Ilyenformán ismét ott állottam egyedül, egy kicsi állomáson. S mint a diáknak felébredés után a lecke, nekem is rögtön az a másik leszállás jutott eszembe, amelyik a baktert eredményezte volt.

Vajon ez mit fog eredményezni? - kérdeztem magamtól.

Erre a kérdésre csak a jövő felelt meg. De hogy minél hamarább meg tudjon felelni, nem sokáig időztem az állomáson, hanem meglátván a sínfutó pálya mellett az országutat, így szóltam:

- No, ezt ismét nekem csinálták.

A gondolatot tett követte, mert a hátizsákot s benne a foghúzós táskát elrendeztem hamar a vállamon, és elindultam. Vándornak termett idő volt éppen, uzsonna körül, szelíd nyárelőben. Ahogy a lábam után a fejem is egyenesbe állott, először Bolha jutott eszembe, s aztán a pénz. Úgy gondoltam, hogy a változatosság a vándornak sem árt, vagyis nem szerencsétlen dolog talán, ha most az egyszer nem Bolha van velem, hanem a pénz. Mivel pedig a vándortársat jól ismerni tanácsos dolog, én is kiléptem az útból, és egy dombocskára telepedtem, hogy megolvassam a pénzt.

Hatezer és kétszázharminc lejem volt.

Ebből a hatezret a legbelső zsebembe tettem, hogy a sírását senki meg ne hallja; a kétszázharmincat pedig kéz alá, hogy szükség esetén legyen mire támaszkodnom. Eme bankárkodás után széttekintettem, hogy a környék fekvésében is gyönyörködjem, de akkor egy emberbe botlott a szemem, aki nagy kézlengetéssel jődögélt felém az országúton. Gondoltam, hogy bevárom az embert, s amikor csakugyan egy szintbe ért velem, rákiáltottam magamra:

- Talpra, magyar!

Az ember egyszerre úgy megállott, mintha puskát sütötten volna el; s nem kedvező szemekkel nézett. De ha mennyei fény sugárzott volna is a szeméből, előttem csak vándor lett volna úgyis, hiszen az országútra szorult abban a vonatjáró világban. Nagy bátran odamentem hát melléje és azt mondtam:

- No, menjünk!

Az ember azt hihette, hogy elfogtam őt, mert ijedten nézett reám.

- Én senkinek sem vétettem semmit - szabadkozott.

- Nem baj - mondtam -, majd véteni fogunk.

Erre sem akart jönni, hanem csak állt. Nem volt mit tennem, jól megnéztem őt: magyaros fekete bajusza volt, szalmakalapja és fehér nadrágja; s bizony a fehér nadrághoz katonai bakancs. Ebből, s nemkülönben meg fiatal voltáról mindjárt gondolhattam, hogy szolgált a háborúban.

- Mennyi ellenséget ölt meg? - kezdtem társalogni.

Erre azt válaszolta, hogy megkérdezte:

- Kihez van szerencsém?

- Hozzám - feleltem.

Megint nem tudta, mit csináljon. Végre megsajnáltam, s azt mondtam neki, hogy tegye ki a bal lábát, s amikor azt ki is tette, számolni kezdtem:

- Egy!

S előre tettem én is a magamét.

- Kettő! - mondtam.

Erre szépen megindultunk mind a ketten, s hát egészen jól tudunk menni. Közben egyre bátrabban s bátrabban nézett engem.

- Te mi vagy? - kérdezte.

- Én honpolgár - feleltem.

Erre elnevette magát, s azt mondta:

- Jó, jó, de a származásod?

- Mindnyájan a majmoktól származtunk - feleltem.

Látta, hogy ezen az úton nem sokra megy velem, s azért a nevemet kérdezte. Én azt megmondtam neki, s erre ő is elbeszélte, hogy Kerekes Jánosnak hívják, s állami tanító egy Ompoly melletti vegyes faluban. Az apja barcasági postás ember volt Tordán, s kilencen voltak gyermekek. Ezért nem tudott magasabbra jutni, de hát szerencsére olyan a természete, hogy szeret tanítani.

- Hát akkor tanítson engemet is valamire! - mondtam neki.

- Szívesien - felelte. - Mit akarsz tanulni?

- Mindent.

- Hát akkor mondj valamit!

Gondoltam, úgyis hosszú és unalmas az út, hadd enyhítsünk hát egy kicsi mókázással rajta; így szóltam tehát:

- Szép idő van.

- Szép - hagyta helyben.

- S poros az országút.

- Poros.

Megállj, vándor, gondoltam magamban, mert a végén csattan az ostor; s így folytattam:

- S mi ketten megyünk rajta.

- Igen.

- S okosan beszélgetünk.

- Okosan.

- Kivált az idősebbik - szóltam.

Erre már gyanút fogott, mert vizsgálódva nézett meg engem.

- Nem állok kötélnek! - mondta azután.

- Rosszul teszi - feleltem.

- Hát mért?

- Azért, mert egy csökönyös ismerősömet juttatja eszembe, akit szintén nehéz volt kötélnek állítani.

- Ki volt az? - kérdezte.

- Az egy szamár - mondtam.

Abban a percben furcsa változás történt a Kerekes úr arcán. A szemei megnőttek, mintha valami nagy öröm érte volna, majd közelebb hajolt hozzám, az ujjával reám mutatott, és azt mondta:

- Te székely vagy!

- Miről gondolja? - kérdeztem.

- Az észjárásodról.

- Úgy jár, ahogy kell - mondtam. - Apám csinált volt neki lábat, s anyám felvirágozta.

Hát ezek a szavaim még nagyobb változásba ejtették Kerekes urat, mert könnyeket csaltak a szemébe. Át is ölelte mindjárt a nyakamat, és apai hangon ezeket mondta:

- Ne csodálkozzál rajtam, édes fiam. Ne csodálkozzál, mert tizenöt esztendeje szórványos vidéken lakom, s ott nemigen láttam székely embert. Így most nagyon boldog vagyok, hogy ezen az országúton éppen egy székely fiút találtam. Olyan boldog vagyok, hogy bármit megtennék érted!

Engemet is meghatott a hazai szív. Az eszem azonban arra tanított a bajban; hogy szép a szó, de a tett bizonyít. Azért gondoltam hirtelen egyet, s azt mondtam:

- Ha mindent megtenne értem, akkor itt van a hátizsákom, s vigye egy darabig.

Ami erre következett, abból csakugyan elhittem, hogy Kerekes úr tizenöt esztendeje nem látott székelyt. Mert ha látott volna, akkor nem lett volna olyan bolond, hogy csakugyan elvegye tőlem erőszakkal a hátizsákot, s idősebb ember létre vigye. S még boldog is volt alatta, s megeredt egészen a szava. Elmondta nekem, hogy három gyermeke van, s a román kormány mégis kitette a tanítói állásból, mivel az államra nem esküdött fel. Magamagától sem esküdött volna fel, mert van ő olyan magyar, hogy még Szent István alatt is élhetne; de továbbá azért sem esküdött fel, mert Kolozsvárról olyan rendeletet küldtek a magyarpárti vezetők.

- Hát most hová megy?

- Hát oda, Kolozsvárra - mondta.

- S oda mért?

- Azért, hogy megkérdezzem azokat a magyar vezetőket az eskü felől.

- Akik azt mondták, hogy ne esküdjék?

- Igen.

- Hát azok kicsodák?

- Mondom, hogy a magyarok pártjának a vezetői. Vagyis, akik a román kormányzattal szemben védenek minket. Nem akármilyen emberek, mert egy gróf ott az elnök.

- S azokat akarja megkérdezni?!

- Azokat.

Csodálkoztam az eszén, de csak ennyit mondtam:

- Hát az előbb nem azt említé, hogy azok a vezetők az eskü ellen vannak?!

- Jó-jó! - felelte Kerekes úr - de nem tudták, hogy nekem három gyermekem van!

Bajnak éppen elég volt, amit mondott; ahhoz képest a hátizsákot meg sem érezhette. Én azonban mégis megálltam, hogy elvegyem tőle a terhet, de amikor csökönyösen tovább is vinni akarta, nem tehettem mást, mint elvettem a gondját, s azt úgy a vállaimra képzeltem, hogy nyögtem is alatta.

- Te mért nyögsz? - kérdezte.

- Viszem a maga gondját - feleltem.

Ez a szavam különösen jólesett neki, mert azt mondotta, hogy velem mendegélve a lábai sem fáradnak annyira, mintha egyedül kutyagolna; s személyem mellett a hite is megacélosodott a magyar igazságban. Hát amikor még azt is megmondtam, hogy magam is Kolozsvárra megyek! Hát bizony, akkor azt sem tudta, mit csináljon, akkora lett az öröme. De akármennyire kivirágzott a kedve, az eskü dolgától nem tudott szabadulni, mert tőlem is megkérdezte, hogy vajon neki fel kellett volna-e a román államra esküdnie?!

Nekem a bakter jutott eszembe, aki megtanított volt arra, hogy az érzelmeimet ne nyilvánítsam.

- Én az ilyen dologban zérus vagyok - mondtam.

- Hogy értsem ezt? - kérdezte Kerekes úr.

- Úgy, hogy nem hintón megyek, hanem gyalog.

Kerekes úr nem elégedett meg ezzel a felelettel, hanem tovább firtatott engem, mondván is biztatásul, hogy kocsin járóktól már éppen elég szamárságot hallott. Vagyis azt szeretné tudni, hogy egy ártatlan gyalogos hogyan ítéli meg a dolgot? Hát erre mégis engedtem, nehogy azt gondolja, hogy ebben az országban már a vándor is ellenség.

- Mire kéne esküdni? - kérdeztem.

- Arra, hogy a román királyt elismeri az ember, a román hazához hű lesz, és az állam törvényeit bétartja.

- S ezek közül maga melyiket nehezményezi? - fordultam hozzá.

- Én egyiket sem jobban, mint a másikat - mondta Kerekes úr. - Tőlem a király király lehet, s a hazához is mi a nyavalyával hűtlenkedjem?! Az állam törvényeit pedig ugyanvalóst betartom, mert nem akarok a tömlöcbe kerülni.

- Hát akkor maga eskü nélkül elismer mindent!

- Én el.

- S eskübe beletéve nem?

- Nem!

Erre én is jól megnéztem őt, szólván is melléje:

- Hát akkor maga talányos ember!

Erre Kerekes úrnak alább esett az álla, s ecetes hangon így szólt:

- Sok ilyen talányos ember van manapság, kedves öcsém. Mert azok is talányosak, akik az eskü elől átalmentek Magyarországra, s ott a mai napig még vasúti kocsikban laknak. De talányosak vagyunk mi is, akik itt maradatunk, s most kiesünk az állásainkból.

- Nem úgy gondoltam - mondtam.

- No! - lepődött meg Kerekes úr.

- Hanem úgy - folytattam -, hogy csak azok talányosak, akik itt maradtak, s mégis úgy gondolkoznak, mint maga. Mert azt ugyanis mondá az előbb, hogy eskü nélkül ugyanezt cselekszi, amit az eskü megkívánna, de esküt mégsem hajlandó tenni arra, mit eskü nélkül helyesnek ismer el.

- Úgy van! - bólintott Kerekes úr.

- Hát tiszteltetem az apját.

- Kinek az apját?!

- Ennek a gondolkozásnak az apját.

Látván, hogy erre megenyhült Kerekes úr, hozzátettem:

- Vagyis a rákot.

Ha székely volt, ezt értenie kellett, de mégis tette magát. Erre megembereltem magamat, s megmondtam neki magyarul:

- Hát hallgasson ide, tisztelt vándortárs! Én megmondom, hogy miért említettem most a rákot. Azért említettem a rákot, mert hajdanában ő is előre úszott, mint a halak. Történt azonban egyszer, hogy szorult helyzetbe került, melyből csak úgy tudott szabadulni, hogy hátrafelé úszott. Erre felkérték a halak, hogy tegyen esküt. Eltartják őt egész életében, s eresztik napfényes vízbe, csak tegyen esküt arra, hogy a jövőben mindig hátrafelé fog úszni. Erre a rák nem akart esküt tenni, pedig tudta jól, hogy nem úszhatik előre, hanem csak hátra. Így aztán elesett az ígért kedvezésektől, vagyis a tanítói állásba halakat eresztett.

Ezzel befejeztem a gyarló példabeszédet, melyet Kerekes úr könnyen a fejemre húzhatott volna. Mert ugyanis csak azt kellett volna mondania, hogy a hátrafelé úszás nem a természet rendje szerint való, minek folytán ha szükségből meg is cselekszi valaki, esküt nem lehet tenni reá.

Hanem Kerekes úr nem ezt mondotta, hanem így szólt:

- Hát te ezt a rákos bölcseletet kitől tanultad?

- Én magamtól - feleltem.

Erre elővett egy kerek zsebtükröt, a kezembe adta, s azt mondta:

- Na, nézzél bele, és pökd szembe magadat!

No, gondoltam, ha ilyen nyersen esik reám, akkor én is gyakorlom egy kicsit a szófogadást. Az arcom elé emeltem hát a tükröt, a nyálamat meggyűjtöttem, s azzal a tükröt jól bézáporoztam. Azután pedig visszaadtam neki, mondván:

- A csoda látott ilyen tükröt, amelyik egészen felfogja a pökést.

Kerekes úr a tükröt mérgében a földhöz vágta, és így szólt:

- Nemsokára téged váglak oda!

Nem akarván, hogy ebből villogás legyen közöttünk, azt mondtam neki, hogy az erejét ne arra vesztegesse, amit úgyis tudok, hanem olyan okosabb dologra, aminek mind a ketten hasznát vehetjük. Mert azt, hogy ő nálamnál erősebb, minek folytán bátran a földhöz vághat, tudom én anélkül is, hogy bémutatná. Ellenben a kívánatos hazafiságban, úgy látszik, tudatlan vagyok, s így inkább abból adjon nekem leckét. Ha pedig azt megtenni már szíveskedett, akkor találja ki azt, hogy mi ketten miképpen szállhatnánk úgy vonatra, hogy Kolozsvárig rajta is maradjunk.

Ez a beszédem már tetszett Kerekes úrnak, mert rövid gondolkodás után azt mondta:

- Igazad van.

Erre nem szóltam semmit, hanem vártam a többit. Egy ideig így mentünk a poros úton, majd kellő gondolkodás után megvakarta Kerekes úr a füle tövét, s azt mondta:

- A hazafiság a Himnusz-on alapszik.

- Elismerem - mondtam.

- Az szép, hogy elismered, de tudod-e?

- Hát hogyne tudnám! Írta Vörösmarty Mihály.

- Úgy van, Vörösmarty!

De abban a percben, amikor kiejttettem a Vörösmarty Mihályt, az én fejemben már megpercent valami, vagyis az, hogy Kölcsey Ferenc írta a Himnusz-t. Erről azonban nem szóltam Kerekes úrnak, mert azt gondoltam, hogy egy kicsi fegyver hadd maradjon nekem is.

- Halljuk, mondd el! - szólt Kerekes úr.

Erre belekezdtem, s szerencsésen el is mondtam az első szakaszt. Akkor azonban gyorsan ránéztem, s így szóltam:

- No, a Hargita mellett is tudnak valamit, ugye?

- Tudnak, csak folytasd!

- Mit folytassak?

- Hát a Himnusz-t!

- Ami a Himnusz volt, azt mind elmondtam - feleltem. - A többi függelék, amit otthon nálunk nem erőltetnek.

Kerekes úr csodálkozva nézett reám:

- Mit beszélsz, te szamár?!

- Én csak azt beszélem, amit az iskolában tanultam - magyaráztam neki. - Vagyis amennyit én elmondtam, valójában annyi a Himnusz. Ami pedig még utána van írva, azt úgy hívják, hogy függelék.

De ahogy ezt a függeléket ismét kimondtam, mindjárt láttam, hogy baj lesz, mert Kerekes úr megállott, és mérgesen szembe fordult velem.

- Te, Ábel! - mondta. - Én úgy megpofozlak téged, hogy függeléknek látod az egész világot!

- Hát engem mért?

- Én emiatt a hargitai Himnusz miatt.

Az igazság nem engedte, hogy visszavonjam a szavamat, s így feleltem:

- Engem megpofozhat, de a függeléket nem hagyom!

- Ne mondd még egyszer, hogy függelék!

- De mondom! Mert ami igaz, azt mondom!

- De nem igaz!

- Hát ha nem igaz, akkor mért nem éneklik? - kérdeztem.

- Azért, mert énekelni hosszú.

- Tán a Loretói litánia kurta?! - mondtam.

Hanem abban a pillanatban már futni is kezdtem, mert Kerekes úr meg akart ragadni, hogy úgy tanítson engem. De mivel nem tudott megragadni, hát utánam eredt a hátizsákommal a hátán, s egyre azt kiabálta:

- Állj meg, te hargitai tolvaj!

Én nem álltam meg, hanem addig futottam, amíg Kerekes úr kiadta magából a szuszt, és az út szélére leült. Kellő távolságra én is leültem. Innét néha-néha egymásra tekintettünk, de különben nem szóltunk. Végre mégis békülésre szántam magam, mert hiszen a hátizsákom ott volt a vállán.

- Haragszik-e még, Kerekes úr? - kérdeztem.

- Hallgass, mert agyonütlek! - mondta.

Gondoltam, itt az ideje, hogy elsüssem a tartogatott fegyvert s így szóltam:

- Engem agyon, mint Kölcsey Ferencet!

Erre Kerekes úr riadtan tekintett felém.

- Te, hiszen ő írta a Himnusz-t! - mondta.

- Ő, a függelékkel együtt - feleltem.

Ezzel helyrejött mindjárt a béke is, mert Kerekes úr felállott, és azt ajánlotta, hogy borítsunk az egészre fátylat. Vagyis legyen mindenkinek igaza, s menjünk szép lassan tovább, mert ránk száll az este.

S úgy is lett, ahogy mondta.

Félóra múlva egy nagyobbacska faluba értünk, ahol azon kezdtem gondolkozni, hogy előveszem a zsebemből a botot, vagy más szóval az aprópénzt. Éppen meg is pillantottam egy vasútit, aki tejeskannát vitt a kezében. Odamentem hozzá, s azzal jöttem el tőle, hogy a kétszázharminc lejből gőzösön is eljuthatunk Kolozsvárig, s még marad is ötven. Ezt én előadtam Kerekes úrnak, aki örömében megölelt engem, s azt mondotta, hogy legyek jó, s vegyem meg mind a két jegyet, mert neki vonatra nincsen pénze, s egyébre is alig-alig valami.

Elmentünk hát az állomásra, s még akkor este, elég jókor, megérkeztünk Kolozsvárra.

Nem vártak négylovas hintóval, sem Kerekes urat, sem engem. Az állomás épületéből lecsüggedt fejjel büllögtünk kifelé. Közben én azt kérdeztem magamtól, hogy most mitévő leszek? Mert azt az egyet tudtam, hogy azon éjjel a hitközségi házat meg nem látom, mivel az életem mindenütt biztosabb volt, mint ott.

Hát lesz, ami lesz.

Megindultunk ketten, s csak mentünk és haladtunk; s hát egyszer túlfelől kezdtünk kibukkanni a városból.

- Te, Ábel, te hová vezetsz? - állott meg Kerekes úr.

- Ne beszéljen, hiszen maga vezet, nem én! - mondtam.

- Úgy néztük egy darabig egymást, mintha azelőtt sohasem találkoztunk volna.

- Szép idő van - szólaltam meg végre.

- Szép - mondta Kerekes úr.

- S mi ketten állunk itten.

- Mi igen.

- S nem akarjuk letenni az esküt.

Erre Kerekes úr nevetni kezdett, és azt mondta:

- Most már csakugyan beválik, hogy visszafelé megyünk, mint a rák.

Meg is indultunk visszafelé, s elég rendesen jöttünk, csak éppen a beszéd maradt el ismét. De aztán Kerekes úr megkérdezte tőlem, hogy a megszállás dolgában mit gondolok? Erre azt feleltem, hogy gondoljon ő valamit. Gondolt is elég jót, mert kotorászni kezdett a zsebében, s hát pénze mégis van.

- Hetven - mondta.

- S nekem ötven - tettem hozzá.

Ezzel az eredménnyel visszamentünk az állomás felé, ott kiválasztottunk magunknak egy kicsi vendéglőt, melyben az egyik sarokasztalnál megtelepedtünk. Kerekes úr tokányt rendelt, s melléje tiszta vizet. A tokányt megettük ketten, s a vizet hegyesen néztük. Kicsi idő múlva azonban én odaintettem a vendéglőst, s azt mondtam neki:

- Sárgább ital itt nincs?

- Milyen sárgább ital?

- Olyan, amilyenre azt mondanók, hogy bor.

- Mennyit parancsolnak?

- Csak egy litret - mondtam.

Kerekes úr úgy meg volt ijedve, mintha bombát rendeltem volna. S amikor még újabb tokányt is hozattam, reszketve nézett reám, hogy vajon elég lesz-e a pénzünk? Mivel nekem könnyen jött a belső zsebemből a szó, azt mondtam, hogy ne búsuljon, hanem egyék és igyék.

- Ha pedig - tettem tréfásan hozzá - nem futja a pénzünk, akkor elővesszük az eszünket; s ha pedig az sem lesz elég, akkor elfutunk.

Erre Kerekes úr még furcsábban nézett engem, de a bor hamar megnevelte őt is, mert amikor kifogyott, megverte az asztalt, és így szólt:

- Még egy litret!

- Nem lesz elég a pénzünk, Kerekes úr!

- Ha nem lesz elég, akkor elővesszük az eszünket! - mondta a tanítás szerint.

S nevetett is hozzá, mint aki ördögnek harangoz.

De én sem maradtam el a harangozásban, mert odaintettem megint a vendéglőst, és azt mondtam neki, hogy életünkben immár rossz bort eleget ittunk, éppen azért ezt a második litret cserélje ki egy jobbal!

- Milyen drága lehet? - kérdezte a vendéglős.

- Az árát ne nézze, hanem hozza a legjobbat! - mondtam.

Aztán ránéztem Kerekes úrra, aki ismét nevetett, de már egészen úgy, mint aki javában hengeredik lefelé a lejtőn, s ott nem tud megállani. Töltöttem neki az új rendelésből; s majd amikor ittunk, megkérdeztem, hogy milyen?

- Olyan, hogy ma az esküt letesszük - mondta.

Hamar kiderült az is, hogy többféle esküminta van a világban, mert egy peckes barna lánynak, aki folyton ott szitálta magát előttünk, odaszólt Kerekes úr:

- Szabad megtisztelnünk?

A lány odajött, s kezet fogott velem is, majd kettőnk közé leült egy székre. Az is mindjárt kitudódott, hogy Ibolykának hívják, s a jó bort szereti. Nekem folytonosan Blanka járt az eszemben, de azért Ibolykát sem akartam egészen mellőzni.

- Ismeri-e Kölcsey Ferencet? - kérdeztem tőle.

- Ne kínozd ezt a kislányt, Ábel! - szólott rám Kerekes úr.

Nem is szóltam többet sokáig, de amikor láttam, hogy immár nem egy ördög, hanem kettő fújja Kerekes úr alatt a parazsat, mégis odafordultam.

- Hány esztendősök a gyermekei, tanító úr?

- Mindjárt megtudod - felelte ő -, mert éppen annyit puffantok reád, mint amennyi esztendős a három együttvéve.

Gondoltam, ha már ilyen nagy legény lett, halljon ő is valamit, s így szóltam:

- Nekem is van édesapám, s ő ötvenhárom esztendős!

Ibolyka hol reám tekintett, hol pedig Kerekes úrra.

- Maguk hogy beszélnek? - kérdezte.

- Mi úgy, hogy mindig a szomszédba üssön a villám - mondtam.

Erre ittunk, de mielőtt ismét fordítottunk volna a vendéglős könyvében egyet, bejött egy ócska ruhás férfiú, s ahogy minket meglátott, abban a helyben felkiáltott:

- Szerusz, János!

- Szerusz, Győző! - ugrott fel Kerekes úr.

Először meglapogatták egymást, s azután odakerült Győző is az asztalunkhoz.

- Hát te itt mivel foglalkozol? - kérdezte Kerekes úr.

- Én bizony borhuszár vagyok, pajtás! - felelte Győző.

- Hát az mi a féreg?

- Szeszgyári féreg, barátom! - mondta Győző. - Mert minden reggel felülök a kocsin mellé a bakra, s úgy hordjuk széjjel a vendéglősöknek az italt. Lerakjuk a régi rendelést, s felveszem az újat. Nyúzom őket, hogy fogyasszanak. S te, olyankor mindig eszembe jut a tegnapi világ, amikor még én is tanító voltam. Kezdő fizetéssel, de ami igaz, az igaz. Buzdítottam a gyermekeket az alkohol ellen, s intettem mindenkit a józan életre! S ma mit csinálok? Éppen az ellenkezőjét, barátom! Hát nem féreg az ilyen?

Úgy belejöttek a kesergésbe, s annyi beszélnivalójuk volt, hogy Ibolyka egészen rám szakadt. Nem is akart ajtót hagyni nekem, pedig én jobban szerettem volna Kerekes úrékra figyelni, mert szükséges és tanulságos dolog hallani az élet fordulatait.

- Hát maga mért húzódik tőlem? - kérdezte is Ibolyka.

- Ha jót akar, akkor húzódjék maga is! - mondtam.

- S ugyan miért?

- Azért, mert engem a délután megharapott egy veszett kutya.

Ennyi is elég volt, mert Ibolyka úgy odalett hamarosan, hogy Blanka nevethetett volna örömében. Ez nekem is meghozta a szabadságot, vagyis a két könyökömre ereszkedtem, és úgy hallgattam Győzőt, aki nem győzte szidalmazni a magyar vezetőket, akik az eskütevés ellen buzdítottak. De hibáztatta azokat is, akik olyan bolondok voltak, hogy csakugyan nem tették le az esküt. Kerekes úr annyira elbúsulta magát a szidalmak alatt, hogy könnybe lábadt a szeme, s egy poharat a földhöz is vágott. Majd aztán a kalapja béléséből egy ötszáz lejest vett elő, s elkiáltotta magát:

- Bort ide! S cigányt ide!

A dugott pénz láttára én nagyon elszomorodtam, mert mégsem hittem volna, hogy Kerekes úr egy olyan pénzrejtő kalap alatt velem vétesse meg a vasúti jegyet, s még azt is merje mondani, hogy két liter borra nem lesz elég a pénzünk.

S akkor még cigányt rendelt, s azzal muzsikáltatta magát!

Hát bizony, el is gondoltam ott a drága, muzsikaszó mellett, hogy immár senkibe sem lehet belévetni a bizalmat; s hogy talán az sem igaz, hogy Kölcsey Ferenc írta a Himnusz-t; s talán az sem, hogy Blanka szeret engem!

Egyszerre oly keserű hevület fogott el, hogy én is odavágtam a poharamat a földhöz, és rikoltottam egyet. Erre Kerekes úr átölelte a nyakamat, és így szólt:

- Mulass, Ábel, mert a többi csak függelék!

Ahogy ezt kimondta, nekem ismételten megsajdult a szívem, mert úgy éreztem, hogy Kerekes úrnak a hazafiság is csak egy másik kalap. Édesanyám jutott eszembe, aki magyar szóra és az igaz ember szeretetére tanított volt engem. Úgy láttam, mintha intene is nekem a sírból, hogy álljak fel és távozzam el, vagyis a tanításait tartsam bé. S mivel nagy parancs az, amelyik a sírból jön, én fel is állottam, s kifelé indultam, mintha bajom érkezett volna. Odakünn aztán a magam részét kifizettem, majd a vendéglőst megkértem szépen, hogy a hátizsákomat valahogy lopja ki, mert engem szólít a kötelesség, s mennem kell.

Szerencsésen ki is kerültem az udvar felől a kapun; s átalmentem az út másik felére. Ott a járda szélére letettem a hátizsákot, s ráültem magam is, hogy határozzak a teendők felől. Három út kínálkozott előttem: vagy hazamegyek Bolhához a hitközségi házba, vagy szobát bérelek valami vendégfogadóban, vagy pedig valahol a mezőn verek reggelig szállást. Sokáig vitattam magamban mind a három utat, de a végén mégis úgy határoztam, hogy előbb azt az utat próbálom meg, amelynek végében ott van egy Bolha nevű kutya, s ott van egy Blanka nevű leány is.

Felálltam, de alig helyeztem el a hátizsákot a vállamon, odaát a vendéglőben lárma ütött ki. Nagy romlás zaját hallottam onnét, s közben olyan ordításokat is, mint amikor nehezen lehet valakit agyonütni. S akkor egyszerre meglobbant bennem az aggodalom, hogy vajon nem Kerekes urat akarják-e búcsúztatni az élettől? De mielőtt valamit határozhattam volna, a vendéglőből valaki az utcára ugrott, s vészesen elordította magát, háromszor is:

- Rendőr! Rendőr! Rendőr!

Szófogadóbb embert, mint a rendőr, ritkán lehet látni, mert kettő mindjárt előtermett erre a kiáltásra is. Béfutottak egyenesen a vendéglőbe, mire hamarosan csend lett odabent, s a csend eredménye gyanánt hát hozzák kifelé Kerekes urat s Győzőt.

Amikor én ezt megláttam, hálát adtam az Istennek, hogy a vendéglőből nézve túlsó oldal is van a világon, mert bizony nem szegény embernek való, hogy rendőrök csináljanak neki szállást. El is indultam mindjárt az ellenkező irányba, pedig az nem is volt olyan könnyű, mert a kíváncsiság és a segítő szenvedély egyaránt húzott visszafelé. Kár volt azonban gyötörtetni magamat, mert sokkal hamarább megtudtam a valót, mint ahogy gondolni lehetett volna.

De hát ez nem történt nagyon hirtelen, mert ahogy az előbb mondám, Blanka miatt és Bolha miatt, elég állhatatlanul, úgy határoztam, hogy megpróbálom a hitközségi házat. Meg is találtam elég hamar a házat, s már a rozoga kapu láttán annyira dobogni kezdett a szívem, mintha ács lettem volna, kinek a rossz kapu a halála. De ha rossz is volt az a kapu, arra mégis jó volt, hogy úgy bé lehessen zárni, mint egy jót. Vagyis hiába nyomtam a kilincset, s a vállamat is hiába vetettem neki, mert a kinyílásról hallani sem akart. A tetejét is méregettem, de azt is hiába, mert először magas volt, másodszor szeges drót futott pazar módon rajta, harmadszor pedig nem voltam madár.

Ilyenformán nem maradt más hátra, mint hogy csakugyan mennyei kapunak nézzem, amit döngetni kell. Nem tudtam azonban, hogy ezzel micsoda szívfájdalmat fogok szerezni magamnak, mert ahogy az elsőt döndítettem rajta, messziről Bolha felelt vissza. Erre még jobban verni kezdtem, hogy ha nem is nyitja ki senki, de legalább a kutya jöjjön közelebb. Ezt a célomat el is értem, mert Bolha hamarosan ott termett; éreztem a hangjából, hogy szebb és erősebb lehet, mint akármikor.

- Bolha, te! - szóltam a kapun keresztül.

Erre furcsa változás történt a kutyában, mert egy pillantásra elhallgatott, majd pedig mint egy nagy repeső szív, nekiugrott a kapunak, s hallottam, hogy visszasuppan a földre.

Egyszerre úgy elgyengített engem is a szeretet, hogy puha vaj lett belőlem, és nekiborultam a kapunak.

- Bolha! - mondtam megint. - Te egyetlen jó barátom!

Szívbéli hangomra vinnyogni kezdett, s aztán nyöszörögni; de bizony én is vinnyogtam és nyöszörögtem!

Aztán leültem a földre.

De a földről is hamarosan felugrottam, és minden erőmmel nekifeszültem ismét a kapunak. Erre Bolha is futkosni kezdett egyik végtől a másikig, ameddig a kapu s a kerítés tartott s miközben én a kapuval küzdöttem, ő megállapodott a kerítés egyik deszkájánál, és dolgozni kezdett. Sohasem hittem volna, hogy mit tud egy szerető kutya! Mert nemhogy az ember, hanem még egy motor, amelyet tüzes kazán hajt vagy égő olaj, az sem dolgozik úgy, ahogy Bolha dolgozott akkor.

És csoda is van a világon!

Csakhogy azt a kutya műveli!

Mert az egyik deszka kettőbe hasadva, nemsokára lefeszült a Bolha nagysága előtt, s ha a gyapjának egy része ott is maradt, ő mégis kibújt a színem elé, és a mellemre ugrott, hogy megölelhessem kedvem szerint.

Aztán elindultunk ketten az éjjeli városba.

Már éjféli idő lehetett, s nem is igen járt senki az utcán. De azért valaki mégis járt, mert ahogy haladtunk egy girbegörbe részen, hát egy szerzetessel találkoztunk össze, aki lehajtott fejjel, s valamit a köpönyege alatt rejtegetve, jött szembe velünk. Bolha eléje futott, és örvendezve táncolni kezdett körülötte, s a farkával harangozott is neki.

Nyilván a hargitai emlék buzgott fel benne.

- Ne féljen! - mondtam a barátnak - mert ez a kutya már gvárgyiánt is látott.

A szerzetes azzal felelt, hogy lehajolt és megsimogatta Bolhát. Aztán rám nézett meleg, barna szemével, és azt kérdezte:

- Nem kísérnél el engem ezzel a kutyával?

- Jókor mondja, mert éppen futja az időnkből - feleltem.

Így hát elindultunk hárman; s Bolha mindig elöl volt, mint a hajón a kormányos. Egy kicsit gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e útja felől a barátot; s mivel jóféle embernek látszott, csakugyan feltettem a kérdést:

- S a végcél mi lesz, ha nem sérteném meg?

- Az utolsó kenetet viszem egy betegnek - felelte.

Erre az egyre nem gondoltam, de mégis jól adódott a dolog.

- Egy órával ezelőtt - mondtam neki - szinte feladták nekem is egy vendéglőben.

Mire észrevettem, hogy talán mégis igen világit szóltam, ő már a körülményeket tudakolta tőlem. Elmondottan hát, hogy a vendéglőből miképpen ösztönzött ki engemet Kerekes úr a fészkes kalappal; s el azt is, hogy a szerelem fehér zászlaját miképpen menekítettem meg. Erre a barát, akit páter Gellértnek hívtak, az Isten csodálatos gondviseléséről kezdett beszélni, majd arra biztatott, hogy a lelkem fehérségét, hacsak lehet, a jövőben is őrizzem meg. A szavai olyanak voltak, mintha sok búzavirág termett volna a dimbdombos utcán.

- Kihez viszi a szentséget? - kérdeztem.

- Azt bizony egy nagyon érdekes öregemberhez - mondta.

- Hát azt érdekes embernek is feladják? - tudakoltam.

Erre megmagyarázna, hogy az illető nem úgy érdekes, hogy az utolsó kenetet ne érdemelné meg, hanem az élete volt érdekes. Ugyanis fiatal korában zsidó volt, s aztán unitárius lett, de az unitárius vallástól is úgy elszakadt, hogy még az Egy Isten létezésit is tagadni kezdte. Akkor azonban, egy meleg nyári napon, kirándulni ment, s magával vitte a menyasszonyát is, aki hitbuzgó katolikus volt. S mi történt? Az történt, hogy az egyik falu végén borzasztó vihar lepte meg őket, s rettentő égszakadás. S nem tudván tovább menekülni onnét; a leány kívánságára egy fakeresztnek a tövében húzódtak meg, amely ott állott a közelükben. Hát amint ott ültek volna nagy rémületben, egyszerre odacsapott a villám, s a leányt agyonütötte. De a férfiúnak, mármint őneki, semmi baja nem lett. Az Istennek ez a kegyelme úgy meghatotta őt, hogy késedelem nélkül áttért a katolikus vallásra, hogy az igaz hívek száma a leány halálával meg ne apadjon. Ettől kezdve aztán nagyon példás életet is élt, s huszonöt esztendőn keresztül egy bankban töltötte be a pénztárnoki állást. Szolgálata alatt egyszer ki is akarták rabolni a bankot, s a rablók elől mindenki elfutott, csak ő nem. Mert neki a kötelesség volt az első, minél fogva ráborult a pénzre, hogy testével is megvédje, ha kell. A rablók átal is lőtték akkor a vállát, de ő mégsem mozdult el onnét, amíg oda nem mentek a rendőrök, akik aztán látták, hogy ájulva fekszik a pénzen.

- S most viszem neki az utolsó kenetet - mondta a végére a barát.

- Gyermekei vannak-e? - kérdeztem.

- Van egy, de lopott, s a pénzzel kiszökött Amerikába.

- Hát az mért volt olyan tolvaj?

- Azért, fiam, mert amikor az apja még istentelen volt, abban az időben született; s nem is törvényes feleségtől.

Tovább nem kérdezősködtem, mert amit odáig megtudtam, az is sok volt egy olyan emberről, akinek az utolsó kenetet akarják feladni. Ahelyett inkább a somlyai barátokról kezdtem beszélni, hogy azok milyen jóízű emberek, ami nem is csoda, annyi jót esznek és isznak! S felemlítettem szegény Márkus barátomat is, aki biztosan a mennyből találgatta akkor, hogy mi melyik házba megyünk.

S mintha éppen abban a percben találta volna el, megálltunk egy házacska előtt. De olyan házikó volt, hogy annál jobb volt még az enyém is, a hargitai. Először egy kicsi ereszbe léptünk, de mivel a barát nem szólott semmit, én is bementem véle a szobába. Ott találtuk meg az érdekes embert. Olyan romlott díványon feküdt, hogy egy jó díványból két napszámos ember három napi rontó munkával sem tudott volna olyant csinálni. Lámpa pislákolt egy idétlen kicsi asztalon, s annak a fényénél szakállason feküdt az érdekes ember.

Én első szónak valami vigasztaló szót akarván mondani, így szóltam:

- Na, elhoztuk az első kenetet.

- Adja Isten, hogy úgy legyen! - erősítette meg Gellért páter is, majd odafordult hozzám: - Te menj ki egy kicsit!

Szót fogadtam neki, s kimentem az udvarra, ahol egy nagy kőre leültem, hadd csinálja teljes nyugodalommal dolgát a barát. Így aztán volt is időm gondolkozni magamról, az életről; s nemkülönben arról, amit útközben eme ház lakójáról hallottam. Ilyen gondolatokkal, ahogy itt ültem a csendes éjszakában, egyszerre furcsa sugallat csobbant meg a lelkem tavában. De éppen jókor is, mert Gellért páter kiszólt akkor az ablakon:

- Feladtam, Ábel!

Bementem hát a szobába, s ahogy a barát szólott volt nekem, úgy szóltam én is, mondván:

- Most maga menjen ki egy kicsit!

A szerzetes furcsán nézett reám, hogy vajon mit akarhatok még az utolsó kenet után, de az angyalok segítségemre jöttek, és kivezették őt a szobából. Akkor odamentem a beteghez, és táncolni kezdtem előtte. S a tánc után vidáman megkérdeztem tőle:

- No, mit csináltam én?

Már ettől is sokat derült a szakállas, és csendesen felelte:

- Táncoltál.

Akkor megfogtam a kezét, és így szóltam:

- Három nap múlva maga is így fog táncolni.

Erre a beteg fényes reménnyel nyugtatta reám a szemét, majd megkérdezte:

- Te ki vagy?

Imitt-amott olvastam volt én is kenetes dolgot eleget, s azokból tanulva, így feleltem neki:

- Ne kérdezzük egymástól, hogy kik vagyunk, mert az elején és a végén mind egyek vagyunk. De ha mégis tudni akarja, hogy én ki vagyok, akkor nézzen meg jól. Megnézett-e?

Bólintott, hogy igen.

Erre elővettem a belső zsebemből a hat darab ezrest, csokorba raktam őket és a szeme elé tartottam.

- Ezt is nézze meg jól. Megnézte-e?

Még nagyobbat bólintott, hogy igen.

Akkor öt darab ezrest visszatettem a zsebembe, a hatodikat pedig felmutattam előtte, majd kérdést intéztem hozzá:

- Akar-e pénztárosból igazgató lenni?

Erre a halálos betegnek annyira megjött az ereje, hogy fektéből felült, és úgy mondta, mintha szeretne elrepülni:

- Igazgató!

Én is folytattam a dolgot, vagyis a kezébe adtam az ezres bankót, s mint egy tőkepénzes, így szóltam:

- Helyezze el a bankjában, a párnája alá! S úgy vigyázzon reá, mint az első betett summára; mely a maga bankjában kamatozik! Senkinek oda ne kölcsönözze, kellő haszon nélkül! Én majd alkalmas időben ismét megjelenek, s akkor megalapítjuk az igazgatóságot is. Megértette-e?

- Igenis! - mondta a szakállas, nagy tisztelettel.

- Hát akkor tegye a pénzt a bankjába, a párnája alá; s vezesse sok szerencsével a bankot!

Azzal kijöttem, és odaszóltam a barátnak:

- Mehetünk haza!

Már elég messze jártunk, amikor megkérdezte a páter:

- Mit csináltál egyedül a házban?

- Meglobogtattam a beteg előtt az élet zászlaját - feleltem.

- S hát azt hogyan?

- Jobb kézzel.

A szerzetes úgy nézett reám, mintha azt méregette volna, hogy vajon bolond vagyok-e, vagy csak kótyagos. S hogy próbára tegyen, talán azért gondolta ki azt a kérdést, amely így hangzott:

- Meg tudnád-e mondani, hogy ki az Anyaszentegyház feje?

- Nem az, amelyik annak látszik, hanem a másik - feleltem.

Ettől igen megriadt nyilván, mert utána azt kérdezte:

- S a szállásod hol van?

- Amióta Ádám kiűzetett a paradicsomból - feleltem -, azóta az embernek nincsen szállása.

A barát valamit gondolt, egészen felhagyott a kérdezgetéssel; inkább megölelt engem, és azt mondta:

- Nagy bölcs vagy, Ábel!

- Meglehetős tandíjat fizettem érte - feleltem.

Ilyenformán elég jól megismerkedtünk az éjszaka leple alatt. Nem is búcsúztunk el véglegesen a zárda ajtajában, hanem azt mondottuk, hogy még biztosan látni fogjuk egymást.

Láttuk is.

Hanem addig még sok minden történt: legelsőbben az, hogy amikor a barátot elnyelte a zárda kapuja, én Bolhával elindultam, hogy éjjeli szokás szerint valahol nyugodjam is egy kicsit. A sors játéka-e, vagy a balszerencse, de valami engemet egy szép kiterjedésű helyre vezetett, ahol óriási nagy fák voltak és a fák között alkalmas padok. Én egy olyan padra először csak leültem, de a test gyarló volt, s az üléssel nem elégedett meg. A hátizsákot tehát a fejem alá rendeztem, s a pad bütüjéhez felállítottam Bolhát is, hogy őrködjék felettem, ha el találnék aludni.

El is találtam.

Nem tudom, hogy meddig alhattam azon a padon, de hát egyszer éktelen ugatásra ébredtem fel. Az első pillantásban valami nagy szerencsétlenség villámlott végig a testemen, de ahogy ülőhelyzetbe kondorodtam, már láttam is, hogy egy rendőr áll előttem a hajnali pirkadásban. De olyan magas és terebélyes rendőr volt, amilyent látni még jóllakva is ijedtség. Hirtelen nem tudtam, hogy magam miatt folyamodjam-e égi segedelemért, vagy pedig Bolhát próbáljam észretéríteni. Mert Bolha ugyanis még mindig és szakadatlanul ugatott.

Hát mégis a kutyán kezdtem csendesíteni, mondván:

- Hallgass! Nem látod, hogy mekkora!?

- Minek itt aluszol, hé?! - kérdezte a rendőr.

- Én magamnak - mondtam.

- Hol van igazolvány? - folytatta ő.

A keresztlevelemet elhoztam volt, s odaadtam neki, de hát a pap nem az ő számára állította volt ki.

- Hogyan írva van ez? - kérdezte.

- Deákul - feleltem.

- Hát te vagy deák?

- Eleget tanulok - mondtam.

- Hol eleget tanulsz?

- Hol vonaton, hol a vendégfogadóban, hol pedig ezen a padon.

Még folytathattuk volna is emígy, ha akarja vala a rendőr. De ő mord ábrázattal összehajtotta a keresztlevelet, visszaadta nekem, és rámutatott a hátizsákomra: - Abba mit tettél?

- Ezt, azt - mondtam.

- Igen, de mit?

- Azt, ami benne van - szóltam ismét, majd a magam baráti jóakaratából kibontottam. A rendőr belenézett, s a táskát, amiben a foghúzó szerszámok voltak, egyenesen kihúzta.

- Ahá! - mondta, ahogy meglátta a fényes darabokat.

S pökött is egyet.

- Van-e rossz foga? - kérdeztem sietve, de a rendőr nem felelt, hanem nézte és forgatta a szerszámokat, majd ilyen szavakat potyogtatott:

- Szép... Nagyon szép! Ilyen sok szerszám, mikkel bétörni lehet! Szegeket kifelé húzni. Zárat megrontani! Kasszát magának feszíteni. Pénznek gyere velem mondani!

Ebből már láttam, hogy rossz úton vagyunk; s gondoltam, hogy magyarázni kezdek. De ahogy kimondtam volna az első szót, a rendőr rám kiáltott, hogy menjek vele! Könnyű volt látni, hogy nem a legjobb helyre akar engemet vinni, s nem mozdultam. De azt az egyet rosszul tettem, mert amilyen nagy volt, éppen akkora haragra gerjedt, és istenesen megragadott. A borzalom azonban még csak ezután következett, mert abban a percben Bolha úgy nekiugrott a rendőr lábának, hogy azt gyengébb láb ki sem bírta volna. S nemhiába mondják, hogy összetart a lábbal a kéz, mert a rendőr is előkapta rögtön a revolvert, és egyet puffantott Bolha felé, aki éktelen vinnyogással meg is bújt egy nagy fa tövébe. Erre én is elordítottam magamat, és felugrottam, de a revolver már a mellemre mutatott.

A többire aztán nem is emlékszem jól.

Csak arra homályosan, hogy vitt-vitt engemet a rendőr, végig a városon, templomok és nagy házak alatt, hasadó reggelen.

Vitt, mint egy betörőt.

Egyszer aztán egy nagy udvarra értünk, ahol újabb rendőrök jöttek hozzánk. Beszéltek valamit egymás között, majd az egyik kizárt egy ajtót, s engemet úgy belódítottak azon, hogy odabent eltespedtem a földön.

Kínzott és kedvetlen is lévén, nem siettem a fölkeléssel, de hát hamarosan felemelt valaki, és így szólt:

- Ábel, térj magadhoz!

A hang ismerősnek tetszett, ami nem is csoda, mert ahogy felnéztem, hát kit láttam magam előtt?

Nem mást, mint Kerekes urat!

Egyszerre a szégyen érzete fogott el, mert a sok dicsőség jutott eszembe, amit a véle való észbeli csatákban magamnak szereztem volt. Ettől az emlékezéstől nyertem is mindjárt annyi lelket, hogy felálltam, s ahová lehetett, leültem. De abban a percben ismét megmozdult bennem a szaggató érzelem, s hiába volt minden hősiességem, mert sírva fakadtam.

Kerekes úr odajött hozzám, és vigasztalni kezdett.

- Fel a fejjel, Ábel!

- Nem magamért hull a könnyem - szóltam valahogy.

- Értünk ugyanvalóst ne sírj!

- Nem is - mondtam.

- Hát akkor mért sírsz?

- Bolháért! Egyetlen kutyámért!

Hála magamnak, hogy legalább ennyit ki tudtam mondani, mert egy kicsit megenyhültem utána. Fel is emeltem a fejemet, s ahogy a gyengélkedő világosságban a szemem borúja engedte, széjjelnéztem. Akkor láttam meg, hogy a borhuszár Győző is ott van. S ott volt még egy marcona ember is, aki az egyik sarokban ült a padlón. Hát ezek vannak, gondoltam magamban, s a szemlélődést tovább folytatva, azt néztem meg végre, hogy mire ülék vala le az előbb. Egy rozoga deszkapadocskán ültem, amelyhez egy asztal is tartozni szeretett volna. De inkább a falhoz tartozott mégis, mert annak volt nekidőlve. Büszke azonban a fal sem lehetett rá, mert rég fonta volt venyigéből valaki, s azok a venyigék feketén és borzosan az ajtót lesték, mert hát megfutamodó állapotban voltak. A venyigés asztalon kívül még egy veder is szégyenkezett abban az állami likban, a marcona embertől balra, a másik sarokban. Jámbor tárgyak voltak mindezek, s a szemet sem bántották, mert hiszen ablak helyett csak egy nyílás pislogott fent az ajtó fölött. S ha már annyi figyelmet elvesztegettem, megnéztem a falakat is, amelyekről nem a mocsok hiányzott, hanem a leltár.

Mert a leltárnak, a törvény értelmében, ott kellett volna lenni!

De mivel nem volt ott, én ezt a hiányosságot rögtön eltettem a fejemben; hogy alkalmilag fegyverül használjam.

- No, tetszik a berendezés? - kérdezte Kerekes úr.

- Ingyen van - feleltem.

Kerekes úr mérgesen nézett reám, és így szólt:

- Hát szidjad legalább, te marha!

- Szidja maga!

- Ne félj, mert én szidtam is.

- Na látja, s mégsem javult meg!

Erre Győző is odafordult hozzánk, és zsebre dugott kézzel azt mondta:

- Ha nem tudtok valami hasznost vagy értelmes dolgot beszélni, akkor legalább hallgassatok! Vagy aztán megmondom, hogy hova menjetek!

Elcsodálkoztam a bárdolatlan beszéden, s megkérdeztem:

- Hát itt választás is volt?

- Micsoda választás? - nézett rám Győző.

- Olyan - mondám a füleknek -, amelyiken magát parancsnokká megválasztották.

Kerekes úr örömmel kezdett ezen a válaszon nevetni, majd így biztatta Győzőt:

- Dobd ki ezt a fiút! Dobd ki innét!

- Ahhoz legény kell! - mondtam én is.

Erre Győző, igazi borhuszár módjára, mondott egyet, de aztán többet nem szólt, hanem merkedezve sétálni kezdett. Mi hagytuk volna, hogy sétáljon, de a falak nemigen hagyták. Kerekes úr mellém ereszkedett a padra, mire a pad úgy kezdett recsegni, hogy a bakter jutott eszembe. Én a recsegés miatt felálltam, s inkább a földre ültem, hogy az állami berendezés csütörtököt ne mondjon. Amikor emígy elhelyezkedtem, akkor elmondtam Kerekes úrnak, hogy engemet egy óriás rendőr miért és hogyan kerített oda a tömlöcbe; s a kutya szerepét is elbeszéltem, arra kérve Istent, hogy Bolhát, ha másképpen nem lehet, hát még csoda árán is mentse meg az életnek.

Minekutána én mindezeket elbeszéltem, Kerekes urat engedtem szóhoz, s ő nagy hevességgel el is mondta, hogy mért fogták volt el a vendéglőben. Mondása szerint úgy történt a dolog, hogy az én távozásom után bement oda a vendéglőbe egy diákkori barátjuk, akiből szintén tanító lett, de mivel a származása román, most a legnagyobb iskolafelügyelő. S amikor belépett, látta jól, hogy ott ülnek az ő tanítótársai, de meg sem akarta ismerni őket, hanem elnézett a fejük fölött a semmibe. Ezen a dolgon ők aztán úgy felháborodtak, hogy a kevély iskolafelügyelőben hibát kaptak.

- Nagy hibát kaphattak! - jegyeztem meg.

- Mért mondod? - kérdezte Kerekes úr.

- Azért, mert hallottam, amikor ordított.

- Hát akkor mért nem jöttél oda?

Egy kicsit megbántam, hogy a fülemet emlegettem; s így szóltam:

- Hát ment oda két rendőr! Azt hittem hát, hogy azokkal együtt elegen vannak.

Erre Kerekes úr felrúgta az ártatlan asztalt, és rám kiáltott:

- Hát ez a magyar összetartás?

Aztán odaállt elém, a két lábát szétvetette, és mérges szemekkel szidni kezdett:

- Te szájas kölyök! Hát te magyarnak mered mondani magadat? S nem jössz segíteni, amikor meg kell verni valakit! Hát azért tanítottalak téged tudományra és hazafiságra azon az erdélyi országúton, hogy mikor a gyümölcsöt várnám, akkor cserbenhagysz engem! Hát azért hoztam a hátizsákodat? Hát azért tagadtam én meg az esküt, mindnyájunk érdekében és a te érdekedben is, hogy elszökjél a küzdőtérről, amikor a létharcot vívjuk? Hát azért vagyok én példakép, hogy ne lebegjek előtted?! Te!

Még tovább is szidott volna talán, de Győző megfogta a két vállát, és keményen maga felé fordította.

- Ne bántsd azt a fiút! - mondta. - Nem szégyelled magad!

Kerekes úr azonban Győzőnek is ellene szegült.

- Hát neked mi bajod ezzel? - villant a szeme.

Erre Győző kezdett vastagon szólani, mondván:

- Nekem az a bajom, hogy te barom vagy! Érted?! Amióta behoztak ebbe a fogdába, azóta már a szarvad is kinőtt. Ez a bajom!

- Barom?! - képedett el Kerekes úr; majd megszegte a fejét, mint a tulok, s mogorván így szólt:

- Vigyázz, mert feldöflek, te borhuszár!

- Hagyjuk most a borhuszárt! - mondta Győző. - Elég szomorú, hogy az vagyok, de jelenleg nem arról van szó! Hanem arról, hogy vak voltam és barom voltam magam is. De kinyílt a szemem, barátom! Most, ebben a rendőrségi odúban, végleg kinyílt a szemem, és látom, hogy elhibáztuk az egészet! Mert nekünk nem handabandázva kellett volna felvennünk a harcot, s nem is azzal, hogy beveretjük a fejünket, hanem az ész fegyverével! Hallod?!

Hallotta nyilván, mert nekifeszült, hogy ráugorjék a barátjára. De hát erre már én is odaugrottam, hogy szükség esetén megpróbáljam szétválasztani őket. Hanem akkor a marcona ember, aki a sarokban ült, s egyet sem szól odáig, intett nekem, és azt mondta:

- Hagyd őket!

- Mért hagynám? - kérdeztem.

- Azért, mert egyiknek sincs igaza.

Áldott szerencse volt, hogy emígy szólott közbe, mert a viaskodók meghallották a szavát, abbahagyták rögtön a harcot, s a marcona felé fordultak.

- Jobb lesz, ha maga hallgat! - mondta neki Győző.

A szigorú ember el is hallgatott, de Kerekes úr mégis hozzátette:

- Azzal a bolseviki szájával!

Hát erre én is jobban megnéztem az illetőt, mert Surgyélán jutott eszembe, aki engemet is, a kecskémmel együtt, bolsevikinek nevezett volt a Hargitán. Olyan volt azonban, mint más rendes ember, csak tán az arca volt keményebb, s a szeme hathatósabb. S úgy látszik, hogy kevesebb beszédű is, mert a megintésre sem szólott többet, hanem csak nézett mozdulat nélkül.

- Magát miért hozták ide? - kérdeztem tőle.

- Izgatott! - szólt oda Kerekes úr.

Erről a szóról ismét a hargitai pásztorságom jutott eszembe, mégpedig az a félelmes óra, amikor apám a mondásaival igen felizgatta volt a csendőrt. Ránéztem tehát a szigorú emberre, és azt mondtam neki:

- Kit tetszett izgatni?

Győző nevetni kezdett, majd megrázott engem, és így szólt:

- Nem kit, te hülye! Hanem a társadalmi rend ellen izgatott.

Ez a szó nagyon elámított engem, mert hiszen a társadalomban én csak rendetlenséget láttam mindenütt.

- Hát azt hol lehet látni? - kérdeztem is.

- Mit? - mondta Győző.

- A társadalmi rendet.

- Hát benne élsz, te szamár! - oktatott Győző. - A család, amibe beleszülettél, s amelyben felnőttél; a vallás, amelyhez tartozol; a főnök, aki kiszúrja a szemedet száraz kenyérrel; a vonat, amelyen a miniszterek külön kocsiban utaznak; s itt ez a rendőrségi fogda: hát ez a társadalmi rend! Most már érted?

Értettem, hogyne értettem volna! De mielőtt ennek hangot is adhattam volna, odaszólt nekem a szigorú ember:

- Szamár módon tanítanak, fiam!

Aztán magához intett engem, és azt mondotta, hogy üljek le melléje a földre, mert ő megmagyarázza nekem az egészet. Erre én indultam is már, hogy melléje üljek, de akkor Kerekes úr megragadott engem, és vonni kezdett a másik oldal felé, a bolsevikinek pedig odaszólt:

- Ezt én tanítom, nem pedig maga!

Erre a marcona ember is felállt; odajött, és megfogta a karomat.

S akkor az egyik egyfelé húzott, s a másik másfelé. S miközben szidalmazták egymást, engemet úgy kezdtek ráncigálni, mint két vadász a rókabőrt.

Győző ott állott oldalt, és a térdét verte nevettében, miközben egyre csak azt mondta:

- No, Ábel! Most merre mész?

S ezzel eltalálta jól a szót, mert abban az állapotban a legbajosabb éppen az lett volna, hogy valamerre menjek, mivel a harc tovább fejlődött fölöttem. De sőt, egyre mérgesebb lett, minél fogva menni csak széjjelmehettem volna. Ehhez azonban semmi kedvem nem lévén, végső szükségemben inkább cselhez folyamodtam, csakhogy széjjel ne szedjenek. A csel pedig az volt, hogy hirtelen leejtettem a fejemet, és magamat is elengedtem, mintha elájultam volna. Ezt amikor észrevették, mind a ketten eleresztettek, én pedig jót suppantam a földre. Meg is ütöttem eléggé magamat, de azt gondoltam, hogy mégsem eszmélek fel, nehogy észrevegyék a csalást. A szemem sarkából inkább azt figyeltem, hogy mi lesz? S mi is lehetett volna egyéb, mint az, hogy Kerekes úr és a marcona ember egymást kezdték miattam hibáztatni. Azalatt pedig, amíg ők egymást okolták a szerencsétlenség miatt, Győző mellém térdepelt, az ingemet kibontotta, és a szívem táján súrolni kezdett.

Én még vártam egy ideig, s akkor eszméletre tértem.

- No, hála Istennek! - könnyebbült meg Kerekes úr.

A bolseviki nem szólott semmit, hanem visszaült a sarokba, és ott üldögélt, mint egy szobor. Győző továbbra is gyámolgatott engem, s mint tavasszal a nap, olyan rügyfakasztó szemekkel nézett.

- A szívedre vigyáznod kell, Ábel! - intett engemet.

- Hát én vigyázok! - mondtam.

- Te igen, azért ájultál el most is.

- Hát maga mit beszél? - mondtam neki. - Én nem ájultam el, hanem csak elaludtam. S méghozzá álmot is láttam. Tudja-e, hogy mit álmodtam? Azt, hogy Kerekes úr s ez a másik úr...

- Hidásznak hívják! - mondta Győző.

- Nohát, Kerekes úr és Hidász úr nagy észbeli csatát vívtak egymással. Hidász úr álmomban is ott ült, ahol most kuporog; Kerekes úr pedig amott a veder helyén, a másik sarokban. Közből pedig maga ügyelte a békét, nehogy azok ketten összeverekedjenek.

- Észbeli csata, s miről? - kérdezte Győző.

- Arról, hogy mi célra vagyunk a világon.

Már láttam, hogy ájulásom alatt sem töltöttem haszontalanul az időt, mert Kerekes úr is nagy kíváncsisággal fordult felém.

- No, hogy volt? - kérdezte ő is.

Hát erre felálltam a földről, és így szóltam:

- Ha megmondanám, vagy elhinnék, vagy nem. Azt gondolom hát, hogy tartsunk inkább vizsgát, hogy vajon az álom nem hazudott-e?

Azzal elvettem a sarakból a vedret, s Kerekes úrnak azt mondtam, hogy üljön a veder helyébe. Dicséretére legyen mondva, ő szó nélkül oda is ült. Aztán Győzőt is a középre állítottam, magam pedig a rozoga padra telepedtem, velük szembe, mint egy tanár.

- Figyelem! - mondtam.

Mind rám néztek, mire én egy kis csendet hagytam még nekik, hogy abban a csendben minél jobb feleletet tudjanak teremni. Aztán Kerekes úrra mutattam, és megkérdeztem tőle:

- Mi célra vagyunk a világon?

- Hogy az Istent imádjuk, a hazát szolgáljuk és jót cselekedjünk! - felelte Kerekes úr.

- S hogy az esküt ne tegyük le! - szólt oda Győző.

Ehhez én is hozzátehettem volna, hogy másrészt ezért is, miszerint Ábelt az országúton kergessük; de hát a hivatalomnál fogva mégis így szóltam:

- Hát csoda! Mert ugyanis álmomban is ezt felelte Kerekes úr!

S mindnyájan meg voltunk elégedve.

- No, Hidász úr! - mutattam a marcona emberre. - Hát mi célra vagyunk a világon?

- Hogy a munkásosztály uralmát megvalósítsuk! - vágta rá Hidász, mire én örvendezve kiáltottam fel:

- Hát ez csoda, mert így volt!

S annyira meg voltunk valahányan elégedve, hogy el is ereszkedtünk az eredményben.

- Hát engem nem kérdezel meg? - szólt oda Győző.

- Dehogynem! - mondtam. - Hát mi célra vagyunk a világon?

Győző kacsintott felém, és így felelt:

- Hogy ragaszkodjunk hozzá!

- No, ezt rátesszük koronának a többire! - szóltam elégedetten erre is, majd pedig felálltam, hogy a padot visszategyem a fal mellé. De akkor Kerekes úr hadonászni kezdett a sarokból.

- Hó-hó! - kiáltotta.

- No, mért hógat? - kérdeztem.

- Azért, mert neked is felelned kell!

- Pedig jobb volna, ha nem kéne - mondtam szomorúan.

S hogy tegyem is, amit mondtam, lehajtott fejjel sétálni kezdtem; közben a kezeimet is tördeltem, a hátamat pedig meggörbítettem, úgy sínylődtem. Nyomasztó terhem alól kérhettem volna bátran még egy eltörött virágcserepet is, mint Jób a bibliában, vagy hinthettem volna akár hamut a fejemre.

De én csak sétáltam, megtörődve.

- Mi az?! Gyerünk a szóval! - riasztott rám Kerekes úr.

- Hát az nem lesz könnyű - mondtam -, mert én csak most látom, hogy álmomban mily nagy hibát követtem el! Követ kéne kötni a nyakamra, s úgy beledobni engemet a tengerbe! De hát itt sem kő nincs, sem tenger.

- Mi hát a baj? - sürgettek.

- Az a baj - mondám -, hogy álmomban egy vénember is szerepelt, akit bölcsnek mondott a világ, s akit az előbb én mégis letagadtam. Ez a vénember már a századik esztendő felé járt, nagy fehér szakálla volt neki, s két olyan szeme, mint egy-egy pazar nefelejcs. S ha már ott volt, én bizony ettől a vénembertől is megkérdeztem, hogy mi célra vagyunk a világon? S ő bölcs létére azt mondta nekem: "Hát, édes fiam, te két okos ember után most egy tudatlant kérdeztél meg, mert akár hiszed, akár nem, de én nem tudom neked megmondani, hogy mi célra vagyunk a világon. Pedig voltam én már mindenféle az életben, így többek között voltam kerekes, voltam hidász és voltam győző; voltam foghúzó is, nemkülönben tanár és püspök, vagy amit éppen el lehet gondolni. De a mai napig én mégsem tudom, hogy mi célra vagyunk a világon. Igaz, sokszor volt úgy, mintha tudtam volna, de aztán mihelyt egyet előbbre léptem, mindjárt nem volt igaz, amit azelőtt gondoltam. Ilyenformán, ha egy szamarat akarsz látni, akkor nézzél engemet; de tudd meg azt is, hogy én mégsem hagytam fel a reménnyel, mert most is abba járok, s azt kutatom, hogy mi célra vagyunk a világon? Ha te is úgy gondolnád, akkor gyere velem, én szívesen látlak, folytassuk együtt az utat, hátha valahol egy gyermek el találja kottyantani a titkot."

Amikor idáig értem a beszédben, megint leültem a padra, és magamba roskadva mondtam:

- S én véle mentem, gyarló fejemmel.

Ezre nagy csend lett a börtönben, ahol még leltár sem volt a falon, sem naptár, sem óra, mintha ki tudja, mikor élnénk! De hogy mikor éltünk, azt az egyet mégis megtudtuk nemsokára, mert egy rendőr kizárta az ajtót és békiáltott:

- Jöjjön kifelé az a fiú, akinek harapós kutyája van!

Felálltam, hogy szembe menjek a napfénnyel, de mielőtt kiléphettem volna, utánam szólt a szigorú ember:

- Ne félj, most megmondják neked, hogy mi célra vagyunk a világon.

S ezt el is találta a bolseviki, mert engemet felvezetett a rendőr egy szobába; s ahogy én beléptem oda, abban a helyben úgy pofon sirített valaki, hogy még köszönni sem tudtam. Csak idő múlva láttam meg azt is, hogy egy rangosabb rendőr ül egy asztal előtt; s csak akkor tudtam meg azt is; hogy aki arcon vágott, az nem más volt, mint az óriás rendőr, kinek a lábát megkóstolta Bolha.

- Hogy hívnak? - kérdezte a rangos.

- Szakállas Ábel - feleltem.

- Hova való lakos vagy?

- Idevaló.

- A sétatérhez címzett szállodában lakol, ugye? - kérdezte csúfolódva.

- Vagy Garmada úrnál! - feleltem.

Erre felállt a rangos rendőr, és közelebb lépett hozzám.

- A foghúzó Garmadánál? - kérdezte.

- Annál.

Megint visszaült az asztal mellé, és azt mondta:

- Akkor a pof nem számít, s tiszteltetem Blankát.

Egészen elámultam ezen a fordulaton, s a következő percben még jobban el, mert intett a rendőrnek, aki az intésére egy széket hozott oda nekem. Nem tudván, hogy mit akarhatnak velem, én bizony jól megnéztem a széket, mert a villamos székről olvastam volt a kalandos történetekben eleget.

- Ülj le! - szólt a rangos.

Aztán az óriást kiküldte; s amikor csak ketten maradtunk a szobában, előredőlt az íróasztalnál, jól a szemem közé nézett, és megkérdezte, hogy izé, vagyis hogy Blankát szeretem-e?

Lehet gondolni, hogy mennyire elszörnyülködtem.

- Jaj, nem fél az Istentől? - mondtam.

- Ne ministrálj, hanem felelj! - nézett a szúrós szemével.

Hát erre nagyon kezdett dobogni a szívem, mert a félelem is környékezett, s másfelől szerelmes is voltam. Így aztán, bár nemigen szoktam esküdözni, mégis felemeltem a három ujjamat, és azt mondtam:

- Esküszöm a rendőrségre, hogy én ártatlan vagyok!

- Nono, hiszen szerelmes vagy belé! - húzta rám a szót.

Ámulatomban összeütöttem a kezemet:

- Szerit Isten! Hát azt maga honnét tudja?

- Ő mondta, Blanka!

Erre lehajtottam a fejemet, és nyárfalevél módjára vallottam be:

- Az igaz, hogy szeretem őt; de csak ártatlan szívvel.

Igaz szavam után egy ideig csend volt, majd aztán a rangos rendőr felállt, és megfenyegetett engem:

- Vigyázz, nehogy aztán az ártatlan szív megváltozzék! Mert akkor letöröm a derekadat!

Eme tilalom után ismét a szobába rendelte az óriás rendőrt, akivel egy sarokból elővétette a hátizsákomat, azt a kezembe adatta, és így szólt:

- Most menj szépen haza, s mondd meg Blankának, hogy Tatár komisszár tisztelteti; s mondd meg azt is, hogy a táskát a foghúzó szerszámokkal én fogom ma este elvinni. Te pedig ne felejtsd el, hogy a törvény értelmében mindig személyi igazolványt hordj magadnál, de még azzal sem szabad a sétatéren aludni.

Abban a percben, ahogy ezt értésemre adta, nekem is eszembe jutott a leltár, és így szóltam:

- A törvény eleget tud.

- Akármennyit tud, azt be kell tartani!

- Kinek?

- Mindenkinek!

- Hát akkor abban a fogdában, ahova engemet is bézártak, mért nincsen leltár?

A komiszár nem ingott meg, hanem így szólt:

- Ott akkor is van, ha nem látod! Értetted?

- Nekem nincs olyan nagy felfogóképességem - mondtam.

- Nincs?

- Nincs!

- Akkor rágalmaztad a rendőrséget!

- Mennyibe kerül? - kérdeztem.

Mindjárt elő is vettem száz lejt, mert az egyik ezres bankót az ibolykás vendéglőben felváltottam volt. Ezzel a tettemmel azt is elértem, amit akartam; de azt is el, amit nem. Ugyanis a komisszár rögtön így szólt:

- Mit akarsz azzal a pénzzel?

Hiába nézte azonban olyanformán a százast, mintha az immár az övé is volna, mert én azt feleltem, hogy váltaná fel nekem, ha lenne olyan szíves. Azonban a komisszárnak is fordulatos volt az esze, mert az óriás rendőrnek odaszólt:

- Hé, mennyit fizettél az orvosnak?

A rendőr nagy bugyuta szemekkel nézett, mert nem találta ki hirtelen, hogy miféle orvosnak, és miért kellett volna fizetnie. De a komisszár rákiáltott:

- Hát a kutyamarás miatt, te ökör!?

- Ahá! - mondta a rendőr. - Nyócvan lej!

Erre a komisszár felváltotta vidáman a százast és így szólt:

- Tudod jól, hogy a kutyád megharapta ennék a derék rendőrnek a lábát. Ha az orvosi költséget neki megfizeted, akkor a leltári rágalmazás miatt az eljárást ellened megszüntetjük.

- Mennyi az a költség? - kérdeztem.

- Hallottad, hogy nyolcan lej.

Erre odaadtam a rendőrnek hét darab tízest, de a rendőr megolvasta, és így szólt:

- Itt van csak hét.

- A pof pedig, amit adott nekem, az a nyolcadik. Mert azt annyiba számítom - mondtam.

A rendőr úgy nézett reám, mintha csakugyan mondtam volna valamit; aztán hirtelen odaállt elém, és tartotta az arcát:

- Inkább üssed vissza!

Olyan jámbor módon állott ottan, hogy megsajnáltam, s gyermekei is lehettek.

- No, itt van az a tíz is - mondtam. - S a pof essék a köz javára.

- Hogyhogy a köz javára? - kérdezte a komisszár.

- Úgy, hogy a hontalanokat, akik éjjel a sétatéren szundikálnak, olyan korán ne költsék fel.

Ezen a tanácsomon a komisszár jót nevetett, majd kezet fogott velem, hogy menjek. S ha már ő annyira barátkozott, én is parolát adtam az óriás rendőrnek, aki azt nemcsak szívesen vette, hanem finom szavakkal is megtisztelt engem, mondván:

- Remélem, Isten élteti a kutyát.

- Bár éltetné, ha már így jövedelmez! - mondtam.

S azzal eljöttem.

Künn az udvaron megálltam a fogda ajtaja előtt, s bekiáltottam:

- Minden jót, Kerekes úr!

- Mit csináltak veled? - szólt vissza Kerekes úr.

Nekem az álombeli bölcs öreg jutott eszembe, s így feleltem:

- Kerestük a választ, hogy mi célra vagyunk a világon.

A kapun kívül feltettem magamnak a kérdést, hogy Bolha után menjek-e a hajnali csata színhelyére, vagy pedig a hitközségi ház felé siessek? Tekintvén a kutya természetét, s nemkülönben a szívem vonzalmát is, az utóbbit választottam. A fejlemények azt mutatták, hogy ismét nem gondolkoztam helytelenül, mert amikor beléptem otthon a kapun, elsőnek engem Bolha fogadott.

Úgy futott három lábon felém, hogy jóformán csak a negyediket lehetett látni, amely véresen siratta a nyolcvan lejt. Boldogságomban könny lepte be a szememet, s hálát adtam a rendőri gyarlóságnak, mely csak a lábát találta el. Hanem a hálálkodás füstjén keresztül mindjárt észrevettem, hogy a konyha ajtaja nyitva van. Ez pedig újabb örömet jelentett, vagyis azt, hogy távollétem alatt az otthon nem bomlott fel.

- De mi lesz most? - sóhajtottam egyet.

Könnyű volt ugyanis emlékeznem arra, hogy Garmada úr és én miképpen váltunk el a vonaton; éppen azért, ez az én megtérésem talányosnak látszott, bár a menyasszonyi koszorúval az életét mentettem meg talán.

Mégis ügyességre intettem hát magamat. Szerencsére eszembe jutott Kerekes úr, vagyis eszembe jutott, hogy a verekedő iparoslegényeknek én se tegyem le az esküt, hanem ellenkezőleg, mártíromságot mutassak. Erre a mutatványra alkalmasnak is látszottam, mert egyrészt az óriás rendőr az arcomat az ütéssel megdagasztotta; másrészt pedig én is rögtön segítettem magamon, vagyis az ingem nyakát behasítottam, a hajamat összeborzoltam, és a ruhát rendetlenre rángattam a testemen.

Emígy felkészülve megindultam a konyha felé.

Szerencsétlenül vánszorogtam, s még annyi erőm sem volt, hogy belépéskor rendesen köszönjek. Pedig már a küszöbről megláttam Blankát, aki szép kimenő ruhában ott állott a kályha mellett, mintha főzött volna valamit. Csak akkor vett engemet észre, amikor már bent is voltam a konyhában. Az első pillantását kedvezőtlennek ítéltem, de aztán szánalommal és csodálkozva nézett.

Leroskadtam egy székre, és így szóltam:

- Most már meghalhatsz, Ábel! Meghalhatsz, mert ismét látták a te szemeid Blankát!

Erre Blanka odalépett hozzám, megfogta a fejemet, és lehajolt mélyen, hogy láthassa az arcomat is.

- Mi baj van, te szerencsétlen? - kérdezte.

Én a vállára ejtettem a fejemet, és csendesen azt mondtam:

- Már semmi...

- Hát honnan jössz?

- Messziről. Vagyis kerülő úton a vasúti pálya oldalából, ahova lekényszerültem a vonatról.

- Hát hogyan?

- Azok az iparoslegények kényszerítettek le, akik a doktor urat is meg akarták verni.

Erre Blanka nem szólt, hanem levette a kalapot a fejemről, a hajamat megigazította, és az arcomat is megnézte jobban; majd aztán nagy szánakozással jegyezte meg:

- Szegény gyerek!

Láttam, hogy ezen a részen megnyertem már a csatát; s apránkint kezdtem is visszanyerni az erőmet. Gondoltam hát, hogy már azt a kérdést is feltehetem, ami kezdettől fogva leginkább feszített engem.

- Hát Garmada úr? - szóltam tehát.

- Bent van a szobában - felelte Blanka.

- S hogy van?

- Hülyére verték - mondta, majd hozzátette: - És a fogainak is kámpec!

Hát bizony, ez nem volt valami jó újság, de Blanka a sajnálkozásra nem hagyott időt nekem, hanem tovább beszélt. Elmondta, hogy a doktor urat félig meghalva szednék le a vonatról, s rögtön a kórházba szállították, ahol operáción esett átal. Neki pedig táviratot küldetett, hogy késedelem nélkül utazzék oda. Ő oda is utazott, s hazahozta. Nemrég érkeztek meg, talán egy órája sincs; s éppen szájvontató teát főz a betegnek.

- Szeretném én is látni; lehet-e? - kérdeztem.

- Fekszik, de bemehetsz - mondta Blanka; de amikor felálltam, hogy induljak, mégis meggondolta magát, és másított a dolgon. Vagyis előrement, hogy a hírt rólam megvigye, s hogy az engedelmet elnyerje.

- Rendben van, bemehetsz! - jött nemsokára vissza.

Amikor beléptem a szobába, Garmada úr felöltözve feküdt a díványon, s a feje olyan volt a pólyakötésben, mint egy nagy fehér tök. A kezében pedig egy könyvet tartott, amit nem is tett le.

Köszöntem neki, mire ő a könyvvel bólintott vissza.

- Az miféle könyv? - kérdeztem.

- A zsidó Biblia - felelte.

No, gondoltam, itt csakugyan nagy a baj, mert hiszen azelőtt sohasem láttam volt, hogy Garmada úr a Bibliát olvasta volna.

De mégis így szóltam:

- A legalkalmasabb könyv, ami csak létezik.

- Miért? - kérdezte Garmada úr.

- Azért - feleltem -, mert annyi szerencsétlenség van benne, hogy ahhoz képest nekünk semmi bajunk nincs.

- Nekünk nincs, de nekem a fogaim hiányzanak!

- Hány?

- Három!

- Úgy látszik - folytattam -, hogy csontra vadásztak azok a latrok.

- Hogy érted azt?

- Úgy, hogy magának a fogait rontották meg, nekem pedig a belső csontjaimat. Hanem hát, én is rájuk vertem a menyasszonyi koszorút, mielőtt lekényszerültem a vonatról. De még istenes, hogy csak engemet ugrasztottak le, s nem a doktor urat is, mert úgy eshetett volna, hogy soha többet fel nem kel onnét!

Garmada úr letette a könyvet, és felült a díványon, de bizony a feje úgy reszketett, hogy nem tudott megállapodni sehol. Zavarosan és nagy igyekezettel nézett reám, és így szólt:

- Azt hittem, hogy te simán menekültél.

- Igyekeztem is, amikor láttam, hogy a doktor úr már megoldotta a kereket - feleltem erre, majd feléje fordítottam a megdagadt arcomat. - De hát ebből kifolyólag egyéb történt; s hogy mi, arról ez a megdagadt arcom eléggé beszél.

Garmada úr szemlélt egy ideig, aztán megint visszafeküdt.

- Jól megjártuk mind a ketten - mondta. - Én sem bírom a fejemet; s nézz ide!

Azért kellett odanéznem, mert kitátotta a száját, amiben csakugyan egy jó darab helyen, nem volt meg a csontkerítés.

- Ne búsuljon! - mondtam. - Ezután legalább puhább kenyeret keresünk, hogy inkább megrághassuk.

- Hát csak gondolkozzál is - folytatta Garmada úr -, hogy a jövőben mit lehetne csinálni.

Aztán olvasni kezdte ismét a Bibliát; én pedig kijöttem a szobából, hogy az ájtatosságban ne zavarjam.

- No, mit végeztél? - kérdezte Blanka.

- Valami új kereset után kell immár néznünk - feleltem -, mert hiszen a cégtáblát igen megrongálták.

Blanka szomorkás mosollyal fogadta a szót, s az arcán is nagy örömmel a szelídség felhőit láttam. Úgyannyira, hogy már selymes fuvalmakat is kezdtem érezni arra a gondolatra, hogy este ismét együtt leszünk. De akkor egyszerre eszembe jutott a rendőri akadály; úgyszintén az is, hogy átal kéne adnom az üzenetet. Hozzá is fogtam mindjárt, és azt mondtam:

- Ma este egy komisszárt fog látni.

Blanka meglepetten bocsátotta rám a szemét, mire én elmondtam neki mindent. Azt a megrovásomat sem titkoltam, hogy ő gyakorta jelen van egy-egy szívben, még a rendőrségen is. Erre azonban megrázta a fejét, s azt mondta, hogy ő mindenkit emberszámba vesz ugyan, de csak kettő van, akit a lelkében tart; s a kettő közül az egyik én vagyok.

- S a másik? - kérdeztem.

- Az is tisztességes személy - felelte Blanka.

Hát ez olyan napsütés volt nekem, hogy estig vidáman voltam.

Akkor eljött a komisszár, úgy kilenc óra tájban. Már amikor belépett a kapun, már akkor gyanítottam, hogy ő jön, mert Bolha erősen ugatott. Ki is mentem, nehogy ismét egy drágább orvosnak kelljen költséget fizetnem.

- Ez milyen kutya? - kérdezte a komisszár.

- Ilyen bolhaszínű - feleltem.

- Jó-jó, de a származása?

- Azt a rendőrség még nem tudta kikutatni.

A komisszárnak összefutott a szemöldöke, de akkor a konyhából odarebbent Blanka. Nagy kedvességet mutatott a komisszár javára, mondani is akart neki valamit, de amikor látta, hogy kettőnk között valami fennakadás van, megkérdezte:

- Talán titkuk van?

- Dehogyis! - mondta a komisszár. - Csupán a kutyáról beszélünk.

- Nagyon érdekes kutya! - dicsérte Blanka.

Mindnyájan Bolhát néztük.

- S milyen beszédes a szeme! - szólt a komisszár.

Mire én is megjegyeztem:

- Nagyon beszédes, kivált amelyik vak! S a lába is beszédes, amelyik véres!

A lábát tudta a komisszár, s így a szemét kérdezte, hogy azzal mi lett? Erre én elmondtam, hogy annak a világától egy Surgyélán nevű csendőr szabadította meg; s amikor a sétatérre kellett megnyugodni mennem, azért nem vittem személyi igazolványt, mert azt hittem, hogy a kutya eléggé bizonyítja, miszerint erdélyi lakos vagyok.

Nem tanácsalom azonban senkinek a szókimondást hatósági ember előtt, mert a komisszár így felelt nekem:

- Köszönd, hogy itt van Blanka kisasszony, mert különben kettőt is kapnál tőlem. Egyet a kutya szeme miatt, s egyet a lába miatt.

Hát erre mit tudtam volna felelni?

- Egy szeme és három lába akkor is tisztán maradna - azt mondtam.

Ennek a beszédnek már olyan nagy lett a mérgesfoga, hogy Blanka jónak látta azt hirtelen kihúzni. Ezt úgy hajtotta végre, hogy a komisszárt leültette egy mocskos ládára, amely ott feküdt a ház oldalában; engemet pedig karon fogott, s a kapu felé vonván, azt mondta sietve:

- Te szamár, ez egy rendőrségi basa! Tűnj el hát valahova, s elő se gyere egy jó darabig, mert bajba kevered az egész házat!

Megfogadtam a Blanka szavát, s kimentem a kapun, de Bolhát nem vittem magammal. Künn az utcán az járt az eszemben, hogy csakugyan megérdemelném a verést, hogy alkalmat szolgáltattam a komisszárnak arra, hogy Blankával egyedül maradjon. De ha már így volt, legalább arra akartam törekedni, hogy a haszontalanság után valami hasznos következzék. A hasznostól pedig nem messze van a pénz.

- Elmegyek az utolsó kenetes emberhez! - mondtam magamban.

S el is indultam.

Útközben arra határoztam magam, hogy nemcsak látogatást teszek nála, hanem a pénzt is kiveszem a bankjából, mert olyan szép dolog az irgalmassági cselekedet, hogy azt az én pénzemen esetleg ő is gyakorolni fogja.

A házat elég könnyen megtaláltam, s meg a kilincset is, de az ajtó helyett az aggodalom csikordult meg bennem. Akadtam ugyanis én még bezárt ajtóra többször is az életben, de egyiktől sem szeppent úgy meg a zsebem, mint attól. Kilincseltem újból, de hiába. Akkor kopogtatni kezdtem, s ahogy a kövér cseppekből nagy eső lesz, úgy lett az én kopogtatásomból is dörömbölés.

Mégsem felelt senki.

Úgy éreztem, hogy a csend megtelik vigyorgó ördögfiakkal, akik mind az én pénzemből táplálkoznak, s utána úgy kiszürcsölik az irgalmasság forrásából a vizet, hogy csak iszap marad a fenekén.

Kiáltani kezdtem, de arra sem felelt senki.

- Ez meghalt! - mondtam.

De aztán eszembe jutott az ablak, amelyen Gellért páter kiszólt nekem, amikor feladta az utolsó kenetet. Nagy izgalommal és fürge lábakkal odakerültem az ablak alá, s hát az nyitva van, mint egy reménysugár! Benéztem rajta, de emberféle nem mutatkozott sehol. Gondoltam, jobban megtapasztalom a dolgot, s a következő percben már egy erős rugaszkodással bent termettem a szobában.

A dívány üresen hevert.

Olyan szerencsétlennek éreztem magamat, hogy leroskadtam a díványra, s jöhetett volna megint a barát, hogy feladja nekem is az utolsó kenetet. Hát igen, gondoltam magamban, úgy jártam ezzel a pénzzel, ahogy a szülő, akinek a fiát elvitték az akasztófára.

Gondolkozni kezdtem.

De hát semmi okos dolog nem jutott eszembe, csupán az, hogy hibáztassam a sugalmazást, amely elsugalmazta tőlem a pénzt. Későbben annyit mégis el tudtam határozni, hogy várakozni fogok, hátha csak mulatni ment el a meggyógyult ember, s onnét előkerül. A várakozásra az udvart jelöltem ki, s azon a kövön telepedtem le, ahol ama éjszakán az utolsó kenet alkalmával ültem.

Ott virradtam meg azon a kövön, s a pénztárnokot nem hozta el a pirkadat sem. Még vártam akkor is egy darabig, de aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek Gellért páterhez, hátha ő tudna valamit. Előbb azonban egy cédulát írtam, amelyen értésére adtam, hogy ott jártam a pénzért, s ha nem akar elkárhozni, szolgáltassa vissza nekem. A cédulát kiszegeztem az ajtóra, s aztán elindultam, akár egy búsmagyar, aki megjárta a Muhi pusztát.

Jókor érkeztem a barátok házába, mert Gellért már fenn volt az ágyból, s hálóruhásan ott állott a szobája közepén, egy gyékényfutón. Ahogy meglátott engem, örömében mindjárt felkiáltott:

- Az Isten hozott, Ábel!

Úgy éreztem, hogy most fog megszületni másodszor is Jézus, mert így folytatta a reggeli barát:

- Gyere csak, gyere!

Lassan és lábujjhegyen mentem, mintha madarat akarnék fogni.

- Bátrabban mehetek-e? - suttogtam feléje.

Erre ő is visszasúgta:

- Jöhetsz, mert pénz áll a házhoz.

- Mennyi? - kérdeztem.

- Ezernegyvennyolc lej és ötven bani - mondta. - Ebből ezer a tőke, a többi pedig a kamat.

- Éljen a haza! - szóltam, és örömömben a földhöz vágtam a kalapomat, a szót pedig így folytattam: - A kamat essék adománynak, vagyis Szent Antalnak!

- No, az nemes cselekedet! - szólt dicsérettel Gellért, majd köpönyeget vett magára, hogy világi létemre ne lássam álmodóruhában. A pénzt is előszólította a fiókból, és átadta nekem, mire a kamatot Szent Antal számára én is postára tettem, vagyis a barát markába.

- Ülj le egy kicsit! - szólott erre.

Amidőn leültem, két nagy darab bunkós vasat pillantottam meg, melyek az egyik bunkójukkal kikandikáltak az ágy alól.

- Hát azok miféle fülbevalók? - kérdeztem.

A barát jót nevetett, s azt mondta:

- Ugyan lehúznák a füledet, mert súlyzók.

Aztán elmondta, hogy azt a két bunkós vasat ő minden reggel emelgeti tíz percig. Nyomja felfelé is, oldalt is, hogy erősödjék, mert ép testben lakik az ép lélek.

Hát erre én is elárultam neki, hogy magam is nagy tornászó vagyok; csakhogy én a lelkemet tornásztatom. Példának okáért ezer lejjel örömet szerzek egy halálos betegnek, s azt olyan ügyesen csinálom, hogy a pénzem is megmarad, Szent Antalnak is kamatozik, és a beteg is meggyógyul.

Gellért elszomorodva nézett rám, és azt mondta:

- Bolondot beszélsz, fiam.

- Akkor bocsánat - feleltem.

Egy kevés idő csendben múlt el, de aztán mégis azt gondoltam, hogy ha már elkezdettem valamit, akkor a végire járok.

- Hát mi egyébtől gyógyult volna meg? - szóltam.

- Az utolsó kenettől - mondta a barát.

- S hát azt miképpen magyarázza?

- Úgy, hogy ott fekszik a halottas kamarában.

A váratlan hír annyira megütött, hogy félrebillenve láttam a szobát. Nem tudtam egyet sem szólani, még akkor sem, amikor a szerzetes elbeszélte, hogy tegnap délelőtt ismét elhívatta őt a boldogult, s akkor így szólt hozzá:

- Főtisztelendő atyám! Itt van ez az ezres bankó, s adja vissza annak a fiúnak, aki magával együtt itt volt. S mondja meg neki, hogy ha meggyógyulnék, sikkasztó módjára elkölteném szükségemben a pénzét. De mivel meggyóntam, és felvettem az utolsó kenetet is, többé nem akarok bűnt elkövetni. Tehát meghalok.

Mindezekből megértettem, hogy a pénz fölött diadalt aratott a szent olaj; úgyszintén azt is, hogy miképpen kell tornászni.

S majd búcsúra készülődvén, megkérdeztem a barátot, hogy olyan két bunkós vasat hol lehet venni?

- Akármelyik vasas-boltban - felelte.

Egy félóra múlva már két darab bunkós vassal jelentem meg otthon. Blanka nem régen kelhetett fel, mert nagyon álmosan fogadott.

- Na, itt vagy? - kérdezte.

- A komisszár meddig ült a ládán? - szóltam én is.

Így indult a döcögős reggeli beszéd, de a kedvem mégis jól állott, mert a zsebem támogatta. Leültem hát egy székre, s onnét nevetve néztem Blankát.

- Hol hűtlenkedtél? - kérdezte megint.

Gondoltam, próbára teszem, s így szóltam:

- A kedvesemnél voltam.

- Bolond, aki hiszi! - vetette oda nekem.

De hát erre én is kicsombolygattam a csomagolópapirosból a bunkósokat, hogy bizonyítsak. Egyiket az egyik, s a másikat a másik kezembe vettem, odamentem az ágy elé, és felmutattam előtte.

- Íme, itt vannak a fülbevalói! - mondtam.

Blanka úgy kezdett nevetni, hogy a kezében táncolt a seprű.

- Hát azt a súlyzót te hol szerezted?

- Mondám, hogy a füliből akasztottam le.

- S az neked minek kell?

Felelet helyett rögtön a szoba közepire álltam, és a bunkósokat nyomogatni kezdtem minden irányba; a végén pedig csak ennyit szóltam:

- Ép testben ép lélek!

S ahogy ezt kimondhattam, mindjárt váratlan dolog történt, mert Blanka elvette tőlem a súlyzókat, és tornászni kezdett azokkal. Egyszer ide hajlott, s máskor amoda, mint csakugyan a nádszál; s minél tovább néztem az ő hajladozását, annál inkább kezdett bennem is tornászni a lélek.

- Na, mit szólsz? - kérdezte végül.

- Azt, hogy megosztjuk a jelmondatot.

- Miféle jelmondatot?

- Hát, hogy "ép testben ép lélek".

- Hogyan lehet azt megosztani? - kérdezte.

- Úgy - mondtam -, hogy maga lesz az ép test, én pedig legyek az ép lélek.

Erre ismét váratlan dolog történt, mert Blanka letette a súlyzókat, és biztató szemekkel azt mondta nekem:

- Lássuk, engem fel tudnál-e emelni?

A hangomat csendesebbre vettem, intvén is a Garmada úr ajtaja felé:

- Beteg van a háznál! - szóltam.

De hát üres diót találtam választani, mert Blanka közel lépett hozzám, és a fülembe súgta:

- Nincs itthon!

- Hát?

- Elment a zsidó templomba.

Ez jólesett a lelkemnek, mert azt láttam belőle, hogy mi foghúzók egyszerre kezdtük el a vallásos életet.

De az Úr meg is segített minket.

Engemet először abban, hogy csakugyan ép lélek tudjak maradni, de aztán megsegített egyéb hasznos és tanulságos dolgokban is, amint azt a következőkből majd látni lehet.

Említettem, hogy illedelmesen ugyan, de tartózkodtam attól, hogy Blankát mutatvány céljából felemeljem; de nagyot tévedne, aki azt gondolná, hogy nem is tudtam volna a magasba emelni. Maga Blanka is hinni látszott az erőmben, mert amikor látta, hogy illedelmesen tétlenkedem, így szólt reám:

- Na, mi lesz?

Végső szükségben lévén, ismét a borbély jutott eszembe. Megsimogattam hát az államat, s azt mondtam:

- Hát nézze meg, mennyire kinőtt ismét! S az pedig mégsem illendő, hogy ilyen szakállason legyek, amikor Garmada úr a templomban van.

Blanka fürkészve nézett engem, de mivel nem szólott semmit, még hozzáfűztem:

- Elmegyek hát szép lassan a borbélyhoz; s ha megkérhetném, azalatt készítsen elő nekem egy tiszta inget. Lesz-e olyan szíves?

- Mirtuszkoszorút is kapsz, csak eredj! - mondta Blanka.

Az öreg borbély a helyén volt, de a segéd hiányzott.

- Hát a segéd úr hol van? - kérdeztem.

- Elment falura - mondta a mester.

- Hát oda mért?

- Neveli a népet.

Lám csak, gondoltam magamban, mégis fogott rajta, amikor a "hécskám" miatt emberségre tanítottam.

- S mire neveli szegényeket? - kérdeztem.

- Hát politikára, azt hiszem.

- S maga elengedi?

- Hát aztán, nem lehet tudni a jövőt - mondta a borbély.

Nekem Hidász úr jutott eszembe, a rendőrségi fogdából; s így szóltam:

- Vannak többen is, akik más rendet akarnának.

- Mi nincs ebben a világban?! - felelte a mester.

Igaz bizony, gondoltam, csakugyan minden van e megbolydult világban; még mirtuszkoszorú is, amit Blanka ígért vala nekem. Nagyot sóhajtottam hát, s hogy még tudósabb legyek, így szóltam:

- Hát igen, változatos világban élünk. Az egyik a rendetlenségben a rend ellen beszél; a másik pedig mirtuszkoszorút kap esetleg. Most már melyik a helyes?

- A helyes az volna - mondta a mester -, ha mindnyájan jómódban élhetnénk.

Rögtön kíváncsi lettem, hogy vajon egy ilyen borbélymesterrel mit tenne a jómód.

- Ha maga gazdag lenne, mit csinálna? - kérdeztem.

- Hát legelsőbben úgy felöltözném, mint egy báró! - mondta a borbély.

- S megnézné-e magát a tükörben?

- Meg hát!

- Milyen lenne benne; lám, mondja el!

Azonban rovásomra szóltam, mert a mester otthagyott engem a szappanos ábrázatommal, a tükör elé állott és töviről-hegyire magyarázni kezdte, hogy odanézzek: a lábán fénylik a lakkos cipő, és a lábszárán élesen hullámzik a nadrág; a dereka csinosan nyújtózik a drága kabátban, a nyakán pillangózik a nyakkendő, és a keménygallér megadja a fejnek az úri tartást!

Látván, hogy egészen elvarázsolta magát, csendesen szóltam oda:

- Ne búsuljon, mert meglesz a jómód! S tudja-e, hogyan?

Rám nézett, úgy várta a titkot.

- Ha szorgalmasan dolgozik! - mondtam.

Soha még szebb munkát borbély nem végzett, mint az én mesterem. Ragyogtam a nyakamon felül, mintha a frissen felkelt reggeli napból húztam volna ki a fejemet. S nagyon tetszhettem Blankának is otthon, mert csak mosolygott reám, és szó nélkül elővette a tiszta inget. Elkészítette számomra a mosdótálat is; én pedig amikor derékig nekivetkőztem a mosdásnak, először behajlítottam a jobb karomat, s így szóltam:

- Ni, itt erőt lehet sejteni!

De eme dicsekvés miatt a következő percben már meg is kaptam a büntetésemet, mert Blanka hirtelen belecsípett az ártatlan karomba. Ettől pedig én úgy megbokrosodtam, hogy még a Veres-tengeren is át tudtam volna kergetni Blankát. Hanem az illendőség és a tanítás szerint mégis szelídséget parancsoltam magamra, s csak ennyit szóltam:

- Uram, bocsáss meg neki!

Blanka kedvesen nevetett ezen, és bement a Garmada úr szobájába. Én verdestem egy darabig a mosdótál felett, majd magamra vettem a tiszta inget, s utána mentem a szobába.

Nem telt bele két perc, Garmada úr is megérkezett a templomból. Ahogy belépett a szobába, rögtön kiadta a parancsot:

- Mától kezdve vége legyen a haszontalan életnek!...

Furcsa volt, hogy ezt ő mondja nekünk, akik miatta vesztegettük a napokat, s akik együttlételünkben is ártatlanok voltunk; de meg is kérdeztem tőle rögtön:

- Hát ilyen igazságos egy megtérő bűnös, doktor úr?

- Pofot is kapsz, ha nem hallgatsz! - felelte Garmada úr.

Blanka úgy megrebbent a szigorú szótól, hogy abban a percben kiment. Én pedig elővettem a pénzemet, és így szóltam:

- Köszönöm minden hozzám való jóságát, doktor úr. Itt van ez a pénz: ebből megfizetem a ruhát, a cipőt és az inget, amit Blanka által szíveskedett volt nekem adni.

Garmada úr annyira elcsodálkozott, hogy minden pillantásban leeséssel fenyegetett az a bekötözött feje.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte.

- Én azt, hogy inkább elmegyek, mint hogy az arcomra ütést szenvedjek el attól, akitől minden jót és hasznosat tanultam.

Erre Garmada úr odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét.

- Ne beszélj szamárságot! - mondta - hiszen egymásra vagyunk utalva!

- Már úgy van, ahogy mondám!

S éreztem, hogy nagy lelki indulatomban rózsa nyílik az arcomon.

- Hát ott ki harapott meg? - nézett az arcomra.

A borbély sértett volt meg a késsel, de én így feleltem:

- Itt Kerekes úr.

- Hát az ki?

- Nekem egy jó emberem.

- Essék ki a foga!

- Ne szidalmazza, mert jó szándékból tette - mondtam. - Ugyanis a rendőrségen összekerültünk, tudja, amikor a kutyámat meglőtte a rendőr. Én ott a fogdában sokat sírtam a kutya után, s emiatt Kerekes úr úgy megsajnált engem, hogy azt mondta: "Te Ábel, ne bőgj többet, az Isten megfizeti, mert én inkább pótolom neked a kutyát." S úgy pótolta, hogy mindjárt megharapott.

- Na, nem baj - felelte Garmada úr. - Vedd vissza szépen azt a pénzt! S legyen békesség közöttünk, hiszen együtt kell kitalálnunk ismét valamit, hogy élhessünk.

- A kitalálás miatt ne búsuljon, amíg engem lát - feleltem neki; ellenben a pénz dologban nem engedtem, mert két darab ezrest a holmikért mégis kifizettem.

- Egy keménygallérja van-e? - kérdeztem azután.

- Van - mondta szívesen Garmada úr, és ajándékozott is nekem egyet; majd a gallér mellé egy nyakkendőt is harminc lejért.

Ilyenformán ismét helyre állott a béke a házban; s ha lehet, még szorosabban, mint bármikor is volt. Jól éltünk, szelíd barátságban és vallásos módon. Én még sokalltam is talán. A fő kötelességem abból állott, hogy minden reggel és minden este elmentem a városba, s ami újság magyar nyelven és német nyelven csak létezett, azt mind megvettem, és hazavittem Garmada úrnak, aki nem csinált egyebet egész nap, csak elment reggel a templomba, s utána szünet nélkül tanulmányozta az újságokat.

Az egyik este mégis történt valami nevezetes dolog, ami a buzgalmas és a művesnapi élet újabb ismeretére tanított. Kicsi dologgal kezdődött az egész; vagyis éppen a konyhában ültem Blankával együtt, Garmada úr pedig az újságot tanulmányozta a szobájában, amikor egy öreg szakállas zsidó megjelent nekünk.

Éppen péntek este volt, a szakállas öreg pedig az a nevezetes Éliás nevű, akit a gonosz kaptány megfogott volt, s akit akkor egy egész éjszakán át virrasztottam. Éliás lábgyógyulás után jött, hogy nekem a segítséget és az őrködést megköszönje. Leültettük a konyhában, s én megkértem Blankát, hogy adjon neki egy pohár tejet is. Amikor odaadta Blanka a tejet, s Éliás meg akarta inni; én egészen közel mentem, s meghajolva néztem a dolgot. Látni akartam ugyanis, hogy Éliás hogyan találja meg a száját a szőrös rengetegben. De olyan gyorsan és ügyesen megtalálta, hogy amire ötöt számoltam volna, a tej már úgy oda lett, mint a bozótban a sebes patak.

- No, ez nem akadálya semminek! - mondtam.

- Miféle? - kérdezte Éliás.

- Az a nagy bozontosság a száj körül.

- Mért, hogy akadály lenne!? - simogatta az öreg a szakállát.

Visszaültem a helyemre, és megkérdeztem:

- A csókot sem akasztja meg?

Felelet helyett Blankára nézett Éliás, s amikor látta, hogy Blankát az ártatlanság pírja egészen elönti, akkor nevetni kezdett. Úgy nevetett, hogy megnedvesedtek a szemei.

- Hát akkor - mondtam - abban a sűrűben minden jó megterem!

Erre sóhajtott egyet, majd úgy kezdett bólogatni, mint aki tilalom nélkül is betartja már az istenes törvényeket; s mint akinél már könnyen esik a bölcsesség is, mert hiszen nem csapkodja erről s amarról a láng, s a szelet is csak fuvalom képében ismeri. Meg is kérdeztem tőle mindent, ami hamarjában eszembe jutott; s az öreg felelgetett is nekem szívesen, de amikor a szerelemről akartam megtudni a gondolatát, akkor mégis intett nekem, hogy menjek ki vele az udvarra. Kimentem, hogy okos tanításban legyen részem, s akkor Éliás bácsi így szólt:

- Kedves fiam, te a szerelemről kérdeztél engem, én pedig elárulom neked aztot a nagy titkot, hogy senki sem olyan nagy mamlasz ebben a dologban, mint egy vénember. De azért elmondok neked egy példázatot, amelyből okos lehetsz. Ez a példázat pedig úgy szól, hogy volt egyszer egy nagyon bölcs öregember; egy híres feltaláló. Hát ez a bölcs öregember olyan kereket is feltalált, amelyik magától nagyon jól tudott menni. Ez igen szép dolog volt, csakhogy semmi hasznát nem lehetett a keréknek venni. Azért gondolta, hogy csinál még három másik kereket is, amelyek hasonlóképpen maguktól tudjanak menni. Na, akkor már volt neki négy kereke, kettő kisebb, s kettő nagyobb. És nosza rajta, csinált azokra a kerekekre egy kocsit, a kocsi derekát pedig telehordta piros rózsákkal. Amikor ez megvolt, odahívatta az országból a többi bölcs öregembereket, és azokhoz így szólt: "Kedves barátaim, nézzétek csak ezt a kocsit, de legfőképpen annak a kerekeit, melyek közül az első kettő a bölcsességnek és a jóságnak a kereke, a hátulsó kettő pedig a gazdagságnak és a rangnak a kereke. S tudjátok meg, hogy ezek a kerekek maguktól fognak menni, hogy vigyék a rózsákat, melyek a szerelmet jelképezik." Miután pedig ezt mondta, odaállt a kocsi mellé, hogy azt megindítsa, de mindegyik kerék másfelé akart menni. Na, volt erre nagy tanácstalanság, de történt, hogy a jó szerencse arra küldött egy fiatal ácslegényt, aki látta a dolgot, és akkor így szólt: "Ki csinálta ezt a kocsit?" Erre jelentkezett az öreg bölcs, hogy ő. Akkor ismét szólt neki az ácslegény: "Na, maga vén szamár, hát tegyen hamar rudat is a kocsiba, mert hogy a kerekek merre vigyék a rózsákat, azt csak a rúd tudja megmutatni!"

Eme szavak után kis csendet hagyott az öreg Éliás, majd úgy nézett reám, mint egy madárfiúra, vagyis, hogy tudok-e már vajon repülni? De voltam már annyira tollas én is, hogy megrebbenjek.

- Okos példázat! - mondtam.

Rövid válaszomból Éliás azt gondolhatta talán, hogy én nem is értettem meg a példázat lelkét, s azért így szólt:

- Gondolj, amit akarsz.

Azt gondoltam hát, amit akartam, s ezzel a példabeszédet a hátunk mögött hagyván, másféle dolgokról kezdtünk beszélgetni. De akármi került szóba, az én eszemben folytonosan az járt, hogy vajon miképpen tudnék bevegyülni az ózsidók közé, hogy láthassam őket istenes buzgalmukban, s hogy fürödhessek is velük együtt, az ő szokásuk szerint! Annyi bizonyos volt, hogy ha valaki, akkor csak Éliás bácsi segíthetett ebben. De azt is jól tudtam, hogy mindent elronthatok, ha vakon megyek neki a dolognak. Úgy tettem tehát, mintha valamit akarnék is mondani, de nem is.

Végre mégis megszólaltam.

- Bolond vagy, Ábel! - mondtam.

Az öreg csodálkozva nézett reám, mire én így folytattam:

- Folyton az a bolond álom dong a fejemben, amit az éjszaka láttam. Nem is tudom, hogy elmondjam-e?

- Elmondjad, elmondjad! - biztatott Éliás. - Majd én megfejtem neked.

Ha már olyan igazán biztatott, elmondottam neki, hogy az éjjel álmomban szakállas ózsidó voltam én is, ki a többivel együtt imádkoztam itt a hitközségi házban, de sőt még fürödtem is reggel a buzgalmi kádban. S ami a legfurcsább, olyan boldog voltam ebben a minőségben, amilyen tán még sohasem.

Éliás bácsi gondolkozott egy kicsit, majd okos megfejtéssel így szólt:

- Kívánkozol, hogy velünk légy!

- Vajon? - kérdeztem.

Az öreg ismét elgondolkozott, de nem jutott más eredményre, mint az előbb, mert bólogatva csak annyit mondott:

- Bizony, bizony.

S mialatt ő az álmomat emígy fejtegette, azalatt én olyan dolgot találtam ki, amely kívánatos tervemen nagyot lendített.

- Sétáljunk egy kicsit! - mondtam.

S úgy is lett, mert a burjános udvaron sétálni kezdtünk. S miközben javában jöttünk-mentünk, én ügyesen előhalásztam a zsebemből egy százlejest, s titokban leejtettem a burjánok közé. Amikor megfordultunk, s közeledtünk a kincshez, én arról kezdtem beszélni, hogy itt az ember bizony letapossa a burjánokat, ha nem ügyel. Erre az öreg vigyázkodva nézegette a burjánokat, nehogy letapossa őket; s hát egyszer lehajlik, és boldogan felemel valamit.

- Ez egy százlejes, te Ábel! - mondta.

Elvettem tőle, s én is megforgattam, majd visszaadtam neki, mondván:

- Hát maga szerencsés ember!

- Nem gondolod, ki veszítette el?

- Nyilván a komisszár, aki itt járt az este - mondtam.

- Visszaadjuk neki?

- A komisszárnak, Éliás bácsi!? - botránkoztam meg. - Hát egy ilyen istenes embernél jobb helyen van ez a pénz, mint a rendőrségen! S különben is, maga bizonyosan valami jó cselekedeten törte a fejét, s most azt támogatta meg az Úr!

- Igaz, valami effélén éppen gondolkoztam - felelte az öreg.

- No látja! - mondtam. - Tartsa meg a pénzt, s a jó cselekedetet hajtsa végre!

Éliás bácsi zsebébe tette a pénzt, s tovább sétáltunk. Megfordultunk számtalanszor, de több pénzt nem rendelt a burjánok közül a szerencse. De rendelt bátorságot az öreg szívébe, mert végtére megállt, és így szólt:

- Na, hát én holnap este becsempészlek téged!

- Az ózsidók közé?

- Oda, oda.

- Igen szépen megköszönném; de hogyan?

- Kellene, hogy szakállad legyen! - mondta az öreg.

Tehát az volt a fő bökkenő: a szakáll! De kiterveztük mi ketten a szakáll dolgát is ügyesen, mégpedig olyanformán, hogy Éliás bácsi a szerencsepénzt felajánlotta nekem; vagyis, hogy azzal menjek el másnap délután a borbélyhoz, s ragasztassak magamnak kondor hajat és szakállat.

Hát ez annyira tetszetős találmány volt, hogy én a képzelmek miatt jóformán aludni sem tudtam egész éjjel. Csak sóhajtottam nagyokat, és forogtam a konyhában a földi ágyon. De amire nem számítottam, a nyugtalanságomnak is hasznát vettem, mert Blanka magára magyarázta, és reggel oly dúsan megetetett minden jóval, ahogy a szegény szerelmeseket szokás.

Délután elmentem aztán a borbélyhoz, és így szóltam hozzá:

- Hát mester úr, magát kedveli a szerencse!

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy elhoztam annak a pénznek a magját, amiből aztán gazdag lehet.

A mester nagyot nézett, és megkérdezte:

- Hát miről van szó, tulajdonképpen?

- Azt szeretném - mondtam -, ha velem éppen az ellenkezőjét tenné annak, amit máskor szokott cselekedni.

Erre még nagyobbat nézett a mester, de én sem kerülgettem tovább a dolgot, hanem elmondtam neki, hogy aznap este nagy színielőadás lesz, amelyen nekem egy szakállas zsidót kell megjátszanom; tehát nem a meglevőt kell leborotválni, hanem éppen ellenkezőleg, vagyis ragasszon nekem szakállat és a két fülem mellé kondor hajat.

- Meg lehet csinálni - felelte a mester.

- No, ha meg lehet, fogjunk hozzá!

Bő körültekintés után mégis úgy határozott a borbély, hogy menjek el, s csak egy óra múlva jöjjek vissza, mert a szakállas fejet nem olyan könnyű megszerkeszteni. Jól tudta nyilván, hogy mit beszél, mert a fejemet meg is mérte. Aztán elmentem, s adtam neki másfél órát. Annak leteltével visszamentem, s akkor a mester felkért, hogy üljek bele egy székbe. Én beleültem, ő pedig először egy nagy bozontos hajsapkát húzott a fejemre, aztán pedig az államra nagy szakállat ragasztott. Amikor mindezzel készen volt, így szólt:

- Jobb, mint a valódi!

Ebből már sejtettem, hogy nem végzett rossz munkát, de hogy én valójában milyen voltam, azt kimondani csak a tükör tudta! Megesküdhetett volna akárki, hogy nagyapámot a tavaly Jeruzsálemben látta.

- No, mester! - mondtam - Ez csakugyan megéri a pénzt!

Fizettem is neki tetemesen, majd azután eljöttem. Útközben azonban eszembe jutott, hogy azzal az ábrázattal haza nem mehetek, mert Garmada úr kitagad a házából. Ilyenformán a város felé vettem az utat, s ahogy a népes utcán javában mutogattam az ékességemet, hát kit látok egyszer szembejőni vélem?!

Éppen Kerekes urat!

Nagyon lógott szegénynek a feje, s a lábait is egy kicsit húzta, mint akit sem elölről, sem hátulról nem biztat senki. Egyenesen odamentem hozzá, és így szóltam:

- Jó napot, uram!

Kerekes úr megtorpant.

- Ki maga? - kérdezte.

- Üdvözletet hoztam.

- Kitől?

- Kölcsey Ferenctől!

Erre egészen megzavarodott, de én úgy megsajnáltam, hogy elnevettem magam, és így szóltam:

- Hát mi célra vagyunk a világon, Kerekes úr?

- Ábel!! - kiáltott fel. - Hát téged mi az isten mókusa lelt? Ábel! Mi lett belőled, te szerencsétlen!

- Ho-hó! - emeltem fel az ujjamat. - Tegyünk úgy, mint az esküvel, vagyis ne siessük el a szót! Inkább jöjjön velem, hogy okát adhassam ábrázatomnak!

Kerekes úr szót fogadott nekem, és megindultunk ketten. De alig mentünk valamicskét, én már kitaláltam, hogy mit fogok mondani, mert ugyanis az esküről és Kölcsey Ferencről olyan terv jutott eszembe, amellyel a Kerekes úr sorsán nagyot emeltem.

- Hát mit mondtak a magyar vezetők? - kérdeztem tőle, amikor egy néptelenebb utcába értünk. - Az eskü felől és a jövendő felől?

- Semmi jót - felelte Kerekes úr.

- De mégis?

- Csak annyit, hogy mindenkinek van feje, s próbáltam volna én is azzal gondolkozni; ami pedig a jelent illeti, csináljak, amit akarok, s amit tudok.

Látván, hogy a dér megütötte minden reményét, ismét nagyon megsajnáltam. S mivel földim is volt, és sok hasznos dologra is tanított, megfogtam a karját, és azt mondtam neki:

- Jöjjön velem!

- Hova?

- Hova? A maga szomorúságára orvosságot keresni. Vagyis elmegyünk azokhoz a magyarpárti vezetőkhöz, akik az eskü dolgába beleszóltak.

- Hát ember! - kiáltott fel Kerekes úr. - Már megmondták nekem, hogy csináljak, amit tudok, s amit akarok!

- Nohát, azt csináljuk.

- S ott mi lesz?

- Majd lesz valami - mondtam: - Csak induljunk el; s maga, mint jártas ember, mutassa az utat.

Azt hitte nyilván, hogy a szakállam mellé csak tréfa lesz ez is; s meg akarván vigasztalni magát abban a szomorúságban, hát belevegyült a tréfába. Így aztán egy akarattal megindultunk, és szótlanul mentünk. Közben én egy-egy pillantást vetettem Kerekes úrra, hogy az emberi természetébe jobban belelássak. Mintha egy kicsit mégis húzódva jött volna mellettem, s járt a szeme is fürgén, nehogy valami ismerőse rajtacsípje, hogy egy ózsidóval együtt megy valahova.

- Kossuth Lajossal szívesebben menne, ugye? - kérdeztem tőle.

- Nem is tudom felfogni - felélte -; hogy miért kellett ennyire elcsúfítanod magadat.

Erre én úgy tettem, mintha tudatlanságot beszélne; s nagy bátorsággal azt állítottam, hogy a szakáll és a haj ahogy látja, mind a sajátom, azt biztosan azért növesztette meg oly gyorsasággal a természet, hogy könnyebben meg tudjak élni a városi forgatagban. Kerekes úr nem akarta elhinni, hogy a szakállam dolgában én igazat mondok, sőt hitetlenségében arra akart bírni, hogy merjek be vele egy kapu alá, hadd nézhesse meg ott a tövit is a szakállamnak.

- Most azzal ne töltsük az időt! - mondtam neki. - Hanem siessünk inkább a magyar vezetőkhöz a pártba, s onnét visszajövet majd megvizsgálhat.

Ezt a mondásomat is tréfára vélvén, helyet adott szavamnak, és nevetve jött tovább. Elérvén az öreg kőházat, melyben a vezetőség székelt, még a lépcsőkön is bátorsággal tartotta velem a lépést. Az ajtónál azonban már megtorpant, és így szólt:

- Te, Ábel, itt már tegyük le a tréfát!

- Hazafiak leszünk, jöjjön csak!

- Hazafiak?

- Azok.

- Hogyan?

- Ahogy ők hirdetik a népnek, s ahogy maga is tanulta tőlük.

Hát erre váltogatni kezdte gyorsan a lábát, pöfögött halkan egy kicsit, majd így szólt:

- Ebből baj lesz!

- Ha lesz, lesz! - mondtam.

S már kopogtattam is az ajtón.

Egy nagy teremszobába léptünk, ahol három-négy ember együtt álldogált; és egy másik pedig ingujjra vetkőzve ült az asztalnál. Én egyenesen az asztali emberhez mentem, és így szóltam hozzá:

- Országos bajban jöttünk!

Az írnok egy ideig pislogva nézett engem, nyilván mint magyar ritkaságot, de aztán megkérdezte:

- Kihez jöttek?

- A legfőbbik vezetőhöz - mondtam, mire Kerekes úr enyhítőleg méltóságos gróf és elnök úrra javította a szót.

- Nincs itt - felelte az írnok.

- Muszáj neki! - mondtam.

Használt a makacs szó, mert az írnok bement egy belső szobába, s valamit mondott odabent, két perc múlva már befelé vonultunk mi is, én elöl s Kerekes úr a hátam mögött. Valami tanácskozás lehetett éppen, mert egy bőrdíványon és három bőrszékben urak ültek; s az íróasztalnál külön egy másik, nyilván maga a grófi elnök. Senki sem állott fel, amikor beléptünk, hanem a szavunkat lesték, hogy az miképpen fog pottyanni a vezetők előtt. De leshetnék is, mert én rejtelmesen körülnéztem, majd a nagy figyelem és várakozás közepette haptákba vágtam magamat, a fejemet felemeltem, s a két kezemet pedig szépen a combomhoz szorítottam.

És bátor tüdővel énekelni kezdtem azt a hazafias és buzdító dalt, hogy:

Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted,
Nem vész az el, ha eddig el nem veszett.

S miközben szálltak a hangok, s a hangok között feszített a lelkesedés, s tovaszállt a régi búnk-bánatunk, úgy elragadtam énekemmel a magyar vezetőket, hogy a végén már csakugyan együtt éltünk s vigadtunk, de sőt, még az elnök grófnak a feje is pattogott a dallamra.

- Éljen a haza! - kiáltottam a végén.

De utána rögtön köhintettem, hogy beszédet akarok kezdeni, s el is kezdettem menten a szónoklatot, mondván, hogy fel a fejjel, mert nem lehet kifogyni az erős hitből, amíg a magyaroknak olyan vezetői vannak, amilyenek jelenleg vannak. S ezt a nagy elismerésemet azzal folytattam, hogy azért senki se gondolja a jelen vezetők közül, hogy kevesekből kitelik az igaz magyarok száma. Mert ugyanis vannak még elszóródva olyan példás férfiak, akik életüket szentelték arra, hogy a vidéken élő szegény magyar nép a hazafiság és vallás dolgában ne legyen elmaradva.

Amikor idáig értem a szónoklatban, rámutattam Kerekes úrra, és így folytattam:

- Íme, ez is egy ama példás férfiak közüli De kérdem: ki ez az ember? Azért kérdem, mert az ő nevét meg kell tanulni, mert ahogy mi megtanultuk azon a helyen, ahol ő elhintett minden jót, amit csak elhinthet egy igazi okos tanító! Meg kell tanulni az ő nevét és rózsakoszorút adni neki, aki olyan embereket nevel, amilyen én is vagyok, régi zsidó ábrázattal ugyan, de magyar szívvel! De vajon odaadhatja-e ő azt a rózsakoszorút a gyermekeinek, hogy azzal táplálkozzanak? Vagy pedig kenyeret is kell adni egy ilyen embernek?! Tegye a vezetőség a szívére a kezét, és úgy feleljen erre a kérdésre, mert akkor bizonyosan lesz kenyere Kerekes úrnak, kit az Isten sokáig élhessen!

Ezzel odaléptem Kerekes úrhoz, nagy érzéssel megszorítottam a kezét, és szó nélkül kimentem a szobából.

Künn az úton megtöröltem a homlokomat, és úgy határoztam, hogy megvárom Kerekes urat. De jól is tettem, hogy megvártam, mert amikor végre kijött, és engemet meglátott, nem számította rajtam a szakállat, hanem megölelt engem, és sokáig szorongatott.

- No, mit mondtak? - kérdeztem tőle.

Kerekes úr áradva nevetett, és így szólt:

- Dicsértek téged.

- Hát magát?

- Engem Tordára tesznek, az unitárius iskolához.

Mivel oly sikeresen felelt, nem is kérdeztem tőle már egyebet, hanem tovább indultunk és mentünk. De egészen másképpen járt már Kerekes úr, mint azelőtt: sem a fejét nem lógatta, sem a lábait nem húzta. Hanem folyton nevetgélt, néha füttyre is kapott. Végre egy korcsoma előtt megállt, s nem tekintve a szákállamat és a kondor hajamat, így szólt:

- Gyere, igyuk meg az áldomást!

Az időm engedte, s bementem vele. Ismét tokányt rendelt és egy liter bort. A tokányból csak egy kicsit adott nekem, de a borból én töltöttem. Elejtettünk egy-egy mondást a vándorútról, miközben örömtelve néztük egymást, néha pedig koccintottunk. Végre, amikor már csak két ujjnyi volt az üvegben, így szólalt meg Kerekes úr:

- Te, Ábel! Tudod-e te, hogy valójában mit csináltál?

- Hát hogyne! - mondtam. - Segítettem egy magyar tanítón, akinek három gyermeke van.

- Jó-jó, de tréfát űztél a hazafiságból!

Ámulat fogott el, hogy az egész történetből Kerekes úr ezt a habot szedte a csuprába, de mégsem feleltem hegyesen neki, hanem egy példázattal így szóltam:

- Két embernek egyszer valódi bor helyett hamis bort adtak. Az egyik megitta a hamis bort, de a másik kiöntötte. Vajon melyik csúfolta meg a bort?

Kerekes úr kibújt a felelet alól, mert tovább ugrott egy nagyot, s azt mondta:

- De az mégis hazugság volt, hogy az Ompoly mellett én neveltelek!

- Nem volt hazugság - mondtam -, mert végig az országúton maga az Ompoly mellől tanított engem.

- Hát én téged nem tudlak megfogni - nevetett Kerekes úr.

- De meg tudna.

- Hogyan?

- Ha görcs lenne magából - feleltem.

Ezen Kerekes úr ismét nevetett, majd így folytatta:

- Ha olyan jól vág az eszed, azt mondd meg nekem, hogy én miképpen tudnék olyan embereket nevelni, mint amilyen te vagy?

- Mért akar maga olyanokat nevelni? - kérdeztem.

- Azért - mondta Kerekes úr -, mert most a pártban arra biztattak engem.

Az ő hányavetisége után nem volt könnyű dolog erre megfelelni, de kicsi gondolkozás után máris kitaláltam a jó tanácsot.

- Hát én megmondom - szóltam tehát -, hogy miképpen neveljen olyan embereket, mint én.

- No, hogyan?

- Úgy, hogy ott Tordán nyittasson magának egy borbélyüzletet.

Bután nézett rám Kerekes úr.

- Borbélyüzletet?!

- Igen - folytattam -, s abban az üzletben rakjon szakállat az embereknek, mert akkor olyanak lesznek, mint én.

Erre a tanácsra ki is ittam a boromat, s aztán elváltunk.

Mivel az idő is elérkezett volt már, én egyenesen a hitközségi udvaron a fáskamrába mentem, mert Éliás bácsival úgy beszéltem volt meg, hogy az lesz a legjobb, ha ott várakozom reá. Szerencsésen sikerült is a kamarába besompolyognom, csak egyedül Bolha látott meg engem, de neki két szót szólottam csupán, s már megértette az egészet.

Az ajtót magamra zártam, és kértem az őrzőangyalt, hogy oltalmazzon meg, és az Éliás jöveteléig tartson távol a kamarától minden gyarló embert. Aztán átaladtam magamat a várakozásnak, s az idő telni kezdett.

Jókora idő múlva valaki halkan megkopogtatta a deszkaajtót, és beszólt:

- Ábel, itt vagy-e?

Kinyitottam az ajtót, s hát az öreg Éliás olyan atyás kedvében van, hogy legszívesebben az ölébe kapott volna.

- Gyere, fiam, gyere! - mondta.

Engemet sem űzvén jobban a serénység, mint a játék, a fejemet megforgattam előtte, és így szóltam:

- Ugye, mennyire megvénültem ebben a kamarában!

Éliás megnézegette bokros fejemet, s mint a borbély, ő is azt mondta:

- Jobb, mint a valódi!

Aztán karon fogott, és csendesen ereszkedni kezdtünk a cél felé. Közben kioktatott, hogy ne féljek a világon semmitől, hanem mindig csak őt nézzem, és azt csináljam, amit ő csinál. Nekem a példázat jutott eszembe az öreg bölcsről és a rózsavivő kocsiról, s elnevettem magamat.

- Tetszik neked a dolog, ugye? - kérdezte.

- Igen.

Egy nagy puszta szobába léptünk, amelyet gyenge világosság derengtetett. Ez a gyenge világosság két gyertyától származott, a két gyertya pedig egy csupasz asztalon lengette sörényét. Az asztal mellett két öreg zsidó ült, s azok ketten olyan szorgalmasan zümmögtek egy-egy könyv fölött, hogy oda sem néztek felénk. Voltak még más zsidók is a nagy szobában, de azok nem éber zsidók voltak, hanem a falak mentén sorjában feküdtek a földön. Nem tudom, Éliás bácsinak hol volt az esze, de engemet oda vezetett az asztalnál zümmögő két öreghez, és azt mondta nekik:

- Barátom fia, szegény.

Erre az egyik zsidó odaszólt nekem valamit az ő nyelvén, s abban a percben én azt gondoltam, hogy most összedől a kitervezett dolog, mert hiszen elfelejtettem volt zsidóul megtanulni. A szükség azonban mégis vitt annyira engem, hogy valamit megpróbáljak.

- Mma-ma-mmi - dadogtam hamarjában, és a nyelvemre mutattam; Éliás az én szükség nyelvemet megértette rögtön, mert védeni kezdett:

- Csecsemő korában a fejére esett szegény - mondta. - Ezért van egy kis bárgyúság benne, mert különben igen jó esze volna.

Ezzel sikeresen letettük a vizsgát, mert a zümmögősök félbehagytak engem, Éliás pedig a fal mellé vezetett és odasúgta:

- Most lefekszünk.

- Mi szegény bárgyultak - szóltam csendesen, de nem álltam meg egy kicsi kuncogás nélkül, amivel úgy megijesztettem az öreget, hogy a tenyerét a számra tette, és könyörögve súgta:

- Nehogy botrányt csináljál, a szent Istenre!

Beláttam, hogy igaza van neki, s inkább a két ujjamat dugtam a számba, s azt haraptam, csakhogy a kacagásomat valahogy visszafojtsam. Hála Istennek, úgy el is fojtottam magamat, és szerencsésen lefeküdtünk. Ketten egy pokróc alatt bújtunk meg, s alul szalma volt, a szalmában pedig szüntelen zizegés és számtalan bolha! De hát végtére elég alkalmas közelségben voltunk ahhoz, hogy suttoghassunk. Az öreg élt is ezzel, s azt mondta nekem, hogy aludjam csak nyugodtan, s ne legyen semmi gondom, mert ő virradatkor fölébreszt, és a fürdésnél is segédkezet fog nyújtani nekem. Erre én továbbhúzódtam egy kicsit, aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak, s a nyugalom kebelére tértünk.

A fülemen ugyan még sokáig csörgedezett be a gyertyások zümmögése, és a szemem is, mint két kicsi mókus, még egy ideig futkározott a csend öreg fáin, de végre mégiscsak szenderegni kezdtem.

Az utolsó, amire emlékszem, az a furcsa érzésem volt, hogy nem is a hitközségi házban fekszem, hanem valami bibliai táborhelyen, ahol bakkecskék alusznak, s ahol reám, az egyetlen bárányra, tavasz várakozik. Ezzel az érzéssel aztán el is merültem, s átalmentem egy nagyon fekete barlangon. Amikor pedig abból túlfelől kiértem, egy nagy sátor előtt találtam magamat, igen szép növésű fiú voltam, s a testemen csak egy lenge köntöst fújdogált a szél. Aztán a sátorból egy öreg szakállas emír bújt elő, aki nagyon mogorva volt, és a jobb kezében nagy éles kést tartott. Nem tudom, hogy milyen csoda folytán történhetett, de én abban a pillanatban tudtam, hogy ez a szakállas ember az én apám, akit Ábrahámnak hívnak, én pedig az ő fia vagyok, vagyis Izsák. Tudtam azt is, hogy most nagy dolog következik, mert apám fel akar engemet áldozni az Úrnak, s a kést azért fogta marokra. Úgy megijedtem, hogy a horgasinam reszketni kezdett, de nem szóltam semmit, mert kicsi gyermekkoromtól kezdve eleget hallhattam volt, hogy az Úr parancsa a legnagyobb parancs. Apám megfogta a karomat, és azt mondta nekem: "No, gyere, Izsák fiam, hogy legyen meg, aminek meg kell lennie!" Én erre sem szólottam semmit, de annyit mégis gondoltam magamban, hogy én bizony az apám helyében legalább azt megpróbáltam volna, hogy amikor kiadta az Úr a parancsot, akkor így szóltam volna hozzá: "Bocsáss meg, Uram, de vén a Te szolgád, és a fülei nem hallanak jól!" No, de nem baj, gondoltam tovább, úgyis egy halállal tartozunk, s majd csak lesz valahogy. S mentünk ketten, egy ideig sík területen, aztán neki egy hegynek, s amikor annak a tetejébe felértünk, hát ott van a máglya! Azt hittem, hogy abban a helyben meghalok, amikor megláttam a máglyát. Csupán az a remény tartotta bennem a lelket, hogy hátha nem lesz apámnál gyufa! De sokat ezzel a reménnyel sem értem, mert apám úgy osztotta be a dolgot, hogy előbb kioltja az én életemet, s a máglyát csak azután gyújtja meg. Oda is fektetett szépen, ahova kellett, aztán én búcsút vettem ettől a legszebb világtól, és néztem a kést, amit éppen felemelt apám. De abban a pillantásban eszembe jutott, hogy a bibliában védelmező angyal is szerepelt, s ahogy ez nekem eszembe jutott, az angyal már ott is volt, s hát éppen olyan, mint Blanka, s olyan a hangja is, ahogy mondta:

- "Ábrahám, ne bántsd ezt a fiút!"

Erre apám rögtön leeresztette a kezét, én pedig felkeltem az áldozati helyről, és tréfásan megjegyeztem, szólván apámhoz: "No, látja-e, hiába rakta garmadába ezt a jó száraz fát!" Mielőtt apám erre felelt volna nekem, hátratekintett, s hát egy bokorból éppen akkor egy berbécs bújt elő; s ahogy az angyal Blankára hasonlított vala, éppen úgy hasonlított a komisszárra az a berbécs. Ez a jelenség kisegítette apámat is, mert immár volt, akit helyettem feláldozzon. Én azonban eltávoztam hamar a színről, s inkább fürödni mentem egy közeli patakba, mintsem jelen legyek az áldozatnál. Ott a patakban aztán addig feredeztem, amíg Éliás fölébresztett engem, és azt mondta:

- Baj van, Ábel!

- Hát mért van baj? - kérdeztem.

Az öreg nagyon meg volt ijedve, és azt mondta:

- Azért van baj, mert egy kicsit elaludtunk, s a többiek közül immár sokan fölkeltek. Mert úgy lett volna jó, hogy a kádban mi fürödjünk legelőször.

Könnyű volt látni, hogy nem a káddal van a baj, ámbátor az is számít valamit, ha nem az ember fürdik a más nyomában, hanem más fürdik az ember után. A félős azonban az volt, hogy a korai zsidók észreveszik, miszerint én csinált zsidó vagyok, s akkor pedig nemcsak nekem lesz jaj, hanem jaj lesz az öreg Éliásnak is.

- Ne legyen Jeremiás! - vígasztaltam mégis.

Éliás rám nézett, s abban a percben ijedtség szökött az arcára, s hamar úgy ült, hogy a többi elől eltakarjon. Aztán odasúgta nekem:

- Ne merj öltözködni!

Mindjárt észrevettem, hogy vétettem a szabály ellen.

- Bocsánat! - mondtam.

Aztán lehúztam magamról, amit felvettem volt; s többet nem is mozdultam, hanem az öregre függesztettem a szememet, hogy neki csak árnyéka lehessek. Éliás maga alá húzta azt a vén kaptányos lábát, s úgy kucorgott.

Én is úgy kicsiben.

Nem mondok keveset, de legalább egy félórát így várakoztam a csendben. Akkor azonban megkérdeztem:

- Meddig kell még kotolni?

- Mindjárt - felelte Éliás bácsi, aztán megnézte a szakállamat, s meg a kondor hajamat is, hogy azok jól szolgálnak-e?

Meg volt elégedve velük, s nemsokára kiadta a parancsot:

- Most utánam! Mindig csak engem nézzél!

Elindultunk hát, ő elöl, s én utána. Szép lassan és magunkba szállva mentünk, mint ahogy búcsújáráskor illendő. A fejemet is úgy tartottam, mint az öreg, s utána igazítottam még a lépésemet is. Egy dolog azonban mégis volt, amiben eltértem tőle, mert a muszáj nagy úr. Ez az egy dolog pedig az volt, hogy nekem tartanom kellett a legalsó nadrágomat, nehogy lecsússzék, Éliás bácsi ellenben vígan mehetett, mert az ő nadrágja gyakorlott volt a reggeli maradásban. No, de ez nem okozott nagyobb zavart, s így szerencsésen elérkeztünk a szoba túlsó sarkába, ahol az öreg egy rossz függönyt félrelebbentett, s látnom engedte a kádat, amely vágyaimnak legfőbb célpontja volt.

De balga az ember, mielőtt a valóságot látná!

Balga voltam én is, mert mindenféle kádat képzeltem azelőtt, csak éppen olyant nem, amilyent megpillantottam. De már olyan az emberi képzelet, hogy sohasem affélét képzel, amilyent már éppen eleget látott, hanem valami újat mesterkedik ki, s emiatt a valóság mindig megüti, mint ahogy orrba ütött engemet is. Orrba bizony, mert arról a kádról én soha meg nem mondtam volna, hogy szent kád. Mert bizony megbarnult vén oldala volt neki és rozsdás abroncsai; s szent csupán azért lehetett volna, mert fürdés közben még soha nem omlott széjjel.

De akármilyen volt, azt mondtam magamban:

- Nohát, Ábel, ezt is láttad immár!

S akkor látni kezdtem egyebet is, mert Éliás bácsi leengedte a gyakorlott nadrágot, s nagy óvatossággal belelépett a kádba. A víz erre felfutott a kád szájáig, de így is csak a derekáig ért az öregnek. Azonban rögtön segített magán, mert egy hirtelen kucorodással úgy megtörpült, hogy fülig merült a vízbe. S többet nem is mártogatta magát, hanem nagy szakértelemmel kimászott és intett nekem a szemével, hegy kövessem a jó példát. Erre én is neki szánakoztam, s nagy vigyázattal ereszkedtem a kádba. A víz egy kicsit hideg volt, de azért úgy megmártogattam magamat, hogy zsidó legyen, aki azt jobban megcsinálja. S a buzgalom, hogy túlszárnyaljam őket, hirtelen azt a gondolatat adta nekem, hogy én azért is belemerülök még egyszer! Megcselekedtem ismét, de akkor mintha az ördög megfogta volna a vállamat, újból belemerültem.

S aztán újból.

S megint.

Éliás bácsi könyörögve kezdett engemet nézni, hogy hagyjam már abba a dolgot, de mivel én nem hagytam olyan könnyen abba, azt kezdte figyelni, hogy nincs-e valaki a közelünkben. Szerencsétlenségünkre nem volt senki, s hogy ne is lehessen, Éliás a rossz függönyt hamar a hátunk mögött összehúzta. Csakhogy erre a kedve neki is úgy megjött, hogy a kád fölé hajolt, s amíg észrevehettem volna, a fejemet megfogta, s teljes erővel belényomott a vízbe. S abban a pillantásban nekem a kétes víz úgy a torkomra futott, hogy megvetettem istenesen a két lábamat, s meg a két karomat is, hogy szabad levegőre feszítsem magamat.

S akkor egyszerre: rrrupp a kád!!

A víz nagy robajjal széjjelfutott, én pedig víz nélkül maradtam a hirtelen csatamező közepin, mint egy óriás kakas, aki szétrúgta a tojásnak a héját!

- Ábel, a szakállad! A szakállad!! - szólt riadtan az öreg.

Én az államhoz kaptam, de a kezeimmel együtt a szemem is ugrott egyet, s hát látom, hogy a szakállamat éppen viszi a függöny alatt kifelé a víz! S szembe az én úszó szakállammal hát tódulnak a kád felé a vízlátó zsidók! No de megugrottam én is abban a percben magamat, hamar a nadrágot magamra rántottam, az ölembe kapkodtam a ruháimat, s otthagyva szakállat és Éliást, nekifutamodtam, és kiugrottam az ajtón.

S egyenesen haza, s be a konyhába.

- Hjujj!! - riadt meg Blanka.

S ugyanakkor egy vastagabb hangot is hallottam, amely roppanva mondta:

- Csehi, dráku!

De bármi vészbe futottam is, előbb mégis bezártam az ajtót, s csak azután pillantottam rájuk. Blanka ijedten meredt reám az asztal mellől, ahol a szerszámos foghúzó táska feküdt; a vastagabb hangot pedig egy férfi mondta, aki éppen a széken ült, melyről ijedtében fel sem tudott állni. Rögtön megismertem, hogy világi ruhában a komisszárt látom magam előtt, de valahogy volt, abban a percben nem féltem tőle, hanem inkább védőt sejtettem benne.

- Hiszen ez Ábel! - kiáltott fel Blanka.

- Elvitte a víz a szakállamat! - nyögtem ki én is, miközben magamra öltöttem a kabátomat is.

Erre a komisszár kacagni kezdett, majd felállt, és merőn nézett engemet, s egyre jobban kacagott. Végül már úgy kifulladott a sok nevetéstől, hogy visszaült a székre, és itt törölgette a szemeit. Blanka is véget vetett a riadalomnak, és megszelídült szemekkel nézett reám.

- Hát ezt soha el nem felejtem! - mondta nevetve.

- Ha maga nem, én sem! - feleltem.

- S honnan futottál ide, az istenért?

- Innét, a zsidók szállásáról.

- S ott mit csináltál?

- Fürödtem a kádban, s a szakállamat elvitte a víz!

Erre megint s még jobban kitört a kacagás, én pedig csak akkor ijedtem meg igazán, mert Garmada úr jutott eszembe, aki ott lesz nyilván a szomszéd szobában. Oda settenkedtem az ajtóhoz, és hallgatózni próbáltam.

- Nincs itthon! - mondta Blanka.

- A templomban van?

- Ott.

- Ó, milyen áldott ember! - mondtam.

S már otthonosabban is kezdtem érezni magamat, le is ültem egy székre, és a két tenyerembe vettem szegény szenvedő arcomat. De akkor megéreztem hirtelen, hogy a nagy kondor haj a fülemnél még mindig ott van. Egyszerre úgy elfutott a méreg, hogy lerántottam az egész hajsapkát a fejemről s ledobtam a földre.

- Ez volt a baj forrása! - mondtam.

- De hát mi történt? Mondd el már végre! - bíztatott Blanka.

Nem is kérettem sokáig magamat, hanem belekezdtem az elbeszélésbe, s ahogy engedte az ő nevetésük, mondtam s mondtam a kalandos történetet. Mielőtt azonban a végére értem volna, nagy zajongás támadt odakinn az ajtó előtt, majd dörömbölni is kezdett valaki.

- Ki az? - kérdezte Blanka.

- A rendőrség! - felelt egy hang.

Erre összenéztünk hárman, s egy kicsi ideig csendben voltunk, de aztán a komisszárnak, áldja meg őt az Isten, pompás terv született meg a fejében. Hamar felvette ugyanis a kondor hajsapkát a földről, és a fejére húzta. Azzal odament az ajtóhoz, és nagy bátran kinyitotta.

Egy rendőr állott ott, nagyon felbőszülve; a háta mögött pedig a sérelmes szakállas zsidók.

- Ez volt - mutatott a komisszárra az egyik szakállas.

S a követkenő pillantásban már húzta is a rendőr a komisszár arcára a pofot; hanem erre a komisszár is lekapta a megtévesztő hajsapkát a fejéről, s azzal kezdte pofozni a rendőrt, aki egyet sem ütött vissza, de sőt térdre ereszkedett, s bocsánatért kezdett könyörögni. A komisszár neki meg is bocsátott, de csak akkor, amikor már úgy elfáradott a verésben, hogy egyebet nem tudott tenni, csak megbocsátani.

Amíg ez a verekedés tartott, azalatt én szakítottam időt arra is, hogy a zúgolódó zsidókat szemmel tartsam. S bár igaz és való, hogy a szenvedés nemesíti a vallásos lelket, közülök mégsem jelentkezett egy sem, aki verést kért volna magára, vagy félretaszította volna a rendőrt, hogy nemesedjék ő is. Inkább az ellenkező dologban voltak serények, vagyis ki ahogy tudott, elfutott.

Én magam is szinte pogányul kerültem ki a dologból, mert amikor minden lezajlott, a komisszár csak azzal büntetett meg, hogy rám kiáltott:

- Látod, te gazember! Helyetted kaptam ezt a pofot!

- Az isten fizesse meg a jóságát - mondtam.

Blanka ezen jót nevetett; s akkor a nap felkelt.

A komisszár elment haza, s mi ketten maradtunk. Blanka kinyitotta a foghúzós táskát, s kezdte számba venni, hogy a nagy rendőr visszahozott-e mindent; én pedig arra használtam fel ezt a lengedező csendet, hogy macskás lapulással besompolyogtam a Garmada úr szobájába, ott az öltözetemet egészen rendbe szedtem, s tíz perc múlva már ott állottam megint Blanka mellett, és így szóltam:

- Itt a vőlegény!

Blanka odanézett a doktor úr ajtajára, aztán felém fordult, és szomorkás mosollyal tekintett reám.

- Nem itt - mondta. - Hanem ott.

- Hát azon könnyű segíteni - feleltem; s azzal bementem a Garmada úr szobájába, ott leültem a bőrszékbe, és tanulmányozni kezdtem az újságokat. Még egy cigarettára is rágyújtottam, hogy nagyobb tudós legyek az olvasmányos dologban. Jó sokáig kitartottam abban a bőrszékben, mert egyszer megnyílt az ajtó, s hát Garmada úr lépett be rajta.

- Na, mi az, úrfi? - kérdezte.

Én illendően felálltam, és így szóltam:

- Bocsánat, doktor úr, csak ezeket az újságokat tanulmányoztam.

- Jól tetted - felelte Garmada úr. - Hát mit találtál bennük?

- Én sok mindent; s közöttük egy érdekes történetet is a vallásos zsidók életéből.

Garmada úr letette a kalapját, a botot és a kesztyűt, majd aztán leült a díványra, és így szólt:

- S mi volt az az érdekes történet?

- Hát valamelyik városban - mondottam neki - egy kíváncsi fiú este belopózkodott a vallásos zsidók szállására. De az ember nem is képzelné, hogy milyen fortélyosan! Ugyanis előbb szakállat ragasztatott magának, s szép kondor hajat a két füléhez. Így aztán nem is lehet csodálni, hogy a jámbor öregek nem ismerték fel benne az idegent. Hanem az Ábrahám szelleme felismerte, és kiderítette mégis a dolgot, mert a reggeli fürdésnél, amikor az a hívatlan fiú került a szent kádba, akkor a kád egyszerre szétvetette magát, a víz pedig elvitte a fiú álláról a csaló szakállat. S a többit aztán lehet gondolni! Vagyis a fiút megfogták.

Itt elhallgattam, s vártam, hogy Garmada úr mit szól. Ő megsimogatta a homlokát, majd a tenyerébe hajtotta a fejét, s csak ennyit mondott:

- Úgy látszik, rossz volt a kád.

- Jó-jó, de a fiúnak büntetés jár! - szorítottam.

Garmada úr megint gondolkozott, aztán kijelentette:

- Senkinek nem árt a tapasztalat.

Nekem ennyi is elég volt, mert a többit immár a szerencsére bízhattam. Magam pedig elmentem, hogy szokás szerint a friss újságokat megvásároljam.

Amikor megvettem az újságokat, s azokkal a hónom alatt mendegéltem hazafelé, hát kit látok az egyik kávéház tornácán? Nem mást, hanem Kerekes urat! Ott ült egy asztalnál, s fél szemmel újságot olvasta, a másik féllel pedig a reggeli járókelőket nézegette.

Odamentem hozzá, és így szóltam:

- Jó reggelt!

- No, mit akarsz? - felelt vissza.

- Én semmit.

- Az nem sok.

- Függeléknek elég - mondtam.

Hát erre igen mérges lett, de nem szökhetett rám, mert az emberektől is tartania kellett; s másrészt azért sem, mert hamar eljöttem onnét.

Fütyörészve haladtam az utcán, és nagy jókedvvel szépeket gondoltam a világról, az emberekről és a szerelemről. Vásároltam virágokat is, melyeket eme szavakkal nyújtottam átal Blankának otthon:

- Íme a rózsák, hogy gazdagodjék!

- Hogyhogy? - kérdezte Blanka.

- Úgy, hogy ne csak tövisei legyenek, hanem rózsái is.

Blanka megcirógatott a rózsákkal engem, és azt mondta: - Köszönöm.

Erre meghajtottam magamat szépen, majd azután bementem a doktor úrhoz, hogy átadjam neki az újságokat. Garmada úr azzal fogadott, hogy sehol sem találja azt a történetet, amit én neki elmeséltem.

- Majd megkerül - mondtam neki, és ki akartam jönni, Garmada úr azonban megfogta a karomat és így szólt:

- Állj csak meg, Ábel!

Megálltam, s akkor így folytatta:

- Hát hallgass ide! Történet ide, történet oda, de ahogy te azt elbeszélted, azzal egy bolhát tettél bele az én fülembe! Mégpedig tudod-e, hogy miféle bolhát? Azt a bolhát, hogy mi ketten, ügyelj jól ide, hogy mi ketten csináljunk újságot!

- Milyen újságot? - kérdeztem.

- Olyan újságot, amit mi fogunk írni, és mi fogunk kinyomtatni! Érted? Ez talán még jobb is lesz, mint a fogászat. S te nagyon jó segítség leszel nekem ebben a dologban, mert kitűnő észjárásod van, s jó képzelőtehetséged! Mert mit gondolsz, elhittem én azt neked, hogy az a történet benne van az újságban? Hát nem hittem el! Mert egyszerűen te találtad ki! Na, mondd meg, nem igaz?

Meg voltam erősen szorulva, s így feleltem:

- Ha az ember kitalál valamit, akkor már igaz.

Garmada úr felugrott, és a vállamra tette a kezét.

- Na, látod! Ez az újságcsinálás titka! Ha az ember kitalál valamit, az már igaz! Tehát újságot fogunk csinálni!

Szinte táncolt örömében; s kerülgette az asztalt.

- Először hetenkint egyszer fogjuk kiadni! - mondta. - Aztán később meglátjuk. Az első szám már tíz nap múlva meglesz, vagyis szeptember elsején!

Megölelt, és jól megrázott, én pedig tűntem a rázást, amit Garmada úr úgy magyarázott, hogy azzal letettük az újságcsináláshoz a garast.

Ő letette, s hallottam én is a pengést, de Blanka még hátra volt, pedig őt igazán meg kellett nyerni, nehogy viszálykodás legyen a házban. A Blanka megnyerése nekem jutott, s én azt így kezdtem el:

- Tudja, mi az én leghőbb vágyam, Blanka kisasszony?

- Na, mi? - kérdezte Blanka.

- Az, hogy én magáról verset írjak.

- Hát írjál, ha tudsz!

- Tudni tudnék, de én úgy szeretném, hogy azt ki is nyomtassák valami újságba. Mert az ilyen csak úgy ér valamit, ha látja az egész világ!

Blanka a dicsőség után nem epekedett valami nagyon, mert csak annyit mondott:

- Az biztos.

Kimentem az udvarra, s a konyha nyitott ajtaja előtt sétálni kezdtem; sétálás közben pedig mindent elkövettem, amiből látni lehessen, hogy igen töröm valamin a fejemet. Tíz perc múlva aztán nagy rivalgással beszaladtam Blankához, és azt mondtam:

- Megvan a vers!

- Hol van?

- Itt a fejemben.

Blanka megsimogatta a fejemet, s így szólt:

- Bolondos fejed van neked, Ábel!

- Hát mit ad, ha tíz nap múlva benne lesz a Garmada-újságban?

- Milyen újságban?! - ámult el Blanka.

- Amit Garmada úr velünk akar csinálni, abban.

- Hát mit adjak? - kérdezte Blanka.

- Egy csillagot az égről - mondtam.

Blanka ezt megígérte nekem, s hogy úgy is legyen, parolát csaptunk rá. Ezek után s egész nap a derű és a ború kergették egymást, egészen napszálltáig. Akkor azonban egyszerre szerencsénk lett az öreg Éliáshoz. Oly hirtelen és dúlt állapotban jött, mintha a törökök kergették volna. Hamar megragadott engemet, és rejtelmesen csak ennyit mondott:

- Ábel, mi egymást nem ismerjük!

S azzal eltűnt, ahogy jött. De hogy miért kellett nekünk megtagadnunk egymást, az is kiderült nemsokára, mert egy félóra múlva három ember keresett fel minket, s negyediknek Éliást hozták magukkal. A háromból kettő valami hitközségi elöljáró volt, a harmadik pedig detektív, mégpedig az én árvizes szakállammal a kezében. Az egyik elöljáró egyenesen nekem jött, aztán rámutatott Éliásra, és azt kérdezte tőlem:

- Ismered-e ezt az embert?

- Hát uram! - feleltem neki. - Először is, mi nem ettünk együtt fuszulyka levest; vagyis én nem vagyok önnek te! Másodszor pedig; ezt a zsidó urat csak akkor fogom ismerni, ha ön megmondja nekem, hogy ő kicsoda.

- Hát eddig nem volt szerencséje hozzá? - folytatta az elöljáró.

- Bár lett volna! - mondtam.

Ennéd több beszéd nem is folyt, mert az urak megfordultak, és úgy elmentek, hogy még Éliás bácsit is magukkal vitték.

- Mi volt itt? - jött ki Garmada úr.

- Itt valami emberek a hitközségtől - feleltem.

- Mit akartak?

- Azt a fiút keresték, akit a doktor úr sem talált meg az újságban.

Garmada úrnak tágra nyílott a szeme, s hát a vonatbeli iparoslegények nem sokat ártottak volt a fejének, mert kitalálta rögtön a valót. S kiadta a rendeletet abban a helyben:

- Mindent letagadni!

- Már le van - mondtam.

- De valami bizonyíték nincs-e a kezükben? - kérdezte.

Erre nekem is tágra nyílott a szemem, és így szóltam:

- A szakáll!

- Ki csinálta?

- A borbély, a miénk.

Garmada úr megint kiadta a parancsot:

- Meg kell vesztegetni!

Nem is késlekedtem sokáig, hanem hamar a borbélyhoz mentem. A műhely nyitva volt, de egy ember ott ült bökkenőnek a borbélyszékben; s előtte nem beszélhettem. Így tehát nem tehettem egyebet, mint letelepedtem a másik beretválkozóhelyre. De nem is történt ez rosszul, mert a bökkenő ember nemsokára elment, s akkor én is szappan alá kerültem legalább.

- Hát hogyan sikerült a színielőadás? - kérdezte a mester.

- Elég jól - mondtam -, kivált az a rész, ahol a vízözönt játszottuk.

- Hát az milyen volt?

- Az olyan, hogy én is szinte benne maradtam, de aztán szerencsére, csak a szakállamat vitte el. Egyszóval akkora veszedelemben voltam, hogy a vízözönt még a Bibliából is kihúzom.

- El kell feledni! - mondta nevetve a borbély, mire így folytattam:

- Azt könnyű mondani, de kettőn áll a vásár.

- Miféle kettőn?

- Hát rajtam, s a mesteren! Mert igaz ugyan, hogy a zsidó én voltam, de ebben a minőségben az apám a mester volt. Nekem pedig olyan családias természetem van, hogy amíg az atya el nem felejti az egészet, addig én sem tudom elfelejteni.

A borbély jó ember volt, s így szólt:

- Én már nem is emlékszem semmire.

- Ha felakasztják, akkor sem? - kérdeztem.

- Akkor ugyanvalóst.

Amikor a beretválásért fizettem, még melléje tettem ötven lejt, s azt mondtam:

- Ez a feledési költség.

A mester megértette a dolgot, s így felelt:

- Örökre el van temetve.

Éppen idejében végeztük el a temetést, mert ahogy kijöttem a műhelyből, éppen a detektívvel találkoztam össze. Megállott, és a bűnjeles szakállat ismét felmutatta előttem.

- Mit keresett maga ennél a borbélynál? - kérdezte.

- Ő keresett, nem én - feleltem.

A detektív úgy tett, mintha csontot talált volna:

- Mennyit adott neki?

- Amennyi jár egy borotválásért - mutattam neki az államot, s azzal eljöttem, de azt még láttam, hogy a réztányér mellett kinyitotta az ajtót.

Otthon Blanka azzal fogadott, hogy forduljak vissza rögtön, s menjek a rendőrségre. Ott pedig keressem meg a komisszár urat, s mondjam meg neki, hogy ma este legyen a Garmada úr vendége. A doktor úr is megerősítette, hogy így lesz a legjobb, mert a komisszár úrra két okból is szükség van.

Én elmentem, s olyan buzgón teljesítettem a szolgálatot, hogy egy óra múlva a vendéget kézen fogva vezettem be a házba. Jól fogadtak minket, mert bent a Garmada úr szobájában terített asztal várt, s azon bor is volt. Maga Blanka pedig még a terített asztalnál is szebben virágzott. Láttára sóhajtottam is egyet, és így szóltam:

- Ugyan vers legyen, amelyik megénekli!

Jó, hogy a vers kijött a számon, mert erről eszembe jutott az újság. Intettem is rögtön Garmada úrnak, hogy egy kicsit menjünk ki, mert valamit mondani akarok neki. Künn a konyhában előadtam aztán, hogy Blanka az újságcsinálás dolgát eleresztette a füle mellett, de annak nagy híve lett, hogy róla szerelmi vers íródjék.

- Jól van, Ábel! - mondta Garmada úr. - Írd csak meg a verset, mert úgy fog menni minden, mint a karikacsapás. Én leszek a szerkesztő, Blanka a tulajdonos, te pedig a riporter.

- Hát az mi, a riporter?

- Az a lelke az újságnak.

- Hát akkor én pokolra jutok?! - kérdeztem.

Garmada úr ezen jót nevetett, majd boldogságában a vállamra ütött, s még csak annyit mondott:

- Egyrészt azért hívattuk a komisszárt, hogy kijárja nekünk az újsághoz a csendőrségi engedélyt, ami a Blanka nevére fog szólni. Másrészt pedig azért, hogy annak a kíváncsi fiúnak ne legyen semmi baja.

Ez a kitervezés sikeres dolognak látszott, s ment is jól, vagy ahogy Garmada úr mondta: mint a karikacsapás. Ugyanis a második pohárnál a komisszár már kijelentette, hogy a kondor szakáll viselése a zsidók dolga, a vízözön pedig az Istené, ennélfogva egyik sem tartozik a rendőrségre, mert a rendőrségre csak a bűnügyek tartoznak. S az újsághoz is meglesz a törvényes engedély, ha Blanka a szívével lepecsételi. Blanka nevetve azt felelte, hogy az ő szíve nem hatóság, de azért később mégis nyájasan búcsúzott el a komisszártól, mi pedig Garmada úrral nyugovóra tértünk. Úgy vetnem észre, hogy ő el is aludt nemsokára, nekem azonban a szívem ismét nyugtalanságot szerzett, s az elcsendesült éjszakában a füleim is úgy kihegyesedtek, hogy inkább feltámasztottam a fejemet, nehogy kilikasszák a párnát.

Így virrasztottam legalább éjfélig; s ilyenformán volt időm gondolkozni a szerelemről, nemkülönben arról, hogy én mekkora bolond vagyok! De igaz is, mert ki hallott olyant, hogy én írjam meg Blankáról a szerelmi verset, s a dicsőség mégis esetleg másra nevessen!

El is határoztam, hogy jól van: a verset megírom ugyan, de azzal szemben holnaptól fogva az ácslegényekhez kezdek iskolába járni. Nagy és megnyugtató döntés volt ez az éjjeli sötétben, s mivel a szívem is lassan elcsendesedett, szépen elaludtam.

Másnap az a nevezetes dolog történt, hogy a délelőtt folyamán egy ember jelent meg nálunk, s azt mondotta, hogy a rabbi hívatja Garmada urat. Rossz sejtelem kandikált elő az üzenet háta mögül, de Garmada úr mégis úgy döntött, hogy elfárad a rabbihoz, mert amióta vallásos életet kezdett élni, azóta nem fizetett házbért. El is ment nagy bátran, s amikor egy óra múlva visszaérkezett, nem saját magára hasonlított, hanem inkább Kerekes úrhoz, amikor én még nem szereztem neki kenyeret.

- No, fogtak-e kezet? - kérdeztem tőle.

Garmada úr leült a bőrszékbe, és így szólt:

- Biztosan az a gazember detektív hazudott a rabbinak.

- S vajon mit?

- Azt, hogy te voltál a ludas.

Nem könnyen haragszom meg, de erre mérges lettem az árulkodó detektívre.

- S hát maga mit mondott? - kérdeztem.

- Én azt, hogy rágalom az egész.

- S hát a rabbi arra mit mondott?

- Azt, hogy adjak elégtételt neki, vagyis bocsássalak el téged magam mellől.

Nagyobb volt ez a fordulat, mint ahogy gondolni lehetett volna. Lógattuk is a fejünket, hátha eszünkbe jutna valami kivezető ösvény. Végre Garmada úr ki is gondolt annyit, hogy biza nem szívesen bocsátana el engem, mert hiszen jó segítség és hasznos ember voltam közöttük. Erre én köszönetet mondtam neki, s olyam eleven lettem, hogy beszólítottam Blankát, s azt mondtam:

- Blanka kisasszony, legyen maga legokosabb közöttünk, s mondja meg, hogy vajon nekünk hármunknak együttvéve van-e annyi eszünk, mint a rabbinak egyedül?

- Sokkal több! - felelte Blanka.

Erre felkértem Garmada urat, hogy még egyszer beszélje el a rabbit. Amikor elbeszélte, megint odafordultam Blankához:

- No, asszonyi ész, most mit kéne csinálni?

- Valami olyant - mondta Blanka -, hogy a kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon.

Ebből annyit megértettem, hogy a kecske alatt a rabbit kell érteni, a káposzta alatt pedig engem. Ez nyomnak az elinduláshoz éppen elég volt, s hozzá még a leghasznosabb is, mert alig mentem öt percig rajta, már megláttam az ösvényt.

- Hal lakik a rabbi? - szántam el magam.

Garmada úr megmondta nekem a címet, de én nem árultam el, hogy mit akarok, hanem a legjobb ruházatot öltöttem magamra, s elindultam egyenesen a rabbihoz. Ott egy irodába igazítottak, s amikor oda beléptem, egy szép szakállas urat találtam, aki bokáig érő fekete kabátban volt.

- A rabbi urat keresem - mondtam.

- Én vagyok a rabbi - felelte ő.

Erre én összekulcsoltam a hasamon a két kezemet, a szememet felfelé fordítottam, és arcot is olyant csináltam, mint ahogy engemet imádkozni tanítottak volt. Így néztem egy kis ideig a rabbit, aztán megszólaltam, s azt mondtam:

- Arra kérném, hogy mentse meg egy lélek üdvösségét.

A rabbi furcsán nézett reám, hogy nem vagyok-e bolond.

- Ki maga? - kérdezte.

- Én az a keresztény katolikus fiú vagyok, aki Garmada úrnál lakom, s akit ezen az illetékes helyen bemocskolt valaki.

Ekkor a rabbi erősen kezdett engemet nézni, és bólogatott, majd egy székre mutatott, és így szólt:

- Üljön le!

Amikor leültem, azt kérdezte:

- Hát, hogy volt az a botrányos eset?

- Elég botrányos volt, amint hallom, de egyebet én sem tudok - feleltem.

- Szóval azt állítja, hogy nem maga volt?

- Szomorú volna, ha ezt nekem állítanom kéne - mondtam. - Mert én tisztelem és becsülöm a zsidókat, most is egy zsidó doktorral együtt dolgozom; s ha ez sem elég, akkor itt megvallom, hogy ha más hiten nem volnék, akkor a zsidó vallást magaménak elfogadnám.

Ahogy csak tudtam, úgy néztem a rabbit, hogy erre vajon mi történik. De jó és bölcs ember volt a pap, mert odajött szép lassan hozzám, megfogta a fejemet, s azt mondta:

- Úgy van, mindenkinek legyen meg az ő hite.

Mivel olyan emberségesen szólott, hirtelen eszembe jutott, hogy örömet szerezzek neki, s viszonzásul azt mondottam:

- Álmomban Izsák voltam a múltkor, s apám Ábrahám.

A rabbi gondolkozott egy ideig, s azután így szólt:

- Mindenesetre jó, hogy eljöttél, mert tovább nem kutatjuk a tettest. De mielőtt elengednélek, adok neked egy jó tanácsot. Ez a jó tanács pedig a következő: ha valaki vallási kérdésben szólni vagy cselekedni akar, akkor először menjen el a temetőbe, és kérdezze meg a halottakat.

Ez volt az utolsó szava, s amikor én hazajöttem, azt mondtam:

- Valódi pap a rabbi.

Garmada úr is, Blanka is úgy fogadott engem, mint valami ritka madarat. Alig győztek faggatni, de én csak annyit mondtam el nekik, hogy a rabbi megkegyelmezett nekem, s ez legyen elég. Nekik ez elég is lett, s örömünkben olyan étvággyal ettünk, hogy a végén azt kellett mondanom:

- No, a kecskék is jóllaktak, s a káposzta is megmaradt.

Blanka megértette a szót, s így felelt:

- Ebben nekem is részem van.

- Hogyhogy? - kérdezte Garmada úr.

- Úgy, hogy nem káposztát főztem ebédre - felelte Blanka.

Délután aludtunk egyet, de egyéb jót is cselekedtünk, mert szívesen láttuk Éliás bácsit, aki elpanaszolta, hogy a szerencsétlen eset miatt a zsidók kizárták őt a kebelükből. Hát erre mi összenéztünk, s a doktor úr bevette őt is az újságcsinálásba. Jövő-menő szerepet kapott, s Garmada úr még arra is kitanította, hogy vágassa le a szakállát s a nagy kondor haját, nehogy valaki azt találja gondolni, hogy héber újságot akarunk létrehozni. Éliás bácsi el is ment a borbélyhoz; s amikor onnét megtért, rajtunk kívül senki sem ismerte volna meg. Még a Blanka szeme is kapott rajta, mert így szólt:

- Húsz évet fiatalodott, Éliás bácsi!

- Igen, a fejem - felelte Éliás bácsi.

De hát én mégis pusmogtam egy kicsit, mert eszembe jutott, hogy az éjszaka közeleg, s Éliás biztosan a konyhában kap aluvóhelyet, Blankával egy levegőn. Alkalmat lestem tehát, s amikor Garmada úr egyedül volt, odamentem hozzá, és panaszkodni kezdtem neki, hogy most lekerülök a jó puha díványról, s ismét a konyha földjére szorulok, de hát itt van Éliás bácsi, aki öreg ember, s akinek sokat köszönhetünk a vízözön körül.

Garmada úr azonban átlátott a dolgon, mert így felelt:

- Én nem bánom, aludj a konyhában.

Alig győztem bevárni, hogy leszálljon az este, de végre elkövetkezett az is. Hanem valamit mégis véthettem az istennők ellen, mert éppen a legrosszabb időben a komisszár ismét megjelent. Az igaz, hogy megint csak a mocskos ládára ültette Blanka, de egyebet mégsem tudtam csinálni, mint elhúzódtam onnét a burjános udvarra, s ott időztem a kutya szomszédságában. Még akkor sem mentem be a konyhába, amikor hamarosan Blanka a komisszárt útra tette. De ha én nem mentem be, Blanka hamarosan kijött hozzám, s azt mondta, hogy ne fázódjam ott, mert a konyhában van hely bőven.

- Ha van, vesse be búzával! - mondtam neki.

Nem is mentem be, s még reggel a mosakodáshoz is kivittem az udvarra a vizet, hogy Blanka ne engem lásson, hanem gyönyörködjék a puszta falakban. S ha már olyan mérges voltam, gondoltam, hogy a rabbi után elmegyek a katolikus paphoz is, hadd tapasztaljak valamit ismét.

Nem valamelyik városvégi paphoz mentem, hanem az espereshez, aki nagy és szép fehér épületben lakott, s akinek az irodáján két káplán is dolgozott. Mindenképpen a káplánok akartak kihallgatni engemet, de én addig nem tágítottam, amíg be nem eresztettek az esperes úrhoz. Látván azonban, hogy meglehetős szigorúság uralkodik ottan, egy kicsit megereszkedett a bátorságom; vagyis azt mondottam, hogy az ügyes-bajos ember nem én vagyok, hanem egy testi-lelki jó barátom, aki hát, valamely okból, ki akar térni a katolikus vallásból, s engemet azért küldött, hogy vigyek neki megfelelő hírt, vagy még inkább megbocsátást.

Az esperes, aki piros arcú ember volt, a beszédem alatt fogni kezdte az íróasztal két szélét, s amire befejeztem a szót, már nyögött is az asztal. Aztán mégis felállott, egy lépést közelebb jött hozzám, és így szólt:

- Mondd el még egyszer, hátha nem jól hallottam!

Nem volt mit tennem, egy fél lépést hátrább húzódtam, és elmondtam ismét a dolgot.

- Úgy! - felelt az esperes. - Testi-lelki jó barátod?

- Az.

- S ki akar térni?

- Ki.

- S milyen vallást akar felvenni?

Nyeltem egyet, és azt mondtam:

- Az izraelita vallást.

Az esperes végignézett engem, és így szólt:

- Nem szégyelled magad?!

- Én?! - kérdeztem.

De erre az esperes már nem felelt, hanem behívta az egyik káplánt, és elmondta neki is a vad hírt. A káplán nem tudta, hogy mit csináljon, csak összetette a kezét, s úgy állott, mintha neki kéne szenvedni az én barátom bűne miatt is. Az esperes látta, hogy mi hárman hiába állunk, s azt mondta a káplánnak, hogy menjen ki. Amikor kiment, akkor engemet vett tanítás alá, s elmagyarázta nekem, hogy mi mindent mondjak el a barátomnak, hogy őt a rossz lépéstől visszatartsam. S a végén még hozzátette, hogy küldjem csak oda a barátomat is, hogy beszéljen vele. Én megígértem, hogy addig nem fogok nyugodni, amíg az illető az esperes úrral nem beszél.

S azzal kijöttem.

Bennvaló időzésem alatt azonban künn az irodában már sokan összegyűltek volt, s azok között olyan hír terjedhetett el, hogy én magam akarok átállani a zsidó hitre. Eme vakhír miatt aztán szúrósan néztek engem, sőt egy harangozó formájú ember utánam is kiáltott:

- Hát azért halt meg Krisztus, te tolvaj!

Szó nélkül hagytam az érdemtelen beszédet, mert elejétől kezdve erősen álltam a magam hitében, s csupán tapasztalásból jártam úgy a rabbinál, mint az esperesnél. De ha már ennyire voltam, azt gondoltam, hogy a magam esze mellé megfogadom a rabbi szavát is, vagyis egyjárást elmegyek a temetőbe, s megkérdezem a halottakat.

Ki is mentem oda, s mindjárt az első sírnál láttam, hogy egy püspök fekszik alatta. Megálltam, s elolvastam a sírkövön az írást, s aztán megkérdeztem:

- Hát mi az igazság, püspök úr?

- Én olyan rég nem foglalkozom vele, hogy már elfelejtettem - válaszolta a püspök.

Látván, hogy a kívánt eredmény elmaradt, szépen továbbmentem, hogy valaki mástól tudakoljam meg a dolgot. Végre ki is választottam egy Alajos nevű embert, kinek a sírkövére oda volt írva, hogy példás apát és áldott jó férjet vesztett benne a család.

- Ön példás atya volt, és jó férj - mondtam. - Hát mi az igazság?

Alajos nem sietett felelni, de amikor harmadszor is feltettem a kérdést, megszólalt mégis, és azt mondta:

- Beszélj, csak beszélj!

Gondoltam, itt sem fogok valami sokra menni, s egy fiatalembert szólítottam meg, aki legszebb diák korában törött le.

- Hát, mi az igazság?

- Az, hogy már egy kislány sincs a világon.

Erre morgolódni kezdtem én is, hogy milyen össze-vissza beszélnek a halottak, de a rabbit sem akarván hazugságban hagyni, még próbát tettem eggyel. Ez a próba egy vénasszonyra esett, mert az öregasszonyok ebben a világban is mindent jobban tudnak, mint más.

- Mi az igazság, néni? - kérdeztem tőle.

- Eredj, s nézd meg a divatlapban! - felelte.

Hát ez sületlenebb felelet volt még a többinél is. Elégedetlenül odamentem egy padhoz, arra leültem, s így szóltam:

- Hiszen ezek a halottak még annyit sem tudnak, mint az élők!

S milyen csodálatosan kormányozza az ember nyelvét a szunnyadó értelem! Mert lám, most sem tudtam az első pillantásban, hogy mit ejtettem ki a számon, de a következő percben a kimondott szó már új gondolatot szült! Mégpedig azt a gondolatot, hogy ha ezek a halottak kevesebbet tudnak, mint az élők, akkor olyan újságot kell csinálni, amely nekik is szóljon! Ez a találmány egészen meglelkesített, de nem is csoda, mert úgy nőtt ki nagy hirtelenséggel a temetőből, mint egy futórózsa.

Hamar felálltam, és késedelem nélkül hazamentem. Garmada urat és Éliás bácsit nagy fejtörés közben találtam. Egy kicsit haragudott is reám Garmada úr, s azt vetette a szememre, hogy én mindig eltekergek valahova, amikor a legnagyobb szükség volna reám. Ugyanis már két órája azon töprengenek, hogy mi legyen az újságnak a címe. Mostanáig nem tudtak semmiféle megfelelőt kitalálni, pedig kellett volna, mert Blanka az engedély dolgában el akar menni a komisszárhoz, s az engedélyben pedig benne kell lennie a címnek is.

Én meghallgattam a panaszt, majd így szóltam:

- Nem kell búsulni.

- Talán tudsz valamit?

- Tudok! - mondtam.

Erre felnéztek ketten a levegőbe, mintha fohászt rebegtek volna. Aztán leszálltak reám, és megkérdezték, hogy mit tudok.

Mivel éppen a délebéd küszöbén voltunk, azt ajánlottam, hogy előbb együnk, s legyen egy kicsi bor is, s majd azután én kinyilatkoztatom a tudományomat. Hajlottak a szóra, s két liter bor került az asztalra. Amikor az első liter elfogyott, így szóltam:

- Tisztelt gyülekezet!

Beültem a bőrszékbe, és így folytattam:

- Amikor elmentem a rabbihoz, adott nekem egy jó tanácsot, vagyis azt mondotta: "Édes fiam, ha jól akarsz valamilyen ügyben szólani vagy cselekedni, akkor menj el a temetőbe, és kérdezd meg a halottakat." Hát én a rabbi szavát meg is fogadtam, s elmentem a temetőbe, s meg is tanácskoztam a halottakkal az evilági ügyeinket-bajunkat. És hát elsősorban a mi újságunk dolgát beszéltük meg. A tervet nagy lelkesedéssel fogadták a halottak, de egyhanggal mind azt kívánták, hogy nekik is szóljon az újság. Mert ugyanis amióta ők elköltöztek ebből az életből, azóta az égvilágán semmit sem tudnak a világ változásairól. Én meg is ígértem nekik, hogy előadom ezt a kívánságot, minélfogva ezennel azt tanácsolom, hogy az újságot írjuk az élőknek és a halottaknak egyaránt, a címe pedig az legyen, hogy "Élők és Holtak".

Először nagy szájtátás kísérte az én beszédemet, de aztán hovatovább jobban kezdett repdesni a szemük, a végén pedig azt mondta Garmada úr:

- Igazán eredeti gondolat!

- Nem mondom, hogy rossz - szólalt meg Blanka is -, de ilyen címre nem adnak engedélyt.

- Dehogynem! - bizakodott Garmada úr.

Blanka nem vitatta tovább a dolgot, s így az egyezség létrejött közöttünk.

Két nap múlva megvolt az engedély, mi pedig feltűrtük a karunkon az inget, hogy menjen füstölögve a munka. Korán keltünk mindennap, és úgy dolgoztunk, hogy még Bolha is tágra nyitotta a fél szemét. A Garmada úr asztalán mindig nagy halmokban állott a papiros, de mivel én az írást még nem gyakoroltam volt eleget, olyan rendet állítottunk fel, hogy én kitaláltam és elbeszéltem az írnivalót, ő pedig írásba tette.

Az egyik napon, amikor éppen a legnagyobb halmazával állott a munka, Blanka egy fényképet helyezett elénk az asztalra. Az a fénykép őt ábrázolta, nagy mosolygás fényében.

- Maga ezzel mit akar? - kérdezte Garmada úr tőle.

- Hoztam a vershez! - felelte Blanka.

Egyszerre felugrottam, és azt mondtam:

- Üsse a fejemet, ahogy tudja, Blanka kisasszony!

- Mért üsse? - tudakolta Garmada úr.

- Azért, mert elfelejtettem megírni a verset.

Garmada úr nem ellenezte a vers dolgát, sőt azt mondotta, hogy a fényképet is közrebocsájtjuk az újságban, hadd irigykedjenek a fiatalok, s hadd suttogjanak a vénasszonyok. De mivel későn este volt már, Blanka azt tanácsolta, hogy csak másnap írjam meg a verset, de korán a reggeli időben, amikor énekelnek mindenütt a madarak. Akkor még sem sejtettem, hogy mért taszította reggelre a verset, de bezzeg hamarosan megtudtam. Ugyanis az esti időben s az én fülem hallatára, olyan beszédet folytatott le Garmada úrral, amelyből sejteni lehetett, hogy a doktor úr az a másik becsületes személy, akit ő a lelkében tart.

Reggel aztán, amikor virradt, kitett nekem az udvarra egy kicsi asztalt is, nem különben papirost és ceruzát, s azt mondta:

- Na, aztán Petőfi kismiska legyen!

Én egyszeriben elfelejtettem az esti szomorúságot, s csak azt éreztem, hogy végre itt van a gyönyörű reggel, amikor költő lehetek. Neki is buzdultam, hogy megírjam a verset. Először a derengő eget tekintettem meg, aztán a madarak énekét lestem, hogy minél jobban begyulladjon a szívem. Végre eszembe is jutott a vers kezdete, és felragadtam a ceruzát. De abban a percben megláttam a szomszédos ház mocskos oldalát, majd utána a burjános udvart, s mindettől hunyorogni kezdett a szívemben a láng. Majd elaludt egészen. Azonban nem akarván oly könnyen hagyni magamat, újra kezdtem: a szememmel az égen s a fülemmel a madarak énekin! S meglehetős eredménnyel, mert a kezdetén túl is eszembe jutott valami. Hamar behunytam a szememet, nehogy meglássam innét a házfalat és az udvart; s csak éppen annyi nyílást hagytam a látásra, hogy a papiroson el tudjak igazodni. Szerencsésen le is írtam az első sort, de akkor az jutott eszembe, hogy Blanka hosszú verset akar! Hallottam a hangját is, majd a képzeletembe tolult az elmúlt vőlegény és a sapkás, nemkülönben a doktor úr.

- Írjon ő verset! - mondtam magamban. - Hát a szívem is másnak szolgáljon?!

Ez a gondolat még a házfalnál és a burjános udvarnál is nagyobb baj volt, mert ahogy kimondtam, már az őrangyalom ujját láttam magam előtt; erősen intő állapotban. S az ujj mellé a dorgáló hangot is hallani véltem:

- Állj meg! Méltatlan személyre verset ne pazarolj!

Pillogtatni kezdtem, s a fejemet is ráztam, hogy megszabaduljak a látomástól. De mihelyt ismét a versen kezdtem gondolkozni, előbukkant megint az ujj, s elő még erősebben a hang is. És akkor, mint a menekülő ember, odaköltöztem a szomszéd ház oldalába, s úgy vettem ülést ott magamnak, hogy szemben legyek a ház falával. De bizony a fenyítő ujjat és a megintő hangot ott is láttam-hallottam; s bárhova költöztem, ott is.

Ebben a vándorlásban már sok időm eltelhetett, mert a nap feljött, és keresztülhágott a kerítéseken. Én pedig még mindig tehetetlen voltam a versírásban. S hogy a lelkem baja a testemet is sanyargatni kezdje, reszketés fogta el a lábaimat, a vérem pedig zúgott a fejemben.

Olyant még sohasem éreztem!

Úgy tűnt valósággal, mintha terhes felhőkkel és villámlásokkal vihar dúlt volna a testemben. Vihar, amely mindent elpusztítással fenyegetett! Mert a felhők egyre jobban gyúródtak a fejemben, s a villámok egyre jobban csapdostak a szívem körül! Aztán jött egy pillanat, amikor biztosan láttam, hogy megbolondulok. S a következő percben ez már be is következett, mert darabokra szaggattam a papirost, utána összetörtem a ceruzát; majd felragadtam a széket, s úgy vágtam a ház falához, hogy darabokra törött! Akkor az asztalnak ugrottam neki, s a lábánál fogva azt is verni kezdtem oda a ház falához!

Zúgott és gomolygott minden, s futott Blanka is.

- Ábel, mit csinálsz?! - kiáltotta.

- Távozzék, ha az élete kedves! - mondtam neki.

De utána egyszerre megzsugorodtam, lerogytam a házfal tövébe, és sírni kezdtem.

Blanka egészen odajött, mellém térdelt és vigasztalgatott. S amint így gyógyított engem, egyszer megcsattant a kapu, s hát egy postás ember jött be az udvarra, kicsi táskával az oldalán. Meglátott minket, s egyenesen felénk tartott.

- Lakik itt Szakállas Ábel? - kérdezte.

- Lakik - mondta Blanka.

- Mert van neki sürgöny - mondta a postás.

Aztán aláíratott valamit, hamar elment, s a sürgöny ott maradt.

- Hát bontsd ki már! - biztatott Blanka.

Úgy féltem attól a sürgönytől, mint a tűztől.

- Bontsa ki maga! - mondtam.

Blanka kibontotta a sürgönyt, s ahogy olvasni kezdte, már láttam az arcán, hogy valami nincs jól.

- Van egy kis baj - szólott.

Nem tudtam kérdezni semmit, csak lestem a száját.

- Apáddal van a baj - szólt megint Blanka.

Ismét csend lett, melyben én úgy rezegtem, mint a kocsonya.

- Haza kell menned! - mondta Blanka; aztán a sürgönyt a burjánok közé tette, és szomorú anyás szemekkel nézett engem. Meggémberedtek a tagjaim is a nagy némaságban, s csak percek múlva jött annyi erő a jobb karomba, hogy felvegyem a sürgönyt. Nyeltem egyet, és olvasni kezdtem: "Vasárnap reggel búcsúzunk apádtól, rögtön gyere haza."

Leejtettem a karomat, aztán magam elé néztem, majd pedig Blankára... S akkor mint a fiatal fa, amikor lenyomja a szél, egyszerre én is földig borultam, és a két markommal megragadtam a burjánokat.

Blanka nem háborgatott egy ideig, csak később húzott fel a földről.

- Készülnöd kell, Ábel! - mondta akkor.

- Ma milyen nap van?

- Szombat.

- Csakugyan, akkor igen.

Blanka megmondta Garmada úrnak is a szomorú hírt. A doktor átölelt engem, és így szólt:

- Mindnyájunknak ez a sorsa.

Jóféle és szíves ember volt, mert az utazó Bolha társamat a gondjaiba vette, s úgy tette fel a délutáni vonatra, hogy semmi bajom nem volt vele, egészen Madéfalváig. De embernek jó leány volt Blanka is, hiszen nemcsak megbocsátott nekem a sikertelen vers miatt, hanem még a vonathoz is kikísért, ott pedig azzal búcsúzott tőlem, hogy akármikor jövök majd vissza, ő a régi lesz hozzám.

S ott volt Éliás bácsi is a vonatnál, s nem tekintve egymás elütő felekezetét, megsiratott engemet abból az alkalomból.

Csak én tudom, hogy miképpen utaztam azzal a nehéz bánattal a szívemben. De mivel kegyetlenül erős az emberi természet, én is megérkeztem a végállomásra, vagyis Madéfalvára. Pirkadott éppen a vasárnapi reggel. Bolhát kiváltottam, s nekiindultam a szomorú útnak, amelyen csapkodó szárnyakkal jöttem volt el a városi világba, tavasz kezdetekor.

Amikor a falu végére értem, éppen megkondították a harangot, melynek a szava szívembe hasított, mert jól tudtam, hogy apámnak szól a harang. Nehéz fejjel és nehéz lábakkal vánszorogtam tovább. S ahogy így mentem volna, egyszer muzsikát hallottam. Vidám, vérpezsdítő muzsikát, amely nagy gyászom közepette is jólesett ifjú szívemnek. S a muzsika után embereket is kezdtem látni. Hosszú sorban jöttek, az elején kettesével, aztán gomolyagban, s a hátuk mögött a muzsikusok. Bokrétásan és rikótozva jöttek szemben velem, s hát egyszer mit látok! Azt látom, hogy az a bokrétás kicsi ember, aki egy asszonnyal legelöl volt, hát az megfutamodik felém, s elkiáltja magát:

- Ábel!

Hát az én lábam mindjárt gyökeret vert, s így szóltam:

- Hiszen ez apám, aki fut!

Ott a sok ember szeme láttára összeölelkeztünk, s még sírtunk is; a menet pedig megakadt, s mindenki minket nézett. Végre apám félbehagyott engem, s kiáltott egyet:

- Hol vagy, Zsuzsika?

Hegyes szemekkel egy kicsi asszony állott elő, kinek a kezét apám megfogta, és így szólt:

- Itt van a te új anyád, mert éppen esküdni megyünk.

Hát erre a szóra, félig örömömben s félig mérgemben, a hátizsákot hamar a porba vágtam, s így szóltam:

- Mindenütt bolond a világ, de itt a legbolondabb!

S mit tehettem volna egyebet, én is megszaporítottam eggyel a menetet, mire a muzsika ismét szólni kezdett, s mi haladni a templom felé. Én apámmal s a pótanyámmal elöl mentem, s Bolha nagy örömében legeslegelöl.

- Hát hol volt az eszük, hogy ilyen sürgönyt küldtek nekem? - kérdeztem apámtól; s oda is adtam neki a sürgönyt. Apám elolvasta, majd átnyújtotta a menyasszonynak, mondván:

- Ez honnét ered, Zsuzsika?

- Ezt Sári küldte, senki más - mondta az asszony.

- Hát ki az a Sári? - kérdeztem.

Apám feljebb tolta fején a bokrétás kalapot, kacsintott egyet, és így szólt:

- A vetélytárs!

Erre a sürgönyt én bizony az út árkába dobtam, és rikótottam egyet, ahogy talál olyankor, házasodás idején.

Este a lakodalmat is megtartottuk, s azon ott volt az egész falu. És ott volt egy nadrágos ember is, bizonyos Madarász Ferenc nevű, aki Amerikából jött vala látogatóba, s pénzes ember hírében állott. Ezt a hírét Madarász be is bizonyította, mégpedig úgy, hogy éjfél felé felállott az asztalnál, hogy ő szónokolni akar.

- Halljuk az amerikást! - kiáltották többen is.

Madarász jócskán ivott a borból, minek a párájában egy húszdollárost vett elő a zsebiből, és azt mondotta, hogy ő valamelyik nap künn járt a Hargitán, s ott egy fenyőfának a tetejében amerikai zászlót látott. Hát aki azt oda feltette, annak adja azt a húszdollárost.

Abban a percben én is felálltam, és így szóltam:

- Adja ide!

Nagy öröm volt hirtelen akkora pénzhez jutni, de az örömre nemsokára bánat következett. Mert az történt ugyanis, hogy Madarász nemcsak a pénzével, hanem a szívével is legénykedni akart. Kiválasztotta hát a legügyesebb asszonyt, s azzal szót is értvén, titkon és édesketten a csűr felé elosontak. De az éjszaka leple csütörtököt mondott, mert nemsokára nagy ordítozást hallottunk.

Erre kifutottunk az udvarra, s hát Madarász már vérbe borulva nyöszörgött ottan, s mellette véres bicskával egy ember, s az ember mellett pedig térdre borulva az asszony.

Egyszerre mindenki józan lett, akkora volt a baj. S hajnalra még nagyobb lett, mert Madarászt a kórházba kellett szállítani. De mielőtt feltették volna a szekérbe, nagy nyögések között átaladta nekem a hajóra szóló jegyet, amivel három nap múlva már vissza akart Amerikába menni. S a jegy mellé azt mondotta, hogy ha mégis meg találna halni, akkor az amerikai zászló jegyében legyen az enyém a jegy is.

Másnap már az enyém lett, s ahogy nézegettem, bizony ismét elgondolkoztam az élet fordulatain; s nemkülönben azon, hogy mindnyájan tengeren élünk, melynek a hullámai nem kérdezik a nevünket.

Hát eme szomorú szerencse után, még azon a napon estefelé, elmentem a temetőbe, az édesanyám sírjához. Elpanaszoltam neki az apám házassági fordulatát; majd meggyóntam azt is, hogy még nem tudtam a kezembe ragadni a szegények és az elnyomottak zászlaját, mert engemet is mindenki el akart mindig nyomni a városi forgatagban. Édesanyám nekem megbocsátott, s amikor azt is elmondtam, hogy a Gondviselés végzése szerint Madarásztól egy hajójegyet örököltem, amit kárba menni nem hagyhatok, akkor a sírhanton olyanok lettek a virágok, mint egy-egy anyai csók, és a szellő is olyan, mintha édesanyám beszélt volna, mondván csendesen és selymes szeretettel:

- Szeresd az embereket; és járj Amerikában szerencsével, édes egyetlen fiam!