A rongy éneke a gránithoz

Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, - s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.

Meg van írva

Keményen nem beszéltem senkivel,
És szigorún sem szólottam soha.
Nem háborított fel a vétkes vétke
S nem ingerelt az ostoba.
És legkevésbbé az ügyefogyott,
Aki két balkézzel és két ballábbal
Csak csetlik-botlik a világon által.
Magamba néztem, s láttam magamat,
S tudtam, hogy minden elrendeltetés,
S csak mondvacsinált szó az akarat.
Alárendeltje senkinek se voltam,
És én sem parancsoltam senkinek,
S legrosszabb lettem volna nevelőnek,
Mert semmi nevelésben nem hiszek.

Rólam is lepattant a nevelés:
Pusztába síró hang, kőbe döfött kés.
S lepattogott a pattogó beszéd
Mint sziklafalról a rálőtt serét.
Egy-egy halk, szelíd szó - néha - talán,
Mint zefír zengése citerán -
Az is csak úgy, minden szándék híján.
Ember nem nevelt, - a Végzet csupán.
Én egyéb nevelésben nem hiszek.
A bárány béget, s a kígyó sziszeg,
S nincs hatalom, mely más hangra tanítsa,
S az Isten irgalmatlan dicsősége,
Hogy minden meg van írva.

Vissza

Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.

Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába -
Így a kipattant rügy a fába vissza -
Így a fa gyökerébe -
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe -
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.

Őszi morfium

Ne gondoljátok, hogy én nem tudom:
Mi készül itt, mi foly nap-nap után.
Jól tudom én: haldoklik a világ,
Mindennap egy torony dől, bástya omlik, -
S ez a bűbájos őszi délután
Lehet, hogy az utolsó délután.
Körül minden hörög, agonizál,
Vonaglik és vergődik vad viharban, -
De itt - világontúli hallgatás,
Csak egy szellemujj lapoz az avarban.
Világ estéje - emberalkonyat.
De ez a csendes, győztes őszi erdő,
Ez akkor is lesz, ha mi nem leszünk,
Ez megmarad, ha ember nem marad,
A világ felett győztes ez marad.
Felségesebb ritmussal orgonál majd,
Telibb tüdővel vesz lélekzetet,
Szűzen foganja, kín nélkül szüli
És könnyen hullatja a levelet.
Embersorstól és bűntől szabadon.

Ó, beteg vagy világ, nagyon, nagyon.
De én nem állhatok be orvosodnak:
Halott szépségek hirdetője én,
Keverője az őszi morfiumnak.
Parancsot, törvényt írjon neked más,
S nyujtson, ha még tud, segítő kezet, - -
Én nyujtom ezt a titkos kék eget,
Ezt a világontúli hallgatást,
E milliárdnyi nesztelenül hulló,
Könnyen haló, ragyogó levelet.

Vegyétek: ez az őszi morfium.
A haláltusán enyhít, úgy lehet.

Világ világossága

Magas állványon nyitott Biblia -
Mögötte szikár gyertyaláng lobog.
Ember sehol.
Ez az Ige -
Akit talán mindenki elhagyott.
Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. -
Ez az Ige -
Világ végén talán,
Vagy kezdetén.
Úgy érzem most:
Világ végén talán.
Ez az Ige:
Társtalan Fölség, fölséges Magány.
Ki bírja ki?
Ember nem bírja ki.
Poéta ki nem bírja.
Ezt a magányt. - -
Csak a Világ Költője,
Ki verseit a végtelenbe írja.
Ez az Ige.
Nem a megszokott kép.
Nincsen gyülekezet.
A családi kör nem üli körül.
Nézd, be szikáran lángol,
Félelmesen világol.
Önmagának örül.
Világok tornyosodtak fel Öléből
S vissza világok hullanak Ölébe.
S nézd, mily magára van:
Még egy szerzetes sem hajol fölébe.

Költő, - ha egyszer minden elhagyott,
S nyitott lelkeddel magadra maradsz,
Magadra, mint a nyitott Biblia,
Magas polcon és olvasatlanul:
Szövétnek légy, ki ég,
Önmagának elég -
S egyedül lenni Istentől tanul.

Takarodó

Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Gúlába igazodnak fegyverek.
Imára kulcsolódnak a kezek.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó
A vágynak és a vérnek,
És minden harcnak és tülekedésnek.

És békesség
És békesség
A közelvalóknak s a messzeségnek.
A csillagok is behúnyják szemük,
Én is behúnyom a szemem velük.
Áll a világ.
Úgy hallgatjuk a békült trombitát.
Nagymessze szól.
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át.
A világon s a sötétségen át.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó...

Enyém

Volt egyszer,
Hol nem volt...
Tavasz volt,
Tavasz volt.
Szűz ibolyaillat.
Enyém volt?
Enyém volt?

Volt egyszer,
Hol nem volt...
Nyári rét,
Nyári rét,
Nyári rét, margarét.
Enyém volt?
Enyém volt?

Volt egyszer,
Hol nem volt...
Fűzfalomb,
Rámhajolt.
Fáradt lomb,
Hervadt lomb
Rámhajolt.
Enyém volt?

Lesz egyszer,
Hol nem lesz...
Ha majd a
Föld fedez:
Kis halom,
Sírhalom,
Ki tudja,
Merre lesz.
Hó alatt,
Hó alatt,
Hó alatt
Enyém lesz.

Régi nóta

Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

Elment megint

Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Hadd járja életét
Szolgáló, szerető,
Elhívott asszonykép
Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon,
Számomra maradjon
Trónon királyleány.
S apródja maradjak,
Igrice maradjak
Trónjának küszöbén -
Költője, látója,
Zengője, mondója
Én.

Királylánynak akartam -
Aki néha feláll,
Lejön lassan a trónja lépcsején,
Fejemre teszi nyugtató kezét:
Szép volt, poétám, ma az esti ég,
S szép a szívedből szakadt költemény.
S míg mondja ezt,
Szemében ritka könny és ritka fény.
És könny és fény enyém.
Enyém a visszhang ajándék-szava.
Ennyit akartam én.
Királylánynak akartam,
Ki néha rámtekint
S akinek én szolgálok
Magam módja szerint.

Királylánynak akartam - -
És sok-sok év után
Tenger gondja közül
Tenger gondom közé
Egy hétre elszegődött
Mint "szolgálóleány".
Bánatom s betegségem
Terhét vállára vette,
Öreg szülémet szépen,
Kézenfogva vezette.
Meleg szívvel suhant
Hideg szobákon át:
Szította itt egy hétig
A düledező tűzhely
Haldokló parazsát.
Feslett kabátomon
Titkon öltögetett,
Amit kerülni vágytam:
A szürkeségben társam,
Hamupipőkém lett.
Sorsunk rémeivel
Némán viaskodott,
Erőn felül -
Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, -
És szenvedett belül.
A gondok tengerével
Csak a türelme nőtt - -
S én mégis csak kerestem,
Nyugtalanul kerestem
Magamat s Őt.

Aztán letelt a hét,
Az együtt-szürke hét
A szívünk Hamupipőke-hete.
Kigördült árva udvarunkból,
S kigördülőben már
Csupa csillagot szórt a szekere.
Aranypor kavargott nyomán.
Elment megint.
Most messze van.
S megint királyleány.

Egyhangú dallam - s talán mégis új

Zeng az erdő
- Bár kopár s lombtalan -
Zeng az erdő.
A cinke -
Mi mindent rejt egyhangú dallama:
Hóvirág csenget,
Somvirág sárgáll
S ibolya kékell benne,
Ibolya -
A cinke
Színeket rejtő szürke dallama
Most köszöni és így köszöni meg
Mindenkinek,
Hogy él,
Hogy irgalomból, kegyelemből,
Ingyen kapott szeretet-eledelből
Kibírta a telet.

S zengek most én is.
Kopáran bár, és lombtalanul még:
Utánozom a cinke énekét.
S hangomban mintha -
Pedig milyen egyhangú dallama -
Oly különösen, mint még tán soha -
Sírokról lopva bár,
És oda visszalopva -:
Hóvirág csengne,
Somvirág sárgállna,
S ibolya kéklenék,
Ibolya...

A vakond napba néz

Sárika húgomnak, szeretettel

Kékebb az ég és aranyabb a lomb -
A fájdalom se fáj, csak halkan zsong -
A süket földből kibújt egy vakond.

Csodálkozott, hogy napba nézhetett -
A napba nézett s beleszeretett -
És szárnya nőtt és fölemelkedett.

De azoknak, kik lent nyugosznak mélyen,
Vagy fent szikráznak, fent a fényes égen:
A csodát, mely a vakonddal esett
Már nem mondhatom meg.

Pedig ó, hogy örülnének velem!
Milyen ölelőn, milyen melegen
Símogatnák megújult életem!

Gyötörtem bánattal az életük,
Gyötörtem bűnökkel az életük,
S most - gyógyultan - nem lehetek velük!

Tudom: örülnek, hogy én örülök,
Hogy nélkülök is, mégis örülök -
Az ő szerelmük tiszta és örök.

És néha mégis félelem fog el,
Hogy hűtelenül hagytam őket el,
Őket, kiket
Avar takar
Hamar -
És nemsokára a hólepel.

Mikor ujjonganék
Visszanyert életemért hangosan,
Mikor lángolóbb színe gyúl a szómnak:
Egyszerre csak elszégyellem magam.
Úgy érzem, a halottak hangfogóznak,
Magamba térítnek, belémfogóznak:
Hogy valahogy el ne bízzam magam.
Szelíd karjukon erdők avarán
És rétek bársonyán vándorolok,
S ha elengednek, kiderült szemem
Egy áldott árnyalattal
Komolyabban ragyog.

De aztán ismét nyugosznak ők mélyen,
Vagy tündökölnek fent a fényes égen,
S a csodát, mely a vakonddal esett,
Nekik mégsem,
Mégsem mondhattam meg.

Annak mondom hát, ki itt maradt még:
Aranyabb a lomb és kékebb az ég -
És ezerjófű a testvériség.

És százszor édes érzés: élni, élni,
Szeretni, munkálkodni és remélni:
Vakond-lét helyett sas-életet élni.
Ki itt van még, ó, örüljön velem,
Ki itt van még, ó, maradjon velem,
Szeresse megújuló életem,
Helyettük is,
Helyettük is -
Mint ahogy én
Élő szíveken át
Most a porladókat is szeretem.

Te drága szín!

Klorofil - mondja a növénytudós:
Levéli-zöld.
Reménység - mondja a szomorú szív,
S ha elviselt,
Ismét magára ölt.
Zöld, zöld.
Te drága szín.
Tündér-ruha -
Szavakkal szeretnélek
Most körülírni:
Csuda. Csuda.
Sajgó szemem
Sem nap-aranyán,
Sem mennyország-kékjén,
Sem hó-fehérjén
Meg nem pihen.
Minden szín idegen neki.

Csak te nem vagy,
Te nem vagy idegen.
Te drága szín,
Már mi mindenem voltál
Mi mindenem:
Betegágyam fölött
Virrasztó-lámpa voltál.
Vad világ-fények elől
Hűs szem-ellenzőm voltál.
Költészetem körül
Árnyékos erdő voltál.
Erdélyi múzsám
Erdő-haja voltál.
Az ifjúságom,
Az ifjúságom
Zászlajának utolsó színe voltál!

A feltámadt Lázár litániáiból

1

Könyvek rohannak rám és kiabálnak:
Lapozz, lapozz,
Ezeroldalakat,
Rohanjon szemed, mint a gyorsvonat,
Pótold, pótold
Napok alatt
Az éveket, az évtizedeket,
Az ó s az új világot:
A mulasztottakat!

Látások jönnek, édesen gyötörnek,
Szünetlen kavarognak,
És könyörögnek,
És parancsolnak:
Véss a kőbe minket,
Minket, minket,
Hamar, hamar,
Megoldatlanul ne hagyd titkainkat,
Elillanni ne hagyd a ritka kincset.
Mit fogtál eddig? Csak cigányhalat.
Most jönnek a mélytengeri halak,
Aranyhalak.

És jönnek élők, jönnek emberek
S szólnak: szeress, szeress,
Hisz nem szerettél eddig sohasem,
Mindent szeress és mindenkit szeress,
Olyan édes az emberszerelem,
A minden-szerelem.
Olyan nyirkos, hűvös a sírverem.
Ott feküdtél te ki tudja, mióta,
Mit tudsz te róla
Mit tesz égni, fájni,
Ujjongani,
Örökkévaló társakra találni?
Egy kicsi népről levenni az átkot,
Vagy tartani, feltartani
Erős karral a süllyedő világot?

És jönnek a halottak,
Az én halottaim.
Mint nyírfalombja éjjel, úgy susognak:
Eljöttünk a könnyeid megkeresni,
A könnyeiddel tartozol nekünk,
Most, hogy már sírni tudsz:
Holt szempillád alól
Nem bírtak kibuggyanni.
A halott nem tud halottat siratni.

Könyvek, látások, lelkek, emberek,
Elevenek, halottak:
Az Istenért mit tegyek veletek,
Mit tegyek hamarabb,
Hogy álljak ellent,
Vagy hogy engedjek ennek a rohamnak?
Megálljatok,
Ne rohamozzatok,
Olyan gyenge vagyok.
Ki tudja, meddig feküdtem a sírban?
Csak most támadtam fel.
A semmi és az üresség után
Most perzselőn a Minden rámlehel.
Egy percre még megálljatok,
Mert különben az élet küszöbén,
A fényben és örömben
A boldogságtól összeroskadok.
S nem támaszt az Úr másodszor is fel.

2

Uram, aki feltámasztottál,
Le látod rajtam
A síri gyolcsokat.
Im, könyörögve kérlek,
Ne engedd, hogy elbízzam magamat,
S elkápráztasson nagy kerted, az élet.
Nagyon mélyről jövök,
Nagyon bűnös vagyok,
Nagyon tied vagyok.
Nagyon-nagyon hatalmadban vagyok.
Kis fényes porszem a sötét világon,
Kis gyertyaláng roppant karácsonyfádon -
Csak ez vagyok.
Megtapasztaltalak,
Tudom, ha akarod,
A sorssal, vagy önnön bűnös kezemmel
Kis lángomat, ahogy meggyujtottad -
Elolthatod.

3

Nem.
Ez még nem nyugalom.
S nem a Te békességed ez a láz.
Égig repít, és sárig lealáz,
De még nem a tied,
Nem a Te erősséged ez a láz.

Én nem tudom,
Csak Te tudod a jót.
Az örökkévalót.
Az egyesegyedül nekem-valót.
Pihentess el magadban,
S ha túlhangos vagyok:
Tedd rám a hangfogót.

Zuhanók vigasztalása

Némethy Irénnek

I. Sikoltás

Jaj, fenn, a fényes tiszta csúcson
A balkezű sors meglökött, -
Alattam a hegy röge porlik
S a mélybe hullva dübörög.
És hullok én is, - percek, évek
Porlanak lábaim alatt?
Már nem tudom, - talán az élet
Csak egy ily hulló pillanat.

A csúcs felé, a csúcs felé
Kitárom árva két karom, -
A mélybe le, a mélybe le
Ragad a baljós hatalom.
Csak mielőbb, csak mielőbb
Lennék már egészen alant,
S pihentetné a szikla-ágy
Mindörökre a nyugtalant.

2. Szózat a mélyből

Én vagyok itt, - nem a halál, -
Csak egy vadrózsa-ág,
Akármily gyönge vagyok is,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok vad sziklák közt
Szelíd tündér-sziget.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kis, névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rádköszön.

Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindíg virrasztok én.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak.

Törött hajók

Űzött a szél, a hab, az átok,
A félelem s a fájdalom.
Testvér-hajók: törött hajók,
Most itt fekszünk a zátonyon.

Nézzük, a messze láthatáron
Hogy haladnak az ép hajók,
Szél lengeti árbocukon
A csillaghímes lobogót.

A mi árbocaink letörtek,
Iránytűnk tengerbe veszett, -
Egészségünk Amerikáját
Nekünk ki mutathatja meg?

Kolumbusunk lesz-e minékünk:
Földi, vagy égi orvosunk?
Kinek bűvös "legyen"-szavára
Rongyból új vitorlát vonunk.

Tudnánk-e jó széllel repülni,
S kikötni áldott partokon? -
Itt heverünk és álmodunk,
Csak álmodunk a zátonyon.

Lehet, hogy túlsó part nincsen is,
Lehet, hogy minden így marad.
Mindegy. - Halvány sugárral néha
A zátonyra is süt a nap.

Hála

Dr. Nyirő Gyulának

Szívfájdító tavasz.
És olyan jó.
És olyan jó.
És mégis olyan jó.
Most alkonyul.
A fák
Fínom kis seprő-ágaikkal
Csodás színekbe mártva állanak
Nagy-mozdulatlanul.
Rügy ring az ágon,
Ütemre ring,
Hintáz az ág vele,
Mint duzzadt, hálatelt kis szív, olyan.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.
Az alkonyatnak
Felváltva dalolnak

A rádió
S az erdőben egy feketerigó,
S nem vesznek össze,
Összezsonganak.
Tavasz, szívfájdító.
És olyan jó,
És olyan jó,
És mégis olyan jó.
Mert látó lettem újra.
Mert halló lettem újra.
Mert, bár halottaimat hantolom:
Húsvét felé megyek.
Húsvét felé megyek.
Mint zengő szél az ágon a rügyet:
A hála emeli,
Felemeli duzzadó szívemet.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.

Kiadom a részed

Én a rivaldán lámpafényben álltam,
Te messze, messze, hátul, a homályban.

Engem mindenki látott, - senki Téged:
Most kiadom a társ-szerzői részed.

Felét a zúgó, tapsoló tömegnek,
Felét a fénylő, szomorú szemeknek.

A néma döbbenetnek is felét,
De a szeretet egész erejét.

Egy vershez adtam ritmust s rímeket,
Te "csak" ihlető szenvedésedet.

Egy roppant sorsot példáztunk mi ketten,
De rád nézett az Isten szívesebben,

Ki, - míg én égő fény-gyűrűben álltam,
Álltál, szerényen, hátul, a homályban.

Májusi biztatás

1

Megépültél,
Megépültél törött hajó.
Megépített
Megépített
A nagy Mindenható.
Új árbocok és új vitorla
És új kormánykerék -
És május van
És végtelen a tenger
És végtelen az ég.
Nincs hátra más:
Az iránytűdet vedd,
Az iránytűd: szived.
Egy kicsit reszket még.
De nemsokára nyugodtan mutat.
Bízzál hajó:
Kis türelem.
Kedvező szél - -
Fölszedheted aztán horgonyodat.

2

Egy rózsa-ágon fönnakadtál.
Mondtam, ugye?
És megtartott az ág.
Most már testvér, kapaszkodj fölfelé
És el ne engedd jósorsod kezét!
Hallod, hallod
A gördülő kő tompa dörejét?
Én zuhanok tovább...

"Boldog vagyok"

Váró Évának, kicsi menyasszonynak

Jaj, jól hallottam-e?
Van-e olyan vakmerő valaki,
Aki e végső világhervadásban
E kikelet-igét,
E kikelet-igét
Merte kimondani:
"Boldog vagyok" -?

Kislányom, mondd még egyszer.
Írd le nem egyszer, de százszor, ezerszer.
Írd, mondd, rebegd, ujjongd, kacagd, kiáltsd,
Dobd fel a szót
És dobd fel a szíved,
Mint szép, piros labdát a csillagoknak,
Amit a szférák zengve visszadobnak:
"Boldog vagyok".

Ne bánd, ne szégyeld, ne törődj vele:
Ily agg világban illik-e vagy se.
Hadd fájjon s főjjön a világ feje.
Mondom Neked:
Ezt a te tiszta boldogságodat
Nem irigyelik meg
Sem az emberek, sem az istenek.
És érzed, milyen ragadós a szó?
Rám is ragad. - Az Isten is megáld:
Terjeszd el ezt a bűbájos ragályt,
Ezt a gyermeki, drága, szent dacot:
"Boldog vagyok".

Jöttem végtelen temetőkön át,
Árnyak nyüzsögtek bennük: emberek.
Egy szót próbált formálni néma szájuk,
S tudták, hogy én is egy szót keresek.
Az igét, a kikelet-igét lestük
A világhervadásban.
És egymás ajkán hiába kerestük.
Mert nem volt bennünk sem hit, sem erő, -
Áldott, ki helyettünk is vakmerő,
S a zord estébe így beleragyog:
"Boldog vagyok".

Világ vén kertjét dudva veri fel,
Bűn is, bánat is, halál is terem,
De mindíg gyom, és mindíg idegen.
S gyomlál a kertben szűz, örök erő
S virraszt az ifjúság s a szerelem.
Éva ne félj!
Csak mondd, csak mondd, csak mondd győzelmesen:
"Boldog vagyok".

Egy kicsi szó

Egy Szociális Testvérnek

Akinek az Isten
Minden nehézségben,
Bajban, betegségben
Hű vigasztalója:
Nincs annak szüksége
Hívságos beszédre,
Földi fecsegésre,
Virág-színű szóra.

Isten virágának,
Jézus jegyesének
Pogány nótafámról
Vízkereszti ének,
Virágtalan fámról
Téli virágének
Kell-e hát, kell-e hát?
Mégis megpróbálom,
Hátha nem róják fel
Szárnypróbálgatásom
Odaát, - odaát...

Hátha szabad mégis
Kicsi énekemmel,
Kicsi nótafámmal
Kicsit odamennem,
Isten nagy szavához,
Vigasztalásához
Egy kicsi szót mégis,
Mégis hozzátennem.

Tiszaparti jelenet

"Boldogok, akik sírnak"

Egyik költői vándorutamon,
Az Alföld mély szívében, Szegeden
Fiatal lányt mutattak be nekem.
Ahogy kezembe símult a keze,
Így, ismeretlenül:
Egyszercsak lehanyatlott a feje,
A válla megvonaglott
S a szeme csupa könnyel lett tele.
A verseim...
A verseimről mondott valamit.
Alig-alig lehetett hallani
A kettétört mondat foszlányait.
Hogy neki sosem volt ily öröme.

Megrendültem.
E csendes könnyek partján,
Mint a Tisza partján,
Úgy szerettem volna megállani.
Tapsok felé hajbókolás helyett
Megsímogatni azt a gyermeket.
Nem kérdezni: miért sírsz, gyermekem?
Csak mondani: boldog vagy, gyermekem.
S én minden talmi kincsem odadobnám,
S minden hírem-nevem,
Ha egyszer sírni tudnék,
Valamin,
Akármin,
Ily szívből jövőn, tisztán, melegen.

Örök Tihany

Egy szép, visszhangos perc emlékére

Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.

Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!

Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.

Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?

Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?

S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...

Zöld csillagok

A kisvasutat befútta a hó -
Szánon jött a havasról valaki.
Éjjel, havon és holdvilágon át.
Fagy megkímélte, farkas elkerülte,
Fenyők kísérték: Isten katonái,
A rengeteg mint gyermekét ringatta:
Lélekringató fehér rengeteg.
Megérkezett frissen, vidáman.
A telefonban úgy csendül a hangja,
Mintha sziklák közt szabad szél kacag -
Azt mondja: százszor szebbek odafenn
És óriás nagyok
És zölden, zölden,
Zölden ragyognak a csillagok!

Zöld csillagok: szíven fogott a szó.
Mióta nem nézek az égre én!
Nincs mit keresnem, nincs mit várnom onnan.
S ha egy-egy este fel-feltéved
A tekintetem révetegen mégis:
Olyan kopottak, közönségesek,
Fakók és nem-nekem-valók,
Színehagyottak, idegenek, unottak,
Betegek, akár én, a csillagok.
És nem tudnak rajtam segítni -

Zöld csillagok: szíven fogott a szó.
Ez az egy színes szó szíven fogott.
Én Istenem, Te nagyon jól tudod:
Nem kívántam soha sokat.
Csak egy egészen kicsikét
Emberül és igazán élni.
Tebenned hinni, szeretni, remélni
S meghalni zöld
Reménység-csillagok alatt.

Boldog testvérünk

Izzó nyáron és télvíz idején
Boldog testvérünk, Te élsz a Hegyen.
Fenn a Hegyen.
Ahol a Mindenütt-jelenvaló
Leginkább van jelen.
Ahol még én is megtaláltam Őt,
A kegyetlenül is kegyelmeset,
Tőlem vonakodót
S rejtőzködőt.
A választottak közül is bizony
Kiemelt Téged.
Sziklák, fenyők közé besorozott
Hű testőrének.
Mi minden történt idelenn azóta,
Hogy titokzatos, hívó harangszóra
Elindultál könnyű, szabad szíveddel
Kis kápolnából mérhetetlen Dómba! - -
Hozzád a völgyek fájó moraja
Tán nem is ér fel.
És ha felérne, rögtön összeolvad
A csúcsok énekével.
Ott lehet ünnep igazán az ünnep,
Milyen ünneped lehetett Neked!
Sas-szárnya nő ott a Hallelujának
S ezer fenyővel együtt zengheted.
Beszél hozzád
A szívre súlyosodó roppant csend -
S a szíved mégis könnyű és szabad
És mint az angyal csengetyűje cseng.
Gyönyörködsz a ködben s a napsugárban,
Ott gyorsan borul és gyorsan derül -
Gyönyörködsz a remegő rengetegben,
Ebben az óriási orgonában.
Tapossa billentyűit a vihar:
Dicsőség Istennek a magasságban!

Hiányzik itt a testvérek közül
Arcod nagyon.
Én pedig fájdalmasan irigyellek,
Hogy hegyen élsz
Gyönyörű szolgálatban, szabadon!
Én minden mélységnél mélyebbre estem
És tehetetlenül csak vonszolom
Jóra képtelen, lélektelen testem.
De üzenek a fentvaló világnak:
Még tisztelem a nagyságos sziklákat,
Még szeretem a szakállas fenyőket,
Ó, símogasd meg helyettem is őket!
És mondd a ködnek s mondd a napsugárnak:
Reménytelenül is híve maradtam
A nagy Dómnak s a zengő Magasságnak.
Azt mondják: értem is imádkozol.
Ó, imádkozzál értem!
Hogyha már emelkedni nem tudok,
Zengjem a szürke kétségbeesésben,
A tépettségben és idegenségben,
Azértis, azértis,
Amit az első kábel-távirat
Zengett mélyen a tengerszín alatt,
Szörnyek közt, örökkévaló sötétben:
Dicsőség, Dicsőség,
Dicsőség Istennek a mélyben!

Így kellene

Angyal-könnyedén, tündér-könnyedén
Ül meg a dróton a fecskék raja.
Apró szemükben déli tengerek
Aranya vibrál, azúrja remeg,
S a téltelen táj távol mámora.

Ők haza készülnek, - mindég haza.

Köztük a borzasztó áram feszül,
Az ezer-voltos vak halál halad,
Ők ülnek rajta angyal-könnyedén:
Fél-bohémek és fél-zarándokok
Vidám búcsúzók csudás csapata.

Szárnyuk az élet ütemét veri,
Halállal, földdel nincs kapcsolata.