Magyar miniatűr

Írok haza...
Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, - s egyszer megdöbbenek:
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet.
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél...
Mert ez a levél haza - Cluj-ba - megy.

Erdélyi március

Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. - -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, - -
De Istennek is, ami Istené.

"Mért hallgatott el Végvári?"

(Levélben kérdezték)

Elhallgatott: elmult a pillanat
Melyben - a mélyből - hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az Idővel találkozott.

Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, - mert visszás valami:
Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.

Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, - a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:
Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, - mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést.

Elpártolt liliomszál

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Mért öleli karcsú szárad,
Mért felejted a fajtádat?
A fajtádat, a hitedet
Szerelmed tüzére tetted,
Messze látszik lobogása,
Mi lesz, ha lesz hamvadása?

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Apád-anyád megsiratott,
Sírván, mégis hozzá adott.
Lehetsz neki százszor drága:
Más világ az ő világa.
Világába - ősi átok -
Beolvad a te világod.

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Ha magod lesz: drága gyermek,
Nem tanul liliomnyelvet.
Vagy kis lelkét összetépik,
Meghasonlik, míg megérik.
Két tűz között, kevert vére
Kiomlik a csatatérre.

Liliomszál, liliomszál,
Hajladozzál, hajladozzál.
Szerelmes hajladozásod
A te legfőbb igazságod.
Mi szomorún körülállunk
Mert más a mi igazságunk,
Siratjuk a nászi kedved,
Siratjuk a fajtánk benned.

Templom és iskola

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülője szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Zászlótartó leányok

Egy klub - s egy zászló.
Lányok zászlaja.
Nincs cifra ünnep,
Nincs zászló-anya.
Egyforma mind
Ki sereglik ide,
Nem hívság hozza,
Csupán a szíve.
A felszentelés
Egyszerű nagyon -
A Lélek szól:
Megáldom s átadom.
Oltalmazzátok
Lélek-követők:
Ti csendes harcra
Elszánt egri nők.
Oly átkozott
A férfiak keze,
Beletörik
A lobogó nyele.
A színét sár és
Vér itatja át -
Vigyétek hát Ti
A világon át!

Vegyétek hát Ti
A zászlót körül
Drága leányok -
Hátha sikerül - -
Zászló s leány:
Két messzeeső szó -
Álommá halkult
Vad trombitaszó...

Egy klub s egy zászló.
Lányok zászlaja.
Talán selyem -
S ha arra nem telik,
Vászon legyen.
De rajta hímzés
És arany betű:
Aki ide áll,
Az halálig hű.
Aki megáll
E szűz zászló alatt:
Isten leánya
És magyar marad.

Ismét a Kapuban

Itt állok hát ismét a Kapuban:
Kapujában kettévált életemnek -
Nyugatra tengerlik a rónaság,
Keletre meredeznek a hegyek.
Egyik kezemet Kelet fogta meg,
Másik kezemet fogja napnyugat,
Annyi fájdalom s annyi szeretet
Kapaszkodik kétoldalról belém:
Nehéz, nehéz meglelni az utat,
Kettészakadt világom közepén.

Nehéz, nehéz, mert sok a szeretet
És sok a vágy és sok a fájdalom,
De hivatás csak egy lehet: Kelet.
Élni csak ott kell és csak ott lehet,
Nekem csak ott
A furcsa, kettős magyar életet.

Várad, Kapu, két élet közt Közép,
Enyhe tavaszod virágfátyolával
Te kösd be most a töprengő szemét.
Ne nézzem Nyugatot, sem Keletet.
Csak a fákon az ütköző rügyet.
Itt nem kíván most tőlem senki semmit,
A szellő felejtetőn símogat.
Ne hívjon most hegyeken villanó fény,
Pusztákról besugárzó alkonyat.
Kettészakadt világom közepén
Hadd gyüjtsek erőt kettős életemre
Itt, a Kapu alatt.

Levél a györgyfalvi leánykonferenciáról

"Egy ifjúsági konferencián,
Reggel, korán,
A földön ülve,
Térdemre fektetve a Bibliám,
A Biblián
(Amíg szunnyadnak még a többiek)
Írom Magának ezt a levelet.
Hogy tudja:
Városunk határán e kis falucska

Most
Isten tanyája lett.
Zsoltárok szállnak, versek zengenek.
A Magasságos beszédeivel
Csordultig a szívünk,
S akarva-nem-akarva
Maga is itt imádkozik velünk,
Míg alacsony szemöldökfa alatt,
Kis ablakokon az ég benevet..."

Megkaptam és elolvastam mohón,
Nem egyszer ezt a kedves levelet,
Ezt a kedves,
Ezt a kemény erdélyi levelet.
És a sorok:
Apóbetűs asszonysorok
Úgy zengtek, mint a reformátorok,
Hajdan,
Üldöztetések irtó idején.
Valami nagy, végső népi remény
Izzott fel a sorok között ragyogva,
Valami múlhatatlanba-fogódzás:
"Tebenned bíztunk eleitől fogva!"

Én Istenem, tedd hát, ha teheted:
(Míg szunnyadnak,
Szunnyadnak a ránk bízott többiek)
Úgy írjuk mi is minden dolgainkat,
Mi: otthon-maradt pennaforgatók,
Mint az a lélek azt a levelet.
Olyan egyszerűn, olyan igazán,
Túl bölcselkedésen, politikán,
A puszta földön ülve,
Reggel, korán,
A térdünkre fektetett Biblián.

Ahogy lehet

Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet...

Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet...

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés...

Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet...

Ahogy lehet...

Romon virág

Visegrádi fénykép, Imre Gyurinak

Körül feketecsipkés rom-falak...
Sziklába markol még a gyökerük.
A Duna ballag a várhegy alatt
S a nap a málló kövek közé süt.
Nem ostromol, - csak besétál a szél, -
Itt-ott tátong egy kapuboltozat -
Messziről ide kékell a Pilis -
A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:
Nagy Lajos udvarából ennyi csak.

Körül feketecsipkés gyász-falak.
Mily otthon ez? Mélabú otthona.
Olyan, mint a darabokra tört gyűrű,
Mint a megrepedezett korona.

Ó, életünk, - rom-életünk,
Lehettél volna te is korona.

Feketecsipkés gyász-falak között
A várkút - mondják: feneketlen mély,
Vagy legalább is a szirt gyökeréig,
Várhegy talpáig, Duna-szintig ér.
A kút torkára kő-káva szorul,
A kő-kávát meg érc-lemez fedi,
Rajta lakat. Tán jó, hogy nem lehet
Multunkba mélyen letekinteni.

Az érc-fedőn, a mult érc-takaróján
Egy kisfiú ül, és kacag, kacag...
Lógatja lábát... Szinte hallani
E himbálódzó víg harangokat.
Nem sejt vidám ülőhelye alatt
Várkutat, iszonyú mélységeket, -
Harangoz... e harangszó, ha leér:
Megcsiklandozza lent a nagy vizet.
Mit neki repedések és romok!
Csak Dunát érez, szelet és napot;
És hátha elvisz nevető szemében
A Pilis kékjéből egy darabot.

Nézzük, - és egybeölelünk vele
Távol hegyet, szelet, napot, Dunát, -
Nézzük, és e látástól elfelejtjük
Életünket, a tört rom-koronát.
Lehet rom, és lehet reménytelen:
Virág nő rajta mégis: friss virág!

Katonaköpenyeg

Jékely Mártának

Ütött-kopott, ködszürke gallér:
Zsákmányolt hadiköpenyeg,
Alatta édes béke-ritmus:
Tízéves kisleány piheg.

A köpenyt néha fülig húzza,
Alatta kuncogva kacag,
S tovább morzsolja egérfoggal
A napraforgó-magokat.

Hűs szél leng át a kis verandán,
Üvegfalán is áthatol,
A köpeny első két gazdája
Sóhajtott mostan valahol.

Az olasz, aki elvesztette,
Mikor a fűbe harapott,
S a magyar, aki hazahozta:
A nagybácsi, a rég halott.

Egyszerre sóhajtottak ketten
Nagyot, mélyet és boldogat,
Fehér kézzel megsímogatták
A barna kislány-karokat.

Termetükre hiába illett
A zordon kényszer-köpenyeg:
Meg volt írva, alatta egykor
Az Idill édesen piheg.

Jofka

9-ik születésnapján édesapjának írom

14 augusztus... a csillagok
Hullani akkor indultak az égről...
Béke egéből árva bukó-csillag:
Akkor indult egy ifjú katona
Millió mással a végzet elé.
De Jofka fogta az ő végzetét.

A hullni indult ifjú katona
Háta mögött aranyló délibábok,
Első lángolás, - első csalódások...
Álom-magok, - de nem nőtt csoda-fájok.
Mert Jofka várt a messze Ázsiában,
Vladivosztokban, vérben, pusztulásban,
Hogy ott üsse fel kis virág-fejét
A vörös csillag-hullás közepén.
Oroszba oltott halk magyar remény.

Turistavezető

Szőcs Ágnesnek

Tizennégy éves most a kisleány.
Kedves komolyság hamvas homlokán,
És nyilt szemében acélos derű.
Egészen anyja arca volna tán...
Csak bátrabb, merészebb minden vonás,
Elfogulatlanabb a mozdulás:
A belső ívelés, a ritmus más.
Finomka szerkezet, - de minden porcikája: vas
Báj, mely fiús, és szinte férfias.

Anyja kertjében nyílnak, most is nyílnak
Szűkös kenyérhez számlálatlan rózsák - -
Az ő léptei már ki tudja mely
Titkos jövő tövisbozótját róják...
Vagy - hátha ő már boldog útra lépett,
Itt hagyja ezt a fojtó láp-vidéket.
Hátha ösvénye felkanyarodik,
Vér-gyűrűs jelző-fákat hagyva el:
Tetőre, mely ragyogóbb, emberibb.

Tizennégy éves most a kisleány, -
A gondok nyílnak a rózsák nyomán,
A lomha évek fürgén futnak el.
Pálya, állás, kenyér, - megélhetés, -
Hogy lesz? - minderre már gondolni kell.
Féltréfásan megkérdi valaki:
Hát: mi leszel, hogy is lesz a jövő?
Csend. Egy percre lehajtja a fejét,
Gondolkozik. Kicsit zavarba jő.
Aztán acélos fénnyel felveti
Napba néző szikrás tekintetét.
A gondolata merész, meredek,
Vonulnak benne nagy processzióban
Irányjelző-fák, szirtek, gleccserek.
Tárul előtte végtelen határ,
Nem iruló-piruló csitri már, -
Mint a megütött érc: úgy feleli
A kérdésre: mi akar lenni ő
- S hangjába szokatlanul elegyül
Halk ábránd és szegescipős erő -:
"Szép, nagy hegyeken turistavezető!"

Kicsi menyasszonyok

Kicsi lányok: kicsi menyasszonyok
Jöttek ma itt is, ott is szembe vélem,
Fátylasan, koszorúsan, nagyosan,
Tiszta fehérben.
Csupa-csupa kicsi fehér menyasszony...
Jártak az utcákon, a tereken,
Fehér volt tőlük város és világ, -
De valamennyi: vőlegénytelen.
Vagy talán mégsem... mert a vőlegény
Láthatatlanul köztük lebegett,
Mint egy májusi mély lélekzetvétel,
Mint egy pünkösd előtti lehelet.
A templom előtt áhítattal álltak,
S oly furcsa áhítattal néztem én:
Bérmáló lánykák, első áldozók,
Mennyi menyasszony, - s csak egy vőlegény.
Ezen az egyen nem lehet vitázni,
Ez az egy mindíg, mindenkire vár,
A Tavasz ő, a Szentlélek maga,
Örök ifjúság, mennyből jött sugár.
Zenghet aztán Énekek éneke:
Valódi nászok bíbor kardala,
Ily üveg-hangon nem zeng semmi már,
Mint ez a májusi litánia.
És jöhet aztán a tündérkirályfi,
Akkor sem lesztek ilyen boldogok,
Fehér virágok, első áldozók,
Vőlegénytelen kis menyasszonyok.

Találkozás

A budai Verbőczy gimnázium ifjúságának,
1932 március 5. emlékezetére

     Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett:
Egyszer csak ott álltam közöttetek.

Fölöttem lomhán úsznak szürke évek,
És hónapokig nem érzem, hogy élek.

A mának szürke közöny-óceánján
Magam is úszom, közönyösen, árván.

Aztán, néha, egy déli szigeten
Zöld ág lobog, illat száll melegen'.

Ilyen szigeten álltam köztetek:
Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett.

Kikeltek rég elhullatott magok
Amikre itthon alig gondolok.

És tapintható nagy-nagy közelségben
Elém lobbant nem-sejtett szép vetésem.

Ujjongó, ifjú déli szigeten
Zöld ág lengett, illat szállt melegen.

Szeretnek, gondoltam, - tehát: vagyok.
Nagyot dobbant szívem, a tetszhalott.

Hát mégis, mégis tettem valamit,
Jó helyre szórtam lelkem magvait.

A legjobb helyre, a dél szigetére,
A legjobb helyre: a jövő szívébe.

Nekem nincs se fiam, se tanítványom,
És mégis virul kettős apaságom.

És mégis zöldel nem-sejtett vetésem
Túl szürke ködön, rejtett messzeségben.

Akkor is, ha itt földig ver a kétség
És sárban hagy az illanó reménység.

Suhog az én vetésem szabadon,
Míg itt leőrlöm rabszolga-napom.

Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett,
Egyszer csak álltam, s szóltam köztetek.

Fáklya-futás

Az én kezemben égett úgy-ahogy:
De többnyire lefele-fordítottan.
A füstje több volt, mint a lángja,
S céltalanul, vak iramban futottam.

Mögöttem robajlik az ifjúság,
Elér, elhagy, a fáklyát elragadja.
Isten, add, hogy száguldjon cél felé
S a futó tüzet fennen lobogtassa...

Őrült telekre őrült tavaszok

Költő-társam költő fiának

Jégtömbök a méltóságos Dunán:
Szomorún úszó, csendes karaván.

Azt írtad: "Lech mezőről vert sereg",
Valahol messze széttöredezett.

Ballagnak szégyenülten, zajtalan,
Viszi őket a zajtalan folyam.

Ifjú fantáziád meggyulladott,
Bíborba vont sok bús jégdarabot.

Most égnél csak, lobognál igazán
E víz- s jégszagú szörnyű éjszakán.

Így nem ordított a Szamos soha,
Egy ordítás a sűrű éjszaka.

Ordít, dübörög, harsog és rohan,
Vad-barna, zord-fekete színe van.

A jég, mit sodor a hidak alatt:
Nem vert sereg, csak dúlt rohamcsapat.

Súlyos jegek mint könnyű pelyhek jönnek
Hidlábnál fenyegetőn mennydörögnek.

Reketóról a rönkök leszánkáznak,
Nagy ős-fenyők - mint faltörő-kosok -
Százával - hajrá - zúdulnak a gátnak.

A beton reng, a beton birkózik,
S ki tudja: bírja-e még holnapig?

Őrült telekre őrült tavaszok - -
A havas a Szamosban kavarog.

Tán a folyóba szakadt mindenestől.
Valamit számon kér az emberektől.

Vagy minden nyomorúság benne árad,
Morajjal tölti meg az éjszakákat.

Ez valami szabadság indulója?
Fiatal szíved talán a tudója.

Ha itt volnál ezen az éjszakán,
Az ütemet kihallanád talán.

Vigasztalót, nemcsak félelmeset,
Néznéd a bilincstörő vizeket.

Hídról hajolnál a sötét folyóra,
Csapongna hajad szőke lobogója.

Néznéd áradó, friss, szabad-magad. -
Én döbbenve nézem a partokat.

A fürdőhelyünk most milyen lehet?
Éjfél. Gondolni rá alig merek.

Holnap, - ha lát a világ holnapot,
Meglátom a vad Szamos könyökét,
S hogy áll-e még elhagyott házatok.

Versek

Egy csipkegalléros kisfiúhoz
aki valaha én voltam

1

Olyan messze vagy tőlem, mint a béke,
Olyan messze vagy, mint a kegyelem
Egy örök Isten megváltó kezébe -
Olyan messze vagy, mint a csend,
Amelynek nyitját sehol sem lelem,
Oly messze vagy, mint minden, ami elmegy,
S lesorvad szívemről és cserbehagy,
Oly messze vagy, mint egek csuda-kékje,
Mint a mennyország, olyan messze vagy.

2

A te lakod egy kis üvegkoporsó,
Amelyhez sok-sok titkos út vezet,
Előtte sápadt örökmécsek égnek:
Élet, Halál, Önvád, Emlékezet.
Én néha meg-megnézem arcodat
S nyitott szemed, amely nem változik,
Én elfelejtem minden harcomat,
S szívem neked meggyón s megáldozik.

3

A csipkegallért gyermek, add nekem,
Hogy, ha valaki nagyon szomorú,
Engesztelőn a vállára tegyem.
A csodatevő gallért add nekem.
E csipkét Styx és Lethe vize mosta
És rajta van az elmúlás fehérje,
Az örök dolgok égi illata,
A végtelen derűje és a béke -
A csodatévő gallért add nekem.

4

Valakinek odaadtam a képed,
Aki azt mondta: testvéred vagyok,
És úgy szeretett, nem engem - de téged.
Valakinek odaadtam a képed,
S nem én szerettem, Te szeretted őt,
És a te tiszta kis szíveden át
Kívántunk egymásnak jóéjszakát
És csöndes pihenőt...

5

Én mint a vakond, a föld alatt élek,
De te vagy az én drága, jobbik énem:
Sötét lelkembe lámpavivő lélek,
Aki még mindég vissza visszajár:
Parányi szentjánosbogár,
Hozzám - a temetőből.

6

Valaki egyszer azt mondotta nékem:
"Csitt, csendesen, egy percig így maradjon,
Most éppen olyan, mint azon a képen"
Akkor te jártál bennem, régi gyermek,
S egy csöpp nyugalmat loptál a szívembe,
S nem ásítottak előttem a vermek,
A tépelődés farkasvermei.
"Csitt, csendesen, egy percig így maradjon."
S én úgy maradtam volna mindörökké...
De már a következő perc keze
Letörölte az arcomról az arcod,
Én vívtam tovább hittelen a harcot,
Egyszer volt, - soha többé...
A varázs megtört, eltűnt, tovaszállott -
Aki látta: csak kisértetet látott.

7

Szeretném letépni az arcomat,
Mint egy álarcot, úgy szaggatni le,
Lekaparni az évek rétegét,
Mígnem alóluk kibukkannál te!
Úgy irigylem a fehér homlokod,
S a hajad fodros aranytengerét,
S te gyermek nem irigyled semmimet:
Ó, hiszen minden kincsem a tiéd.
Erős férfi ha nem lehettem már,
Ha rombadőltek mind az élettervek,
Lennék legalább újra kisfiú,
Mindent előlről kezdő tiszta gyermek!

8

Ó, de a szemed egyebet beszél,
A szomorú szemed -
A szemedben a sorsom van megírva:
Hogy máskép nem lehet.
Előlről mindhiába kezdeném:
Csak odajutnék, ahol most vagyok,
Ha száz más úton indulnék is én.
Poétának szólított el a sors,
S az életbe ily félszegen ereszt el,
S így kell bolyongnom itt, ily felemásan,
Babérral és kereszttel
És mindég egyedül.

9

Te tőlem külön élsz,
Te elmult, drága, győzedelmes gyermek,
És sosem kínlódol és sosem félsz.
Engem, ha néha szívendöf az élet:
Te csak mosolyogsz üvegkoporsódban,
Nem érint az téged.

10

Találkozunk nagynéha társaságban,
Gyakorta réten, erdők rejtekén -
Akkor kis kezed letör egy-egy ágat,
S egy-egy fehér virágot dob felém.
Ki-kivirul egy rég elhalt tavasz,
A multból fel-felszáll egy üzenet,
Aztán - nem látom, csak a szürke tájt
És a folyóra hajló fűzeket.

11

Néha szólok neked: maradj velem,
Te vagy a Csend, -
S a Béke nyitját nálad meglelem.
Te vagy az Isten rámhulló kegyelme,
Egy angyal, aki meg-meglátogat
S hoz nekem színeket és álmokat.
Maradj még: imígy könyörgök neked.
De te nem szólsz.
Csak halkan csóválod a fejedet.

12

Valaki őrzi most a képedet,
Valaki most magánál tartogat,
S te, aki szelíd, jó fiúcska voltál,
Te jól viseled nála magadat.
Maradj vele hát, s el ne hagyd soha,
És vigasztald, ha kell, s szeresd nagyon,
Könnyét töröld le, álmát édesítsd meg,
Gyermek, te nálam nagyobb hatalom.

Rádióba mondom

Ifjú lelkeknek csendes tanácsképpen,
magamnak késő vád gyanánt

     Egy kis türelmet kérek, - induló,
Doboló, zajló, zászlós új sereg,
Egy kis türelmet, - nem lesz sok szavam,
A mikrofontól aztán elmegyek.

Én most leadó-állomáson állok,
Vannak, kik azt mondják: a posztomon:
A nemzedékek őrváltása jő,
Egy éjjel át kell adnom, jól tudom.

Higyjétek el: nem szívesen megyek:
A mikrofonnak mély varázsa van,
Szédít a hit, hogy ez az én igém,
Mely láthatatlan szikraként rohan.

És mégis, mégis boldogan megyek.
Szívemről legördül a szikla-vád,
Hogy nem hallgattam elég áhítattal
Más, nagyobb állomások dallamát.

Hogy nagymerészen adni odaálltam;
Mikor felvenni kellett volna még,
Soká voltam leadó-állomás,
Alig-alig felvevő-készülék.

Én nem füleltem éber értelemmel
Az élet orgonázó titkait,
S mögöttük a legnagyobb Leadót,
Kit minden állomás csak közvetít.

Csak azt kívánom: az új arcú más,
Ki helyembe a mikrofonhoz jő,
Mielőtt szikra-szárnyon szava szállna,
Lett légyen soká néma felvevő.

A nemzedékek őrváltása jő...
Én boldog alázattal elmegyek.
A legfőbb Leadóra hangolom
Megromlott felvevőmet: szívemet.