[jegyzet]
A szívemen egy szegfűszál.
Karcsú nyelen gyöngyös kehely,
Könnyű, akár a hópehely
- Még messze tőlem a halál!
Szirmát arcommal illetem
És szívom selymes illatát.
Ó illat, illat, ifjuság!
Ó áldott, áldott életem!
Őrizd meg ezt az illatot
Az alkonyatnak, Irgalom.
Hosszan állítsd meg Ajalon
Völgye fölött a gyors napot.
[jegyzet]
Még a füvön csepereg a harmat,
A sok ember most fordul a falnak:
Legédesebb ilyenkor az álom.
Kertek alját csak egyedül járom.
Egyedül-e? Nem egyedül mégsem:
Öreg bácsi jár a csemetésben,
Le-lehajlik, fiatal módjára,
Szinte földet seper a szakálla.
Kurta neki a nehéz nap gondja,
Hogy így már az elején megtoldja?
Vagy hogy élni siet az öreg csont?
Becses a perc, ha közel a fejront!
Becses a perc, igazad van, bátya,
Annak, aki elperegni látja.
Hát még nekem, aki azt is érzem,
Hogy semmi sem múlik el egészen.
Jó így, bátyám, éljünk a jelennek,
Ki a percnek, ki a végtelennek,
Te plántádnak, én is az enyémnek,
Aludjanak amazok szegények!
[jegyzet]
Alszik a júliusi éjen
Az Isten szép világa mélyen.
Halk szellő álomittasan
Az alvó kerten átsuhan.
Piheg a kert termő reményben.
Az ágyások közt kék kötényben,
Állán hosszú fehér szakáll,
Sétál az Isten fel s alá.
A répák és a petrezselymek
Lábai elé térdepelnek.
A glédaálló tengerik
Bokrétájukat lengetik.
A vén akácfa lombja bókol,
Mint szentséges processziókor,
S a szégyenlőske rozmaring
Felé az Isten csókot int.
És mintegy karmesteri szóra,
Kezdődik a tücsök triója,
A macska lágy ütemre lép,
Hozza házát a csiganép,
És jönnek a kutyák s az Úrnak
Lábához dörgölődve bújnak,
S Ő mindnyájukra ránevet:
"Hát hogy s mint vagytok, gyermekek?"
Így ér a házig mosolyogva.
Benéz az apró ablakokba:
Zárt ablak, ajtó, fülleteg
Ágyakban alvó életek.
Az Úr megáll, egy pillanatja
Arcukat végigsímogatja,
Ráncokba vonja homlokát
És fejcsóválva megy tovább.
[jegyzet]
Esteledik. Ballagok.
Rövidülnek a napok,
Hűvösödnek az esték.
A szilvafát megszedték.
Elvesztettem valamit?
Zörren a fű: itt van, itt!
Keresgélek a porban;
Zizzen a lomb: ahol van!
Szelet ígér piros ég.
Mi az, amit szeretnék?
Maradnék, vagy mehetnék?
Hátra van a szüret még!
Fura nép az emberek:
Búcsúzkodni nem szeret,
Nyugton mégis meg nem ül,
Csak búcsúzik mindentől.
Hamuhodik már az ég.
Még egy kicsit ballagnék!
Csendesebben, holnapok,
Lábujjhegyen járjatok!
[jegyzet]
Köszönöm nektek, pilisi hegyek,
Hogy jóságosak vagytok és szelídek
És engedtek elringatóznom
Vonalaitok zöld hullámain,
Olyan önfeledten,
Mint az anti-világban,
Amikor még olyan csendesen sírdogáltak
A világ eresztékei,
Hogy föl sem ébredtünk rája.
Nem akarok fölébredni most sem.
Nem akarom hallani most sem a sírást.
Mért hallani olyat,
Amin segíteni nem tudunk?
Mire volna virrasztani ébren,
Mikor az éberség csak arra jó,
Hogy a holnap gyötrelmeit előrecibálja,
Gyilkosául a mának.
Ringassatok fenyő-hullámok,
Dajkáló hegyek,
Árassz el hársfa-illat,
Játszó gyerekek édes visongása,
Kérődző kecskék, fuvolás rigók.
Fogd le szempilláimat,
Békességes alkonyi szél.
Zümmögjétek mindnyájan velem együtt,
Istennek szelíd nem-ember alkotásai,
De nem szomorúan, és nem dacosan,
Hanem a zöld lomb ringó örömével,
A kék ég ölelő jóságával,
Hegyek hullámzó áhítatával,
Hogy azért is és mindig előlről,
A gonoszoknak igazulásul,
Rútaknak szépülésül,
Emberségül az emberteleneknek:
Béke, béke, béke, béke...
Hegyeken túl is, innen is,
Vad tengeren szelíd sziget,
Isten veled Klotildliget.
Melynek szívén forró fejem
Pihentető vánkost talált
Isten veled, kedves család.
Most megszakítjuk a mesét.
Most jön a komolyabbika.
Agyő, Péterke, Pannika.
Már csörgetik a láncokat,
Csak hajtsuk hű nyakunk oda.
Szervusztok, Kormos és Duda.
Búcsúzom immár tőled is,
Te félbemaradt költemény:
Te nyári én, te jobbik én.
De hadd legyen még folytatása,
Hadd ne maradjak rímtelen:
Mondd rám a rímet, Istenem!