Papp Demeter kalauz

Voltam sokak becézett betege,
Lázrózsáimat rózsa fedte be,
Rózsa, szekfű, dáhlia, viola:
Virágba borult a betegszoba.

S barát, ismerős: tenger szeretet
Nagy ívpapírra rótta fel nevét,
Mert hozzám belépni nem lehetett.
Gyűltek, gyűltek a nevek hosszú sorba,
Illatos, színes, dús, tarka csokorba.

S nevek közt egy név:
Ahogy felbukkan nagyhirtelenül,
Szegényen, szürkén, ismeretlenül
Pár szál virág szerény kíséretében -
Nem tudom, mi zeng e muzsikátlan névben:
Papp Demeter kalauz.

Kicsiny néptengeremnek foszlányhabja -
Betegágyamig vajjon mi loccsantja?
Tán egy versem hullt harmat gyanánt egyszer
Búterhes homlokára?
Tán egy színem vegyült el valaha
Csíraként gondjai szürke porába?
Álmom tán verejtékét szárítgatta.
Tüzem tán fojtott tüzét szítogatta.
Betegágyamnak barna éjjelébe
Mért lép be most kopott munkás-zekébe,
Növekvő, világító csillagképen,
Fogyó erőm felcsapó lángjaképen
Papp Demeter kalauz?

Azt hittem, hogy gyökértelen vagyok -
S íme, gyökerem van,
Gyökerem van,
Gyökerem van a népben!
A titokzatos mélyben,
Túl baráton is ismerősön túl
Az ezerarcú ismeretlenségben.

Ívpapíron nevek,
Színesek, illatosak, hosszú sorba -
Dús, tarka pompás, ragyogó csokorba,
És mindenikre megdobban szívem.

De egynek láttán szökött szemembe könny.
Ismeretlen testvérem,
Árva magyar,
Egy a népemből,
Papp Demeter kalauz:
Köszönöm.

Diakonisszák

A keményített fehér főkötő
A homlokukra szorosan símul,
Széles pántja finom kis hegybe nő,
S feljebb mintegy sisakká tornyosul.

Krisztus fegyverzetében járnak ők,
Az Irgalmasság önkéntesei:
Olajgondozó szűzek, mécsvivők.

A sisak sejteni sem engedi:
Alatta hajuk szőke, barna-e,
S olyan kevéssé kíváncsi reá
Az Isten rájuk bízott betege.

A fehér köpeny fölé csak kihajlik
Egy keskeny csík, egy kis darabka ég:
A formaruha gallérkája kék,
Szelíd világoskék,
Mint nyári délelőtt
A folttalan, sugaras messzeség.
S olyan derűsek ők,
Mindíg-vidámak ők,
Mint az a fényes, tiszta nyári ég.

Csak akkor ül a szemük alá árnyék,
Ha egy-egy beteg bús, reménytelen,
És itt, valamely kórházi szobában,
Tiszta fehér szobában
Örökre elpihen.

S nincs több ily ápoló,
Ilyen odaadó,
Mint e Krisztus sisakját viselők,
Derült szűzek,
Örökké virrasztók és mécsvivők.
S életáldozatuknak nincs jutalma más,
Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:
"A nyomorultak közül aki eggyel jót tesz,
Mondom néktek:
Énvelem tette azt."

Láz

Piros köd szemem előtt - semmi más,
És égés, égés - kínpadi parázs,
Csontigható hő - s egy vigasztalás:
Hogy ez talán már a tisztítótűz,
S belőlem minden rosszlelket kiűz.
Most ég ki belőlem a sok salak
S mi megmarad: a lélek érce csak.
Most ég ki minden idegen elem,
Amit a sátán gyúrt össze velem,
S ez égésből ha újjáéledek,
Aki lenni szeretnék: az leszek.
Leszek tűzlátta phönixmadár,
Ki célja felé nyílegyenest száll.
Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
Röpte: ajándék, akadálya nincs.
Sosem-látott kék egek emelik,
Hálákat ad, ahogy emelkedik.
Önön hamvából győztes szárnyra kel,
És a földnek a mennyről énekel.

Oroszlánketrecben

Nagyot lökött a végzet rajtam újra,
Orvul lökött meg, alattomosan,
S vettettem fenevadak ketrecébe.
Fenevaddá nőttek meg a férgek -
A láz ködében nőtt a vízió.
Arra virradtam: - gonosz éber-álom -
Hogy oroszlánok kerülik körül
Nesztelen roppant macskalépteikkel
Leterített mezítlen testemet.
Hörgő morgással karmuk mutogatják
És vicsorítják szörnyű fogsoruk.
De mellettem állt az Idomító,
A Szelidítő próbált ostorával:
A Tudomány. És fényes fegyverekkel
Verte le rólam a bősz bestiákat,
Amikor sunyin ugráshoz lapultak.
S a zordon ketrec kellősközepén
Imádkozott egy másik Géniusz,
Alázattal az eget ostromolta,
És zörgetve kért bebocsáttatást,
Amíg én lázban Istent káromoltam.

S egyszer csak intett a szabadulás.

Hőmérő

Volt néha úgy, hogy negyvenet,
Sőt szinte negyvenegyet mutatott.
Akartam tudni.
Ámde a testvérek
Szentül és nagyszerűn tudtak hazudni.
Sohasem vallottak be többet
Mint harmincnyolcat s egypár tizedet.
Egy testvérem volt, ki nem hazudott.
Csak mondta halkan és határozottan:
"Miért kíváncsi rá?
Tükröt s hőmérőt betegeknek
Sohasem mutatok."

Aztán a higany lassacskán esett,
Leszállt a vörös Rubikon alá
És szépen ott maradt.
Harminchat hat...
Harminchat hat...
Tűz többé nem égette testemet - -
Akkor egy Kéz belém csóvát vetett
S égig növelte lelki lázamat.
Ó, áldott nyugtalanság,
Melyből vers vers után
Mint a virág fakadt.
Ó, Szentlélekkel teljes
Kórházi éjjelek -
Ezt a lázat
Vajjon milyen hőmérő méri meg?
De akadt hőmérője ennek is:
Ama testvér szeme.
Csak rámtekintett reggelenkint s tudta:
Rohan a lázam
Bíboruszállyal ismét felfele.
Tudta: sugárzó homlokom mögött
Valami készül, vagy talán már kész -
S mielőtt kiment, mosolyogva mondta:
"Megint befele néz..."

A higany akkor is szenvtelenül
Mutatott harminchat hatot -
Az én testvérem hőmérő szeme
Negyvenegyen felül
Nagy, szent, gyógyító lázat olvasott.

A legszebb szó

Testvér, testvérem: ez a legszebb szó a világon.
Ha jól nem tudtam volna régesrég,
Most megtanulhattam a betegágyon.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Ahogy kitágul ősi jelentése
És túlnő lassan véren és családon -
De visszatér mint gazdag bujdosó,
Lélekkel hintve meg
S szentelve meg, mi vérszerint való.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Mikor így szólhatok valakihez,
S nem a lapos, hűvös szóval: barátom -
Az nekem békességem s boldogságom.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Harmat a réten,
Illat a virágon,
Barackvirágszín sejtelem a tájon,
Hogy fakad még rügy minden száraz ágon.

Testvériség:
Nincs szebb szó a világon.
A szabadság s az egyenlőség álma
Elbukott sodró időn, ezer gáton,
A bebizonyult Lehetetlenségen
S a vérrel mocskolt, őrült akaráson.
A forradalom örökségeképen
A Háromságból lobogó fehéren
Egyedül a testvériség maradt,
Omló világok romjai alatt.

Testvériség:
Nincs szebb szó a világon.
S én hinni, hinni vágyom.
Én minden széllel szemben hinni vágyom:
Ez az egy álom nem csalóka álom.
Rend-társ, polgártárs, elvtárs, honfitárs:
Eltűnnek egyszer mind e szólamok
És elvesznek a mélyben.
Parttalan semmiségben.
S egy szó zeng majd csak a világ fölött,
Örök Üdvözlégyképen:
Testvér, testvérem. -

A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindíg hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár -
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan,
S felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat.

Hát ők?

Heteken át,
Hosszú heteken át,
A lebocsátott függönyökön át,
A haldokló nyár s a születő ősz
Egy-egy elsikló sárga sugarát
Fogta csak fel szemem.
Háttal feküdtem ablaknak és égnek
S az egész teremtett világ nekem
Oly távoli volt s olyan idegen.
És tudtam jól, az Isten szép világát
Hajszál kötötte össze csak velem.
S tudtam, e hajszál könnyen elszakad,
S a reménytelen éjszakának sokszor
Átadtam magamat.
Vagy kérdeztem kihívón, keserűn:
Hol vagy Isten? Mit értek emberek?
Mit számíttok nekem?
Kicsoda könnyít az én terhemen?

Pedig milyen jó dolgom volt nekem!

S jaj ők:
A valósággal poklot szenvedők,
A nyomorultak, fázók, éhezők,
A betegek, az ápolatlanok,
A börtönök lakói,
A bűnös és a bűntelen rabok.
Bukott hatalmasok.
S a hűség hősei,
Kicsik, nagyok.
A Szenvedés állandó dallamára
Vérrel kottázott sors-változatok.
Tépett képek -
Ahogy most villanva elibém lépnek:
Napoleon Ilona-szigetén,
Redostóban Mikes:
Kivetett kagylók tenger fövenyén -...
Kalitkába zárt annyi énekes!
A hadifoglyok szerte a világban,
Állati sorban, hazasíró vágyban,
Egyhangú, szürke, tompa mélabúban -...
És Kuncz Aladár Noirmoutier-ban.
Jaj ők!
Az igazában poklot szenvedők!
S itt, most, mindenki, aki valaki
Egy csontignyúzott népnek fiai.
Ha panaszkodtam, - nem panaszkodom -
Mi voltam én?
Kényeztetett beteg
Egy kipárnázott szoba lágy ölén.
Hős nem voltam, és nem voltam lovag -
Kis változat a komor Dallamon:
A Szenvedésnek epigonja csak.

Őszi csodák

Dr. Filep Gyulának

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
A tekintetem rátévedt egy fára:
Nini még most sem sárga.
Zöldnek tartotta meg
Szép reménység-ruhában
Az, aki megtarthat mindeneket.
És én is élek,
És én is élek
S megvannak mind, akiket szeretek.
S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
Eljönnek hozzám az őszi csodák:
Másodszor borulnak tündér-virágba
S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
Az almafák.

S a drága földön, nem is olyan messze
Másodszor érett meg most a cseresznye,
Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
Őszi bánat és lila gyász után,
Októberi dombok oldalain
Pompázik a tavaszi kankalin.
Rügyet bont minden ág
S belőlem is szinte nap-nap után
Kihajt egy vers-virág.
S ki tudja még mi lesz?
Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
Lombkoronás, orgonás áhítattal.

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
Az utcasor felett
Egy színes felleget.
A szemem újból rátévedt a fára.
A reménységben megtartatott fára, -
S akkor gáttalanul,
Feltarthatatlanul,
Elbírhatatlanul
Robbant ki szívemből a hála.

Fekete vasárnap

Ez nagy küzdelem volt.
És végveszedelem.
De mégis,
De mégis
Ünnep volt, ha sötét is.
Nagy, fekete vasárnap.
Mert tudtam: vagy győzök, vagy meghalok.
S most jönnek, újra jönnek
Jaj, a régi napok,
A szürke, tövises hétköznapok.
Pedig ha most nem fordul,
Most nem fordul a szél
S meg nem fordul vele az életem,
Gyökeresen és tökéletesen,
Ha jóság, tisztaság,
Békesség és erő
Új, szent forrása szívemből nem fakad:
Ó, akkor jobb lett volna,
Ha ezt a rózsaerdőt
Ágyam helyett síromra szórták volna,
S pihennék föld alatt.

Zsolozsmázik a kórházi szoba

Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.
Özönlik be az őszi nap sugára.

Fertőtleníti, mossa a szobát,
Lemossa szenvedéseim nyomát.

Elöttem vajjon kik feküdtek itt?
Lemosta-e ittlétük titkait

Az éjszakákon győzedelmes nap?
Vagy belőlük valami itt maradt?

Róluk nem szólott nekem e szoba,
S most mégis, mégis mintha vallana.

Elődeim mozdulnak meg a csendben,
S utódom hangja is lelkembe döbben.

A szenvedés nem apad el soha:
Zsolozsmázik a kórházi szoba.

És soha el nem fogy a szeretet:
Zendül vissza reá a felelet.

Mikor majd ezt a szobát elhagyom,
Magamtól tisztán másnak átadom.

Egy kívánságot hagyok örökül:
Mint engem, annyi lélek, tisztaság
És annyi szeretet vegye körül.

Vízválasztó

Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked
Sorsom, vagy Istenem,
Hogy e mostani megpróbáltatásom
Vízválasztó legyen,
Amelynek kopár hegytaraján túl
Eztáni életem
Új forrása ered:
Legyen, kérlek, e forrás
Mélyebbről fakadó,
Nem magának-való
Tisztultabb szeretet.
Legyen e tiszta nedv
Felbuzgó munkakedv,
Önzetlenebb erő,
Malmot hajtó patak,
Szolgáló akarat,
Sziklából feltörő.

Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked
Sorsom, vagy Istenem,
Hogy e mostani megpróbáltatás
Vízválasztóm legyen,
Amelyen túljutva
Egészen más a táj -:

Hadd mosolyogjak én
Azon is, ami fáj
Azon is, ami e
Világban vaksötét,
Fáklyavivő legyek,
Míg tart e furcsa lét.
Legyek összeszedett,
Szelíden is kemény,
S hogy ne ítéltessem,
Mégse ítéljek én,
Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.

Elmúlik a világ
És játékai is,
Még kívánsága is,
Szél szórja szét a színes szavakat,
De sorsom lényegének,
De lelkem Istenének
Beszéde megmarad.

Szemeimet a hegyekre emelem

(121. zsoltár )

1. Még egyszer

"Szemeimet a hegyekre emelem.
Onnan jön segítségem."
- Zsongott bennem a zsoltár ritmusa,
De eltemetett, bús szerelemképen.
Tompán, fojtottan, mint búvó patak.
Nem mertem szemeimet fölemelni.
Láttam a boldog vetélytársakat,
A tetők víg, szerencsés szeretőit.
S maradtam otthon, roskadtan, magamba,
Mint kit egy hangos szívverés is rémít.
S most még egyszer mégis csoda esett:
Jöttem, láttam, győztem a hegyeket,
S a csúcsokat csókoló napsugár
Nem vakította meg
A hegyekre fölemelt szememet.

2. Négy nap

Négy ragyogó, verőfényes, igaz nap.
Négy naptárból kiszakított aranylap.
Négy örökkévalóságba iktatott,
Kibeszélhetetlen, boldog, mély titok.

3. Jó komoly barátok

Ezek a szürke, hallgatag kőszálak
Papok, s nem prédikálnak,
Próféták, de senkit nem feddenek,
Se vétkes királyt, se vak népeket.
Csak állnak s várnak
Mindenkit, aki fáradt,
Mindenkit, aki megterheltetett.
Időtlen idők óta
Itt állnak s várnak:
Örökös szürke vőlegényei
A Csendnek, a Havas menyasszonyának
Hallgatnak, várnak.
Jó, komoly barátok.
Sok balgatag kérdésre nem felelnek.
Nem avatkoznak a mi életünkbe.
De ha hozzájok megyünk: fölemelnek.

4. Kő-evangelium

Szikla. Döbbentőn tornyosodik föl.
Csak tekintetem kúszik föl reá
Függőleges falon.
És visszahull.
Alul
Szeszélyes rajz cifrázza a követ.
Runák, rovások, hieroglifek:
Kő-evangelium.
A föld történetéből
Egy ősi, titokzatos fejezet.
Felírva találjátok ezeket
A Nagykőhavason.
Írták az áradó és apadó
S lassan visszavonuló tengerek
Anno egyben,
Ama első napon.
Az Embernek előtte.
Mikor csak Isten volt és a hegyek.

5. Együgyű mennyország

Pásztorgyerek. A szava idegen.
A szeme mosolyog.
Nincs benne gyűlölet, sem félelem.
Tetszik nekem.
Szentgyörgynapjától Szentmihálynapig
Itt terelgeti nyáját csendesen.
Emberrel itt alig találkozik.
A gondja csak a máé
S nem veti árnyékát a holnapig.
Kenyere málé, túró, vadgyümölcs.
Igénytelen és bölcs.
Százesztendős imakönyvben lapozgat,
A "Szív tükré"-ben.
Húsz lejért vette.
Tudja, hogy őt is Isten teremtette.
S nem tudja, hogy az urak mit forralnak
Párisban, Bukarestben, Budapesten.
Tilinkóz egy sort. Hallgat azután.
Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán.
S az együgyűek mennyországa nyílik
Szívében kéken, mint az encián.

6. Háromszázan

A medve jött. A rémület riadt.
A legelőkre nem volt vissza-út.
Vad szirtfalba hajlott a lanka le.
Szökellt a vezér kos őrült irammal,
Szelíd szemére vér-fátyol borult,
Az otthonos táj irtó idegen lett.
Táncoltak körös-körül a hegyek.
S vérködös szemmel ugrottak utána
Háromszázan: aranygyapjas sereg.
Gyönge testekből hörgő piramid:
Szirt tövén véget ért a vad menet.

7. A régi határkő

Melitskó Saroltának

A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.

Ez emberkézre vall
Simára csiszolt oldalaival.

S mért, mért nem: ez még áll.
Határkő. Elment tőle a határ.

S tulajdonkép minek
Ezen akadni meg?

Megakadnak a vándorfellegek?
Ledülnek töprengeni a szelek?

Mi lehet, mi e magasban is fáj?
Innen s túl egy az ég és egy a táj.

Innen s túl egyformán szegényesen
Gyalogfenyő és boróka terem.

A Nagykőhavason
Egy kicsi kőhalom.

Egy kicsi kőhalom.
Egy kicsi sírhalom.

Alatta mégis egy világ pihen.
Láttam, ahogy valaki ráborult
És sírt keservesen.

8. Törpefenyő

Ahogy a hegyek nőnek,
Úgy törpülnek a fák.
Nagy szálfa-gőgöt nem tűr
A magasság.

A törpefenyő fája
Alázat fája itt.
Nem hívja ki öntelten,
Mindíg viharközelben -
A menny villámait.

Hanem azért próbáld
Tövestül tépni ki:
Beleszakadsz, de ő
Magát nem engedi.

Indája szikla-szívós,
Acél a gyökere -
Rácsap, de belecsorbul
A Bucsecs kard-szele.

A rádühödt szelekkel
Dühödten birkózik,
Vad oromtalajába
Vadul kapaszkodik.

A földre fekszik néha,
Mint tanult birkózó,
Vélnéd: vég-kimerült, -
S ím: talpra-pattanó.

Nagy, büszke rokonságból
Kis mostoha-kölyök:
Legárvább, legkeményebb,
Ki ide felszökött.

Törnek a szálfák lennebb,
Roppan ezer derék.
De él itt fenn e hajló,
Magát mindenkép tartó,
Megpróbált nemzedék.

9. Felleg a szobában

Menedékház a Nagykőhavason.
Ezernyolcszáz méter tenger felett.
Emberfeletti csend.
Az ablak nyitva van.

Az ablakon beúsznak
Méltóságosan, kézzelfoghatón,
Kisértetiesen a fellegek.
A völgyben éltem le az életem,
De mindíg-mindíg felleg-űző lázban.
A mélységből kapkodtam fel utánok.
Most ők nyúlnak utánam.

10. A Cenk lámpája

Leszállt az éj. Eltűnt a Cenk.
Magába, magasan
Fent, fent,
Mindíg rokontalan:
A Cenk lámpája leng.
Gyökértelenül, szinte csillagképen,
Inkább a semmiben, semmint az égben.
Eltűnt a Cenk.
Fent, fent
A cenki lámpa leng.

Minden lenti láng idegen neki,
S a csillagok csak fél-testvérei,
Szánják és szeretik,
És mégsem tehetik,
Hogy végleg otthon érezze magát.
S lent otthontalan város és világ.
Fent, a szeplőtlen csillagkoszorúban
A cenki lámpa szégyelli magát.

Se föld, se menny,
Se lenn, se fenn,
Testvérek közt is fájón idegen,
Erdélyi éjben együtt csak velem:
A Cenk lámpája leng reménytelen.

11. Találkoztam a szabadsággal

Zord magaslat: a Fellegvár ez itt.
Erőszak rakta s tartja falait.

Ember-önkény és változó uralmak
Láncot csörgetnek és rabot tartanak.

Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem
Itt sötét börtön-flóraként terem.

Rém-madárként egy emlék suhan át:
Nyögnek a befalazott katonák...

Ezerhatszáz... olvasom egy falon - -
A doh s a penész ma is hatalom.

S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről,
S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről.

Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas:
E fellegvár alattuk mily avas.

A Nagykőhavason mentem én átal
És találkoztam fent a Szabadsággal.

Ment nagy léptekkel: világ számüzötte,
Fenyőszag tömjénezett körülötte.

Kalapján virított a sziklarózsa,
Vissza se nézett a völgybe alóla.

Vándorbotjával verte a követ,
Minden ütése villámot vetett.

A hátizsákja telve ezerjóval,
Ezerjóval, embernek nem-valóval.

Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának
Túlvilági viharok orgonáltak.

A déli nap, ahogy zenitre hágott
Nézte az elszabadult Szabadságot.

Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával,
Szemére vont virágos kalapjával.

Ment völgyből fel, világból kifele:
Ki-ki lássa, mire megy nélküle.

Ment, az embertől egyre távolodva,
Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.

Kincse túldrága volt méltatlanoknak:
Vitte ajándékul az angyaloknak.

12. Csak a levele

A sziklarózsa régen elvirult.
Amit most hoztam: csak a levele.
Kicsi, fénytelen, fakózöld levél.
Nincs egyebem.
Érjétek be vele.

Kelj fel és járj

Íme - most másodízben élem át
Az első ingadozó, tétova,
Bizonytalan léptek gyerekkorát.

Akkor Apám állt a hátam megett,
S csalogatott tárt karokkal Anyám:
Hol távolodott, hol közeledett.

Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
Fekszik fejemben emléktelenül,
Fekszik hamu és hó alatt a mult.

Két "testvér" fogja most a karomat -
És néha elengednek kedvesen:
Lássuk, a lábadozó hogy halad.

Vigyázva védik lépteimet ők - -
És szánakozón néznek ide be
Elérhetetlen erdélyi Tetők.

Imbolygok át a kórházi szobán,
Az élet delelőjén messze túl -
Imbolygok, mint az élet hajnalán.

De érzem, ahol magyar csak lakik,
Figyelik léptem szerető szemek,
S vágyva várnak még tőlem valamit.
A magyar Akarat járni tanít.
Olyankor rogyó lábam megfeszül:
Azértis, rajta, új iramra fel!
Mélyből - a magasságba - egyedül.

Nem, nem egyedül, szíveken is túl
Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
Most többé ne sírj és ne lamentálj,
Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
Aztán hajítsd magadtól messzire:
Kelj fel és járj!