Maradék magyarok
(1919)





Ének minden emberhez

Testvéreim, maradék magyarok,
S ti más testvérek, messze milliók,
Akik értetlen ámuló szemekkel
Hajtjátok a rettentő kereket,
A tébolyult Sors óriási gépét,
Amely pokolnak csépli, ami mag,
És csak a polyvát hagyja meg a földnek -
Öngyilkos hősök, ártatlan bakók,
És ti szegény esettek, éhesek
És rongyosok, fosztott-fészkű anyák,
És gyermekek, kik gyötrelemre lettek. -
Mind, mind velem, szegény, bús emberek:
Testvérek, sírjunk!

Viselős az idő! -
Meg kell születni már, meg akar már születni
A förtelmek esztendejének
Pokolméhében a nagy szabadító:
A könny! A közös, szent, emberi könny!
Sírjunk, mind, mind együtt! Soha még
Így nem éreztük, hogy egyek vagyunk.
Egy szó szaggatja mellünk,
Egy bélyeg ég a homlokunkon,
És Duna, Szajna, Boszporusz fölött
Egy hallgatás, egy téboly, egy gyalázat.

Testvérek, merjünk hősök lenni már,
És merjük már megmondani magunknak,
Hogy sebet kapni fáj,
És sebet adni fáj,
És minden fájás fáj mindenkinek.
Testvérek, merjünk hősök lenni már,
Acélozzuk karunkat ölelésre,
És merjük már elsírni azt a könnyet,
Embervoltunk, embernagyságunk könnyét!

Sirassuk immár siralommal
Szegény magunkat.
Mind, mind, mind bűnösök vagyunk!
Kik őrült kézzel újra összezúztuk
Emberségünk királyi Bábelét,
Kik gyilkossá gyaláztuk a tudást
S a szűz erőt hóhérrá aljasíttuk,
Szentségeinket akik megtapostuk
És nemet mondtunk minden régi jónkra.

Sirassuk immár árva fiainkat,
Akiknek vérben virradt föl a reggel,
S az első, amit láttak, förtelem volt;
Kiknek nem nézhet apjuk a szemükbe,
És akiknek újra kell kezdeni
Előlrül mindent.
Sirassuk véres Krisztusunkat,
Kinek melléről a szelíd tanítványt
Felrántottuk és a csodálkozó
Kisdedeket térdéről felcibáltuk;
Kit megtagadtunk mind a gyilkosért.

És sirassuk az Istent,
Akinek dús kezéből kicsavartuk
Az áldás mannájának kosarát,
És szabadságunk setét erejével
Kényszerítettük: legyen az ítélet
Rettentő Istene.

Sírjunk, testvérek!
Kik a teremtés ember-koszorúját
Szennybe tapostuk: nincsen más remény
A bukott földnek mása nem maradt.
Ez tán még felhat a fekete Égre,
Megharmatozza fertezett szívünket,
És lehetünk még egyszer emberek!




A költő háborús imádsága

[jegyzet]

Míg emberhúson hízik a föld,
És Káin őrjöng és üvölt,
És forr az óriás sátánkatlan:
Nézek, némán és mozdulatlan.

Hallgatok. És hallgatni jó,
Mikor a szitkoké a szó,
S rekedt himnuszok harsonálnak
A gyűlöletnek, a halálnak.

Hallgatok. És hallgatni jó.
Hagyj hallgatnom, Mindenható!
Ne hagyd kitörni, könyörű ég,
Komorult szívem keserűjét!

Csak egyet kérek, Istenem:
Átkot ne engedj ejtenem,
Fojtson meg inkább néma mérge,
De meg ne mártsam ajkam vérbe.

Sírókkal sírni tanulj, szívem,
És várni, várni csendesen.
Halkan, dalom, halkan imádkozz.
Átkozott legyen, aki átkoz!




Tavaszi kórus

A föld:

Harmat nevet kövér haraszton,
Simogató nap kelteget.
Én elkínzott, fáradt nagyasszony,
Télből és vérből ébredek.
Tavasz van. Új csírák mozognak,
Méhem új élettől remeg.
És, egyformán mindnyájatoknak,
Kitárom telt emlőimet.

Az ég:

Legyen a föld szép Isten-asztal,
Rá langyos esőt hullatok,
És mosolygok meleg malaszttal,
S adok Krisztust és dús napot.
Békélten borul fölibétek
Békélten borul fölibétek
Kék ölelésem, boldogan.
Legyetek boldogok és szépek,
Hadd lássam bennetek magam.

Az ember:

És én a földet összetúrom,
Méhébe ásom poklomat,
S az ég meleg szívébe fúrom
Tűzhullató vak szárnyamat.
Nem kell a Krisztus! Legyen átok,
Sötét és Sátán: akarom!
Véres szememmel amit látok,
Marcangolom, marcangolom!

Az Isten

"Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek
gonoszsága a földön, és a szívnek minden
gondolata gonoszra figyel minden időben,
megbáná, hogy embert teremtett a földön."

(Mózes első könyve, hatodik
fejezet, ötödik és hatodik vers.)




A hatvanéves Prohászkának

[jegyzet]

A véres sár üvöltő tengerében
Egetkérő kolosszus módra állsz.
A századnak kiáltó Jele vagy,
Fáklyája te az evangéliumnak,
Amelyet Isten élő ujja gyújtott,
Hogy lomhanyíltú, kishitű szemünk
A titkok Arcát lássa mély tüzednél.

Széles és mély az evangélium
És véghetetlen gazdag rejtekű,
Mint élet és teremtés, mint az Isten.
És szól egyenlőn minden századokhoz
És mindeneknek egy Igét beszél,
S elébük szórja roppant kincseit.
És jő a század tágranyílt szemével,
Jön, jön feléje félőn, csendesen,
Szegény keblébe rettegőn takarva
Önizzadtának árva kincseit,
Hódító kézzel amit elcsikart
A Természettől és a Rejtelemtől,
S az ismeretlen evangéliumra
Idegenül és aggva, félve néz.

De férfi támad az Isten kezéből
Önnön keblében a szomjas világnak,
Ki önnyelvén beszéli az Igét,
És úgy beszél, hogy a Krisztus beszél,
S a század lelke sír föl szózatán,
És benne zúgnak az örök szavak
És ónak, újnak emberkincsei
Ó fogyhatatlan sokszavú Igazság!
Ó drága, szép, nekünkvaló beszéd!

Görög ajakkal Athén piacán
Pál prédikál a bőszavú görögnek,
S a sziklaszívű Róma harcosához
A sziklává-lett Aggastyán siet.
Ágostonok, Ferencek és Tamások
És annnyian a legnagyobb nagyok:
A győzedelmes Krisztus kürtjei,
Az Istenszónak emberajkai,
Győző és győztető nagy Életek,
Ég s föld között világló büszke Tények,
Akikben újra s újra egybezengett
Az Akkornak az Isten és az ember.

Mánknak eleven Evangéliumja,
Tiprott szívünket hadd hozzuk neked!
Kisajtolt lelkünk maradék javával
Hadd köszöntünk e szívnyitó napon.
Ó mindnyájunkért búgó s vérező szív,
Te legjobban tudod, hogy kínzatunk,
Hogy gyötrelem magyarnak lenni most,
S embernek lenni szégyen és csömör:
Keresztények ha mostan nem lehetnénk,
A borzalom közt nem látnánk sugárt.
Egyetlen csillag az öngyilkos éjben,
Mosolyogj ránk és maradj itt velünk!
Egyetlen dallam a pokoli zűrben,
Szólj, szólj nekünk és énekeld belénk
Az élő Jézust s zengő lelkedet.


Kezdőlap