Mint egy szédült szarvasbogár,
Melyet egy oktalan erő szeszélye
Hanyatt vetett a loncsos út felére,
S most minden lába ég felé kapál
És tiltakozik oktalan és céltalan
Minden ellen ami van,
És minden ellen, ami jő, -
Alatta föld, szilárd és ölelő:
Zuhanni nem lehet alább,
De ő azt érzi csak, hogy nincs tovább.
Fölötte ég és százszor százezernyi
Fellegringatta csillagok,
De amit ő lát: az a semmi,
Amely didereg és sajog.
Úgy érzi rángó tagjain keresztül:
A mindenség fordult ki gyökerestül
És tótágast áll, úgy forog.
Cincog szegény, oly véghetetlen árván,
Mint őse cincogott az olvadt ég alatt,
Mikor az ajtó bedörrent a Bárkán,
És ő kívül maradt.
[jegyzet]
Itt a hegyen pözsög már a pázsit,
Lenn a világ még nagyokat ásit,
Most akar még mosakodni, - szinte
Látom, ahogy csúszik le az inge,
Fodor inge, puha párák selyme.
Mintha rajtuk az ég leölelne.
Azt sem tudom, fehér-e vagy kék-e?
Fönt is, lent is töretlen a béke.
Fönt is, lent is, kívülem is, bent is
Makulátlan, töretlen a csend is.
Azaz mégsem: valahol a fű közt
Bizsereg egy pici hang, ezüstös.
Mintha a föld lélegzete lenne,
Fű, fa, bogár pihegélne benne,
Pihegélne, muzsikálna loppal,
Amíg el nem zörgeti a nappal.
A szívem is (nappal ez is záros)
Zsong, tefeléd, - hallod-e, te Város?
Hallod-e, te feketegyász ország,
Emberevő emberi bolondság!
Hallod-e, mondd, a hajnali zsongást,
A hangosan hangtalanok hangját?
Csak egy percig hallanád meg, - attól
Megváltódnál fekete magadtól.
[jegyzet]
Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!...
A lomb között borzas szellő motoz.
Zizeg az illat, amit erre hoz, -
Talán ebben az illatban felelsz?
Vagy immár csak a könyvben,
A versek márvány idomaiban?
Elmorzsolom a könnyem...
Fiam voltál, háromszor is fiam:
A Titkot hányszor kopogtattuk együtt
És kézből kézbe hányszor eregettük
A rímek csordogáló gyöngyeit!
Kisfiú voltál, borzas és szelíd,
És férfiú, bronz és kemény,
Mint egy döngő római költemény!
A Tiszaparton idéztük a multat,
S a Túlsó Partot, - amíg körülöttünk
A kiskertekben lázasan pirultak
A csüngő súlyos paprikafüzérek...
Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének?
Egy mellre sírt búcsúztató?
Egy tépett sóhaj a szélnek?
Vagy üzenet, mit egy tollászkodó
Fekete holló kegyelmére bízunk?
A Hang kiáltja: bízzunk!
Igen, bízzunk, - de tovatűntél,
És azt is tudom, hogy a tündér
Remény is tovatűnt!
Jaj, az ördög forspontjaképpen
Ki fogta hámba az Ész szekerében
A butaságot és a bűnt!
Bízzunk! De hol a hatalom,
Mely visszahoz vagy elfeledtet
Tégedet és a Látomást?
Nem, amely téged karjainkból elvett,
Azt a világot, azt az elvet,
És a monstrumot, amit ellett,
Nem akarom, nem akarom!
De ki sugall helyébe mást?...
Az összetört tudás
Szilánkjaiból szemembe cikáz
A kétségbeesés.
Azt mondja: Nézz!
Köss már békét a jégszemű valóval:
Őt fel nem hozza már a ringató dal,
Az ő zenéje már a szféra-csend.
Eszelős nappal, máglyás est után
A lélek is a mártír test után
Immár a Plejádok közt elpihent.
És velement
A dallam is, a pihegő,
És a dallamok álma: a jövő!
Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták,
S akik az eszmék szűz havát
Fertelmes lucsokba taposták,
Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!
És csendesen mormolni kezdem,
Csak úgy, a szókra sem figyelve,
Egy eklogád egy reszkető sorát:
S kongatni kezdi lelkem és a testem,
Mint harangot a nyelve,
A Hang, a szuverén.
A Hang, az ismeretlen,
A te hangod-e? Az enyém?
Vagy Azé, aki az elérhetetlen
Messzeségekből mennydörög belém?
Azt mondja: Vagy, hát lenni kell!
Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell!
Ember vagy, azaz isteni.
Van Isten: indulj küzdeni!
Költő vagy: Istenből atom,
Költő, azaz forradalom,
Szó, melynek parazsas hit az anyja,
És atyja lángos értelem.
Szó, melytől a jövőt foganja
A lobogó történelem.
A mát és holnapot te méred:
Tanú vagy és világítélet,
És kegyelem.
Te a szabadság, te a törvény,
Téged zúg örvénynek az örvény,
És benned búg a végtelen.
[jegyzet]
A Dunáról fúj a szél,
Szegény embert mindig ér.
Ha hideg szél, ha meleg:
Vagy izzad, vagy didereg.
Húzza-nyúzza minden ág,
Az okosok, a buták.
Ha meg ő tesz bolondot,
Felköti a kolompot,
Falba veri a fejét,
Fehérből szűr feketét.
Ha mellén, ha hátán,
Csak rajta ül a sátán.
Embernek is felet ér,
Dunáról fúj a szél.
A Dunáról fúj a szél,
Szegény magyart mindig ér.
Ha török szél, ha tatár
Szeles táj a Duna-táj.
Szerencséje fura kincs:
Ha dohány van, pipa nincs.
Dupla búza: benne jár
Janicsár és granicsár.
Legénykedett huszárul:
Lebillent a lovárul.
Se Rákóczi, se császár,
Több veszett, mint Mohácsnál.
Életnek is felet él.
Dunáról fúj a szél.
A Dunáról fúj a szél.
Magyar költő minek él!
Dunáról fúj a szél.
[jegyzet]
Lányok, lengő ruhákban, lebegő
Aranyvásznán az esti napsugárnak
Fátyol pillék a zsongó víz felett,
Összefogózva körbe-táncot járnak.
Oly fiatalok, oly könnyűdedek,
Le sem verik a fűről a zománcot,
Lejtenek, ezeréves dallamon
Kétezeréves hajadoni táncot.
Mögöttük mosolyog a Balaton:
A pillanatnyi hullámok zsibongnak
Tízezeréves altató zenét
A százezer esztendős Badacsonynak.
Mögöttem Pest felé, Párizs felé,
Lohol a jött-ment vonat sivalogva.
Elönt egy mérhetetlen nyugalom,
És fölnézek a rejtett csillagokba.
Mint az ördöngös fiú édesapja,
Lábadhoz Uram úgy esem.
A néma ördög tépi, marcangatja
Fiam és anyám, minden kedvesem.
Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket,
Úgy dőlnek el, akár a holttetem.
Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek!
Hiszek Uram,
Segíts hitetlenségemen!
Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék,
Mi maradna más, mint az őrület.
Hiszek Uram, hiszek, - de mi jöhet még?
Napban és holdban ordító jelek.
Azt írja mind: még nincsen itt a vég.
Jaj, feketével írnak feketére.
Tedd már Uram, szakadjon fel az ég!
Uram remélek.
Engedj remélnem remény ellenére!
[jegyzet]
A hajnali fényre kitárom
Zsibbadt, öreg ablakomat.
Fakadó levelü fákon
Csiripelnek a csöpp madarak.
Éjfélkor is ezt muzsikálták,
Mikor a kert aludt,
S kelletlenül álomra zárták
Szemüket a vén zsaluk.
Őket akkor sem láttam,
Csak a hangjuk harmatozott
A szomjas éjszakában
És valamit hozott, -
Valamit ami nincsen,
Amiért sír a világ,
Ami motoz az éji kilincsen
És reccsen a falakon át.
Mélyén álomnak, csendnek
Ott reszket ez a hang.
Többé elaludni sem enged,
Ha egyszer megsuhant.
[jegyzet]
Erdei ösvény, rajt húsz-egynehány
Kiszabadult csepp iskolásleány.
Naptól és levegőtől részegen,
Hemperegnek az áldott szőnyegen.
Szemecskéjük, a hervatag kökény,
Az őszi nap jóságos melegén
Mámoros tűzzel kutat szerteszét.
A fák alatt piros vadgesztenyék.
Itt is koppan egy, ott is egy gurúl
Gömbölydeden a friss haraszt alúl,
A párás fényben úgy csillog elő,
Mint a boldogság, mint a drágakő.
Mint koncra és játékra éhezett,
Rács mögött nevelt fióktigrisek,
Úgy veti magát a sok kisleány
A bújócskázó gesztenyék után.
"Jaj, milyen édes!" - "Ez még édesebb!"
"Én csak a nagyját, csak a fényeset!"
"Nekem is egyet!" - "Hármat!" - "Ötvenet!"
"Énnekem százat!" - "Az egész hegyet!"
Jaj, kicsikéim! - mondanám nekik,
De a bölcsesség torkomon szegik.
Mindnyájukat lányomnak érezem,
És könnybe lábad mind a két szemem.