Elbeszélésemet azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem, s hazamentem az apai házhoz Csicsóba. Említettem azt is, hogy érkezésem után apám mindjárt szekeret fogadott, s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy onnét a mi tulajdonunkat, vagyis a pásztori felszerelést, azzal a szekérrel hazaszállítsa.

Amikor estefelé megérkezett, én Bolhával együtt még az édesanyám sírjánál voltam, s onnét csak alkonyatkor kerültem elé.

- Hát hol van az erdei egyet-más? - kérdeztem.

- Bétettem a csűrbe - felelte apám.

Jól van, bementünk együtt a csűrbe, hogy ott számba vegyük a felszerelést. De ahogy beléptünk, én mindjárt megszeppenve állottam meg, mert az asztalt s a széket s még a tábori ágyat is hazahozta apám, ámbár azok a bank tulajdonát képezték.

- Hát a házat nem hozá el? - kérdeztem.

- Az ottmaradt, szegény.

- Ne sajnálja - mondtam -, hiszen adnak neki enni a szelek, s a felhők megitatják.

- Azért vettem le az ablakai is - szólott apám.

Gondoltam, nem folytatom, mert ha igen, még egyebek is ki találnak derülni. Inkább felemeltem hát az uras sárga széket, s vizsgálni kezdtem tüzetesen. Aztán így tettem az asztallal s a tábori ággyal is. Édesapám félrebillent fejjel nézte a dolgot, s csak a végén kérdezte meg:

- No, mi a látlelet?

- Az, hogy a bank neve egyiken sincs rajta.

Apámnak váltott egyet az esze:

- Az bajosan is lehetne rajta, amikor nem a banké.

- Hát?

- Csak olyanok.

- S azokkal mi lett, az igaziakkal?

- Azokat valami tolvaj elvitte.

Erre odafordultam apámhoz, s mintha a törvényeket az én javamra csinálták volna, komolyan azt mondtam neki:

- Ügyeljen, nehogy magára is azt találják mondani, hogy éppen olyan, mint amaz illető, aki elvitte a bútorzatot. Mert akkor aztán a tömlöcbe nem én megyek!

Kemény dolgot mondhattam, mert apám erősen megnézett, majd így szólt:

- A törvényt szereted-e jobban, vagy apádot?

Furcsán megütődtem, mert sohasem láttam még ilyennek őt. Az arca fürkésző volt és szigorú, a lábai egy kicsit széjjelvetve, s a két szemöldöke vigyázzban állott. Éreztem, hogy olyan a perc, amelyiket mókával nem lehet elütni. Olyan perc, amelyben felelni kell, s a felelet pedig messzebb elvethet egymástól minket, mintha én Amerikába mennék, ő pedig Afrikába.

- Én magát - mondtam -, de hozzátettem: - Amikor ilyeneket nem kérdez.

- Igende, most kérdeztem!

- Most igen.

- Akkor úgy beszélj!

Láttam, hogy egészen megszorított. A szememet lesütöttem, hogy egy kicsit gondolkozzam. S akkor egyszerre édesanyám jutott eszembe, róla a sírja, a sírjáról pedig az a fogadalom, amit a szegények és az elnyomottak mellett tettem. Felemeltem a fejemet, s ahogy ismét ránéztem apámra, aki sok szenvedéssel és rongyos ruhában állott előttem, úgy éreztem, hogy valahonnét, nagyon messziről, igaz és ragyogó tartományból érkeztem, hősi szándékkal és bátran. A mellemben is csodálatos gyöngyözést éreztem. S akkor közelebb léptem apámhoz, és így szóltam:

- Magát választom!

Apám a jobb kezével parolát adott nekem, a balt pedig a vállamra tette. Egy ideig így nézett engem nagy gyönyörködéssel, majd a két szeméből fényes könnycsepp hengeredett le, és így szólt:

- Én mondtam volt, hogy téged Ábelnek kereszteljenek.

Féltem, hogy én is rögtön pityeregni kezdek, s azért kapaszkodni próbáltam.

- Tán nem bánta meg? - kérdeztem.

- Azt az egyet nem.

- Hát akkor mért sír?

- Sír a macska!

- Hát ez mi? - mutattam a homloka alá.

- A szemnek is fürödni kell egyszer-egyszer - mondta apám, s azzal elfordult, és fütyörészni kezdett. Énekelni sohasem hallottam őt, s fütyörészni is csak egyszer, amikor édesanyám azt mondta volt, hogy elköltözik a háztól.

- Milyen új nótát tud? - kérdeztem.

- Sok újat tudok - felelte apám. - De tudom a legújabbat is, amelyik egy Ábel nevű fiúról szól, akinek a fejét az urak megfúrták, hogy azon a likon a fejibe meneküljenek a tatárok elől.

- S aztán mi lett?

- Aztán az, hogy oda menekültek, csakhogy az urak így is rosszul jártak, mert nem tudták, hogy az Ábel fejében víz van, s abba mind belényúvadtak.

- No, szegények! - mondtam én is, de apám ezt már nemigen hallotta, mert a maga találmányán úgy kezdett kacagni, hogy folyton nevetett. De mivel én sem szeretek adós maradni, még apámnak sem, azért szót találtam, amikor már egy kicsit csendesedett:

- Nevezetes legény lehetett az az Ábel, mert én is tudok róla egy nótát.

- Hát az miképpen szól? - kérdezte apám.

- Az úgy, hogy Ábelnek egy apja is volt, akinek apai szokás szerint ésszel kellett volna megtöltenie az Ábel fejét. De az ő apja mégis vízzel töltötte meg. No de nem baj, mert egyszer nagy ínség s még nagyobb szárazság következett bé, s a helyzet immár olyan volt, hogy az Ábel apja tikkadott meg a szomjúságtól. Akkor azonban gondolt egyet Ábel, s a mulasztást avval jutalmazta vissza az apjának, hogy meglikasztotta a saját fejét, s abból őt harmatos vízzel megitatta.

Példázatom alatt apám beleült a sárga székbe, s amikor a szót bevégeztem, azt mondta:

- Ne beszélj!

- Biza beszélek.

Erre gondolt egyet, s a nyeldeklőjét jártatni kezdte, a nyelvét nyújtogatta, s úgy tikácsolt; majd a szemét is kimeresztette, s olyan jól játszott, hogy odaugrottam, és ijedten kérdeztem meg:

- Mi baja van, édesapám?

- Tikkadok meg a szomjúságtól - akadozta.

Csak tréfát űz, gondoltam magamban, s így szóltam:

- Még nem szorultunk a fejemre, mert elég van víz a kútban.

- Eredj, hozzál!

- Hozok, ha eljön a szűk idő.

- Hozzál!

- Jó, jó.

- Vizet! - kiáltotta szinte.

Egészen furcsa volt, s nyögve szólt:

- Vi-vi-zet!

Aztán félrekoppant a feje, s mivel nagyon sárga volt, én rázni kezdtem:

- Apám, ne játszódjék olyan jól!

Nem mozdult egyet sem. Én pedig már nem is tudtam, hogy erősen teszi-e magát, vagy rosszra billent át a játék. Sokáig azért nem haboztam, hanem megszöktem magamat, hogy vizet hozzak. Sietve megmostam a homlokát, és a szájába is csorgattam a vízből egy kicsit. Végre felnyitotta a szemét, s hát úgy pislog, mintha valami sötét barlangból érkezett volna.

- Te mit csinálsz? - kérdezte.

- Én feltámasztással foglalkozom; hát maga?

Nem tudott felelni, hanem még vigyázkodott egy ideig, aztán felállt, és indulni készült. Mivel gyengén állott a lábán, megfogtam a karját, s úgy vezettem. Bent lefektettem az ágyba, s nem szóltam egy szót sem. Azt is elhatároztam, hogy a játékról sem beszélek, ha kérdene valamit. Úgy egy félóráig csendesen feküdt, akkor megint vizet kért, azt jóízűen megitta, és nyugodalmasan elaludt.

Másnap reggel ő ébresztett fel engem. Egy kicsit falszínű volt és szomorkás, de azért rossz kedvet nem mutatott.

- Szereted-e a tavaszt? - kérdezte.

- Én igen, kivált télen - feleltem.

- No, akkor kelj fel, mert idebent tél van, de odaki tavasz.

- A nap mit csinál?

- Fenekedik a hideg ellen.

- Hát a rügyek?

- Vakarnak a nap felé, s ha a fák nem fognák, beléfutnának.

Most már nem folytattam tovább, hanem felugrottam a fekvőhelyemről, és öltözködni kezdtem. Apám is kiment a házból, s így elég csend volt ahhoz, hogy háborítás nélkül tudjak gondolkozni. Először azt a kérdést tettem fel, hogy milyen nap van, s kiszámítottam, hogy vasárnap.

- S holnap hétfő! No, az lesz a napja, hogy én a városi világba útra kelek!

Ahogy ezt kimondtam volna magamban, éppen belépett apám.

- No, Ábel! - szólott is mindjárt - a Fennvaló a mutatóujját munkába vette.

Tudtam, hogy ezt mire mondja, s kérdőleg néztem reá.

- Mert én olyan álmot láttam az éjjel - folytatta -, ami meggondolásra késztet tégedet is, a városba menés tekintetiben.

- Hát az álom után indulnánk, akkor a fejünket a kutyának vethetnők - mondtam neki.

- Jó, jó - felelte apám -, de eléfordul, hogy az ember akkor okosabb, amikor aluszik, s nem akkor, amikor ébren van.

Gondoltam, hogy essék meg egyszer az is, hogy én apámmal ne ellenkezzem; s ilyenformán nem is feleltem semmit, hanem vártam az álom mineműségét. Hát ha vártam, ő el is kezdte, s azt mondta:

- Úgy volt abban az álomban, hogy te ismét henyéltél valami pázsitos helyen s napfényes időben. Nem bántott ott senki téged, sem az emberek, sem az állatok, csak éppen a varjak. Azok ellenben úgy szotyogtak reád a levegőből, mint a békák. S a melledet addig kopogtatták, amíg a szívedet kihúzták onnét a napvilágra. De az igazi bonyodalom még csak azután kezdődött, mert egyik varjú sem elégedett meg kicsivel, hanem mindegyiknek az egész szíved kellett volna. Volt közöttük egy, a legkisebb s a legidétlenebb, aki még odaférkőzni sem tudott a marakodók miatt. Ez egy darabig gyűjtötte a mérgit, de aztán kigondolta, hogy ő biza béárulja a többi harcos varjakat, s elrepült egyenesen édesanyád sírjához, ott pedig édesanyádat felköltötte, s neki eléadta, hogy ezen s ezen a helyen veled mi van. Erre anyád felszökött hamar a sírból, s még a hírnök-varjú előtt ott termett a helyszínen, tégedet megmentett, s a csúf károgókat széjjelverve.

- Vége van-e? - kérdeztem.

- Ennek vége.

Abban a percben harangozni kezdték a másodikat. Éppen jókor húzták, mert apámnak azt mondhattam, hogy én itthon maradok, s azt csinálom, amit az asszonyok szoktak, vagyis délebédet. Ő ellenben menjen el, s a hargitai bútorzatot a templomban imádkozza le. Így is lett a dolog, vagyis édesapám elment a templomba, én pedig egy tyúknak az aprólékjából levest főztem, s a többit megsütöttem. Nem volt a leves sem rossz, de a sült aztán olyan ízletes volt, hogy kellett volna mellénk még egy harmadik szapora beszédű ember is, aki folyton dicsérje, amíg mi ettük.

Ebéd után szundítottunk egyet a napon, aztán apám elment beszélgetni a férfinyájba, én pedig nekiláttam a jövőmnek, vagyis annak, hogy elrendezzem a városba való menetelemet. Azt már számítottam volt, hogy holnap, hétfő neviben, útra kelek; s most azt is kimondtam, hogy reggel. Készülődni kezdtem tehát. De csak most láttam meg igazán, hogy milyen nagy jótétemény az ember életében az édesanya. Most, amikor nem volt! Most, amikor nekem magamnak kellett mosni, a ruhámat megtisztogatni, ezt-azt megvarrni, s azonkívül még simogatni az arcomat is, mintha ő csinálná, s hozzá mondogatná:

- Ne félj, Ábel, én s az Isten nem hagyunk el!

A harisnyám még egészen új volt, s elég jó a szürke posztóujjasom is. A lábbelim is avval biztatott, hogy még egy esztendeig megtart. A kalapom volt a legárvább, mert egyszer az úton találtam volt, de így még mindig szerencsésebbnek tetszett, mintha a fejemet találtam volna ott. S ért egy váratlan öröm is, miközben átvizsgáltam a házat, mert ugyanis a hiúban egy hátizsák mászott a lábam elé. Zöldessárga volt, és nagy elernyedve így szólt:

- Vígy el engemet is!

- Én elviszlek - mondtam neki -, de van egy kikötésem: mégpedig az, hogy ne légy üres sohase.

Ebben megegyeztünk, s én csomagoláshoz láttam. Hát erre Bolha is odajött, lefeküdt velem szemben, a két első lábára támaszkodott, és úgy figyelte a működésemet. Láttam, hogy mindent jól megnéz, amit én belérejtek a hátizsákba; s szinte meg is szólalt, mondván:

- Maga aztán ne búsuljon, mert én mindezekre ügyelni fogok, s még ha ellopnának is valamit, én azt megismerem akárhol.

Amikor apám alkonyatkor hazajött, mindent látott. Nem szólt, csak a homlokát megsimogatta, mintha vergődnének mögötte a gondolatok. Már lefeküdtünk volt, amikor furcsa hangon megjegyezte:

- Asszony nélkül is bajos...

Ez a mondása mindjárt úgy elterjedt bennem, mint az esővíz a mohában. Nem feleltem rá semmit, pedig nyomott erősen az ellenkezés, s a bőrömet olyan furcsán éreztem, mintha nem az enyém lett volna. S ahogy ott lapultam fekve a sötétben, sok rémítő bolondság jutott eszembe. Még olyanok is, mint példának okáért az, hogy tán nem látott meg apám ma délután valami fehérnépet, aki házasságra biztatta volna?

Erre a gondolatra nagy gomolygás kezdődött a fejemben.

Abban a gomolygásban eltűnődtem azon is ott a sötétben, hogy én addigelé olyan jó barátságban voltam édesapámmal, hogy véle meg is beszéltem az égvilágon mindent! De most, ahogy asszony után sóhajtott, meg kellett ismerkednem egy idegen érzéssel, amely azt vigyorogta nekem, hogy a barátságon kívül immár egyéb is van közöttünk.

Rossz éjszaka volt az!

Reggel, amikor szótalan voltam s meredező, azt kérdezte édesapám:

- Nagy dolog, ugye, az apai ház?

- Nagy; s az anyai még nagyobb! - feleltem neki.

Nem tudom, megértett-e, mert nem szólott semmit. Én ezt nem is bántam, mert volt magammal is beszélnivalóm elég. S eszembe jutott az a búcsúzás is, amikor a Hargitára mentem. Egy kicsit könnyre ható volt az a búcsúzkodás, de azért mégis vidám és mókás, mint a bohó madárfióka repülése. S milyen más ez a mostani! Sem nem sirató, sem nem mókás, hanem csak szomorú!

Végtelenül és laposan szomorú.

Egyszerre mérges lettem, s felkaptam a fejemet. Belenéztem a napba, a friss és jószagú fénybe.

- Tavasz van, Ábel! - biztattam magamat.

Nagy elszántsággal a vállamra igazítottam a hátizsákot, s közben azon gondolkoztam, hogy miképpen búcsúzzam el édesapámtól. Azelőtt sohasem kellett volna ezen eszmélkednem, de most zavaros volt a szívem. Végre odamentem férfiasan hozzá, és azt mondtam:

- No, az Isten megáldja, édesapám!

Apám észrevehette, hogy másképpen kéne búcsúzni, mert megfogta a kezemet, és töredelmesen nézni kezdett. Az életemből sokat odaadtam volna, ha elereszti a kezemet s nem néz, mert olyan volt ő most az emberek között, mint a napok között a halottak napja. Ködös szemei megteltek lassan, majd a szája elfacsarodott, és küszködve így szólt:

- Tán jobb is lesz, ha a törvényt választod.

Ahogy ezt kimondta, egyszerre olyan magános nagy ember lett előttem, hogy lehajoltam és megcsókoltam a kezét.

- Ne búsuljon, mert maga lesz örökké az első paragrafus! - feleltem.

Ettől mind a ketten helyrejöttünk egy kicsit, s már mosolyogtunk is.

- No, Bolha, felhúztad-e a csizmát? - fordultam a kutya felé, aki vidáman mellém állott.

S úgy tettünk, mintha indulnánk.

- Pénzed van-e? - kérdezte apám.

Jól tudta, hogy nálam van, amit a pásztorkodásból kerestem volt, kereken egyezer s még háromszáz lej. Így hát megértettem, hogy valami egyebet céloz a kérdéssel. Kivettem tehát a pénzt a harisnyám zsebéből s két darab száz lejest odaadtam neki.

- Hát magának van-e? - kérdeztem.

- Most már van - felelte.

Bolha feddőleg nézett reám, hogy én osztogatom a pénzt, de a létezésit az ember az apjának köszönheti.

- Aztán papirosat kapsz, s iskolába járattalak volt - mondta nekem apám, s én abból megértettem, hogy írjak neki levelet. Ha már így hagyakozik, gondoltam, akkor én is hagyakozom neki, s a kapuból visszaszóltam:

- Aztán a házasság nem vénembernek való!

- Te csak ügyelj a kutyára! - felelte apám, s evvel elváltunk. Ő ottmaradt az árva házban, én pedig nagy bizodalommal nekiindultam az útnak.

Amikor kiértem a faluból, abba az útba állottam, amelyik Madéfalva felé vezet. Tudtam, hogy ott vasúti állomás van, s úgy gondolkoztam, hogy az állam sem azért van, hogy a vasútját ne pártolja az ember.

Vándornak való tavaszi reggel volt. Legtöbbet madarat láttam, pintyőkét s kontyos pacsirtát, s más korai repkedőket. Mutattam őket Bolhának is, mivel ő a fél szemére vak volt, s nem akartam, hogy emiatt valami látnivalót elszalasszon. De aztán egyszerre eszembe jutott, hogy felhagyok a mutogatással, mert ő egy szemmel is többet lát, mint én a kettővel, mégpedig olyanformán, hogy ő egy szemmel rajtam két szemet látott, míg én kettővel őrajta csak egyet.

S amint így ballagtunk volna, hát egyszer a sáncból egy nyúl is előugrott. Valami húsz lépésre lehetett csak tőlünk. Két szökkenéssel az út közepén termett, ott hirtelen megállt, s lapított füllel és nagy pislogó szemmel úgy nézett minket, mintha hihetetlen volna, hogy mi is létezhetünk. Bolha reám pillantott, hogy én mit szólok ehhez? Én pedig ama embertelen szokás szerint, hogy az ártatlan nyulakat lövöldözni kell, hamar puskát formáltam a mutató- és hüvelykujjamból, s úgy tettem, mintha durrantanék egyet. Erre a nyúl elszaladt, Bolha nevetett, s én így szóltam:

- No, ha nem ügyelünk, még medvét s vaddisznót is fogunk látni.

Azonban ügyeltünk, s nem láttunk. Ehelyett a célunkat értük el, vagyis Madéfalván a vasúti állomást. Nagy forgalom az állomáson nem volt, mert például embert egyet sem vettem észre.

- No, itt nem vernek meg minket - mondtam Bolhának, s a hátizsákot levetettem, hogy tudassam a vállammal is, miszerint az első kitűzött helyre megérkeztünk. Nem messze egy padot pillantottam meg, vagy inkább egy kínálkozó tákolmányt, de ahogy éppen leereszkedtem volna arra, hát a mellékes helyiség felől előtűnt egy ember. Munkásnak látszott, de vasúti sipka volt a fején. A bal kezében egy kurta nyelű seprű, a jobbikban egy veder, s a vederben valami. Nem tudom, észrevett-e, mert nem szólott semmit. Én is úgy tettem, mintha nem szorultam volna rá, s hagytam, hogy menjen. A sínek közé ment, s ott a talpfákat a kicsi seprűvel és a vederből meszelni kezdte. Én csak néztem őt és hallgattam. S elgondoltam, hogy milyen kicsi esze is van egy ilyen embernek, hogy inkább a döglött fadarabokat meszeli, semmint velem beszélgetne. Végre azonban eluntam nézegetni őt, s mivel azt szokták mondani, hogy az okosabb enged, felugrottam a helyemről, és vészesen odakiáltottam neki:

- Szökjék el onnét!

Nem volt ijedős ember, mert fel sem emelkedett, hanem görbe szemmel csak reám pislantott.

- Miért szökjem el? - kérdezte.

- Azt hittem, jön a vonat - feleltem.

Erre felállott, felém fordult, és hetvenkedve így szólt:

- Ha én egyet jót húzok reád, akkor mit hiszel?

- Én azt, hogy akkor engemet is megsegít az Isten.

Erre az ember belévágta a seprűt a vederbe, s elindult felém. Bolha segéd gyanánt állott mellettem, s én is meglehetősen el voltam szánva, de hiába esett a mi vitézi szándékunk, mert a sipkás közelebb érve, így szólt:

- Gyufád van-e?

- Van valahol - mondtam; aztán előkerestem a gyufát, s melléje megjegyeztem: - Ilyenkor, vagyis vasúti meszeléskor mindig teszek a zsebembe.

Erre az ember nem felelt semmit, hanem egy kicsit széjjelvetette a lábát, és cigarettát sirített; majd a cigarettát tempósan a szájába tette, és a nyakát felém nyújtotta, mint a pulyka. Így várta, hogy tüzet szolgáltassak neki. Én pedig, aki nagy s ismeretlen útra szántan el magamat, nem kezdhettem azzal, hogy már a legelső embert ellenségemmé tegyem. Készséget mutattam tehát, és meggyújtottam a cigarettáját. Ilyenkor úgy van, hogy aki rágyújt, az az első; s aki tüzet ad, az a második. De hát azért van esze az embernek, hogy a másodikból mégis első legyen. Ezt én a sipkással úgy vittem keresztül, hogy amikor a gyufát elfújtam, akkor nem hajítottam el, hanem gondosan megnéztem, s úgy, hogy ő is jól észrevegye, visszatettem a skatulyába. Amire számítottam, nem is maradt el, mert a sipkás megkérdezte:

- Hát azt te miért tetted vissza?

- Én azért, mert most többet ér, mint azelőtt - válaszoltam.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy azelőtt csak lángot adott, most pedig az üszkös végivel le lehet írni azt is, hogy: "Isten".

Az ember megnézett engem.

- Szép elgondolás - mondta.

- Szép, s amellett hasznot is hajtott - folytattam. Mert nem haszon-e az, hogy nem engedtem kárba veszni a lángját, hanem meggyújtottam véle a maga cigarettáját?

A sipkás nem tudta, hogy ezt már hogyan folytassa, s ezért felém nyújtotta a dohányt és a papirost.

- Nesze, gyújts rá!

Abban a percben megéreztem, hogy mindenképpen állomáson vagyok. Mert addigelé ugyanis sohasem dohányoztam volt, hiszen ahhoz még kicsi voltam. Akkor azonban, azon a madéfalvi állomáson, viszontagságos utam kezdetekor, végre eléggé férfiúnak nézett engem is valaki. Elvettem hát tőle a dohányt, s tudtam, hogy ezzel együtt mit veszek át: a gyermekkor után a hontalan füstöt, a szülői ház után a nagyvilágot, a vidám tavasz után a viharos és termő nyarat.

Mert olyan az első szivarcsinálás is, mint a változás új lebbenése: meleg és fülledt lesz tőle az ember lelkében az időjárás, és azt hiszi, hogy ilyen nagy lebbenés még sohasem csapta meg őt. S jól fog valaki, aki bátorít és segít. Nekem azonban eme tekintetben nem volt rendes a természetem, mert úgy jártam el a szivarcsinálással is, hogy inkább gyömöszöltem a dohányt, nyomtam s facsartam, ahogy lehetett, de segítséget nem kértem. Végre csináltam is valamelyes cigarettát, amit a számba vettem, de hogy milyen lehetett, azt a sipkás mondta ki legjobban, amikor megkérdezte:

- Hát azt nem a kutyának csináltad?

- Ezt nem.

- No, helyes is.

- Miért?

- Azért, mert ő jobbat csinálna neked.

Kacagtam ezen, véle együtt, de titokban sajgott a csípés. Megszalasztottam hát az eszemet, hogy valamiképpen visszavágjak neki. Szép lassan rágyújtottam, s amikor összehúzott szemekkel az első füstöt útra tettem, így szóltam:

- Ha csinálna, hasznát annak is csak maga venné.

- Hát miért, te? - kérdezte a sipkás.

- Azért - feleltem -, mert ahhoz csak magának van gyufája.

Szerencsére nem volt nála a kicsi seprű, s így csak a szemével sújtott reám, ezt azonban könnyen elviseltem, mert boldog voltam. S nemcsak boldog, hanem nagylelkű is, mivel utána rögtön úgy fordítottam a szót, mintha a tréfán túl én mégis nagy vasútit tisztelnék benne.

- Mikor ereszti bé a következő vonatot? - kérdeztem ugyanis.

- Melyik irányból?

- Én nem bánom, akármelyik irányból, csak nekem jó legyen.

- Hát hová akarsz utazni?

Úgy gondoltam, jobb lesz ha nem vétetem észre véle, hogy még én sem tudom az utazásom célpontját. Éppen azért súrolni kezdtem a homlokomat, és töredezve mondtam:

- Ejnye, no nézze meg, hogy maga itt van, nem jut a neve eszembe... De erre kifelé, a magyar világ irányába, egy nagyobbacska város.

- Hát arra van több is.

- Kezdje csak sorolni, lám! - mondtam neki.

- Hát itt van elsőnek Gyergyószentmiklós, aztán Marosvásárhely, aztán Kolozsvár, aztán Nagyvárad.

- Tovább ne is mondja! - állítottam meg.

- Hát miért?

- Azért, mert ezek között benne van.

- Kolozsvár? - kérdezte a sipkás.

- Honnét tudja?

- Hát inkábbat oda szoktak menni az ilyen szolgalegények.

Akart a bagoly éppen Kolozsvárra menni, de ráhagytam, mert annyi tapasztalatom volt már az emberek felől, hogy tudjam: engedd, hogy kitalálják a gondolatodat, mert akkor jobban szeretnek. Ezt a jelen példa is bizonyította, mert mindjárt láttam, hogy félig a pártomra billent a sipkás. S amikor ezt láttam, abban a pillantásban már azt is elhatároztam, hogy a billenés másik felét sem hagyom nála, minek okából úgy kezdtem beszélni hozzá, mint a mesében a szegény legény a mindentudóhoz. Vagyis kikérdeztem őt, hogy melyik város milyen messze van, s azokat milyen népek lakják; hol milyen szokások uralkodnak, s itt vagy amott szebbek-e a lányok? S amikor azt láttam, hogy ő dicsekvésből még azt is tudja, amit nem tud, akkor már olyanokat is kérdeztem tőle, hogy hol mikor kél és nyugszik a nap, hol vegyítenek legtöbb vizet a borba, hol miképpen fúj a szél, hol uralkodnak a bolhák, s hol inkább a legyek? Miután ezekre is mind feleletet adott nekem, így szólottam nagy elismeréssel:

- Sokat köszönhetek az Istennek, hogy egy ilyen kitanult embert hozott az utamba!

Azzal a kutya felé fordultam, mondván:

- Ne félj, Bolha, mert amíg ilyen emberek vannak, addig célt nem tévesztünk!

Bolha ránézett a sipkásra, azután hunyorított nekem egyet, és hamiskásan mosolygott.

- Huncut kutya ez, az egy szemivel! - mondta a vasúti.

- Nem túlságosan huncut ő - feleltem -, csak éppen örvend, hogy velem együtt utazhatik.

- Együtt?! S te azt miképpen gondolod?

- Hát miképpen gondoljam?

Úgy láttam, hogy erre valami rosszat akart felelni a sipkás, de hirtelen mégis elhallgatta a szót, és hegyes szemekkel gondolkozni látszott.

- Bajos dolog - mondta.

- Vajon; s mért?

- Azért, mert akármilyen kutyát nem vesznek fel a vasúti kocsiba.

- Hát ez akármilyen?

Az ember megnézte Bolhát jobban, aztán kijelentette:

- Hát bizony vak is, nagy is, mocskos is.

Ez mind igaz volt, de én mégis a kutya mellé álltam, mondván:

- Hát ez már ilyen, s a vonat sem lesz mocskosabb tőle.

- Legalább szófogadó-e? - kérdezte.

- Ha nem muszáj, nem felesel - mondtam.

Erre a sipkás újból megnézte a kutyát, egy kicsit tekergette a fejét és hümmögött, majd valami olyant mondott, hogy ő megpróbálja s közbejár, hátha! Ezzel el is indult egyenesen be a vasúti házba, s egy kicsi idő múlva másodmagával jött vissza. Fekete ábrázatú fiatalember volt, akit magával hozott; a fején piros díszítésű sipka, kék zubbonya neki, s fekete nadrágja. Most már helyes úton vagyunk, gondoltam magamban, mert hiszen a fiatalúr már teljesen hivatalbélinek látszott és nagy intézőnek. Hozzám nem szóltak ugyan egy szót sem, hanem közrevették ketten a kutyát, s megtekintették oldalból meg elölről, s meg tüzetesen hátulról. Aztán az uras hivatalbéli mondott a másiknak románul valamit, s engemet elmellőzve, visszament a házba.

- Hát féljeggyel felveszi - szólott az én emberem.

Egyszerre nagy örömet éreztem, de a pénz is felsóhajtott a zsebemben.

- S az mennyi, az a fél? - kérdeztem.

- Kolozsvárig valami háromszáz lej.

Hamar számítani kezdtem magamban, hogy Bolháért háromszáz, értem hatszáz: az összesen kilencszáz. S akkor marad még kétszáz.

- Csak kétszáz!? Hát én egész ősszel s egész télen s fél tavasszal szolgáltam ezért a pénzért!

Furcsa nyomást éreztem a mellemben, amilyent sohasem azelőtt. S a nyálam mintha ecetes lett volna. Egyszerre marcangoló méreggel teltem el, s úgy néztem a vasutat, ahogy a falusi kutya nézheti az idegen embert. Aztán azt gondoltam, hogy inkább gyalog megyek, de én nem adom a drága pénzt, életem akkora vagyonát!

S amint így háborogtam volna, egyszerre rám szólt az ember:

- Lekésel, s akkor nézheted a kutyát!

- Jobb is, ha én nézem, mert az kevesebbe kerül - feleltem.

- Hát akkor csak nézzed!

Duzzogott, és el akart menni, de akkor a vágy megint fellobbant bennem, hogy utazzam, futó vonaton, füttyös mozdonnyal; hogy vitessem magamat, Bolháson és boldogan, bele a nagy világba!

- Mikor jön a vonat? - kérdeztem.

- Tíz perc múlva.

- No, jöhet, mert nem haragszom reá.

- A jegyeket megvegyem-e?

- Meg, szegényeket.

- Akkor adj ide kilencszáz lejt!

A zsebembe nyúltam, s abban a pillanatban olyan gondolatom támadt, amiért a mai napig is dicsérem a fejemet.

- A jegyek csak Szentmiklósig szóljanak, mert ott az ángyomat meg kell látogatnom.

- Hát ott meg lehet hosszabbítani - mondta a sipkák.

- Az ángyomat-e?

- Azt is, s a jegyeket is.

- Hát én nem hosszabbítok, mert a frisset jobban szeretem.

Addig s addig, amíg mégis úgy lett, ahogy én akartam. Vagyis a vasúti megváltott nekem egy egész jegyet, a Bolhának egy felet, s a kettőért elvett háromszáz lejt. Amikor a jegyeket a kezembe vettem, úgy éreztem, mintha mindegyik ujjam rügyeket akart volna hajtani. Az öröm táncán keresztül néztem és forgattam őket, s csak idő múltán vettem észre azt is, hogy a Bolha jegye likas, az enyém pedig nem.

- Hát a kutyáén mért van ablak? - kérdeztem.

- Azért, mert erről ismerik meg, hogy kutyára szól, s nem gyermeknek.

A felelet helyesnek tűnt, s emiatt én nem is kérdezősködtem tovább. Inkább a kígyózó vaspályát kezdtem figyelni, s a messze távolt, hogy nem jön-e a vonat? Közben észrevettem azonban, hogy a sipkásnak süllög még valami a fejében. Bátorítólag néztem hát reá, a pedig atyailag így szólt:

- Ha ügyes tudnál lenni, a féljegynek az árát Szentmiklóson visszakaphatnád.

Ennél jobbat én sem hallottam régen.

- S azt hogyan? - kérdeztem.

A kutya szófogadó-e?

- Abban nem lesz baj.

- Akkor hallgass ide! - kezdte a sipkás. - Amikor bejön a vonat, s fel kell szállani, akkor én is ott leszek, s a többit aztán megmagyarázom.

- Maga is olyan, amilyen én voltam az iskolában - mondtam.

- Hát te milyen voltál?

- Én olyan, hogy a földrajzot térkép nélkül sohasem tudtam.

Még váltottunk ilyenféle szavakat, de aztán feltűnt a vonat, s szerencsésen bé is görgött az orrunk elé. A sipkás alig tekintett széjjel, már átlátta a helyzetet, s a következő pillanatban felszökött a vonatra, ott békukkintott egy ajtón, majd visszafordult és sürgetőn leszólt:

- Gyertek!

- Gőzösre, Bolha! - vezényeltem én is, mire már fenn is voltunk mind a ketten. Egy olyan fülkébe találtunk bemenni, ahol két pad volt jobbról, kettő balról, de ember rajtunk kívül egy sem.

- A kutyát a pad alá! - rendelkezett a sipkás.

- Hát azt mért?

- Csak.

- Én nem szégyellem őt, hogy eldugjam.

- Hát akkor fújd fel!

Nagyon izgulékony volt, és el akart mérgesen menni. Én azonban az egyik kezemmel megragadtam a karját, a másikkal pedig a pad alá irányítottam Bolhát.

- Most jól van-e? - kérdeztem.

- Eddig jól, s most ülj hamar a tetejébe!

Engedelmesen odaültem a kutya tetejébe a padra, s a hátizsák a két lábam közé került, le a földre. Akkor a sipkás megvizsgálta minden oldalról a telepedést, majd így szólt:

- Kutya nincs!

- S mikor lesz? - kérdeztem.

- Szentmiklóson, amikor leszállsz. Addig kutya nincs! Érted? Ülj úgy, és egyet se mozdulj! Amikor pedig jön majd a kalauz, s kéri a jegyeket, akkor csak a magadét adod oda neki, az egészet. S a felet nem, a kutyáét! Érted? Hanem amidőn aztán Szentmiklóson leszállsz, akkor már eléveszed a felet, odamész a vasúti pénztárhoz, s visszakéred a pénzt, mivel a jegy használva nem volt. Érted?

- Én igen - mondtam.

- Akkor szerencsés utat! - szólott a sipkás, és azzal serényen kiment.

Szerettem volna felállni, hogy utánanézzek, mert egyszerre az jutott eszembe, hogy ezt az embert hátulról még nem is láttam. Meggondoltam azonban, és nem mozdultam a helyemről; mégpedig először azért, hogy a kutyát valahogy meg ne lássa illetéktelen; másrészt pedig azért, hogy ha így is meglátná, akkor ne én legyek a hibás, hanem a sipkás.

Ültem hát, és vártam.

Nem mondom, egy kicsit dobogott a szívem, de az nem is csoda, mert két dolog is volt, amit akkor csináltam legelőször az életemben. Az együk a vonatara ülés, a másik pedig a kutya eldugása. Így hát csak ültem a kutya fölött, miközben különböző gondolatok forogtak a fejemben. Az egyik percben az, hogy bár megérhette volna édesanyám ezt a percet is, amikor a fia vonatra szállott. A másik percben az, hogy vajon ennek a jelen világnak fia csak úgy lehet az ember, ha először vonaton ül, s másodszor csal, ha egyébbel nem, hát a kutyával?!

Ilyenformán pilinkéztek a fejemben a percek, amikor megnyílt az ajtó, s azon bejött egy vénember, s egy egészen fiatal menyecske. A vénember otthon maradhatott volna, gondoltam magamban; s figyeltem, hogy lám, mit csinálnak. A csomagjukat a magas polcra emelték, majd leültek velem szemben a padra.

- A gyermeknek enni adtál-e? - kérdezte az öreg.

- Ne féljen, nem károsodott meg - felelte a menyecske.

Gondoltam, nyájas leszek, és belévegyülök a beszédjükbe.

- Én is voltam egyszer kicsi - mondtam.

- A bolha most is az - felelte a vénember.

Igen megijedtem, hogy bolhát említvén, a kutyát találta meglátni, s önkéntelenül is lefelé néztem, mire a vénember nevetni kezdett, s így szólt:

- Tán egy meg is csípett?

Most már a menyecske is nevetett.

- Édesapám, magának sohasem jő meg az esze! - mondta kedvesen.

- Hát az fölösleges is - szóltam -, hiszen lám, ész nélkül is milyen kedves leánya van!

Az öreg töredelmesen nézett maga elé, majd így szólt:

- Azért mégsem ártana, ha megjőne.

- Ugyan miért? - kérdeztem.

- Azért, nehogy a kisebbik leányomat hozzád adjam.

Jó, hogy abban a pillanatban elindult a vonat, mert már igen szorult helyzetben voltam. A mozgás azonban segített rajtam, mivel egyszerre a vonat lett a nagyobb személyiség. S ráadásul még egy csizmás uraság is bejött, s két katona. Mind a hárman a túlsó oldalon telepedtek meg, és nem valami barátságosan néztek felénk. Az uraság a táskáját is az ülésre tette, a katonák pedig a két puskát egymás mellé fektették a polcra.

- Hát ágyú nincs? - szólt át az öreg a vitézekhez.

Az egyik katona gorombán nézett reá.

- Mit beszéli maga? - kérdezte.

- Pedig itt az ablakon ki lehetne duvasztani - felelte az öreg.

Féltem, hogy hirtelen megverik a vénembert, s emiatt békítőleg szóltam közbe:

- Gondoljunk inkább az anyósokra, s ne az ágyúra!

- Jobb az ágyú! - mondta az uraság.

A szava darabosan hangzott, de mégis mindenki nevetett rajra. Én is vidultam a többivel, mert ez alkalommal is kiderülni látszott, hogy a sok baj között milyen hasznos találmány az anyós. Azelőtt ugyanis mindenki ingerkedett a másikkal, de mihelyt az anyósokat felemlegettük, az egyetértés rögtön megszületett. Egy negyedóra múlva már olyan duruzsolás folyt, mint amikor az eső permetezik. Én a véremberrel melegedtem beszédbe, de úgyannyira, hogy még Bolháról is egészen megfeledkeztem.

De sőt, Bolha is megfeledkezett magáról, ami nagy bajt okozott.

Az történt ugyanis, hogy a kalauz bejött, s nagy hivatalossággal kihirdette, hogy fel kell mutatni a jegyeket. Hát erre én is elővettem az enyémet, az egész jegyet, de hogy még van egy fél, azt csak én tudtam. Először a túlsó oldalra ment a jegyvizsgáló, s amikor onnét átjött, akkor is engem hagyott a legvégére. Végre elvette tőlem a jegyet, s hát amint nézte volna, egyszerre erősen kezdte fintorgatni az orrát.

- Miféle büdösség van itt? - kérdezte.

Úgy nézett reám, mintha engemet vett volna gyanúba.

- Hát én honnét tudjam, amikor még az sem tudja, aki érzi! - feleltem.

Intett, hogy álljak fel.

Én már tudtam, hogy mi lehet a baj, de azért felálltam, s ha külsőleg bátornak látszottam is, a bensőmben annál több volt a nyárfalevél. A kalauz megnézett a környékemen mindent, de a büdösség fészkét nem tudta felfedezni. Végre a többi utast is sorra vette a szemével, és megkérdezte:

- Hát maguk nem érzik?

A vénember jókedvvel felelte:

- Nekünk tilos.

- Miért volna tilos?

- Kisebbségiek vagyunk, azért.

De már a csizmás odajött és nagyokat szippantott.

- Én érzem! - mondta.

- No, az jó - szólt belé az öreg -, legalább ketten megosztoznak.

Intettem az atyafinak, hogy ne hergelődjék, mert háborút fog előidézni; s nem is szólott többet. S abban a várakozó csendben a kalauz és az uraság kutatni kezdtek; én pedig már biztosan tudtam, hogy a bibliában meg van írva a világ vége. Anyámra gondoltam, hogy az ő lelke engemet erősítsen meg, s vártam. Kis idő múlva az uraság elvette a hátizsákomat a helyről, és benézett a pad alá, majd abból a helyből felállt, és paposan így szólt:

- Itt egy kutya van.

Erre a kalauz hajolt le, megfogta Bolhának a gyapját, és kihúzta a napvilágra.

- Kié ez a kutya? - kérdezte.

Bolha engemet nézett, s én a kalauzt.

- A tiéd? - kérdezte megint.

Úgy meg voltam rettenve, hogy szinte már az akasztófát láttam magam előtt, minek következtében gyalázatos módon így feleltem:

- Az enyim nem!

- Hát téged néz!

- Valakit neki is néznie kell!

- Szóval nem a tiéd?

Gondoltam, hogy jó az Isten; s valami csodát talán tenni fog, s ennek a reményében megint azt mondtam:

- Nem az enyim!

Hanem ez újabb áruló szavam után a félelem egészen megforrósodott bennem, mert a kalauz a beszéd után cselekedni kezdett. Vagyis a likasztó szerszámot a bőrtáskájába tette, a kutyát pedig a háti gyapjánál fogva két kézzel megragadta, s amúgy a földről felemelte, és elindult véle az ajtó felé. Úgy vitte, mint egy juhot. S amikor én ezt láttam, nekem bizony a nagy türelmes szentek jutottak az eszembe, ami nem is csoda, mert hiszen Bolha úgy nézett engem azzal a szép barna szelíd félszemével, hogy abban több jóság és hűség volt, mint sok emberi szemben együttvéve. Igen, csak nézett visszafelé reám, és nem harapott; s nem is vakkantott. Szelíd juh lett belőle, abból a vitéz kutyából, aki végigküszködte velem a vadszagú hargitai telet, s aki nem félt soha puskás tolvajoktól, sem csendőrtől, sem pusztító hatalomtól.

Csak nézett, mintha kérdezte volna:

- Hát bajban hagysz, gazdám?

Egyszerre biztató dobolásba kezdett a szívem, s olyan meleg fuvallattal telt meg a levegő, amilyenben énekelni szoktak a madarak. S ahogy a nap is oszlatja a ködöt, úgy kezdte a Bolha szeme is oszlatni bennem a félelmet. Aztán csak azt vettem észre, hogy a lábaim paripásodnak, s a másik pillantásban már felkaptam a hátizsákot, és megindultam a kalauz után.

Az ajtón túl, a vonat tornácán, elejébe álltam, és felemelt fejjel megkérdeztem:

- Mit akar ezzel a kutyával?

- Ledobom, mint a fenét - mondta a kalauz, és letette Bolhát a földre.

- Csakhogy én is itt vagyok! - feleltem neki, és szembefeszültem véle.

Ekkor a többiek is kijöttek a fülkéből, hogy lássák, miképpen alakul a kutya körül a háborúság. A vasúti gerjedten nézett reám, majd amikor látta, hogy többen nézik őt várakozva, egyszerre rám kiáltott:

- Te is mars, büdös kutyáddal!

S a kiáltás nem volt elég, hanem utána rögtön megragadott, hogy talán ledobjon a futó vonatról. Hanem ezt a megragadást elég rosszul tette, mert még mielőtt a lábát is megvethette volna, Bolha elmordulta magát, s ha a vasúti bé nem ugrik hamar az ajtón, úgy rászökött volna, mint egy oroszlán. De jó volt ez így, s áldani lehet a kalauz serénységét, mert különben város helyett a tömlöcbe kerültem volna már az első napon. Így pedig a Bolha vitézsége folytán egyedül maradtam a tornácon, és büszke voltam állapotomra. Olyan büszke, hogy még a szégyenemet sem éreztem azért, amiért én kétszer is megtagadtam Bolhát, aki ilyen hősiességgel fizetett vissza nekem.

- Győztünk, Bolha! - mondtam, és simogatni kezdtem őt.

Abban a percben azonban megdöngette valaki belülről az ajtót, s kiabálni kezdett:

- Nyisd ki!

- Én nem zártam bé! - feleltem.

- Igen, de ott van a kutya.

Megismertem, hogy a kalauz, s így feleltem neki:

- Itt nincsen semmiféle kutya. Itt csak szelíd juh van, kit a gyapjánál fogva bátran vinni lehet.

A vasúti így folytatta:

- Majd megadom neked, gazember! Most már tudni lehet, hogy tiéd a kutya.

- Most az enyim - feleltem vissza. - De az előbb a magáé lett volna, ha el nem fut vala.

Egy ideig csend lett, aztán megkérdeztem:

- Hát büdösség még van-e odabent?

A vénember szólt ki az ajtón, mondván:

- A kutya itt felejtette a jegyét.

- Azt tudom, hogy nem, mert itt van a zsebemben! - kiáltottam vissza.

Erre jót nevettek, én pedig nem folytattam tovább a szót, hanem, a legfelső lépcsőre leültem, és azon kezdtem gondolkozni, hogy a következőkben most már mitévő legyek. Sok minden járt a fejemben, de annyi eszem volt, hogy bélássam: a háborúságat folytatni nem lehet, mert rám gyűlnek az összes vasútiak, s valamelyik talán még agyon is találja lőni a kutyát. Legjobb lenne hát leszökni a vonatról, ha az egy kicsit lassabban menne. Nekem is, Bolhának is. S akkor, mintha a lassító angyalok beleláttak volna gondolataim közé, hát lassítani kezdett a vonat, jobban és jobban. Felálltam a lépcsőről, s megragadva a vaskorlátot, előrenéztem. Egy házikót láttam, s előtte egy embert, aki feszesen állott, és piros zászlóval várta a vonatot.

- Végy búcsút, Bolha! - mondtam a kutyának; majd hamar a másik oldalra kerültem, s be sem várva, hogy a vonat egészen megálljon, hamar a hátizsákkal leszöktem, s le utánam Bolha is. S mintha a kedvesem hívott volna, kezdtem sebesen a vonat mellett visszafelé szaladni. Bolha megelőzött engem, s úgy futottunk vígan. Hallottam, hogy valaki kiabál is utánunk, de az nem számított. Már jól elhagytuk volt a vonatot, amikor megálltam, hogy visszanézzek.

Nem jött senki felénk.

Így már félig meg voltunk szabadulva, s egészen is megmenekedtünk nemsokára, mert a vonat tovább ment, s véle tovább a kalauz is.

Szép napfényes idő volt, s a mező szélén leültem egy dombra. Bolha is mellém kuporodott, s így ültünk ott ketten. Én néztem a virgonc madarakat és a mezők zsengéit; s Bolha is olyan bölcsen szemlélte a csecsemővilágot, mintha nem is kutya, hanem nagy tudós lett volna. Mivel a dolgunktól ráértünk, elég huzamosan nyugtattuk itt magunkat. Olyan huzamosan, hogy már szerettem volna, ha arrafelé jött volna Surgyélán vagy valami tapasztalt ember, akivel beszédet lehetett volna vegyíteni. Surgyélán azonban nem jött, sem másféle tapasztalt ember, hanem csak egy leányocska. Ha észbeli nyereségre nem is, beszédre azért jó lesz, gondoltam magamban, s amikor annyira közel ért volna a mezei ösvényen, megkérdeztem tőle:

- Hova megy, Zsuzsi?

- Zsuzsi maga! - felelte vissza.

- De azért mégis megy valahova.

- Igen, egy rendes fiút keresni.

- Hát az én személyem nem lenne jó?

Erre jól megnézett engem, s azt mondta:

- Nem hinném, mert én rendes fiút keresek, s nem úti csavargót.

Csúnya beszéd volt ez egy kislánytól, s hálát is adtam az Istennek, hogy nem tetszett meg fogékony szívemnek, mert úgy máskülönben jó formája volt. De ha én balszerencsével kezdtem is, a sors szellője fordult egyet, vagyis Bolhának küldött egy társat. Más szóval, egy kutya jött oda hozzánk az őrház felől, nem is nagy s nem is kicsi. A farka kurta volt és fürge, a színe fehér, de barna foltokkal, s a szőrzete nem gyapjas, hanem olyan, mint a szarvasmarháé. Erősen szaglászva és szorgosan aprózott felénk, s én mindjárt elneveztem svájcerkutyának. Nem tudom, hogy Bolha minek nevezte el, mert ellenségesen nézte, majd morogni is kezdett. Az ő morgása azonban nem volt őszinte dolog, mert lomposan felállt, odament az idegen kutyához, és harapás helyett szimatolni kezdett. Valamit érzett, a fejét egy kicsit feltartotta utána, majd kifeszíttette a derekát és a lábait, mintha nyújtózott volna, s a két hátulsó lábával vakarni kezdett. Aztán ismét megszagolta a másikat, mint aki kétszer is megtapasztal valamit, nehogy tévedésbe essék. Akkor a jobbik első lábat felemelte, és a tarkának a nyakára tette.

Én egy kicsit haragudtam Bolhára, hogy komoly és vén kutya létére úgy viseli magát, mint egy piszli. De nem szóltam semmit. Inkább a szememet a messzi mezőre függesztettem, s arra gondoltam, hogy ő tudja, mi tetszik neki, s nem én. Aztán a fejemet a tenyerembe hajtottam, s ahogy úgy sötétbe borulva ültem, a kisleány jutott eszembe, aki az imént előttem elment. Így gondolkoztam egy ideig, de aztán a fejemet felemeltem, és magam is felálltam, s hát a két kutya sehol sincs. Jobban körülnéztem, s akkor vettem észre, hogy jól elmentek az őrház felé.

Elindultain magam is arra, nehogy Bolha valami olyan bajba találjon keveredni, ami az utunkat ismét elárkolja esetleg.

Csak az őrház kicsi udvarán értem utol őket.

- Ügyelj magadra, Bolha! - szóltam is neki, de ő reám sem nézett, mintha sohasem ismert volna engem.

Sok fájdalommal bólogatni kezdtem erre, s hát éppen akkor egy leányka jött ki a kicsi őrházból. Okos szemű barna gyermek volt, úgy kilenc-tíz éves.

- Kié ez a csúf kutya? - kérdezte tőlem.

- Hát nem ide tartozik? - mondtam.

- Ez a nagy lombos nem.

- Azt tudom, hogy nem - feleltem -, de az a másik, az a csúf! Az talán ide?

A leányka nehezen akart hinni a füleinek.

- Maga mit mond? - kérdezte.

- Én azt, hogy ez a svájcer a ti kutyátok-e?

- Svájcer, aki kérdi! - sértődött meg a gyermek, s úgy fordult szembe velem, mint aki hősi bátorságot tanúsít. A tarka eb azonban, akit ő védett, nem tanúsított hasonlót, mert Bolha úgy a földre terítette, mintha lábai nem is lettek volna. S ott a földön ráncigálni kezdte, s hengergetni, mint egy kicsis párnát. Beszéd helyett én is s a leányka is azt néztük, hogy miképpen játszadoznak a kutyák. Először csak gomolyogtak, s kacagva morogtak, de aztán harapni is kezdték egymást, olyan dühvel és marcangolással, hogy az játék immár nem lehetett. S a tarka mindig alól, s foszlott valósággal a hő csatában, amely úgy feldagasztotta az én mellemet is, hogy nagy büszkeségemben így szóltam:

- Bátor kutya ez a tarka kutya!

Erre a leányka futni kezdett a kicsi ház felé, s közben egyre kiáltotta:

- Édesapám! Egy csúnya nagy kutya eszi meg Zsemlét! Eszi meg Zsemlét!

Ebből megtudtam, hogy a tarka kutyát Zsemlének hívják; s meg azt is, hogy a gyermeknek édesapja is van, aki a házikóban rejtőzködik. S mindjárt utána az jutott eszembe, hogy én itt Bolha miatt csakugyan könnyen bajt láthatok, ha az eléjövő ember is olyan puzduri lesz nagyban, mint a leányka kicsiben. Szóltam is Bolhának, hogy a tarka kutyával hagyjon fel, de ő nem hallgatott reám, sem az első szóra, sem másodszor. A harmadikra pedig kilépett egy ember a házból. Ahogy őt megpillantottam, az okosság mindjárt azt súgta nekem, hogy így szóljak:

- Bocsánat, tekintetes úr!

Ezzel a mondásommal annyira megtiszteltem az előbukkanó embert, aki bakter volt nyilván, hogy egyszerre oly szelíd lett, mint az ibolya. Meg is állott jöttében mindjárt, mintha ott hajtott volna ki a földből. Hajadonfőn volt, törődött rossz zubbonyban és sáros csizmában. A fekete haja ciheresen állott a fején, s nagy bajuszának a szálai erősen kiállottak a rendből. Ebből az állapotából arra következtettem, hogy szundítással foglalkozott odabent a házban.

- Mi a baj? - kérdezte, miközben sűrűn pislogott a napfényben.

- Itt elég nagy baj van - mondtam -, mert a kutyámat az udvarába vonzotta Zsemle.

Erre a bakter megnézte a kutyákat, akik időközben ismét szelídebbre vették a játékot, majd a bajuszát rendezgetve így szólt:

- Nem baj, nem kerül pénzbe.

- Pénzbe nem, de időbe igen.

A bakter, szavam ellenére is, könnyen vette a dolgot, mert legyintett egyet, s leült egy korhadó padra.

- Ráérnek, nem járnak hivatalba - szólott ismét.

Úgy láttam, hogy jóféle természetes embert találtam benne, s közelebb húzódtam hozzá.

- Én sem szeretem a kávét - mondtam neki, mire ő rám nézett, hogy én mit beszélek, hiszen kávéról semmi szó eddigelé nem esett.

- Azt te mért mondod? - kérdezte.

- Én azért, mert maga sem szereti.

- Hát azt honnét tudod?

- Én onnét, hogy ráöntötte a kutyára.

- Milyen kutyára?

- Hát erre a Zsemlére!

A bakter vizsgálódva nézett a kutyára, de fel is fedezte hamar a beszédem értelmét, mert így szólt:

- Csakugyan! Olyanok azok a barna foltok rajta, mintha kávéval öntötte volna le valaki!

- No, Bolha! - kiáltottam oda. - A zsemle mellé kávé is van!

A bakter jót kacagott ezen a dolgon, s megkérdezte:

- Hát a tiédet Bolhának hívják?

- Annak.

Úgy látszik, azt határozta magában, hogy barátkozni fog velem. Mert a leánykát ugyanis béküldte a házba, hogy lásson az ebéd után; engemet pedig azzal tisztelt meg, hogy helyet mutatott maga mellett a padon. Erre én a hátizsákot le sem tettem, hanem azzal együtt odaléptem, s helyzetet vettem, hogy leereszkedjem a padra. De ahogy éppen leültem volna, megreccsent alattunk a pad, s hát a másik pillantásban már a földön ültünk. Mégpedig úgy, hogy a bakter alól, s én az öliben a hátizsákkal. Hirtelen helyzetünkben nem szórtunk semmit. Szó helyett én is felálltam inkább, és visszafordultam, hogy segédkezzem neki is.

Amikor aztán ismét talpon voltunk, így szólt a bakter:

- Tedd le a fenébe azt a hátizsákot!

Hát én le is fejtettem rögtön a hátamról, s ahogy a földre dobtam, szemrehányóan így szóltam hozzá:

- No, lehúzod-e még az embert?

Ezt azért mondtam, hogy a hibát magamról eltereljem, s hogy a bakternek kedvében járjak. Nemigen értem azonban célt, mert az ember nem reám figyelt, hanem a padot igyekezett visszatákolni ülhető állapotba. Készségesen melléje állottam, s úgy néztem az igyekezetet, amely azonban semmiképpen nem akarta meghozni az eredményt.

- Nagyon korhadt volt - mentegetődzött a bakter.

- Ha az enyém volna, jól megszidnám - mondtam neki.

Az ember úgy pillantott reám, mintha nagy eszmét adtam volna neki; majd hirtelen úgy felrúgta a rozoga tákolmányt, hogy még a kutyák is tovább futottak ijedtükben.

- Erős lehet a tekintetes úr! - szóltam dicsérettel.

- Én erős, mert szerettem ezen a padon ülni - felelte.

Abban a percben nagyon hasznos gondolatom támadt.

- Deszkája s szerszámja van-e? - kérdeztem.

- Van, miért?

- Azért, hogy csináljunk egy újat.

A bakter rám nézett, majd megfogta a kezemet és így szólt:

- Téged az Isten küldött ide.

- Engem, mért?

- Azért, mert nálad nélkül ide új pad sohasem lett volna.

Ennek a fordulatnak én is nagyon megörvendettem, mert egyrészt szerettem építeni; másrészt pedig tudtam, hogy ennek a további utazás dolgában hasznát fogom venni. A munka előtt a jókedvünk is annyira tágra nyílott, hogy amikor a bakter elészedte a deszkát és a szerszámokat, már énekelhettünk is volna. Mivel korábbi időmben faragással sokat mesterkedtem volt, a padcsinálásnál én lettem a főszakértő. A bakter gyönyörködéssel nézte a készülő padot, de irigykedéssel a tudásomat. Ezért úgy végeztem a munkát, mintha én csak dolgoznám, ő pedig az ő nagyobb tudásával felügyelne reám. Ha például egy deszkavéget levágtam, vagy egy szeget valahova belévertem, mindig megkérdeztem tőle, hogy így jól van-e? Közben a tavaszról beszélgettünk, majd pedig arról, hogy milyen nagy mester az élet, hogy ilyen jól összehozza az egymásnak való embereket.

Egy óra sem telt belé, a pad már készen állott.

- Még a vasúti főnök is ülhetne rajta - mondtam.

- Ő nem itt fog ülni - szólt a bakter.

- Hát hol?

- A tömlöcben.

Körülnéztem, hogy valaki nem hallotta-e meg a dolgot, mire az ember megkérdezte:

- Tán félsz valamitől?

- Igen, a vasúti hatalmaktól. Mert ugyanis nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok.

- Hogyhogy? - kérdezte a bakter.

- Majd elmondom azt is - feleltem neki -, ha már ennek a padnak semmi hiányossága nem lesz.

- Hát van még hiányossága?

- Van.

- Ugyan mi?

- Az, hogy még nem ülünk rajta.

Rögtön tessékeltem is őt, hogy üljön rá, de éppen úgy, ahogy a másikon szokott volt ülni. Amikor ezt meg is cselekedte, én ismét felvettem a hátizsákot és várakozással álltam.

- Tán nem akarsz elmenni? - kérdezte a bakter.

- Én nem.

- Hát?

- Ha szívesen látna, én is leülnék - mondtam.

Az ember megértette a játékot, s ahogy azelőtt intett volt, úgy intett most is, hogy foglaljak helyet. Én nem is kérettem magamat, hanem leültem.

Egy ideig szótlanul ültünk.

- Nem akar leszakadni - mondtam.

Éppen abban a percben kijött a leányka, s jelentette, hogy az ebéd megvan. A bakter felállott, s azt mondta nekem, hogy tegyem le a hátizsákot, s menjek véle, mert ebédre szívesen lát. Bementünk a kicsi házba, s hát ott egy nagy porcelántálban gőzölög valami az asztalon. Odaültünk melléje, s a gazda már biztatott is.

- Végy magadnak, jó paszulykaleves.

Én vettem egy jó tányérral, s megkérdeztem:

- Miért mondja, hogy paszulyka?

- Azért - felelte a bakter -, mert ami paszuly, az nagy szemű; mi pedig a nagyszeműt már megettük a télen, s így csak paszulyka maradt.

- Minél kisebb, annál jobb - mondtam kedvet gyarapítva, mire a bakter odaszólt a leánykának:

- Hát akkor mákot kellett volna főzni, Sárika!

Én is tréfára vettem a dolgot, s azt mondtam a gyermeknek:

- Bizony, s főzés előtt meghámozni!

A gyermek úgy nézett minket, mint egy bajuszos bolondot és egy pelyhedző bolondot. Gondoltam hát, elvezetem másfelé a beszéd fonalát, de azért a házban tartom.

- Hát asszony nincs? - kérdeztem tehát.

- Nincs, jelenleg - mondta a bakter.

Ebből könnyen lehetett tudni, hogy ha asszony nincs is, de volt.

- Tán nem halt meg? - tudakozódtam.

- Amíg a kezem alatt voltak, addig nem - felelte az ember. - S hogy aztán mi lett véllök, azt már nem tudom.

A szavak mögött sok tapasztalás lappangott, s mivel én nagyon szerettem az emberek háta mögé látni, így szóltam a bakterhez:

- Magam is házasságot forgatok a fejemben, s így nagy jót tenne velem, ha a házasság szentségéről egyet-mást elbeszélne.

Láttam, hogy az ember arcán nyüzsögni kezdenek a gondolatok. A bajuszát megtörölte, a székben hátrább ült, s a hátát is jobban megvetette, mint aki egészen úr a maga dombján.

- Sárika, menj ki, s nézd meg, hogy a kutyák mit csinálnak! - mondta a gyermeknek; s mikor Sárika kiment, a szemét összehúzta, hathatósan reám nézett, és így szólt:

- Ha meg találsz házasodni, soha többet az én házamba be ne gyere!

Nem tudtam elgondolni, hogy ennyi szigorúság idáig hol rejtőzködött ebben a szelíd emberben. Gondoltam, egy kissé elhajtom a csípős legyeket róla, s így szóltam:

- Jó, hogy kimondá ezt a tilalmat, mert most immár háromszor is meggondolom a házasságot. De, aki háromszor meggondolja, az negyedszer mégis megteheti. Éppen azért arra kérném, hogy mondjon még valamit a házasságról.

A bakter legyintett, s abban az volt, hogy jobb, ha nem beszél.

- Hány felesége volt? - kérdeztem.

- Nekem három.

- S mennyi ideig tartotta őket?

- Az elsőt két esztendeig, s a másik kettőt is együttvéve addig. Az elsőt akkor vettem, amikor megnyertük a háborút.

- Megnyertük?! - csodálkoztam. - Hiszen nekem apám örökké azt mondta, hogy elvesztettük!

- Ti el, ha magyarak vagytok, de mi románokul megnyertük. S amikor benne voltunk a nagy diadalban, gondoltam, hogy én is meggyarapodom, s hódítottam magamnak egy magyar feleséget. Attól lett volt ez a Sárika.

- S aztán hova tűnt az a magyar asszony? - kérdeztem.

- Elkergettem, mint a madarat.

- S hát a másik kettővel mi lett? - folytattam.

- A másik kettővel az, hogy a második egy mozdonyvezetővel megszökött; a harmadikat pedig a tavaly ősszel kivezettem ide a rétre, s megmutattam neki, hogy merre vezet Szeben felé az út.

Csodálattal néztem a baktert, aki a balfogásokat ennyire kimerítette.

- Hát a szerencsét újból nem próbálja meg? - kérdeztem.

- Én nem - mondta -, mert az én bibliámba ez a három elég.

Eme szavak után a paszulyka mellé tettük a három asszonyt, s hallgattunk egy ideig. Aztán a bakter reám fordította a szót, s az iránt érdeklődött, hogy én honnét jövök, ki vagyok, s merre akarok menni? Én elmondtam neki mindent, s legfőképpen azt, hogy miképpen jöttem Madéfalvától idáig a vonaton. Amikor azt beszéltem el, hogy mi módon vették fel Bolhát féljeggyel a vonatra, úgy kezdett kacagni, hogy még a könnyei is megcsordultak. Akkor tudtam meg, hogy Madéfalván egy elhasznált jeggyel milyen mókát űzött velem a két vasúti, s a kutya cégére alatt kilopták a zsebemből a pénzt.

- No, azok sem voltak jobbak, mint a maga három felesége! - mondtam.

Ennek utána s folytatólag, arra terelődött a beszéd, hogy én miképpen tudnék úgy utazni tovább a vonaton, hogy Bolhát is magammal vihessem. A bakternek játszi kedve volt nyilván, mert azt mondta, hogy az olyan nagy kutyák, mint az enyém, külön kocsiban szoktak utazni. Ha tehát én sem akarok rangban lemaradni, utazzam a saját kutyám titkárja gyanánt. Ellenben, ha tovább is falusi fiú és falusi kutya gyanánt akarnánk menni, akkor ő majd gondolkozni fog, hogy mitévők lehessünk. Furcsa és bolygató beszéde miatt engem titkos félelem kezdett szorongatni, mert egy csicsói öreg csizmadia jutott eszembe, aki azt szokta mondani, hogy a falaknak is füle van. De én, minden félelem ellenére, mégis vágyódtam arra, hogy még sok ilyenfélét beszéljen, mert szerettem volna megbátorodni magammal is. Ha egy kicsit ihatnám, gondoltam magamban, akkor tán tudnék is vitézségben a Bolha titkárja lenni. Nagy óvatossággal oldalba kerültem tehát a beszéddel, s így szóltam a bakterhez:

- Sokfélék az emberek.

- Sokfélék bizony - felelte. - Mert vannak, akik bekapják a forró kását; s megint vannak, akik csak kerülgetik.

Megérhettem, hogy ezt reám célozta, de én védekezés helyett mégis kitartottam az előbbi tervem mellett, s éppen azért így folytattam:

- Beszélni a kásás emberekről is lehet, de a gondolkozókról még inkább. Én pedig ezekről az utóbbiakról állítottam, hogy sokfélék. Mert ne menjünk messze, hanem vegyük csak a kettőnk közül magát, aki az előbb azt mondá, hogy majd gondolkozni fog, vajon én s a kutya miképpen tudhatnánk a vonaton tovább utazni. S tételezzük fel, hogy a tekintetes úr mellett még két másik okos ember is ezen gondolkozik. Mármost vannak akkor hárman. Igende, amikor csakugyan törni kezdik a fejüket, akkor az egyik úgy tud legjobban gondolkozni, ha egyedül van; a második úgy, ha közben valami jó italt élvez; s a harmadik pedig úgy, mint a tekintetes úr, vagyis ha másodmagával van.

- Hát te most tévedsz! - mondta büszkén a bakter.

- Lehet, de kérdés, hogy miben - feleltem.

- Abban, fiam, hogy én nem úgy tudok legjobban gondolkozni, ha másodmagammal vagyok. Hanem úgy, ha közben valami jó italt élvezek!

- Hát akkor én kimegyek - ajánlottam neki.

- Meg ne mozdulj!

- Hát akkor?

- Hanem megmozdulok én.

Azzal felállott, s valami rejtekhelyről egy szépen metszett nagy üveget vett elő, amely majdnem teli volt pirosló itallal.

- Szirup-e? - kérdeztem.

- Szirup a nagyanyád, de ez meggypálinka! - mondta kevélyen.

- Akkor az erős!

- Erős, de jó.

- Hát akkor csak szopogatni szabad!

Erre a bakter két poharat vett elő; az egyiket elém tette, s a másikat maga elé. Az enyémbe csak egy ujjnyit töltött, s a magáét teli.

- Szopogatni, azt te fogod; ellenben én inni fogom! - jelentette ki; aztán koccintott velem, és bekapta az egészet. Én azonban csak megnyalintottam az enyémet, pedig jó volt. Erre ő ismét telitöltötte a maga poharát, koccintott és így biztatott:

- Na, hajtsd fel te is!

Kihajtottam én is, de utána így szóltam:

- Ha sokat iszunk, a vonatok félremennek!

Felelet helyett a bakter egy órát vett elő a nadrágja zsebéből. Acélszínű óra volt s akkora, mint egy rétes.

- Tizenhárom negyvenhárom - mondta.

- Elég olcsó volt egy ekkora szép óra! - feleltem.

Úgy kezdett nevetni, hogy hadonászott belé, az órával a markában.

- Nem az ára volt annyi, te töktulajdonos! - mondta. - Hanem az idő ennyi, vagyis egy óra és negyvenhárom perc, illetőleg két perc múlva háromnegyed kettő, más szóval tizenhét perc múlva két óra.

- Hát most már mennyi? - kérdeztem.

- Ejnye, a buta szentedet! - kiáltott fel. - Hát nem megmondtam, hogy két perc múlva háromnegyed kettő!

- Hát az nem jár?

Ijedten a fülihez tette az órát, s diadallal mondta:

- Hát ez hogyne járna!

- Furcsa! - feleltem.

- Mért furcsa?

- Azért, mert az előbb is annyi volt.

Erre a hirtelen fordulatra megnézett engem a bakter, majd az órát szó nélkül a zsebibe tette.

- Jobb is, ha elteszi - mondtam -, mert még megigézem.

Nem felelt erre sem, hanem megtöltötte ismét mind a két poharat. Gondoltam, hogy kihajtom ez alkalommal az egészet, hadd lám, ahhoz mit szól.

- Tán nem ezt hívják nálatok nyalogatásnak? - kérdezte.

- Nálunk biza ezt - mondta.

- Hát amikor isztok, akkor mit csináltok?

- Költjük a pénzt.

Tetszett neki, ha sérelem nélkül ilyeneket mondtam, s tovább már egyformán ittunk. Nekem a fejem meleggel telt meg, s úgy megjött a bátorságom is, hogy már olyanformákat kezdtem beszélni, mint ő mondott volt a nagy kutyákkal kapcsolatosan. Egy ideig csodálkozva hallgatott engem, mint a szegény s bátor emberek képviselőjét, de aztán egyszerre s egészen hirtelenül haragra gyulladt, ráütött az asztalra, s villogó szemekkel így szólt:

- Kuss, minoritar!

Nem értettem, hogy katonai vagy vasúti vezényszót vágott-e hozzám, mert akkor nem tudtam még, hogy román nyelven az a minoritar, aki számban és jogban alól van. De nagyon megijedtem. S nézni is nagy esdekléssel nézhettem rá, mert egy kicsi idő múlva a vállamra tette a kezét, és így szólt:

- Most az egyszer nem csinálok bajt neked, a fene egyen meg! De jegyezd meg magadnak, hogy mert ebben az országban mi vagyunk az urak: románok! Akik eddigelé, annyi sok éven át, elnyomatásban éltünk, s jóformán beszélni sem volt szabad érzelmeinket. Most azonban szabad lett! De ahogy mi voltunk, legyetek úgy ti is! Hadd kóstoljátok meg a rabigát, s ne szabadjon beszólni érzelmeiteket! Érted-e, én megtiltom neked!

Furcsa és elrémítő dolog volt, amit mondott. Én olyant még sohasem hallottam, hanem mindig azt gondoltam, hogy a szegény ember mind együvé tartozik, s ha hadakozni kell valaki ellen, akkor a szegénynek kell a gazdag ellen, s a jó embernek a rossz ember ellen. A szemembe könnyek gyűltek erre a megtapasztalt nagy szomorúságra, felállottam az asztal mellől, és csendesen így szóltam:

- Engedelmet kérek, de én nem akartam megsérteni a tekintetes urat. Csupán azt gondoltam, hogy mind a ketten munkával keressük a kenyerünket, s eléfelé törekszünk. Most ellenben látom, hogy a tekinteteses úr román, aki uralkodhatik; én pedig szegény székely-magyar vagyok, akinek nem szabad kibeszélni érzelmeimet. Ennélfogva most ismét engedelmet kérek, s elmegyek, hogy megkeressem a kutyámat, s véle gyalog folytassam az utat. Magának pedig az Isten fizesse meg a szíves vendéglátást.

A bakter erre szintén felállott, s láttam, hogy az ő szemében is könnyek úsznak. Megkerülve az asztalt, odajött hozzám, két tenyere közé vette a fejemet, a szemembe nézett, s közben bólogatott, majd így szólt:

- A fene ette volna meg, fiam, ezt a békétlenséget, hogy te magyar vagy, én pedig román. S a harmadik ismét egyéb!

Gondoltam, jobb lesz most már egyetérteni véle, s rá is hagytam, mondván:

- Bár ette volna meg, tekintetes úr.

Erre a bakter ismét megtöltötte a poharunkat, majd a magáét felemelte, és villogó szemekkel így szólt:

- Ne búsulj, fiam, mert jön még olyan idő, ami kiizzadja magából ezt a békétlenséget. S akkor mi ketten együtt leszünk!

Kihajtottuk mind a ketten a poharunkat, s utána a bakter így szólott:

- Most gyere, s készítsük elé az utat!

Erre kimentünk a házból az udvarra, ahol a vasúti megint elővette a nagy órát, megnézte és azt mondta:

- Sietni kell, mert negyedóra múlva jön egy személyvonat, amivel neked tovább kell menned.

- S hogyan? - kérdeztem.

- Azt bízd csak reám - mondta. - Add ide a jegyet!

Odaadtam neki mind a kettőt, mire ő a felet visszaadta nekem, s azt mondta, hogy tegyem az almáriomba; az egész jegyre pedig az új padon ráírt bátran és gondosan valamit.

- A kiszállást igazoltam - mondta, és visszaadta a jegyet.

Aztán a tyúkketrec felé ment, s ott vizsgálódni kezdett. Végre a ketrec mögül egy nagy ládaformát húzott elő, de olyant, ami lécekből volt összeállítva, melyek két-három ujjnyi réseket hagytak.

- Ebbe belefér-e a kutyád? - kérdezne.

- Ilyenbe tesszük?! - riadtam el.

Erre azonban nem felelt, hanem megint kérdést intézett hozzám:

- S hová akarsz utazni?

- Én Kolozsvárra.

- Jól van - mondta; majd pedig az egyik felső lécre nyálas ceruzával írni kezdett. Amikor az írással megvolt, akkor így szólt:

- No, megcímeztem Kolozsvárra egy miniszternek.

- A ládát, de a kutyát tán nem? - mondtam.

- Ezt én jobban értem, mint te - felelte a bakter. Figyelj csak reám: ebbe a ketrecbe beletesszük a kutyát, s majd azzal az intelemmel, hogy a kutya egy miniszteré, feltesszük a ketrecet a szerkocsiba. Tiszta ingyen fogják elvinni, biztos lehetsz!

Úgy meg voltam zűrzavarodva, hogy nem is tudtam, mit mondjak hamarjában. Hát hogyne, hiszen az egészből csak annyit láttam, hogy a kutyát el fogják a szerkocsiba vinni, és odaadják a miniszternek, én pedig többet sohasem fogom meglátni. Ezt el is ejtegettem a bakternek, aki azzal nyugtatott meg, hogy a miniszter tőlem vette a kutyát, s én fogom neki kézhez vinni. Ennek folytán a szállítmányt nekem kell kiadni a kolozsvári állomáson, s mindezt ő meg is fogja a vasutasnak mondani.

Így már tisztábban láttam a dolgot, s bele is egyeztem, hogy Isten nevében cselekedjük meg. Ekkor a bakter ismét megnézte az órát, s tüzetesen így szólt:

- Hamar, mert öt perc múlva itt a vonat!

Erre keresni kezdtük Bolhát, s hát nincsen sehol. Kimentünk a kapun, s el a mező felé. Végre én észrevettem, hogy a távolban valami kutyaféle kiáll a földből, de nem mozdult egyet sem.

Azért mégis arra mentünk.

S ahogy mind közelebb s közelebb értünk, egyre világosabb lett, hogy csakugyan Bolha van ott. S még világosabb az, hogy Zsemle is ott van mellette.

De hiába hívtuk-csalogattuk őket, mert futottak előlünk, mint az öt perc.

Végre a bakter megállt, mire én ránéztem, s ő reám. Nem tudtam, hogy ily fonák helyzetben mit kell mondani, s hallgattam. Féltem is egy kicsit, s nevettem is volna egy kicsit, vagyis az egyik lábamról a másikra álltam. S már éppen szólani vagy tenni akartam valamit, amikor a bakter hátrább tolta a fején a csákót, a füle felett megvakarta a fejét, és így szólt:

- Megette a fene az öt percet!

Azzal megfordult helyből, visszafelé indult, és útközben is tovább vakarta a fejét szüntelenül. Úgy gondolván, hogy ez valami babona, amit ilyenkor csinálni kell, én is vakarni kezdtem a fejemet. Az ember ezt nézte egy ideig, de aztán megállt és sötét indulattal rám szólt:

- Csúfolódol, te gazember!?

- Én nem, tekinteteses úr! - mondtam.

- Hát akkor mért vakarod a fejedet?

- Testvériségből - feleltem.

A bakter többet nem szólt, s nem szóltam én sem. Lassan és hang nélkül haladtunk vissza a kapu felé. S akkor egyszerre feltűnt a vonat, amint nagy füstölögve közeledett. A bakter megszökte magát, és befutott a házba, ahonnét egy piros zászlóval ugrott elő. Odaállt a ház elé, a zászlót felemelte, s amint ily módon köszöntötte a vonatot, nagy és fontos embernek láttam. Arra gondoltam, hogy vajon elérek-e én is az életben annyit, hogy valahol őrhelyem legyen, s én ott álljak zászlóval a kezemben?

- Hát most mi lesz, tekintetes úr? - kérdeztem tőle, amikor elment a vonat.

- Mindjárt meglátod - felelte.

S azzal elment az udvar végibe, ott a megcímzett ketrecet felemelte, s úgy a földhöz vágta, hogy az egész ketrec összetörött.

- Mért tetszik haragudni? - kérdeztem.

Nem válaszolt semmit, hanem bément a házba, s a zászló helyett egy revolverrel tért vissza. Elszántan fogta a jobb kezében, s rám sem nézett, hanem elindult a mező felé. Elfehéredve mentem utána, s reszkettem minden tagomban, mert láttam, hogy most Bolhának vége lesz. S még arra sem gondolhattam, hogy megvédelmezzem őt a fegyverrel szemben. Ilyen nagy és végső szükségemben tehát, mint máskor is, az Istenhez folyamodtam, s arra kértem őt, hogy tegyen csodát.

S ő tett is.

Mert ahogy a hely színére értünk volna, hát egyszerre Zsemle elindult a bakter felé, s el Bolha is felém.

- Gyere, te haszontalan! - mondta a bakter Zsemlének; s azzal ketten megindultak vissza.

Én is elhoztam a hátizsákot, majd leheveredtem Bolhával együtt a mező közepén. Úgy feküdtünk ott a napfényben és a tavaszban, örülő szívvel és boldogan, mintha nem is történt volna semmi rossz velünk.

Könnyű dolog a zsendülő tavaszi mezőben elgyönyörködve időzni, de annál nehezebb úgy elindulni onnét, hogy az az út a leghelyesebben vezessen a kitűzött cél felé. De én jó lélekkel mondhatom, hogy megtaláltam az elindulásnak eme módját, ami más szóval azt jelenti, hogy gyalogszerre határoztam magam.

- No, Bolha! - tudattam a kutyával is a döntést. - Letettük a vasúti vizsgát mind a ketten, s most menjünk a bizonyítvánnyal!

Bolha felállott, s örömében a két első lábát lelkendezve emelgette. Láttam róla, hogy most, miután Zsemle mellett eleget tett az ő kóbor és játékos természetének, megint a mi barátságunkra tért, testben és lélekben egyaránt. Ez a kedvemet s a bizalmamat még jobban megacélozta, s késedelem nélkül elindultunk. S mivel leginkább célirányosnak a vasúti vonal mutatkozott, hát ahhoz igazodtam. Három óránál még a bakter nagy óráján sem lehetett több, s úgy gondoltam, hogy ha a jó szerencse megőriz különösebb bajtól, vagyis új bakterrel s új Zsemlével nem akadunk össze, akkor sötét estig a gyaloglásnak vége nem lesz.

Úgy is lett, ahogy számítottam, mert estig egyet mentünk minden baj nélkül; de sőt még a sötétség leereszkedése után is mentünk legalább egy órát, mert falut csak akkor értünk. Falura azért volt szükség, mert az ismeretlen tájékon s abban a nagy hűvösségben nem akartam szabadban tölteni az éjszakát. Az ember azonban sohasem tudhatja, hogy az élet ferdesége hol kísérti meg. Ezt azért mondom, mert engemet abban a faluban megkísértett.

Ez alkalommal egy leány képében jelentkezett a ferdeség. A dolog úgy történt, hogy amikor beérkeztem a faluba, ott betértem egy szegényebb gazdához, akit éppen az udvaron találtam, amint lámpás mellett fát aprított.

- Vándor vagyok, nagy reményekkel - mondtam neki. - Arra kérném, hogy az éjszakára adjon nekem s a kutyának szállást.

Az ember a favágó csutak mellől egyenesre állt, s előbb nyögött egyet, mert a favágástól fájt a dereka. Akkor reám fürkészett, s azt kérdezte:

- Te nem vagy-e valami csaló?

- Én bizony egyszer-egyszer az vagyok - feleltem.

- Hát most egyszer-egyszer van-e?

- Most nem.

- Hát mikor?

- Amikor az ördöggel találkozom.

Az öregnek tetszett ez a felelet, mert letette a fejszét, és így szólt:

- Itt hálhatsz.

Azzal felvette a lámpát, és elindult be a házba; nekem pedig visszaszólt, hogy menjek utána.

Hirtelen jó gondolatom támadt, s így szóltam hozzá:

- Egy kicsit álljon meg!

- Megállni sem bajosabb, mint menni - felelte az ember; s kérdőleg nézett reám, hogy mit akarok.

- Ha lenne olyan jó, én a csűrben aludnám - mondtam neki.

- Nem bánom én azt sem - felelte ő. - De meg tudnád-e mondani, hogy mért ott, s miért nem a házban?

- Azért, mert ettől a kutyától nem akarnék elszakadni - mutattam Bolhára.

Erre az öreg szó nélkül elindult a csűr felé. Én pedig Bolhával utána mentem. Igazi jószívű gazda volt, mert szénából még fekhelyet is csinált, egyet nekem, s egyet Bolhának.

- Lámpa kell-e? - kérdezte.

- Nekem nem.

Mindent szeretett tudni.

- Hát mért nem?

- Azért, mert úgyis kicsire húznám éjszakára, s annyi világot a hold is ereszt.

- Hát egyéb kéne-e?

- Nekem semmi.

- No, az jó is - mondta.

Ezzel nyugodalmas jó éjszakát kívántunk egymásnak, minek utána ő a lámpával elment, én pedig Bolhával ottmaradtam. Első dolgom az volt, hogy kibontottam a hátizsákot, valamit falatoztam, s adtam a kutyának is. Mikor az evéssel megvoltunk, olyan vidámnak éreztem magamat, és a lelkemet olyan pillangósnak, hogy megfogtam a Bolha jobbik első lábát, megráztam barátilag, és azt mondtam neki:

- Szép álmokat, kedves!

Aztán lefeküdtünk mind a ketten, s én még álmot is láttam édesanyámról. Egyszer azonban arra riadtam fel, hogy Bolha vakkant egyet, majd megint egyet. A harmadikra már fektemből felültem, s hát a csűrkapu felől egy sompolygó alak tűnt elő, aki egyenesen felém tartott. Úgy megijedtem, hogy fel sem tudtam állni, hanem csak pillogtattam, s magamban segedelem után fohászkodtam:

- Ki az? - nyögtem ki végre.

De akkor már láttam, hogy szoknyás az a valaki, s a haja leeresztve. A gyér holdvilágnál azt is kivettem, hogy az arca csúnya, s a szemeiben olyan tömörödött tűz van, mint a piros tulipánban.

- Ki az? - kérdeztem még egyszer.

A szoknyás alak egy lépést megint közelebb jött, majd a jobb kezét felemelte, s intett nekem, hogy hallgassak. Bolha már nem vakkantott, mert látta, hogy én tárgyalásba kezdtem.

- No, ki az? - kérdeztem megint.

Erre a szoknyás a másik kezét is felemelte, és felém sóhajtva szólt:

- Ádám!

Egyszerre megvilágosodott az értelmem, vagyis megértettem, hogy szegény vándor létemre egy Évát látok. Felállottam a helyemről, odaléptem a kísértőhöz, és tiszta lelkem egész szigorúságával így szóltam hozzá:

- Szűnjék meg a buzgalom, mert nem vagyok Ádám!

Sohasem gondoltam volna, hogy a szigorúság oly erősen tudjon ilyen alkalommal sújtani, mert ugyanis egyszerre a nő sírni kezdett. De olyan keservesen sírt, hogy a szívem megesett rajta. Megöleltem hát, és vigasztalni próbáltam.

- Ne sírjon, szép gyöngyvirág! - mondtam.

Nem tudom, hogy a gyöngyvirág esett-e neki rosszul, de ahogy én kimondtam ezt a szót, ő egyszerre felkapta a fejét, és a fogát megvicsorította. Aztán olyan haraggal, amilyent nem is láttam soha, hirtelen rám ugrott, és harapni kezdett engem, s karmolni. Látván, hogy nem tréfa a dolog, én is megragadtam őt, ahogy csak tudtam. S felugrott Bolha is, és úgy ugatott, mintha a világ vége közeledett volna. A harc nem sokáig tartott, mert én a harmadik rugaszkodásra úgy a szénába rogyasztottam a dühödtet, hogy egyszerre megszületett a csend.

Hanem az efféle csend, a csűrben és a holdvilágon, nagyon rémítő dolog.

Reszkettem is, mintha sárkánnyal küzdöttem volna meg. Mozdulni sem tudtam egy ideig, sem azt nem tudtam, hogy immár mit kéne csinálni. S ahogy így álltam nyomasztó nagy félelmemben, egyszerre közeledni láttam egy lámpással valakit. Ahogy belépett a csűrkapun, mindjárt megismertem, hogy a gazda.

- Miféle háború van itt? - kérdezte.

- Ide béjött ez a nő, s a kutya ugatott - mondtam.

Odament a lámpával a nőhöz, és rávilágított, majd a fájdalom bánatával megtekergette a fejét, s így szólt:

- Lidi, Lidi! Mért is születtél a világra!?

Olyan keserűséggel mondta ezt, mintha ő lett volna az Isten, aki megbánta, hogy azt a nőt teremtette.

- Ki ez az illető? - kérdeztem tőle.

Ez az én lányom - mondta az ember; aztán így folytatta bólogatva: - Ez az én szerencsétlen leányom, aki hibás az elméjében, szegény.

Hallgattam, mert nem tudtam, hogy mit szóljak ebben az eleven gyászban. De a gazda sem szólt, hanem leült törötten a leánya mellé.

Néztem egy ideig őket, majd felvettem a hátizsákot, odaálltam az ember elejébe, és így szóltam:

- Ne búsuljon, mert nem lehet tudni, hogy ki kedvesebb Isten előtt.

Ezzel elindultam, s amikor kiléptem a csűrkapun, eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem az embernek a szállást. Visszaléptem hát egyet, és néhány köszönő szót mondtam, de a gazda nem válaszolt semmit, hanem keservesen sírt a leánya mellett a szénán.

- Látod-e, Bolha, milyen zegzugos a világ? - mondtam a kutyának, amikor kimentünk a kapun. Bolha rám nézett, és olyanformán csóválta a farkát, mintha örömet kavargatott volna vele. Vagyis nem vette fel a bánatot, hanem csak azt látta, hogy én legyőztem a szegény kótyagos lányt, és megszabadultam szerencsésen.

Mivel hajnal felé járhatott már az idő, úgy gondoltam jónak, ha nem keresek újabb szállást, hanem folytatom az utat. Kimentem tehát a vasútra megint, ott irányt vettem és megindultam.

Világodatkor a madarak oly megáradva kezdettek az út környékén mindenütt énekelni, hogy elillant belőlem is minden szomorúság, s csak azt láttam, hogy dicsőséges megújhodásban van a felkelő élet.

Én is énekeltem, ahogy tudtam.

S amikor pedig felkelt a nap, leültem egy patak mellett, és jó étvággyal falatoztunk Bolhával együtt. Aztán még egy ideig heverésztünk, s utána ismét megindultunk. Délfelé egy kicsi dugott állomásra jutottunk, melynek a nevét nem tudom, mert elfelejtettem volt megkérdezni. Itt elé s hátra addig ámbolyogtam a kutyával, amíg az emberek már erősen kezdtek nézni. Egy sem akadt azonban, aki egy jó szót legalább odavetett volna nekem. De hát ezt nem is lehet csodálni, mert sem három lábam nem volt, sem a vér nem folyt belőlem. Ellenben annál nagyobb volt az epekedésem, mégpedig a vonatok után, amelyek olyan erős és biztos kerekeken jöttek-mentek, hogy mindegyre így kellett szólnom:

- Ejh, ezek aztán vándorok!

Végül arra jutottam, hogy magam is, aki másban könnyen megtalálom a hibát, bizony elég oktondi vagyok. Mert ugyanis csak töltöm eme dugott helyen a drága időt, pedig gyalog is tovább indulhatnék, vagy próbálhatnék vonatot ismét. Kedvem a vonat pártján állott egészen, s így azon kezdtem gondolkozni, hogy miképpen szólítsam meg újból a szerencsét. S ahogy éppen ezen töprengtem, felfelé s lefelé járkálva, hát egyszer egy fiúcskát láttam meg, aki keservesen sírt.

- Hát te mért bőgsz? - kérdeztem tőle.

Erre a gyermek úgy felelt, hogy már nem is bőgött, hanem bömbölt. Vártam egy kicsit, hogy a gőz menjen ki belőle, s akkor ismét megkérdeztem:

- No, mért sírtál olyan szépen?

A legényke megtörölte kicsi öklével a szemét, aztán összevicsorította a fogát, és így szólt:

- Apám kutya!

- S mért kutya? - kérdeztem.

- Azért, mert nem adott pénzt.

- S a pénz neked mire kéne?

- Hogy rajzos irkát vegyek.

- S azt mennyiért adnak?

- Tíz lejért.

Gondoltam, hogy adok neki tíz lejt, hátha aztán a jótétemény kicsi lángja mellett valaki engemet is megsegítene. Azonban apró pénzem nem volt, s egy százlejest kezdtem forgatni a kezemben. S amint így forgattam, hát hirtelen ott termett egy keselyarcú vasúti ember. S ahogy én ránéztem arra az emberre, mindjárt láttam, hogy a fiúnak az apja.

- Hát te mit akarsz azzal a pénzzel? - kérdezte tőlem.

- Én bizony apai teendőt művelni - feleltem.

- S hát azt mért?

- Én azért, hogy aztán maga is ugyanezt tegye velem.

Láttam, hogy nem érti a vasúti a dolgot, s éppen azért intettem neki, hogy jöjjön egy kicsit félre. Amikor alkalmas helyre húzódhattunk, kezemben a százlejessel így szóltam hozzá:

- Kedves úr! Én és a kutyám szegény vándorok vagyunk. Immár három napja, hogy jövünk a lábainkon. Pénzem még volna annyi, hogy mindenkinek tudnék segíteni, csak éppen saját magamon nem. Az előbb éppen a fiát akartam megjutalmazni. De akinek ma tíz lej kell, annak holnap is kell annyi. Éppen azért úgy gondolom, hogy én ezt a száz lejt iskolaszerekre felajánlanám, ha a tekintetes úr is megtenne nekem egy kis szívességet.

- Milyen szívességet? - kérdezte.

- Olyant, hogy ezt a kutyát tudnám elvinni Kolozsvárig, a vonaton!

A vasúti tette magát, hogy gondolkozik, aztán így szólt:

- Add ide a pénzt!

Erre oda is adtam neki a száz lejt, de embernek adtam, mert félóra múlva már egy vonatnak a mozdonyán volt a kutya, én pedig rendes jeggyel a kupéban. Így aztán vígan mehettünk tovább, de sőt aggodalom nélkül is, mert amikor az állomásokon megállt a vonat, én mindig leszállottam, hogy megnézzem Bolhát. Ott volt a mozdonyon, s jó feszesen állva, folyton előrenézett a sínfutó pályán, mintha a mozdonyvezetői hivatalt akarta volna megtanulni. Nagy pénzkedvelő voltam, de még azt sem bántam akkor, hogy az ezer s egyszáz lejemből, amivel elindultam, már csak hatszáz volt s apróban még kettő. S miért is bántam volna, hiszen nemcsak Bolha utazott vezető és vidéklátó helyen, hanem én is a kedvemnek és a természetemnek megfelelőleg, vagyis egy nagy tágas kocsiban, amely tele volt emberekkel. Mégpedig milyen emberekkel! Mindenfélékkel, akik az ország más-más tájairól sereglettek össze: öregek és fiatalok, asszonyfélék és férfiak; falusiak, városiak, magyarok és románok, újságolvasók, földreköpdösők, s így tovább. Tarkább volt egy havasi rétnél, amelyen százféle füvek-virágok gyülekeznek.

Tarkább és illatosabb.

Én különben egy falábú ember s egy harisnyás székely közé találtam kerülni, s mihelyt a hátizsákot a polcra feltehettem, gondoltam, hogy az alkalmatlankodásomért mindjárt engedelmet is kérek tőlük. Ez okból így szóltam tehát:

- No, elválasztám magukat egymástól, ugye?

- Nem voltunk mátkák - felelte a harisnyás ember, aki jó gazda lehetett, s amellett ünnepi járatban is, mert új ruha s új csizma volt rajta.

- Pedig vőlegény istenes lenne magából - mondtam.

- Hogyne, ha az időmet velem megfeleznéd - válaszolta, és úgy hunyorgott, mintha nem is szólt volna semmit. De aztán elmondta, hogy ő udvarhelyszéki özvegy ember, s hogy éppen a fia lakodalmára megy, aki Kolozsváron hivatalnok. Gondoltam, hátha meghívna engemet is a menyegzőre, s éppen azért kétszer is elejtettem, hogy magam is Kolozsvárra utazom, s hogy az összes mulatságok közül a lakodalmat szeretem a legjobban. Beszélhettem azonban, mert a meghívással az öreg nem sietett. Emiatt hirtelen elhatároztam, hogy én is visszaveszem tőle a vőlegénységet, amit adományoztam vala neki.

- Nagy baj van - mondtam tehát -, mert én magával nem felezek.

- Hát az mért baj? - kérdezte.

- Azért, mert így csakugyan nem kap menyasszonyt. - A falábú erre elnevette magát, mert elejétől fogva hallgatta volt a beszélgetésünket.

- Hát maga hova utazik ily vidáman? - kérdeztem tőle.

- Én a rokkant-hivatalba - felelte.

- S a lába milyen fából van?

- Kőris! - mondta az ember.

- Az jó, mert nem zsibbad - szóltam én is.

Erre csend lett, de éreztem, hogy immár két ellenfél üldögél mellettem. Erőt is vett rajtam a bölcsesség, s így folytattam:

- Hát igen, lakodalommal kezdjük, s a rokkant-hivatalban végezzük.

Azonban bármi legyen inkább az ember, csak bölcs ne, mert a falábú hegyes szemekkel nézett reám, s azt mondta:

- Téged vonatról dobtak-e már le?

- Egyszer igen, de akkor meg is érdemeltem.

- S mért?

- Azért, mert én is azt kérdeztem valakitől, amit maga kérdezett tőlem.

Erre a falábú megmozdult, hogy talán valamiképpen engem megfenyítsen, de abban a pillanatban kinyílott az ajtó, s valaki harsányan elkiáltotta magát:

- Fogfájósok, jelentkezzenek!

Mindenki serényen fordult a kiáltó felé, s mivel látszott, hogy ebből csakugyan lesz valami, én is csendesíteni kezdtem a falábút:

- Ezt még várjuk meg; s aztán nem bánom, ha ledob is.

A rokkant nem felelt, hanem úgy tett, mintha kikiáltót még soha nem látott volna. Vagyis meredten nézte, s eleresztett szájjal. Tudtam, hogy ezt a nagy érdeklődést csak azért mutatja, hogy ne kelljen neki most verekednie, de én sem vágyódtam jobban a csatára, mint ő. Azt csináltam tehát én is, hogy jobban szemügyre vettem a harsány illetőt. Közepes termetű, uras ember volt, s elég fiatal még. Sem szakáll, sem bajusz nem ékesítette. A kalapja és a ruhája jó módra vallott, s a kövérsége is arra. A szeme nagy volt és fekete; s a füle is nagy, de nem fekete. Jobb kezében egy bőrtáskát lógatott, amely drága portéka lehetett, mert nemcsak a závárzata, hanem a bőre is fénylett.

- Látja, ilyen egy úr! - szóltam oda a harisnyás embernek.

- Látom, de nem ilyen - mondta az öreg.

- Hát mért nem?

- Csak.

Olyan volt ez a kurta felelet, mint egy koppantás az én közelgő és különös sorsomra, amelyet akkor még nem gyanítottam. Annyira nem, hogy nem is válaszoltam az öregnek, hanem inkább az urat néztem, aki végigment a kocsin, s majd az ajtónál megállt, a táskáját ott letette, és nagy szónoki hangon így szólt:

- Az önök érdekében; igen tisztelt közönség, egy kis figyelmet kérek!

Rögtön beleszólt valaki:

- Nem pénzt akart mondani?

- Hallgasson, maga kakukk! - felelt meg neki az úr, mire a közbeszóló felállt, és mérgesen kiáltott oda:

- Ki a kakukk?

- Maga!

- Hát én mért?

- Azért, mert belekotyogott a beszédembe.

Egyszerre olyan zaj támadt, mintha ki akart volna törni a háború. A nagy zajongásban én a szereplő urat figyeltem, aki erősen kotorászott a zsebében. Biztosra vettem, hogy a revolverét keresi, s hamar helyet is néztem magamnak a pad alatt, de ő mégsem fegyvert húzott elő, hanem egy csomó pénzt, mind ezres bankókat. Kibontotta azokat a lepedő ezreseket, majd a lábuknál fogva meglobogtatta a levegőben. Erre a csend meg is született egyszeriben, s úgy nézték a pénzest, hogy még a papot sem nézik úgy a prédikálószékben. Hanem felhasználta ő is a bámulatot, vagyis az ezresek zászlaja alatt beszélni kezdett. Elmondta, hogy ő doktor, s a foghúzásra oklevele van; s azért gyógyít a vonatokon is, mert az egészséget akarja ápolni az egyszerűbb emberek között. Az egészséget, melynek a legnagyobb ellensége a rossz fog; a rossz fog, amely teljesen egyenlő a ragadós betegségekkel, mert megmérgezi a vért, romlásba dönti az egész testi szervezetet, és lassanként előidézi a halált. Mindezt azonban könnyen el lehet kerülni, mégpedig úgy, hogy az ember késedelem nélkül kihúzatja a rossz fogát, mely kihúzatásra a jelenleginél jobb alkalom sohasem volt, mivel ő fájdalom nélkül és olcsón viszi végbe.

A beszédét nagy csend követte.

- Jelentkezzenek hát a fogfájósak! - szólt megint.

Mindenki lesütötte a szemét, vagy a másikat nézte biztatólag.

- Csak bátran! - mondta megint.

Végre hangot adott valaki:

- Mennyiért húz?

- Negyven lejért.

- Hát zápfogat? - kérdezte mellettem az öreg harisnyás, de elég rosszul tette, mert a táskás úr egyenesen odajött, kezet fogott az öreggel, és így szólt:

- Doktor Garmada vagyok.

- Nagyot nőjön! - vigyorgott zavarában az öreg.

Erre nem szólott Garmada úr semmit, hanem gyorsan kinyitotta a táskát, onnét elékapott valami fényes szerszámot, és valósággal rákiáltott az öregre:

- Nyissa ki a száját!

- Az az enyém! - ellenkezett az ember.

- Nyissa ki, ha mondom!

- Nyissa ki maga.

Garmada úr szót fogadott, és kinyitotta a száját, hogy jó példával járjon elöl.

- No, most adja ide azt a húzót! - szólt az öreg.

- Az az én kezembe való - felelte Garmada úr.

Az öreg nem sokáig gondolkozott, hanem csak simított egyet a bajuszán, és így szólt:

- No, mert az én fogam is az én számba!

Erre mindenki kacagni kezdett, Garmada úr azonban zavarodás nélkül egy nagy zápfogat vett a táskából elő, azt a két ujja hegyivel megfogta, s mint egy olajágat, körülhordozta a kocsiban. Közben egyre mondogatta:

- Tessék megnézni! Most húztam a másik kocsiban! Egyetlen huzintásra és fájdalom nélkül!

Olyan nagy igyekezetben volt, hogy szívből kívántam volna valami eredményt neki, minek okából így szóltam:

- No, jöjjön, mert én kinyitom a számat.

Úgy jött oda hozzám, mint a madár a keresett ágra.

- Bátor fiú vagy, az ilyent szeretem! - mondta.

- Lám, mutassa ide azt a nagy zápfogat! - szóltam én is.

Örömmel mutatta, hogy nézzem, mit húzott ki fájdalom nélkül. Kétágú odvas fog volt, a tövében még foltos is a vértől.

- Ugyan biza kié volt? - kérdeztem.

- Egy kereskedőé.

- Szamáré is lehetett volna.

- Pedig érettségizett! - felelte Garmada úr; majd nagy közfigyelem mellett vizsgálni kezdte a fogaimat: kopogtatta jobbról is, balról is, mint egy harkály.

- Hát a te fogaid épek! - mondta végre.

- Azok igen - feleltem.

- Hát akkor mit akarsz?

- Én semmit.

Az emberek megint kacagni kezdtek, s nem tudom, hogy ettől-e vagy a tréfától, de Garmada úr annyira megpulykásodott, hogy egészen veres lett. Nem is szólt semmit, hanem a táskába visszarakott mindent, és elindult kifelé.

Amikor kiment, akkor vettem észre, hogy a kétágú nagy fog nálam maradt. Megnéztem ismét azt a minta fogat, s abban a percben olyan gondolatom támadt, amely Garmada úrral engemet hamarosan közelebbi ismeretségbe kerített. De olyan ismeretségbe, amely a megélhetésem legnagyobb gondját elvette ugyan rólam, de sok viszontagságot is szerzett nekem.

A dolog úgy kezdődött, hogy amikor Garmada úr sikertelenül kiment, akkor én elgondolkoztam azon, amit láttam s amit hallottam. De bárhogyan forgattam is a fejemben a dolgot, el kellett ismernem, hogy a foghúzással üdvös dolgot cselekszik ez a doktor. Mert hiszen így a vonatokon sok szegény és ügyes-bajos ember utazgatik, aki bizony szenved a rossz fog miatt, s orvoshoz menni vagy érkezése nincs, vagy alkalmas ideje rá.

Csak hát kelletőbb módon és olcsóbban kéne csinálni!

A kétágú foggal s ezzel a feltámadt gondolattal fel is keltem a helyemről mindjárt, és elindultam a doktor után. A következő kocsiban meg is találván őt, csendesen melléje léptem, és azt súgtam neki, hogy egy percre menjünk ki ketten, mert valami jót akarok mondani neki. Amikor aztán kimentünk a kocsi tornácára, s láttam, hogy rajtunk kívül sehol senki sincs, akkor így szóltam:

- Rendes doktor-e maga?

- Mondtam, hogy oklevelem van!

Erre felmutattam előtte a kereskedő kétágú fogát, és így folytattam:

- Hát ezt látja-e?

- Igen; miért?

- Azért, mert ez a fog nekünk az olajágat jelképezi.

Garmada úr nem értette, hogy én mire gondolok, s éppen azért magyarázni kezdtem neki:

- Hát ügyeljen ide! Itt van ez a fog, s itt vagyok én. Mármost tudnivaló, hogy az emberek milyenek s mit várnak.

- Hát mit várnak? - kérdezte.

- Azt várják - feleltem -, hogy a szenvedésben mindig más legyen az első, vagyis úgy tessék érteni, hogy a foghúzatásban. Hát én kitaláltam, hogy miképpen lehet eszerint cselekedni.

- Mit találtál ki?! - fürkészte mohón.

- Azt, hogy én magával megyek, s mindig én leszek az első, aki kihúzatom a fogamat; ettől pedig mások is bátorságot vesznek.

Garmada úr megütközve nézett reám:

- Mit mondasz?! Hogy te kihúzatnád az ép fogaidat?

- Nem az enyimet, uram!

- Hát?

Megint felmutattam a kereskedő kétágú fogát, és így szóltam:

- Ezt.

Úgy nézett engem, mintha álmából ébredezne. Végül megparázslottam egy kicsit, s elég közönséges módon így szóltam hozzá:

- Akar-e sok pénzt keresni?

- Hát hogyne!

- S ha én segítem abban, hogy sok fogat húzhasson, akkor negyven lej helyett harmincért megteszi-e?

Gyorsan számadást csinált magában, s így szólt:

- Napi harminc fognál meg lehet tenni.

- Annyi lesz! - mondtam. - De aztán nagy ügyelettel és tisztán kell dolgozni, nehogy magunknak vagy másnak bajt csináljunk!

Erre kinyitotta Garmada úr a táskáját, s megmutatta nekem a csillogó szerszámokat, s nemkülönben az orvosságokat is, melyekkel a fájdalmat elűzi, s utána is elejét veszi bármilyen bajnak. Megegyeztünk abban a dologban is, hogy a szerszámokat én fogom tisztán a kezébe adogatni, s mindenképpen a segédje leszek, ha ugyan meg tudunk egyezni. Ez okból feltettem hát neki a kérdést:

- S ha így lesz, akkor fogankint nekem mennyit ad?

Ismét számadást csinált magában, s így szólt:

- Öt lejt! Elég?

- Nem sok! - mondtam; de miután mégis elfogadtam az öt lejt, így folytattam: - Hát akkor én most bemegyek, innét a második kocsiba, ahol a doktor úr még nem járt. Ott leülök, s a doktor úr is nemsokára bejön. Akkor elmondja mindazt, amit a mi kocsinkban elmondott. Aztán felszólítja a közönséget, hogy húzassanak fogat. Erre én jelentkezem, a doktor úr odajön hozzám, és húzni kezdi az egyik fogamat. Aközben én odacsúsztatom magának ezt a kétágú fogat, s a doktor úr pedig nagy diadallal felmutatja, hogy kihúzta.

Ezt már annyira megértette, hogy a szeme kigyúlt az örömtől, majd a kezemet megragadta, és az észjárásomra dicsérő szavakat mondott. Aztán elismételtük az egyezséget, és munkához láttunk. Én felvettem a hátizsákot, s bementem a mondott kocsiba, ahova ő is bejött nemsokára, s ahol minden úgy lett, ahogy én mondtam. Vagyis Garmada úr prédikált, és felhívást intézett az utasokhoz, én pedig nagy bátran jelentkeztem, és kihúzattam a kereskedő árva fogát.

S boldogan dicsértem a doktort, hogy a húzás egy cseppet sem fájt.

Aztán vártuk az eredményt.

S mondhatom, nemhiába, mert utánam még heten húzattak fogat, akik ugyancsak azt mondták, hogy nekik sem fájt a húzás. Ebből pedig mindjárt lett nekem harmincöt lejem. Egyetlenegy kocsiban, s jótéteményből valójában! Úgy örvendettünk Garmada úrral mind a ketten, hogy szinte megöleltük egymást, amikor a kocsiból kimentünk.

Utána pedig be a másikba, ahol hatot húztunk.

De közben az idő is eltelt, mert közeledtünk Kolozsvárhoz. Egyik-másik utas hamarosan szedelőzködött is. S ezenközben én nagyon cikcakkos perceket éltem, mert ahogy a nagy munka után ott ültünk ketten az egyik padon, úgy ugráltak a gondolataim, mint a sáskák. Örvendettem is, de egyben szomorkodtam is. Örvendettem annak, hogy a város, amelyet annyit forgattam a fejemben, immár itt van, és lakosa lehetek. De szomorkodtam azon, hogy vége szakad a könnyű s mégis tisztes keresetnek! Mert hát Garmada úr nem szólott semmit, hanem csak ült, és maga elé nézett. Szerettem volna megfogni a kezét, és azt mondani neki, hogy ne eresszen el engem, hanem szövetkezzünk a további keresetre. Azonban a magam becsülete mégis azt súgta, hogy nem lenne méltó dolog, ha ajánlgatnám magamat. Ez okból tehát a jó szerencsére bíztam mindent, s csupán annyit segítettem a szerencsének, hogy nagy sürgés-forgással vettem le a hátizsákot; majd pedig a szívemre helyeztem a jobb kezemet, és olyant sóhajtottam, hogy nyögésnek is beillett volna.

Garmada úr rám nézett a sóhajtás miatt, és így szólt:

- Tán nincsen szívbajod?

- Eddig nem volt - mondtam.

Erre ő orvosi módon a mellemre fektette a fejét, és úgy hallgatta a szívem dobogását.

- Nincsen semmi baj - jelentette ki.

- Bár ne volna - mondtam.

- Érzel valamit?

- Igen, nehéz a válás.

Erre Garmada úr nem válaszolt, hanem vizsgálni kezdett engem. Levétette a kalapomat, megnézte a fejem alakzatát, a fülem és a hajam állását, majd pedig mind a két kezemet. Végül felállított, s megnézett úgy is, végül pedig így szólt:

- Borotválkoztál-e valaha?

- Még nem.

- Pedig már kéne.

Nem tudtam, hogy mit feleljek erre, csak az államat babráltam a szőrössége miatt.

- S hát a lányokkal miképpen állasz? - kérdezte megint.

- Én úgy, ahogy adódik; vagy mellettük vagy előttük, vagy a hátuk mögött.

Garmada úr némi megrovással nézett reám.

- Úgy értem, hogy szereted-e őket? - mondta.

- Én igen, ha szépen felöltöznek.

- De szerelmes voltál-e már?

Nem tudom, hogy a szemérmesség miatt-e, vagy más egyéb okból, de úgy éreztem, hogy egyszerre pír lepi el az arcomat.

- Annyira még nem mentem - feleltem neki.

Ennél többet aztán nem is beszéltünk, de valami sokat nem is tudtunk volna, mert a vonat már lassított. Felálltam hát, és kezet nyújtottam Garmada úrnak.

- No, az Isten megáldja a doktor urat! - mondtam.

- Én is leszállok - felelte ő.

De akkor már le is ugrottam a vonatról, s elindultam a mozdony felé, hogy Bolhát visszaszerezzem. Egyszer-kétszer még ugyan hátranéztem, s hízelkedő érzéssel láttam, hogy Garmada úr szemmel tart engemet. A mozdonyhoz érve, odaszóltam Bolhának, hogy megérkeztünk s szálljon le, mire ő egy ugrással lent is termett. A mozdonyvezetőnek még megköszöntem a jóságát és az ügyeletet, aztán körülnéztem, s hát látom, hogy Garmada úr várakozik reám.

- Ez a dög kié? - mutatott a kutyára.

- Miféle dög? - ütköztem meg.

- Hát ez a kutya.

- Az enyim; de nagyon híres! - mondtam.

- S miről?

- Arról, hogy dög létire megy, ugat és harap.

Garmada úr megvetőleg nézte Bolhát, s nem akart mozdulni. Sem szólani nem akart. Az emberek sűrűn jöttek-mentek mellettünk, s én is szerettem volna már valamerre irányt venni.

- Na, gyerünk! - szólott végre mégis.

Megindult elől, s én Bolhával utána. Amikor az állomás nagy veres épületéből kiléptünk az utcára, ismét megállott, és kérdést intézett hozzám:

- Hogy hívnak?

- Szakállas Ábel.

- S valakid van-e ebben a városban?

- Van.

- S kid van?

- Az Isten.

- S más nincs?

- Még ez ideig nincs.

- Na, akkor gyerünk! - mondta, s már mentünk is.

Útközben én a nagy városi házakat néztem, és a szép hosszú utat, amely pompásan ki volt kövezve. Bolha a járókelőket nézte, s azok között is inkább a kutyákat.

Garmada úr semmit, vagyis a levegőt.

Egy idő múlva befordultunk egy kisebb utcába, s ott haladtunk. Bolha és én az út közepén, Garmada úr pedig jobb szélről a járdán. Pompás járás eshetett ott, de én a kutya miatt nem mertem odamenni; s a kutyán kívül az is a fejemben járt, hogy talán csak az uraknak szabad ottan járni.

Hát így mendegéltünk; s közben pedig nem váltottunk egy szót sem, hanem csak haladtunk, mintha nem is ismernők egymást.

Végre elértünk egy kicsi házhoz, amely kőből volt ugyan, de azért erősen szomorú állapotban. A födele vedlett, s vedlett a zöldre festett fala is. Egy ablak rajta az utca felé, de olyan alacsonyan, hogy még nekem is le kellett volna hajolnom, ha be akartam volna nézni rajta.

Garmada úr kinyitotta a korhadó, rossz kaput, és hátraszólt nekem:

- Gyerünk be!

Az udvar olyan burjános volt, mintha legalább tíz esztendeje senki sem gondozta volna. Hátulfelől egy nagy hordó állott, bizonyosan esővíznek, mert a hordó teteje ki volt ütve. S annál is hátrább egy jókora szemétdomb.

- No, ennek is ki lehetne húzni a fogát! - mondtam.

- Minek? - kérdezte Garmada úr.

- Ennek az udvarnak.

- Jól van ez így - felelte.

Gondoltam, jobb lesz talán, ha nem találok ilyen hamar mindenben hibát; s nem is szóltam többet, hanem a burjános udvaron csak mendegéltem Garmada úr után. A ház hosszú volt, s két ajtó rajta. Minket, úgy látszik, a hátulsó ajtó várt, mert a foghúzó mester egyenesen arra tartott. S én is közel a nyomában. Nem vett kulcsot elő, hanem otthonos bátorsággal benyitott az ajtón.

- Ki az?! - szólt odabent, s abban a percben egy nő, de Garmada úr csak ennyit felelt vissza:

- Jó napot, Blanka!

Az ajtó nyitva maradt a mester után, s már ott álltam én is a küszöbnél. S onnét betekintvén a szobába, eleven szememmel egy fiatal nőt láttam, s egy fiatal urat. A nő kis termetű volt és vékony, szép fekete haja neki, s az arca is tetszetős. A fiatal úr szorongva és borzasan süllöngött, mint víz láttán az ürge.

- Látom, tavasz van, Blanka! - mondta a foghúzó mester.

- Igen, doktor úr - felelte Blanka. - A vőlegényem meglátogatott.

Erre Garmada úr nem szólott semmit, hanem kedvetlen arccal bement a másik szobába.

- Hát te mit bámulsz? - szólt reám Blanka.

Ilyen helyzetben még sohasem voltam, s így feleltem:

- Nem tehetek róla, hogy nekem is van szemem.

Erre a kisasszony bekiáltott a másik szobába:

- Doktor úr, ki ez a falusi fiú?

- Jöjjön be a konyhába, s ott pakoljon le! - felelte vissza Garmada úr.

Az volt a konyha, minek a küszöbén állottam, s ahol Blanka és a vőlegénye tartózkodott. Oda pedig, éppen a jelen helyzetben, egy harmadik ember sok lett volna. Éppen azért eljöttem az ajtóból, s a ház oldala mellett meghúzódtam. Bolha is odajött hozzám, s úgy nézegetett reám, mintha nem tetszett volna neki a dolog. Még ráncigált is engem, hogy menjünk el a háztól, s próbáljunk máshol szerencsét. Én azonban a hontalan árvaságomra és a hatvanöt lejre gondoltam, amit Garmada úr mellett oly könnyűszerrel s olyan kevés idő alatt megkerestem. Bolhának azt mondtam, hogy nézzük a jövőt, minek az érdekében, ha már ilyen ez a világ, a rossz tapasztalásokat is el kell viselnünk. S amint ott állottunk, emígy osztozkodván mi ketten a kutyával, egyszerre csak megnyílt lassan a kapu, s a nyílásban egy fej jelent meg, amelyen tarka sapka volt. Úgy kukucskált be az udvarra, mintha nem lett volna biztos, hogy kerülhet-e beljebb. Gondoltam, mindenkitől lehet valamit tanulni, s intettem neki, hogy ereszkedjék csak felém.

Egy segédforma fiatalember volt.

- Itthon van-e a doktor? - kérdezte titokzatosan.

A játék miatt, s hogy a sorsomat is vidámabbra fessem, arra gondoltam, hogy én is hozzákeverek még valamit a rejtelmességhez; odasúgtam tehát neki:

- Valahol a vonaton működik; csak Blanka kisasszony van itthon.

- Egyedül-e?

- Tiszta egyedül.

Erre levette a sapkáját, a haját megigazította, s meg a ruházatát is. Aztán nagy bátran, mint egy biztos vitéz, elindult az ajtó felé. Ahogy azonban a küszöbre tette volna a lábát, már futni is kezdett visszafelé, de igen a vőlegény is utána. Úgy látszik azonban, hogy a kergető vőlegény nemcsak otthonosabb volt abban a házban, hanem jobb futó is, mert utolérte a másikat még a kapu előtt. S ahogy utolérte, egyetlen ugrással rászökött a másikra, mint a farkas. Leestek abban a percben a burjános földre, s nagy ordítozások és káromkodások között marcangolni kezdték egymást.

Ekkora romlás láttára Bolha is megbolydult rögtön, és ugatni kezdett. De a következő percben én már ott voltam mellettük; s hamarosan ott volt Blanka is, aki egyre jobban jajveszékelt.

Majd kezdett sikoltozni is.

- Ne búsuljon! - vigasztaltam Blankát - hiszen az egyik győzni fog!

S akkor, hogy senki se hiányozzék, ingben s hirtelen rántott nadrágban oda futott Garmada úr is.

- Hát itt mi van?! - kérdezte.

- Itt ismét tavasz - mondtam.

Garmada úr azonban nem szerette úgy a verekedést, mint én, mert nagy handabandával topogni kezdett a verekedők körül, miközben hol a fejét fogta, hol pedig a nadrágját.

A helyzet kezdett erősen cifra lenni, mert a verekedők arcáján már a vér is mutatkozott. Erre Garmada úr, mint a bolond kakas, még jobban verdesett, Blanka még jobban jajgatott, s Bolha még jobban ugatott. De megdagadt az én félelmem is, mert azt mondta bennem egy hang, hogy idegen lévén a városban, könnyen rám foghatják, ha valamelyik meg találja ölni a másikat. Elszántam hát magamat, s valahogy a segédnek megfogtam a lábát, és húzni kezdtem. Nagy nehezen úgy elhúztam, hogy már egymás végtiben voltak. Akkor a vőlegény még rúgott egyet a segéd fején, s ez a verekedésre pont lett.

- Álljanak fel, s takarodjanak! - mondta Garmada úr.

Amikor kimentek valahogy a kapun, Garmada úr a kaput bezárta, majd odafordult a kisasszonyhoz, s neki azt mondta:

- Blanka, ha ez még egyszer megismétlődik, magát is kidobom!

- Én nem tehetek róla, doktor úr! - felelte Blanka.

Erre Garmada úr dúlva-futva bement a házba.

- Melyiket szereti? - kérdeztem a lánytól, ahogy csak ketten maradtunk.

Blanka mérgesen nézett reám, aztán a tekintete a kutyára esett, és hirtelen így szólt:

- Ezt a kutyát! Mert a férfiak csak bajt szereznek - mondta Blanka, s befutott a házba.

Mi pedig ismét ottmaradtunk árván, Bolhával ketten. Egy pillanatig az volt az eszemben, hogy csakugyan felveszem szép lassan a hátizsákot, s a Bolha intelme szerint úgy elmegyek onnét, mintha ott sem lettem volna. De akkor Blanka kiszólt a konyhából:

- Gyere be, és pakolj le!

Hát erre mégis bementem, s szívélyesen így szóltam:

- Itt vagyok.

- Tedd le a hátizsákot! - mondta Blanka.

- Hova?

- Egyelőre oda az ágy mellé.

- Jól van, én odateszem, de aztán nem leszek hibás - mondtam.

- Miben nem leszel hibás?

- Abban, ha a segédek visszajönnek, s megbotlanak benne.

Blanka furcsán tekintett reám, de csak ennyit szólt:

- Ugyan!

Akkor láttam meg, hogy Bolha már ott is fekszik az ágy előtt egy mocskos báránybőrön. Odamentem melléje, a fejemet megtekergettem, s én is így szóltam:

- Ugyan!

- Kié ez a kutya? - kérdezte Blanka.

- Az enyim - feleltem.

- Hát te azt hiszed, hogy én tűrni fogom itt?

Úgy szerettem volna, hogy a kutyát is megvédjem, s a szállást is megtartsam, s azért így feleltem:

- Bolhának hívják, de nem csíp.

- Hát téged hogy hívnak?

- Engem Ábelnek.

Erre a szóra Garmada úr urasan öltözve kilépett a szobából. A fején új kalap volt, a karján pálca és a kezében kesztyű. Megnézte, hogy mi hogyan van a konyhában, aztán rendelkezni kezdett:

- Blanka, én most elmegyek a kávéházba.

- Rendben van, doktor úr - felelte Blanka.

- Aztán nem jövök haza, csak vacsora után - folytatta Garmada úr. - Maga is rögtönözzön itt valami vacsorácskát, s adjon ennek a fiúnak is, tudniillik ez a fiú az én segédem, s itt fog lakni, rendezze el valahogy. De mindenekelőtt szedje őt rendbe egy kicsit. Ott van az én régi barna ruhám, azt vegye fel; s ott van az a régi sárga cipő, azt húzza fel. És nem ártana, ha meg is fürödne. Különben most elviszem a borbélyhoz, hogy egy kicsit szépítsen rajta.

Blanka nagy szemekkel hallgatta ezt a beszédet, én pedig még nagyobb ámulattal. De sőt valami olyan érzéssel is, amiről azt szokták mondani, hogy az Isten kezében vagyunk. Szólani azonban nem mertem semmit, hanem vigasztalásomra azt gondoltam, hogy fel bizonyosan nem akasztanak, s egyebet pedig valahogy elszenvedek.

- No gyerünk, Ábel! - mondta Garmada úr.

Rögtön menésre készülődtem, s hát Bolha is csóválja a farkát.

- Ne nekem csóváld, hanem a doktor úrnak! - mondtam neki.

- A kutya nem jöhet a borbélyhoz! - jelentette ki Garmada úr, aztán pénzt vett elő, azt odaadta Blankának, és csak ennyit fűzött hozzá: - Este itt lesznek a barátaim, legyen minden, ahogy szokás.

Azzal megindultunk ketten, s kimentünk a kapun. Én az útról még visszafordultam, s jól megnéztem, hogy hová kell visszajönnöm. Aztán a Szűzmária oltalma alá helyeztem magamat, s igyekeztem rendesen menni. Még öt percet sem haladtunk, amikor Garmada úr két fényes réztányér között benyitott egy ajtón. Én is utána léptem, s azzal a lépéssel már bent is voltam egy kis műhelyben, ahol két fehér köpenyeges ember szorgoskodva így köszönt nekünk:

- Ásszolgája! Van szerencsém!

Két nagy tükörrel szemben két karosszék állott, s Garmada úr az egyikbe beleültetett engem. Aztán a fiatalabbik köpönyegeshez így szólt:

- Hajvágás alul és oldalt, fejmosás, borotválás.

Mindjárt fizetett is, majd búcsú nélkül elment.

Engemet szorongás fogott el a nagy karosszékben, mert ama napig fehér köpenyes embert csak egyszer láttam, s az is mészáros volt. Mégis eltökéltem, hogy bátran és otthonosan fogok viselkedni; s amíg nem lesz muszáj, nem is szólok egy szót sem. Közben a fiatalabbik fehér lepedőt terített a nyakam köré, s láttam, hogy kacsint egyet a másiknak, aki a szoba sarkában ült kifent bajusszal. A kacsintás után munkához látott menten, s amikor már körüljárta géppel a fejemet, s kezdett az ollóval is csesszegtetni, végre megszólalt, mondván:

- Erős és sűrű hajad van, hécskám!

Bár eltökéltem volt, hogy végső szükség nélkül nem szólok, az emberi rend érdekiben mégis úgy gondoltam, hogy a borbélynak a tisztes és helyes beszédből most leckét adok.

- Talán az úr is csicsai? - kérdeztem.

- Hát az mi? - állott meg a borbély.

- Az egy falu Csíkban. Nem odavaló?

- Nem.

- Na, elég kár! - mondtam.

- Miért, ugyan?

- Azért, mert ha nem odavaló, akkor nem mondhatja nekem, hogy "hécskám".

- Hát mit szabad mondanom? - tudakolta a segéd.

Jól emlékeztem, hogy Garmada úr a vonaton miképpen szólott volt a közönséghez, s abból tanulva, így feleltem a borbélynak:

- Csak azt, hogy: ön; vagyis ilyen és ilyen haja van önnek!

A borbély olyan lett, mintha a fejére koppantottam volna egyet. Hamarjában felelni sem tudott semmit, s az olló is megállott a kezében.

- Ha így dolgozik, a szerszám megrozsdásodik! - mondtam neki.

Erre a bajuszos felállt és odaszólt:

- Ne kaszinózzék, segéd úr, hanem dolgozzék!

Mint a szomjas ember, ha ihatik, olyan jó érzés lepte el a lelkemet. Ily sikert aratván, magamat is ahhozléve tartottam a székben. Amikor pedig a beretválásra került a sor, a bajuszos főnökhöz illendő módon így szóltam:

- A beretválást végezze ön, mert mindenkinek dolgoznia kell!

Egy hanggal sem ellenkeztek, hanem a főnök átvette a beretvát, és végig nagy ügyelettel dolgozott rajtam. Akkor pedig meghajtotta magát, s így szólt:

- Tessék parancsolni!

- Köszönöm - mondtam én is.

Aztán megnéztem magamat a tükörben, s hát bizony egy sokkal ügyesebb fiút láttam benne, mint amilyen bejött volt. Vettem a kalapomat, s megkérdeztem:

- A doktor úr mindent kifizetett?

- Igenis - mondta az öreg.

- S köszönőpénz? - néztem a segédre.

Láttam, hogy nem érti a dolgot, de én sem akartam magyarázgatni, hanem kivettem tíz lejt. Gondoltam, én is könnyen kerestem, s odaadtam neki.

- Kössz! - mondta a segéd.

S vége lévén a játéknak, mind a hárman nevetni kezdtünk.

Aztán félrevágtam a kalapomat, és kijöttem. De a kalapot nemcsak zsenge korom miatt csaptam hetykére, hanem azért is, mert boldog voltam.

Otthon azzal fogadott Blanka, hogy százszor szemrevalóbb vagyok, mint azelőtt; a kutya ellenben olyan büdös, hogy nem lehet a konyhában megtűrni. Azt feleltem neki, hogy künn az udvaron mindjárt csinálok valami vackot, s oda kivisszük.

- Na, az jó lesz! - örvendett Blanka. - De előbb mosakodjál meg, s cserélj ruhát is, mert nagyon kíváncsi vagyok.

A barna ruhát és a sárga cipőt már elő is szedte volt; s teli vízzel ott állott egy nagy mosdótál is, csak éppen azt nem tudtam, hogy miképpen kezdjek a dologhoz. Jobbra-balra néztem, s zavaromban úgy totyogtam, mint ahogy Garmada úr tette volt a verekedőknél. Blanka várakozó pillantásokat vetett reám, de nem segített, hanem még így szólt:

- Nem ártana, ha egészen megfürödnél.

- Tán nem ebben a mosdótálban?

- De ebben.

- Hát én nem vagyok csóka! - mondtam.

- Én sem vagyok csóka! - felelte Blanka. - S mégis ebben szoktam fürödni. Ezt pedig te is megteheted. Nem a Jordán vize. Nahát!

Minden szava után jobban féltem, hogy most immár mi lesz. S hát még, amikor Blanka azt mondta, hogy ne húzódozzam, hanem vetkőzzem le, s lépjek bele a mosdótálba! Hát akkor a két lábam remegni kezdett, s a térdem mögött annyira citeráztak az inak, hogy le kellett ülnöm. A fejemet a két karomra hajtottam, s éreztem, hogy miközben egész testemben zsongottam, egyszer a meleg hullám s egyszer a hideg hullám futkorászott rajtam. Blanka odajött hozzám, és megsimogatta a hajamat, amit az igyekvő borbély nemcsak megfésült volt, hanem be is szagosított.

- Na, mi lelt, te gyerek? - kérdezte tőlem.

- Semmi.

- Félsz a víztől?

- Attól nem.

- Hát kitől?

- Az ördögtől.

Blanka olyant kacagott erre, mintha csengettyűt ráztak volna meg, nagy gyöngyvirág csengettyűt, aminek bódító illata van. Aztán egészen odahajtotta a fejét az enyémhez, s csak annyit mondott:

- Kis szamár, te!

Nem tudom mért, de egyszerre úgy meglobbantam, hogy felugrottam a székről, és Blankára kiáltottam:

- Boszorkány!

Blanka olyan zavaros ijedelemmel nézett reám, hogy megsajnáltam. Szinte kiesett a könnyem, hogy én vele ezt cselekedtem. Odaléptem hát szelíden hozzá, megfogtam a kezét, s azt mondtam:

- Bocsánat.

Blanka egyszeriben kivirult ismét; kiragyogott valósággal, mintha a felleg, mely ráfutott az előbb, hirtelen odalett volna. De azért mégsem változott egészen a régire vissza, vagyis a verebes leányból fecskemadár lett. A fürdéssel sem erőszakoskodott tovább, hanem azt mondta, hogy ő bemegy a Garmada úr szobájába, s én csináljak, amit akarok. Első pillantásra ez így helyesnek is látszott, de amikor egyedül maradtam, az ördög sugdosni kezdett a fülembe. De hát rákiáltottam az ördögre is, majd pedig derékig levetkőztem, s odaállottam a nagy mosdótál elé, amelyikben úgy tündöklött a szép tiszta víz, mint valami hegyi tóban. S ahogy ott álltam és néztem, a bőröm bizseregni kezdett, s egy hirtelen gondolattal így szóltam magamban:

- Mégis csóka leszek!

Letettem hát a nagy tálat a fal mellé, hamar nekivetkőztem, és beléptem a vízbe. De közben az ördög mégis folyton leselkedett, s így nem csoda, ha oly hadra készen állottam ellene, mintha török basának nevelt volna édesanyám. Csak akkor szálltam békességbe lassan, amikor a hideg vízzel locsolni kezdtem magamat. De akkor a békességem olyan nagy lett, hogy egész életemre megtanultam belőle, miszerint az ördög incselkedése ellen nincs jobb orvosság, mint a hideg víz.

Egy félóra is elmúlhatott talán, amikor átkiáltottam Blankának:

- Be lehet jönni!

Akkor már a Garmada úr barna ruhája is rajtam volt, s rajtam a sárga cipő. Egy kicsit kotyogott rajtam mind a kettő, de csúnya városi fiúnak sem lehettem, mert amikor Blanka meglátott, a kezét összecsapta, s így szólt:

- Nem is az vagy, aki voltál!

De nemcsak ő nézett engem, hanem nagy figyelemmel Bolha is. Neki azonban alig sem tetszett, hogy a régit ilyen egyszerre levedlettem, mert félretartott fejjel pillogott rám, mintha előbbi magamat megettem volna. Lehajoltam hozzá, megsimogattam, és így szóltam.

- Halad a világ, Bolha!

Blanka azt akarta, hogy még jobban haladjon; vagyis, hogy vegyek más inget is, városit; s kössek nyakravalót.

- Honnét varázsoljam azokat? - kérdeztem.

- Van a doktor úrnak! - mondta Blanka.

Nem akarván kakukk lenni, azt feleltem Blankának, hogy a nyakam éppen eleget fog nyúlni addig is, amíg a ruhát és a cipőt ledolgozom; nem akarom hát az ing és nyakravaló miatt tovább nyújtani.

Blanka nem hallgatott reám, hanem elővette az inget és nyakravalót, elém nyújtotta, és így szólt:

- Van rossz fog elég. Vedd fel!

Húzódoztam ugyan, hogy az ingemet Blanka előtt levessem, de aztán azzal nyugtattam meg magamat, hogy emberek vagyunk. Amikor azonban ott állottam derékig szabadon, Blanka addig s addig adta-vette játékosan az inget, hogy én bizony, ahogy valahára megcsíphettem, egy lobbanással kettőbe hasítottam. A sittyenésre azonban rögtön eszemre tértem, s ijedten kérdeztem meg:

- Na, most mi lesz?!

- Jó lesz portörlőnek - mondotta Blanka. Aztán egy másik inget adott, amit szerencsésen fel is vettem, majd kézen-közön a nyakkendőt is felkötöttük. Akkor azt mondottam Blankának, hogy már annyit fáradoztunk, hogy éhes lettem, s együnk. Erre ő teát főzött, s a hátizsákból előkerült a hazai is, melyből igen jóízűen táplálkoztunk ketten.

Vacsora után, ahogy azt megígértem volt, künn az udvaron vackot csináltam Bolhának, s oda le is fektetem. Én is kiültem Blankával az udvarra, s abban a hasznos csendességben elmondtam neki a származásomat és az addigvaló viszontagságaimat; s majd azt a hő vágyamat is, hogy szeretnék ember lenni a városban.

Blanka kedvesen hallgatott engem; majd nagyon elmélázva azt kérdezte:

- A szüleid élnek-e?

- Apám igen - feleltem én is elmélázva, s anyámra gondolva.

- Jó, akinek van szülője - folytatta erre Blanka, majd elpanaszolta, hogy neki bizony sem szülője, sem testvére nincsen. Nem is ismerte őket, mert ő olyan szerencsétlen volt, hogy a lelt gyermekek között nőtt fel, s majd az árvák házában. Onnét hozta el Garmada úr, tizennégy éves korában. Nem lehet mondani, hogy itt rossz dolga volna, csak éppen a meleg szeretet, az az egy hiányzik. De hát a doktor úr sem úgy nőtt fel, hogy a meleg házi szeretetben sok része lett volna, mert ugyanis az ő apja kóbor kereskedő volt, az édesanyja pedig korán elhunyt.

- Akkor sok mindent értek - mondtam. - Mert értem a Garmada úr kóbori doktorságát, s értem azt is, hogy Blanka kisasszony miért vágyik oly szertelenül a szeretetre. Csak éppen egyet nem értek.

- Tudom, tudom! - szólalt meg Blanka.

- Mit tud?

- Ezt a dolgot, hogy ilyenek járnak hozzám. De mit tegyek, mondd meg! Mindegyik a lelkivel jön először, de a következő alkalommal már úgy meghabarodik, mintha az üdvösségit látná bennem.

- Küldje el! - mondtam.

Egyszerre ijedelem és esdeklés látszott a Blanka arcán, s így szólt:

- De ha szeretnek!

Hirtelen indulatomban, hogy ismét bogozza a dolgot; szinte rákiáltottam; de aztán elöntött a lélek és azt mondtam neki:

- Ha szeretet kell, itt vagyok én!

- Te még gyermek vagy - szólt csendesen Blanka.

Hát erre nem tehettem mást, egyet-kettőt nagyot sóhajtottam, majd hol egymásra pillantottunk, hol pedig a fiatal tavaszi csillagokat néztük.

Ott ültünk még akkor is, amikor Garmada úr, három barátjával megérkezett. Rendes úriembereknek látszottak a barátok, bár az egyik jókedvében igen handázott. Nekünk nagy bőséggel köszöntek, majd bevonultak a szobába. Blanka bort szolgált nekik, s mindenféle édességet és süteményt. Így telt-múlt az éjszaka, s az én fejem bizony lassan az álmosságtól már olyan nehéz lett, hogy biztosan tíz kilót is nyomott. De mindent inkább tudtam, mint azt, hogy a lefekvés miképpen lesz, mert az urak egyre lármásabban mulattak a szobában, a konyhában pedig csak egyetlen ágy volt. Végre mégis történt valami, mert Blanka pokrócot terített a konyha földjére, s adott melléje egy párnát és egy takarót is nekem.

S én ott úgy elaludtam, hogy még azt sem vettem észre, amikor elmentek a zajos barátok.

Egyszer azonban arra kezdettem eszmélni, hogy talán nyúznak valakit bent a szobában. Felemeltem a fejemet, s hát alig-alig pirkad a hajnal; a hördülő nyögések pedig, minél furcsábbat és rémítőbbet soha nem hallottam, egyre csak nőttek odabent. Remegni kezdtem és émelyegni.

Hogyne, hiszen az ördög és a halál egyszerre jutottak eszembe. A hideg verejték egészen belepte a homlokomat, de lassan és valahogyan mégis összeszedtem minden erőmet, feltápászkodtam, és az ágyra néztem. Blanka ott feküdt nyugalmasan, s a fekete haja úgy övezte az arcát, mint a csipke. Nagy félelem között odaszóltam neki, de arra nem ébredett fel. Akkor az ágy oldalát megkopogtattam egy kicsit, és hangosabban mondtam:

- Blanka kisasszony!

Végre riadtan felkapta a fejét, és megkérdezte:

- Mi az?!

- Valaki öli a doktor urat! - mondtam.

Blanka hallgatózott egy percig, s aztán így szólt.

- Öli a fenét!

- Hát akkor mi van?

- Veri az ördög.

- Álmában?

- Remélem - felelte Blanka.

Azzal visszatette a fejét, s a szemét behunyta, hogy tőle a világ is felfordulhat. Én azonban nem voltam Blanka, vagyis kuporogtam tovább, félig felülve, de egészen megrettenve. A szemeim is égni kezdtek, s a fejem szédülni; majd nagy nehezen az jutott az eszembe, hogy jobb lesz, ha bedugom a fülemet. De akkor a szédülés, mint valami forgószél, egyszerre lekanyarodott a gyomrom felé, s a másik pillantásban már olyan irgalmatlan háborúskodásban voltam, hogy felugrottam, és támolyogni kezdtem kifelé. De alig értem ki a burjános udvarra, már megindult bennem minden, és teljes odaadással a rókákat kezdtem hajtani a tavaszi pirkadásban. S ahogy ott kínlódtam, a könnyezés miatt beborult szemekkel, egyszerre valaki segítő szándékkal megfogta a homlokomat, és tartotta, hogy könnyebben győzhessek a rókák fölött. Erőm szakadva és halványan csak annyit gondoltam, hogy a segítő lélek biztosan Blanka, ámbár a szaga igen savanyú volt. Amikor annyira végeztem, de még feltekintés előtt, igaz hálálkodással így szóltam:

- A Jézus fizesse meg!

Erre a segítő lélek rögtön félbehagyott engemet, de én is megtöröltem a szememet és feltekintettem. S hát, Uram-Jézusom, egy nagyszakállú, vén zsidót pillantottam meg! Úgy megijedtem tőle, hogy rögtön félreugrottam, s hát akkor láttam meg, hogy az egy mellett még más kettő is áll. Mind a háromnak csupa szőr-szakáll ábrázata volt, és rajtuk hosszú, fekete kaftán. A hajuk kétoldalt csavaros volt, és úgy csüngött, mint a feketére megfestett gyaluforgács.

- Na, nem kell mitőlünk félni! - mondta szép szóval a gyámolító zsidó, ki a legfőbbiknek látszott a három közül.

Én gyenge magyarban támolyogtam volt ki, s a fehér vászon reszketett erősen a lábszáramon. De éreztem, hogy valamit mondanom kell, s így szóltam:

- Megkönyörült rajtam az Úr.

Erre a főbbik zsidó közelebb jött hozzám, és atyai módon a vállamra tette a kezét.

- Na, tettünk mi rosszat? - kérdezte.

- Jót igen, de rosszat nem - feleltem.

- Nahát, mi okozta gyomrodnak a bajt?

Nem tudom miért, de az jutott eszembe, hogy Garmada urat, aki nekem keresetet és szállást adott, semmibe sem szabad belemártanom. Éppen azért a világra hárítottam minden okot, ami valójában igaz is volt; így szóltam tehát:

- Még nem szoktam meg ezt a világot.

- A várost?

- Igen, s benne az izgalmasságot.

- Mi van benne izgalom? - kérdezte az öreg szakállas.

- Van elég - mondtam. - Testben és lélekben egyaránt.

Bár mind igazat szóltam, úgy néztek össze hárman, mintha az én mondásaimmal nem lettek volna megelégedve. Szót is váltottak a maguk nyelvén, megegyezvén nyilván, hogy gyanút tápláljanak felőlem. Erre vallott a kérdés is, mert hangot másítva, így szólt hozzám a könyörületes öreg zsidó:

- Hát erre az udvarra honnan jöttél?

- A Hargita mellől - mondtam. - Tudja-e, hol van?

- Nem.

- Nohát onnét.

Erre ismét összenéztek hárman, s abban a nézésben az volt, hogy én nemcsak idegen vagyok az udvaron, hanem bolond is vagyok.

- És mit keresel, ezen az udvaron? - kérdezte tovább.

- Semmit - mondtam. - Elég bajom volt úgyis.

Megint összenéztek és bólintottak.

- És aztán a ruhádat hol hagytad?

- Ez is sok, ami rajtam van - mondtam.

Erre a könyörületes öreg mondott a másik kettőnek valamit, mire azok nagy vigyázattal karon fogtak engemet, és elindítottak a kapu felé. Mentem velük ellenkezés nélkül, de amikor láttam, hogy ki akarnak tenni a kapun az útra, egyszerre megálltam, s azt mondtam nekik, hogy egy kicsit engedjenek el, mert nagyon viszket az orrom, s meg akarom dörzsölni. S amikor elengedtek, abban a percben megszöktem magamat, s szaladni kezdtem visszafelé. De mivel láttam, hogy ők nem futnak utánam, a konyha ajtajában megálltam, és onnét istenhozzádot intettem nekik.

Azzal bementem és lefeküdtem.

Az ajkamról bő sóhaj szállott rögtön az egek felé, mert bizony a háborgási betegség és az udvari történet után jó volt megint a takaró alatt. S jó volt az is, hogy a másik szobából nem hallatszott már semmi kínszenvedés. Csak éppen, alig melegedtem meg, Blanka szólt oda nekem:

- Hol jártál, Ábel?

- Hát a kisasszony nem aluszik? - kérdeztem.

- Nem, essen belé a fene! - mondta Blanka.

Nem tetszett nekem, hogy egyszer-máskor ilyen darabosan szólt, mert szép barna arca miatt-e, vagy zsenge termete miatt, de amióta megláttam, azóta folyton tavaszodni akart a szívem. Ez egyszer azonban találónak véltem a darabos szót, mert azt gondoltam, hogy valami bolha csípte meg őt.

- Ne búsuljon, kedves kisasszony! - mondtam neki. - Ma úgyis vasárnap van, s templomozás helyett megölöm.

- Kit akarsz megölni, te?! - kérdezte Blanka.

- A bolhát, amelyik megcsípte magát.

- Engem nem csípett meg.

- Hát akkor miért nem aluszik?

- Gondolkozom a te sorsodon - mondta Blanka.

Egy ideig ismét csendben voltunk; s nem tudom, hogy Blanka mire gondolt abban a csendben, de nekem a zsidók fúrták az oldalamot, s azon gondolkoztam, hogy miképpen adjam ezt a Blanka értésére. Végre elszántam magam, s ismét megszólítottam őt:

- Blanka kisasszony?

- Mit akarsz?

- Én csak azt, hogy megmondjam, miszerint a zsidók között is vannak jó emberek.

- Hogyne, sokat adakoznak! - mondta Blanka.

Egyszerre nevetni kezdtem, mert az jutott eszembe, hogy az előbb az udvaron, mint szánalmas személy, csakugyan eléjük tarthattam volna a perselyt.

- Hát te most mit nevetsz? - kérdezte Blanka.

- Én azt nevetem, hogy milyen furcsa volna, ha nekem nagy szakállam és földig érő fekete kaftánom volna, s úgy bejönnék ide az udvarra, ahol látnék egy katolikus fiút, aki vászon vadászgúnyában lesné a rókákat.

- Hát ide nyugodtan bejöhetnél! - mondta Blanka - mert ide járnak olyan zsidók.

- Járnak-e?

- Igen, mert ez a ház az ózsidó egyházközség tulajdona, s itt a másik lakásban ők tanyáznak. Ott van egy nagy szoba, s a vándor szegény zsidók ott alusznak; s vannak bókherek is, akik hajnalonként ide jönnek, és a szegény vándorzsidót megfürösztik, s imádkoztatják őket.

Én nagyon elcsodálkoztam a dolgon, de mivel nem tudtam, hogy kik azok a fürösztő emberek, megkérdeztem:

- S kik azok a bókherek, Blanka kisasszony?

- Azokból lesznek a papok, vagyis olyan paptojások - felelte Blanka.

- Hát akkor maga is egy kedves kicsi paptojás!

- Miért lennék az?

- Azért, mert maga is meg akart engem füröszteni.

Erre Blanka nyújtózott egyet, majd így szólt:

- Hallgass, a csillagok még ébren vannak!

Olyan kedvesen mondta ezt, hogy a derengő ablakon keresztül csakugyan incselkedni láttam egy csillagot. De azért oktatják és nevelik az embert a családi körben, az iskolában és a templomban, hogy az incselkedések idején védekezni tudjon. A magam tudása szerint védekeztem tehát, vagyis azokra a szentekre gondoltam, akik tiszta ártatlanságban éltek, és a sóvárgó szívet parancs alatt tartották. Így tehát kiválasztottam egy példaképet, és Szent Imre hercegre gondoltam. Egy fohászt is küldöttem hozzá, majd elképzeltem, hogy ő miképpen állott volna ellen, ha szíve nyugalmát akarták volna csorbítani. Arra az eredményre jutottam, hogy ő is nyilván úgy tett volna, ahogy én, vagyis egy másik szenthez folyamodott volna, aki előtte élt. Ez engemet megnyugtatott abban, hogy a védekezés dolgában helyesen járok el.

S aludni próbáltam ismét.

Azonban az álom nem akart megszállani nálam.

Gondolkozni kezdtem tehát, hogy célom érdekben megtettem-e mindent. S arra jutottam, hogy bizony a kísértést legyőzni a fohász nem elegendő, hanem oda az is kell, hogy Blankától valahogy messzebb kerüljek.

- Legalább megnézem, hogy a zsidókat miképpen fürösztik - mondtam magamban; majd csendesen öltözködni kezdtem. A hajnal már reggelesen derengett, s Blankának is meghozta a szundítást, mert nem vett semmit észre. Amikor azonban éppen a kabátomat akartam volna felvenni, egyszerre hátravágódott az ajtó, valaki a küszöbre ugrott, és elordította magát:

- Vérfürdőt rendezek!

Abban a pillantásban az asztal mögé ugrottam, Blanka pedig az ágyból az én hátam mögé. S úgy megtörpültem mindjárt, hogy csak fél fejjel voltam magasabb az asztalnál, de Blanka is annyira megsemmisült, hogy még kiáltani sem tudott. Annyit azonban láttam, hogy a tegnapi vőlegény jelent meg nekünk, színültig részegen s egy nagy disznóölő késsel a kezében. Nem ölt meg rögtön minket, hanem egy ideig csak állt a küszöbön, vigyorgott, és rázta a nagy kést. Blanka úgy fogott hátulról engem, mint a karót a tökinda.

- Bújj elé onnan! - ordította el magát a vőlegény.

Nem tudtuk, hogy kettőnk közül melyiknek szól a parancs, s így nem bújtunk elő egyik sem. Erre lépett egy felet a vőlegény, és reám mutatott a késsel:

- Hát ez kicsoda?

Félelmemre csak most került fel igazán a korona, mert hiába voltam én ártatlan, ha ő célba vett engemet. S a dermedt pillanatokban az életszeretet is ordítani kezdte bennem, hogy itt muszáj csinálni valamit; s akkor egyszerre, mint annyi más percben, eszembe jutott Bolha, s rögtön el is kiáltottam magamat:

- Bolha, segíts!

Mire kettőt számoltam volna, Bolha már ott termett a vackából, s minden habozás nélkül nekiugrott hátulról a vőlegénynek. Annak csak annyi ideje volt, hogy a késsel a kutyához vágjon, de szerencsére nem találta el a kutyát. Ellenben ő maga kiesett a küszöbön, és végigterült a földön. Erre én is felegyenesedtem, és a kutyához így szóltam:

- Jól van, Bolha!

Blanka megigazította a haját, aztán odament a vőlegényhez, nagy undorodással megnézte őt, majd hozzám így szólt:

- Igazad volt, Ábel.

Aztán kivette a vőlegény kezéből a kést, és úgy odaverte élivel a vízvezetéki vastartályhoz, hogy valóságos csipke lett a késből. Amikor pedig ezt is elvégezte, visszafeküdt az ágyra, s egy nagy sóhajtással jelezte, hogy megkönnyebbült. Bolha még ott állott mellettem, és boldogan csavargatta a farkát. Én ránéztem Blankára, s miközben simogattam a kutyát, így szóltam:

- Büdös vagy Bolha, de bátor!

Blanka értett a szóból, és megjegyezte:

- Majd megfürösztöm.

Nem volt kedvem arra, hogy ehhez a fürösztéshez is fűzzek valami tréfát, hanem azon gondolkoztam inkább, hogy miképpen lehetne a kapun kívül tenni a hanyatlott vőlegényt. Blanka azt mondta, hogy mi zárjuk magunkra az ajtót, az a disznó pedig majd felébred és elmegy. Én azonban nem találtam ezt helyesnek, mert úgy véltem, hogy aki így fekszik le, az nehezen kel fel. Kimentem tehát, és megvizsgáltam a nagy hőst. A szuszogásáról annyit megállapítottam, hogy lesz, aki felkeljen. A többi már nem ment nehezen, mert az udvari hordóból vizet merítettem a markommal, s azt cseppenkint eregetni kezdtem az ábrázatára. Ügyeltem azonban, hogy hirtelen veszély esetére a kutya mellettem legyen. S ő annyira mellettem volt, hogy amikor a locsolást látta, közel fartatott egészen a vőlegény fejéhez, és pontosan a fülibe harmatozott. Ez nemcsak okos cselekedet volt, hanem egyben hasznos is, mert ettől a vőlegény megrázta a fejét, és eszmélkedni kezdett.

Segítettem neki, hogy valahogy felálljon.

- Hol vagyok? - kérdezte tőlem.

Én egy célszerű fordulattal így feleltem:

- Itt, a kocsma előtt.

Egészen olyan volt, mintha valami mocskos és bokros helyen a sírtról támadott volna fel. S amíg pislogott nagy bambasággal, én kitaláltam a többit is hamar, és így folytattam:

- Jöjjön hamar, s menjen ki a kapun, mert a gazdám elment a csendőrök után. Én mondtam neki, hogy ne menjen, de ő elment, mivel maga nem akart fizetni. Pedig én azt is mondtam, hogy biztosan megfizeti legalább az öt liter bor árát, amit megivott az éjszaka. S azt is mondtam, hogy ne tegye ki uraságodat a korcsmából erre a hideg földre, mert biztosan meg fog fizetni, de ő mégis kitette uraságodat, mivel még az öt liter bor árát sem akarta kifizetni, pedig az üvegeket is mind összetörte, s azokat is meg kéne fizetni.

Ekkora veszély s annyi fizetés hallatára a zsebébe nyúlt a vőlegény, s egy marok aprópénzt hamar a markomba nyomott. Aztán olyan gyorsan, ahogy csak tudott, megindult, és szerencsésen kiosont a kapun. Én megolvastam a pénzt, s hát százharminc lej volt. Ebből százat mindjárt felajánlottam Bolhának, hogy a segítség jutalmául neki abból kutyaházat csinálok, és húst veszek. A megmaradó harmincról pedig úgy döntöttem, hogy az menjen virágra Blankának. Jelentkeztem is mindjárt a konyhában, és előadtam, hogy megyek most a városba, hadd ismerkedjem, ha már itt vagyok. Blanka azt kérdezte, hogy az a részeg disznó még ott fekszik-e, mire én azt feleltem, hogy nem fekszik ott, mert a szerencsétlenség után nemsokára utánajött egy gyönyörűszép leány, aki fölkeltette és elvitte. Blanka hitetlenül nézett reám, hogy nem hazudok-e; majd mérgesen leszállott az ágyból, és azt mondta, hogy induljak a városba, mert utánam be akarja zárni az ajtót, mivel elég volt immár neki a zajgásból.

Bolhát nem vittem magammal, hanem egyedül mentem.

Még olyan korán volt, hogy emberek nemigen jártak az utcákon, s aki járt, jó része annak is részeg volt. Józant csak egy-egy korai szolgálót láttam, s azoktól kérdezősködtem is, hogy deszkát, húst és virágot merrefelé lehet venni? Azok a piacra irányítottak engem, s én oda el is találtam. Nagy vidámság honolt a piacon, s örömmel láttam, hogy ott mindenkinek a számára árulnak valamit. Az egyik helyen pecsenyét sütöttek, s annak a szaga engemet úgy felbuzdított, hogy annyi pecsenyét életemben sohasem ettem, mint akkor. S amikor ilyenformán kibékültem magammal, Blankának és Bolhának is megvásároltam a célba vett dolgokat, s azokkal megrakodva olyan voltam, mint egy kicsi szamár virágvasárnapján.

Mire hazaértem, már az idő is úgy előre haladott volt, hogy a délt várni lehetett. S a füves udvaron még sem volt semmi más mozgás, csupán az, amit Bolha a farkával csinált. De ő hiába örvendett oly nagyon, mert földre eresztvén a kutyaházra való deszkát, gyarló módon a szívemre hallgattam rögtön. Vagyis legelsőbben Blankát akartam megörvendeztetni a virágokkal.

Az ajtó előtt még egy kicsit megálltam, és elgondolkodtam, hogy a virágok mellé mit fogok mondani. Azt fogom mondani, hogy jártam egy szép mezőben, s annak a mezőnek a közepében láttam egy ártatlan szívet, s annak a szívnek a környékéről szedtem ezeket a virágokat, amelyek a színökkel s az illatukkal szolgáljanak neki.

Azzal szép csendesen benyitottam az ajtót, s hát Blanka mellett egy fiatalember üldögél.

- Nem tudsz kopogni, te paraszt?! - förmedett rám a vendég.

Én a szívfájdalom mellé egyszerre mérges is lettem.

- Maga van idegen helyen! Kopogtasson hát maga!

Blanka úgy kezdett kacagni, hogy a vendég nem tudta, mit mondjon erre. De én sem szóltam többet semmit, hanem a húst és a virágokat letettem az asztalra; azután pedig felvettem azt a nagy kést, mit csipkésre csorbított volt Blanka. Marokra fogtam a kést, és ránéztem a fiatalemberre.

Az olyan lett, mintha a falról esett volna le.

Nekem a győzelemhez ennyi is elég volt.

De hogy rámába is tegyem ezt a hirtelen győzelmet, odamentem a vízi vastartályhoz, és ott a késsel működni kezdtem.

- Mit csinálsz, Ábel? - kérdezte Blanka.

- Reperálom a késnek az élit, hogy használni tudjam.

- S mire akarod használni?

- Én öt percig semmire - mondtam. - De akkor eleven húst vágok, ha még akkor is lesz.

Gondoltam, ezt elég magyarul megmondtam; s a virágokkal, a bécsomagolt hússal és a késsel kimentem.

Künn az első dolgom az volt, hogy a húsnak a felét a kutyának odaadtam. S mialatt Bolha boldog mohósággal folytatta a vasárnapi táplálkozást, azalatt nekem is példás gondolatom támadt.

- No, állj meg, Blanka! - mondtam. - Mert ha te vétettél a virágok ellen, a virágok is másnak fognak kedveskedni.

A virágok pedig úgy kedveskedtek másnak, hogy a színökkel és az illatukkal nem neki szolgáltak, hanem Bolha kutyának. Vagyis amikor Bolha jóllakott, visszafektettem szépen a vackára, s körös-körül feltüzdeltem neki mind a virágokat. Úgy pislogott ki onnét a fél szemével Bolha, mint egy óriási kutyafejű madár, aki a virágok közé rakta a fészkét. S éppen javában örvendeztem a boldogságnak, amikor megnyílott az ajtó, s hát valaki sebesen igyekszik a kapu felé. De akárhogy iparkodott is, én megismertem, hogy az igyekvő senki más, mint Blanka mellől a borzos; továbbá felismertem a mozgásról azt is, hogy azonos személy a tegnapi sapkás verekedővel, akit a vőlegény fejbe rúgott volt.

Hamar utánaszóltam, mondván:

- Úgy húzza bé a kaput, hogy sohase tudja kinyitani többet!

Aztán egyedül maradtam.

Gondolkozni kezdtem, hogy most mi jót lehetne csinálni; majd azzal a szándékkal, hogy a virág illatát is élvezhesse Bolha, az egyik szál virágot odatartottam az orra alá. S igen nagy szerencsével, mert éppen abban a percben Blankának a hangját kellett hallanom:

- Te ott mit csinálsz, Ábel?

- Kedveskedem annak, aki megérdemli - mondtam.

Talán elfödöztem előle a kutyát, mert kíváncsian így szólt:

- Ugyan kinek?

- Jöjjön, nézze meg!

Blanka odajött, s amikor meglátta a virágágyásban a kutyát, karba tette a kezét, s így nézvén egy ideig az érdemes kutya felmagasztalását, azt mondta:

- Fura!

- Mi az, hogy fura? - kérdeztem.

- Ha te lefeküdnél például - felelte Blanka -, s körös-körül csontokat tűzdelnének melléd.

Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a rügyező szívem csalódása miatt megcsípjem egy kicsit.

- De fura volna is - mondtam -, ha magát udvarlókkal ültetné valaki körül!

Blanka szembefordult velem, mint egy kicsi pulyka:

- S mi közöd hozzá?!

Látván, hogy megfeledte, amit a csillagok alatt beszéltünk, csendesen csak ennyit szóltam:

- Nekem semmi, sem ezeknek a virágoknak!

Erre megnézte Blanka a virágokat ismét, s láttam, hogy az irigység lángocskája megvillant a szemében.

- Mért emlegeted a virágokat? - kérdezte.

- Én nemcsak emlegetni akartam, hanem magának is adni - mondtam lehajtott fejjel.

Kis ideig csend volt, de aztán mondásomra a válasz megérkezett, mert Blanka felkapkodta a virágokat, és szó nélkül befutott velük a házba. Ahogy utánanéztem, olyan szívnyerő és ártatlan volt a virágokkal, mintha udvarlókat nem is látott volna soha. A kezemet a szívemre tettem, egy tavaszit sóhajtottam; majd aztán megépítettem a kutyaházat, hogy Bolhával együtt lelki nyugalomban érezhessem magam.

Úgy is éreztem egészen alkonyatig, de ahogy a napfény fogyatkozott, úgy bolydult meg bennem is a hazai képzelem és a városi gond.

Garmada úr is csak akkor kelt fel, alkonyat idején. Hamarosan elment a városba, s amikor visszajött vacsora után, úgy rendelkezett, hogy az ő szobájában vessenek nekem ágyat. Volt ott egy széles dívány is, melyre Blanka az ágyamat el is készítette szépen.

Amikor eljött az ideje, a doktor úrral együtt, mind a ketten lefeküdtünk. De úgy jött el az éjfél, hogy én még nem aludtam semmit. Csak a képzelődések és a gondolatok burjánzottak a csendes éjszakában, s annyira benőtték éjfélig az agyamat, hogy füvesebb volt az, mint odakünn az udvar. Végre azonban mégis elaludtam valahogy, de az álmom sem lehetett békés, mert amikor reggel felébredtem, a takaró a földön volt. Garmada úr már ott ült felöltözve a bőrszékben, és füstölt, mint egy török basa.

- Tán szerelmes vagy? - kérdezte tőlem.

Az álmosságból is kirezzentem hirtelen, mert az jutott eszembe, hogy talán tudomása lett a blankás virágokról. S hogy a valót kivegyem belőle, így szóltam:

- Ilyen pezsdítő tavasszal nem volna csoda. De hát miből gondolja, hogy szerelmes vagyok?

- Én abból, hogy sokat forgolódtál - mondta Garmada úr; majd utána felállt, s mielőtt kiment volna, még azt mondta:

- Hamar kelj fel, mert ebéd után utazunk!

S úgy is lett, ahogy mondta, vagyis ebéd után a foghúzó szerszámokat és a kereskedő fogát a táskába raktuk, s elmentünk ki az állomásra. Ott felültünk egy hosszú vonatra, amelyről nem is tudtam, hogy merre és hova megy velünk.

Egy óra múlva már oly nagy munkában voltunk, hogy három embert három rossz fogától szabadítottunk meg. A keresetet késő éjjelig folytattuk, s akkor egy kisebb városban kiszálltunk. Elmentünk ott egy sárga falú vendégfogadóba, ahol vacsoráztunk ketten, s aztán lefeküdtünk. Hanem abban a szobában olyan régi volt minden, mintha nem is mi lettünk volna benne, hanem nagyapánk. Régi volt a szag, s régi a bútorzat, melyre csak rá kellett nézni, s már recsegett is. Garmada úr az ágyba, én pedig a díványra kerültem; s amikor a lámpát eloltottuk, olyan setétség borult reánk, hogy olyan a sírboltban sincs. Mivel azonban fáradt voltam, s a vacsora mellé bort is ittam volt, hamar elaludtam. De az ember sohasem tudja, hogy mire aluszik el. Így jártam én is, mert egyszer arra eszméltem fel, hogy nem a díványon fekszem, hanem valami csalánbokorban.

- Nagyságos úr! - kiáltottam.

Garmada úr felugrott az ágyból, és a lámpát hamar meggyújtotta.

- Mi az, Ábel? - kérdezte.

Felültem, s hát mégis a díványon vagyok.

- Bocsánat, tévedtem!

De hát Garmada úr akkor már ott állott mellettem, s valamit látott rajtam, borzongva visszább lépett, és azt mondta:

- Tévedtél a fenét! Hiszen egy hadsereg van rajtad!

Magamra néztem, s hát csakugyan annyi mazsola bogár volt rajtam, hogy az irtózat! Sikoltottam is egyet, de akkor már nem az ágyon voltam, hanem a szoba közepén. S ahogy tudtam, söpörni kezdtem le magamról a mazsola bogarakat; s bizony odaállott Garmada úr is, aki szintén söpörni kezdte. Egy hirtelen gondolattal odaadtam a kalapomat is neki, s így szóltam:

- Üsse ezzel, ahogy csak tudja!

Garmada úr nevetve kapott a kalapos terven, s néhány perc alatt úgy leverte rólam a bogarakat, hogy csupa gyönyörűség volt.

- Jól van már, egy sincs! - mondtam neki, mire Garmada úr így szólt:

- Szeretnek téged ezek a poloskák.

- Hát ez a poloska?! - kérdeztem.

- Ez! Nálatok nincs?

- Van, de sokkal nagyobb; s medvének hívják.

Garmada úr ezen jót nevetett, majd visszafeküdt az ágyba.

- Hát én itt többet le nem fekszem! - mondtam, majd fel is öltöztem, és leültem az asztal mellé.

- S ott mit csinálsz reggelig? - kérdezte a doktor úr.

- Levelet írok édesapámnak - feleltem.

Azzal papirosat kértem és írószerszámot; s miközben Garmada úr az álom vizén csónakázott, én is megírtam a levelet, mely így hangzott:

Kelt levelem a gyarló vendégfogadóban.

Kedves édesapám, tudatom magával, hogy az Isten idáig valahogy megsegített, s az egészségem is meglehetősen szolgál, melyet viszont kívánni édesapámnak is ezennel van szerencsém, mint ahogy mondta nekem egy borbély.

Madéfalváig jól eljöttem volt, s onnét jártak a vonatok. Találtam ott egy vasútit, s utána még egy másikat, akik kitanítottak engemet, hogy miképpen kell a szegény embernek utazni. Bolha nagy akadály volt, de nem ijedtünk meg még a kalauztól sem. Inkább leszálltunk egy lassító állomáson, ahol is én megbarátkoztam egy jóféle román bakterrel, s meg Bolha is az ő tarka kutyájával, aki szintén előnyős származás volt, mert egy román pap házából eredett. S amikor én megismerkedtem azzal a bakterrel, mindjárt úgy kezdtem viselni magamat, hogy abból az apai házra szégyen s énreám pedig hátrány ne származzék. Ez bé is kővetkezett, mert későbben felkért engemet a bakter, hogy legyek nála vendég, s egyem vele paszulykalevest. Utána meggypálinkát is ittunk, amely belévitt minket az erdélyi állapotokba. Vagyis a bakter kinyilvánította nekem azt a kormányzati tételt, mely szerint a románok az ajtó megetti helyet reánk hagyományozták, egyéb dolgokban pedig a haszonélvezet csak akkor lesz közös, ha majd egyszer felsüt a szegény emberek napja.

Továbbá tudatom, hogy a baktertől eljövet találkoztam egy kelekótya leánnyal is, kinek egy Ádám kellett volna. Innét egy foghúzó doktorhoz kalauzolt engem az Isten, de a jövendőt nem lehet tudni. A jelen azonban elég biztató, mert olyan egyezségre léptünk mi ketten, hogy folytonosan utazunk a vonatokon, s mindenkinek kihúzzuk olcsón a rossz fogát. Aki hagyja. A mestert Garmada úrnak hívják, de az ész nálam van inkább. Ez a Garmada úr jóféle ember, s nyugodni és ünnepelni mindig megtérünk Kolozsvárra, ahol az ózsidók házában lakunk. S annyit feredünk, mint a réce. Van itt egy Blanka nevű árva lány is, aki igen vágyik a szeretetre. Ezt meg is kaphatná tőlem, de ő azt hiszi, hogy a kökényfán is fog neki szöllő teremni.

Más szóval mozgalmas életet élünk, s az elnyomott szegényeken még csak módjával tudtam segíteni, mert engemet is bakter és borbély egyaránt el akart nyomni.

Most éjféli idő van, amikor ezt a levelet írom, melyet fele részben az ádáz poloskáknak lehet köszönni. Ugyanis azok nélkül most aludnám, de úgy megszállottak volt, hogy Garmada úr a kalappal alig tudta leverni rólam.

De azért nem kell búsulni, mert ma is kerestem százhatvan lejt, melyet megpökdöstem istenesen.

Ezzel levelemet bézárom, s még csak azt akarom mondani, hogy a bakter háromszor házasodott volt meg. De most úgy ellene van a házasságnak, hogy még Bolhát is agyon akarta egy nagy revolverrel lőni, amikor kerülgette az ő kutyáját. Ezt példabeszédnek lehet tekinteni. S aztán még írok máskor is.

Ábel

Amikor bevégeztem a levelet, még átolvastam egyszer, s azt gondoltam, hogy egy papnövendék sem írhatta volna meg jobban. Aztán borítékba tettem, s egy százlejessel is megtámogattam, hogy legyen a vándor írásnak botja. S mivel még messze volt a reggel, ráhajtottam a fejemet a levélre, s ott úgy elaludtam, hogy nagy csatakiáltásokkal Garmada úr ébresztett fel világos nappal.

Dolgos napok következtek azután is; minden este más város és más vendégfogadó. Mi egyre tudósabbak lettünk a foghúzásban, s a pénz is otthonosabb nálunk. Nem is történt semmi baj egész péntek estig. Akkor is egy kisebb városban s ott egy rossz vendégfogadóban kellett felütnünk a szállást. Amikor a kapuig mentünk, Garmada úr azt mondotta nekem, hogy én menjek, s vegyek neki cigarettát. Amikor megtértem, Garmada úr már befészkelte volt magát egy szobába, s úgy rendelkezett, hogy vacsorát és bort hozzanak oda nekünk. Azt el is hozván egy kebles asszonyság, igen jól ettünk, s még jobban ittunk; majd utána Garmada úr így szólt:

- Na, feküdjünk le!

Csakhogy mi nem feküdtünk le, mert a következő percekben kopogtatott valaki az ajtón, s hát egy sánta úriember lépett be. Garmada úr nagy örömmel fogadta a sánta urat, akiről én is megtudtam hamarosan, hogy patikus ember; s megtudtam azt is, hogy úgyszintén ott lakik a fogadóban, s így akadt rá szeretett barátjára, vagyis Garmada úrra.

- Hozz bort, Ábel! - rikkantott reám örömében a doktor úr.

Hoztam egyszer, s hoztam kétszer.

A sánta patikus egyre nagyobbakat hazudott a bor mellett, Garmada úr pedig minden hazugság után felemelte a poharát, és így szólt:

- Na, erre igyunk egyet!

Egyszer aztán elővették a kártyát is, amivel csapkodni kezdték az asztalt. Én a díványon heverésztem közben, hátha egy-egy kicsit szundítani tudnék, de hát a nagy csapkodásokra mindig felriadtam. Ez csak az én bajom lett ugyan, de hamarosan olyan dolog is történt, ami közös bajt okozott. Ugyanis a szomszéd szobában finom, de csepűhajú öregasszony lakott, aki valahonnét Dél-Amerikából jött volt a testvére aranylakodalmára, de csak a temetésre tudott megérkezni. Hát annak az öregasszonynak volt egy öleb kutyája is, amelyik a falon keresztül mindig nagyokat vakkantott, valahányszor Garmada úrék odacsapták a kártyát.

Ez így ment egy jó darabig.

Végre azonban az öregasszony úgy megforrta magát, hogy átaljött hozzánk, nyilván szidalomra. Csakhogy ez nem tudott megtörténni, mert ahogy belépett a szobába, a sánta patikus rögtön táncolni kezdett vele.

Hát ekkora kalamajka láttára én szép csendesen kimentem a szobából, s künn a sötét folyosón zajverés nélkül kurkászni kezdtem, mint egy macska. De le is nézett rám a szerencse, mert egy félreeső limlomos sarokban díványt találtam. Arra lefeküdtem, és szerencsésen el is aludtam. Reggel egy vénasszony rázott fel onnét, s amikor látta, hogy még sohasem látott engem, kiabálni kezdett. Erre egy fiatalabb nő és egy szállodai sapkás poroszló jött oda. A sapkás meg is ragadott rögtön, és megkérdezte, hogy honnét kerültem a fogadóba, s mit keresek a sarokban.

Mindebből látván, hogy valami holdkóros tolvajnak néznek, így feleltem nekik:

- A pápa követe vagyok!

Erre a vénasszony keresztet vetett, a sapkás pedig rám kiáltott:

- S mit loptál el?

- Az éjszakát loptam el - feleltem neki.

- Ez bolond! - mondta a fiatal nő.

- Hát én mért volnék bolond?

- Azért, mert azt mondtad, hogy a pápa követe vagy.

- Minden ártatlan és jó lélek a pápa követe - szóltam, s azzal megindultam a szoba felé. A poroszló azonban nem eresztette el a karomat, s a többiek is utánam jöttek. Amikor pedig Garmada úr ajtaja elé értünk, a sapkás megkérdezte tőlem:

- Hova akarsz menni?

- Megyek a püspök úrhoz! - feleltem; s mindjárt benyitottam az ajtón.

Garmada úr éppen mosakodott.

- Na, hol voltál, Ábel? - kérdezte.

- Én térítő körúton - mondtam. - S ezek a vadnépek megfogtak engem, s meg akartak enni.

- Kellesz a fenének! - röffent reám a sapkás, de abban a percben Garmada úr is szembefordult vele, és acsarkodott egyet:

- Magát ki kérdezte?!

Hát annyi esze még akkor sem jött annak a bolond poroszlónak, hogy kisírült volna a szobából, hanem szarvas tulok gyanánt azt döfte vissza:

- Az úr is béfoghassa a száját!

Hanem abban a percben úgy szájba vágta Garmada úr, hogy pökdösni kezdett. Neki azonban ez sem volt elég, hanem folytatni akarta a verekedést. No de, erre már én sem tátottam tovább a számat, hanem ráugrottam hátulról a sapkásra, és Garmada urat buzdítani kezdtem:

- Húzzuk ki egy fogát! Húzzuk ki egy fogát!

A vénasszony, aki részes volt az én megfogásomban, nagy jajveszékeléssel elfutott; mi pedig lenyomtuk hamar a poroszlót az ágyra, s Garmada úr a szabad kezével kotorászni kezdett, hogy előszedje a foghúzó szerszámot.

S dolgozni kezdtünk.

Azonban nem akarta hagyni a sapkás sem magát, hanem rúgott és harapott, mint a hörcsög. Végre mégis mentünk annyira, hogy a doktor úr a szájába furakodott a foghúzóval, de akkor a vénasszony nyomán berontott egy rendőr, s leleplezett minket.

Úgy álltunk a rendőr előtt, mintha az utolsó ítéletből akartunk volna próbát tartani.

S mások is gyűltek oda, hogy a fejleményeket lessék.

Az első percekben biztosnak látszott, hogy onnét a fogadóból egyenesen a tömlöcbe megyünk; de aztán eszembe jutott, amit a vasúton tanultam. Vagyis az, hogy nagy hatalma van a pénznek. Odafurakodtam hát a rendőrhöz, és azt súgtam neki:

- Pénzzel mindent megmagyarázunk.

A rendőr reám nézett, aztán felírta a gazdám nevét és az én nevemet, majd mindenkit elhajtott a környékünkről, s a szoba ajtaját betette. S amikor csak hárman voltunk immár, akkor így szólt hozzám:

- Mondtál valamit?

- Igen! - szóltam.

S letettem az asztalra száz lejt.

Erre nagy csend lett, s a szemünk a pénzen.

- Lám, ki veszi el hamarább! - mondtam.

A versenyben a rendőr győzött, s ezen ő úgy nevetett, mint egy gyermek. Aztán elment, de nekünk meghagyta, hogy máskor is, ha errefelé járunk, akkor is vegyük be őt a játékba. Ezt mi meg is ígértük neki, s egy óra múlva ismét vonaton voltunk, ahol Garmada úr olyan szeretettel nézett engem, mintha az édesöccse lettem volna.

Még a száz lejt is megtérítette nekem.

Nagy örömünkben nem is dolgoztunk egész úton, hanem egyenesen hazautaztunk.

Amikor bényitottunk otthon a kapun, Bolha olyan lelkendezve futott elém, mintha kezet akart volna csókolni nekem. Kövér volt, s a tisztaság is úgy nevetett róla, hogy Garmada úr így szólt:

- Na, ez is átkelt a Vörös-tengeren!

- Igen, s a tengerész Blanka volt! - fűztem hozzá, mire egy gyöngyös hang elénk táncolt a konyhából:

- Mi voltam én?

- Az állatok barátja - feleltem Blankának.

Aztán leraktuk a csomagokat, miközben hol egy felet s hol egy egészet Blankára pillantottam. Úgy találtam, hogy még annál is szebb, mint azelőtt. Új lenge ruha volt rajta, s úgy mozgott abban, mintha muzsikára mozgott volna. Amikor Garmada úr bement a szobájába, én a szívem fölött babusgatni kezdtem a ruhámat, mintha kedveskedném valakinek, ami bent van a keblemben.

- Mi van ott? - kérdezte Blanka.

- Egy madár! - feleltem.

Blanka elhitte, s odafutott, hogy mutassam meg neki a madarat. Én mutattam, s amikor ő mégsem látta, így szólt:

- Hát hol van?

- A bőröm alatt, ott énekel - mondtam.

Blanka reám nevetett, és virágos szemekkel azt felelte:

- Mondd meg a madaradnak, hogy vigyázzon, mert rabul ejtem.

Erre úgy kezdett a szívem zsibongani, hogy nem tudtam felelni semmit, hanem leültem az asztal mellé, és csodáltam a rózsaszín világot. Nagyon gyengének éreztem magamat, és mégis nagyon erősnek. Remegtem is valamitől, de kész lettem volna harcra is vetemedni. A lelkem lebegett, s éreztem, hogy most valami csoda történik velem.

S a csoda meg is történt, mert a szíven mintha csakugyan madárrá változott volna!

Oly tisztán hallottam, hogy énekel.

S én annyira megilletődtem ettől, hogy mint a nehéz kalász, leborultam az asztalra.

S úgy tetszik, sírni is kezdtem.

- Mi bajod van, te? - kérdezte Blanka; aztán meg is simogatott, ami olyan jólesett nekem, hogy még jobban megáradtam. Erre odabújt Blanka a fülemhez, és azt mondta:

- Na, ne sírj, Ábel! Hiszen már nagy fiú vagy!

- Éppen azért sírok! - feleltem neki; s ezzel annyira kedvére szóltam, hogy valóban úgy nevetett, mint egy gerlice.

Így pirkadott a szívünk, elég zajosan bizony, mert Garmada úr is meghallotta a pirkadást, s átaljött. Éppen a nyakravalóját kötözte, csodálkozva állott meg előttem, s megkérdezte:

- Mi az, Ábel?!

Akkor már elvonult volt a tavaszi felhő, s így könnyebben beszéltem.

- Sirattam a szegény zsidókat - feleltem.

- Hát azokat ugyan mért?

- Hogy mennyit szenvedtek az egyiptomi fogságban!

Garmada úr is nevetni kezdett erre, s azt mondta:

- Szidnád inkább a székelyeket!

- Hát azokat mért? - kérdeztem én is.

- Azért, mert olyan jó foguk van, mint a farkasoknak.

Rosszul esett, hogy már a jó fogat is irigylik a szegény székelyektől. Felálltam hát, jól a szeme közé néztem Garmada úrnak, és azt mondtam:

- Hát a doktor úr fog után ítéli meg a nemzeteket is, mint a lovakat?

Gazdám megvonogatta a vállát, és azt felelte:

- Fogorvos vagyok, barátom!

Odafordultam Blankához, hadd lássam, hogy neki miképpen jár az esze:

- Hát maga mit szól ehhez?

- Mindenki abból él, amit kihúz - felelte Blanka. - Mert az állam a pénzt húzza ki adóba a néptől, a képviselő a szavazatot, a pap a lelket s a fogorvos a fogat. Mind ebből élnek. Nem igaz?

Mondott valamit Blanka, de azért pettyes volt ez az igazság, mert például ő sem húzott ki semmit, s mégis élt. Meg is kérdeztem tőle:

- Hát maga mit húz ki?

- Én a madárból az éneket! - felelte Blanka.

Ezt csak mi értettük ketten, de nevettünk is úgy rajta, hogy velünk többet semmiről sem lehetett beszélni. Garmada úr is csak legyintett egyet, hogy bolondok vagyunk, s bement a szobájába. Amikor későbben ismét előjött onnét, olyan volt az öltözete, mint a múltkor, vagyis alkalmas a sétafikálásra. Blankának azt hagyakozta, hogy reá vacsorával ne számítson, ellenben mi vacsorázzunk meg ketten, s ihatunk bort is; nekem a szobában vessen ágyat a díványra, különben pedig ügyeljünk magunkra, s aludjunk jól!

- No, most lesz, ami nem volt! - mondtam, amikor Garmada úr elment.

De bár ne mondtam volna, mert Blanka nem hagyott fel a kérdezgetésekkel, hogy én azt mire értettem. Könnyű lett volna megmondani neki, hogy a madaram dala lebegett előttem, de csak ketten lévén az egész házban ismét, a szemérmetesség úgy ellepett engem, mint a bárányfelhők az eget. Még jó, hogy eszembe jutott a múltkori borbély, mert azt mondottam, hogy semmi egyébre nem gondoltam, csak arra, hogy a szakállam kiserkedt ismét.

- Vágasd le! - szólalt Blanka.

- No, messziről nem szúr! - mondtam.

Blanka kedvesen nevetett, s így szólt:

- Majd nem leszel te olyan messze látó!

Ezzel a fenyegetéssel elindultam, s elmentem egyenesen a minapi borbélyhoz, ahol nagy tisztelettel fogadtak. S amíg a segéd úr rajtam dolgozott, addig én azt számítgattam magamban, hogy vajon miképpen s hogyan lesz este. Hálát adtam a Gondviselésnek, amely megengedte érnem a szívem kivirágzását; de egyben eszembe jutott az is, hogy ugyanez a Gondviselés a vőlegény és a sapkás képében még visszafordulhat!

S akkor mit teszek?!

- Isten, világosítsd fel elmémet! - sóhajtottam magamban. És eme sóhajtás után megfeszítettem minden észbeli erőmet, hogy kitalálhassak valami akadályozó dolgot, mely a vőlegényt és a sapkást a jövetelében meggátolná. De ha megfeszítettem az eszemet, nem is maradtam a semmivel, mert amire felálltam a borbélyszékből, a tervem már megvolt.

- Földművelő nép lakik-e ebben a városban? - kérdeztem.

- Hogyne, kérem! - felelte a borbély.

- Merrefelé?

Kijött velem az utcára, és megmutatta, hogy merre menjek.

Egy óra múlva már nem úgy indultam hazafelé, ahogy elmentem volt, hanem egy irdatlan nagy kaptányt vittem a vállamon. Olyant, amilyennel a rókát fogják, a majorság legnagyobb ellenségét.

Száztíz lejért vettem egy gazdától.

Minél közelebb jutottam a szállásomhoz, annál inkább kértem az eget, hogy most az egyszer segítsen meg abban, hogy a megfogó szerszámot otthon senki meg ne lássa, hanem csak a szerszám lássa meg a tekergő blankásokat. S engemet az égi szerencse kezdett is megsegíteni, mert úgy bévittem a kaptányt a kapun, hogy azt sem keresztény, sem zsidó észre nem vette. Hamar el is dugtam a kapu háta mögé, s még burjánnal is ügyesen betakartam.

- Nagyon szakállas lehettél! - fogadott Blanka.

Jól tudtam, hogy a hosszú távolmaradás miatt hangzott el ez a szó, de volt is annyi figyelmesség bennem, hogy a késedelem miatt megadjam a magyarázatot.

- A borbély leányával kellett időt töltenem - mondtam.

Elértem a célomat, mert Blanka pattanva szólt:

- Igen?!

- Igen, s még sétálni is elvitt.

- S hol kószáltatok?

- Itt is, ott is.

Blanka paprikázva nézett rám, hogy úgy titkolózom; majd azt mondta:

- Pardon!

Többet nem is szólott hozzám hosszú ideig. De nem szóltam én sem, mert a lerekedt melegben érik legjobban a búza is. Inkább leültem a bőrszékbe, mivel a konyhából a szobába tettük átal a székhelyünket. A lábamat is egymásra raktam, a hátamat pedig megvetettem, mintha nem is a Garmada úr segédje volnék, hanem valami basanövendék.

Blanka folyton ott sürgött-forgott előttem, mert terítette vacsorához az asztalt. Titkos szívörömmel néztem őt, de ügyeltem, hogy meg ne szólaljon virágos bokrában a madaram.

- Van egy újság? - kérdeztem.

- Minek kell neked újság?

- Olvasó ember vagyok - mondtam.

- Ha olvasó ember vagy, olvass rólam! - felelte Blanka.

- Csakhogy én olyan olvasó vagyok - mondtam -, aki nemcsak kívül a betűket akarja elolvasni, hanem azt is tudni szeretné, hogy a betűk mögött mi van.

Erre Blanka megállt, és csengettyűsen nevetett, majd feltette a kérdést:

- Na, mit gondolsz, mi van?

- Talán egy ártatlan szív édes sóhajtásai - mondtam.

Ezzel a mondásommal sokat hódítottam Blankán, mert lebbenő szellővel ráfúj a hajam bokrára, és nagy elismeréssel így szólt:

- Több eszed van, mint egy templom zsidónak!

- Az lehet - feleltem nevetve -, mert azok nem magát olvassák, hanem a Mózes törvényeit.

Erre ő is törvényt adott ki arról, hogy üljünk az asztalhoz s vacsorázzunk. Jó disznóhúst ettünk a hitközségi házban, hozzá salátát tejfölösen, s utána tortát. Borunk is volt egy literrel, szép aranyszínű bor, melyhez a kívánságot még azzal is babusgattam, hogy felemelvén az üveget, kérdést intéztem Blankához:

- Megengedi-e, hogy töltsek?

- Meg, sőt köszönöm! - mondta Blanka.

Aztán felemeltük a poharat, és egymásra néztünk. Ő is várta, hogy szóljak valamit; én is igen, hogy ő mondja ugyanazt. Végre mégis én adtam meg magamat, s azt mondtam:

- Öntsük a szívünk mellé!

A második pohárnál Blanka felröppent a helyéről, s mire észrevettem volna, hát már ott is ült mellettem a széken. Ettől én annyira megparázslottam, hogy az eszemben tántorogva, csak ennyit tudtam mondani:

- Szorosan ülünk!

- Egyszer élünk! - felelte Blanka.

Igen, egyszer élünk, szaladt át rajtam is a gondolat. De ahogy átfutott, a következő percben már furcsa érzések zúdultak rám, egész nagy áradatban; s odasodortak nekem mindenkit, akit az életben valamikor szerettem: földi egyéneket és mennyei személyeket, egész balsors életemet, szép nagy hegynek a Hargitát, sírnak az anyám sírját, embernek apámat, kutyának Bolhát és kedvesnek...

Nem mertem kimondani, hogy kedvesnek Blankát.

Pedig csipogott bennem.

- Mit susogsz, édes? - kérdezte Blanka.

Puha, de árnyékos mosollyal azt feleltem neki, hogy csak magamban susogtam, mint szellőben a falevél.

- Milyen falevél? - kérdezte nagy szemekkel.

- Még zsenge falevél.

- Nem falevél vagy te!

- Hát mi?

- Szamár! - mondta Blanka.

Csakugyan szamár vagyok, gondoltam magamban, hiszen a kaptányt elfelejtettem!

- Bocsánat - mondtam hirtelen.

S azzal felálltam, és kifelé indultam, hogy a vőlegénynek és a másiknak a jövőjét elvegyem.

- Mit csinálsz? - kérdezte Blanka.

- Megnézem a csillagokat - feleltem

- Elméssz?

- Dehogy megyek.

- Meg ne próbáld!

- Mondom, hogy mindjárt visszajövök.

Blanka nem is ellenkezett tovább; hanem csak arra kért, hogy aztán csakugyan menjek vissza. Én az óhajtását teljesítettem is, mert célszerű módon csak a kaptányt vetettem meg a kapu mellett, s akkor visszamentem. Blanka ott ült a díványon, s onnét mosolygósan nézett reám. Meglévén az oltalom a külső háborgatás ellen, mert hiszen az ágyú a kapunál már fel volt állítva, bátran melléje ülhettem volna, de a kutyaság nagy dolog, s hozzá még csakugyan zsenge is voltam az ádámos dolgokban. Legjobbnak láttam tehát, ha a szamár természetét csakugyan felveszem, minek folytán a bőrszékbe ereszkedtem, s nem szóltam egy szót sem.

S Blanka még annyit sem.

Így várakoztam jó sokáig, majd akkor ismét azt gondoltam, hogy ha ő nem szól, akkor én sem.

A verseny egyre tartott.

Már kezdtem gyanítani, hogy ebből a megrekedt lappangásból jó nem származik; s nem is származott, mert Blanka egyszerre felugrott, s mintha puskaport vacsorázott volna, úgy dobta rám a szót:

- Bá! Bornyú!

Örülnöm kellett volna, hogy a szamarat csak bornyúra változtatta, de hát adós ebben a minőségben sem maradhattam.

- Hasznosabb állat, mint a cirmos - mondtam.

Hanem ez a mondásam nem szúrós tövis lett, hanem játékos labda. Mert ugyanis már röptében elfogta Blanka, s odament véle rögtön a tükör elé, ahol dorombolni kezdett, mint csakugyan a cirmos. Először a szép fekete haját fésülgette és bodrosította, aztán pedig a szemét is forgatta. Közben pedig dorombolva dallamozott, és macskás mozdulatokat tett.

Én pedig, ha már bornyúnak nevezett, valóban úgy néztem reá, mint a mennyei kapura.

A csend rejtelmes lett, és csodálatos zümmögést is hallottam, mintha selyemszárnyú angyalok jártak volna.

De a földi valóság hirtelen mindent összerontott.

Mert ugyanis, amint a mennyei zümmögésen keresztül javában csodáltam volna Blankát, valaki verni kezdte az ajtót. S igen másvalaki is az ablakot.

Felugrottam rögtön.

Blanka is riadtan fordult ajtó felé.

- Ki az?! - kérdezte.

Nem felelt senki.

- Mindjárt meglátjuk - mondtam én; s úgy indultam kifelé, hogy most vért fogok látni. Ahogy azonban kinyitottam a konyha ajtaját, csak éktelen emberi bőgés ütődött a fülemnek, a testemnek pedig egy öreg zsidó, aki térdre vetette magát, és úgy jajveszékelt. S a következő pillantásban egy másik is odajött, s ugyanúgy veszékelt.

- Mi a baj?! - kérdeztem.

- Éliás! Éliás! - mondta az egyik.

- A vaskígyó! A vaskígyó! - mondta a másik.

Akkor vettem észre, hogy a bőgés a kapu felől jön, s futni kezdtem sebesen arrafelé. De volt is ok a bőgésre, s nemkülönben az ablakverésre, mert vőlegény helyett egy szegény ózsidót fogott meg az a gyalázatos kaptány! Ott ordított a kapu mellett, s rázta a jobbik lábát, amelyen még akkor is rajta volt a kaptány. Hamar térdre ereszkedtem, hogy megszabadítsam attól a vaskígyótól, s mire levehettem volna róla, már Blanka is ott volt a csatatéren.

- Mi történt? - kérdezte.

- Ez az atyafi belelépett valami vasba - feleltem.

De akkor az ártatlan sebesült már ott kuporgott a földön, s annyi ereje sem volt, hogy jajgasson. Csak gubbasztott ottan, mint egy megtépett öreg holló. Felemeltük és bevittük a szobába, s a díványra fektettük.

Nemsokára doktort is hozott az egyik zsidó. A doktor megmosta az Éliás lábát, beléfecskendezett valamit, aztán ismét magunkra maradtunk. Blanka lefeküdt a saját ágyába; a két zsidó imádkozott egy darabig, majd őket is elnyomta az álom, és nyugovóra tértek. Majd későbben elaludt az öreg sebesült is.

Csak én maradtam egyedül ébren.

Ott ültem a beteg mellett, s egész éjszaka virrasztottam.

Néztem a nagy fekete szakállát, amit a hosszú esztendők sok-sok munkával fontak neki. S ahogy néztem, elgondoltam magamban az élet játékosságát, amellyel a vőlegényt öreg zsidóra váltotta, s a zsenge falevelet nagy fekete szakállra. Szép és helyes volt ez így, mert annyira megtöltött bűnbánó szeretettel, hogy megsimogattam az alvó fekete szakállát.

- Testből nőttél ki - néztem bólogatva. - De a léleknek termettél gyümölcsöt!

Másnap már ismét a régi nyugalom fészkén ült a szívem, s Blankát csak a költöző madár dalával szerettem. Így aztán estefelé az ártatlan és a könnyű öröm zászlója alatt mentem el Garmada úrral, hogy a szegények között ismét terjesszük az egészséget, és apasszuk a pénzt. Olyan jól ment egész héten a munka, hogy még sohasem úgy. S vasárnapra sem jöttünk haza, hanem egy ép lábú patikusnál kipihentük magunkat, s másnap tovább folytattuk a munkát.

Tovább folytattuk, de az én számomra megint eljött a péntek, ami nem volt ugyan nagypéntek, de egy olyan halandónak, mint én, elegendő töviskorona volt.

Akkor is vendégfogadóval kezdődött a dolog.

Vagyis mi sok és eredményes munka után, az egyik péntek este, valami vendégfogadóban megszállottunk. Ott olyan tágas szobát kaptunk, hogy még az otthoni sem volt tágasabb annál. Garmada úr vidámító virágot hozatott a szobába, aminek a bútorokkal együtt magam is örültem. Aztán gazdag vacsora következett, s a vacsora mellé olyan jó bor, amilyent nem is ittam soha.

Mivel pénzem is volt, és a nyár is beköszöntött, azonkívül pedig sokat is nőttem, tanultam és ügyesednem, megérdemeltem egy kicsi jólétet. Ettem tehát bőséggel és ittam is, mert nem akartam aztán későbben azt mondani, hogy egyszer megtehettem volna, de akkor sem élveztem a világot. Amikor az első üveg fenekét megnéztük, már olyan jókedvem kerekedett, hogy felálltam az asztal mellől, és pattogtatni kezdtem. Garmada úr nem talált elég szót, amivel dicsérni lehet engem; s örömében, hogy oly kitűnő fiút varázsolt belőlem, még jobban itatott.

Később kiment a szobából, de én akkor már rózsaszínben láttam a világot.

Eltelt egy perc, és nem jött vissza.

Aztán kettő, aztán három, majd több is.

Meguntam már várni, s töltöttem magamnak, hogy egyedül is igyam. Fel is hajtottam a bort, de mintha az egészségemre akarta volna kívánni, egy nő lépett be a szobába. Magas és idomos nő volt. Bodros aranyszőke haja neki, és kicsi pislantó szeme; s a testén hosszú, rózsás köntös, amit erősen magára szorított. Ahogy belépett, rögtön visszafordult, és bezárta az ajtót. Még akkor sem szólott semmit, hanem a villanylámpát, ami ott égett az ágy mellett a kicsi szekrényen, a törölközővel leterítette; majd a rejtelmes fényben odalépett hozzám, hogy magához kebelezzen. Nem tudom, hogy a bor miatt-e, vagy az eredeti bűn rettenete miatt; de egyszerre úgy eltaszítottam magamtól, ahogy csak tudtam.

Azt hittem, hogy erre megszégyelli magát, és magyarázkodni fog, de bizony nem az történt, hanem egyszerre felharsant a nő, majd úgy kezdett kiabálni, mintha nem ő támadott volna meg engem, hanem őt támadta volna meg egy medve.

A nagy kiabálásra valaki döngetni kezdte hamarosan az ajtót, majd amikor a zárat a nő megnyitotta, elsőnek Garmada úr lépett a szobába, utána pedig egy idegen, maga a fogadós.

- Mi történt itten?! - kérdezte a fogadós.

A nő odaállt eléje, és azt mondta:

- Főnök úr, kérem! Ez a fiú megtámadott engem!

Garmada úr sápadozva tojóskodott körülöttünk, és mindegyre békítőleg szólt:

- Semmi baj. Semmi baj.

- De van baj! - mondtam én. - Mert ez a termetes nő hazudik!

- Hazudik?! - kérdezte a főnök.

- Igen, mert rám jött, hívatlanul!

Erre a szóra váratlan dolog történt, mert a nő felcsattanva szólt:

- Hívatlanul?! Küldtek! Száz lejt kaptam, hogy jöjjek!

- Tőlem?! - esett le az állam.

A termetes asszony Garmada úrra mutatott:

- Ettől az úrtól! - mondta.

Egyszerre világos lett előttem, hogy Garmada úr zúdította reám a nőt! Úgy megrendültem, hogy ráborultam az ágyra, és a könnyeimmel küzdöttem.

Amire megenyhültem egy kicsit, már csak Garmada úr volt a szobában. Nagy töredelmet mutatott, és többször is arra kért engem, hogy felejtsem el az ő vastag tréfáját, mert egész életében immár csak jót fog velem cselekedni. Én példás keresztény akartam lenni, annyira megbocsátottam neki, hogy ottmaradtam éjszakára, s másnap is véle mentem, hogy a fátyoldobás után ismét folytassuk a mesterséget.

Jobb lett volna azonban, ha nem én, hanem az Isten bocsátott volna meg neki. Mert ugyanis hamarosan olyan dolog történt, ami nemcsak minket választott el egymástól, hanem őt meg is pecsételte.

Mert mi történt?

Az történt, hogy munka közben három erős iparoslegényt találtunk a vonaton. Ünnepélyesen fekete ruhába voltak öltözve, s meg is mondták, hogy esküvőre mennek. Az egyik maga a vőlegény volt, a másik kettő pedig vőfély. S nem is volt nagy kérésük hozzánk, hanem csak annyi, hogy van a vőlegénynek egy foga, ami hosszabb a többinél, s azt le tudnók-e reszelni?

- Mutassák! - mondta Garmada úr.

Erre a vőlegény kitátotta a száját, s hát nagy igazságot mondott nekünk, mert csakugyan volt elöl egy foga, amely jól elhagyta a többit.

- Megcsináljuk! - véleményezte Garmada úr.

Aztán a szerszámos táskát a kezembe adta, én pedig kinyitottam a táskát, hogy a mester a szerszámok közül válogasson. Garmada úr ki is vett egy reszelőt, amit megfelelő módon jól megtisztogatott, majd pedig munkába kezdett. Nagy buzgalommal dolgozott, s a vőlegény is állotta szépen a reszelést. De aztán hirtelen nagyot döccent a vonat, s a vőlegény felszisszent. S abban a pillanatban Garmada úr is azt mondta:

- Na, ezt megette a fene!

Odanéztem, de éppen akkor pökött egyet a vőlegény, s valami megkoppant a földön.

Erre a két vőfély pattanva felállt.

- Mutasd a szádat! - mondták.

A vőlegény kitátotta a száját, s hát úgy letörött a magas fog, hogy csak egy törpe szilánk kukucskált ki a húsból. Erre kacagni kezdtek, de én a táskát hamar összecsuktam, és hátrább léptem, mert a helyzet nem tetszett nekem. S hogy mennyire igazam volt, azt mindjárt látni lehetett, mert a vőlegény megtapogatta a száját, majd tükröt vett elő, és bele is nézett.

De csak belenézett.

Mert a következő pillanatban felugrott, Garmada urat megragadta, és vadul elordította magát.

- Most megöllek, zsidó!

- Ábel, segíts! - kiáltotta a doktor úr.

Erre mindenki oda kezdett a helyéről tömörülni, s ez nekem jó volt, mert felugrottam az ülőpadra, hogy a hátizsákomat levegyem. S ahogy húztam-vontam a zsákot, megláttam, hogy a menyasszonyi csokor is ott fekszik a polcon. Hát abban a percben én már tudtam, hogy mit csináljak, mert a menyasszonyi csokor ráesett a vőlegény fejére; a vőlegény pedig, meg akarván menteni a csokrot, rögtön eleresztette Garmada urat, aki a nagy bolydulásban el is iszkolt valamerre.

Nagyot sóhajtottam.

Aztán kifelé vettem én is az utat, s szerencsésen eljutottam a harmadik kocsiig. Abból a kocsiból pedig, az első megállónál, szépen leereszkedtem a vonatról, s kértem Ábrahám istenét, hogy Garmada urat is segítse meg valahogy.

De hogy mennyire segítette meg, az csak később tudódott ki.