azt elosztogatom.
De három narancs mindég megmarad
Nekem.
Ködből felém dereng
Ezüstkoszorús édes angyal-arcod,
Anyám.
És szólsz:
Édes fiam, hozzál három narancsot.
Már beteg voltál, s nem esett jól semmi.
Három narancs...
Utolsó kívánságnak...
Én Istenem, be szerény tudtál lenni.

Te nem csak életet adtál nekem,
De nekem adtad az életedet.
És - három narancsot vittem Neked.
És késtem azzal is.
Ki tudja, merre kóboroltam akkor,
Álmodva akkor is.
Mert gyarló volt bennem a szeretet.
Hálásan mosolyogtál,
S a három narancs Neked jólesett.

Ó, élet, - világ - narancsligetek:
Most minden pompátok lefosztanám,
Anyám, Neked.
De Neked nem kell, csak három narancs.
Ködből felém dereng
Ezüstkoszorús, hóharmatos arcod:
Édes fiam, hozzál három narancsot.

Azóta nem bírok narancsra nézni.
Facsarja a szívem.
Fáj a formája, színe szomorít
És íze bánat-íz az inyemen.
Amit kapok, azt elosztogatom.
De három narancs mégis megmarad
Mindég nekem.

1933 március 25


Napocska

 

Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a "napocskát" szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám...
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, - -
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor... - -
Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is -
Visszaverői örök sugaraknak -
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. - -
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott "napocska",
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
"A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy...
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, - az úgy tetszik nekem...
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, -
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem."
Elhallgattunk azután mind a ketten. - -
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor...
Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál;
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is -:
Tükre lennének örök sugaradnak... - -

1931 december 4


Anyám testamentuma

 

"Irén néninek"

Mellette ültünk ketten kétfelől,
Mikor nehezen megmozdult a hangja:
"Ha meghalok, - légy anyja"
Már nézni nem tudott a barátnőre,
Életében egyetlen barátnőre,
De tudta, kire bízott engemet:
A szeretetre s az erőre,
A biztonságra és a nyugalomra.

S lehúnyta szemét örök nyugalomra.

Ha látta most a csillagokon túlról,
Hogy munkált ez a szeretet s erő,
Amikor én harcoltam a halállal,
Elmondhatta nagy, mély hála-fohásszal
Virágai helyett
Könnyel öntözve a csillagokat:
Áldott kézre bíztam a fiamat.

1934 október 13


Ének anyámról

 

Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
Hogy méltón zengjen árva énekem
Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
S hang nem hatolt be két szegény fülén.
Meghalt a Hang - régen meghalt Neki -
Fülébe szóltak még gyermekei
Odatapasztva forró ajkukat -
Aztán e szalmaszál is elszakadt.
A betű maradt csak, a holt betű,
Élő hang helyett ó be keserű.
Aztán - szelíd, vigasztaló barát -
Szemén át jött el hozzá a világ.
Hogy csüggött e két drága szürke szem
Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
S próbálta kínlódva olvasni le,
Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
Ki jót akart: mellé telepedett,
S írt neki - én nem írtam eleget.
Ifjan még sorsa ellen lázadó,
Később csupa bölcs rezignáció:
Virágot ápolgatott, olvasott,
Ha házi gondja olykor elfogyott.
A fecske megérkezett csicseregve.
S nem hallotta - ő, pedig úgy szerette.
Beethovent zongorázott a leánya -
Búsan támaszkodott a zongorára.
Tapsok közt olvasott fel a fia -
Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
A rádiót - be jó - nem érte meg.
A mennydörgésre csak megremegett.
A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
Fájtak benne madarak, gyermekek,
Csak a néma virág nem sebezett.

Ha van igazság, hallania kell
Most mindent, ami lelket fölemel.

Madarak ezerhangú kórusát
A tavaszodó mennyországon át.

Beethovent, amint maga dirigál
S zenekarában ezer angyal áll.

A konduló, mély, érchangú harangot,
Amit idelenn közelről se hallott.

A gyermekeit és az unokáit,
Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.

Itt örök csendre kárhozott füle
Ott örök muzsikával van tele.

S ha Isten van, meg nem szűnik soha
E mindent-kárpótló szimfónia.

1934 október 12


Papírkatonák

 

"Keresztessy - papírkereskedő."
Fantáziámban furcsán kapcsolódnak
Ő és a temető.

Utunk a temető felé
Menet s jövet,
El a lábas Jósika-ház előtt,
Piacon át
A Keresztessy során vezetett.

Temetőből jövet
Anyámtól könyörögve kértem
Pár krajcárt papírkatonákra.
Előre tudta, előre mosolygott,
Adta a pénzt,
És megenyhülten bólintott reája.

Micsoda vitézei voltak
Annak a régi Keresztessy-boltnak!
Sóvárogva nézték gyerek-szemek.
Világhódító hadserege volt
Ártatlan papírosból
Az öreg Keresztessynek.

Nekünk ott fenn a temetőben
Akkor csak egy sírunk volt és kicsi:
Testvérke sírja, pici leányka-sír -
Az élet alig pitymallott neki.

Megsokasodtak azóta a sírok
És elfogytak a papírkatonák -
Papírálarca lehullt mindeneknek,
Meztelen vasban mered a világ.

Az öreg Keresztessyt is kivitték.
Magával vitte büszke seregét,
De minden esztendőben egy napon
Sírja körül
Ezer gyertya és ezer öröm ég.
Látom seregét sírja körül állni -
Ezer gyerekszív ujjong messziről -
S tisztelegnek a papírkatonái.

1934 november 2


Kimondhatatlan

 

Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.

Kísér, kísér tűnt tündér-hangulat:
Anyámmal - a gesztenyefák alatt

Jártunk, a Fellegváron - mély avar -
Ó, mennyi fényes gesztenyét takar.

Egy halvány asszony és egy kisgyerek,
És őszi fák közt zord épületek.

Katona-házak. S messzebb, gondolom:
A rettentő puskaporos-torony.

De nincsen robbanás, csak zizzenés,
Halk hervadás, aranypermetezés.

E hangulattal mit is akarok?
Alig melegít és alig ragyog.

Talán csak járnék künn az avaron,
A régi gesztenyéket akarom.

Hogy hídról hintsem a Szamosba mind,
S lássam, a hullámokon hogy kering.

Lássam, hogy viszi a víz lefelé,
A Tisza felé, a tenger felé.

Talán nem is akarok semmi mást
Csak egy multból jövő símogatást.

Csak kapcsolódni holt Anyám kezével
És játszani a fényes gesztenyékkel.

1934 október 23


Az orvos

 

Id. dr. Imre József emlékének

Egy képet láttam drága, öreg úrnak
S nagy orvosnak a szobája falán:
"Jézus, az Orvos."
Ül az ágyszélén szelíd-komolyan.
Az ágyban fekszik egy beteg leány.
Csak ül és fogja a leány kezét
És néz rá hosszasan,
Tekintetében gyógyító erő,
Áldás és béke van.

A nagy orvos, a drága öreg úr
Azóta elpihent.
De emlékéből, mint a fali képből
Sugárzik az erő
S leszáll a szívemre a csend.

Ő ama názáreti örök Orvos
Hű követője volt.
A beteg fölé szívével hajolt.
Nem mondotta sokat:
Uram, Uram.
De: "Aki cselekszi az én igémet" -
Az velem van.

És én most minden igaz orvos arcán,
Ki szeretettel fogja meg kezem,
Az ő arcát s az örök Orvos arcát
Felismerem.

1934 október 13


Nagybátyám

 

Hogy széthullt, s eltűnt
Minden holmija -
Csak az ablakban
Áll nehány pipa,
Pár meggyfaszár,
S pár megfeketedett
Dióbarna kupak -
Úgy, ahogy odatette,
Mielőtt befejezte
Ezt a földi utat.

Derült nyugalmat szívott a pipából -
Most is hallom, ahogy fujtat s szipákol,
Kutatja, hogy szelel,
Szurkálót használ nagy szakértelemmel,
Bajlódik tempósan vele,
Míg lassan, lassan meggondolkozik
S engedelmesen füstöt ereget
A bölcseségnek ez a kútfeje.

Nagybátyám -
Ő volt a familiában
Egyedüli született optimista.
Akármi jött, csak legyintett kezével
Rendületlenül: "Semmi baj" - kismiska.
Ő volt, ki újságolta Tizenötben,
Hogy ötmillió muszka került kézre
Elevenen, egyszerre, egycsapatban. -

S a háborúnak vége.
Ha nem hitte is, - hirdette s nevetett.
A sodrából kihozni nehezen
És ritkán lehetett.
Beszélni nem sokat beszélt,
Gyümölcsfákkal többet, mint emberekkel,
Botjával, kutyájával és a heggyel -
De engem nagyon, nagyon szeretett.

Mikor este az óra elütötte
Tompán a tizenegyet,
Felkelt, s kiment: "Még egy pipa dohányt...
Azután én is aludni megyek."

A pipák állnak az ablaksarokban,
Példásan, csatarendben.
S hozzájuk nem nyúl semmiféle kéz.
Csak néha képzel füstös glóriát
Fájdalmasan
Köréjük az emlékezés.

1934 október 25


Sorsunkra hagyva

 

Kuncz Aladár emlékének

Felszállt a vészjel, és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó... kínai partvidék...
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélekzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.

Drága Barátom, amíg haldokoltál,
S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
Ama távoli, elmerült hajóval
Kapcsoltalak lélekben folyton én.
Rokona volt az minden elveszettnek,
A társtalan haldoklás egymaga, -
A feladottság, az elengedettség,
A menthetetlenség szimboluma.
S Te is az voltál, jaj, Te is, Te is.
A nekifeszült mentő-akarat
Visszahanyatlott tehetetlenül,
S én hallottam, ahogy a világ-végzet
Egy rettentő refrénbe tömörül:
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.

1931 július 13


Két mozdulat

 

Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre,
S nem látok előre a túlvilágba.
Piroska, drága...
Kék áldozati füst,
Alkonyi égen arany-lila felleg,
Örök-illatú pára - -
Én nem emlékszem a szemedre, szádra.

Hát fontos volt nekem
A szemed, szád, az arcod, alakod?
Mi volt nekem?

Csak drága ráadás volt
A lelkedhez minden mozdulatod.
Mikor, mint roppant fényesség elől,
Tenyereddel fedezted arcodat
- Meg ne vakulj -
Ha párbeszédeinkből kicikázott
Egy Istensímogatta gondolat.
Vagy mikor ujjad szenteltvízbe mártva
Felém közelítéd,
S rebbenve írtad sötét homlokomra
A megváltó kereszt kicsi jelét.
Ha majd a "test feltámadásakor"
Az Isten feltámasztja alakod, -
Nekem nem kell egyéb
Lelkedhez drága ráadás gyanánt:
Csak ez a két
Kicsi rebbent-madár-mozdulatod.

1933 március 7


Idézőjelek

 

Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.

De mikor hosszú, bús aszály után
Indulnak harmatozni az egek,
S szívem vad, meddő sziklái közül
Új forrás szökken, új patak ered,
Mint az ős-föld az ős-ég harmatával:
Úgy vagyok telve színültig - Veled.

Akkor - zengjek akármiről,
Tudom: a hang nem enyém, de tied.
S hogy el ne lopjam hattyútollaid,
Szeretnék felplántálni mindenütt
Óriási idézőjeleket...
Idézőjeleket: vaskapcsokat,
Nézzétek: ez itt megint nem enyém,
Piroskáé volt ez a gondolat -.

S most, hogy szellemidéző dobogással
Ez a kis írógép kopog, kopog,
Jól tudom, hogy szíved dobban a gépben,
S bár nem emlékszem a szemedre, szádra,
Én halhatatlanul veled vagyok.

S csak azért írok, mert Te akarod.

1933 március 7


Új Szt. János-kórház

 

A 14-es villamoskocsi
Be gyakran hoz most erre kifele:
"Új Szt. János-kórház, végállomás."
Én csak átszállok ott. - -
S átszálltál ott Te is.
Te is.
Vergődő szárnyad, szivárványos szárnyad,
Gombostűre szúrt drága lepke-lélek -
Ott vert még egy-kettőt - s elpihent.
Aztán elszabadult.
Átszálltál azután.
A Golgotáról a Tábor hegyére,
És nagypéntekről húsvét reggelére.
Új Szt. János-kórház, végállomás?
Nem. Csak átszállóhely.
Neked bizonyosan.
Hiszem.

Budapest, 1933 március 8


Rózsadombi bolyongás

 

Ó, felkanyargó hegyi lámpasor...
Most minden este látom vonalad.
Hol ér az utca véget: nem tudom,
Tán csillaggá lett lámpások alatt.
Sajgó szívemben minden összefoly,
A földi fény s az égi jel...
Ne volna most, ne volna ily közel
Ahol Ő élt és dolgozott: a hely.

Az utca... sosem volt ily meredek.
Rózsadomb?... Dolomitok, Alpesek.
S tudom: ha hegyet hegyre hajigálnék,
Az Ő nyomába én hiába hágnék.
S tudom, ha csillagról-csillagra lépnék,
A közelébe még akkor sem érnék.
Ziháló mellel csak megyek, megyek.
Az Ő utcája nagyon meredek.

Most fent vagyok - állok a ház előtt
A novemberi tompa borulatban.
Itt küzdött, nálam százszor szenvedőbben
S ezerszer gazdagabban.
Itt szentelte meg a mindennapot,
Minden bút-bajt boldoggá avatott.
Itt élt, nálam ezerszer gazdagabban,
Mosolygott mandulafanyílás idején
S csillagtalan adventi borulatban.
Hányféle fényben látta ezt a házat!
Hogy szállt szívére alkony és alázat,
S hogy virrasztotta át az éjszakákat.

Messziről jöttem azelőtt ide.
Alig szóltunk egy szót - már válni kellett.
Átdobnám most szívem a Rózsadombon
Egy percre: Testvér, mit csinál a Lelked?
Közös tanyánk lett ama Rózsadomb.
Rózsadomb: édes-bús budai hegy...
Szomszédok lettünk: két közeli utca -
Csak egyik jobbra; másik balra megy.

Gül Baba kertje itt volt valahol,
Itt illatozott milliónyi rózsa.
- Ő tán a szent pogány kései lánya,
Töviseken elomló nőalak -
Milljó rózsából neki mi maradt?
A Kereszt és egy halvány gloriola.

A házuk előtt sokszor elmegyek most,
És idegenül elcsudálkozom.
Azelőtt csoda volt, hogy itt lakott,
Most itt-nem-létét tompán bámulom.
Sajgó szívemben minden összefoly:
A földi fény s az égi jel,
Ne volna most, ne volna ily közel
Ahol Ő élt és dolgozott: a hely!
Ziháló mellel csak megyek, megyek,
Az Ő utcája nagyon meredek.
Tudom nem érem el, - ha fenn vagyok
Vakon döbbennek rám az ablakok.
Hol jár Ő már: isteni Lehelet
Lángok, rózsák és csillagok felett!

Aztán, csak a kilincsre téved mégis,
S a gyermekei fejére kezem.
- A verseimet Ő így simogatta -
Lepattan lelkem hétzáros lakatja,
S mindennapra kikönyörgött rózsái
Tűnt illatát egy percig érezem.

Budapest, 1932 november


Piroska-fellegek

 

"Ezek a képek? Az én képeim?
Jaj, nem érdemes rátekinteni:
Ezek az én nagy, fényes álmaimnak
Kis földi, félénk fél-testvérei.
Túl alkonyfelhőn, óperencián
Valahol leng egy tündérpalota:
Meg nem írt versek, meg nem festett képek,
Nem élt életek művész-otthona.
Néha ott vagyok, s odamegyek végül."

Mindíg ott voltál, s odamentél végül.

De néha visszahoz a naplemente
És visszavarázsol az alkonyat,
S káprázatos pompában mutatod,
Örök-szerény Testvérem, magadat.
Kigyúlnak meg-nem-festett képeid
S ragyognak rémek és romok felett.

S én nézek a dicsőült fellegekre,
S halkan mondom: Piroska-fellegek.

1934 július 24


Hát jártam ott is...

 

Hát jártam ott is... régi otthonodban.
Az üres fészek mélységeit mértem,
Lelked nyomait félve tapogattam.
Vázlatok, képek, írott lapok... tervek:
Nagy, drága, rendezetlen hagyaték - -
Káprázó szemem előtt ellebegtek.
A műterem... Túl változáson, végén
Még minden zugból Te tekintettél rám
Derült szemmel, - én húnyt szemű Testvérem.
Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt.
Tudtam: az üvegtetőn át lassan kicsaltak,
Magukhoz vontak fel a csillagok.
Tudtam: vonzott a festhetetlen Kép,
Az örök fészek, örök menedék,
A Műhely, hol nincs vázlat, töredék,
Te odaszálltál, dél-szerelmes lélek
Elköltözésre mindíg-kész madár.

Az elhagyott, a földi műteremben
A kecskelábú asztal most is áll.
Tudod, amelybe mindíg belebotlott
Mindenki, és Te magad is naponta.
Ott áll a furcsa munka-asztalod,
De nincs most rajta más, csupán a képed,
Fénykép, kulcsolt kezű, magasba-néző,
Szem, mely így szól: Uram, ha akarod...
Oda tettem most egy cserép virágot,
Sokbimbós cikláment, húsvét előtt.
Virágozzon Neked az ünnepen,
Itt, az elhagyott földi műteremben.
A virágot oly gyönyörűn szeretted,
Tán észreveszed a képed előtt,
Ha felnézel, ha elfordulsz is: látod
Az ügyetlenül odatett virágot.
S ha láttad, buzgó igyekezetemben
Hogyan botlottam meg a kecskelábban, -
Nevettél bizton, csengőn, édesen
Ott, abban a szent és fényes világban,
Ahol fölényes minden mozdulat
S a lélek nem botlik meg önmagában.

1932 március 27 Húsvét vasárnapján


Üres trónú Tündérország

 

Ma úgy mentem hozzátok, eltűnt Kincsem,
Hogy minden ajtó zárva fogadott:
Itt senki sincsen.
Innen kirepült minden lakó mára.
A nagy fiú, a technikus vizsgára,
A kislány tán egy sugaras sétára,
(Ritka kicsi verőfény az övé)
S kenyérért szaladt legkisebb fiad,
A pékhez - szólt egy idegen cseléd, -
Ő mindjárt itt lesz - csak pár pillanat.
Lassan, lassan körüljártam a házat,
Tündérországod fakó tájait,
S mind szűkebb kört írt körültem a bánat.
Valami vont a kertbe, hátra, le.
Akartad, láttad?
A kert teljes tavasz-pompában állott,
Én csak most láttam minden zeg-zugát,
Most símogattam meg minden virágot.
Most láttam: nini, ez ezüstfenyő,
Ez tölgy, ez tiszafa,
S a sarokban amott
Csak most láttam a régesrég ott álló,
Almádi-kőből való oszlopot,
Ormán üreg, Madonnaképnek vágva.
Álmaid közt maradt a Madonnája.
S a rózsáid, "mindennapi rózsáid"
Bimbói szinte zengve hasadoztak,
Én csak most láttam, most hallottam őket.
Hisz azelőtt csak Téged láttalak.
Lestem a lelked nyíló rózsakelyhét,
Sok zengő titkodat,
Pedig szent szerénységed
Inkább mutatott tölgyet, tiszafát,
Rózsát, követ, mint búvó-magadat.
Ha ezért tűntél el a messzeségbe,
Ezt akartad: elérted célodat.
Ma láttam először a kertedet,
Minden rózsát és aranybogarat.
Üres trónú tündérországodat: -
Most már lehet.

Budapest, 1933 május


Kerestük ketten a harmadikat

 

"Halottak nincsenek"
               Maeterlinck

     Téltől, világtól egyre távolodva,
Mind magasabban tél s világ felett
Húzott, vonult, szárnyalt a Kék Madár.
A hóra még árnyékot sem vetett.

Mentünk ketten a temető felé
És nem kerestünk csuda-madarat,
Csak egy friss hantot a sír-labirintben:
Testvérek ketten: a Harmadikat.

Tyltyl s Mytyl... - - Mytyl szólt: "Erre hozták.
Húnyt szemmel járok ezen az úton
Sokszor azóta... Fent van a tetőn.
Közel vagyunk... És most - mégsem tudom.

Azóta itten annyi friss sírt ástak
És változott, és nőtt a temető
Akár a város, - két hónapja csak -
A hantok tengerében hol van Ő?"

Halk síri kalauzom elhallgatott.
Mentünk némán és kutattunk tovább
Szitált a hó és fázott a kezünk
És kezünkben a Holtnak szánt virág.

Ó-esztendő utolsó napja volt,
Alant a roppant város ködbe tűnt,
Fent, a növekvő nagy sír-labirintben
A rejtett sír bújócskázott velünk.

És mintha titkos, édes és meleg
Madárka-hangon szólna a "halott":
Testvérkéim, ne itt keressetek:
"Tliri-tliri"... én ép itt nem vagyok.

Budapest, Farkasrét, 1931 Szilveszter


Festesz tovább

 

"És ha elhívnál Uram, engedd, hogy
legyek a Te eszközöd, Ecseted az
örökkévalóságban, sokkal jobban, mint
itt a földön lehettem."

Mártír-kezedből kihullt az ecset.
Most már Te vagy, Te magad az Ecset:
Isten festi most: fehérrel fehérre:
Veled ezt a csodálatos telet.
Jöttem haza most egy felolvasásról
- Hiúság, vásár, meddő szerepek -
Verset olvastam, megint verseket.
Áhítatos szerettem volna lenni,
Komédiás voltam ismét csupán... - -
Éj volt és hó és hold és zuzmara
És reszketett a hold a zuzmarán.
A hóra félénk árnyékot vetett
A fák gally-keze imára kulcsolva.
Gyémántporos, kristályezüstös táj...:
Olyan volt, mintha Te festetted volna.

1931 december 21


Terülj-asztalkám

 

Itt, - ez a hely.
Az erdőben, a kertünkhöz közel.
Itt tetted az első csodát velem.
Hárman voltunk jelen,
Te, én, s a kisfiad.
Április volt, s már késő délután,
Az idő, vissza nem nézve, szaladt.
Megéheztünk nagyon.
Egy tölgyfa-csonkon: tündérasztalon,
Megterítettél pillanat alatt.
Csak néztem
A háromfelé osztott egy-narancsra
- Széthajló héja tányérrá símult -
S a második fogásra:
Három pici csokoládédarabra.
Csak néztem, ahogy néztek valaha
Kenyérre, halra,
Csodára.

Ötezeren az Embernek Fiára.
Néztem, -
Sosem volt ilyen lakomában részem.
Te büszke nem voltál, sem álszerény,
Csak tettél-vettél fürgén, könnyedén,
- Nagy szertartások súlyos zamata
Buggyant ki mégis ujjaid hegyén.
Ettünk.
Megelégedtünk.
S tündér-tréfádnak, terülj-asztalkádnak
Hullt morzsájából majszolok ma is.
Tündértréfádba észrevétlenül
Vegyül az áhítat s a döbbenet:
Adatott Neked hatalom
A Lélektől az anyagon, -
Hogy jóllakjam, mint az ötezerek.

1933 július 28


Megjövendölt vég

 

Eltüntél...
Fázom...
Nincs lelkemben egy atomnyi meleg.
Hogy ragyognak a hideg magasságok - -
Mert melyik csillagon keresselek?

Azt beszélik, hogy jövendöltél rólam.
Próféciás szavad
Nem jósolt nekem hosszú életet.
De megjósolta "Naphimnuszomat",
Valami sosem hallott "hattyúdalt",
Valami izzó fény-szökőkutat.
Valami végső gejzir-költeményt,
Mely szörnyű nyomás alól fellobog,
S én benne perc alatt elhamvadok.
Megjósoltad: még törni fog az Isten,
Őrölni, zúzni és gyötörni fog,
Hogy kivésse és kitépje belőlem
Az utolsó dalt: igazán nagyot.

Nem, Testvérem, - drága röntgen-szemed
Ezúttal mégis, mégis tévedett.
Az én hangszerem: hiábavalóság,
Assisi lantját más fából faragták.
Gyötör engem az Isten, de mi végre?
Nem üdvösségre, - csupán bűnhödésre.
Nem látom betelni próféciádat,
Ahogy többé Téged, Téged se látlak...
Téged láthatni egyszer idelenn:
Túlnagy kegyelem volt az is - - nekem.
Üres vagyok, fáradt nagyon-nagyon,
Nekem már nem lehet naphimnuszom.
Se vers-gejzirom, fény-szökőkutam,
Csak tűrve rótt, tüske-teli utam.
Ki tudja, még milyen hosszú utam...

Eltűntél...
Fázom...
Mégis:
Ahányszor lesz még titkos moccanásom,
Halk rezdülésem, ködös villanásom
A nap felé,
A csillagok felé,
Az örökkévaló Szépség felé,
Feléd - -
Mindég azt fogom hinni: most, ez az,
Ez a naphimnusz kezdő hangolása,
A fény-szökőkút szökni akarása:
A megjövendölt drága, drága Vég.

1932 január 15