A szíveteket köszönöm

     Szeretteim, emlékeztek ugye:
Egy Szívbe írtátok a nevetek
- Milyen nagyon gazdaggá tettetek -
Úgy adtátok nekem
Isten szívét, és benne magatok.
Én veletek olyan boldog vagyok.
Oly tiszták, drágák vagytok mind a ketten,
A szíveteket hogy is érdemlettem,
S hogy Veletek ilyen boldog vagyok?
A nap leszáll, hanyatlik életem,
A nap leszáll.
Kérlek, maradjatok
Ebben az emmausi éjszakában
Egymással - és velem.

Békesség Istentől

     Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.

Emlékezés a tihanyi mólóra

     Húsz éve most...
Engem Tihanyban ért a döbbenet.
A keskeny mólón sétáltunk Apámmal,
S hajóra vártunk, mert hogy este lett.

Messze valaki már szelet vetett,
Vihar-köröm tépte a Balatont.
Szorongva lestük a hullám-zsivajt:
A felcsapó hab mily hiób-hírt mond.

Fehérlő csík a növekvő homályban:
E móló volt a végső béke-folt.
S jött a hajó. Rettentő rakomány:
A véres jövő súlya rajta volt.

Én nem kellettem az őrült Molochnak.
Deszkán úsztam meg a vér-óceánt,
Magammal vívtam, s félkarral karoltam
A szerencsét, a vak tündérleányt.

Engem sorba sem állított a sors.
Hálát adjak, vagy szégyeljem magam?
Beteg, aki gyógyulást prédikál,
Vigasztaló, aki vigasztalan.

Hálát adjak? Vagy szégyeljem magam?
Hogy itt maradtam, s éppen én, s miért?
Talán, hogy a Szózatot visszazengjem:
Jaj, annyi szív hiába onta vért!

Egy "eltűnt" anyjának

     Várod... még mindig várod.
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd, -
Várni fogod, amíg élsz, mindörökké.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából - világ végiről.
Tizenöt év...
Mi az: tizenöt év?
Egy óra sok,
S az örökkévalóság is kevés
Egy anyának, ki várja a fiát.
A könnyeidet ki számlálta meg?
Ki jegyezte fel sóhajtásodat?
Szerelmed pergő ima-szemeit?
Minden olvasó-szem csak ennyi volt:
Hozd vissza, hozd vissza, hozd vissza...
Ki kutatgatta rebbenő reményed
Fogyó s növő holdváltozásait?
Ki látta: hányszor volt fekete újhold?
Csak beteljesült holdvilág soha.
Tizenöt év....
S én mégsem mondhatom Neked: ne várd,
Úgyis várod, amíg élsz, mindörökké,
S az Isten nap-nap után tesz csodát.
Jönnek, - még ma is jönnek
A hajdan virággal várt daliák.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából, - világ végiről,
Feketén, vadul, ismeretlenül,
Arcukon évtizedes idegenség -
De jönnek, jönnek
Virágtalan világba vissza mégis...
Én nem mondhatom ma sem, hogy ne várd.
Hátha egyszer majd mégis telehold lesz
S egy teleholdas téli éjszakán
Valaki megáll majd a küszöbön.
Arcáról a kő-maszkos idegenség
Leolvad egyetlen csókod nyomán...
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd...

Engem is így várt volna az Anyám.

Budaőrs, erdő, 1930

     Itt folyhatott az ütközet,
A nagy harc kis, külön csatája:
Egymásra fogta fegyverét
A Fátum magyar katonája.

Királyok és hadak felett
Nyargalt az őszi ciklon árja...
Erdőn az üres fedezék
Tátong: testvérharc barrikádja.

Néha futó vad veszi útját
Erre, s akkor rejti magánya...
De vérnyom itt már nem sötétlik,
Kilenc ősz lombja pergett rája.

S vihar jön újra: őszi ciklon
Derült vasárnap-délutánra,
De ez nem oly ítéletes,
Mert ezt csak az Isten csinálja.

Vihar jön újra, őszi ciklon,
Égen komorlik baljós árnya, -
Tört ágak zápora csapódik
Kirándulók lábanyomába.

S megbújnak rengő föld alatt,
Megváltó napsugárra várva,
Királyok és idők felett:
A költő meg a kisleánya.

Az erdő állja

     Itt, mésszel írva
Erdőtalajába,
Az útközépre,
Fehér festékkel, hogy mindenki lássa:
Kampóskereszt.
Eszembe jut:
Barangolva az otthoni erdőben,
Ősszel, tavaly,
Elémbe villant
Vad-vörös mezőben
Szakasztott ilyenmódon, útközépen
A sarló s kalapács.
Jönnek és mázolják az útközépre,
A földre és a fákra, -
Rikoltó kicsi fény-jelzéseik
Ők idecipelik
A hallgató, az óriás magányba.
Mi közöm hozzá?
Szólna az erdő, hogyha szólni tudna,
De nem tud szólni,
Hát hallgat és állja
A politika reklám-jeleit,
Mint a szerelmesek krixkraxait.
És éli körülöttük
A saját egyetlenegy életét.
Rügyet hajt, zúg egy boldog nyáron át,
S ha ideje jön:
Leejti levelét.
És eljönnek a sebes záporok
És eljönnek a halk őszi esők,
Jönnek az erdő tündér-mosónői,
A nagy, szapuló, tisztító erők
És jön a hó,
Az embernyomot eltakaró hó.
És jönnek
Az évek, évtizedek, századok,
S olyan mindegy: fábafaragott szív,
Kampóskereszt,
Vagy sarló-kalapács volt az a nyom.
Ki látja meg a mindíg-élő erdőn
És az örökkévaló avaron? - -

Új Corday Sarolta

     Első tavasz-napok.
Édes, enyhe meleg.
Szanatórium-kert.
Szent hallgatás.
Sütkérező, sétáló betegek.
Köztük magam.
A kék csendnek furcsa varázsa van.
A csillogó roppant levegőégben
S az emberek sütkérező szívében
Nincs semmi más:
A béke reszkető nagy vágya van.
A fényre szomjas minden kicsi féreg.
Tavasz van s élet.

De most -
A csillogó roppant levegőégben,
A Tavasz kitárult fényes szívében
Egy kis fekete pont jelenik meg.
Zord zümmögése végtelenbe száll,
Amint ereszkedik
Alább-alább a fekete bogár.
Egy pillanat -
Mielőtt félrevert harang gyanánt
Szívünk döbbenten kondulhatna meg
S kiverhetne a veríték s a láz -
Már hull reánk a halál harmata,
Pereg
Irtóztatón és láthatatlanul
A gáz...
Hullnak rakásra
Férfiak, nők, aggok, gyermekek.
Háború??
Nincsenek szembenálló seregek.
Féregirtás: mondotta valaki.
Hát ez lesz, ami lesz.
És nem lesz kegyelem
A csecsemőnek sem,
Sem irgalom,
Sem fedezék,
Sem védelem.
Féregirtás: hát ez lesz, ami lesz.
Más semmi sem.

Első tavasz-napok,
Édes, enyhe meleg.
Szanatórium-kert.
Szent hallgatás.
Sütkérező, sétáló betegek.
Köztük magam.
Te tudod, Istenem,
Nincs bennem semmi más:
A béke reszkető nagy vágya van.
Féltem magam,
Gyógyuló kicsi féreg-magamat,
S távol-közel,
Akik engem szeretnek,
Óvnának, féltenének: azokat.
És népemet, és az emberiséget.
Féltem e milliónyi árva férget.
S értük talán,
Ha nagyon kellene,
Bár nincsen bennem hősi lendület:
Odadobnám nyomorult magamat.
Mint hajdan a nagy caen-i Leány,
Zsarnokot keresek.
Settenkedem utána,
S nem államfőkben, nem diktátorokban,
Nem hadvezérekben találom meg.
Egy sötét Arcot látok valahol.
Retortákra hajol,
Boszorkányüstje zordul sistereg.
Én látom ezt a sötét alakot.
Isten neki búvár-látást adott,
Röntgen-szemet,
Rontás helyett teremthetne nagyot.
De meggyalázta, megszeplősítette
És megmérgezte a Gondolatot.
Ez ő.
Rémeket hív a kémcsőből elő.
A Féregirtó ő,
Az Antikrisztus ő,
Az új Kaján.
Mellette famulus a rablott gyermek:
A Tudomány.
Én látom ezt a sötét alakot,
S a most keletkező gondolatot
Benne.
S én kicsi féreg, egy a sok közül, -
Ha tudnám,
A gondolatot belefojtanám.
Settenkednék utána
Mint hajdan a nagy caen-i Leány
A forradalom piros alkonyán.
Ezerszer kérnék bebocsáttatást, -
Ezerféle ürüggyel
Zaklatnám ezt a torz modern Marat-t.
Úgy állanék egyszer végre mögéje,
Csak egy féreg a milliók nevébe,
A meggyalázott gondolat nevébe,
Én magam,
S bár bennem
A béke reszkető nagy vágya van,
A Béke szent nevébe,
A gyilkot, amit rég szívembe hordok:
Markolatig döfném sötét szívébe.

Türelem

     A költő, a példátlan, régi nagy
Megbélyegzett Téged s megátkozott,
Állatok erényének hirdetett,
Robbanó lelke teljes erejével
Útált és megvetett.
S nem is csillagot-söprő mozdulattal,
(Hisz láthatatlan karja égig ért!)
Csak egy rúgással,
Ahogy oktalan állatot szokás - -
A sutba, messze - elrúgott magától.

Nekem Te mindenem vagy, Türelem:
Szelíden fénylő álló-csillagom,
Rámmosolyogsz és engem mosolyogtatsz.
És Te vagy népemnek is mindene,
Kit minden égi vándor elhagyott.
Mi lenne, ha egy tébolyodott percben
Nekem is égig érne a karom,
S magam egéről és népem egéről
Lesöpörnélek őrült mozdulattal:
Türelem, szelíd álló-csillagom? -

Aki fegyvert von...

     A mellére volt tetoválva:
Szabadság - vagy halál.
Ó, embervégzet, embervégzet,
Mely eszményének menedéket
Csak az orgyilkos fegyverben talál.
A Szabadságért! - Ó, a szabadságnak
Egyetlenegy hófehér útja van,
És érte mégis piros úton járnak
S piros útra tért a boldogtalan.

Gyilkolt, s meghalt. Ki ítél igazán?
Széttépte a tömeg. -
Sírjának elképzelt kövére
Két lángoló sort mégis véssetek:
Nem találkozott szegény az Igével:
"Aki fegyvert von, fegyver által vész el."

Zavart hangok az ének mesteréhez

Halála 50 éves fordulóján

1

Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem
Zengeni Hozzád.
Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok,
Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll
Kéken az őszi azúrba.
Lelkem levegője tisztátalan s zavart,
Úsznak benne mikrobák milliói,
Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany.
Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak
Rezzenne réveteg,
Ködlene, indulna, tapogatózna félszegen feléd,
Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.
Körül a földet ingatják ordító vak viharok,
Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő
Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,
Az ötvenedik év suhan át -
E kísértetesen gyönyörű pillanatban
Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,
Belédfogódzó disszonanciát.

2

A múzeumi szép szobor előtt
A lábam sokszor, sokszor lett gyökér.
Elnéztelek, ahogy magasban ülsz
Mélán, Toldid és Piroskád felett.
Gondoltam: ülhetnél máskép is itt:
Mint egy Isten a teremtményeit,
Nézhetnéd őket úgy.
Kemény gőggel, királyi diadallal.
Hiszen Te gyúrtad őket
Ilosvaiból, sárból, semmiből,
S létre lehelted halk "legyen"-szavaddal.
Mégsem úgy ülsz, mint diadalmas Isten,
Művén örvendező.
Emberin ülsz, komolyan, szomorún,
Hiszen lábadnál a két érc-alak
Két gyermeked, kikbe szíved szakadt,
Véred növelte őket ily szép-szálnak,
Ha már egymásnak nem adhattad őket,
Adtad a magyar halhatatlanságnak.
Te nem úgy ülsz ott, mint az Alkotó,
De ők tisztelnek teremtőjükképen.
Ha soká nézem, Miklós vas-kezében
Megrezzen a gerezdes buzogány -
S a láng Piroska fölvetett szemében
Feléd lobogja rajongva: Atyám!

3

Atyjuk vagy, - s mégis milyen roppant úr vagy,
Teremtő, eleve-rendelő, kemény,
Még ott, szoborként, a Te lábaidnál,
Még ott, a dicsőültség küszöbén,
Még ott sem egyek Toldi és Piroska.
Te szőtted sorsuk szép, szomorú szálát,
Nem változtat az örökkévalóság
Ezen az egyszer megszőtt fonalon.
Ülnek - köztük a Rendelésnek szobra -
Egyik jobb, a másik baloldalon.

4

Mi voltál voltaképen? "Fájvirág".
Falakkal vetted magadat körül.
Bástyát emeltél, futó-árkot ástál,
Toronyra tűztél harci lobogót,
A monda s a történet köveit
Illesztetted egymásba mesterin,
Vár épült, az epika büszke vára,
Felvonóhídján lovagok robogtak,
Zajlottak a magyar előidők,
S ki a várat barátként ostromolta
S bevette végül gyujtó szeretettel, -
Túl bástyán, tornyon, felvonóhídon,
Túl az epika roppant kövein,
Belül, a vár legbelső udvarán
A vár lelkét, tündérét lelte meg:
A lengő lírát, egy szál "fájvirágot!"

5

Ki nem dobtad el végső lenge lepled,
Lelked mezítlen prédára nem adtad,
Ki sebeidre vontad a vasinget
S könnyeidre sisakrostélyodat:
Ritka költő-erény, mélységes mély férfi-szemérem,
Irigyellek, áldalak, magasztallak.

Bánk Bán utolsó monológja

     "Melinda, drága szennyfoltos galamb,
Halott szerelmem mért riasztgatod?
És mért futsz Ottó, törpe nyomorék,
Féltésem holt dühét mért retteged?
Lófarkón hurcolt lobbanó Petur,
Mért görgetsz most is átok-hegyeket?
Mért árad ajkadról tengerdagályként
Tiborcz, - az örökkévaló panasz?
S mért leng felém - ó, nagy ellenfelem -
Gertrud, királynői ravatalod?
Zavargó, véres árnyak, - hagyjatok.
Küszöbömre mért tolakodtok föl?
Én titeket elfelejtettelek,
Régen betelt az én tragédiám,
A láng kihúnyt, a színnek vége van.
Mi dolgom van még nekem veletek?
Tragédiák, vihar-sorsok felett
Húnyt szemmel egy csillagot keresek.
Bánki méltóság, Bánki sértődés,
És Bánki bűn, és Bánki büntetés,
Kúsza kínok - hagy elszóródtatok...
Az a csillag... csak azt a csillagot. -
Nézzétek: Bánk bán zarándok-ruhában,
Mezítlen talpam alatt ég a rög:
A nyugvó nappal messze készülök.

Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron...
Most anyja vére ég a kezemen - -
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehellete
Szétfújta volna a tragédiát, -
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?
Átok lett itthon a meráni vér,
És áldás lett az árpádházi ott.
Onnan kellett ránk visszasugározzál,
Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.

Mindegy, - én most megyek, megyek feléd,
És viszem ezt a tépett sereget,
A teremtésben mind, mind vesztesek.
Betegek, bűnösök és nyomorultak:
A bosszúállók és a megbosszultak.
Megyünk, megyünk, s a zordon szín után
Mi békességet csak nálad lelünk,
Messze-szakadt szentünk, Erzsébetünk.
Tenálad vár a mindenható jóság,
A mindent feloldozó hatalom,
Tenálad várja Bánkot becsület,
Peturt szabadság, Ottót irgalom,
Tenálad fehérítik új ruháját
A bemocskolt köntösű Melindának,
Tenálad minden elbukottra várnak.
Anyád uralmát régen leszolgáltad,
Nálad lemosva szenny, törülve vér,
Tiborcznak mindennapra jut kenyér.

Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk.
Boldog, ki leghamarább odaér."

Magyar prédikátor Szt. Gallenben

Borbáth Daninak

A templom - döbbentő szó -: ezeréves.
A hujrázó vad lovasokat látta.
Perzselve, dúlva áradtak idáig
És a világot hajtották igába.
A templom fogadta be a futókat:
A rettent embert és a rejtett kincset
S falai visszhangozták az imát:
A nyilaiktól ments meg Uram, minket!

A templom - döbbentő szó -: ugyanaz.
A prédikátor olyan fiatal,
Szelíd szeme dióbarnán mereng.
Esett, alázott nép fia: magyar.
Melegen csendül méla baritonja,
Ahogy köszönti az ős falakat,
S ezer esztendő reszket a szavából:
Isten szemében csak egy pillanat.

Szív

     Szív - emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.

Szív - magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív - figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel - -
Azért sem a halál!

Szív - árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.

Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív -:
Az én szívem, a te szíved.