Össze ne tévesszetek véle

Sík Sándornak

A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána -
Báb-életét szétfeszítette.

A verspillangó felrepült,
Engem üresen hagyott s holtan.
Meg kell nyugodnom: nem szülője,
Csak eszköze és burka voltam.

Össze ne tévesszetek véle:
Ő immáron a napsugáré.
Hernyóformában, báb-alakban
Én maradok a föld poráé.

Misztikus vándor: megszáll engem,
Csal, mintha magzatommá válna,
Aztán gőggel lendíti szárnyát
Egy fölényesebb, más világba.

És mégis jó, hogy háza voltam,
Egy darabig eszköze, őre -
S jó a bábnak, ha néha-néha
Hall egy virágtól hírt felőle.

Egeres körül

Egeres... a táj egyre otthonabb,
Otthonibb színű a föld és az ég.
S már látom a vas-polip-karokat -
A magasfeszültségű vezeték
Városom felé, rajtuk át halad.
Szikár, merész acél-madárijesztők,
Hegy-völgyön át dombról-dombra szökellők.
Kézről-kézre adják az áramot,
Mely itt fejlődik s innen indul el,
Erdélyi erőkkel itt telítődik
És meg nem áll a "kincses" háztetőkig.
Egeres... Otthon, az én kicsi lámpám
Verset bevilágló sugár-köre
Innen ered. Fénynek és költeménynek
Itt van talán a rejtett gyökere.
Nyár van. Vonatom még csak nem is lassít
Áramfejlesztő Egeresnek táján.
De töprengések téli éjszakáján
Egeres lát el engem titkos fénnyel,
S ahogy száguldok, megtelik itt lelkem
Magasfeszültséggel.

Nem születtem hódítónak

Molter Károlynak

Voltaképen barbár hódítás volt.
Vagy szelíd erőszak legjobb esetben.
Vagy még inkább: meddő tusakodás,
Amit a természeten elkövettem -,
Hogy embert, fűt, fát, folyót, felleget,
Hajnalt, alkonyt versbe kényszerítettem
Prokrustes-ágy e szomorú nász ágya:
Nem fér el benne s fölkél józanul,
Hajadonfővel, a legyűrt világ.
Egy harsány, éles, büszke rigófüttyben
Hallom hajnaltájt lekottázhatatlan
Dallamát.

Nem, nem születtem hódítónak.
S ahogy őszülnek mindinkább az évek:
Én, ki a dalra tettem sorsomat,
Érzem: az Élet nagyobb, mint az Ének.

Lehetnék most keserű is nagyon.
Sorsomat föl mégsem panaszolom:
Hogy az Életbe vissza nincsen út
S hogy az Ének is hűtlen és hazug.
Nem, nem az Élet, és nem is az Ének,
Én, én vagyok egyedül a hibás -
És az, hogy lassan őszülnek az évek.

S ha ráeszmélek: minden hódítás csúf,
És minden násznak egy kis szennye van -
S csak, amihez én ujjal se nyúltam:
Az hófehér, s az színarany.
Oly szép minden önnön körén belül,
Míg az én mohó, sötét, salakos,
Békétlen lelkemmel nem egyesül.
Oly szép az erdő önmagában,
Hajnalában és alkonyában,
Oly szép az erdő tündér-egyedül -
Amíg a versembe nem kényszerül.

Nem, nem születtem hódítónak.
És ahogy lassan őszülnek az évek,
Úrrá lesz rajtam valami szomorkás,
Mégis derült és sugaras lemondás.
A hozzámhajló Hangulatnak is
Mind gyakrabban mondom: Béke veled.
Menj ahhoz, ki hitvesévé tehet.

S ahogy mindinkább őszülnek az évek,
Mondom az egész gyönyörű világnak:
Énekem bűvköréből elbocsátlak.
Mondom: te Rózsa, szirom-milliódból
Nekem már szelencényi rózsabalzsam,
Szűrt égi illat sem kell, rózsa-pára -
Szent Margitom ravatalára.

Ember, fű, fa, felleg, folyó -
Hajnalok, alkonyok,
Kiket le nem bírhatott énekem:
Maradjatok hát hódítatlanok!
És te világ szűz légy és győzhetetlen - -

Ne érintsenek még az álmaim sem.

Érik

Érik az anyatestben a gyermek,
Akit majd űző viharok vernek.
Aki tengert sír, és kurtát nevet,
És vihart arat, mert szelet vetett.
Ha lány lesz - talán férfi hagyja el.
Ha fiú - talán frontra menetel
S jegyese lesz a vérnek, a vérnek!
Anyatestekben magzatok érnek.

Érik a fákon szűz hajnali csöndben,
Érik az alma, a körte, dió.
Érni hajnalban, alkonyi csöndben,
Ezüst esőben, aranyos hőben,
Érni a fákon minden időben,
Érni, s gyümölccsé lenni be jó!

Érik a lelkem koronás fáin,
Érik a vers, és zamatosul.
Érik hajnalban, alkonyi csöndben,
Ezüst esőben, aranyos hőben - -
S majdan a megért, győztes időben
Lelkek ölébe, csengve lehull.

Taps

Éjfélre jár. Úgy találomra csak -
Kinyitottam hirtelen mozdulattal
A világ zengő száját valahol.

Taps...
Fergetegesen, fülsiketítőn
Ujjong, hálát ad, árad, ostromol,
Ölel, ünnepel
S dobol:
Mint nyári jégeső a kőtetőn.

Halkulva már - viharzik újra fel.
Az órám nézem: döbbenetes ez.
Nincs vége hát, s tán sohasem is lesz?

Forró vérhullám az agyamra csap:
Tombolj, tömeg!
Tapsolj, míg véred harmatozza be
Tapsoló tenyered!
Amíg alkotott, vért harmatozott
Ő is - neked!

Ő... -
Vajjon ki Ő?
Talán győzelmében is remegő -
Az ismeretlen, éjji állomáson.
Műve elzengett, csak a taps dörög -
Mérhetem művét ezen a hatáson?

A mű elzengett.
Én a tapsra nyitottam.
Most csak a taps dörög,
Mintha örök,
Világvégezetéig tartó volna!

Szeretném tudni: jól-esik neki?
Vagy úgy esik csupán
Az önmagáról megfeledkezőnek,
Mint nyári jégeső a kő-tetőnek?

Mit áldozott vajjon?
S mit vesztett vajjon el -
Életéből mily égő darabot -
Hogy égig zúgjon körülötte fel
Ez a viharzás?!

S vajjon nem esnék-e jobban neki,
Ha tomboló ezrek helyett
Hozzálépne egyetlen valaki?
S egyetlenül és egyszerűn
És szótlanul
Szorítná meg kezét.

Amit nem bír leszaggatni e taps:
Leszállna békült szívére az ég.

Mikor a villany elalszik

Elvész a fény,
A földi esték arany dicsősége.
Csak a menny éber ezüstszemei
Tekintenek a csöndes szobamélybe -
És bennem villózik egy költemény.

Elvész a fény,
Mely minden fény-elődjét
Nagy-büszkén megvetette
És még az Isten házát is bevette.
Kezünk öreg szer után tapogat:
Egy árva gyertya hazajáró lángja,
Ősi, magas ezüst-tartóban állva,
Kezdi riasztgatni az árnyakat.

Riasztgatja - és idézgeti őket.
Minden eszembe jut,
Mi akkor történt, az új fény előtt...
A gyertyalángon átmerengve látom
Gyermekkorom, a csöndes hegytetőt,
Honnan már csak lefele vitt az út -
És Tündérország kristálykapuját,
A ködbe süllyedt, rég bezárt kaput.

Nézd ezt a lángot, hogy ágaskodik,
És hogy roskad magába -
Most mint egy szív,
Oly elkülönült, számkivetett, árva.
A villanyfény ezredmagával ég -
A gyertya mindíg, mindig csak magába.

De most, most nézd! Elkeskenyül a lángja!
Most olyan, mint egy tőr,
Brútus tőre; mely a sötétbe döf,
És Caesar szívét mégis eltalálja!
Mint élesre fent lelkiismeret -
Mely tompán hull majd ismét önmagába.

Elvész a fény,
A földi esték arany dicsősége.
Csak a menny sok-sok ezüst-lámpása int
Vigasztalón s fenyegetőn a mélybe.

Így emlékszem

Így emlékszem most-mult szörnyű napokra:
Ha tudtam volna imádkozni akkor,
Így imádkoztam volna:
Uram, kimondhatatlan rettegéssel
Nézem, hogy indul teremtett világod
Szakadni szerteszéjjel -
Hogy indul válni vérré és üszökké,
Amelyből nincsen feltámadás többé.
Szívszorongva számlálom mindenütt
Közel és távol szeretteimet,
Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük
S mivé lesz a kicsiny magyar sziget -
De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?
Így várjam a véget tompán, tunyán -
És szívet vesztve és vesztve fejet?
Segíteni ne tudjak senkinek?
Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
Bátor, tudó pillantást vetni fel
Az égre, amely füstben tűnik el
S a földre, amely alattunk inog?
Így találjanak, szégyenteljesen
Kapkodva, az apokaliptikus
Pillanatok?!
Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
Takard be irgalmadnak fátyolával
A nőket s a gyermekeket -
Kegyelmezz a bűnös világnak,
Mindennek, ami itt hamis
És nekem is -
Ám ha mégsem lehet:
Velem tedd meg ezt a csodát:
Érjem fel, bárha ágaskodva is
Lélekkel a roppant tragédiát!
Legyen számomra legalább nyitott könyv
A Jelenések Könyve -
A szívembe, mint gyüjtőmedencébe
Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.
Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,
Éles legyen, mint a beretva,
Kiköszörült élén csillanva tükröződjék
A világ bíbor-sötét alkonyatja -
Bármi jön: tudjak vele szembenézni!

Mindenki megy...

Vagy így, vagy úgy, de mindenki siet
Mostanában tőlem valahova -
Nem volt ily kurta azelőtt a perc,
S az óra ily kiszabott, mostoha.
Mindenki megy és mindenki lohol,
Egyik csomagol - másik haldokol.
Vagy messze néz, vagy éppen sírját ássa:
Jövevények és vándorok vagyunk
És nincsen itt senkinek maradása. -
Néha borzadok s fázom élni, lenni:
Ebben a maradástalan világban
Nekem is útra kellene már kelni...
Körülnézek: ma este merre menjek?
S lassanként nem lesz már többé hova,
Nem lelek többé otthont, menhelyet -
Szabott a perc, az óra mostoha.
"A világ végezetéig veled!"
Ezt Jézus mondta, s ő is messze van,
Emmausba betért egy pillanatra - -
S a végtelen elnyelte nyomtalan.

Mindenki a magáét

Gy. Szabó Bélának

A köröket, a köröket ne hagyd:
Mindenki a magáét -
El ne hagyd magad dolgát-örömét,
Kicsi virágát az egész világért.
Rajzold, rajzold buzgón és elmerülten
És rendületlenül
Rajzold, rajzold pontos köreidet -
Míg a vihar elül.

S ha halni kell: akkor is úgy találjon
A végzet: a vak katona:
Polgár- és művész-gőggel mondd neki:
A köreimet nem adom oda.

Szeretnélek mellenragadni...

Ember, akárki légy -
Ha államfő, népvezér, sorsot-forgató kormány kormányosa vagy,
Ha forradalmár, ellenforradalmár, hadiszerkészítő vagy,
Ha akármilyen hatalom van a kezedben - annyival inkább:
Szeretnélek mellenragadni!
Szemedbe nézni igéző, iszonyatos fekete nézéssel
Sokáig, végtelen sokáig -
S szeretném megkérdezni azután tőled:
Tudod-e vajjon, hogy meghalsz?
Tudod-e vajjon?
Nem úgy, ahogy tudni szokás,
Nem azzal az olykori, vagy mindennapi, de mindíg távoli tudással,
Nem azzal, hogy persze, egyszer mindnyájan meghalunk,
Én is, hogyne, de talán mégis hamarabb a másik,
Nem így, ahogy tudni szokás,
Hanem azzal az egészen személyes, közeli borzadással,
Teljes bizonyossággal, mely most az én szívemben van:
Ember, meghalunk rákban, vagy tüdősorvadásban,
Vagy szívbajban, vagy vesebajban, vagy gutaütésben,
Válogatott fajaiban az újonnan felfedezett betegségeknek,
Vagy végelgyengülésben az emberi kor legvégső határán,
Kimondhatatlan szenvedések után - ágyban párnák között is!

Ember, akárki légy -
Gondoltál-e valaha már erre, a gondolatnak
Azzal a teljes tökéletességével,
Amellyel most én erre gondolok,
Gondolok iszonyodva,
Ámde a borzalomnak
Milliomodrészét sem bírom kifejezni?
Ágyban, párnák között is így -
Résztvevő emberek, orvosok, ápolótestvérek között is így -
Természetes halállal!

Természetes hát a halál?
Szükségszerű, de nem természetes.
Ágyban, párnák közt sem természetes.
Végelgyengülésben, az emberi kor legvégső határán sem az.
Nézz magadba ember, akárki légy,
Az én mostani nézésemmel nézz magadba.
S tagadd, ha tudod ezt!

Mióta vagy, mióta embervilág létezik,
Egyetlenegy ellenséged van csupán ember neked: a halál.
Egyetlenegy: aki ellen küzdeni, reménytelenül bár: méltó feladat -
Ha ugyan érték valóban ez az élet
És isteni ajándék, amint papjaid nem győzik hirdetni eléggé. -

S te mit cselekszel?
Mit cselekszel időtlen idők óta?
Egyetlen ellenséged pártjára álltál,
A halál szövetségesévé szegődtél önmagad ellen,
Mióta Kain Ábelt agyonütötte,
Emberléted embervértől véres hajnala óta.
Nem elég neked a természetes halál iszonyúsága,
Nem elég a himlő, kolera, pestis, minden dögvész kaszája.
Kiegyenesítetted a halál természetes görbe kaszáját,
Mögéje álltál szuronyerdeiddel,
Mögéje tankjaiddal, tengeralattjáróiddal, repülőgépeiddel.
Aratását megezerszerezted.
Jó munkát és hihetetlenül gyors munkát végeztetsz vele.
Agyrémeid, melyeket világnézeteknek nevezel,
Melyektől világod jobbrafordulását várod,
Melyek tövét vér-óceánokkal áztatod:
Nem érik meg egyetlen ember egyetlen kiontott csepp vérét sem soha!

Ember, akárki légy -
Gondoltál-e már igazán arra, hogy közeleg a vég,
Az enyém, a tiéd, az övé, mindannyiunké?
Közeledik az embervilág embervértől véres napnyugovása -
Az utolsó Ábel és az utolsó Kain
Egyetlenegy utolsó rettentő baltacsapással
Egymást ütik agyon.
S a porondon a te őrületed hű szövetségese,
Öröktől való egyetlen, könyörtelen ellenfeled marad csupán
Egyedül?!!

Történelem

Kerelőszentpáltól Krakkóig az út
Hosszú volt - - s mégis győzelmes-rövid
- Báthory! - pedig nem volt repülőd,
Motorkerékpárod. - Sem tankjaid
Nem voltak. Mégis, hatalmas karod
Erdélyi súllyal sujtott egyaránt
Székely pártütőt s orosz zsarnokot.
Futott előled gyáván, nyomorultan
Békés: a nevét meghazudtoló,
S futott előled Rettentő Iván:
Cár, minden oroszé, mindenható.
Apám ajkáról hallgattam először
Lázas-büszkén a zord tündér-mesét:
Volt egyszer hol nem: két országnak Őre -...
(Megfizetett a muszkának előre,
48-ért is! gondoltam titokban -
S megnőttem e gyermeki gondolatban -
S abban, hogy mindezt más magyarok nélkül,
Kicsiny Erdélyből csinálta vitézül.
S hogy elhagyott is: gondunkat viselte
Lengyelek Királya, Erdély Fejedelme.)
Hallgattam a zordon tündér-mesét
Apám ajkáról régi-régi télen.
Szunnyadtak az új kísértetek még.

Pilsudszky sírján dísz-őrséget áll most
Más hódító. Póz az, vagy becsület?
Mindegy. Te, ó Fejedelem s Király,
Zárd imádba kicsiny Erdélyedet.
A te sírodon lengyel ég alatt most
Dísz-őrséget - fájdalmasan lebegve
Aligha áll más, ha nem Pókainé
Árva, szegény - és kiengesztelt lelke.

Jaj, nagyot kértél...

Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni:
Én segítsek Neked innen kimenekülni??

Nem segítek. Ha tehetném is: nem akarom.
Szakadjon le tőből inkább a két karom!

Híd ha lennék: vízzel vitetném el magamat.
Viadukt ha lennék: beomlanék a lépteid alatt.

Alagút ha volnék: rádszakadnék szörnyű robajjal.
Asszony ha volnék: tartóztatnálak hosszú jajjal.

Farkas ha volnék: riasztanálak üvöltéssel.
Ha útonálló: állnék utadba hosszú késsel.

Erdő ha volnék: kigyulladnék sorompó-lánggal,
Tűz-esőben haladhatnál csak rajtam által.

Holttestemet vetném elibéd akadálynak,
Csak azon át inthess búcsút Erdélyországnak.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni.
Láttam a vért az ereinkből cseppenként folyni, s zúgva dűlni;
Én segítsek Neked innen kimenekülni??!

Feketén bólogat

Gróf Tisza József halálára

Nem ismertem. Csak ifjú álmait
Teregette gyöngéd kéz asztalomra.
A vers-soroknak néhol szárnya nőtt,
Véltem: fiók-sas, egykor szállni fog
S átszeli egét: a magyar jövőt.
Amerre fut, kormányon a keze -
És nem a balsors fut szembe vele.
Nagyapjáról írt halkan, hódolattal,
Komor-szerényen s kissé keserűn,
S fájdalmasan, hogy óriás a mérték
S ő hiába nő a kopár gyepün -
A vértanúság roppant árnyékában
Sosem lehet igazán önmaga -

Ország szemében, övéi szemében
Mindíg csak a nagy-ember-unoka.
Így tépelődött ifjan, mélyre nézve -
S a szörnyű sors valahol máris várta,
Öltözve egy útszéli eperfába:
Jaj, neki csak azzal volt ütközése.
Rohant a hajnalban a gépkocsi,
Kezéből percre kibillent a kormány -
Vajjon nem így billen ki mindenütt
Ország-kormány a legbiztosabb kézből,
Mikor a végzet villáma leüt
S szürkületből feketén bólogatva
Egy eperfa kibukkan?!

Ó, eperfa, fekete lombbal intő,
Ki alkony- s hajnal-szürkületben állsz,
Család és ország fölé tornyosulsz
És vágyak fölé és remény fölé -
Ejts hűs lombot e holt ifjú fölé!
S mondd, vajjon nem vértanúság ez is?
Vér-bizonylat, hogy emberek vagyunk,
Esendők, gyarlók, balgák, nyomorultak -
S nem mindegy végül, hogy szembe mi jön,
Ránk fekete fátyollal mi köszön:
Háború harsog, forradalom forrik,
Vagy egy magányos Eperfa komorlik -
S nem lehet kikerülni??!

Ó, Eperfa, mindnyájunk Eperfája!!
Áll és feketén bólogat a lombja.
Egyszer mindnyájan belé ütközünk.

"Este van, este van, ki-ki nyugalomba."

A szépség Egy-Isten nevében

Sándor Juditnak

1. Papszentelés

Kislányom, hajtsd meg a fejed!
Nem mintha büszkén tartanád -
De szertartás ez itt most, ládd.
Vén bűnös pap: ifjú paptársamat
A Szépség egy-Isten nevében,
Ki ezer változásban egy marad:
Én Téged most megáldalak.
Istenemnek méltatlanul bár
Hivatalos szolgájaképpen,
Szolgálatára szentellek föl:
Légy az Övé most már egészen.
Szíveden szivárványpecsét ez,
Eszme s forma mind mélyebben tiéd -
Költő vagy és költő leszel,
Hirdetned kell egy száműzött Igét.

Kislányom, hajtsd meg a fejed,
A Szépség egy-Isten nevében
Teszem rá megátkozott kezemet.
Ha van rajtad is költő-átok:
Szépségben oldódjék fel mindíg
S ragyogjon a szomorúságod
És világoljon messze földre -
Ez legyen a feloldozásod.

2. Költő-káté

Kislányom, hasztalan a bánatunk,
Hogy megmutattuk túlságig magunk.
Erre rendelt a Szépség-Isten minket:
Kitárni kincseinket, sebeinket.
És vallani, örökké vallani - -
Rá a megértő igét hallani,
S mit mások tán gyóntató-papnak szántak:
Fülébe gyónni az egész világnak.
Erre rendelt a Szépség-Isten minket.
Mi-fajtánkból a legszemérmesebbnek,
Legmimózábbnak is ez a sorsa, átka,
Tragédiája s felmagasztalása.
Más titka övé, de a miénk másé.
Szent szemérmetlenség: ez a költő-káté.

Hiába vonnánk vissza hát szavunk:
Kislányom, nem a magunké vagyunk.
Kitárni sebeinket, kincseinket:
Erre rendelt a Szépség-Isten minket.

Világ titkának kivallói, mi:
Egy világ helyett tudunk vallani.
Csak: szent legyen a "szemérmetlen" szó,
A sorsfolyóba súllyal-csobbanó.
Döbbentő és hökkentő, mint a kő,
Mit lezúdít egy rejtelmes tető!
Gyermeki lehet, naiv ne legyen,
Rajtunk ne mosolyogjon senki sem!
Felénk megilletődött részvét szálljon -
De ki részvétet érez, sohse szánjon!
Érzésünk levetkezett gyönge testét
Verssoraink páncélba öltöztessék!
Szavunk, mint kötéltáncos a kötélen,
Örvény felett fusson borotva-élen.
Le ne szédüljön se jobbra, se balra,
Nagy lélekzettel az iramot tartsa,
S mint a kilőtt nyíl: a célt úgy találja -

Máskép, Kislányom, elveszett a játszma!

Elődeim emberségéből

Keményen éltek ők,
Kereskedvén a vassal,
Dolgoztak verejtékkel,
Éjt egybetéve nappal,
Raktak garast garasra,
Szereztek házat, telket,
Maguknak nyugodalmat,
Nekem független lelket
Az én elődeim.

Kenyerem mindíg megvolt,
És nem egyszer kalácsom,
És kevés küszködésem
És soha adósságom.
Mikor a léghajósnak
Nincs homokzsákja semmi:
Könnyű magasra szállni
És poétának lenni,
Görnyesztő gond híján.

Én mindent készen kaptam
Áldott elődi kézből,
Éppen csak a szivárvány
Hiányzott még az égről.
Vén vasoszlopokra
Szivárványként feszültem,
Egemet ők tartották
Mohosan és derülten:
Nincs semmi érdemem.

Ó, ritka költő-sors ez!
Látom: körös-körül
Az író-becsületre
Mily sok súly nehezül.
Érdek-csapdák között
Hogy kell haladnia,
Jó, amikor nem kell
Lelkét eladnia
Darab száraz-kenyérért.

Ó, ritka költő-sors ez!
Intem is magamat:
Míg van vas-tartalékod:
Becsüld meg sorsodat:
Magam emberségéből
Én senki-semmi lennék,
Vasnak és verejtéknek
Dícséret és dicsőség.
Dícséret és dicsőség.

Tempósan

Kacsó Sándornak

Tempósan, békén, hegynek ballagok.
Még majdnem hajnal van, csillog a harmat -
Rezgőfüvön rezeg -
De milyen mámortalan hajnalok -
S mégis szépek ezek.

Nem űzök immár királyi vadat,
Ajzott íjjal tűnő romantikát.
A szemem nemcsak merőn néz - de lát.

Látom a lomb közt a búvó gyümölcsöt.
Megállapítom: gyér s zamattalan,
Mióta jó Apám a sírba van.
Tisztán tudom: a barack elfagyott,
Az alma, szilva hull - dió se lesz -
S körte csak, amit pár fán dús teherrel
Az aszály meghagyott.
Meglátok minden csemetét külön.
Én egyetlen fát sem ültettem itt.
Most legalább - későn - megbecsülöm.
S ha versre gyúlna olykor lelkem láza:
A perzselt fűre hull tekintetem:
A szénának az idén lesz-e ára?

Mámortalan, szép kék hajnalokon
Én így lépegetek
Apám, Nagybátyám, Nagyapám nyomába.

Másokat megszabadított...

Dr. Filep Gyula emlékének

Ó, drága Orvosom!
Bölcs és derült férfiú, atyai jóakaróm Te!
Borzasztó betegségben haldokolsz hónapok óta.
S ezreken segítettél, ezreken!
Ha akadna káromló száj: mint ama Názáretihez, szólhatna Hozzád:
Másokat megszabadított, most magát megszabadítani gyönge!
Jaj, nincs hatalma senkinek megszabadítani Téged!

Isten tudja, s én tudom, érettem is mit cselekedtél!
S én, mit cselekedtem éretted én, mióta ágyhoz szegezett a kór?
Virágot vittem kétszer, s háromszor ha meglátogattalak mindössze talán.
Mosolyogtál, mindíg mosolyogtál, tudón, megadón és fölényesen.
S szóval elibém kerülve, könnyűvé s egyszerűvé tetted
Számomra a szív súlyától irgalmatlan-nehéz beszédet.

Betegszobádba benézni, ne haragudj, nem tudok, nem merek immár -
Halálosan értelmetlen, mindkettőnknek értelmetlen volna ez immár.
Megyek sok-bánatos, ritka-örömös utamon tovább
S megpróbálok ritka-örömöt szerezni azoknak, kiknek még lehet.
S elhagylak Téged, sorsodra hagylak Téged, - tehetek-e máskép?
Kiránduláson leszek talán a havasokban,
Amikor meghalsz és eltemetnek Téged.
És talán ki sem is kísérhetlek akkor a temetőbe.
Az élők élnek, a betegek szenvednek, nyugosznak a halottak,
Ha én feküdnék így, ilyen tökéletesen reménytelenül:
Kis-unokáddal játszanál ugye Te is,
Ha már beadtad a zsongító injekciót az örök-estére nekem?
S rám gondolva, csak néha-néha komorulna el tűnődve az arcod,
S kijőve szobámból, odabólintanál a hűséges munkatárs kérdező szemének:
"Baj van, Amália Testvér, baj van, bizony nagy baj van itt. -"