Széchenyi István

A Magyar Akadémia körül


Valamint káros, sőt némi esetekben valódi átok, ha társasági és emberi viszonyinkban összekevertetnek a szerepek, szintúgy burjánozhatik csak rossz, sőt veszély oly intézetekbül, melyek irányaikbul esnek s céljaikat vesztik. Mert egyedül tiszta fogalmak alapján fejlődhetik ki az emberi jobblét, s egyedül saját határaik közt szorosan mozgó intézvények érhetik el teljes virágzásukat. - Tiszta fogalmakat terjeszteni, zavartakat pedig salakjaikbul lehetőleg kitisztítni szintoly kötelesség tehát, mint szükséges minden egyes intézvénynek szoros határit lehető legnagyobb szabatossággal tűzni ki, hahogy a közélet mezején munkás részt venni bátorkodunk, és több rosszat nem kívánunk életbe hozni mint jót, és ha ábránddal be nem érjük, de sikert óhajtunk.

Legyen szabad ez okbul, tisztelt gyülekezet, előterjesztenem itt mi lebegett én előttem, és mily célnak elérése után sóvárgott én lelkem, mikor némi nagylelkű eldődinknek már rég megpendített útmutatása nyomán, kedvezőbb sorsomnál fogva nekem is jutott azon szerencse: e jelen intézet felállításához járulhatni némileg. Legyen szabad pedig legfőképp azért tárni itt fel most keblemet Akadémiánk hivatása fölött őszintén és határozottan, mert - mi tagadás benne - veszély, nagy veszély fenyegeti még mindig, sőt növekedőleg fajtánk nyelvét s ezáltal nemzetiségünket, minél drágább kincsünk nincs, minthogy csak ennek kiemelése, ennek művelése által léphet nemzet sajátságos fényében a dísznek fokára, mely varázskörön künt tenghet ugyan ember, sőt gyarapodhatik is hosszú évek során keresztül, mint napontai a példa, ámde csak az egy kissé lelkesbnek keble örökkén szomjan marad, a lelkileg kitűnő pedig csak kínos epedések unalmai közt költi életét. Itt azért ideje, úgy hiszem, hogy mindazon ábránd, rosszul fékzett keserűség s álfelfogású vitézség ellenére, mellyel nem egy hazánkfia buzgólkodik nemzeti ügyünk körül, kivált legközelebbi időkben, végre tisztába jőjön: oly drága, de oly annyira kényes kincset, mint nemzetiség, nemzeti sajátság, némi biztossággal és a siker némi hihetőségével miképp lehessen őrizni, miképp lehessen ápolni s növeszteni leginkább, sőt kirekesztőleg.

Midőn 1825-ben fennálló Akadémiánk eszméje újra megpendült, újra mondom, mert hiszen, mint érintém - s becsület azoknak, kiket becsület illet - rég elismerték hazánknak némi messzebbre látó már most elhunyt hívei, hogy nyelvünk körül forogna nemzeti létünk, és ekképp ennek gyámolítása volna a teendők legaggasztóbbika; sokan, igen sokan nem bírták felfogni, a teendők oly hosszú sorábul miképp lehete éppen egy tisztán filológiai intézetet szemelni ki előlegesen, s körülte annyi szorgalmi, idői és pénzi erőt úgyszólván fecsérleni el, miután, mint állíták: "Valamint önámításokban, úgy szavakban is untig gazdag volna már a bőbeszédű magyar; annyi másban, kivált a természettudományok sokágú mezején ellenben oly szegény, oly szánakozásra méltó szegény, miképp inkább másra, s kivált erre illett volna emelni hazafiúi oltárt s áldozatot, minthogy a természettudományok kifejtésébül és a polgári életre alkalmazásábul háramlik legtöbb műveltség, tudomány, és így valódi erő a népekre; a függetlenségnek, közszabadságnak s nemzeti dísznek pedig erő volna egyedüli, valóságos és tartós sarkalata." - Mások megint, s tán legtöbben, sejtvén, vagy tán egészen tisztán is érezvén, miképp kivételes körülményeinknél fogva, mégis tán nyelvünk biztosítása volna mindenekelőtt eszközlendő, átlátták ugyan, miképp nyelvére kellene ügyelni a magyarnak mindenekelőtt, ha élni akar, és ekképp őszintén tapsoltak, hogy mindenekelőtt oly intézetre pontosítánk össze csekély tehetségeinket, melynek közvetlen befolyása volna nyelvünk ügyére, és ekképp habár közvetett, mégis nagy hatása nemzetiségünk kifejtésére; de abban nem láttak célirányost, hogy intézetünk nem annyira nyelvünk terjesztése, mint inkább annak - ha így mondhatni - becsemelése végett lőn felállítva. - "Mit ér s mit használhat oly intézet - így okoskodának megint ezek -, mely négy fal közt, és ekképp a világtul és közélettül elszigetelve, jobbadán csak szókat gyárt, mondatokat simít, beszédköröket illeszt; mert bármily tökélyre vigye is a nyelvet, nemzetiségünk biztosítására és feldicsőítésére bizony vajmi kis haszonnal járuland mégis, minthogy mindaddig, míg nyelvünk nem terjed, s a palotáktul kezdve, a lakosok minden árnyéklatin és színezetin keresztül általjánossá nem válik, mindaddig segítve rajtunk bizony nem lesz; nyelvterjesztő tanodákat kellett volna tehát inkább állítni, mint filológiai tudós társaságot alkotni, tanítókat képezni inkább, kik elszélesztve a hon külön ajkú népségei közt a magyar nyelvet terjeszték vala, mintsem oly intézetet szerkeszteni, mely egyedül tudósokat egyesít, s egyedül szógyártókat nyugpénzel."

Nyomadékos észrevételek, nem tagadhatni, és felette csábítók; csábítók pedig azért, mert Magyarország, a mesterség, művészet, tudomány bármily ágaira vessük szemeinket, valóban hátra, felette hátra van, mi ugyancsak kevéssel ezelőtt alig volt közfigyelem tárgya, most azonban oly általjánosan el lőn ismerve, miképp többek közt nem egy kérdezi azt is magában, tán még azok sorát sem véve ki, kik az Akadémia felállításához járultak, vagy azt legalább megtapsolták: valljon nem lett volna-e jobb s célszerűbb, inkább akármi olyas másra, mi a gyakorlati életbe vág, például politechnikum felállítására egyesülni, mint annyi kiállító erőt költeni puszta filológiai társaság megindítására, s kivált miután, főleg újabb időkben, úgyis annyira nőtt s mindegyre nő Magyarországban a szólási viszketeg, mintha egyedül a nyelv működése által akarna kibuzogni a magyarnak minden energiája, tettre nem maradván semmi. Mily eset nem ritka; mert ismert dolog, hogy valamint például oly igazgatásnál, hol határon túl sokat ülnek, sokat írnak, annál kevesebbet s felszínesbet cselekszenek; hol a törvénycsinálás és egymásra halmozás már kimerítő nyereségnek tartatik, ott rendszerint a végrehajtás hiányos; s hol a képzelőerő gamón jár, ott az ítélő tehetség fekszik rendszerint porban; úgy szinte kivétel nélküli dolog, miképp az, ki szóval erős, tettben gyenge szokott lenni; vagy másképp kitéve: ki minél többet szól, annál kevesebbet teszen, minthogy általján véve egy bizonyos tehetség túlcsapongó, felcsigázott gyakorlata annyira kimeríti a gyenge ember erejét, miképp aztán mi e kis erőbül megmarad, nem elégséges bármi egyébre. - Nemzetiségünk pedig, ha éppen nem is megyen hátra, és egészen nem is pangó - mi még kérdés -, mindenesetre oly bágyadtan, oly észrevehetlen léptekkel halad, miképp nem csuda, ha e tekintetben megint szinte sokak előtt az mutatkozik, mintha valóban oly intézvények érdemlettek volna az Akadémia fölött elsőséget, melyek gyorsabban terjeszték vala nyelvünket, s eszerint ilyesekre lett volna kötelesség egyesítni azon erőket, melyekbül tudós társaságunk támadt.

Igen elérthető ennélfogva, ha sok előtt nem nagy haszoni hitelben áll Akadémiánk, minthogy mondom a cselekvési tespedésnek közepette annyi haszontalan szóvita s szófirka közt, melyben fulladozunk, bizonyára oly kitűnő csábbal mutatkozik minden olyan intézet, mely gyakorlati életre, s az általjánosságokbul kiemelkedve egyes talpraesett specialitásokra képezné a magyart, miképp valósággal árnyékba esik Akadémiánk, ha helyébe például egy életbevágó politechnikumot képzelünk; valamint - ha már nyelvnek tulajdoníttatik az elsőség - oly intézet is sokkal kecsegtetőbb színben mutatkozik, mely nyelvünket terjesztené, hazánknak legtávulabbi ereibe gyorsabban lövellné, mint Akadémiánk, mely csak belterjűleg működik, és ekképp csak felette lassú léptekkel s közvetve hat nyelvünk közönségessé tételére.

Vizsgáljuk azonban a dolgot egy kissé mélyebben. Mi annál szükségesb, mert valamint akkor, midőn Akadémiánk születék, nem egy, mást eszközlő, félrevonó javaslat gördíttetett előnkbe, s mi minden megmutathatás nélkül szinte csak úgy győzheténk azok nagy tömegén, hogy ti. mi sem mást mint filológiai társaságot, sem különbet mint belterjűleg működőt, állítni nem akarunk, sőt ajánlatinkat visszahúzni vagyunk inkább készek: úgy hallik ma naponta innen-amonnan, majd suttonban, majd nyilvánosan, de növekedőleg nem egy megbánás, nem egy gáncsolás, hogy mégis valósággal csak jobb lett volna valami mást állítni, mint nyelvészeti társaságot, vagy ha már ilyesnek, szinte mintha valami makrancbul történt vala az egész, teljességgel kelle születni, annak csakugyan nem nyelvünk kifaragása s kireszelése, hanem annak terjesztése körül lett volna hasznos működni, minek most már áldott gyümölcseit éldelnénk, holott az Akadémia már úgyszólván divatbul esett. Midőn, mondom, most is efféle hallatik, szükség, hogy végre tisztába jőjön a dolog, vagy legalább kísértessék meg annak tisztába hozatala, mert ha ily nézet véleménnyé kezd alakulni - s mint látszik, valósággal azzá kezd alakulni - s szalmatűz alkotta intézetté aljasul Akadémiánk is, hacsak különös testületi szellem, éberség és becsület nem hatja keresztül minden tagját, minthogy ily egyeztető, egymást felbátorító zománc nélkül, vajmi kevés ember oly szilárd és állhatatos jellemű, kivált honunkban, hol a szapora beleunás akármibe is oly közönséges jelenet, az állhatatosság viszont oly nagy ritkaság, hogy saját magára hagyatva, a közvélemény nyájas ítélete nélkül sőt ellenére is, azon lelkesedéssel járjon el tisztében, melynek híjával létezhetik intézet ugyan és több ideig fennmaradhat, de mintegy lelkét vesztve veszti minden varázserejét is, s ezáltal azon hatását, mely nélkül habár él is anyagilag, erkölcsileg okvetlen a holtak sorába süllyed.

Hadd mutassam tehát meg, hogy kivételes állásunknál fogva sem egyéb, sem másképp működő intézet nem volt oly sürgetőleg napirenden akkor, mikor Akadémiánk felállíttaték, mint éppen Akadémiánk. S ha ebben sikerrel járok el, úgy hiszem, ismét közméltánylat tárgyává leszen az; ha pedig ezt megmutatni nem vagyok képes, mi felette hihető, mert nemcsak tehetségem határzott, de mai felcsigázott állapotunkban nem nagyon kedveltetik a lassabban érő gyümölcs, s ekképp könnyen gyanússá tétetik a mellette emelt szó; akkor nemigen sokat várhatván a nagyközönségtül, intézetünk minden tagját ezennel ünnepélyesen felszólítom: legyen azon szent kötelességérzetében kettőztetve éber, mellyel minden tag tartozik, kivált akkor testülete iránt, mikor az közvélemény künti, sőt elleni kezd lenni, s öltse magára azon zarándoki komolyságot, mely hivatásának emlékezetét ne engedje soha is figyelmébül esni, irtsa gyökerestül ki a viszálkodás legkisebb szálkáját is keblébül, s melegüljön őszinte kézfogásra, szilárd vállvetésre minden bajtársával, mi nélkül testület még boldog napokban sem igen ér célt, annál kevesebbé, mikor borúra, sőt zivatarra kezd sötétedni az idő; ha pedig e feltételeknek nem felelhet meg, vagy megfelelni nem akar, lépjen inkább ki s hagyjon magunkra. - Heterogén szálka ne sértse egylelkű testületünket, mert ki tudja, - óh nagy Isten! - távul van-e még tőlünk azon gyászidő, s nemzeti életek mértéke szerint nem borul-e szaporábban ránk, mint gondolnók, mikor csak testületünk fogja tán ereklye gyanánt vagy inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azon nyelvet, melyet legdrágább kincsének, nemzeti s függetlenségi alapjának elismert ugyan a magyar, de forró vérétül hajtva, bálványaitul elszédítve nemcsak őrizni nem bírta, hanem saját lábaival tiporta el.

*

"Valami gyakorlatira kellett volna egyesítni erőnket, olyasra, mi az életbe vág, s nem valamire, minek legjobb esetben is csak szó és szó marad eredménye." - Ugyan úgy? Ámde mibül támad emberek közt legtöbb zavar és ekképp legtöbb nyomorúság? - kérdem. Tán abbul, mert szívtelenek, rosszak? Valóban nem; hanem legfőképp azon felette egyszerű okbul, mert nem értik egymást. Száz eset közt tán nincs tíz, hol valami kifejlett bajnak alapját szántszándékos gazság tenné; félreértés, ebbül eredő szenvedély, ezt követő bosszú, s innen folyó gyűlölet és rosszakarat, meg vakság képzi szinte minden emberi nyomornak sarkalatát, azaz: hogy nem értik egymást. De ugyan miért nem értik egymást? Legfőképp azért, mert az emberi nyelv - s itt egy nyelv sem érdemel tökéletes kivételt - oly kevessé kiképzett, oly kevessé határzott, hogy nem ritkán egyetlenegy rosszul definiált szó még a legrégibb jóbarátokat is rögtön heves és engesztelhetlen ellenségekké változtatja. Mármost ha igaz, miképp a közjólétnek, közboldogságnak elérése végett mindenekelőtt zavart és ebbül fakadó nyomort kellene valamint a legnagyobb, úgy a legkisebb emberi társaságbul lehetőleg kirekeszteni, és ennél nincs sürgetőbb teendő; s ha továbbá igaz, miképp legtöbb zavar és ezt kísérő nyomor félreértésekbül ered, melyeknek hibás, természet elleni rendszer okvetlen következése: akkor úgy látszik, nincs nemzet a szerencse és előmenet oly magas fokán még, mihez képest kedvező körülményei dacára is lehetne valami józanabbat eszközlenie, mint mindeneket félretéve, előlegesen nyelve javítását venni munkába. S úgy van; mert valamint nagyobbszerű munkát, mint például a szemeink előtt épülő dunai hidat, csak úgy folytathatni akadatlanul és aránylag könnyűszerrel, ha, bár látszólag mily nagy költséggel és idővesztéssel is, minden előmunkák előlegesen jól elrendezvék: szintúgy egyedül csak előleges, szorosan meghatárzott definíciók következésében lehet nagyobb szövevényű fejtegetések- és vitatkozásokban, aránylag könnyen vagy csak általjában is, célhoz jutni, ti. az igazságot teljes világba helyezni, s ekképp rábeszélni s győzni. Mi okbul nemcsak látszólag, de valósággal sem lehet nemzetnek sürgetőbb és komolyabb tennivalója, mint nyelvét lehetőleg közel vinni a szoros tudományok szabatosságához; mert csak oly nyelvvel, mely ehhez leginkább közelít, lehet aránylag legtöbbet legszaporábban saját érdeke körül felvilágosítni, a hatalom mind bel-, mind külviszonyokra nézve pedig ott van, ti. azon nemzetnél van - legfőképp mai felvilágosult időkben, mikor egyedül a való győzhet, minthogy anyagi diadal nem győzelem, hanem elnyomás -, hol a legnagyobb számot legszaporábban lehet saját érdeke körül összepontosítni. Mit aránylag könnyen egyedül kiképzett nyelvvel eszközölhetni; és ekképp ennyi és nem kevesebb felsőbbséget rejt kiművelt nyelv magában. Minélfogva nem is lehetne most, a szabadabb vitatkozás századában egyes nemzetekre úgy, mint a közemberiségre nézve bármi érdekesb, mint oly nyelvnek szerkesztése, mely, valamint a sztenográfia bizonyosan tökéletesb a közönséges írásnál, jóllehet még a sztenográfia is oly felette nagy javításra képes, úgy haladná túl mai nyelveinket mind rövidségben, mind szabatosságban; minek kivihetősége egyébiránt éppen nem ütközik a lehetőség szabályival össze, és az emberiség kifejtése nem egy előfutójának agyán villant már keresztül, kikrül azt szokták mondani: megelőzte nemzedékét.

Habár egyedül előmeneteli és hatalomnövesztői szerként vesszük is az emberi nyelvet, az előadottakbul azt hiszem elég világos - s tán ebben mindenki megegyez -, hogy, ha nem legelső helyet foglal is annak kiképzése a nemzetek előmeneteli lépcsőzetén, legalább a lehető legfontosabb ügyek közé tartozik még oly nemzeteknél is, melyek az önfertőztetés és elkorcsosulás undok bűnétül menten, saját tisztaságukban emelhetik fejüket az egek felé.

De ha ez áll, és a nyelv kiképzése minden nemzetnél a lehető legfontosabb ügyek közé való, bármily szilárdul és bármily szüzességi fényben álljon is ott nemzetiség és nyelv: ugyan legyünk őszinték, miképp és mily színben mutatkozik nálunk magyaroknál ezen ügynek sürgetős aggasztó léte még? - kérdem; nem éppen oly tantaluszi kínok közt-e, mint szélvésszel küzdőnek a révpart, a határtalan sivatagban eltévedtnek menedék, börtönben sóvárgónak a megszabadulás, a végvonaglásban fuldoklónak levegő; és mi mindezeknél több, sokkal több, becsületvesztettnek a becsület visszanyerése? És ugyan, tisztelt gyülekezet, nem ily aggasztó színekben mutatkozik-e minden elfogultlan előtt nyelvünk és ezzel oly szorosan egybefüggő nemzetiségünk ügye még mai időkben is? Mert mi tagadás benne, nem világlik-e még most is oly gyengén és oly bágyadtan köztünk azon nemzeti életszikra, mely kevés kivétellel nem sokkal ezelőtt egyedül szalmafödelek alatt pislogott vagy kirekesztőleg a tudományok szűk körére szorítkozék, vagy csupán mintegy kivételként közhelyeken időszaki alkalmaknál lobbant-lobbant fel, és innen is egy darabig egészen ki vala tiltva már? Ámde ha az egy kissé előrelátóbb még ma is remeg nyelvünk és nemzetiségünk sorsa fölött, mikor törvény védi azt, és nem egy magyar nézett az elkorcsosulás és önfertőztetés tükrébe már, s maga magán eliszonyodva, buzgólkodik minden módon helyrehozni vagy legalább felejtetni eldődei bűneit; ha még mai időkben is remeg az előrelátóbb legdrágább kincsünk fölött, mellyel mindent elérhet a magyar, nélküle ellenben semmit: ugyan kérdem, tizenhét évvel ezelőtt lehetett volna-e ezer bajaink közt aránylag oly kis tehetséggel akármi célirányosbat is eszközleni, mint hazánk elhunyt, de a messze távulba néző híveinek útmutatását követve, csekély erőnket is előlegesen nyelvünk védelme körül pontosítni némileg össze; tizenhét évvel ezelőtt, mikor az 1823-i gyászos esetektül felrázatva aggasztólag kétes jövendő borult honunkra; mikor nyelvünk törvényesítése messze háttérben azon merész remények képében mutatkozék előttünk még, melyek megvalósítása körül kétségbeesve, nem egy hű kedély törött meg, s nem egy lett volna annak életbeléptét szívvérével megvásárlani kész, de elesvén, mielőtt ismét élet felé fordulna a magyar, vigasztalatlan lehelé ki jobb sorsra méltó lelkét; mikor, mint az irodalom mezején, úgy a társasági viszonyok közt, ha nem is fertőzteték a magyar nyelv, a magyar nemzetiség az aljasság bélyegével többé - éspedig ennyire hagyták eldődink süllyedni létünk és becsületünk ezen drága és olyannyira nemes zálogát! -, oly divatkünti vala mégis a honi hang, és még mindig oly heterogén elem kiképzettebb köreinkben a magyarság - óh hozzuk csak emlékezetünkbe e kínos napokat -, hogy alig ismerhetett csak hazájára is, és rendszerint a távul idegenben volt kénytelen vélni magát a lelkesb anyaföldének közepette, s ha ráismert is őt szülte földére néha, mint koszorús lantosunk magyar költője, ki szavakba foglalá minden hű magyarnak őszinte érzelmit, egyedül saját néma keserviben lelhete írt és vigasztalást.

Cselekvési logikánkat, mint sok másban úgy ebben is, sokan fel nem foghatják, és azért rendszerint különösöknek, visszásoknak tartják lépteinket. De ily körülmények közt - melyekrül azonban csak az ítélhet méltánnyal, ki előtt nemzeti sajátság, nemzeti egészség nem puszta hang, s ki önámítás nélkül fel bírta fogni, rothadásnak mennyire indult legyen vérünk már -, ily körülmények közt nem lehete, óh bizony nem lehete sokat tétovázni, de rögtön parancsolólag mutatkozott előttünk - és ehhez nem kívántaték sem különös ész, sem felette nagy közgazdasági kiképzettség, hanem egyedül hűség - miképp csekély tehetségünkkel nekünk is okvetlen nyelvünk megmentéséhez kelle járulnunk mindenekelőtt, minthogy a becsületnek tisztába hozatala mindenek elibe, és így még a mindennapi kenyér elibe is való; korcsosulásnak induló nép pedig - főképp ha ennek tudatában él, és mégsem vesz magán erőt - becsületet ha saját nyavalygó álmaiban nem, bizony sehol sem lel a világon egyebütt.

Felüdülési nagy kérdésünket tekintve nemcsak ferde logika után nem indultunk tehát, de kirekesztőleg azon egyedüli szerint, melyet valamint becsület, úgy saját nemzeti fenntartás, és ekképp a legszentebb kötelességérzet jelelt ki. Egészséges nemzet nem kénytelen efféle álszínben mutatkozó lépcsőzet után járni; kiléphet az legott, a műveltség bármily fokán álljon, egyenesen a cselekvés mezejére, a nyavalygónak azonban egészség kell előbb, a némának szó, mielőtt neki józan, neki szabad volna egészséges népek lépcsőzetit követni mindenben. S ím ez kulcsa - mert hiszen nemzetiség dolgában még most is távul vagyunk a teljes egészségtül, sőt nagyobb mozgalmak közé állítva, még tán veszélyesb állapotban mint ezelőtt -, miért kever oly sok és kivált a lelkesb magyar bármibe is annyi nemzeti fellengzést, miszerint őt mindazok, kik állásának titkaiba nem hatának - s ugyan magyaron kívül, de még született magyarokat is ideértve, hány van, ki erre elég időt s fáradságot szentelt, vagy kinek erre elég tág lelke volna - oly ábrándteli lénynek tartják, kivel teljes lehetetlen a gyakorlati élet bármily kérdését is, minden útbulvágás és mellékes tekintet nélkül, egyszerűen fontolóra venni és oldani fel. Ámde ki sokáig élt becsület nélkül, és azt visszanyerni kezdi, részint visszanyerte már, az százszorta féltékenyebb e kincse körül, mint az, ki ily erkölcsi agónia közt soha nem élt. Nemritkán házsártos lesz ez okbul az, és a megbántásnak de csak árnyékát is véresen megbosszulni hajlandó, ki azelőtt igenis hanyag vala e kincse körül. - Szintígy van a magyar nyelvével, nemzetiségével. Hol más nemzet egyedül lojális versenygést lát, ott közüle legtöbb, kivált most, midőn egy idő óta minden szenvedelmek úgy szólván elvileg és rendszeresen felkorbácsoltatnak, elnyomatást, útbanállást, tűrhetlen sérelmet gondol észrevehetni. Midőn más nemzet - jó egészségű emberként, ki sem öltözetére, sem eledelére nézve túlgonddal nincs - egyedül a dolog jósága után hajol, nemigen aggódván, mily oldalrul s mi formákban jő az: addig a magyar mindent, a legnagyobbat úgy, mint a legkisebbet, magyar köntösbe akar ölteni, és mi nem ebben jelenik meg, már gyanús előtte. Míg más nemzetű, imáiban az egek uránál gazdagságért, hatalomért, vagy erényért és bölcsességért esdeklik, hadd árassza a menny ezeket fajtája fölött el, azalatt nem egy buzgó magyar térdreesve azért sóvárog az egek felé, bárcsak a magyar nyelv válnék általjánossá; és annyira megy, tisztelt gyülekezet, e féltékenység, miképp még testületünkben is - és nem hiszem, hogy csalódnám - tán a nagyobb rész tisztán fel nem fogva az emberi szózat legdicsőbb célját: "lelkünk legmélyebb érzelmit lehető legvilágosban tárhatni ki", éppen oly mértékben örül az új, habár homályosabb kitételnek, legyen csak magyar, mint a legvilágosbnak kész megtagadni a honosítást, ha idegen. - Ennyire emeli tán legtöbb tagtársunk, nyelvünknek nemzetiségünk kifejlésével egybefüggő szeplőtlenségét annak gazdagulása fölé, ennyivel magasbra a szüzesség rideg ideálját mindazon bőségnél, gazdagságnál és ebbül folyó uralkodói hatalomnál, mely Minerva minden lelki tehetségének tárt agyábul háramlanék ránk.

És szintígy emeli a lelkesb magyar megint a magyarság külszínét is nemritkán magasbra, mint a dolgok velejét, ha idomuk nem magyar.

De ugyan mit mutatnak és minek jelei mindezek? Tán aggasztó szimptómák, láznak kitörései, mikor hagymázra hevül a velő s minden eszméket összekever, vagy tán a végvonaglás kapkodásai már? Korántsem; sőt éppen ellenkezőleg nemzeti életerőnknek kezességei, hogy ti. vérünk jobb része a megsemmisüléstül visszaborzadva, nemcsak mindazon öldöklő méreg ellen, melyet nemzeti testünk magába szítt, küzdeni elég fogékony, hanem az élet egy javát, egy kéjét sem hajlandó félelembül magába venni, ha nem viseli a honi színt, csak hogy idegen elemektül még inkább elszédítve, minden nemzeti sajátságibul kivetkezve, ne dűljön örök enyészetbe. Nemcsak nem érdemel e féltékenység ennélfogva gúnyt vagy éppen szánakodást, mellyel még született magyarok részérül is - óh szégyenteli vakság - oly sokszor érintetik; sőt még csak tévedésnek sem lehet nevezni azt; minthogy egyedül nemzeti hűségben veszi eredetét, azon szent hazafiúi lelkesedésben, mely ha nem is erény, mint sokan állítják, hanem egyedül csalódás, mégis a legszebb erényeknek senkitül soha kérdésbe nem vett alapja, és az emberi ábrándoknak habár nem leghasznosbja is, mindenesetre legnemesebbike, s melynek legalább mi magyarok köszönhetjük, ha eddigelé minden jellem nélküli szolgagyarmattá nem süllyedtünk. - Üdv nektek s áldás rátok ez okbul ti hívek, kik ily érzelmektül, ily lelkesedéstül hevítve, hű kebellel őrködétek nemzeti létünk fölött, mikor az már hajszálon függött. Titeket illet a legdicsőbb polgári koszorú; mert ha vajmi derék tett is sikeresen szembeszállni a halállal, vagy annak karjaibul kiragadni embertársat, mennyivel derekabb még a végveszély óráiban egy egész népet megsemmisüléstül óvni meg. Igen, titeket illet az örök dicsőség, midőn mi újabbakra, kik legnagyobb veszélyeitül megmentve vettük át nemzetiségünk ügyét, s kikre hasonlíthatlanul kedvezőbben fordultak az idők, azon szent kötelesség szállott: meg nem rontani otromba kézzel, sőt mint szemünk fényét, mint lelkünk üdvét, óvni minden hátraeséstül, s ápolni erőnk szerint azt, mit annyi veszélyek közt egyedül a leghűbb, leggyöngédebb anyai kedély bírt megmenteni, minthogy egyedül hasonló érzelem, hasonló türelem háríthatja el a magyarnak végenyészetét ezentúl is, és egyedül ezekben rejlik azon feltámadási életszikra és erő, mely fajtánknak jövendőt ígér.

Nemcsak ócsárlani nem fogja a nemzeti üdülésünk szövevényébe mélyebben tekintő, ha körömszakadtáig küzdünk nemzetiségünk ügye fölött, és e kérdés körül semmiért a világon alkura nem lépünk, bár a legfényesb csereajánlatot soha el nem fogadjuk; sőt dicsérni vagy legalább becsülni fogja e lelkületet, midőn honunknak azon, fájdalom, nem kis számát - mely álneveléstül, idegen iránytul elferdítve e lelkületet tudja mily ábrándnak nézi, és üdülésünk e nyelvét nem érti, felfogni nem képes - ha meg nem is szánandja, meg nem is vetendi, legalább soha azon forrásnak, melybül a magyar új díszben kiforrjon, és soha azon alapnak, melyen a magyar nép nemzetté alakuljon, bizonyára tartani nem fogja. És valóban itt ideje már, felvilágosítni, vagy határozottabban mondva: azon régóta főt talppal cserélt és így hevert eszmét helyreállítni elvégre, hogy korántsem az a szánakozásra, megvetésre, kikacagásra méltó magyar, ki véréhez, fajtájához hű, mégis ezer méltatlanságnak vala és van kitéve, azért, mert külföldi csín és nyelv nem ékesíti őt, hanem megfordítva, egyenesen az érdemel szánakozást, megvetést és kacajt, ki - mert nemzeti hűség helyett némi külföldi elsőséget öltött magára kiváltságilag - ezer méltatlansággal érinthetni gondolá és gondolja honfitársát büntetlen.

Ámde azért, tisztelt gyülekezet, mivel minden kétségen túl egyedül azon féltékenység és soha meg nem törhető lelkület alapján fejlődhetik nemzetté a magyar, melynél fogva lelkesbje mindent alárendel a nemzetiség angyalának, azért korántsem következik még, hogy ezen féltékenység, ezen lelkület, jóllehet csak ezekben rejlik feltámadási erőnk, nemzeti kifejlésünk alapjául is szolgáljon okvetlen; nem, de csak még az sem következik, valljon e féltékenység, e lelkület nem fogja-e előbb sírba dönteni a magyart, mint pislogó élete magamagátul aludt volna el; s pedig nem következik azért, mert valamint például az erő sem áraszt mindig áldást, sőt nemritkán átokká fajul, jóllehet erő az egek legbecsesb adománya, és minden élet ebbül buzog: szintúgy ront a legszüzebb féltékenység, a legszebb lelkület is kimondhatlan többet, mintsem használna, sőt még a legigazságtalanabb gyilkossá is válhatik, ha mértéken túl csapong és szenvedelemtül hevítve maga ellen bőszíti a visszahatás kérlelhetlen bosszúját.

Legyen szabad ez okbul, tisztelt gyülekezet, ezen még hosszabbra terjedő előadást, mennyire a kérdés életbe vágó léte engedi, lehető rövid vonásokban azzal folytatnom: miképp lehet - saját, tán hibás, de őszinte felfogásom szerint - legbiztosabban, sőt tán kirekesztőleg nemcsak enyészettül megóvni nyelvünket és nemzetünk ezzel szorosan egybefüggő létét, hanem szilárd állást is szerezni mindkettőnek a nagyvilág színpadán.

*

"Preparandiákat kellett volna állítni, inkább közvetlen terjeszteni a nyelvet, mint annak becsét, méltóságát, és ezáltal a nemzet legdrágább kincsét emelni." De ugyan feleljünk egyedül azon egyszerű kérdésre, mely körül forog a csalódás, és nekem legalább úgy látszik, mintha rögtön le kellene esni a legvakbuzgóbb szemeirül is a fátyolnak, hogy valljon "ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia". Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül "nyelvmesterekre", sőt legyünk rögtön magunk is mind azokká, "hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ", s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk. Nyelvet, nemzeti sajátságot, ily felette könnyűszerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak biztosítni sem lehet, s annál kevesebbé szilárdabb s tágabb alapokra állítni; minthogy - és itt különös figyelemért esedezem - a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még.

Ki nem látja itt a különbséget, és ki azon elfogult, ki előtt nem világlanék tisztán fel, mily ezer sajnos tévedések közt botorkál oly sok magyar e lehető legfontosb ügyünk körül.

Csüggedni érzem erőmet, tisztelt gyülekezet, és tehetségem parányiságának tudata görcsbe vonja keblem, midőn ezen oly felette kényes életkérdés taglalásába bocsátkozom, mi már ezelőtt is nem egy ízben történt, noha siker nélkül; s pedig kivált, mert valamint - tudom - nem egy kapacitás saját vallomása szerint nem bír a dolgok mélyébe hatni, mielőtt gondolatinak szót tudna találni, úgy én - korlátozottabb tehetségű - megint gondolatimat nem vagyok képes mindig szavakba foglalni, főképp ha annyira áradoznak belsőmben azok, mint a jelen oly felette fontos kérdés körül.

Axioma-tisztaságban vélem látni nézetem kirekesztő helyességét; midőn másrészrül tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen, mintha nézetem csalódás volna, felette kevés kivétellel mind más, sőt éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, melynek eléréséhez szintúgy s oly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését és egykori feldicsőítését, mint, teljesen hiszem, ők. Egyeztető, középutat ez esetben pedig nem látok. - Mily kínos epedések közt nézek én ennélfogva nemzetünk jövő sorsának elibe, ki-ki elértheti, ki fajtámhozi hűségemben bízik, minthogy vérünk egy részét nemzeti ügyünk fölött még mindig halálos fagyban szenderegni látom, és esküdni mernék, hogy bizony ez sem megmenteni, sem magasbra emelni nem fogja a hazát; midőn más részrül azon irtózatos kép áll előttem - és itt lelkemet merném rákötni, hogy e kép nem tünemény, hanem valóság -, mihez képest mindazon gyönyörű érzelem és szent lelkesedés, mely hazánknak, hála az ég, számra mindig növekedő hű fiaiban buzog, s mi a legnagyobbnak, legdicsőbbnek lehetne apadhatlan forrása, nemcsak nem fogja magasbra emelni, de még csak biztosítni sem a hont, sőt egyenesen meggyilkolni azt előbb, mint gondolnók, ha, mielőtt késő, legalább vérünk jelesbjei nem okulnak azon mesterségben: oly drága, de olyannyira kényes kincset, mint nemzetiség, nemzeti sajátság, némi biztossággal, és a siker némi hihetőségével miképp lehessen őrizni, miképp lehessen ápolni s növeszteni leginkább, sőt kirekesztőleg.

Mint fentebb bizonyítám, senki nálam tágabb kört nem enged azon féltékenységnek, mely nemzeti hűségbül eredve, bármit is nemzeti színbe ölteni vágyik. Ha jobban buzog a magyarnak vére, mint akárki másé, honának puszta említésén is; ha már mennyekbe ragadtatni véli magát, mikor a magyar hölgynek ezelőtt oly sokáig néma ajkán a nemzeti hang zengedez; ha életét kockára bocsátni kész, mikor vére mentőjét csak megkarcolva is gondolja: mindez, jóllehet sok által még most is egyedül nyavalyás kitörésnek tartatik, felette helyes s vajmi örvendetes jelenet, mert ez egyedül a visszatért becsületérzés és a magához hű erőnek eredménye, s csak ebbül pezsg élet és fejlik jövendő. Ennélfogva még a kelleténél többet tenni buzgó fiatalság túlzásit is némileg megbocsáthatóknak tartom; mert ki szegheti szárnyát az élet tavaszkorában azon lelkesedésnek, mely eget kér, hol megégeti ugyan néha magát, melynek híját azonban fiatal kebelben semmi a világon nem pótolhatja ki; mert az isteni szikrának nincs szurrogátuma. S jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelke testében mindig megfért.

Férfitul azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált olytul, ki vezetői szerepre emelkedik. De itten búba merül lelkem, mert én legalább, felette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is - és ezen őszinteséggel tartozom szent ügyünknek, melynek minden személyes tekintetet alávetek -, ki bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármily tapasztalás és életbölcsesség redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögzeszméje (fixe Idee) pendítetik meg, többé-kevesebbé ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaibul is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre. Ily alkalomnál a leghidegebb vérű elragadtatik, a legélesebb látású vaksággal van verve, és a különben legméltányosb, legigazságosb is hajlandó felejteni, sőt néha valóban egészen is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is - melyet egy alkalommal sem volna szabad szembül szalasztani -, miszerint másnak soha olyast ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest. S annyira megy ez elfogultság, ezen felingerült állapot, miképp mindennapi eset, kivált mostani a természetesen túl még mesterséggel is felcsigázott napokban, éppen azok kikelésit és gyanúsításit hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követve, ön vére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szívrepesztő látvány. Bosszútlan egy hajszált sem enged fején csak érintetni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó, és ez is egyes viadalban vagy verekedésnél, mikor ember áll ember ellen, és anyagi erő s állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászületési működésében azonban ha nem is gyávaság, valóban felette nagy bűn, és a legkímélőbb kitétellel mindenesetre nem kevésb, mint szánakozásra méltó, maga-magán uralkodni nem tudó pajzánság; melynek, tisztelt gyülekezet, ha a mélyebben gondolkozók tapintata, és általján véve a nemzet súlya, mielőtt késő volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem "lesz", mint azt többen oly gyönyörtelien álmodánk, de rövid idő múlva egyedül e négy betű: "volt" fogja illusztrálni valahai létét; s pedig mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlenegy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való.

A kérdés - hogy ti. kirekesztőleg csak egy mód által biztosíthatja a magyar nyelvét és ezzel elválhatlan nemzetiségét - előttem oly egyszerűnek, oly kézzelfoghatónak mutatkozott mindig és mutatkozik ma is, miképp soha nem tudtam eléggé bámulni, és bámulatombul ma sem tudok kivetkezni, honnét jöhet az, hogy én e kérdés körül úgyszólván izolálva lelem magamat.

Sokszor tölték legfeszültebb elmélkedésben napokat, éjeket ez életkérdésnek tisztába hozatala iránt; mert tudja az ég, könnyelmű, hirtelenkedő, nemzeti újjászületésünk szent ügye körül, soha nem voltam. Kétkedtem, epedve habzottam; szigorún veték magammal számot, hogy valljon - mert vérem hidegebb, béketűrésem több - tán nem szeretem annyira hazámat, mint kik mindig forrnak, lelkesedéstül egy huzomban áradoznak; vagy hogy tán nincs annyi bátorságom, mint azoknak, kik mindenben az oroszlán szerepét játszani hajlandók; vagy hogy végre tán hiúsági viszketeg, különcködési szesz, vagy éppen megcsontosult makacsság homályosítják nézetemet, minélfogva nem tudnám helyeselni, sőt egyenesen kárhoztatni volnék kénytelen azon utat, melyen, felette keveset kivéve, mint mondám, a legnagyobb rész, külön árnyéklatokban ugyan, sőt hazánk némi legkitűnőbb kapacitásai buzgólkodnak közelítni azon célhoz, melynek elérése saját szívemnek is legforróbb vágya: "fajtánknak ti. nemcsak biztosítása, de egykori feldicsőítése is". Azonban soha nem tudtam s most sem tudom magamat e kérdések körül hibáztatni; és ekképp vagy velőm beteg, vagy azok nézete hibás, kik véleményemet nem osztják. - S most lássuk:

A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejté, nemzeti színét veszté. Sok azt hitte, nem eszmél már fel többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes. Alig van nemzetek közt ily iszonyatos példa. Sok ezt azonban fel sem vette, sőt álfényében, mint Armida kertjében, még tetszett is magának. Többnek azonban tűrhetlen volt az önmegismerés e keserű képe, ámde erő nem szilárdítá keblét; kétségbeesett, s magára hagyta a hont. Voltak végre olyasok, kik dagály s szélvész dacára nem gyengültek el, s férfiak maradtak a veszély óráiban. - S ismét élet felé kezdett fordulni a haza. Oly hervadólag tengett azonban szerencsétlen vérünk, hogy lehetetlen vala, miképp mi újabbak folyvást pirulván fejletlen, aljas létünkön, az előttünk oly ragyogó példák útmutatása szerint ne ébredeztünk volna azon szent kötelesség érzetére, hasonlólag járulni hű kebellel közanyánk ápolásához. És e nemes érzet nőttön nőtt, s hála a nagy istennek, már oly szép gyökereket vert, miképp a legszebb virágzásnak bizton elibe tekinthetni, hahogy a visszahatás felhőszakadása nem sodorja azokat ismét tőstül ki. Ámde itt a baj, és e veszély mutatkozik aggasztólag.

Az újabb kor, buzogva a legszebb lelkesedéstül s vágytul: minél előbb ragyogni a nemzeti egészség fényében, nem bírta szellemdús hevében felfogni, hogy javulási lépcsőzetünk okvetlen csak halk lehetne, mert süllyedésünk sem vala rögtöni; felejtvén efölött: nemzeti tekintetben mennyire javultunk legyen már, eliszonyodott csigalépteinken, s fajtánk más nemzetekhez képest még mindig oly alacsony állásán. S így lőn, hogy legtöbb magyar vakhevében úgy jutott azon tévútra, melyhez képest magán kívül keresett segítséget, valamint a hullámokkal küzdő is ha magában nem bízik, mindent megragad, mire csak kezét teheti. "Jaj mily kevesen vagyunk - így sopánkodának -, lehetetlen, miképp ennélfogva a roppant számú német- és szlávban el ne olvadjunk; terjeszteni kell tehát a nyelvet s nemzetiséget mindenek előtt." És ez felette helyes, csakhogy a miképp körül forog a siker, minthogy nem minden modor vezet célhoz, sőt a mostan divatozó attul egészen eltávolít. Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul - s ezt ki kell végre mondani -, mert fajtánk anyagi mint szellemi léte oly felette könnyű. Itt a baj, és essünk át elvégre az önmegismerésnek ezen legkeserűbb adagán - mert csak ezután javulhatunk teljes egészségre -, miképp ti. nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata, s eszerint éppen nem azért forog veszélyben létünk, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyunk oly parányi. És ezt sok magyar sejti, és azért tüzeli saját magát s másokat törhetlen bátorságra, mi felette dicsőséges, csakhogy itt megint más csalképzetbe bukik, mi annak jele, hogyha felébredett is már nagy száma, azért mindnyája korántsem ábrándult ki még; s a múltat a jelennel s Magyarország azelőtti és mostani bajait összekevervén, oly hangulattal ül lovára most is, mintha jelenleg is törökkel vagy franciával kellene vívnia, észre sem vévén, hogy az nem kontyos, se nem veres sipkás, kivel dolga van, de egyenesen a civilizáció, melyen kard nem fog, s mely előtt a legtündöklőbb vitézség is térdre esni kénytelen. S ugyanis a bátorság több árnyéklatú. Van ti. olyas, mely mindent megrohan, és még az ágyúszájtul sem fordul el; meg van olyas is, mely kitűrni tud, s minden handabanda ellenére bevárja az alkalmas időt, meg a polgárok hevével szembeszállni, s hirtelenkedésünknek gátot vetni kész. Mindkettő maga helyén arany. Sok azt hiszi: az elsőben több anyagi, tán állati vegyület, a másik neműben ellenben több lelki vegyület van, s hogy az elsővel bírók e földön rendszerint - s legtöbb esetben anélkül, hogy tudnák - gép gyanánt szolgálnak; midőn azon másik nemű bátorság tulajdonosai viszont rendszerint a gépforgatók. Már ez bármiképp legyen is, tagadhatlan marad, hogy azon katonai bátorság, ha úgy nevezhetni, melyhez képest a hős bárminek is nekirohanni kész, mit egyébiránt egy pohár pálinka, mint tudva van, néha igen elősegít, még korántsem elég oly szövevényes s rendszerint oly hosszadalmas munka sikeres folytatására, mint egy egész nemzetnek újjászületési működése, hol az enthuziazmus ritkán használ, a hóbort pedig mindig árt, de egyedül a józan, a kiábrándult felfogás, és kirekesztőleg csak az összevető s kiszámító felsőbbség győz.

A nagyobb számban vélnek lelni üdvöt - boldog isten -, mintha bizony például 30 millió barbár népben több magához vonzó, több magába olvasztó varázs volna, mint bármily kis számban is, ha ez a civilizáció kincsétül felcsordul. - Ha ökölre, botra kerül a dolog, akkor megengedem, a nagyobb számban az olvasztói varázserő, a felsőbbség. De csak háborúban sem mindig, mert a néhány macedóni bors megtöri a számtalan perzsa borsót; és a kisszámú hellén dicsőíti fel Marathon síkjait; még csak háborúban sem mindig, s hát minél kevésbé még a lelki tehetségek szabad súrlódási mezején, s kivált mostani századunkban, mikor az erőszak előbb-utóbb egyedül saját magának ássa sírját. - De ha egyenlő körülményileg a nagyobb számban a nagyobb erő, mit senki nem tagad, ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mint például meszet falra, vagy mázat fazékra? És azt hisszük: parancs már elégséges, hogy valaki nemzeti sajátságábul kivetkezzék? Ugyan mi magyarok tűrnők-e ezentúl - ezentúl mondom, mert egyszer már majdnem, hogy megtették rajtunk, és igenis engedelmesek lettünk - tűrnők-e mondom, ha bármily hatalom akarna is minket úgy minden legkisebb cikornya nélkül saját mintájára kaptázni, kivált ha e minta felette messze fekünnék a tökélyesbtül, s valljon engedelmeskednénk-e oly parancsnak, sőt még oly törvénynek is, mely ha nemzeti hűtlenséget egyenesen nem követel is, sokak alkalmazása, és kivált tartalék-gondolatja által mégis zsarnokká válnék? Azt remélem, azt hiszem, még akkor sem engedelmeskednénk, ha főrül főre mind megegyeztünk volna ily szabályban, s annál kevésbé, ha ez nem történt vala így; mert e világon elidegeníthetlen sajátok is vannak, miket tilos áruba bocsátni, mi ugyan nem egy hazai reformátornak peng ajkán, vajmi sok esetben vajmi pompásan, csakhogy rendszerint vagy nem oly sajátokra alkalmazva, mint például: becsület, erény, nemzeti hűség s több efféle, miken valóban soha és semmi esetben túladni nem szabad; vagy egyedül saját érdekeinket méltatva, másokéit azonban, régi de néha-néha mégis fel-feltűnő Döbrögi szellemben, fitymálva, sőt gyanúsítva.

Mondják ugyan, hogy törvényeink nemzeti nyelvünk ügyében semmi ilyest nem követelnek. És ezt tudom, mert törvényeink egy hajszállal sem rendeltek többet, mint hogy a holt latin szó helyébe az élő magyar lépjen, és a közigazgatás nyelve azon faj nyelve legyen, melytül nemcsak az ország vevé nevezetét, hanem mely az alkotmányos létnek is törzsöke. Minél semmi sem lehet igazságosb, méltányosb. És ha szorosan, de valósággal szorosan és nemcsak önámítgatásilag, ennél marad a magyar, és ha nem fénylik is legkedveltebb, legnagyobb divatú színben még - mi egyébiránt semmi esetre nem lehete néhány rövid évek gyümölcse, mert hiszen kifejlett nemzetiség nem rögtön termő növény - vérünk legalább nem áll a maga ellen felbőszült szenvedelmek aggasztó veszélyivel szemközt úgy, mint ma, mert hiszen: "Nemzetnek fenntartási, kifejtési küzdelme, hahogy másban is méltányolja azt, miért maga vív, oly gyönyörteli, oly dicső látvány, miképp nincs a világon oly aljas kedély, oly durva kebel, melyet ily jelenet őszinte rokonszenvre ne melegítne"; midőn viszont nem lehet semmi borzasztóbb, elidegenítőbb, mint fulladás közti kapkodót látni, ki ha feleszmélne, saját erejével menthetné meg magát, de ehelyett más életébe kap, s visszalökve elsüllyed.

És most kérdem, s hazánk fő heveseitül kérdem: ugyancsak annál maradtak-e, mit a törvény parancsol, ti. hogy a latin szó helyébe lépjen a magyar, vagy nem kalandoztak-e ezen határon néha túl? Régibb intézetek s egyesülések körébe, hol nem magyar volt a szó, mert alkotóik sem valának magyar ajkúak, ugyan nem tolta-e a magyarság magát itt-ott márul holnapra erővel bé? Némi gyülemben, némi vigalomban - oh boldog isten, nem gyermekek vigalma-e ez? - nem lőn-e a magyar kedvéért - igaz, csak kísérlet végett - kiküszöbölve gyakrabban minden egyéb nyelv, mint mirigy? Ugyan hány szent szónoklat nem vala elvileg s parancsra intézve magyar nyelven oly hallgatókhoz, kiknek tizedrésze sem veheté be azt lelki táplálékul? Bár a legkisebbe, mi időhiány és szövevény miatt márul holnapra magyarrá át nem alakulhata, ugyan nem fúrta-e magát be a magyar nyelv nyakra-főre, s ha erre gyenge vala, magas Góliátként nem hangoztatá-e nemzetbosszulói haragját a nyilvánosság nem egy orgánuma? S hány lenézésre, hány méltatlanságra adott alkalmat az, ha valaki az elmezavar ez árjátul mint lelketlen törzsök nem hagyá magát egészen elsepertetni e hazában, hol éppen azok részérül hallatik nem egy fellengős szó "a kitűrni tudásrul, az emberi méltóságrul, a szabadságnak bosszú nélkül fertőzhetlen létérül sat.", kik ily zsarnokságok, ily rögtönzések főpapjai? S ugyan e mindent egyszerre elárasztani akaró magyar hév nem növekedett-e már annyira, hogy az, ki elég bátor bármily szerényen is emelni szavát, mintha egy kis kímélet, egy kis béketűrés, tán messzebbre vezetne és jobban érlelné a hazai növényt, mint a most divatban levő azon szünetlen korbácsolás, melynél sok még a kancsukot sem tartja rosszabbnak, ugyan nem növekedett-e, kérdem, e túlhév már annyira, miképp az, ki ily alakban látja a dolgot s bátran fel is szólni mer, ne legyen kitéve a rossz, a gyáva hazafiság, sőt a hazaárulás legémelygetőbb piszkaival is azok részérül minden változatokban bemocskoltatni, kiknek - mint mondják - minden csepp vérük a kölcsönös méltánylat és az egészen szabad elmesúrlódás elve mellett buzog, s kik a gyanúsításnak komoly ellenei?

Az előhozott viszketegek, melyek - megengedem - jobbadán a legnemesb, csakhogy egészen még ki nem ábrándult kedélyekben veszik eredetüket, azonban általján véve oly csekélybe vétetnek - ti. a magyarok által, és "mert hiszen nem magyar törvény elleniek", és itt lappang a bökkenő, hogy ti. fél és bíró egy kalap alatt áll, és a méltánylat, lojalitás s bölcsesség törvénye még vajmi sokat tilt, mit a magyar törvény nyilván nem ellenez - miképp mintha Mátyással valóban kimúlt volna Magyarországbul az igazság, legtöbb fel sem foghatja, mi nagy megbántást és sérelmet lelhet mindezen kicsiségekben (!!) a más vérű, a más ajkú; sőt nem egy magasztos lelkületű nemzet-önállási ábrándiban bona fide még bámul is: egyenesen kegyelemnek miért nem veszi mindazt például a szláv, mit érette és vele tenni szándoklanak, és ha kelleténél hevesebben védi vérét, miben annyi magyar szintúgy hibáz, s sokszor vajmi erős példával jár elő, mert mindennek megvan saját határa, ezt neki korántsem bocsátja meg, de midőn oly gyanún szinte dühre hevülve, és méltán, melyhez képest valaki róla azt mondaná: "minden, mit véredért teszesz, csak ürügy, és a közbirodalomtúli elszakítás lappang kebledben", sarkán fordul, és keleti komolysággal - s hozzá lehet tenni, keleti igazságszeretettel is - minden lelkesedését csak ürügynek mondja, és a legocsmányabb cimborasággal kész vádolni őt. - Ugyan férfiúi, lovagias-e ez, s hozhat-e áldást?

Ámde isten előtt mindazon kísérletekben, melyekkel a túlhév vérünket terjeszteni és ekképp nemzeti létünket biztosítni buzog, nem kénytelen-e látni Magyarországban minden más ajkú - s kérdezzük meg őket, hadd szóljanak ők - sokkal többet, mint a magyar nyelv törvényesítését? Legyünk végtére igazságosak. Mert valóban az emberi nemre is mindinkább rávirrad a mennynek azon napja, mikor egyedül az igazságosak hazája fog gyarapulhatni. Álljunk helyükre, ugyan ki hagyja csak hajszálát is kirántatni erőszakkal, ellenszegülés nélkül; mi nagy csuda tehát, ha vérük túlbuzgói még a törvény ellen is szegülnek? Mi nagy csuda, mondom, minthogy eldönthetlen, mindenütt s mindenkor tapasztalt tény - melyet nem hagyhatni ugyan helyben, mely azonban mindenütt így fejlik ki -, hogy minden törvény, melynek alkalmazása szellemi körén egy rész által túlhajtatik, az által helyzi magát aránysúlyba, miképp az, egy rész által viszont szigorún meg nem tartatik.

Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni. És ha valaki olyas törvénynek nem hódol, mely előtte gyűlöletes, melytül természete visszaborzad, sújthatja őt a betűnek szigorúsága ugyan, de célját veszti; mert mártírt emel, ez pedig fanatizmust szül. És ha mindenki rögtön nem hódol oly törvénynek, mely csak idővel, s egyedül szeretetre méltó lét által vesztheti el sanyarúságát, illik-e, sőt szabad-e nekünk magyaroknak minden átallás, minden illetődés nélkül olyasokra anatémát szórni, kik ily bűnökbe esnek? Mi olyannyira kristálytiszták vagyunk-e? Nyúljunk keblünkbe s feleljünk őszintén: illik-e, szabad-e nekünk ilyest tenni, kik szinte nemcsak pirulásra méltó hanyagok vagyunk törvényeink végrehajtásában, de még azoknak sem engedelmeskedünk mindig és mindnyájan, melyek hozatalában nemzeti lelkesedéstül forrott vérünk, vagy ilyest legalább affektált a nagyobb rész.

Valóban akarat ellen is elfordulni kénytelen ily szomorú jelenetektül a kiábrándult, s mély búba süllyed lelke: ha tapasztalja, hová vezethet vak hév és rosszul fékzett lelkesedés, s hogy egyesek bűnös túlzásai néha mily rossz világba s ferde helyzetbe állíthatják a nagyközönség legszentebb érdekeit.

Oh vajmi jól tudom felfogni, mily kimondhatlan irigységi színben mutatkozik nemzeti nagyság a nemesb kedély tükrében, s mily kínokat kénytelen érezni honunk minden hűbb fia, ha parányi, sötétségtül körülvett, maga keblében dúló vérünket ama szerencsésb fajtákkal hasonlítja elfogulatlan össze, melyek a civilizációtul környezve, vagy azzal napontai érintkezésben léve, nagy nemzetekké alakultak, s hol, habár náluk sincs kiküszöbölve minden aljas - mibül halandó tökéletesen kilábolni soha nem képes -, mégis nagy és kicsi, boldog s boldogtalan csak egy nagy családot képez, s hol legalább fő vonásokban egy érdekért, egy hazáért élve s halva, mindent már csírájában meg nem ront, meg nem gyilkol a viszálkodás, az irigység démona. Ily boldogság, melyhez képest anyaföldünk körül, bármennyi színre oszoljunk is egyébiránt alább rendelt lépcsőzeteken, mindnyájunkat csak egy nagy érdek fűzne össze egy családba; ily boldogság azonban távul tőlünk. Ezt el kell ismernünk. De azért sem kétségbeesnünk nem szabad, s ellankadva a vak sorsnak átengednünk jövendőnk kifejlését, sem önhittségtül felfúva, s minden hatalmakat felbőszítve és ellenszegülésre kihíva, erővel törekedni azután, mit kirekesztőleg csak bölcsességgel, ti. élet- s nem egyedül szoba- és könyvbölcsességgel érhetni el.

Köztünk - azt hiszem - nincs, ki, ha éppen szívvérét és életét nem is akarná adni - mik egyébiránt úgyis szinte csak harc mezején bocsáthatók áruba haszonnal -, legalább ne volna kész, ideje, fáradsága, értelme, vagyona, szóval: tehetségének kisebb vagy tán nagyobb részét is áldozatul hozni, miszerint nemzetisége ne csak tengődve éldegéljen, de mindinkább terjedve s nemesülve, vagy inkább nemesülve és terjedve - mert ez a kifejlési logika - elvégre nagy, hatalmas és dicső nemzetté váljék is végre.

Ámde ezt, jóllehet saját bennünk nemcsak a feltámadási, de még a felemelkedési erő is, soha el nem érjük, ha csak lelki felsőbbség által nem. Ennek eléréseért kötelességünk tehát buzgólkodnunk.

S ím ez az egész titok, miképp menthetjük meg fajtánkat bukástul, s miképp emelkedhetünk nagy, hatalmas, dicső nemzetté. Felsőbbség által, vagy sehogy sem.

Könnyebb volna, elhiszem, s hasonlíthatlanul kényelmesb, s sokkal kevésb fáradsággal s előzvényekkel járó, ha úgy, quia sic volo sic jubeo, a honnak már minden lakosa rögtön magyarrá is válnék, vagy ha már azért magyarrá vált volna, mivel három, négy nyelv mellett szólani még magyarul is tud. Ily kényelmesen a dolog azonban nem megy; mert valamint egyetlenegy kiképzett emberi velőben több magához vonzó, több magában elolvasztói erő van, mint ezer üres vagy zagyvateli főben, éppen úgy terjeszthet nemzetiséget is egyedül felsőbbség és semmi egyéb; midőn a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat, melyekkel jól irányozva - megengedem - ezer csatát lehetne nyerni, nemcsak hogy egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, de éppen ellenkezőleg a lehető legaggasztóbb veszélybe bonyolítják azt, hahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok háttérében nem világlik az erkölcsi felsőbbség ellentállhatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma. - Minthogy, hála az ég, e földgömbön - hol nemcsak fajtája, de egész neme érdekét köteles szívén hordani minden jobbra törekedő ember, ki, mert vérét bálványozza, más fajtáját azért meg nem veti - e földgömbön, mondom, nem a jobb olvadoz az aljasban, de megfordítva s ármány dacára, az aljas a jobb-ban; miszerint minden nép, egyet sem véve ki, csak magában, ti. fiaiban hordozza az élet s dicsőség, vagy a halál s szégyen csíráját.

Erkölcsi felsőbbség mindig s mindenütt győzött erőszakon. Még Kína félénk népe is magába olvasztá győzőjét, a hajlatlan tatárt, mert nagyobb, jóllehet aránylag oly csekély erkölcsi felsőbbséggel bírt. - S így akárhány a példa, jóllehet eddigelé úgyszólván csak a sötétség és erőszak időkorát élte az emberiség, úgy hogy ha már a múltban, az anyagi erő korában is győzött a lelki felsőbbségnek hatalma, alig lehet bizonyosb, miszerint annak ezentúl még könnyebben s még bizonyosabban kell uralkodnia mindenen, miután már-már kezd szürkülni azon hajnaltámadat, mikor a felszabadult gondolatnak ereje mind sérthetlenebb világba állítandja a valót, mely előtt valamint le fognak omlani az előítéletek bálványai, úgy fog elhaloványulni minden zsarnokhatalom is okvetlen.

Ne keressük ennekokáért mentőnket sehol is egyebütt, mint saját, vagy inkább személyes erényeinkben s lelki felsőbbségünkben; személyes tulajdoninkban mondom, mert nemzetnek erénye s felsőbbsége csak annyiban van, amennyiben lehető legtöbb egyes tagja ugyancsak betölti saját helyét férfiúlag és szeplőtlen.

Képzeljünk magunknak habár csak egymillió főbül álló nemzeti családot, melyben annyi értelmi súly, polgári erény, szép szokás, ízlési varázs, kiművelt tudomány, életbölcsesség, gyakorlati tapintat, s több efféle elsőbbség volna felhalmozva, miképp mindenben segédkezet, helyes útmutatást, bölcs tanácsot tudna adni, minden készítményei tökéllyel volnának végezve, körében akaratlanul is jól és kellemesen érezné ki-ki magát, mert mind családi, mind társasági viszonyai bájteliek volnának, s mely mintegy bölcsője s kincstára volna minden emberi találmánynak és előmenetelnek, intézményeinek jótékony voltát pedig ki-ki egyiránt éldelhetné, szóval: melyrül értelmi felsőbbségénél fogva azt lehetne mondani "az oknak népe". S meg kell engednünk - hahogy az emberiség előmeneteli, tökélyesülési vágyát kérdésbe venni nem akarjuk -, miképp ily ideál-népben lassanként mindannak el kellene olvadnia, ki azzal szorosb érintkezésbe jő. Maga magátul, s anélkül, hogy tolakodó volna, nőne és terjedne az; mert midőn mindenben mintául szolgálhatna s példaképp vétetnék, természetes, hogy lassanként mindenben utánozva is lenne, s ekképp mind nézetit, mind szokásit és ezekkel múlhatlan érzelmit is - mert jó példa: jó tett, és ez általján mindig hálát arat - lassanként azokra ruházná, kik vele érintkezésbe jőnek, miáltal nyelve is terjedne múlhatlan; mert ébredjen csak egyszer érzet, s bizony annak tolmácsa a rokonhangú szó sem marad sokáig el.

Képzeljünk magunknak ily ideál-népet, s kérdem: nem leszünk-e kénytelenek megvallani, miképp ilyesben határ nélkül több olvasztói varázs rejlenék, mint bár negyven, ötven millió fejletlen s tudatlan egyajkúban; s hogy eszerint minden nép, és így a magyar is, sokkal nagyobb olvadási veszélyben van, ha minőségi súllyal jő érintkezésbe, mintha egyedül a nagy számmal volna dolga, mely eláraszthat, feldúlhat, sőt meg is gyilkolhat, de elolvasztani, megsemmisítni soha nem képes; midőn más részrül világos, hogy minden nép, és ekképp a magyar is, egyedül minőség és nem szám által olvaszthat más vért magába.

Ily ideál-nép azonban soha nem létezett, igaz, de azért mégsincs egy nép is, mely közelebb vagy távulabb ez ideálhoz ne állana, azaz: mely más népnek átellenében, olvasztó vagy olvadó ne volna. - És ím ez tárja fel előttünk az emberi események múlt és jelen titkait, hogy valljon miért nőttek és olvadtak, s miért fognak nőni és olvadni nemzetek. Minek legkomolyabban szívre veendő tanulsága az, hogy amely nép élni akar, annak okvetlen olvasztói szerepre kell emelkednie; mert elgyengülése és kora halála ellen e földön nincs más ír.

Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Igen. Ámde bír-e ilyessel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenv gerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt s velőket hódított? Vagy bír-e az olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést? Vagy tán az ért e mesterséghez, ki hős ellenét, mert oly lelkesedéssel vív vére mellett, mint ő saját véreért, ahelyett hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja, s hírnevét alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul? Vagy tán az a mély felfogású olvasztó mester, ki nyughatlan hevében a magyarságot mostani nyers állapotjában, mielőtt elfogadhatóvá, ízletessé vált volna, mindenkivel rögtön bevetetni akarja? Vagy tán az, ki hatalom-csalódásai közt, mint oroszlánt, a síkra kiállítja a még fejletlen magyart, miképp minden erőt, minden hatalmat ellene bőszítsen, ellene riasszon? Vagy tán az ért e gyöngéd mesterséghez, ki könnyebben s szaporábban nyerhető fény végett, prókátori szeszéllyel mindent gáncsol, mindent ellenez, ahelyett, hogy inkább a hon bármily késő javát is tűzné ki magának szempontul? Vagy tán az jár ez életkérdésben hű keblűleg és mély felfogással el ki...

Ámde nem szükség, tisztelt gyülekezet, folytatnom e festvényt, mert a mondottakbul, mennyire képes vagyok kitárni keblem érzetit, azt hiszem, eléggé kiviláglik, nézetem szerint mily tengely körül forog létünk, és ekképp valamint nyelv, úgy nemzetiség ügyében is, mi a hivatása, sőt legszentebb kötelessége nemcsak társaságunknak mint testületnek, de honunk bármily nagy, bármily kis fiának is.

Nincs a haza terén egy, ki nemzetiségünket ne terjesztené, vagy azon csorbát ne ütne. Ki erkölcsileg bármily kicsinnyel is felsőbb, az terjeszt; midőn a bár hajszállal alantibb, csorbít. És e körülmény közt nemcsak a magyar vér létezik, de honunk minden ajkú lakosa. Mert valamint nem ritkán inkább az ellenség hibái fűznek hírkoszorút a győzőnek homloka körül, mint személyes elsőbbségei: úgy emeli a magyar vért is e hazában minden másajkúnak alantisága, túlzása; s viszont.

S ha ez áll, mit nemigen vonhatni kétségbe, hahogy a lélek fölötti uralkodást nem zavarjuk össze a test fölött gyakorolható zsarnoksággal, és azon ámításban nem élünk, mintha már szellemileg is hódítottunk volna, mikor anyagilag győztünk: akkor az önismeretnek tükrébül, feltéve ha őszintén és mélyen vettetik abba tekintet, sok előtt tán a legváratlanabb igazságok fognak visszasugározni. Nem egy lesz köztünk még az itt jelenlevők sorában is, s annál inkább a haza tág területén, megvallani kénytelen, hogy tán éppen akkor ütött legnagyobb csorbát fajtánkon, mikor a sokaság lelkesedésétül felmagasztalva és elszédítve leginkább volt azon édes hiszemben: mily óriási léptekkel, sőt sasreptileg mozdítá legyen azt elő; s egyedül azon pillanatokban munkált terjesztése körül egy kicsit, mikor magábavonulva és kevés tanúk előtt, bármily kis erényeiért is szimpátiát és utánzási vágyat ébreszte. Ez egyébiránt bármiképp legyen is, s bármennyit s mi által járult legyen is ki-ki vérünk gyarapításához vagy olvasztásához, annyi igaz marad, miképp az általam most felhozott eszme mindenkinek csalhatlan hévmértékül szolgálhat, melynél fogva, ha saját magával őszinte s szigorú számot vetni akar, ki-ki csalhatlanul azon becses tudomáshoz jöhet, hogy valljon vérének olvasztásán működik-e szerencsétlenül, vagy szerencsésen másokat olvaszt-e abba; honnét száraz igazságilag az foly, miképp nemcsak mulasztás, de túlhév által is lehet olvasztgatni a hazán, vagy más szavakkal: hogy nemcsak a "semmit nem tevők, álgyönyörök közt élők, a haza zsírját ingyen szívók" hosszú serege járul közanyánk gyengítéséhez és végképpi meggyilkolásához, de hasonlólag a magas paripán ülők azon parancsoló osztálya is ront a hazán, mely indiszkrét negédtül hajtva, elég előkészület nélkül, minden erőkkel szembeszállni buzog, és ekképp úgy veszélyezteti hazánk felmagasztalási díját, mint minden fejletlen erő okvetlenül legyőzetik, ha versenygésnek indul. - Mikbül elvégre az világlik ki, hogy alkalmasint azon kevesek ápolják, dajkálják és növesztik fajtánkat leginkább, kik tőlünk tán nem is ismerve, keveset említve, s éppen nem méltatva, minden pompa, zaj és követelés nélkül, szerényen, de híven járnak el istenrendelte mindennapi hangyamunkáikban.

Ha azonban ezen híveknek, de azért mégis gyakorlatiaknak - mely tulajdont azért emelem itt különösen ki, mert sok előtt csak a fellengős a haza hű fia - csekély számát tekintjük, kik jóllehet nagyobbak, mint körük, mégis oly kétkedő szigorúsággal töltik be helyüket, mintha arra kettőztetett erejük sem volna elégséges - és ily ember emel hazát, és nem ellenkezője - ha, mondom, ezen helyüket tökéllyel álló híveknek csekély számát s pedig mindenben tapasztaljuk - kiknek mennyei vigasztalás lebegjen halántékik körül - akkor lehetetlen nemzeti olvasztó erőnk parányiságátul vissza nem borzadnunk.

Marie-Jeanne Roland francia hölgy végepedéseinek emléke tűnik ilykor akaratlanul is előttünk fel. - E szerencsétlen, mint tudva van, mikor legnemesb ámításibul a rideg való göröngyére kilökve, éltének - melyet bevégeznie kelle - tavaszkorában elérkezett volt a vesztőhely tövéhez, történetesen a szabadság szobrával, melyet néplelkesedés emelt oda, találkozék szemközt, s helyzete iszonyatosságárul mintegy felejtkezve, elérzékenyült kebellel így rebegett az egekbe: "Oh szent szabadság, te égi malaszt, mennyi aljas, mennyi igazságtalan, mennyi embertelen bitorolja szent nevedet!" S így kiálthatunk mi is vérző szívvel, sőt piruló arccal fel, ha előnkbe tátong azon nemzeti önfertőztetés ásta mélység, melyet már régóta iszonyatosan feltárva látott köztünk nem egy, mikor a legmélyebb, de legveszélyesb álmot aludta még sok, s melybe még mindig örökre s könnyebben elmerülhet a magyar nemzetiség, szabadság és becsület, mint valaha. Valóban vérző szívvel, piruló arccal így kiálthatunk fel:

Oh dicső hazafiság, te az egek legnemesb magzatja, ki a halhatlanok sorába emeled az agyag fiait, mennyi rút, mennyi aljas búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szó peng, ékeskedik címeddel!

S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek; s ha igaz, hogy egyedül ennek egészséges léte emelhet valamint embert, úgy nemzetet is valódi hivatásának fényfokára: akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihez képest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nem ritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; mintha a hazafiság e küljelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesb mirigyeit eltakargatni. Mi nem egyebet jelent, mint velő elibe tenni külsőt, lényeg elibe színt, élet elibe halált; minthogy nincs elidegenítőbb, nincs semmi visszataszítóbb, méltó antipátiát gerjesztőbb, mint az üres, nyavalyás, bűnös kebelre rámázolt hazafiság.

A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipátiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktul menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz. - S ím ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt, nem legtisztább fényben a világ nagy színpadán, s miért nem képes civilizációi szimpátiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn. Ám mert annyi bitor fényű álhazafiságtul van környezve és elrútítva, mely tapsot arat s bálványul emeltetik idebenn.

De forduljunk most el ez undok képtül, hol a maszlagos fény üli bitor ünnepét, s habár iszonyattal vagyunk is kénytelenek látni, a rothadásnak mennyi jeleit viseli nemzeti testünk, azért ne csüggedjünk, sőt bízzunk magunkban, s fordítsuk reményinket egy vigasztalóbb kép felé, mely szinte tárva előttünk, mert noha számban kevesek, s ezek sem mind tiszták, azért megtörve még nem vagyunk, s nem egy hű kedély, nem egy nemes erény virraszt még vérünk mellett. S ha igaz, miképp egyetlenegynek erényeiért százezrek bűneit bosszulatlan hagyja az egek haragja, miért nem volna remélenünk szabad, hogy mindazon hűség, mely vérünkben most is él, s mind véres küzdelmink, mind halálos nyugvásink közt, habár végre egyes lámpaként csak pislogva is, mindig élt és tökéletesen még soha el nem aludt, ne volna szintoly képes azon átkot is elhárítni fejünk fölől, melyet hazánknak - fájdalom mondani - a legrégibb időktül fogva máig nem egy hűtlene, nem egy álbölcse, mintha szándéklottan idézett vala ránk.

Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne lépjünk síkra, s erőnkkel jobban gazdálkodjunk mint eddigelé; mert hiába, nemzetnek regenerációi működésében, hol minden, s kivált az idő oly drága, és minden léptek annyira gátolvák, vajmi többet mozdít a szerény méh, a munkás hangya, mint a sok szópompa, meg a sok lelkesedési zaj. - S legyünk meggyőződve, minél közelebb emelkedhetünk minél többen azon nép-ideálhoz, melyet felhozék, annál biztosabban s szaporábban éri el vérünk földi üdvét; midőn viszont annál bizonyosabban és hamarébb dűl sírgödrébe, mennyivel inkább s többen távozunk attul; miszerint, tisztelt gyülekezet, féltékenyen óvakodva, hogy ne ártson, s törhetlen állhatatossággal működve, miképp használjon, köztünk többé-kevesebbé mindegyik, sőt hazánk minden fia: vérünk mentője, népcsaládunk jótevője, nemzetünk feldicsőítője lehet. - Örömteljes öntudat; s azért töltse be helyét minden magyar, hű sáfárilag. S ha nem használ, de buknunk kell, s emberek előtt ki is leszen törölve emlékünk, legalább azon láthatatlan tanúk végett, kik előtt tán nem egészen megy veszendőbe mindaz, mi az emberi nemet felmagasztalja, mutassuk meg, hogy volt fajtánk közt nem egy, ki nemzeti fennállásért, nemzeti felnemesítésért utolsó leheletig lankadatlan küzdve, szebb sorsra lett vala méltó.

És most, miután nem vagyok oly botor hinni, mintha előadásom csak fogékony kebelre talált vala, sőt teljesen meg vagyok győződve, miképp nézetim igen távul esnek a mai népszerű eszméktül, mert sem a nagy tömegnek nem hízelkednek, sem túlságokra fel nem hívnak, és ekképp jóakaróim (!) csekély számát tán még inkább gyérítendik, mit azonban tűrnöm kell: legyen szabad a még mondandókat nem ugyan kirekesztőleg, de mégis különösen a magyar tudós társaság tisztelt tagjaihoz irányoznom.

*

Lelkesedés nélkül csak félig-meddigi tökéllyel sem megy semmi, bár a legkisebb is. Hála ez okbul, hogy hazai lelkesedésünk felébredt immár úgy, miképp külbefolyás nem süllyesztheti vérünket régi fagy-álmaiba többé, sőt minden ellenséges beleavatkozás, mint inger, csak nevelni, szilárdítni fogja azt; hála, mondom, mert innen buzog népekre élet, s innen fejlik rájuk jövendő. Lelkesedés azonban nem mindig egészséges állapot, s vajmi sokszor tör nyavalyás lobba, lázba ki, s ekkor többet s szaporábban ront, mint maga a tespedés; hiszen valamint a Pest-kerepesi színházat felrögtönzé, mert Magyarország pillanatait drágáknak tartá, s már most szinte elérte a végcélt! - a csudalovat is hasonlóképp csak lelkesedés vonta be Ilionba, és a tíz évi drámának véget vetett csakhamar. - Fajtánk, vagy legalább annak igen nagy része egy túlságbul a másikba esett, és így hihető - s bár ne volnánk kénytelenek ezen legeslegkeserűbb serleget kiürítni -, hogy bizony helyes példákat követni, s rossz példáktul óvakodni nemigen tudó vérünk is csak saját kárán fog tanulni, s pedig mert valamint azelőtt előmenetelünk legsürgetőbb kérdéseit csak papirosra tudta mázolni, s életbe hozni nem bírta a tespedés; úgy kompromittálta már eddigelé is és fogja még inkább kompromittálni a túlhév, hazánk némi fiainak nyavalyás lelkesedése újraalakulásunk legsürgetőbb, legéletbevágóbb érdekeit; miszerint jövendőnk valóban aggasztóbb, mint bármikor ezelőtt. Közelébb állunk ugyan azon komoly kérdés eldöntő napjához, hogy valljon leszünk-e vagy nem; ámde, mint minap olvasánk, "sziklacsúcsra" felcsigázva, honnét ugyan hátra többé nem, de előre éppen oly kevéssé léphetünk okvetlen nyakszegés nélkül, hahogy nem lépünk a lehető legnagyobb óvakodással, minden ámítás-, felhevülés- s szédelgéstül menten, mihez, megvallom, nekem naprul napra fogy reményem, mert ezerszer tapasztalt és soha másképp ki nem fejlett tény, hogy hol mértéken túli erőltetés és zaklatás makacs ellenszegülést szül, ott a viszontorlások elmúlhatlanul mindig bekövetkező hada közt annyira felhevül, s oly vak s makacs szenvedélyességre fajul a nagyközönség, miképp bármily óvakodást gyanúsítva, bármily okot félrelökve, felbőszült, fékeibül kibontakozott árként mindent magával sodor a megtámadási párt, hahogy erősb; vagy csontmerevedtségre, halálos mozdulatlanságra ridegül a haza, s nincs ok, nincs rábeszélés, mely csak egy hüvelyknyi tágítást is eszközölhetne, ha viszont az ellenszegülési osztályzat győz. Mihez képest, minthogy valóban és a szavak devalváció-szüksége nélkül "sziklacsúcsra" felcsigázva, ily hangulati, ily érzési körülmények és viszonyok közt kel és alkonyodik felettünk a kétes nap, vagy bukni fog vérünk előbb, mint gondolnók, vagy magasztos, de vajmi éhes és sovány sasként ülhet a civilizációtul elszigetelt szikla kúpján a magyar, míg nyavalygós, öntúlbecsülési álmainak vége nem szakad; mikor aztán már minden késő lesz talán.

Ily helyzet közt, kettőztetett kötelesség, azt hiszem, hogy ki-ki lélekismeretesen betöltse helyét, s abbul ki ne kalandozzék; mert a lehető legnagyobb bölcsesség is egyedül csak így képes, a tespedők zátonyai s a tárogatók felbőszült elemei közt, diadalosan elérni a nemzeti üdv partját.

Második Fridrik porosz fejedelem fiatal korában - így beszélik - szerfeletti hévtül hajtva, bizonyos csatában lovasságával a józanság elvein annyira száguldozék túl, miképp rútul visszacsapva, távul a csatatértül bizonyos híd alatt lele menedéket, hol azonban végre ráakadott - s szerencse - nem az ellenség, hanem azon örvendetes hírt hozó küldött, hogy míg ő kompromittálta a csatát, addig lépten-lépve előre nyomult törhetlen falanxával, melynek minden tagja helyét állá, ősz Schwerin, s a fiatal hévnek dacára nagy nehezen ugyan, de mégis valamiképp csak kicsikarta a győzelmi babért.

Legyünk mi, a magyar tudós társaság tagjai, s egyáltaljában társaságunk is mint testület, ily falanxnak kiegészítő része; s ha igaz, hogy nemzetiség és alkotmányos haladás azon egyedüli két faktor, melyen emelkedhetik vérünk, dolgozzunk rendíthetlen állhatatossággal, de itt is óvakodva, nehogy a régi előítéletek s szokások rabjait kétségbeesési ellentállásra felbőszítsük, nyelvünk lehető legmélyebb s legtágabb kifejtésén; mert habár nem is szüli a szó a gondolatot, hanem a mély gondolatbul fejlik az alkalmas szó: mégis kimondhatlan varázzsal jár a rövid, szabatos, gazdag nyelv, s ha mint nyelv közvetlen nem is bír nagy terjesztési hatással, mégis kimondhatlanul drága kincs, mert magában rejti a nemzeti fennmaradásnak zálogát.

Őrizzük tehát e kincset, tisztelt tudós társaság, s ápoljuk soha nem lankadó hűséggel; mert hiszen a most felhozott túlkalandozási vétekbe, melybe még az érintett nagy fejedelem is esett, éppen úgy belevergődhetnék nemzetalakulási küzdelminkben legjobb akaratja ellen is nem egy honi vezér, s akkor, hahogy aggódásim mégsem volnának túlgondnak, túlféltésnek szülöttjei, de szerencsétlenül én látnék tovább, akkor egy jobb, egy szerencsésb kornak, mely a kiábrándulás sanyar iskolájában a vesztett boldog napok kínteli visszaemlékezete közt, tán egészen megsemmisítve még nem lesz, tán jól fog esni, ha jóllehet csak már négy falak közé szorítva is, még tökéletes némaságba nem dűlt légyen a honi nyelv.

S ím e szomorú kép, mely koránt sincs a lehetőségek körén künn, lebegett lelkem előtt, mikor több évvel ennekelőtte, noha teli a legszebb reményekkel, mégsem tudtam magamat vérünk felette kétes állása körül soha is elámítni, és akkor gondolám: tiszta lélek, tiszta szándék és siker; vagy legalább: hűségi becsület.

S mélyebb értelemben, anélkül hogy társaságunknak legtávolabbrul is valami politikai színt tulajdonítni óhajtanék, felfogásom szerint, e nemesb célt hittem, hű sáfárkodásunk határin nemcsak túl nem fekünni, hanem hogy társaságunk csak úgy jár el valódi szerepében, s hivatásának csak úgy felel meg magasb szellemileg, ha a magyarnak nyelvkincse körül annál anyaibb gonddal virraszt, és annak becsét, méltóságát emelni annál inkább buzog, minél kétesb jövendő borul nemzeti önállásunkra, s minél nagyobb s nagyobb süllyedési veszélyekbe bonyolódik a hon.

A legderültebb napokban is jó a biztos menedék, s így tán honi körülményink közt sem éppen felesleges nyelvünkre nézve a biztos kikötő.

Ez azonban legrosszabb eset, melyet az egek ura távolítson, és melyet tán távolítni is fog tőlünk; hiszen vajmi sokat követhet el az ifjúság aranykora büntetlen, mit férfiaknak meg nem bocsátnának a mennyei lakosok; vérünk pedig bizony ifjú, kétségtelenül igen ifjú, mert hiszen nincs az ifjúság egyetlen egy hibájának is híjával, és ez egyedüli, de semmi által ki nem pótolható kincse, ti. kifejthető léte. - Reméljünk tehát legjobbat, s dicsőség a sikeres vezetők fejére, ha kis intézetünk háttérben, és nyelvmenekedési tekintetben, szükségtelen, hasztalan marad örökleg.

Miután egyébiránt ok nélküli remény vajmi gyönge alapon áll, s isteneket nem annyira a szónak, mint a tettnek imája indít, s ideje volna már, ha elvégre járszalagok nélkül vágyunk haladni, a férfiúi kornak körébe lépnünk, könnyítsük és segítsük mi is elő legjobb tehetségünk szerint a haladók magasztos pályáját; buzgólkodjék ennekokáért társulatunk minden tagja nyelvünket a definíciónak lehető legtisztább fokára állítni, mi által felette sok veszélytül megmentjük az igen is gyors léptekkel haladókat, mert hiába - s vegyük a dolgokat mint azok vannak, és nem mint azoknak lenniök kellene - igen sok ember csak úgy bír tiszta logika után cselekedni, ha tisztán eszmélhet; tisztán pedig csak akkor képes eszmélni, ha tiszta, határzott szavakba öntheti érzelmit. Gazdagítsuk tehát tiszta, határozott szavakkal a haza nyelvét, s eszerint ha szerencsésen csak egyetlen egy kitételre tudna is alkalmas szót fellelni az Akadémia, úgy mindazáltal, hogy azt ne csak gyűlöletessé ne tegye, sőt általa tetszetővé is váljék az eszme; egyetlen egy szót, melyet a német így tesz ki: Klugheit, és azt hiszem, már-már megtette vala kötelességének jó részét társulatunk, s ha ma bukik, egészen hiába már nem élt, mert bátran kiléphet nép a nemzeti verseny dísz-, de veszélyteli terére, ha elegendőleg felfogta az érintett szó egész jelentőségét, s a gyakorlati életnek mezején, hol minduntalan kineveti a tény az elveket, annak parancsát teljesítlen soha nem hagyja, minthogy ez azon tulajdon, mellyel valamint ember, úgy nemzet is, habár elibe vág is eleinte a lelkesedés, villogó ész, elragadó szónoklat, széles tudomány, elvégre mindenen győz, s mely tulajdonra ekképp minden nemzetnek nagy szüksége van, s így annál inkább fejletlen, fegyver közt többé nem, de erkölcsi súrlódásban annál veszélyesebben forgó vérünknek.

Azon szónak azonban, mely az érintett eszmét kitenné, különösen kedvesnek, különösen rokonszenvet gerjesztőnek kellene lenni, tisztelt Akadémia; mert jaj, ha bé nem fogadja a honi kebel, minthogy akkor valódi méreggé válik, s pedig mert nincs csábítóbb, nincs közönségesb, és - fájdalom - nincs napirenden levőbb semmi is, kivált nálunk s kivált most, mint gyanúsítni s a nevetség színpadára állítni mindent, mi a mérséklet, óvakodás s türelem színárnyéklatát viseli bármily gyengéden is, mikre mind, a gyávaság, félénkség, szűkkeblűség, sőt rosszlelkűségnek bélyegét süti, vagy legalább olyannyira hajlandó sütni a fiatal hév, a magát túlbecsülő viszketeg, meg nem ritkán a polgárok lelkesedését mellékes célokra ügyesen használó ravaszság. - Kedves, bájoló kitételt kellene feltalálni mondom, miképp azon nehéz, súlyos erény gyakorlata lehetőleg könnyíttessék, mely a feltalálandó bölcsesség-árnyéklatú szónak életbe léptéhez van kötve; minthogy az embereknek határtalanul nagyobb, kivált az élet tavaszkorát élő része, sokkal hajlandóbb gyakorlani oly tulajdonokat, melyek számos tanú előttiek, rögtön tapsot nyernek, és ha semmi mással nem, legalább honfiak meleg kézfogásival tüstént jutalmazvák, mintsem zarándokilag oly erényeknek élni - és azért nevezém az ilyeseket nehezeknek, súlyosoknak - melyek fel nem fogva, félreértve, gyanúsítva, sőt néha a rágalom és gyűlölet legkeserűbb mérgével illetve, rendszerint egyedül az életnek fagyszakán aratnak hála-kedélyt, sőt oly sokszor egyedül a sírhant alatt.

Mozdítsuk tehát elő, könnyítsük, ha bármily kicsiben is, az ily erények gyakorolhatását, mennyire csak bírjuk, mert kialakulásunk hosszadalmas, szövevényes, göröngyteli pályáján egyedül ezek által tarthatjuk magunkat fenn, s emelkedhetünk más népek fölé; és azért keressünk azon annyiszor gyanúsított tulajdonra helyes, alkalmas, magához édesgető kitételt előlegesen, mely minden erények közt legtovább vezet - tán megszereti és szert tesz rá, ki még híjával van - mely mindnyájunk előtt, mint érintém, a Klugheit szó alatt ugyan eléggé ismeretes már, csakhogy mindnyájának cselekvési szótárában valamint magyar szóval nincs kitéve eddigelé, úgy soknak csak eszméjében sem foganzott még; mihezképest e kis szócska életbe hozása, e kis ige testté alakítása által is járuljunk ahhoz, hogy Magyarország ne csak külsőleg és ámítólag jószínűnek, megelégültnek, gazdagnak, fényesnek lássék; ámde mindig növekedve s hosszú időkre terjedve belsőképp is, valódilag jó egészségű, boldog, dicső és hatalmas legyen!