[jegyzet]
Pannonhegyén, öreg padon
Melegszem a pólyás napon.
Melegszem is, borzongok is:
Hat óra reggel, április.
Hátam mögött az Ezerév.
Alattam zsendülő vetés.
Túl, túl, Keleten, Nyugaton
Virrasztja percét az Atom.
Nem félek és nem lázadok.
Bennem élnek a századok.
Vetésem immár szembe nőtt.
Barázdám hordja a jövőt.
Ember vagyok, nem kevesebb.
Szomjuhozom a teljeset,
A tulajdonképpen-valót,
A teljességes napgolyót,
Amely libegő-könnyeden,
Túl pólyákon és tüzeken
Arany mosollyal elpihen
Az ég fehér felhőiben.
[jegyzet]
Szeresd a múltat: a tiéd!
Vért szívj belőle,
Vért és velőt, tűz-elevent,
Öntözni a sovány jelent
Alomnak a jövőre.
Öleld magadhoz a jövőt:
Tiéd, ne engedd!
Ölelheted, ápolhatod,
Ha életed megáldozod
A pihegő jelennek.
A jelen, a titokzatos,
Tiéd csak mindenestül:
Amit magadból most megélsz,
Annyi vagy, az vagy mindegész
Örökléten keresztül.
[jegyzet]
Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.
Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?
Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?
Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.
De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.
Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.
Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.
[jegyzet]
Galileai férfiak,
Mit állotok, mért bámultok az égre?
- Így szólt az Elválás Hegyén
Hozzájuk a két Hófehérruhás.
Ők álltak, álltak, és tekintetük
És lelkük is, elárvult béna lelkük,
Beléveszett az alaktalan ég
Színtelenné vált véghetetlenébe,
Amelyről immár eltűnt ama Pont,
Amely a minden volt, és itt maradt
A szürke ég, a szürke föld, a szürke semmi.
Hát lehet élni? - kérdezték maguktól,
De nem mondták egymásnak, - lehet így,
Anélkül, aki elment? ami elment?
És nem mertek egymás szemébe nézni,
Csak néztek, néma szemmel, fölfelé,
És arcukon nagy könnyek csordogáltak.
És akkor dörrent fülükbe a szó:
Mit állotok? De ők csak álltak, álltak,
A két angyalra néztek, azután
Egymásra néztek. Ingatag fejük
Lassan, lassan csüggedt a föld felé.
És akkor meglátták a Lábnyomot,
Az Elment kettős lábnyomát a kőben.
S elindultak, lassan, nehézkesen,
Egyenkint, szótalanul, lefelé,
A Ház felé,
Amely fölött a Nagy Szelek zúgása
Már élesztette a Lángnyelveket;
A Ház felé,
Amelyhez immár óvakodva jöttek
Mindenfelől a négy égtáj felől
Az éhes, szomjas, fáradt emberek;
A Ház felé,
Amelyre jégesőként harsogott
Zsidóul, görögül és latinul
Átok, szitok, káromkodás, s körülte
Már ácsolták a nagy kereszteket.
De ők csak mentek, mentek, meghajoltan
És emlékeztek rettentő szavakra.
Mentek.
És súlyos lábuk óriás nyoma
A föld testében megmaradt örökre.
[jegyzet]
A bújó régi ösvény
A zsongó fák alatt.
Lesem - feledni fösvény -
A régi nyomokat.
Egy évvel súlyosabban
Megint csak erre járok.
Nyúlonganak felém,
Kéken, lilán, üdén,
Az esztendős avarban
Az idei virágok.
Életem erdején is
(Nincs messze, gondolom)
Avar leszek csak én is
A vénebb avaron.
Ki rajt merengve jársz tán,
Késői jóbarát,
Bár így köszönne rád
Testvéri csepp dalom,
Így kékecskén, lilácskán,
Ilyen fiatalon.
I. Nézni, nézni
Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt,
Ülni és nézni az élő világot,
A nagyot és a kisvilágokat:
Az őszi nap bizsergő sugarát,
Elefántszín faóriásokat,
Göcsörtös ágak labirintusát,
Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét,
Csüngő vízcseppet, csillogó sarat,
Kutyák bozontját, tehénkék szemét,
Pillangó-lengést, felhők suhanását, -
És hallani a csendet, locska szellőt,
Fecsegő lombot, csörfös kis rigót,
A lankadatlan tücsök-tremolót,
S a békanép fegyelmes kórusát,
Embereket, az össze-vissza élet
Ágaskodó ezer színét-szagát,
Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben,
Arcok titkait, gépek muzsikáját,
Csepp ablakokon alkony csillanását,
Öreg fiúk fontoskodó hadát
Nagy házak furcsa kőkockáiban:
Mindent ami él, mindent ami van,
Csak nézni, nézni, símogatni szemmel,
Semmit se váró, békés szerelemmel
Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon,
Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon,
Még csak nem is ajaktalan imának,
Csak úgy magában mindent és magának,
Csak önmagáért, nem énmagamért,
Csak nézni, nézni, színről-színre látni,
(Testvér ez avval, ami odaáti,
Ahol lefoszlik Ádám fátyola;)
Szemoldó ujjad így illesse pillám,
Adeptusodnak így avass fel immár,
Hatvanas évek áldott angyala!
II. A csillagok tövében
Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését -
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve - üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, -
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.
III. Barack
Barack a lomb közt, derekán a nyárnak.
Betelt ígéret, valósult remény.
Nincs benne semmi már, ami önös volt,
Ami fanyar volt és fás és kemény.
Mindene méz már, csorduló zamat,
Dús testében lélekké lényegült
A rost, a hús, még a csontos mag is.
Ül csendesen, békén: beteljesült.
A pillanatot várja vágytalan.
Mikor lehull, magától, boldogan,
S az anyaföld ünnepi asztalán
Testét átadja ételül.
Ne búsulj, kishitű:
Pár esztendőd még adatik talán.
IV. Most válik el
Küldetett minden tehozzád követként:
Lásd, mi lehetnél,
Ha egyszer amúgy Isten szíve kedvént
Megemberednél.
Elég a gubbasztás, öreg gubó
Bezárt magadban:
Kaland az élet most is, izgató,
Mint húszéves korodban.
Öregszünk? Éljünk! Még távol vagyunk a
Tőlünk telőtül.
Most hívja még csak mesterét a munka:
Kezdjünk, előlrül.
Most válik el, hogy mit érlelt a csend
A dús napokban.
Pihenni ráérsz, - majd, majd odalent,
Majd százéves korodban.
Azazhogy állni, nyugalomra térni
Még ott se számíts:
Mozogva kell a Mozgatót elérni.
Fény vagy? - Világíts 1
Most válik el, ha megfogantatott
A szikra benned:
Fellobban-e itt, fellobban-e ott:
A végtelennek!
[jegyzet]
Jóságos Úr, ki minket úgy szeretsz,
Hogy képünkben megélted a halált,
Ki testedben tudod az emberi
Végsőség minden szorongásait,
Ó, Ember Fia, emberidegekkel
Hússal és vérrel lélegző Barát,
Te jól tudod, hogy ama legutolsó
Emberi percek a halálos ágyon
Neked is legutolsó lehetőség
Kiöntened még lüktető szívünkre
Szereteted megváltó tengerét,
(Azután már a Kegyelem kerubja
Ellibben és kezünket az Igazság
Szeráfja ölti vaskesztyűs kezébe)
Mit kérjek tőled, milyen jóhalált?
Kérjem-e amit legkülönbjeid
Kértek maguknak, a mártír-keresztet?
Felhőkben élő kisgyerek koromban
Álmodtam ilyet, oktalan fiú.
De most, hogy Arcod élő sugaránál
Látnom adatott lázár magamat,
Most már tudom, milyen egetverő
Kevélység ül e kérés fenekén.
Sasmadarak közt, szabad égazurban,
Mit keresne a bűnei halott
Vázával kullogdáló tekenős!
Vagy kérjelek a másik legkülönbért,
A nagy halálért harcaid mezőjén,
Tollal a kézben, igével az ajkon,
Holtig hűséges szolgák, éber őrök
És állhatatos harcosok halálát?
Ó felséges halál, ó gyönyörű
Napáldozat, igaz nagyokhoz illő!
Azokhoz, kiket, bármikor jön értük
A hívó követ, őrhelyen talál;
De ilyen félig- vagy félig-se-szolga,
Ilyen maga kedvére dolgozó
Műkedvelő apostol: hogy kívánjon
Kis élete végére nagy halált!
Végül is úgy lesz egyedül igaz,
Ha kicsiségem kíméletre kérne:
Ha reménykedve, szepegve, szorongva
Olyan halálért esdenék, minőre
A milliók azt mondják: szép halál:
Aki nem szenved, aki, mielőtt
A halálos gyötrelem rászakadna,
Szépen elalszik s öntudatlanul
Simul belé a néma ölelésbe.
Ez volna vajjon a boldog halál?
Valami bennem azt mormolja: nem!
Úgy érzem, az embernek jussa van,
Hogy megélhesse a maga halálát,
Megélje a borzalmas-nagyszerű
Pillanatot, mikor a Végtelenség
Szemébe villan. Nem, az emberélet
Csak a halállal teljesül egésszé.
Odaadjam-e a halálomat?
Jól tudom, Uram, gyenge vagyok én,
Gyermeknél gyengébb; - ó maradj velem,
Mikor az este végképp rámszakad,
Hogy amikor az Ajtó megcsikordul,
És nevemen szólítanak, feleljem
Legalább gondolatban: Én vagyok.
Igen, Uram, kérnem csak ez maradt:
Engedj jó halált, keresztény halált,
Hogy el ne menjek gyónatlan, kenetlen,
Útravalótlan, mint ki nem tiéd.
Lesz ami lesz és jöjjön ami jön,
Csak oldó szavad legyen az utolsó
Hang, amit elnyel záruló fülem.
Csak a te Arcod, - Arcod a kereszten, -
Legyen utolsó látása szememnek.
Csak annyit tudjon eldadogni még
Cserepes ajkam, pattanó agyam
Csak ezt formázza még: én Jézusom!
Ó boldog halál, keresztény halál!
Kérhet-e jobbat a fáradt zarándok,
Mikor az ösvény egyre-egyre szűkül,
Fogy a levegő s megsejlik előtte
Szorongó ködben a Szűk Kapu torka!
Ezért könyörgök, erre adj kegyelmet,
Verejtékező getszemáni Jézus,
Erre könyörögj Fiadnál kegyelmet
Jóhalál Anyja, kármelhegyi Szent Szűz,
Haldoklók csendes pártfogója József
És minden szentek, minden angyalok.
Ezért hadd könyörögjek. -
Csak ezért?
Hasít belém a lelkiismeret.
Csak arra kérsz-e oldozó kegyelmet,
Győzők olaját, Isten kenyerét,
Hogy az utolsó perced jó legyen?
Egy perc alatt akarnád eltiporni
Egy végig tán ki sem mondott igennel
Évtizedeid légió nemét?
Nincsen külön halál: a meghalás
Az élet fáján fakadó gyümölcs.
Amit ültettél, amit ojtogattál,
Amit öntöztél, amit metszegettél,
Ápoltál rajta: mind-mind visszaadja
A nagy gyümölcsben. Rosszabbat nem ád,
De jobbat sem tud adni. Ez a törvény.
Az örök Tervben nincsen műhiba.
Még élsz, erős vagy, tiszta a fejed,
Még tenyereden élet és halál:
Úgy imádkozzál mindennap s ugy élj,
Hogy el ne törd előre gyenge szárnyát,
A végső órán felsíró imádnak.
Elhallgatok, Uram. Elég nekem,
Amit te mondtál, mást nem kérek én:
"Aki bennem hisz, az nem lát halált."
Én hiszek benned, Jézusom, - hiszek,
Segíts, Uram, hitetlenségemen.
Jöjjön ami jön, élet vagy halál,
Ilyen vagy olyan élet vagy halál,
A tied vagyok, - a Tied legyek.
Tégy velem amit akarsz. Úgy legyen.
[jegyzet]
Bús topogás a nyílt verem körül,
A felmarkolt rög siket dobbanása,
Bezáruló sír, - vesékig nyilalló
Fájdalom (a legfájóbb benne az,
Hogy nem fáj jobban!), - és akit szerettél,
Ki életed jobb része volt talán,
Itt marad végképp, - te meg mégy tovább,
Az élet megy tovább, - a fájdalomból
Lassan emlék lesz, az emlékezésből
Immár kevésbé lassan, feledés.
A sírtól némán kullogunk haza.
Fejünkben az jár: ki lesz a soron?
Akárki lesz, egy drága névvel újra
Több lesz az emlék, gazdagabb a múlt
S egy kedves arccal szegényebb az élet,
Egy forradással több a lelkeden.
Sűrűn kopogtat nálunk mostanában
A fátylasarcú testvér, a Halál.
Baráti szellem - hol lenne az inkább,
Mint olyanok közt, akik köntösül
Hordják magukon szép komoly színét!
Baráti arccal jött el érte is,
Baráti öleléssel, szeretettel:
Testvérek ők, a két nagyon-erős,
A legerősebb kettő:
A halál és a szeretet.
Tökéletes munkát végeznek ők,
Egész munkát csak ők ketten a földön.
Isten nevében! De jaj mi marad,
És mi nem marad idelenn utánuk!
Elnéz a zajgó tenger-éjszakában
A percre tán elült vihar után
A mentőcsónak tengercsapdosott
Bordái közt didergő maradék
Legénységén a hajóskapitány.
Áll mozdulatlan, arcizma se rándul,
Amint némán meg-megszámlálja őket:
Hányan kerülték el a sós halált,
Hányan idáig? - és hány éli túl még
A holnapot, a tengert, a fagyot,
Éhséget, szomjúságot, őrülést?
Hány éri el a rábízott seregből
A földet, a sóvárgott kikötőt,
A messze-messze édes régi otthont?
Az otthont! Ó! A tintaszín egen
Próbálja megkeresni az irányt,
Az édes, édes otthonét.
Billen a bárka:
Sikoly!
Valaki, vagy valami megint a tengeré!
A kapitány dagadt inú keze
Vadul tapad a reccsenő kerékre
S fülében régi nagyságos szavak
Zenéje kondul, mint távol harang:
"Hajózni muszáj. Élni nem muszáj!"
[jegyzet]
Mint bomlott nyájban szédült farkasok,
Szelek a felhők testén marakodnak.
A felsőket a völgynek terelik,
Az alsókat az égi magasoknak.
Mi történik odafenn? Emberek
Lúdbőrző háttal lesünk fölfelé:
Van-e az űrben sors törékenyebb,
Esendőbb, mint az emberé!
Mikor és merre ragadoz a szél?
Mikor a felső és mikor az alsó?
Tengeri szél és történelmi szél!
Merre a mái, merre az utolsó?
Mindegy, én lelkem, jöjjön ami jön,
Emberjussodból semmit el ne engedj.
Szónak születtél, mely kimondatott:
Hadd mondja végig amit belezengtek.
[jegyzet]
Mindenfelé
málló emberi fészkek pihéi szállongnak a közönyös szélben,
földes kamrák ablakain dörömböl az éhség,
sokviharállt kemény derekak roppannak hajlani bálványok elé.
Szitokkal és imával viselős az éjszaka csendje.
Vedd, Uram, tenyeredbe őket!
Igazítsd magadhoz őket!
Azokat is,
akik megkeresztelődnek a borzalmak vizében
és jobbá lesznek.
És hála legyen,
mert jobbá lesz tőlük a világ!
Azokat is,
akik nem tudnak megkeresztelődni.
és nem tudnak felbukni a vízből:
Legyen értük is hála,
mert nélkülük jobbá lesz a világ!
Énnekem pedig
bocsásd meg, Uram, és bocsássák meg ők is,
hogy élek és kenyerem van és ruhám,
mikor annyi de annyi nálam sokkalta különb,
azt sem tudom, él-e, hal-e még.
És legyen bocsánat, amért úgy lehetett,
és legyen hála, hogy úgy lehetett,
hogy ment maradhattam máig
álságtól, képmutatástól,
magam megvetésétől.
De amely nap azt találnám gondolni, Uram,
hogy mindez a jó tőlem való,
hogy minderre méltó vagyok,
hogy másoknál különb vagyok,
amely napon megállanék
és megszűnném: nem jobbá lenni,
(mi vagyok én, és mi az én jóságom!)
de hogy akarjak jobbá lenni,
és megszűnném - nem szolgálni neked,
(ki vagyok én, és mi az én szolgálatom!)
de hogy igyekezzem szolgálni neked és nekik,
hogy jobb legyen általam a világ:
aznap, Uram, végy el tőlem mindent
s űzz el testvéreim közé
meztelenül az éjszakába.
De addig, Uram,
addig hadd fogjam a kezed,
addig hadd éljek és sürögjek napod alatt,
napszámod verejtékében.
Ám ha úgy lenne mégis,
hogy amolyannak bizonyulnék szemed előtt
és vissza kellene venned mindent, amit adtál,
legyen akkor is hála,
mert nélkülem jobb lesz a világ.
Medárd, Medárd, kaján Medárd,
Sok lesz már az eső, megárt!
Innen-onnan hete három,
Hogy az édes napot várom.
Háború és forradalom, -
Meddig még a borzadalom?
Esztendeje kétszer húsz is,
Hogy a talpunk alatt csúszik.
Ember, ember, felebarát,
Mikor léssz már felebarát?
Kétszer immár ezeréve,
Hogy a törvény föl van téve.
Jobbat ennél nem ír senki:
Mindent keresztülszeretni.
Vidámat is, szomorút is,
Hetes esőt, háborút is.
Kurta beszéd, nincsen alja:
Nem az bírja, aki marja.
Az a legény, aki állja.
Aki magát megtalálja.