Én elengedtem...

     "Nem, mégsem engedem el a kezét!"
Írta, mikor már szinte haldokoltam.
S megértették egysoros levelét
Akkor az égben s a pokolban.
Sikoltása forró szélvész gyanánt
Becsapta menny és pokol ajtaját.
Pedig kettő közül valamelyik
Engem akkor már tárva-nyitva várt.
"Nem, mégsem engedem el a kezét!"
Pedig messziről írta egysoros,
Kétségbeesett és akaratos,
Gyönyörű levelét.

Nem telt bele egy év:
Én álltam ágya mellett.
De nem tudtam úgy ostromolni mennyet.
És fogtam szinte végig a kezét.

És elengedtem mégis a kezét.

Szeretném tudni

     Annyit néztük a Göncöl szekerét.
Szeretném tudni: együtt,
Együtt valaha fogjuk nézni még?

Annyit néztük a hegyek vonalát -
Vannak-e másvilági havasok -
Fogjuk-e nézni őket oda-át?

S lesz-e ott naplemente és Szamos?
A csendes víz alkonytól rózsaszín -?
Vagy minden csupán kék lesz s aranyos?

Ó, rettentőn vágyom a túlvilágra,
Csak hinni, hinni benne nem tudok -
S mit ér nekem, ha ott meg is találom
Meleg szemét, mint hideg csillagot?

Nem sokat szeretett

     Ő nem sok embert szeretett.
A szíve mély, de zárt világ volt:
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte:
Őt, önmagáért, semmi másért,
A szívébe zárt mély világért.

Úgy szeretném megmelengetni most
Az ő szívénél melengetett kézzel
A nem-sok embert, akit szeretett.
Itt most ezt a két drága gyermeket:
Testvérének gyermekeit:
Testvéremnek gyermekeit.
Be jó lett volna gyönyörködni bennük,
S egy-öleléssel fogni őket át -
Nekünk, kik szerteágazó családfán
Maradtunk mind a ketten: oldal-ág.

Emberentúli kék

     Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke - -
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten - -
De már többé nem tartozik reánk.

Csak egymáshoz

     Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Maradj velem!

     Maradj velem - hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé - -
Különben maradj Krisztus uradé - -

Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény - -?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.

Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki - kell egy kis "közel" -
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.

Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.

Három pad

     Szédülve és félelmes-betegen,
Káprázó szemmel és tétova lábbal
Vonszoltam magam késő esti órán
A holt-emlékű sétatéren által.
Hol vannak, kikkel hajdan jártam itt?
S boldog magányom zengő titkait
Az éji lomb most vissza mért nem zúgja?

S ahogy így testben, lélekben letörten
Vonszoltam a sétányon magamat:
Előttem elkáprázott három pad.

Ahogy így vonszoltam magam sután,
Mellettem három pad egymásután
Eltűnt és elmaradt.

Egyiken szerelmes pár üldögélt,
Ölelték egymást, őket a sötét.
Az életemből ez a jelenet
Hiányzik, de nem bánt az engemet.

A másik padon egyedül egy férfi.
Felbámul, szeme az egeket méri.
Magában van, és mégis vele minden,
Mereng a neki jutott drága-kincsen,
Övé minden csillag és minden asszony,
S a varázs-ige, hogy mosolyt fakasszon,
Vagy könnyítő könnyet - ahogy akarja.

Békessége van, nagy gyötrelmek árán,
De végül semmi, semmi sem zavarja.
A teremtésben mégsem ő a vesztes,
Mert minden dolgok lelkébe szerelmes.
Felbámul, és némán hálákat ad,
S szállnak kezére égi madarak.
Ez lehettem volna, - s félig se voltam,
E férfi: az én vágyam, félig-holtan.

A harmadik pad a sorban üres volt.
Azon nem pihent sem eleven, sem holt.
Gondoltam: ha ráülnék pillanatra:
Az a pad akkor is üres maradna.

A ti unokáitok

     Jó Szüleim, ott messze túl
Minden hívságos földi vágyakon:
Ne haragudjatok:
Benépesítve látni árvaságom
Asszonnyal, gyermekeddel,
Lett volna legfőbb vágyatok.

Hogy magyarázzam meg
A magyarázhatatlant,
Az elemezhetetlent:
Mért nem lehetett és mért nem lehet -
Végső titkát végzetes életemnek
Hogy magyarázzam meg?
Előttem is homály
A végzet gyökere -
Csak egy-egy fényes, tudatos fonál
Vezet a mélybe le.

Meghalok, és a kripta ormán
Címert fordít meg az Idő keze.
Meghalok s velem az Apám neve
Meghal. - De meghal-e valóban?
Hát az a sok-sok vérpiros virág:
Vérem cseppjei az erdélyi hóban?

Jó Szüleim,
Én nem adhattam nektek unokát.
Szöszkét, barnát, amolyan igazit,
Akivel játszani lehet,
Aki meglovagolta volna térdetek.
Dehát -
Adtam mégis egész hadsereget.
Először csak vad szabadcsapatok
Voltak: népfelkelés,
Fésületlenek, rakoncátlanok.
Nem csoda, ha oly bizalmatlanul
Nézegetted őket Apám, szegény -
Édesanyám, csupán Te simítottál
Titokban végig mindenik fején.
Ó, versek, versek, lázas látomások,
Megfeszített szívem
Anyaméhéből teljes fegyverzetben
Kilendült suta óriások - -

Ó, Szüleim:
Megannyi unokátok.
Vannak közöttük törvényes fiak,
És vannak törvénytelenek -
A hatalomnak
Nem nagyon kedvesek.
De most már fegyelmezett hadsereg,
Halálosan komoly,
És komoly-számba veszik mindenek.
Nyolcszáz legény -
Ütemre lép.
Nem szerteszét lohol.
Ha kell, beássa magát valahol.
Mikor szükséges, várat ostromol,
Ó, szüleim,
Ha megfogant is rajtam
Valami furcsa átok -
Nyolcszáz bizony: ütemre lép,
Dalolva lép -
S mind a ti unokátok.
Igaz, nem bársonyarcú, símuló,
Édes, csacsogó, csacska hús-vér gyermek -
De azért ugye mégis, mégis szép
És szívdobogtató -
Ahogy dübörgő, zárt hadoszlopokban
Jövő felé, cél felé menetelnek?!
S a menyetek, a menyetek??
Ó, Édes Szüleim,
E tündér-titku nő,
A Múzsa
Mostanság újra
Mutatja magát,
Hogy megtermékenyítsen engemet
S unokát adjon Nektek, unokát.
E pillanatban
Talán a Déli Kárpátokban bujdosik,
És találkozik fent a Szabadsággal.
Holnap talán
Kezében a felütött Bibliával
Suhan szobám szürkülő csendjén által.
Holnapután kézenfog s szembeállít
Ellenséges erőkkel:
Ahogy lehet.
Ma - tegnapi hangulatot temet.
Ó, szüleim -
Ez a ti menyetek.

S jobb lett volna
Egy földi nő,
Lett volna bár
A földreszállt angyal maga?
Anyám -
Az anyaszívnek még egy angyal se jó -
Mert akihez hozzáment: a fia!!

S ó Szüleim,
Jobb lett volna talán
Rettegni minden
Sarokbanülő és gubbasztó rémtől?
Skárláttól és diftériától,
Tizedet szedő gyermekbetegségtől?
Új sorozástól, új mozgósítástól
És új Heródesektől?!

Így - nézzétek, az unokáitok
Mennek, s ajkukon ki nem fogy az ének -
Mennek, vigasztalni mindeneket,
S vigasztalással hozzám visszatérnek.
Nekik nem árt sem vörheny, sem Heródes,
Nem ártanak bíborbanjáró rémek.
Mennek, és zengve nőnek fel az égig,
Sem élet, sem halál nem árthat nékik.
Nem árthatnak mélységek, magasságok,
Nem angyalok és nem hatalmasságok,
Nem jelenvalók s nem elkövetkezők -
És semmi teremtmény nem árthat nékik.

Mert eszmék és igék ők.

Ó, régi versek

     Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Ragyogjon égi sugár rajtatok,
Nem énmiattam, de miattatok -:
Miattad, árva erdélyi Sion:
Ragyogjon minden áldott alkalom,
Mikor a vers: esküvő, temetés,
Keresztelő és igehirdetés -
Összeolvad költő és lelkipásztor
S ember csak az, ki szelíden is bátor.

Ó, régi versek, rozsdás fegyverek,
Segítsetek és fényeskedjetek!!

Nagyasszonyunk

     Nem voltak fiai és lányai
A hús és vér vak törvénye szerint.
De voltak fiai és lányai
A szellem szabad törvénye szerint.
Erős lelkében nemzedéket hordott
És összekapcsolt nemzedékeket,
Lelkeket ajándékozott egymásnak -
S mikor meghalt, - kincs: rozsda, moly helyett
Nagyszerű, áldó mozdulattal mondta:
Gyermekeim: Egymást öröklitek.

A fügefa

     És meglátván messziről egy fügefát, a
mely leveles vala, odaméne, ha talán találna
valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél
egyebet semmit sem talála; mert nem vala
fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus,
monda a fügefának: "Soha örökké ne
egyék rólad gyümölcsöt senki"
                                                  Márk 13:14

Nem megmondottam-e néked, hogy higyj,
S meglátod dicsőségét az Atyának?

Higyjek... De ép ez lenne a csoda,
Elindulása minden más csodának.

Ha egyszer megtelnék a kebelem -
Úgy lenne tele, ahogy most üres -

S leborulván, kőhöz sujtva fejem,
Nemcsak szám szólná: Uram, meg ne vess!

Higyjek... - de ha hiába akarom!
Ha nincs bennem, honnan vegyek hitet?

Pedig ez a Te alfád s omegád,
Egyetlen és örök feltételed.

Kinyitnám Neked minden kapumat -
De ha merevek s makacsok a zárak!

Teremts bennem, teremts bennem hitet,
Ha Teremtője Te vagy a világnak!!

Tedd, hogy lerogyjak eszméletlenül
S új eszmélettel virradjak fel reggel -

Le ne peregjen rólam harmatod,
S bár egy rögöt mozdítsak meg hitemmel!

Állok, fügefa, gyümölcstelenül,
De gyümölcstelenségem férge rág -

Te jössz, szigorún int szemöldököd
S megátkozod a tehetetlen fát.

Mivel eddig nem termett jó gyümölcsöt,
Ne is teremjen többé már soha -

Átkod előtt is átkozott volt régen -
S tehetett-e róla a fügefa??!

Mint ki önnön dicsőségébe tép

Rotarideszné Incze Zsókának

Jézus magához engedte a gyermekeket
S szólt: senki nem megy a mennyek országába,
Míg olyan nem lesz, mint e kisdedek.

Pedig tud gonosz lenni a gyermek mosolya is -
Ágaskodnak öröklött ösztönök
Vérében - tud hazug lenni és hamis
És tud lenni kegyetlen -:
Kínzója lepkének, madárnak,
Gyilkosa az ártatlanságnak
Magafeledten -
Bukott kicsi angyalok bizony ők is -
S hátuk mögött messze, messze bizony
Tündöklik jaj ködösen, ködösen
Az elveszett Paradicsom.

Jézus magához engedte a gyermekeket
S szólt: senki nem megy a mennyek országába,
Míg olyan nem lesz, mint e kisdedek.

Engem a fenyők engedtek magukhoz,
A fák, az óriási fák.
Kicsoda találhat bennük hibát?
Kinek ártottak, kinek vétettek ők,
Ezek a mozdulatlan, szent fenyők?
Nincs ösztönük, csak a növekedés,
Nincs más szerelmük, egyedül a fény,
Alattuk járva, - jól tudod, Uram -:

Én sem ember voltam, csak tünemény.
Ők igazán nem tettek egyebet:
Dicsőitettek Isten, Tégedet.
És én azt mondtam: sem én, sem más, soha
Be nem mehet a mennyek országába
Míg olyan nem lesz, mint egy ilyen Fa.

És Te, Uram, mit cselekedtél?
Viharos-órád ostromával
Kiszaggattad Szentjeid erdejét,
Az én Erdőmet, amely a Tiéd.
Mint egy Művész, kit untat alkotása,
S vadul önnön Dicsőségébe tép.

Pedig úgyis ritkul a koszorúd.
Ember alig zeng már halleluját.
Vérébe ful lassankint a világ.
Ez volt a Te valódi koszorúd:
E holtan is hallelujázó Fák.

Uram, én nem szánom már az embernemet,
Amit kapott - megérdemelte tán -
De mért csonkítod Isten önmagad
Ezer esztendő s kilencszáz után
Harminckilenc szörnyű karácsonyán??!

Hová??

     Haza? Hová??
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Nem hely az otthon
S nem hely a haza -
De lélek s álom
S varázs a régi arcokon
S bűbáj az őszi fákon.
De letépve mindenről a varázs
S a bűbáj mindenről letépve,
Tekintsek bár a földre le,
Vagy fel az őszi égre.
Honvágy sír bennem, mérhetetlen
Honvágy - nem hely után.
A lelkemet vesztettem el - -
Azért nincsen hazám.

Méltatlanul

Lukács 5/8

1

Szakadoztak a halaktól a hálók
A csodálatos halfogás után -
S a Csodatévő már a parton állott.
S ahogy vergődtek hálóban a halak
S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
Úgy ütődött sok gyötrő indulat
Egymásba Péter szakadó szívében.
Egész éjjel hiába fáradott,
S hiába eddig egész életében -
S most ennyi hal - és ennyi hangulat
És ennyi mélység és ennyi Csoda -
Ennyi szeretet, ennyi félelem -
Jaj, nem lehet meghálálni soha!
Még szembenézni sem lehet Vele -
Azzal, aki a Csoda okozója.
Az ő csodáit el nem bírja háló
S el nem bírja a lélek rongy-hajója!
Olyan jó lenne mindég vele lenni,
Kék ég-csodában, mélység mámorában
S mégis jó volna futni, messze menni!
Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
Itt csupa szenny - ott csupa tisztaság,
Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
Amott egy égig-érő kék virág.
Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
S ugyanakkor biztos szentségtörés,
Ülni mellette: simító sugár
És a vesékig lehatoló kés.
Mert teljességgel méltatlan vagyok,
S hamisság minden, mi kijő belőlem,
S fertőzi még a lehelletem is
A Genezáret esti levegőjét -
Azért Uram: ragyogó kék virág,
Ki állsz a parton mozdulatlanul:
Eredj el tőlem!

2

Nekem nem volt az Istennel soha
Ilyen döbbentő nagy találkozásom.
De csodáit emberszívekben látom.
Mindenki, akit valaha szerettem,
S aki jóságát reám pazarolta:
Nekem csoda volt, isteni csoda.
Közel volt hozzám - s végtelenül messze,
És mindíg végtelenül nagyobb nálam,
És nálam mindíg végtelenül több,
Hozzásímulni alig mert a vállam
S érinteni alig mertem kezét -
És szakadék volt így kettőnk között:
Gyönyörű és borzasztó szakadék,
Mint aki néma áhítatra döbben
S emberben sejti meg az Istenét.
Nekem minden drága testvér, barát
Virág volt, kihez méltatlan vagyok:
Üdvösségemre felnőtt kék virág.
És mert csodának láttam és akartam,
Ki áll a parton fénylőn, mozdulatlan,
Ő tisztaságban - én a szennyes árban,
Ő teljességben - én az ürességben,
És bárha tudtam: nélküle nincs élet,
Ki-kivágyott a kiáltás belőlem:
Testvér, tisztaság, igazság és élet:
Távozzál tőlem!!

Vájd ki

     És ha megbotránkoztat a te jobbszemed,
Vájd ki azt, és vesd el magadtól. -
Olvasom százszor is, míg rossz szemem
Most minden dérvirágos reggelen
Az Evangéliumra ráhajol.
Vájd ki azt és vesd el magadtól...
Uram, ezek a kőkemény igék
Kegyetlen kéjjel telítenek engem,
S Te tudod, mily keserű elszántsággal
Állok néha a szemeimmel szemben,
Te tudod, hogy görbülnek ujjaim
Ragadozó és vájó mozdulatra,
Hogy macska-körömként, tigris-körömként
Körmöm a kínt szememből kikaparja.
S a kínnal együtt a szemem világát.
Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!
Mert botránkoztat az én félszemem,
És ha behúnyom, folytatja a másik,
És nem láthatok semmit sem olyannak,
Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.
Zavaros, szürke és ködös tavak
Az én szemeim s uszkál nyugtalan.
Homályos tükrükön ezer szemét,
Én utálom a szememet, Uram!
Utálom, igen, s vadul gyűlölöm,
És szégyellem is a szemeimet,
Mosatlan, párás börtön-ablakok,
S lemosni őket sohasem lehet!
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed:
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Olvasom, míg átokverte szemem
Az Evangéliumra ráhajol.
Jaj, botránkoztat engem mind a kettő.
És mind a kettő balga és balog
És színre vak és szépségre vak immár
S számára csillag hasztalan ragyog.
Hogy nézzek én végtelen éjjeken
Rámtekintő édes csillagszemekbe,
Hogy nézzek, könyörülő Istenem,
Ha ilyen tisztátalan a szemem??!
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Uram, én egyszer csak nekik-esek,
És vájok, tépek, irtok, kaparok,
Míg nem hagyok, csak véres gödröket!
És akkor talán mögöttük kigyúl,
Kigyúl a tátongó oduk mögött
Minden jóság, szépség és tisztaság,
Mi látó szemem elől megszökött.
Ragyog a harmat és ragyog a dér is
És szűzi hamva lesz mindennek újra,
Mert az én gonosz szemeim mögött
Lappangott minden drága szín megbújva.
S akkor öltözöm tavasz bíborába,
Tél fehérébe és ősz aranyába,
Felöltözöm a gyönyörű világba
S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.
Világtalanul, véres szemgödrökkel,
Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.