Legyen még valami!

György Ágnesnek

Oly édes, gazdag volt a nap,
Mint a málna s a méz
S bár régesrégen nyugta jött,
A nyughatatlan kis csapat
Pihenni mégse kész.
Állunk az erdészház előtt,
Kicsit tanácstalan,
Le kellene feküdni már:
Csak ez, mi hátra van.
Csak ez... Ámde szívünk szorul:
Mért ment le ez a nap?
Mikor jön vissza ez a nyár?
Oszlik az így összeszokott
Kicsiny testvér-csapat?
Körös-körül nő a homály,
A fenyves feketül -
Erőltetett a hangulat,
A csend ránknehezül.
S ekkor hirtelen kiszakad,
Hogy messze hallani,
Egy lány szívéből a sikoltás:
"Legyen még valami!"

Tudom, nem így volt, édes lányok,
Vagy mondjuk: nem így ép.
De engem már rég ez kísérget,
E kísértetibb kép.
Nevettünk akkor jólesőn
A furcsa mondaton,
S hogy nem tudtunk betelni semmikép
A lélekmézzel ama szép napon.
De most, de most, hogy feketül
Minden körös-körül,
S a csend lassan panasztalan
Szívemre nehezül,
S úgy érzem, nincsen hátra más:
Le kell feküdni már,
Elemlámpás fénykört nem ír,
Nem száll jánosbogár: - -
Szeretném, ha szívemből kiszakadna
Egy sikoltás, mit messze hallani:
Irgalmas Isten, napnyugta után is:
Legyen még valami!

Visszanyert fény

Járosi Andornénak

Sötét a fenyves, sötét a világ.
Előttem az út egyre feketébb.
És mégis olyan biztosan megyek,
Ó, kibeszélhetetlen Békesség -
Kezemben olyan békés fegyverek:
Jobbkezemben szeges bot, egyszerű,
Balkezemben zsebvillanylámpa ég.
Ha eloltom, sem félek semmitől,
Véd az erdő és segít a sötét.
Futtatom magam előtt fényemet -
S fel a fákon, mint víg mókusokat:
Táncoltatom a szelíd sugarat.

Sötét a fenyves, sötét a világ.
Mögöttem messze, milyen messze már
Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák -
Végnélküli orvosi rendelők -
Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
Ó - és itt - most - sziklák, fenyők, erők,
Gyanta, tömjén, olajok, illatok
És balzsamok.
Nem is ezen a világon vagyok.

Sötét a fenyves, sötét a világ.
De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
Ül és fütyül a fekete világra.

Sötét a fenyves, sötét a világ
És háború van s ó, annyian félnek!
Uram, bűnömül ne vedd - én nem félek.
Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom -

Ó, visszanyert Fény - Ó, Lámpa - Ó, Lélek!

Jólész

Vilma néninek

Jólész -: felsőgömöri kis falu -
Bűbájosan most mért zeng a neved?
S mért jut eszembe éppen most és itt?
Jólész - a lelked oly messze virít,
Mint Negojtól a Gerlachfalvi csúcs;
Mint Szebentől a pelsőci hegyek -
Mint a Leány-kő: Anyám lány-kora.
Jólész - oly messze virít a neved.

De erdők, erdők vannak itt és - ott.
Erdők, erdők, szűzek, hallgatagok -
Erdők ölén itt vándorolgatok -
S érzem, Jólész, a neved illatát.
Erdőid ölén tűzte fel Anyám
Sírba-vitt menyasszonyi fátyolát -
S feltűzte tiszta kézzel, öntudatlan
Mindazt, mibe én belesodortattam:
Minden bűnömet s minden versemet.
Jó-lész?? kérdezte komolyan Anyám.
Bár felelhettem volna: Jó-leszek.

Erdők, mélyek, szűzek, hallgatagok:
Ó, erdők, erdők vannak ott és - itt.
Erdőt lélekzelt gyönge tüdejével
Anyám, s beszívta erdők titkait.
És erdő-mester volt a nagyapám.
Én nem vagyok az erdők Mestere -
Az erdők az én nagy Mestereim.
Úgy ülök a sziklák közt hallgatag:
A legnagyobb Iskola padjain.

Jólész, felsőgömöri kis falu:
Három kislány hajdani otthona,
Van-e most körülötted olyan béke,
Mint itt, hol léptem puhítja moha?
Van-e most körülötted olyan Béke
Jólész, amilyet én kívánok Néked?
Míg dübörög észak felé a föld,
S északi-fényként ezer-faluk égnek?!!

A betlehemes

Jékely Mártának

Az ott Szeben - -
Három fenyőfa közt elfér a képe.
A látcsövemen át
Nézem ezt a kis játék-skatulyát.
Oly óriásnak érzem magamat,
Oly vidám óriásnak,
Úgy megemeltek engem a Hegyek:
Jő, hogy kezembe fogjam, felragadjam
S magasra tartsam
Azt a messzi kis játék-skatulyát
És benne minden jajt s minden kacajt
És minden megfeszített életet:

Mint a jászolt a Betlehemesek.

Csak ítéletnapján

Misztikus, mohos óriások -
Vezér lehetne köztük bármelyik -
Köszöntöm őket kar-felemeléssel -
De közülük egy sem vezérkedik.
Nincs kit vezetni - és nincsen hova.
Szent, szent, szent mozdulatlanság ez itt.
Minden roham őrült és ostoba.
Szétfutva messze, roppant gyökerek:
Én is, majd hogy nem gyökeret verek.
Ha szivárog itt-ott a gyanta-vér:
Istennek tetsző illat-áldozat.

Fenn a magasban roppant zöld karok
Amerre elmegyek - csak áldanak.
Minden roham vétkes és ostoba,
Szent, szent a Mozdulatlanság Ura.

Misztikus, mohos óriások.
Főpapi erdő. Hogyha egyszer ez
Megindul és rohamra orgonál:
Egész biztos: Ítéletnapja lesz.

Az encián megkékül

Dr. Nyirő Gyulának

Havasi hajnal. Vagy hajnal se még.
Pitymallás csupán. Alig-körvonal
A tárgyak képe. Tartja őket még,
Fogva-tartja a rabtartó sötét.

Gyerekkoromban volt ez így talán,
Karácsony első-napja hajnalán.
A Szent-estén-jött fényes Fát nem láttam,
Még nem - de tudtam: ott van a szobában.

Havasi hajnal. Vagy hajnal se még.
A tárgyak képét tartja a sötét.
Fogja és fojtja még a színeket -
De valami már zeng, moccan, remeg,
Intonálja a szín-szimfóniát.
Pitymallat csak - de lassan szürke lesz
A szegen lógó jó loden-kabát.
Látom lilán a szobám ajtaját -
Pár perc még, kevés türelem talán,
S asztalomon felmagasló csokorban
Győztesen megkékül az Encián.

Ó, Encián!
Így álltál felmagasló
Kék csokorban életem asztalán
Kristály-üvegben - és nem láttalak.
Mert derengés volt életem csupán
S nem láttam, csak alkonyi árnyakat.
Most megkékült, édes Enciánom,
Én édes és egyetlen Életem -
S látlak - bár alkonyodik mindenütt
A zivataros és véres világon!

Komppal

Az idő minden új csodája megszűnt.
Millió gép hiába dübörög,
Millió gőzös hiába szeli
Zakatolva a roppant vizeket.
Se hang, se füst el nem hatol ide.
Megrakva elcsendesült emberekkel,
Egyszercsak megindul ez ősi jármű,
Amilyen engem nem vitt még soha.
Társaimat nézem: oly csendesek.
Az állatokat nézem: azok is.
Lovak, bivalyok szekerek előtt:
Mintha tudnák: nem eshetik bajuk.
Valaki bennünket eloldozott,
Az innenső partról eloldozott,
S mindünket fel is oldozott talán.
Visz a víz. Nézem e furcsa vizet.
Egy hulláma, egy loccsanása sincs.
Nem fodrozódik ez a víz sehol,
Tükrét nem töri e jármű sehol.
Megszűnt a nagy törvény: az ellenállás.
Megszűnt a nagy törvény: a küzdelem.
Víz se mozdul, komp se, mégis megyünk,
Mintha egy volna már a víz s a komp.
S egyszercsak a túlsó parton vagyunk.

Szentképek

Szentképek sora templom-falakon:
Ezek lelkem csarnokában a nők.
Így mondta rólam komoly férfi-szó.
Lelkem falai nem templom-falak, nyomorúságos vályog-falak azok.
De hogy az ott függő nő-képek szentképek: bizony igaz.

Hűtelenül

Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha -
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.

Egyetlen választottként
Én nem szerettem senkit.
Lelkemnek pilleszárnya
Mindegyre tovalendít
Szürcsölni lélek-mézet
Egyik virágról a másik virágra.

Igaz: nem ígérgettem -
Nem ámítottam senkit
Örökkétartó szerelemmel -
S beértem egy-egy fényes, tiszta perccel.
A percnek nem volt sodró szenvedélye,
Észbontó mámora -
De fanyar, hideg hajnala se jött,
Temetése, tora
Soha.

Amit itt átéltem a szerelemből:
Egyetlen sugár volt csupán a mennyből.
Talán nem is volt szerelem.
Kevesebb is, több is a szerelemnél.
Édesség, mely Éden-kerten is túli
Titok-fákon terem.
Amit itt átéltem a szerelemből.
A Szűz jegyében,
Különös csillagok alatt:
Nem volt szimfónia.
Halk hangolás - símogató varázs:
Preludium maradt.

Én senkit meg nem csaltam.
S valahogy mégis hűtelen vagyok.
Mindenkihez. - De főképen egy sírhoz,
Mely messze ködlik
S foszló párákból néha felragyog.
Talán Ő volt mégis az igazi.
Mindenki másnál mégis igazibb.
Porló szívéből nő most egy virág,
Most, hogy tél sem volt s már tavaszodik.

Szeretnék mostan odaszállani,
Bódultan ejteni a sírra le
Két hűtlen pilleszárnyam -
S elrejtőzni minden virág elől
Az egyetlenegy, síron nőtt virágban.

Ó, de hiába volna, mindhiába!
Hiába sóvárognék lenni
Síri virágom örök remetéje.
Ő szólna - ó, hogy emlékszem mosolyára:
"Édes Barátom -
Nincs tehetségem a féltékenységre."
Hiába sóvárognám szívni
Kelyhéből a hűség halálos kéjét -
A végső békességet:
Ő jobban ismert -
Tudná, hogy harmatot gyüjtök és mézet,
Hogy költemények születhessenek,
Mindíg új költemények.

S válaszomat se várva -
Ő küldene tovább
Egyik virágról a másik virágra.

Álmodsz-e róla?

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!