Ilyenformán a szabadság, amelynek hű és nagy barátja voltam mindig, ismét átalvehette felettem az uralmat. Nem tudtam azonban úgy örvendezni neki, mint máskor, mert egyrészt a Dávid úr akaratából szakadt a nyakamba, másrészt pedig csak húsz dollárom volt. A szabadság pedig itt nem tudott a természet kincseivel táplálkozni, mint valamikor a Hargitán, hanem egyedül csak pénzzel. S ha már így volt, a zűrzavaros álldogálás után arra biztattam magamat, hogy új munkát kéne keresnem, de tüstént!

Fontolás alá is vettem ezt a helybéli okos gondolatot, de egy negyedóra múlva mégis úgy döntöttem, hogy még két napot a hazai okosságnak szentelek. Egyenesen a lakásunk felé vettem hát az utamat. Otthon az ajtót zárva találtam, de szerencsére nekem is adtak volt egy kicsi lapos kulcsot, amivel kinyitottam. Ledobtam a munkásruhát az asztalra, mint a kicsapott diák a könyvet; majd a kalapom után nyúltam, hogy azt is elvessem magamtól. De abban a pillanatban megszólalt Grün Bébi, aki nemcsak három hallót kiáltott, hanem csúfondárosan kacagni is kezdett. Olyan kedvemben voltam, hogy még ma is, ha él ugyan valahol, a fogolymadarak istenének hálát adhat azért a levélért, amit az ő kacagásával egy időben megpillantottam az asztalon. Mert a levél hazai volt, és apám írta, s egyszerre úgy felkeltette bennem az otthoni életet, nemkülönben a fiúi és az emberi érzelmeket, hogy gyorsan bémentem a nagyszobába, ott leültem a díványra, és nekiláttam a becses élvezetnek. Olyan jól kezdődött a levél, mintha Dávid úr csak azért bocsátott volna el engem a műhelyből, hogy mindjárt elolvassam. Benne volt minden, amire vágyódott a szívem és a lelkem: a jó egészség, a csendben és a békességben való éldegélés, az irántam megnyilvánuló hő szeretet; s legfőképpen az, hogy Zsuzsika néni csak hír szerint él a világon.

De ahogy néha hirtelenséggel ugrik elő a szerencsétlenség, annak a levélnek a végén is úgy lepett meg egyszerre valami. A szívem nagyot dobbant, s azután mintha belém vágta volna a karmait valami hazai sas. Meg kellett állanom az olvasásban, hogy a tenyerembe támasszam a homlokomat. Egy ideig így szenvedtem, aztán ismét összegyűjtöttem az erőmet, hogy újból el tudjam olvasni az apám híradását, amely Bolháról szólt, és emígy:

"Továbbá nem is kéne megírjam neked olyan messze, hogy amikor elmentél, Bolha az egyetlen szemével és a jó szimatjával folytonosan keresett téged, de osztán most már nem keres szegén, mert három napja nem került elé, s bizonyosan azért nem, mert erősen lefeküdt valahova..."

A másodszori elolvasás után már nemcsak az egyik, hanem mind a két tenyerembe fektettem belé a fejemet. Későbben gondolkozni is próbáltam, s azt találgattam, hogy vajon helyesen cselekedett-e apám, amikor Bolháról megírta a valót! Ha nem tette volna papirosra a gyászhírt, vagy valami ártatlant hazudott volna, akkor én a csillag örömében úsznám. Így ellenben a Dávid úr cselekedete csak egy légycsípés az otthoni fájdalomhoz képest. Mégis jobb így, azt akartam elhitetni magammal, mert inkább uralkodjék, szenvedés árán is, az igazság, mint akármilyen örömnek a fényében a valótlan dolog!

Keserves lecke volt, de arra az egyre nagyon jó, hogy az igazság kimondását szabálynak állítsam fel. S ahogy ezt a szabályt álltában éppen egyengettem, Teréz néni is hazaérkezett. Mindjárt meglátta a munkásruhámat az asztalon, s egyenesen béjött hozzám a szobába. A két kitágult szeme megint olyan volt, mint amikor legelőször láttuk volt egymást. Úgy kérdezte meg:

- Az Isten szerelmire, tán nem dobtak ki a műhelyből?

Ránéztem s ahogy láttam azt a túlságba esett arcát, egyszerre az a gondolatom támadt, hogy amiképpen apám közölte velem a Bolhával való szomorú esetet, éppen úgy fogom én is Teréz nénivel tudatni a magam történetét. Felemeltem hát az ujjamat, hogy most mindjárt megtudja az igazat; s hamar papirost kerestem, és arra ráírtam a következőt:

"Nem is kéne tán levélbe írnom, ilyen közelre, hogy amikor én bémentem abba az öntőműhelybe, a két karommal és emberi lelkemmel buzgón kerestem az igazán érdemes munkát, de amikor megtaláltam, vagyis kilincs helyett csillagot csináltam, akkor Dávid úr emberből kilinccsé változott. S mint kilincs, egy olyan ajtóra került, amely előttem megnyílt a csillanok felé."

Szorosan figyeltem Teréz nénit, mialatt olvasta a levelemet, de ha én kétszer olvastam el az apámét, ő legalább négyszer az enyimet. S még akkor sem tudta bizonyosan, hogy valójában mi történt. Csak annyit láttam az arcán, hogy egyet gyanít: mégpedig azt, hogy én azért kerültem haza az öntödéből, mert megbolondultam. Azonban nem mondta ki a gondolatát, mint ahogy az igazság megkívánta volna, hanem csak annyit szólt:

- Biztosan megint lázad van.

- Nekem?

- Neked-neked: s azért nem tudsz rendesen gondolkozni.

Elnevettem magam, és így feleltem:

- Az eddigi életemben sokszor volt úgy, hogy nem gondolkoztam rendesen. De éppen az előbb határoztam el, hogy mostantól kezdve nemcsak gondolkozni fogok rendesen, hanem cselekedni is!

Ez a vallomás még nagyobb gyanút ébresztett Teréz néniben: s egy kicsit félve és tartózkodva, nehogy megharapjam, odajött hozzám, s a homlokomra tette a kezét, hogy a lázamat megtapasztalja. Mivel bárány módjára viselkedtem, jó ideig ott tartotta a kezét, aztán csalódott arcot mutatott, és azt mondta:

- Neked nincs semmi bajod!

- Ebben egyetértünk - feleltem.

Többet nem szólt, hanem kiment a konyhás szobába, hogy a húst és a zöldséget, amit az előbb hozott volt, elkészítse szombati délebédre, mely a heti munka után lakoma gyanánt is szokott szerepelni. Én is utána mentem, s az asztaltól egy kicsit távolabb, hogy ne legyek a lába alatt, szépen leültem.

Vártam, hogy miképpen fogja ismét elkezdeni a beszédet. Türelmem volt bőségesen: s ez a bőséges türelem most éppen hasznos és szükséges volt, mert Teréz néni sokáig nem tudta kitalálni, hogy mit beszéljen. Végül mégis annyira gyötörte a csend, hogy azt kérdezte:

- A melleden és a hátadon a bőr még hámlik-e?

- A régi bőrömmel nem törődöm - feleltem neki -, de az új nagyon szépen fejlődik.

Erre nem mondott semmit, de talán azért nem, mert hirtelen eszibe jutott a levél, amit ő tett volt az asztalra. Rögtön meg is állt a munkában, és így szólt:

- Igen, a levél! Szinte el is felejtettem.

Sóhajtottam, és azt mondtam:

- Bár én is el tudnám felejteni.

Ijedős kérdésére elmondtam, hogy a levélben mi volt. Őt is eléggé elszomorította a gyászhír, de közelről sem annyira, mintha hazament volna Csíkcsicsóba, s én Amerikából ugyanazt írtam volna Grün Bébiről, amit édesapám írt nekem Bolháról. De jólesett az a kicsi részvétel is, amit mutatott. Hálából nagyon szívesen lementem a boltba, hogy az ebédhez kenyeret vásároljak. Aztán sok időnk már nem is volt, amit ketten és nehezen őröljünk, mert Gáspár bácsi hazajött.

- No, mi újság? - kérdezte jókedvűen tőlünk.

Én nem feleltem, hadd lássam, Teréz néni mit mond.

- Majd Ábel megmondja - szólott is mindjárt.

Gáspár bácsi rám nézett, hogy beszéljek, de én beszéd nélkül akartam véle is tudatni a kétféle hírt. Vagyis odaadtam neki először az apám levelét; s ezután oda azt a másikat, amelyet a Dávid úr szomorú működéséről az előbb szerkesztettem.

- Ne búsulj, mert tavasz farkán minden kutya el szokott tekeregni - mondta az első levélre. S ennél jobbat nem is mondhatott volna, mert erről eszembe jutott a román bakter Zsemle kutyája, akivel Bolha szintén ilyen időszakban tette volt meg a bonyodalmas mezei sétát. S mialatt magamban egy új és még a réginél is csábítóbb Zsemlét okoltam a Bolha eltűnése miatt, azalatt Gáspár bácsi a másik írást is elolvasta, és így szólt:

- A múlt héten észrevettem, hogy azzal a két fával mesterkedel, de nem akartam szólani.

Ebből megértettem, hogy még azt is tudja, amit én nem tettem belé az írásba, s magamban így sóhajtottam fel: hej, azért a férfiú mégis eszesebb egyén! De nemcsak sóhajtottam, hanem a Bolha szükséges tekergése dolgában és a Gáspár bácsi eszes bölcsessége alatt annyira megnyugodtam, hogy az étvágyam is egyszeriben talpra állott.

Amikor béfejeztük az ebédet, a belső szobába csaltam Gáspár bácsit, és ott feltettem neki a kérdést:

- Most mit tanácsol az öntöde helyibe?

- Tanulj valami mesterséget -, felelte rögtön, majd hozzátette: - Melyik mesterséghez volna hajlamod és kedved?

Erre ránéztem, s mint egy bíró, bátran kijelentettem:

- Hajlamom és kedvem egyikhez sincs.

Ahogy ezt kimondtam, a Gáspár bácsi arcáján váratlanul megfeszültek a vonások, majd felállott, és ószövetségi tekintettel így szólt:

- Sem apád nem vagyok, sem rokonod!

Abban a pillantásban éreztem, hogy az igaz gondolat miatt és az őszinte szavak miatt kaptam ezt a kitagadást. Éppen azért nem az volt az első, hogy megijedjek, hanem mindenekfelett az, hogy az igazságért és az őszinteségért bátran szenvedni fogok. Még akkor is igen, ha csupán egyetlen csepp az én igazságom, és egy egész tenger a szenvedés, ami érte kijár. Ülve maradtam tehát, és mosolyogva csak ennyit válaszoltam:

- Az igaz, hogy se nem apám maga, se nem rokonom, de mégis van egy nagy dolog, amiben életünk végéig egyek vagyunk.

Már benne volt a nadrágja zsebiben a Gáspár bácsi két keze, s ki is ütötte darabosan a szövetet, mintha ökölbe lett volna szorítva.

- Mi az? - kérdezte.

- Az, hogy székelyek vagyunk.

Csúnyán nevetett, és rögtön azt mondta:

- Köpöm rá!

Úgy ért a felelet, ahogy dúsgazdagot érheti az az ütés, amellyel egy pillantás alatt szegénnyé varázsolja őt valaki. De hát én szegény gyanánt is szelíden néztem reá, és így szóltam:

- A köpést nem ellenzem, de úgy találom, hogy elkésett véle. Mert látja, azok a gazdag amerikai emberek, akik a bankok utcájában uralkodnak, sokkal jobban tudták, hogy mikor kell köpni, mint maga.

- Ezt nem értem - felelte Gáspár bácsi.

Csakugyan láttam, hogy megzavarodott egy kicsit a szavaim miatt. Intettem hát neki, hogy üljön egy kicsit le. Mivel nagyon értelmes volt, és szeretett tudni mindent, készséggel visszaült a székre. Akkor én is feléje fordultam, és még szelídebben mondtam neki:

- Hát hallgasson ide, Gáspár bácsi! Amikor én otthon az országban jártam, s amikor külországokon keresztül ide eljöttem, örökké csak azt láttam, hogy csakugyan nem a legjobb székelynek s egyáltalában magyarnak lenni. Mert kicsi nép az: sokkal kisebb, mint ahogy az esze és az embersége után megérdemelné. No, most már: én arra gondoltam az előbb, hogy ezek a gazdag amerikaiak, valamint a hatalmas angolok s más nagy népek fiai, ezek mind előre tudhatták, hogy nem lesz jó székelynek születni, s éppen azért már a születésük előtt köptek a székelységre. Mi ellenben nem voltunk ilyen okosak és előrelátó emberek, hanem azt mondtuk, hogy lesz ami lesz; és az lett, hogy székelynek születtünk. Vagyis mi ebből a tanulság? Az a tanulság, hogy mindent idejében és okosan kell csinálni, még a köpködés tekintetében is!

Amikor ennyit elmondtam, szépen elhallgattam, és figyeltem Gáspár bácsit. Töredelmesen a földet nézte. Hagytam, hogy gondolkozzék, mert nagyon furdalt a kíváncsiság az ő válaszát illetőleg. Percek teltek belé, amíg végre felemelte a fejét, és rám tekintett. Abban a pillantásban odamentem hozzá, és a fejét magamhoz öleltem. Aztán halkan és megindultan azt mondtam neki:

- Nem kell szólni semmit, mert többet tudok, mintha mondana valamit.

Nem is szólt semmit, hanem átölelte a derekamat. Én pedig éreztem, hogy aki az előbb csak könnyes szemekkel nézett rám, s aki még azelőtt köpött a székelységre: az most menedéket keres nálam, hogy az én oldalamon bánatot tartson.

Sokáig így álltam mellette, aki se apám nem volt, se rokonom. S közben azon gondolkoztam, hogy vajon mit mondhatnék neki, valami vigasztalót és nagyon szépet. Végre úgy éreztem, hogy meg is találtam az érdemes szavakat. Megsimogattam hát a fejét, amely már nagyon deresben játszott, s azt mondtam neki:

- Egy cseppet sem kell búsulni, mert ha valaki mégis elvenné tőlünk a mi székelységünket, akkor is maradna valami, amiben örökké egyek lehetünk. Ez pedig semmi egyéb, mint az a nagy dolog, hogy mind a ketten emberek vagyunk.

Úgy nézett reám, mintha a legnagyobb titkát takartam volna ki.

- Azért vagyok ilyen szegény... - mondta.

Elhittem neki, hogy az emberség útján szerezte a szegénységit, de vigasztalásul azt is hozzátettem, hogy a szegény ember legalább könnyebben mozog. Lám, most is itt van ez a szombat délután, s csinálhatnánk valami jót.

- Mit tanácsolsz? - kérdezte tőlem, és tréfásan nevetett, mint aki visszaadta nekem a kérdést. De ha visszaadta, én meg is tartottam magamnak, s valami huncut ördög helyett azt mondtam neki:

- Jöjjön, elviszem a 14. utcába!

Olyan kedve lett egyszeribe, hogy még rajtam is túltett. Teréz néninek azt mondottuk, hogy csak megjárjuk egy kicsit magunkat, s talán megnézzük a piacot, ahol cápát és zöldséget egyformán árulnak. Nagyon jókedvűen mentünk, s bár Gáspár bácsi nem kérdezte tőlem, hogy mi a szándékom, én mégis fitogtatni kezdtem a célt.

- Itt a környéken nincs-e valami jó színház? - kérdeztem tőle, amikor béfordultunk a 14. utcába. Hanem a kérdéssel egy időben az arcát is megnéztem, s arról rögtön látni lehetett, hogy van bizony itt valahol színház, s nem is akármilyen! De a beszédet nem siette el, hanem még egyszer meggondolta jól, hogy mit mondjon és mit cselekedjék. A nagy barátságunk azonban, ami a székelység kérdésiben létesült, legyőzte minden aggodalmát.

- Nem messze van egy jó színház - mondta -, de Teréz néni agyonüt minket.

- Mért ütne agyon? - csodálkoztam.

- Azért, mert egy olyan lány is van ott, aki szinte meztelenül táncol.

Egyszerre megálltam, mintha nagyon meglepődtem volna.

- Hát mi amiatt nem vagyunk hibásak.

Ebben Gáspár bácsi is egyetértett velem; de egyet azzal az ígéretemmel is, hogy én egy szót sem fogok Teréz néninek szólni. Ilyenformán tehát semmi akadály nem állott előttünk, s bémentünk a színházba. Nagyon vidáman éreztük magunkot, s én különösen olyan élvezetesen, mintha soha életemben nem lettem volna afféle színházban.

Még akkor is nevettem, amikor kijöttünk.

- Jól táncol Fifi, ugye? - kérdezte Gáspár bácsi.

- Jobban, mint a gondolat az ember fejiben - feleltem.

Pedig a gondolat is elég jól táncolt az én fejemben, mert nemsokára megálltam a járda közepén, s mint aki a világ legnagyobb kérdésit teszi fel, azt mondtam:

- Hát Gáspár bácsi, hogyan tudhat valaki megszegni fogadalmat, amit már egyszer megtett?

Úgy nézett reám, mint aki egyáltalában nem érti a dolgot. Erre megfogtam a sétapálcáját, magam elé tartottam vízszintesen, majd a pálca közepire tettem a jobbik mutatóujjamot, és azt mondtam:

- Ettől balra van a múlt, s ettől jobbra van a jövendő. Most már mit kell nekünk a pálcával csinálni, ha azt akarjuk, hogy a múlt a jövendőbe kerüljön?

- Megfordítjuk! - mondta nevetve.

Olyan harsányan és helytelenül mulattunk a Teréz néni háta mögött, hogy más csendesebb országban rendőrt is vonzottuk volna oda. Ott azonban kedvünk szerint mehettünk egészen a kapuig, ahol a pálca egyszerre visszafordult, és szigorúan mutatta az egyenes utat. Az ajtó előtt mégis megálltam, és elkomolyodva néztem magam elé:

- No, mi baj van? - kérdezte Gáspár bácsi.

- Nincs semmi baj - mondtam. - De lehet, hogy lesz, mert én senkinek sem akarok hazudni.

Gáspár bácsi nagyon megijedt, hogy el talál repülni a családi békesség madara; s megindítóan kért engemet, hogy a dologról még akkor se szóljak, ha tüzes vassal találnának égetni, mint Dózsa Györgyöt. S főképpen azért ne szóljak, mert akkor Teréz néni megtudja, hogy ő máskor is abba a színházba szokott járni a tüdejét szellőztetni.

Hát esendő voltam, s megígértem.

Teréz néni már mozgósított volt; amikor beléptünk a házba.

- Na, ez igazán nagyon szép! - mondta.

- Mit találsz olyan szépnek! - kérdezte Gáspár bácsi.

- Azt, hogy fél napokig kóboroltok valahol.

Hát erre Gáspár bácsi olyan szánalmasnak mutatta magát, hogy szinte papot lehetett volna hívni hozzá. S azzal a szánalmas megadással azt válaszolta, hogy Teréz nénivel már huszonegy esztendeje él örökösen együtt, s annyi idő alatt végre meg lehetne érteni, hogy a rossz tüdeje levegőt kíván. Hallgatagságomban én is olyan megesett voltam, mintha egész úton egyebet sem csináltam volna, csak folyton a levegőt hajtottam volna a Gáspár bácsi szegény tüdejére. Valóban úgy tetszett, hogy a szűzigazságot beszéljük, vagyis diadalra vittük az ellenkezőjét.

Így aztán a vacsora is jól és békességben folyt, olyan bárányok voltunk.

Másnap ismét kirándultunk, de Toldi helyett és a szaladó asszony helyett Teréz néninek egy rokona volt szaporítónak velünk. Ez egy nagy bajuszos ember volt, és olyan zord egész nap, mintha kicsi korától kezdve ágyúöntéssel foglalkozott volna. De szaporítani jól szaporított, mert magával hozta a feleségit, egy rózsás bőrű asszonyt, aki éppen úgy szerette a heverészést, mint a minapi asszony az üldöztetést. S ráadásul ott volt még a kilencesztendős leánykájok is, vagy jobban mondva nem ott volt, hanem folytonosan valamelyik fán.

Amikor hazafelé jöttünk, mindnyájan azt mondottuk, hogy nagyon jól éreztük ugyan magunkat, de azért többet soha nem fogunk kirándulni, nehogy a természet annyira rabul ejtsen, hogy aztán házban megmaradni ne is tudjunk.

S amilyen erősen csak különbözhetik az egyik ember a másiktól, úgy különbözött attól a naptól a következő nap. Mert reggel hat órakor Gáspár bácsi már búcsút mondatott velem az ágynak. Hamar kiderült az is, hogy nem cél nélkül cselekedett, mert az egyik amerikai újság már kiterítve feküdt az asztalon. A kávé mellől csak fél szemmel tekintettem az újságra, mert sejtettem, hogy az én kegyetlen felriasztásom abban lehet megírva. Sandítva láttam is, hogy legalább nyolc-tíz lepedőoldal úgy teli van apró betűkkel, mint a húsvéti kalács mákkal.

- Annyit mit tudtak írni? - kérdeztem.

- Munkásokat keresnek.

- Ábel nevűt igen-e?

- Igen.

- S miféle munkásnak?

- Kőművesnek.

Abban a pillantásban az jutott eszembe, hogy mégis nagy igazság rejlik a magyarok szokásában, miszerint evés közben nem beszélnek. Hát én követtem ezt a szokást, s csak a kávé után jegyeztem meg:

- Amerikában nem jól tudják a Bibliát.

- Hát miért?

- Azért, mert Ábel mindig pásztor volt, s nem kőmíves.

- Haj, barátom! - mondta Gáspár bácsi. - A Biblia óta nagyot változott a világ, mert láthattad, hogy Dávidnak is micsoda műhelye van, pedig valamikor ő is király volt.

Jobbnak láttam, ha inkább elindulunk, s megyünk, mint hogy valaki Dávidot emlegesse. Magamhoz ragadtam tehát ismét a munkásruhát, s Gáspár bácsi is magához az útmutató újságot. De nem mentünk olyan nagy és kövér lélekkel, mint annak idején az öntödébe, hanem azért kőműves legyen, aki méltóbban tudjon menni.

S amit jól kezdtünk, elég jól folytattuk, mert Gáspár bácsi kitanított, hogy amerikai általános szokás szerint, a mesteremberek világában, először mindenki csak a szájával tudja a mesterséget. Azután pedig, ahogy munkába áll és dolgozik, a kezével és az eszével is megtanulja. Hát ez előttem elég furcsa szokásnak látszott, de nem helytelennek. Éppen ezért nem is zavartam a jártasságában, hanem csak arra az egyre kértem, hogy kétszer mégse mondja, hogy én kitanult kőműves vagyok, mert az emberek kettőre nehezen hisznek abban, amit egyre lehetségesnek tartanak.

- Ez nem is szerelem, hogy kétszer kelljen mondani! - felelte Gáspár bácsi, majd néhány lépéssel tovább levezetett a földalatti vasúthoz. Ott pedig, amikor elértük a gyönyörű lépcsőzetnek a száját, már olyan forgalmi áradatba kerültünk, hogy Gáspár bácsi jónak látta megragadni a kezemet. S miközben így vezetett a gyors és kegyetlen hömpölygésben lefelé, nekem az jutott eszembe, hogy bizonyosan béíratni viszen az első elemi iskolába. Ezt a gondolatomat néhány pillantás alatt legázolták az emberek, s talán engemet is legázoltak volna, ha ésszel és erővel nem ügyeskedem.

De ügyeskedtem.

Hanem lent a vonatnál is olyan sokan voltunk, hogy amikor a kocsi ajtaja a gombnyomásra széjjelfutott, húszan és huszonötön gyúródtunk bé oda, ahova már egyetlenegy sem fért azelőtt. S bár úgy éreztem, hogy a fél napszámot abban a gyúródásban már ledolgoztam, mégsem nyitottam semmi illetlen szóra a számat, hanem a Gáspár bácsi hátához odalapulva, csak ennyit mondtam:

- A tatároknak itt van a legrosszabb hírük, a földalatti vasútnál.

- Azt miért mondod? - súgta Gáspár bácsi.

- Én azért, mert különben ilyen futást véghezvinni nem tudnának az emberek.

Ezen mind a ketten tartósan nevettünk, pedig a kiszállásunk sem volt játék. Hanem gyalogolni onnét nem sokat kellett, mert amikor arra gondoltam, hogy most már elég jól kezdtünk menni, akkor egy háromemeletes ház előtt Gáspár bácsi megállott. Láttam, hogy egészen új a ház, s még ablakok sincsenek rajta. De egy perc múlva már azt sem láttam, mert bémentünk egy földszinti hatalmas terembe. Ott legalább harminc embert találtunk, mind nekiöltözve a kőműves munkának, és vakolatos ábrázattal. Azonkívül két nagy halomban teli zsákokat, s úgyszintén szabadon púposodó nagy cementdombokat és homokrakásokat, amelyeknél már kotyvasztották a maltert.

Gáspár bácsi kérdezett az egyik munkástól valamit, majd egyenesen odavitt egy fehér köpenyes emberhez, akit jó húsban találtunk, és nagyon barna színben. Ennek elhazudta a terv szerinti hazugságot, hogy én nagy kőműves mester voltam otthon. S elég eredményesen, mert a következő percben, húsz dollár heti fizetéssel már fel voltam véve kőművesnek. S ahogy ez nagy hirtelenséggel megtörtént, a munkavezető már ott is hagyott minket.

- Most hamar vedd fel a munkásruhádat! - tanított Gáspár bácsi. - S a többi magától fog jönni. Csak éppen arra ügyelj, hogy a tudatlanságodat el ne áruld. Vagyis akármiféle munkához állítanak, előbb jól nézd meg, hogy a többi mit csinál, s akkor te is csináld ugyanazt.

Egyet sem szóltam a tanításra, csupán a fejemmel integettem. De csak én tudtam, hogy mire. Gáspár bácsi nagyon örvendezett, hogy könnyedén nagy kőmívest csinált belőlem, a vállamot megveregette, és eltávozott.

S ha már elment, én is megadtam magamat, vagyis belébújtam a munkásruhába, és késedelem nélkül odamentem a fehér köpenyeges munkavezetőhöz:

- Mit dolgozhatom? - kérdeztem tőle.

Nem szólott semmit, hanem egy nagy cementrakáshoz vezetett, ahol három ember már működött. Amikor odaértünk, lapátot adott a kezembe, az oldalam mellé pedig egy öntözőkannát tett, aminek hosszú csöve volt, bóbitás szűrővel a tetején. A lapátot nagy szakértelemmel kipróbáltam, hogy nem húz-e jobbra, vagy balra a feje. S amikor láttam, hogy ebben hibát nem lehet találni, akkor még nagyobb szakértelemmel belészúrtam a cementrakásba. Akkor azonban megálltam, s odanéztem, hogy a többiek mit csinálnak. Ketten a cementet kotyvasztották egy négyszögletű vályúba, a harmadik pedig előbb egy kicsi homokot s azután valamivel több cementet eresztett a lapátjával a kotyvalékba. Józan eszemmel rögtön azt gondoltam, hogy ha az egyik sűríti a kotyvalékot, akkor én hígítani fogom. Hagytam tehát a lapátot, s helyette az öntözőt ragadtam fel. Nem tétováztam semmit, hanem megdöjtöttem a kannát, hogy a szűrőn keresztül vizet eresszek a készülő vakolatba. Az akaratomat azonban nem tudtam végrehajtani, mert a munkavezető, aki elejétől kezdve ott állott és engemet lesett, hirtelen megragadta a karomat, és reám szólt:

- Volt maga kőműves?

Rögtön megértettem a kérdést, és azt feleltem:

- Voltam!

- Hol?

- Otthon.

A három munkás jóízűen nevetett, s én is mosolyogtam. A fehér köpenyeges azonban se nem nevetett, se nem mosolygott, hanem az öntözőt kivette a kezemből. Aztán elment, és egy perc múlva úgy tért vissza, hogy a kabátomat a kezében lógatta. Amikor közel ért hozzám, átnyújtotta a kabátot, s néma tisztelettel szalutált nekem. Megértettem, hogy nem Ábelnek szól a nagy megtiszteltetés, hanem a kőművesnek: s éppen ezért a cementrakás oldalába a lapáttal egy nagy keresztet rajzoltam feleletül. Aztán gyorsan levettem a munkásruhát, s magamra vettem a rendes kabátot. Amikor emígy készen voltam, ránéztem a munkavezetőre, és azt mondtam neki:

- Aztán máskor is ide jövök vetkőzni.

Utána mélyen meghajoltam, és abban a mély meghajlásban távolodni kezdtem háttal kifelé, mintha egy érsektől venném a búcsút. Mindenki engemet nézett, én pedig gondolatban felajánlottam nekik az emlékemet, hogy azt falazzák bé, mint a mesében a dévai tizenkét kőműves a Kelemen feleségit.

Egy félóra sem telt belé, s már otthon voltam. Szegény Gáspár bácsi, aki becsülettel tett eleget a hasznos hazugságnak, örömiben sétára foghatta a dolgot, mert a hazaérkezésben megelőztem. S mivel Teréz néni sem volt otthon, magammal kellett elkezdenem a barátkozást. S nem is kezdtem rosszul, mert elővettem az eleséget, amit délebédre a kőművesekhez elvittem volt, azt magam elé rendeztem az asztalra, és nekiültem. Éppen javában lakmároztam, amikor Gáspár bácsi kinyitotta az ajtót. Úgy megriadt tőlem, mintha egy táplálkozó szellemet pillantott volna meg.

- Hát ez mi az istennyila! - kiáltott fel.

Mosolyogtam, és azt feleltem:

- Vakolok.

Leült mellém, és olyan mohón kezdett kérdezősködni, mintha esztendők óta nem láttuk volna egymást. Nem hazudtam neki, sem hasznosat, sem haszontalant; hanem megvallottam mindent, ahogy volt. Nagyon csodálkozott rajtam, és azt mondotta, hogy fel nem foghatja, miért változtam én annyira meg, amióta dolgoznom kéne. Mert amikor megérkeztem, akkor nagyon jóravaló és alkalmazkodó természetet látott bennem, mostanában pedig mindent elrontok azzal a szokásommal, hogy folyton és szükségtelenül igazat beszélek. Azt válaszoltam neki, hogy az igazat sohasem lehet szükségtelenül beszélni, mint ahogy a napra sem lehet azt mondani soha, hogy szükségtelen volna a ragyogása.

Nem kellett sok idő, s már Gáspár bácsi ismét úgy állott velem szemben, mint a múltkor. Haragjában azzal fenyegetett, hogy többet sem útmutatóm nem lesz, sem pedig székely elnézőm, ha minden javamra kigondolt tervezetét elrontom, s a tetejében még hamarább hazajövök a munkából, mint ő, aki oda elvitt!

Magamban elismertem, hogy a közönséges felfogás neki adna igazat, de ha abban a percben Isten lehettem volna, vagy legalább olyan hatalmas ember, mint amilyen Attila volt, akkor a közönséges felfogásnak jaj lett volna! Így azonban béláttam, hogy csak egy szegény és ismeretlen ember vagyok, s hozzá még olyan nemzetbe való is, amely nemzetet Amerikában nem ismernek. Nyeltem egyet, de keserűt; majd azután úgy szóltam:

- Hát jól van, Gáspár bácsi! Borítsuk feledésbe a múltat, s vegyük elé ismét a jövendőt. Vagyis mit tanácsol nekem?

- Én azt tanácsolom, hogy tanulj valami mesterséget.

Láttam, hogy nem valami változatos a tanácsadásban, de nem akartam újból búsítani, hanem azt mondtam:

- De mégis, miféle mesterséget?

- Akármifélét!

Sorra vettük a mesterségeket, de nemcsak a nagyját, hanem minden felfoghatót. Így érkeztünk el a motorvezetés tudományához, amelyre vonatkozólag azt találtam mondani:

- No látja-e, az nem volna rossz!

- Rendben van! - felelte Gáspár bácsi, s örömiben ráütött az asztalra. - Többet egy szót se beszéljünk, hanem holnap reggel kikeresünk egy hirdetést. S el is viszlek mindjárt, hogy kezdjenek kioktatni. Néhány hét alatt úgy megtanulod a sofőrséget, hogy bátran kereshetünk valahol alkalmazást.

S csakugyan nem is beszéltünk többet a motorvezetés tudományáról, csak éppen a hazaérkező Teréz nénit avattuk még belé a dologba. Ő is helyesnek találta, amit a két férfiú elvégezett, s a napnak még hátralevő részében a házi békességet szolgáltuk.

Ha valaki másnap reggel hat órakor keresett volna, már ismét nem az ágyban talált volna meg, hanem az asztal mellett. Gáspár bácsi buzgón misézett a kiterített újság fölött, Teréz néni pedig reggeli pongyolaságban bámulta a legújabb motorvezető megszületésit. A hirdetésekben hiba nem volt, mert annyi iskola ajánlkozott az én kitanításomra, hogy az ember nem tudta, melyiket volna a legjobb választani. A szabadság szó édes hangzatossága miatt végül mégis úgy állapodtunk meg, hogy annál az iskolánál maradunk, amelyet egy bizonyos Szabadság Garázs hirdetett.

- Nosza, rajta! - mondta Gáspár bácsi; s úgy ugrottunk fel, mint a jó katonák a trombitaszóra.

Délebédre ismét magammal vittem az eleséget, s magammal a munkásruhát is, hogy a szorgos tanulás közben bátran tudhassak mocskolódni. Vidáman és nagy reményekkel indultunk el, de amikor láttam, hogy a tegnapi helyen törekszünk a földalatti vasúthoz, akkor rossz sejtelmek kezdték csapkodni bennem a reményt. Erről azonban nem szóltam Gáspár bácsinak semmit, hanem derűsen lapultam a fergeteges vonatban, s magam is inkább a föld alatti hideg zúgást hallgattam, mint a rossz szellemek sugdolózásait. Lassankint ülőhelyünk is támadt, mert egy idő múlva nagy fürtökben kezdtek kiszálldosni az emberek. Amikor odáig robogtunk, ahol a föld alól elébújt a vonat, már csak kevesen voltunk. Aztán már csak ketten maraltunk, de mi elég konokul, mert a végső állomásig nem szabadult tőlünk a kocsi.

Ott jobb kéz felé egy széles és gyönyörű utat találtunk, amelyen halk és hirtelen sikongásokkal úgy suhantak az automobilok, mint valami nagy halak, amikor versenyt úsznak a sík víz tetején. Mi is azon az úton indultunk el, mégpedig a közepén, mivel az autók a két szélen futkorásztak. Itt-ott házakat láttunk, jórészt palotásokat, különben pedig szelíd domborulatú mezőket, melyeknek sem a búza, sem másféle termény hasznát nem vette, mert terméketlenül és kihalva szikkadtak a nagy hőségben. Amikor ezt látnom és néznem kellett, nagyon elgondolkoztam azon, hogy micsoda különös nép is ez az ittvaló: óriási nagy várost épített, a házakat a felhőkig rakta, megduzzasztotta a fényeket és a munkát; ellenben az örök és termő anyaföldet kitette a mostoha sorsnak.

Ahogy mendegéltünk az úton, úgy elgondolkoztam ezen, hogy a fejemet is csavargatni kezdtem.

- Mi nem tetszik? - kérdezte Gáspár bácsi.

Rámutattam a földekre, és azt mondtam:

- Én nem tudom, mit keresünk ezen a puszta földön.

Gáspár bácsi körülnézett, majd így felelt:

- Én megmondom, mit keresünk.

- Mit?

- A Szabadság Garázst.

Nagy ember létire olyan könnyen megfelelt, hogy először megcsodáltam őt, s azután így szóltam:

- Maga olyan okos, hogy máskor is kérdezni fogok effélét.

Szegényes és vergődő szavaimban fullánkot láthatott, mert hirtelen megállt az út közepén. Utána reám eresztette, mint két vércsét, a parázsló két szemét, majd a helyes viselkedésről és a megélhetés szabályairól olyan előadást kanyarított, hogy lehajtottam a fejemet, és abban a kis tengerszemben, mely a lelkem mélyén a könnyeimből összegyűlt, fájdalommal néztem szerencsétlen életemet. Nem is válaszoltam semmit neki, hanem amikor kibeszélte magát; engedelmesen és szótlanul tovább mentem az oldala mellett.

Nemsokára meg is találtuk az illető garázst, s oda bémentünk. Óriási és fából épített színt találtunk, benne öt-hat kiszolgált motorkocsival, számtalan kerékkel és rengeteg olyan ócska dologgal, amelyek egyik-másik felboncolt kocsinak az alkotórészei lehettek. Künn a szín előtt is állott két kocsi: az egyik nagyon mocskosan, a másik pedig boncolás alatt. S mindezekhez hat ember járult: négy a szín előtt félig-meddig munkában, kettő pedig bent a színben.

- Hol van a gazda? - kérdezte Gáspár bácsi.

Erre az egyik nagyot kiáltott, s ha jól emlékszem, valami Bingál is volt a kiáltásban. Az eredményre már sokkal jobban emlékszem, mert azóta is magam előtt látom azt az embert, aki a színből előjött a kiáltásra. Közepes termetű és vastag ember volt, olajszínű bőre neki, sok napos sűrű sörtékkel a duzzadt arcán és rendetlen fekete hajjal a nagy kerek fején. Két fekete szeme domborúan kiállott a medréből, és olyan bűvölős volt, mint némely különös állaté.

Egyenesen odajött hozzánk, és azt kérdezte, hogy mit akarunk. Erre Gáspár bácsi elmondta neki, hogy mi járatban vagyunk; s megérdeklődte azt is, hogy mennyi időbe és mennyi pénzbe kerül az én kioktatásom. Az időre nézve azt felelte a szőrös főnök, hogy nem tudja megmondani, mert a körülmény fogja meghatározni. Vagyis az a körülmény, hogy én egészen buta vagyok-e, vagy csak félig! A pénzt ellenben megmondhatja pontosan, mert kereken hatvan dollár kell neki, akár egy hét alatt tanulom meg a mesterséget, akár két hónap alatt.

Darabosan és lassan folyt ez a beszéd; vagyis olyan sokáig gyötörtük hárman a szavakat, hogy a végin obsitot érdemeltünk volna, mint a kiszolgált katonák. S eredményt is csak annyit értünk el, hogy ő tanítani fog, ameddig kell, mi viszont nem egy összegben gyarapítjuk őt hatvan dollárral, hanem a jelen naptól kezdve, s ki tudja meddig, mindennap két dollárt fogunk fizetni. Az első kettőt Gáspár bácsi mindjárt oda is adta neki; azután pedig félrevont engemet, hogy a nagy tanítás előtt az ábécés könyvet nekem is átadja.

- No, mit szólsz?

- Én azt - mondtam neki -, hogy ha meghalni is apróhirdetés útján találunk, akkor bizonyosan elkárhozunk.

A szeme sarkából igazat adott nekem, de egyébként a bölcselkedésnek nem látta idejét.

- A megegyezéshez mit szólsz? - folytatta.

- Én helyeslem.

- No, ha helyesled, akkor nyitva legyen a szemed, és úgy igyekezzél, hogy két hét alatt mindent tudj. Neked jó felfogó képességed van, s a szorgalmat is vedd elé! Ügyelj azonban magadra, mert úgy nézem, hogy a főnök szíriai származás. Megértetted-e?

Amikor hallotta, hogy nemcsak megértettem, hanem magam is pontosan úgy gondolkozom, akkor megelégedés látszott az arcán. Távozni is úgy távozott el, mint akinek valamikor nagyon jól sikerült a szamár hátára rárajzolni a keresztet.

Hanem eléggé komolyan vettem én is a dolgot, mert sietve magamra öltöttem a munkásruhát, aztán odamentem a szőrös főnökhöz, és azt mondtam:

- Van-e könyve is a tanításhoz?

A szíriai úgy nézett reám, hogy abból az emberevők tekintetét rögtön megismertem. Már éppen a számra is haragudni akartam, amiért szólani mertem, de akkor jót köpött a főnök, és azt mondta:

- Ez van!

Utána megragadta a karomat, kivitt a szín elé, ott egy sártakarító szerszámot s egy kefét adott a kezembe, majd ráigazított egy hosszú gumicsőre, melynek az egyik vége víz szívására volt felszerelve, a másik vége pedig olyan erősen és messze fecskendezte a vizet, hogy valahol a közelben még egy szivárvány is jól érezhette volna magát. Egy kicsi idő múlva azzal a fecskendővel már fürösztöttem egy kocsit, amely hetek óta ott állhatott, mert hiszen a sár és a mocsok úgy reá volt száradva, mint a székely népre a szegénység. Nem is tudtam felfogni, hogy azon a környéken, ahol jó utak mutatkoztak, miképpen lehetett úgy bémocskolni. De akárhogy csinálta valaki, nekem addig kellett a kocsit fecskendeznem, amíg jól megázott rajta a sár.

Közben a nap egyre jobban ontotta a hőséget, s rajtam egyre jobban gyöngyözött a verejték! S megállani mégsem lehetett, mert a szíriai folyton lesett engem, s még akkor is fel akart akasztani a szemivel, amikor teljes odaadással dolgoztam. Néha megmozdult bennem valami olyan érzés, ami nyilván a háborúkat szokta előidézni.

Aztán megfordult, és kezdett lefelé menni a nap. S ahogy egyre ment lefelé, bennem is mindjobban hanyatlott a keresztényi béketűrés. Főképpen az a gondolat vicsorgatta bennem a fogát, hogy én még fizettem is azért, hogy egész nap olyan munkát dolgozhassam, ami nem tartozik a motorvezetés tudományához! S mint a felhők, amikor addig gyúródnak, amíg a villámlást és a dörgést ki nem adják, az én igaz gondolataim is addig füstölögtek, amíg végre fellobbant bennem a láng. Abban a percben levettem a munkásruhát, derékig jól megmosdottam, felöltöztem, és szó nélkül indulni akartam.

A szíriai jól látta a szándékomat, de csak akkor szánta beszédre magát, amikor már indulóban voltam.

- Maga hova megy? - kiáltott reám.

- Megyek haza - feleltem csendesen.

- Miért?

- Azért, hogy ne legyek itt.

Többet nem kérdezett semmit, de nem is igen volt kitől, mert könyörtelenül eljöttem.

- No, mit tanultál? - kérdezte otthon Gáspár bácsi tőlem.

- Egész nap dolgoztatott - mondtam.

- Mit?

- Fürösztöttem a kocsikat, és vakartam őket.

Gáspár bácsinak nagyon szigorú lett egyszerre az arca, és maga elé nézett. Aztán felkelt az asztaltól, zsebre dugta a két kezit, és háromszor végigsétált a szobában. Aztán megállt; és azt mondta:

- Holnap reggel veled megyek. Majd én megtanítom őt!

Teréz néni nagyon megijedt, hogy valami véres és nagy baj lesz a dologból. Először elsápadt, aztán izgett és mozgott, majd kérlelni kezdte Gáspár bácsit, hogy inkább keressen más helyet nekem, de ne menjen a szíriai közelibe. Gáspár bácsi hallgatta egy ideig a tanácsos szavakat, de aztán mégis kijelentette, hogy nincs kegyelem a szőrös szíriai fajzatnak! De közben én figyeltem az arcát, és jól láttam, hogy valami más gondolat is settenkedik ott. Később, amikor Teréz néni elment a nagybajuszos rokonához, akkor fel is tettem a kérdést:

- Miféle dolog jutott magának eszibe az előbb?

- Mikor az előbb?

- Amikor látta, hogy Teréz néni nagyon meg van ijedve.

Gáspár bácsi elnevette magát, és azt mondta:

- Jól van, neked megmondom, hogy mi jutott eszembe. Hallgass ide! Teréz néni már huszonegy esztendeje a feleségem, s ennyi idő alatt sohasem tudtam valami olyant csinálni, amivel meg tudtam volna ijeszteni. Pedig sokszor nagyon kellett volna! De végre most itt van ez az áldott szíriai; s láttad, ugye, hogy mennyire megijedt?

- De még hogy! - segítettem neki.

- No, már most - folytatta Gáspár bácsi: - ez nem két dollárt ér nekem, hanem aranyat. Mert ugyanis, ha Teréz nénidet bármikor meg akarom ijeszteni, akkor csak annyit fogok mondani, hogy most el kell mennem, mert közöttem és egy szíriai ember között holmi félreértés támadt, s azt el kell igazítanom. S a megijesztés annál biztosabb lesz, minél nagyobb benne a félelem. A félelmet pedig úgy fogjuk még nagyobbra fokozni, hogy holnap reggel titokban egy kést is magamhoz veszek, hogy azzal induljak a garázsba. Te legyél ügyes, és gondoskodjál arról, hogy Teréz nénid a kést még az indulás előtt megtalálja a zsebemben. Érted-e?

- A kést igen.

- Hát mit nem értesz?

- Azt, hogy velem most már mi lesz!

Gáspár bácsi bélátta, hogy ezzel is törődni kell valamit; s gondolkozni kezdett, hogy velem csakugyan mi legyen. Azt találta ki, hogy ő a kés miatt a Teréz néni könyörgésire otthon fog maradni reggel. De munkásruhát én se vigyek, csak délebédet. Azért ne vigyek munkásruhát, hogy engemet a szíriai ne tudjon dolgoztatni. Ha azonban így is kényszerítene valamire, akkor mondjak búcsút neki, és jöjjek haza, mert kitalálunk ismét valamit.

Úgy aludtam ezzel a gondolattal, mint a gyermek. De volt is reggel kedvem és bőséges erőm a játékra, ami úgy kezdődött, hogy kávézás közben odasúgtam Teréz néninek:

- Ügyeljen, mert Gáspár bácsi erősen dugdosott a zsebiben valamit!

Éppen a belső szobában időzött akkor a dugdosó, s így Teréz néni rögtön a kabát zsebibe nyúlt, és kihúzta onnét a kést. Könnyű volt, mert a kabát az egyik szék támláján nyugodott, a kés pedig fehér papirosba volt belécsomagolva, s úgy kiállott a zsebből, hogy egészen a hónaljáig ért. Amikor kitekergette a papirosból, az arcáját egészen elöntötte a falak színe, mert nemcsak a legnagyobb házi kést látta viszont, hanem még ki is volt az fenve keményen.

- Induljunk, mert engem a szíriai megöl a késedelem miatt! - szóltam bé a szobába, amikor Teréz néni már eldughatta magának a kést.

- Nosza hát, rajta akkor! - jött ki Gáspár bácsi; s mint egy szabadságharcos, felöltötte elszántan a kabátját, majd ahogy olyankor szokás, odatapintott a kabát két zsebéhez, s abban a pillantásban rámeredt Teréz nénire.

- Te innét kivettél valamit, Teréz! - mondta keményen.

- Csak neked tettem jót véle.

- Nekem ne akarj jót, hanem add vissza azt a kést!

- Elment az eszed? A Sing-Singbe akarsz kerülni?

- Ha oda is, de add vissza azt a kést!

Teréz néni már nem bírta tovább, hanem lerogyott a székre, ráborult az asztalra, és keservesen sírni kezdett. Erre Gáspár bácsi látván, hogy a végső diadalt már csak le kell aratni, leült ő is a másik székre, és azt mondta:

- Ábel, te mehetsz, mert én kés nélkül nem megyek!

Intett is nekem, hogy menjek bátran. Én sóhajtottam egyet, majd elindultam, és másfél óra múlva már megérkeztem a garázsba. Ott jó reggelt köszöntem a szíriai Surgyélánnak, de ő nem köszönt nekem, hanem felém nyújtotta a markát, és azt mondta:

- Két dollár!

Gondoltam, odaadom neki a tandíjat, hátha mégis tanítani fog. Mindjárt és nagyot csalódtam azonban, mert pontosan úgy volt, ahogy tegnap. Vagyis megragadta a karomat, és kivitt a garázs élé. Csak most láttam meg, hogy a tegnapi kocsi helyén egy másik áll, de az is éppen olyan mocskosan! Egyszerre úgy elöntött a harag, hogy kirántottam a karomat a szíriai keziből, szembefordultam véle, és azt mondtam:

- Mit akar?

- Tegye, amit tegnap!

- Nagyon egyforma lenne - mondtam.

Erre nem szólt a szőrös, hanem sarkon fordult, és bement a garázsba. Én még álltam egy darabig és azon gondolkoztam, hogy mit tudjak csinálni. Nagyon jó dolgot találtam ki, mert levetettem a kabátomat, aztán egy kicsit félrébb mentem, ahol tiszta volt a föld, majd ott leterítettem, és haslag szépen ráfeküdtem. Onnét pedig boldogan néztem a világot, amely nemcsak kék égből, ragyogó napból, szíriai főnökből és dolgozó munkásokból állott immár, hanem belőlem is!

Egyik-másik munkás epedve tekintett reám, de aztán mégis tovább folytatta a dolgát. Egy kicsit későbben maga a szíriai is kijött, hogy megnézze: vajon jól és rendesen csinálom-e a fürösztést? Amikor meglátta, hogy derűsen heverészek a földön, akkor villámlott egyet a szeme, de nem szólt, hanem sarkon fordult, és úgy bément a garázsba, hogy mérgiben szinte kiütötte túlfelől a falat. Utána még nevezetesebb dolog történt, mert az egyik szőke fiú, aki a szín előtt és egy kicsi műhelypadon vasat reszelt, szintén meggondolta magát, odajött hozzám, és szó nélkül mellém heveredett. Néhány perc múlva a példámat még ketten követték, akik úgyszintén tanuló fiúk voltak. Feküdni is szép sorjában feküdtünk, ahogy az iskola és a rendszabály megkívánja. Néha egymásra nevettünk, de különben csendben voltunk.

Ha én a szíriai helyében lettem volna, számba sem vettem volna magunkat, hanem az idő folyására bíztam volna mindent. Benne azonban nem volt ilyen nagy nyugalom, mert vad szemforgatással kijött hozzánk, s ott előttünk megállt.

- Maguk mit csinálnak? - kérdezte.

A társaim mind reám néztek, s abból megértettem, hogy nekem kell szólanom először.

- Tanuljuk az autóvezetést - mondtam.

Erre a szőke fiú még nálamnál is nagyobb bátorságot vett, és a jobb kezivel tölcsért formált a szája elé:

- Tu-tu! - folytatta.

A többiek is sorjában mind tutulni kezdtek.

Úgy reszketett mérgiben a szíriai, hogy nem csodálkoztam volna, ha abban a pillanatban elékap egy revolvert, és egymás után kiereszt belőle négyet. De vagy nem volt puskája neki, vagy a bátorsága csak a nyomorgatásig terjedt, mert ismét sarkon fordult, és bément a garázsba. Mi boldogok voltunk, s tovább heverésztünk. A beszéd is megindult közöttünk, s olyan szívélyességgel felelgettünk egymásnak, mintha testvérek lettünk volna. Az egyik kihirdette, hogy az összetartásban van az erő; a másik pedig azt indítványozta, hogy a jövőben is, bármi adja elé magát, feküdjünk le a földre. A titkos jelre vonatkozólag is megállapodtunk: vagyis kimondottuk, hogy abban a percben, amikor a szőke fiúnak a száján felhangzik a jövőben a "tutu", akkor mind a négyen összefutunk, és hasra vetjük magunkat a földön.

Mialatt megkötöttük emígy a szövetséget, a szíriai főnök is elhatározta magát valamire. Volt neki ugyanis egy hűséges embere, s annak a segítségével egy régi kocsit taszított ki a garázs elé. Ott aztán addig mozgatták, kínozták és szuszogtatták, amíg a motor csakugyan zakatolni kezdett. Akkor nagy bőszen odajött ismét a szíriai hozzánk, és azt mondta:

- Gyerünk autót vezetni!

Azt hittük, hogy rosszul halljuk a szót, és összenéztünk. A főnök azonban reám mutatott, és megismételte:

- Gyerünk autót vezetni!

Többet nem kérettem magamat, hanem felugrottam. Utánam a többiek is mind talpra álltak, hogy végre megtanulják az autóvezetés tudományát. De a szíriai intett nekik, hogy heveredjenek vissza, mert egyszerre csak egyet lehet tanítani. Szóval is kihirdette, hogy először engemet kíván oktatásra fogni, s azután egyenkint és sorjában a többit. Mialatt tudatta velünk ezt a szándékát, nekem hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon nemcsak arra való-e az ő terve, hogy ilyenformán és egyenkint eligazítson minket! Hamar számadást vetettem a bátorságommal s úgy döntöttem, hogy a legbátrabbak is az Isten keziben vannak. Felvettem hát a kabátomat, bégomboltam rendesen, majd a kalapomat jobban a fejembe húztam, és azt mondtam:

- Menjünk!

Először a szíriai foglalta el a helyit: jobbról, a kormányzókerék mögött. Aztán maga mellé ültetett engem, mire az ő hűséges embere bécsapta az ajtót. A következő percben már künn voltunk az úton, s ott nem a város felé indultunk, hanem éppen ellenkező irányba. Amilyen réginek és rossznak tetszett eleinte a kocsi, a futásban úgy megújult és megjavult éppen. Nagy száguldásban szeltük a levegőt, és fogyasztottuk az utat. Nemsokára künn voltunk egészen a mezőn, ahol sem házak nem voltak már, sem emberek nem jártak, csupán egy-egy autó suhant el néha a másik útszélen.

S a vad szíriai még mindig száguldott velem!

Egyre sűrűbben és nagyobb szeretettel emlegettem magamban az Istent, de fennhangon semmit sem mertem szólani. Csak néha-néha odanéztem az ajtóra, hogy szükség esetén miképpen tudnám jól és hamar kinyitni! Lehet, hogy tudtam volna, de az is lehet, hogy nem. S mintha maga a szíriai sem lett volna bizonyos abban, hogy mit cselekedjék, egyszerre lassítani kezdett, majd átkanyarodott az út másik oldalára, és ott megállította az autót.

- Szálljon ki! - mondta.

Szépen kiszálltam, s a két lábamat egy kicsit széjjelvetettem, hogy ne lehessen könnyen feldönteni engemet, ha esetleg földi párviadal következnék. Nagyon megkönnyebbültem azonban, amikor viadal helyett ismét megszólalt a szőrös mester:

- Üljön fel!

Úgy ültetett fel, hogy én kerüljek a kormányzókerék mellé, ő pedig a szabad ülésre. Az első percben azt hittem, hogy már el is közelgett a vizsga, s nekem helyesen és baj nélkül kell vezetnem az autót; de aztán elmúlt ez a keserű pohár, mert a szíriai magyarázni kezdett. Megmutatta, hogy melyik a gáznyomó s melyik a fékező; hogy a sebességváltót hogyan kell a megindulásnál hátrahúzni és oldalt nyomni, majd ismét egyenesbe, s onnét vissza előre! Szemléltette azt is, hogy a kormányzókereket miképpen kell jó erősen fogni, s annak a forgatásával hogyan kell az autót jobbra vagy balra, vagy egyenesen előre vezetni.

Az első megindulás nagyon jól sikerült, s bár a javát ő mesterkedte, én mégis boldog voltam. Menni is elég jól mentünk, de amikor parancsolgatni kezdett, hogy most jobbra, most balra, most előre, akkor összezavarodtam. De megzavarodott a kocsi is, mert sem jobbra, sem balra, sem előre nem akart menni, hanem egybevette mind a három irányt és úgy kóválygott. Emiatt aztán nagyot ordított reám a szőrös mester, és megállást parancsolt. Amikor azonban ijedtségemben már sem vezetni, sem megállni nem tudtam, akkor odanyomott durván az ajtóhoz, majd megállította maga az autót. Mérgiben nagyokat fújt, majd ismét következett a magyarázat, utána pedig az indítás és a vezetés.

Ötször egymás után. S mindegyik esetben nagyobbat kiáltott reám, és jobban odalapított az ajtóhoz. A sűrű kínzás és a szidalmazás miatt már bennem is annyira felgyűlt a méreg, hogy felfogadtam magamban: nohát, ha egyszer majd valaki agyonüti ezt a szíriait, s amiatt felakasztják és eltemetik az illetőt, akkor én virágot viszek annak a sírjára! Azt hittem, hogy ezzel a fogadalommal bé is fejeztük azon napra az iskolát, vagyis visszaállunk a garázs elé. Az élet könyvében azonban nem úgy volt megírva, mert a hazatérés helyett ereszkedni kezdtünk a város felé. Egy ideig botladoztunk, ahogy lehetett, de aztán egyszerre elérkeztünk arra a helyre, ahol a sofőrségem ma is nyugszik. Az történt ugyanis, hogy egy kicsi hiba miatt az a szőrös goromba úgy rávágott az öklivel a kezemre, amely a kormányzókeréken nyugodott, hogy fájdalmamban nagyot kellett kiáltanom. S valamit csinált utána, az autó abban a pillanatban megállt. Ránéztem, és kiáltottam egyet:

- Szálljon ki!

A kiáltás mellé a tekintetem sem lehetett valami bárányos, mert a nagy vitéz rögtön kiszállt, és engemet is kiengedett. S mihelyt földet érhetett a lábam, minden szó nélkül elindultam rögtön a város felé.

- Hova megy? - kiáltotta utánam.

- Megyek Szíriába! - feleltem.

Már jót haladtam volt, amikor hallottam, hogy a hátam mögött zúg a motor. Visszanéztem, s hát a híres főnök poroz utánam az autóval! Tudtam abban a pillantásban, hogy üldözés történik; futni kezdtem tehát, ahogy csak tudtam. Annyi eszem volt, hogy cikcakkosan fussak, de ő mégis mindig a nyomomban volt az autójával!

S ha nem ott, akkor mellettem!

Így kergetett egy jó darabig, s nem tudtam, hogy hova és merre legyek el! Már nem láttam egyéb jövendőt magamnak, mint azt, hogy megálljak, és megadjam magamat. De akkor, mintha mentőangyal súgta volna, hirtelen jó gondolatom támadt: s a következő percben átugrottam az árkon s a girbe-görbe mezőkön folytattam a futást, mint a nyúl. Amikor úgy gondoltam, hogy már elég nagy távolságra vagyok, megálltam, és visszanéztem.

A szíriai ott állott az úton, és a nagy fekete öklével fenyegetett. Én nem fenyegettem vissza, hanem tovább mentem a mezőkön, későbben pedig visszakanyarodtam az útra.

Egy óra múlva már bent voltam a városban, és közeledtem a szállásom felé. Azon gondolkoztam, hogy vajon mit csináljak! A legegyenesebb út az lett volna, ha egyenesen bémegyek és mindent elmondok, ahogy volt. De tudtam, hogy egyrészt szigorú prédikációt fogok hallani ismét; másrészt pedig Gáspár bácsi is elveszti azt az ijesztő hatalmat, amit a szíriainak lehet köszönni. Úgy határoztam tehát, hogy nem fogok hazamenni, hanem délután ötig eltöltöm valahogy az időt. Nekiindultam hát, és céltalanul kezdtem járni az utcákat. Bolyongásomban elvetődtem egy parkba is, ahol leültem és pihentem. Rajtam kívül még sokan száradtak a napon, jórészt mind szegény és megkopott emberek. Egy kicsi vidámságot csak a játszadozó gyermekek okoztak, valamint a fürge verebek, akik nagyon bátran viselték magokat.

Volt időm arra, hogy sokáig elnézzem az embereket, nemkülönben mindazt, amit látni lehetett. A szemem és az értelmem mindenbe belékapaszkodott, pedig nagyon jól tudtam, hogy a szemlélgetés helyett magamba kéne tekintenem. Bé egészen a lelkem mélyébe, hogy ott a gyávaság és a hazugság ördögének a tojásait megkeressem és kegyetlenül kidobáljam. S bé egészen az én emberi természetem völgyébe, hogy onnét a ködöt, amely minden cselekedetemre és jó szándékomra rátelepszik, a hitnek és a bátor elszánásnak a fényével kiűzzem.

A kezem ökölbe szorult, és azt mondtam:

- Most ezt megcselekszem!

Éppen akkor egy ember csoszogott felém, a hátán nagy kosár volt, és a keziben pereces rúd. Ahogy megláttam, egyszerre nagy úr lett a hasam, és reám parancsolt, hogy legalább egy perecet és két kiflit áldozzak fel neki. Ezeket meg is vásároltam, aztán a magamba tekintésnek szabadságot adtam, amíg a táplálkozást lefolytatom. Már éppen az utolsó kiflinél tartottam, amikor lassú járással és lehajtott fejjel arrafelé jött egy öregebb ember. Nem sokat vigyázkodott, hanem leült mellém a padra és egy újságot vett elő, hogy abból olvasson. Ahogy kinyitotta az újságot, szinte az ölibe ültem örömömben, mert a hírlapja magyarul volt írva. Valahogy észre is vette a csillámlásomat, mert felém fordította a fejét, és azt mondta:

- Úgy látom, maga is magyar.

Nem titkoltam előtte magamat, s jóízűen elbeszélgettünk mind a két világról: az otthoniról és az amerikairól. Elég bölcsen kószáló ember volt, s azt mondotta, hogy a maga idejében szépen tudott hegedülni. Azonban az igazság és az emberi jólét előmozdítása nem nagyon sarkallta, mert úgy okoskodott, hogy sem igazság nincsen ebben a földi életben, sem pedig jólét az érdemesek számára. Azt feleltem neki, hogy ha az emberiség valami szót kitalál, akkor annak a szónak mégis takarnia kell valamit. Ennélfogva az igazság és a jólét csakis olyan dolgot rejtegethet, amelynek lennie kell, amelyért küzdeni emberhez méltó lehet. Az öreg mosolygott hivő szavaimra, és azt mondotta, hogy ezekről a dolgokról jelenleg többet nem beszél, hanem egy esztendő múlva jöjjek el erre a padra, s akkor mondjam meg neki, hogy kinek volt igaza! Olyan furcsa volt ez a kitalálása, hogy jóformán meg sem tudtam gondolni a dolgot, hanem vaktában megígértem neki, hogy mához egy esztendőre s pontosan ebben az időben itt leszek. Ezzel bé is fejeztük a barátságot; s az ember, kinek még a nevit sem tudtam, lassú léptekkel eltávozott. De ajándékul otthagyta az újságot s én abból sok érdekes dolgot olvastam. Így többek között egy olyan bűnösről volt tudósítás benne, aki valahogy kiszökött a Sing-Sing börtönből, de a lelkiismerete annyira furdalta, hogy ismét visszament a tömlöcbe. Amikor elolvastam ezt a történetet, azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon én visszamennék-e. Nehezen tudtam ebben a dologban dönteni, de a végin mégis úgy határoztam, hogy az első szökés után bizonyosan visszamennék, de csak azért, hogy másodszor is elszökjem.

Elmondhatnék még három történetet is, amit ugyancsak abban az újságban olvastam, de a három történet helyett inkább azt a negyediket mondom el, amibe engemet kevert belé az újság.

Úgy kezdődött a dolog, hogy amikor végigolvastam az újságot, akkor észrevettem, hogy: né-né, hiszen abban is vannak apróhirdetések! Egyszeriben az jutott eszembe, hogy hátha jó volnék valakinek én is! Nagy figyelemmel kezdtem olvasni a hirdetményeket, s akadt három is, ami kínálta magát. Az egyikben fodrásztanulónak kerestek ügyes fiatalembert, de ezt hátul tartottam; mert a fodrászat babra tudománya nem nagyon felelt meg a természetemnek. A másik hirdetésben pincérnek való fiút keresett valami magyar vendéglő, de az sem lelkesített erősen. A harmadik már urasabb dolog volt, mert az úgy szólt, hogy a Fenyő Bankház keres mindenre alkalmas, tanult, értelmes fiatalembert. No, én elhatároztam, hogy a Fenyő Bankháznál szerencsét fogok próbálni. Megnéztem jól a címet, s mindjárt el is indultam. Odamentem egy rendőrhöz, aki elmutogatta nekem az irányt. Menet közben azon gondolkoztam, hogy vajon mi is indított engemet arra, hogy egy Bankházba induljak, mintha ott éppen engemet várnának!

Valami nagy palota lehet bizonyosan az a Bankház, szépen kivilágítva és urason bebútorozva. Talán ez csábítana engem? Azt kellett felelnem, hogy nem a palota csábít, se nem a pénz. Hát akkor mi? Istenem, olyan furcsa s mégis olyan kedves dolog volt, ami engem csábított, hogy szinte restellem is megmondani. Vagy talán nem furcsa s egyben nem a legkedvesebb, ha az ember rögtön megtelik vággyal és melegséggel, amikor olvassa, hogy: Fenyő! Fenyő, mint a Hargita óriási nagy fenyői, amelyeket olyan nagy csodálattal néztem mindig, s amelyeket olyan nagy vágyakozással szerettem volna nézni ismét!

Hát igen, a fenyőben volt tehát az én választásom titka.

Egy negyedóra múlva olyan városrészbe kerültem, ahol az utcák csupa mocskos és különös gyermekekkel voltak teli. Némelyiknek hosszú és göndörített haja volt, és külön egy tincs karikázott lefelé a füle mellett. Nagyon bámultak engem. Ha lett volna cukrom, szívesen adtam volna nekik, de cukor nélkül tovább mentem, hogy a bankházat megkeressem. Nemsokára úgy tetszett, mintha meg is találtam volna, mert egy kicsi boltnak az ablaka felett ezt az írást pillantottam meg: "Fenyő Bankház".

- Hát ez lehetséges volna?! - mondtam magamban.

Átmentem az út túlsó oldalára, hogy onnét jobban megnézzem a Bankházat. De ott is csóválgatnom kellett a fejemet, mert a Bankház onnét nézve is csupán kicsi bolt volt; s nem is városi kicsi bolt, hanem inkább falusi! Fölötte volt ugyan még egy emelet, de ott az egyik ablakban kövér asszonyt pillantottam meg, akinek rettentő sok kibomlott haja volt; a másik ablakban pedig egy szakállas embert, akinek viszont a fején egy szikra haja sem volt. Könnyen ki lehetett találni, hogy ezek nem tartoznak a Bankházhoz, csak felette laknak, mint a jó szerencse.

- Ha így van, így van! - mondtam ismét magamban, aztán visszamentem a Bankház ablakához. Ott egy nagy kép állott az üveg mellett, s valami füstölgő hajót ábrázolt. Lent a kirakat fenekén különböző bankók hevertek, amit én nagy örömmel láttam, mert azt mutatta, hogy valami pénz mégis van abban a bankocskában.

Rendbe szedtem egy kicsit a ruhámat, és beléptem az ajtón. Illedelmesen jó napot köszöntem, de elég halkan, mert a helyiség is csak akkora volt, hogy három lépéssel már a pult előtt állottam. Egy nagy orrú fiatalember, aki a pult mögött ült egy kicsi asztalnál, rögtön felállt, és azt kérdezte:

- Mivel szolgálhatok?

- A tulajdonos úrral volna beszélnivalóm - feleltem neki.

- Fenyő úrral?

Intettem, hogy véle. Erre a fiatalember visszaült. Látszólag számokat adott össze, de mindig ugyanabban a sorban. Összeadta háromszor és négyszer, majd ötödször is nekidurálta magát. Az ötödikre sem tetszett azonban neki az eredmény, mert ismét reám vetette a szemit, s egy kicsit barátságtalanul kérdezte meg:

- Én nem tudnám elintézni?

- Nem - feleltem kurtán.

- Miért nem?

- Azért, mert az én ügyemet csak olyan ember tudja elintézni, aki hamar és jól tud összeadni.

Erre egy kicsit tátotta a száját, de nem folytatta a beszédet, hanem megint az összeadásnak állott neki. Én sem idegenkedtem tovább, hanem kínálás nélkül leültem egy székre, s onnét szemügyre vettem a Bankházat. Most már valamivel nagyobbnak tetszett a helyiség, mert a pult mögött még jókora terület húzódott meg. S éppen az értékesebb része a boltnak, mert a két asztalon és a néhány nagy könyvön kívül egy akkora vasszekrény is állott ottan, amekkorát sohasem láttam addig. Nyilván a pénzt tartották abban, mert nagyon a szem elé helyezték, hadd uralkodjék; mint a templomban az oltár.

Jártattam a szememet a falakon is, de azokon naptárnál és nagy hajóképeknél egyebet nem tudtam felfedezni. Így aztán hamar kifogytam a látnivalókból, s már szárazon ültem, mint odúban a tapló. Vártam-vártam, majd elhatároztam hogy kérdezősködni fogok a Fenyő úr holléte felől. Nem álltam fel, hanem csak ültömből szóltam oda:

- Létező ember-e ez a Fenyő úr?

Éppen jókor kérdeztem, mert egy szakállas ember belépett az ajtón.

- Tessék, itt van! - mondta a szőke.

A szakállas betette az ajtót, aztán egy füstöt eresztett a cigarettájából, és vékony hangon így szólt:

- Engem vár?

Felálltam, de a nagyorrú megelőzött a szóval.

- Igen - mondta -, s folyton azt kérdezi, hogy Fenyő úr létezik-e egyáltalán.

- Csak egyszer kérdeztem! - javítottam belé.

Fenyő úr megint szippantott egyet, majd megnézte a nagyorrút, s jól meg utána engem is. Aztán kétfelé simította a szakállát, amely fehéres volt és a szája körül sárgás, majd szembe fordult velem, és azt kérdezte:

- Háború, vagy nem háború?

Ebből a bolondos kérdésből egyszeriben megéreztem az eszének a szagát, és így feleltem:

- A hazugokkal és a csalókkal szemben háború!

- Hát a szakállasokkal szemben?

Láttam, hogy meg akar fogni, de ugrani az én eszem is tudott.

- Azokkal szemben tükör! - mondtam.

Ezen jót nevetett, majd így folytatta:

- Nagyon helyes. Mivel szolgálhatok?

- Egy hellyel itt a Bankházban! - feleltem.

Bátor és egyenes beszédem miatt úgy megnézett ismét, mintha sorozó orvos lett volna. Gondoltam, enyhítek valamit a szigorán, s mielőtt még ejthetett volna valami szót, már ajánlottam is magamat. Vagyis azt mondtam neki, hogy a pénz megtakarításának sokféle módja van, de jelenleg a legbiztosabb módja mégis az lenne, ha engemet rögtön felfogadna.

- Hogyan? - kérdezte csodálkozva.

- Nagyon egyszerű - feleltem neki. - Csak éppen a következőket kell tudni: először azt, hogy a hirdetés pénzbe kerül; másodszor azt, hogy ha engem most alkalmazásba fogad, akkor hirdetni többet nem kell; harmadszor pedig azt, hogy ha hirdetni többet nem kell, akkor a pénz megmarad.

Úgy nevetett az okfejtésemen, hogy még a köhögés is rájött. Aztán odafordult a nagyorrúhoz, és megkérdezte tőle:

- Hallotta, Fuksz úr?

- Blőd! - mondta a másik.

Fenyő úr kutatva nézett reám, hogy vajon nem értettem-e meg a német sértést. Megértettem ugyan, de mégis úgy tettem, mintha csak magában beszélt volna a nagyorrú. Akkor sem nagyon ügyeltem oda, amikor németül tovább folytatták ketten a beszédet. Annyi fennakadt mégis a fülemen; hogy Fenyő úr fel akar fogadni engem, Fuksz úr ellenben az elküldésemet javasolja. Az öreg azonban nemcsak kicsi ember volt, hanem akaratos is, mert olyan keményen fejezte bé Fuksz úrral a szót, mintha helyettem beszélt volna. Aztán odajött hozzám, és azt kérdezte:

- Mióta van Amerikában?

- Tavaszi jövevény vagyok, mint a fecske - feleltem.

- Tud-e valamit angolul?

- Valamit nem, de többet igen.

- S otthon mivel foglalkozott?

Már olyan voltam, mint a kakas, amelyik három kerítésen is átrepül a tyúk után, de nemcsak a tyúk miatt, hanem nagy részben azért is, hogy a másik kakast ölje a méreg. Itt a tyúk az alkalmazás volt, a másik kakas a nagyorrú Fuksz, a kerítéseket pedig a kérdések alkották.

No, jól van, gondoltam, majd ezen az utolsó kerítésen a Garmada úr újságtudósító bizonyítványával én átrepülök. Elővettem hát, odaadtam Fenyő úrnak, és azt mondtam:

- Többek között ezzel is foglalkoztam.

Nagy hatást keltettem az írással, mert az öreg szakállas rövid tanulmányozás után így szólt:

- Rendben van. Egyelőre tizennyolc dollár.

Bólintottam, hogy beléegyezem; utána pedig rögtön felakasztottam a kalapomat a szegre, amit pecsétnek lehetett tekinteni. Fenyő úr is megfogta a karomat, mint aki fontos dolgot akar mondani.

- Hát hallgasson ide, fiam! - kezdte, majd hirtelen megkérdezte a nevemet. Amikor tudósítottam, hogy engem Ábelnek hívnak, akkor így folytatta: - No fiam, hát hallgasson ide! Magának itt sokféle teendője lesz, mert mindent kell csinálni, ami reggeltől estig előfordul. De a legfontosabb a következő három: este hattól hétig söpörgetni; reggel héttől nyolcig törölni; egész nap kéznél lenni, hogy bárhová elküldhessem, de különösen cigarettáért. Megértette-e?

Ismét bólintottam, hogy igen. Csakhogy a bólintás már nem volt elég, mert azt kívánta, hogy fennhangon is feleljek neki, és mondjam azt, hogy megértettem. Kicsi híja volt, hogy abban a pillantásban meg nem kutyáltam magam. De hát azt gondoltam, hogy ha már lesiklottam ismét a nyílt és egyenes útról, akkor nem hagyom azt a kicsi hasznot, ami innét reám nézhet.

- Megértettem! - feleltem neki, mint a katona.

Ezzel nagyon meg volt elégedve, s egy felcsapódó lappancson keresztül a pult mögé vezetett. Ott ismét megfogta a karomat, és így szólt:

- No fiam, hát hallgasson ide! Magának itt sokféle...

Vagyis ismét elmondta, amit az előbb; s ismét megkérdezte, hogy megértettem-e?

- Megértettem! - ütöttem a másodikot.

Nagyon boldog volt, hogy olyan jól eszembe véstem a tanítást, és azt mondotta, hogy kövessem a lépteit. Könnyen megtehettem, mert kicsi ember volt, s nem lépett nagyokat. Szükségtelen is lett volna nagyokat lépni, mivel egy keskeny és sötét gangra vezetett csupán, amely az irodaszobából és a Fuksz úr asztalától nem messze nyílott, s hátrafelé szolgált. A szűk és félhomályos elvesztőben néhány lépést vaktában mentünk, de akkor zsebbéli villanylámpát vett elé Fenyő úr, s azzal fényt vetített. A vándorló világosságban előbb jobb kézről jelentkezett egy ajtó, azután pedig azzal szemben egy másik. Elsőnek a balsó ajtót nyitotta ki, oda bévilágított, és így szólt:

- Itt van a raktár. Lassankint rendbe kell szedni.

Nagyon poros könyvek, széjjelszórt papirosok, hosszú nyelű és rövid nyelű seprűk, rokkant székek és más hasonlók hevertek abban a raktárban, de olyan rendetlenül, mintha a forgószelek ott báloztak volna éjjelenkint.

- No, ennek örvendek - mondtam. - Mert egy ilyen raktárt jó dolog rendbe szedni.

- Lassankint minden vágya teljesül az embernek - felelte az öreg, majd beléptünk a másik ajtón. Ott egy kicsi fürdőszoba tárult a szemem elég villannyal, gázkályhával, pléhkáddal, egészségügyi pihenővel és egyéb szükséges dolgokkal felszerelve. De a rend és a tisztaság ott is a ravatalon feküdt. Azonban az öreget semmi sem riasztotta vissza az örömtől, mert odament a csaphoz, kieresztett egy buggyanás vizet, és megint elzárta. De azt olyan büszkén cselekedte, mintha a világon nem lett volna még egy ember, aki utána tudná csinálni. A széket is továbbtette, valamint megigazította a kád előtt a gyékényt, a fürdőkefét pedig a másik oldalára fordította. Akkor szembefordult velem, s mintha a két kőtáblát elvesztette volna, de mégis jól emlékeznék arra, ami azon írva volt, így szólt:

- A tisztálkodás elemi kötelesség.

- Eléggé elemi állapotban van - mondtam.

De bár inkább a nyelvembe haraptam volna, mert a következő percben olyan dolog történt, hogy azóta is mindig bé kell fognom a szememet, és bé kell dugnom a fülemet, valahányszor felidézem. Az öreg szakállas ugyanis először reám meredt, azután pedig olyan szélvészesen, ami egy öregembertől csodaszámba megy, hadonászni és toporzékolni kezdett. A széket, a kefét s a szappant s mindent, amit csak a kezibe kaphatott, úgy vagdosott a földhöz, mintha tizenhárom ember helyett bolondult volna meg. S amikor mindent felforgatott emígy, ismét szembefordult velem, s úgy kiáltotta, hogy még a szakálla is eléfelé úszott, mint a szélben a kender.

- Azért vettem fel magát, hogy rendet és tisztaságot csináljon!

S abban a pillanatban kifutott és az ajtót bécsapta.

Igaz, hogy egy sarokba húzódtam volt a záporozás elől, de azért bézártam utána az ajtót. Aztán megálltam a kicsi szoba közepin és a számadáson gondolkoztam. Élesen és gyorsan dolgozott az eszem. Hamar végigszaladtam azon a két napon, amit az autóvezetés tudományának szenteltem. Úgy találtam, hogy akkor a viselkedésemmel közel jártam a szükséges és igaz úthoz. Amit a parkban csináltam, az is rendes dolog volt. De amikor ebbe a Bankházba eljöttem, és a kereset miatt a beszédemben és a viselkedésemben hanyatlást mutattam, azt nagyon rosszul tettem. S a legrosszabbul éppen azt, hogy ismét elővettem a Garmada úr bizonyítványát, hogy azzal kedvezéseket szerezzek magamnak.

Kivettem hát azt a bizonyos újságtudósító bizonyítványt, magam elé tartottam, és örök ítéletképpen leköptem. Aztán összetéptem apróra és a sarokba dobtam. Utána odaálltam a kicsi tükör elé, amely fehér rámában a falon lógott, és belenéztem. Olyan szomorú volt a két szemem, és olyan nagy s igaz vágyakozással ígérte az igaz és emberhez méltó jövendőt, hogy megkegyelmeztem magamnak. Kizártam hát az ajtót, hogy akárki béjöhessen. Aztán levettem a kabátomat, az ingem ujját feltűrtem, és hozzáfogtam, hogy a fürdőszobát kitisztogassam.

Elmúlhatott már egy félóra is, amikor Fenyő úr visszajött hozzám. Nem tudom, hogy milyen szándék vezérelte, de amikor meglátta a tisztaságot és a rendet, amely világra akart abban a kicsi szobában jönni, akkor bűnbánóan így szólt:

- Ábel fiam, az előbb elfelejtettem valamit megmondani.

- Mit?

- Azt, hogy néha reám jön az idegesség.

- Gyógyítani kéne - mondtam.

Fenyő úr a jobb tenyerét az arcájára fektette, s úgy nézett maga elé. Néhány puha bólintást végzett a fejével, s azt mondotta, hogy bizony jó volna gyógyítani, mert az idegessége folytán sok kárt tesz magának. Meg is próbált már sok mindent, hogy a bajától megszabaduljon, de hiába költötte a pénzt, mert az idegesség megmaradt.

- A hideg vizet próbálta-e? - kérdeztem.

- Hogyne, a hideg fürdőt!

- De azt, hogy hideg vizet eresszen a fejére?

Egyszerre felcsillant a szeme és így szólt:

- Maga mond valamit!

Rögtön odament a kádhoz, a fejét a csap alá tartotta, és ráeresztette a vizet. Olyan lett egyszeriben a szakállas feje, mint egy nagy kerek moha, zápor idején. Két-három percig is csorgatta rá a vizet, aztán ugrálva törölgetni kezdte, és mindegyre azt mondta:

- Jaj, be jó volt!

Hirtelen úgy megpenderedett, hogy még Blankát is félteni lehetett volna tőle. Nagy kedvében elküldött a legközelebbi dohányos boltba, hogy onnét hozzak neki öt cigarettát. Amikor visszajöttem az öt darab cigarettával, már ott találtam őt az üzleti szobában. Odavezetett egy kicsi asztalkához, amelyen két rudacskának a tetején, hídszerűen keresztülfektetve, rézből való hosszúkás lap feküdt, s azon a lapon öt lik. Az öt likba beléállította az öt cigarettát és egy darabig gyönyörködve nézte. Aztán nagy élvezettel kivette az egyiket, rágyújtott, s hozzám így szólt:

- Ebben az öt lyukban mindig állania kell egy-egy cigarettának!

Nagyon elcsodálkoztam, hogy ez miképpen lehetséges, ha egyszerre csak ötöt lehet hozni, ő pedig vellegeti ki egyiket a másik után.

- Hát az hogyan lehetséges? - kérdeztem.

Erre az öreg a réztartón megnyomott egy gombot. Abban a pillanatban, valahonnét alulról, egy új cigaretta ugrott a hiányzó helyire. Amint ez megtörtént, szó nélkül bémentem a fürdőszobába, s egyenesen a csap alá tartottam a fejemet. Fenyő úr nagy élvezetében mindjárt utánam jött.

- Hát maga mit csinál? - kérdezte csodálkozva.

- Az előbb elfelejtettem megmondani, hogy néha rám jön az idegesség - válaszoltam a zápor alól.

Az öreg nagyon jót nevetett ezen és magamra hagyott. Én megtörülköztem és folytatni kezdtem a tisztogató munkát. Közben az idő is nagyon elfutott, mert eljött a hat óra. Fenyő úr megmutatta, hogy majd az ajtót és a redőt miképpen kell bezárnom, s a két kulcsot is kezemre adta.

Aztán ők elmentek, én pedig hétig szépen kisöpörtem a Bankházat.

Amikor este hazavetődtem, Gáspár bácsiék nagyon megörvendettek, és nem győzték eléggé kérdezni, hogy a szíriai nem ártott-e nekem. Egyenes választ nem adtam, mert az volt a célom, hogy először Gáspár bácsival külön fogom megbeszélni a történteket. Mihelyt úgy hozta az alkalom, intettem is neki, hogy jöjjön a belső szobába. Béjött, s ott mindent elmondtam neki, ahogy történt: a szíriaitól való elszakadásomat, és a Fenyő Bankházat egyaránt. Gáspár bácsit nagyon meglepte változatos elbeszélésem, de amikor azt is kijelentettem, hogy Teréz néni előtt is fel akarok födni mindent, akkor még jobban meghajlott. Felállt, és sétálni kezdett a szobában. Végül megállott előttem, zsebre dugta a két kezét, s azt mondta:

- A színházat is meg fogod mondani?

Nem akartam elhamarkodni a feleletet, vagyis én fogtam sétára a dolgot. Mihelyt nekiindultam a járkálásnak, Gáspár bácsi leült, és úgy tett a várakozásban, mint én az előbb. Ez olyan kedvesen meghatott engemet, hogy megálltam előtte, s ugyancsak zsebre dugott kézzel így szóltam:

- A táncos leányt nem mondom meg.

- No, azt jól is teszed.

- Azért nem mondom meg - folytattam -, mert úgy határoztam magamban, hogy a múlt legyen múlt. S még azt sem fogom megmondani, ami a szíriai emberrel történt. Vagyis más szóval és pontosan: mindazokról a dolgokról, amelyek ma délután négy óra előtt folytak le, azokról hallgatni fogok.

- Hát mi történt ma délután négy órakor? - kérdezte Gáspár bácsi.

- Az történt - válaszoltam -, hogy az ördögnek megadtam az utolsó döfést. Nevezetesen a Garmada úr bizonyítványát, amivel a hajón is kedvezéshez jutottam, s amivel a Fenyő Bankházban is felvétettem magamat, leköptem és széjjelszaggattam.

- S azt te miért tetted?

- Azért, hogy csupán az én kevés tudásomért, nemkülönben az emberségemért becsüljenek mindenütt. Vagy ha sanyargatnak, akkor azok miatt sanyargassanak!

A szavaim olyan melegítő fénnyel töltötték meg a Gáspár bácsi két szemét, hogy első jutalomnak szebbet nem is kívánhattam volna. Egy ideig gyönyörködve nyugtatta rajtam a tekintetét, aztán felállt és átölelte a vállamat.

- Teljesen igazad van, Ábel! - mondta. - Ebben a világban nincs más igaz öröm, mint a becsületesség és az igazság szeretete. Követni foglak!

A legnagyobb csodálkozásomra és azonnal kivitt Teréz nénihez, és ott előtte töredelmesen bévallott mindent. A táncos leányt ugyanúgy, mint a nagy házi késsel való mesterkedést; valamint más családi mulasztásait. Teréz néni bámuló szemekkel hallgatott, majd a végén könnyezni kezdett, és azt mondta:

- Bocsáss meg, Gáspár, de a konyhapénzből én is eldugdostam százhúsz dollárt.

Így a bűnbánatnak és az igazi emberségnek megvolt az első pénzbeli haszna is. De a lelki és a szívbéli haszon sem maradt el, mert Gáspár bácsi egy levelet vett elé a zsebéből, felém nyújtotta, és azt mondta:

- Nesze, megérdemled.

Talán minden egyébre gondoltam volna, csak éppen arra a legnagyobb örömre nem, ami a levélben foglaltatott. Mert Garmada úr emlékezett meg rólam! Kedves barátjának szólított, és tudatott arról, hogy az "Élők és Holtak" újságjával nagyon szép eredményt ért el. Egyedül a vallások miatt van baj, mert ő nem tesz különbséget a sokféle vallású halottak között, hanem egyformán tudósítja őket az élővilág dolgairól. Emiatt aztán a különböző felekezetek nagyon támadják. Továbbá és főképpen azzal a nagy örömhírrel szolgál, hogy az én Bolha kutyám ott járt az ő házánál Kolozsváron. Bizonyára engemet keresett, mert amikor nem talált meg, akkor ismét eltűnt.

Úgy a szívemre hatott a Bolháról való híradás, hogy az olvasást félbe kellett hagynom, mert a szemem harmatos lett. Egy ideig megcsordulva néztem magam elé, majd amikor letöröltem a könnyet, akkor újabb örömmel kellett látnom, hogy a levél végire Blanka is akasztott néhány szót. Mégpedig a következő szavakat: "Ábel, emlékszel-e arra a sok jóra? Mert én most is emlékszem! Csókol az a régi Blanka."

Olyan édesen aludtam azon az éjjel, ahogy mindig szeretnék. Reggel is fütyörészve mentem a Bankházba, s úgy húztam fel a redőt, mintha csupán fátylat lebbentettem volna fel a Blanka élvezetés arcáról. Már szép rend volt, és nagy tisztaság, amikor Fenyő úr és Fuksz úr megérkezett.

Az a savanyú Fuksz azon a napon jobb kedvet hozott magával. Csendben és rossz tekintet nélkül leült a nagy könyvhöz, s onnét délig meg sem mozdult. Délebéd után is éppen úgy ült vissza, hogy estig ismét ne mozduljon onnét.

Fenyő úr nagy füstölést vitt végbe, s közben a pulton való lappancsot hátravetette, hogy ott átjárhasson és tágasabb mezeje legyen a sétára. Legalább tíz óráig folytatta a sétát. Mindig cigarettázott, és mindig a földre nézett. Bizonyos időközben pedig megszólalt, és hadarva mondta maga elé:

- Líra, cseh korona, francia frank, svájci frank.

Amikor idáig elért, örökké szünetet tartott, majd felemelte a fejét, és büszkén hozzátette:

- De a dollár a király!

Néha egy-egy ember is jött, hogy ne avasodjék az üzlet. Az egyik hajójegyet vásárolt, a másik pénzt váltott másféle pénzre, vagy a dollárját helyezte el nálunk kamatra. Ezekkel az emberekkel mindig Fenyő úr beszélte meg az üzletet; s közben jó tréfákat is mondott, hogy azáltal is odaszoktassa az ügyes-bajos feleket. S valahányszor sikeresen működött, mindig új erővel kezdte el a sétát, és megerősödött hittel jelentette ki:

- De a dollár a király!

Így ment ez napról napra, mindig egyformán és baj nélkül.

Néha megtörtént ugyan, hogy Fenyő úrra erősen rájött az idegesség, de abból kész veszedelem sokáig nem lett, mert kéznél volt a házi kórház, vagyis a hideg víz. Amiben én vittem el mégis a jutalmat, mert a söprögetés után minden este odaálltam a zuhogó víz alá. Fuksz úr is gyakran vegyítette vízzel a savanyúságát, de a legnagyobb esemény mégis akkor következett el, amikor egy szombat délután azt mondta Fenyő úr:

- Ábel, zárás után itt akarok fürödni!

Jókedvvel melegítettem az ártatlan vizet, mert tudtam, hogy a legnagyobb elismerés rejtőzik a főnöki rendeletben. Nem is volt semmi baj, mert amikor elkövetkezett a zárás ideje, és Fenyő úr bévonult a fürdőszobába, megdörzsölte élvezetében a kezét, és így szólt:

- Na, maga nagyon rendes fiú.

Azt válaszoltam neki, hogy azalatt is rendes fiú leszek, amíg végigcsinálja a locsogtatást, mert szépen söprögetni fogok. Amikor pedig azzal készen leszek, akkor majd leülök a Fuksz úr helyére, és ott megvárom a fehér galambot. Az öreg helyeselte, amit előadtam; aztán mind a ketten hozzáláttunk a magunk dolgához. Csakhogy én hamarább végeztem a söprögetéssel, mint ő a fürdéssel. Leültem hát a Fuksz úr helyére, s miközben hol a könyvet néztem, hol pedig az elcsendesedett bankházat, ide és oda ugráltak a gondolataim. De akárhol járt az eszem, mindig felvillant előttem egy szó: betűről betűre villant fel, néha pedig egyszerre és egészen, akár a nagy reklámok a 14. utcában, vagy azok a káprázatosak a város szívében. Ez a szó annak a nagyorrú embernek a szava volt, akinek a helyén ültem, s aki már többször dobta rám:

- Blőd!

S ahogy itt ültem, és mindegyre kigyúlt előttem a "Blőd", az én agyamban is felvillant egy nagyszerű gondolat! Vagyis az jutott eszembe, hogy egy fénytáblát fogok csináltatni, mégpedig azzal a felírással, hogy: BLŐD! Az írás mellé csináltatok egy kezet is, amelynek csak a mutatóujja álljon egyenesen előre. Ezt a táblát pedig a sötét folyosó végiben fogom felszereltetni, és pontosan úgy, hogy a kéz az asztalra mutasson, ahol Fuksz úr ülni szokott.

Olyan örömmel töltött el ez a találmány, hogy felálltam, és úgy kezdtem sétálni a bankházban, mintha az enyém lett volna. Hamar vége lett azonban a sétálásnak, mert megnyílt a fürdőszoba ajtaja, és Fenyő úr kiszólt:

- Ábel!

- Igen.

- Jöjjön ide!

Mire odamentem, már megint benne feküdt a kádban. A szakálla úgy úszott a víz színén, mint amikor lekaszált száraz szénacsomó vetődik valahogy a tóba.

- Tessék parancsolni.

- Itt van a kefe. Kefélje meg a hátamat.

Gondoltam, ha csak ennyi kell, én megkefélem. Ráparancsoltam, hogy vagy feküdjék hasra a vízben, vagy pedig álljon fel, mert különben nem tudom megkefélni. Belátta, hogy igazam van, de azt mondotta, hogy inkább feláll, mert ha hasra fekszik, akkor a víz bémegy a szájába és az orrába. Amikor nagy nehezen és restelkedve felállt, s én irgalom nélkül megkeféltem a hátát, béfejezésül egy pillantást vetettem rá. Aztán hamar kijöttem, és jóízű kacagás közben azt az emlékemet idéztem fel, amikor az újságban az ő Fenyő nevét olvastam. Akkor azt képzeltem, hogy ez a Fenyő biztosan hasonlítani fog a hargitai fenyőkre. Aztán szembekerültem véle, s úgy láttam, hogy semmiféle hargitai dologhoz nem hasonlatos. De az előbb, amikor megkeféltem a hátát, és egy pillantást vetettem rá, akkor mégis bé kellett látnom, hogy pontosan olyan, mint a hargitai fenyő, csakhogy nem a sugármagos fenyő, hanem a boróka.

A "Blőd" fénytáblája után úgy jött ez a borókadolog, mintha valaki előbb pénzt találna, s azután erszényt is a pénz számára. A jókedv mellé annyi emberséges bizalom is felgyülemlett bennem, hogy amikor Fenyő úr kijött a fürdőszobából, nem tudtam elrejteni titkos találmányomat a fénytáblára vonatkozólag, hanem elmondtam neki bőven. Az öreg szakállas először csodálkozva hallgatta beszédemet, de aztán kitört belőle is a nevetés, s nemcsak pajtásom lett a dologban, hanem még azt is kitalálta, hogy a reklámtáblát esetleges rongálás ellen bé fogjuk biztosítani.

- Hát az mért szükséges? - kérdeztem.

- Maga hallgasson csak rám! - mondta az öreg. - Én jobban ismerem Fuksz urat, mint maga.

Ebből megértettem, hogy Fuksz úr könnyen háborút indíthat a fénytábla ellen. Beléegyeztem hát a biztosításba. Úgy beszéltük meg, hogy a nagy eseményt a következő szombaton délután hat órakor zajlatjuk le. Hétfőn Fenyő úr megrendelte a táblát, de az illető műhelyből azt válaszolták, hogy meg kell nézniök azt a helyet is, ahova tétetni akarjuk. Így aztán este hat órakor, amidőn Fuksz úr már eltávozott, odajött egy ember és szemlét tartott. Másnap azt is megtudtuk, hogy a tábla tizenkilenc dollárba fog kerülni, a felszerelése pedig külön még háromba. Nagy összeg volt, de mégsem hátráltam meg tőle. Péntekre már a tábla készen volt, s készen a villanykapcsolós vezeték is. Este félhétkor megejtettük a próbát is, amelyre Fenyő úr béidézte a biztosítási embert, s ott helyben megcsináltuk az okmányt. Így már minden rendben volt, a táblát levétettük és eldugtuk; a szerelőnek pedig megmondtuk, hogy holnap, vagyis szombaton délután hat órakor ismét jelenjék meg.

Másnap hat előtt, valami kitalált dologban, az öreg elmenesztette Fuksz urat, és megmondta neki, hogy mihelyt végezni fog, térjen vissza, mert valami számadást kell megejteniök. A szerelő is pontosan eljött, s hat óra után tíz perccel már állott dicsőségesen a tábla. Fenyő úr a nagy lámpát eloltotta, csupán a Fuksz úr asztalán égett egy kicsi.

- Hol van az igazgató úr? - kérdezte tőlem a nagyorrú, amikor visszaérkezett.

- Valahol itt van - feleltem neki; s abban nem is hazudtam, mert az öreg a sötét folyosó közepin állott, pontosan a villanykeccentő mellett, amellyel működésbe lehetett hozni a táblát. - De a számadást odatette a maga asztalára - fűztem még hozzá, majd amikor láttam, hogy Fuksz úr szépen leül az asztalhoz, akkor én is hátrahúzódtam az öreghez, és odasúgtam neki:

- Lehet indítani!

- Magának engedem ezt az örömet - súgta vissza Fenyő úr, s én pedig abban a pillantásban és egy keccentéssel működésbe hoztam a táblát. Először csak az első betű gyúlt ki, majd kicsi időközökkel és utána a többi. Amikor pirosban állott az egész "BLŐD", akkor kigyúlt egyszerre a kéz is, amely pontosan és irgalmatlanul Fuksz úrra mutatott. Mire háromig számláltam volna, egyszerre az egész elaludt, hogy utána másodszor is kijátszódja a "B-L-Ő-D"-öt és a mutató kezet. Aztán másodszor is elaludt, hogy harmadszor már egyszerre, gyorsan és egymás után hét ízben lüktessen fel az egész!

Ott bent a sötét folyosón megfogtam a Fenyő úr karját, s meg ő is az enyimet. Úgy vártunk nagy szorongással és visszafojtott szuszogással, hogy mi lesz. Jó helyzetben voltunk, mert onnét a fénytáblát és a környékit kitűnően láthattuk, de minket nem láthatott senki.

Egyik perc a másik után kezdett múlni, de semmi nesz és mozgás nem akart keletkezni. Pedig a "BLŐD" már négyszer született meg részletekben és tizennégyszer egyszerre.

- Nagyon belemélyedt a számadásba - súgtam.

- Csak türelem - felelte az öreg.

Így lapulhattunk már tízpercig is, amikor végre hallottuk, hogy Fuksz úr mintha kitolta volna maga alól a széket. Aztán lassú mozgás neszét észleltük, majd lopózkodó lépteket. S utána feltűnt a Fuksz úr savanyú feje, amint óvatosan közeledett a tábla felé, nagyon elszántan és a keziben a sétapálcával, mintha vadmacskát akart volna megközelíteni. Amikor egészen odaért a fénytábla alá, akkor felénk fürkészett a sötétségbe, de nem láthatott minket, mert nagyon zsugorította és erőltette a szemit. S ahogy ott hunyorgott, olyan vénasszonyos volt azzal a nagy sovány orrával, hogy az én hátamon a tyúktetvek kezdtek szaladgálni. A Fenyő úr hátát még csiklandósabb futkosók lephették el, mert a legválságosabb pillanatban egyszerre úgy kezdett kacagni, hogy nagyon. Fuksz úrnak sem kellett egyéb, mert abban a másodpercben kiegyenesedett és a botjával úgy rávágott a drága fénytáblára, hogy egy lobbanással minden kimúlott. Utána rögtön visszament az asztalhoz; s amikor mi eléjöttünk az állásunkból, akkor már ismét számadásban találtuk.

- Késő van már; Fuksz úr - mondta neki az öreg, mintha nem is történt volna semmi, majd hozzátette:

- Hagyjuk félbe a munkát, aztán hétfőn folytatni fogjuk.

De sem akkor, sem hétfőn, sem soha többet egy szó sem esett az egész dologról. Hanem a "Blőd" szót is úgy eligazította Fuksz úr a pálcával, hogy én azt hittem: no, azok a szegény németek is kifogytak a legkedvesebb szavukból! Korán hittem azonban, hogy éppen ebből a szavukból tudtak volna kifogyni, mert egy hónap múlva bebizonyosodott, hogy csupán tetszhalott volt a Blőd. S mint a tetszhalottak általában, úgy ő is feltámadott egy váratlan pillanatban, s olyan szerencsétlenséget okozott, hogy azt elfelejteni sohasem lehet.

Úgy kezdődött a dolog, hogy amikor otthon elmeséltem az egész történetet, akkor akaratlanul is csóvát dobtam a családi fészekbe. Gáspár bácsi ugyanis mindenben helyeselte eljárásomat, s nagy elismerésben részesített; Teréz néni ellenben kárhoztatta az egészet, és azt mondotta, hogy éppen olyan haszontalan vagyok, mint Gáspár bácsi, aki hasonló szamárságok miatt nem vitte semmire az életben. Erre Gáspár bácsi azzal felelt, hogy valamire mégiscsak vitte, ha idők folyamán a konyhapénzből el lehetett dugdosni százhúsz dollárt. Ez éppen elég volt arra, hogy Teréz néni kifordítsa a szemit, ugyanakkor felugorjék az asztal mellől, és így kiáltson fel:

- Hát ki bújta a táncosnőt, te disznó!?

Gáspár bácsi elsárgult abban a percben, de nem válaszolt semmit, hanem felállt, és azt mondta nekem:

- Gyere Ábel, menjünk a táncosnőhöz!

Láttam, hogy a hadüzenet már megtörtént; s helyesebbnek is gondoltam, ha az öldöklő roham elől csakugyan elmegyünk. Szerencsésen ki is jutottunk az utcára, de ott nem a színház környéke felé indított Gáspár bácsi, hanem éppen ellenkező irányba. Sokáig szótlanul mentünk egymás mellett, majd nagy későre és csendesen ő így szólt:

- Erre vezet az őszinteség.

- Annak magában van a jutalma - feleltem.

Többet erről nem beszéltünk, hanem másfél órai sétálás után hazamentünk. Teréz nénit nem találtuk otthon, s békében lefeküdtünk. Az egyetértés azonban az elkövetkező időkben sem állott helyre, mert vagy nemigen beszéltek vagy szemrehányták egymásnak, amit az én sugallatomra és őszinteségükben kivallottak volt. Emiatt aztán nem szívesen ültem otthon, hanem mindig kerestem valami okot a járásra-kelésre. A leggyakrabban Toldi Miklóshoz látogattam el, s ott jól is éreztem magam, mert nagyon megértettük egymást, és tőle sok okosat is tanultam. Toldi mindig a kedvemet kereste, és nagyon különös dolgokat talált ki, csakhogy engemet vidámítson. Így például egyszer azt találta ki, hogy házi szüretet fogunk csinálni. A szőlő kifacsarásának idejét október első vasárnapjára tette, este hat órai kezdettel. Szép fehér vászonból egy ügyes kicsi zsákot varrt és megvásárolt húsz kiló szőlőt. Ezt a szőlőt öt kilónkint belétettük a zsákba, én megfogtam a zsák nyakát és egy nagy tál fölé tartottam. Toldi pedig nekigyürkőzött, s azzal a két erős markával úgy kifacsarta a szőlőt, hogy a jó must alig győzött csorogni a tálba.

Este nyolckor már öt darab literes üveg állott előttünk az asztalon, mind teli édes musttal. Akkor bőséges vacsorát ettünk, s vacsora közben és utána illogatni kezdtük a mustot. Tíz órára már üresek voltak az üvegek, én pedig nem is mentem hazafelé, hanem gurultam, mint a hordó.

Otthon elég jól aludtam, de az eredmény mégsem maradt el, mert reggel, amint bémentem a Bankházba, és hozzáfogtam a tisztogatáshoz, egyszerre dupla futár lett belőlem: vagyis egyrészt a Fenyő úré, s másrészt a musté. S mintha a futárság nekem nem lett volna éppen elég nyomorúság, hétfőn reggel Fenyő úr is olyan zordsággal jelent meg, mintha a Veres-tengeren való átkelést akkor hajnalban hajtotta volna végre. Mindjárt kiadta a rendeletet, hogy hozzak sósborszeszt neki, de sürgősen. Hiába volt azonban olyan sürgős neki a sósborszesz, mert nekem sürgősebb volt a másik futárság: így tehát a fürdőszobán keresztül mentem el a boltba. Nagyon megnézett, amikor csak késedelemmel indultam el a parancsát végbevinni, de nem szólott semmit.

Nagy fukarságában egy deci sósborszesznek a negyedrészit hozatta, azt azonban egy félóra alatt hol a homlokára kente, hol a földre csepegtette. S akkor ismét kiadta a rendeletet ugyanannyi sósborszesz hozatalára, de a természet is kiadta nekem a másik rendeletet. Ismét nem szólott semmit, de egyetlen pillantásával jobban lerombolt, mint ahogy lerombolták valamikor Jeruzsálem falát. S aztán, amikor ezt az újabb szállítmányt is elpazarolta, s a pultra keményen letette az üres üveget, már a must szükséges sem lett volna ahhoz, hogy fussak, ahogy tudok!

Egy perc sem telhetett belé, amikor a fürdőszoba ajtaja döngeni kezdett.

- Maga mit csinál ott? - ordított Fenyő úr. - Engedjen a csaphoz!

- Mindjárt kinyitom - feleltem.

Csakugyan nem telt belé sok idő, s kinyitottam az ajtót. De bár ne tettem volna, mert Fenyő úr nem a csaphoz futott, hanem reám vetette magát, mint egy tomboló majom: tépni kezdett és marcangolni, s nincs a világnak az a fénytáblája, amely olyan gyorsan és vészesen tudta volna hirdetni a kéz mellett a szót is, mint ahogy ő kiáltotta háromszor egymás után:

- Blőd! Blőd! Blőd!

Az Isten azonban adott annyi erőt nekem, hogy ne üssem vissza a dühödött embert, akinek a szakálla már ősz volt. Inkább egy sebes mozdulattal kisikamlottam a kezei közül, odamentem a csaphoz, azt megeresztettem, és így szóltam:

- Íme, itt csorog a sósborszesz!

Az öreg nem ugrott a csap alá, hanem megkövülve reám tekintett. Vártam, hogy vajon mit tud szólani abban az állapotban, de mivel csak meredten nézett, én folytattam a beszédet, mondván:

- Harag ne legyen, többet itt nem söprögetek.

Fenyő úr olyan hangon kérdezte, mint a hörcsög:

- Miért nem?

- Azért, mert én csak becsületesen tudok dolgozni; s ha pedig becsületesen kezdenék itt söprögetni, akkor holnap már csak egyedül én maradnék ebben a bankban.

Azzal sarkon fordultam, és kimentem. Vettem a kalapomat, a pult elé álltam, mint amikor jelentkeztem volt legelőször, s Fuksz úrhoz így szóltam:

- Fuksz úr, van-e itt a közelben valahol egy nagyharang?

Bizonyosan hallotta Fuksz úr az előbbi háborút, mert nagyon meg volt ijedve. De talán gondolhatta azt is, hogy én az üzlet érdekében akarom meghúzatni a nagyharangot.

- Van, itt a szomszéd templomban - mondta.

- No, ha van, akkor az maradjon magukkal!

S kijöttem az ajtón.

Egy kicsit zavargott a vér és az élet az én fejemben is, de annyit már az első percekben tudtam, hogy egyenesen Toldi Miklóshoz fogok menni. S ahogy mentem, nemsokára egy kicsi parkon haladtam keresztül, amely nagyon kietlen volt. A feketén szenvedő fák felett varjak szálltak. Megálltam és addig néztem őket, ameddig láthatók voltak. Aztán az én belső természetembe betekintettem, vagyis átgondoltam a bankházi életemet, amelyet mindig pontos és odaadó munkában töltöttem. Elkövettem azonban azt a hibát, hogy cimboraságot szőttem a főnökkel, aki a cimboraság árnyékából igazi szolgának tekintett. S elkövettem azt a másik hibát is, hogy a barátság kedviért néha olyan alacsonyan repültem, mint azok a varjak az előbb. Pedig én nem vágyakoztam hulladékra, s a szárnyaim is olyanok voltak, hogy azokkal szállhattam volna magosan is, a nemes madarak között.

Miután a Bankházból is kiszívtam emígy a tanulságot, már vidámodva mentem. Szerencsém volt abban is, hogy Toldit otthon találtam. S még sokkal jobban otthon, mint szerettem volna, mert megviselt ábrázattal a díványon heverészett.

- A must, Ábel. A must! - mondta, ahogy meglátott.

Leültem melléje, és elmeséltem, hogy velem is mi történt, szintén a must természete miatt.

- Egy cseppet se búsulj! - mondta. - Mert ha hibás nem volnék a dologban, akkor is szereznék neked valami újabb munkát, így pedig annál inkább.

Azt találta ki, hogy adjam magamat én is az ügynöki pénzkeresetre, s áruljak porszívó gépet, amelyre minden háznál szükség van. Dicsérte is, hogy az ügyködés nagyon jó lesz, mert egyrészt szabad mozgása van az embernek, másrészt pedig minden eladott porszívó után harmincöt százalék jár, ami huszonnégy és fél dollár minden egyes esetben, mert egy olyan gépnek hetven dollár az ára.

- Hát jól van - mondtam neki -, mozdítsuk elé a porszívást!

Úgy állapodtunk meg, hogy másnap reggel nyolc órakor eljövök hozzá, s akkor együtt elmegyünk az illető irodába. S úgy is lett, mert én nemcsak pontosan, hanem olyan jókedvvel jelentem meg másnap reggel, hogy Toldi megkérdezte:

- Mitől aludtál olyan jól?

- Én attól, hogy Gáspár bácsi és Teréz néni összebékéltek.

A jókedvem még akkor is tartott, amikor a porszívó irodába megérkeztünk. Nagyon szívesen fogadtak, és azt mondották, hogy ha barátságos külsőmet tekintik, akkor bizonyosak abban, hogy szép eredményt fogok elérni. Még az sem lesz akadály, hogy beszéd közben nem nagyon találom az angol szavakat, mert azon nevetni fognak. Aki pedig nevet, annak könnyű eladni egy "Royal Electric Cleaner"-t, amely a világon a legjobb!

- Rajtam kívül még tizenegyen voltak, mind új jelentkezők. Valami szakértő fiatalember mind a tizenkettőnket maga köré gyűjtött, elővett egy porszívó gépet, s ott a szemünk előtt széjjelszedte, s majd ismét összerakta, hogy ismerjük a lelkit is annak, amivel dolgozunk. Utána megmutatta, hogy miképpen kell szívatni a port: először a földön duruzsoltatta a gépet, aztán az asztalon, majd a falakon is. Megetetett véle még egy pókhálót is, melyet az elmúlt éjjel a tenyésztett pókok kötöttek, hogy a pókháló felszívását nekünk bé lehessen mutatni. Végül azt magyarázta el, hogy miképpen kell kezdeni az eladási beszédet, miképpen kell folytatni, és a végin hogyan nem kell tágítani.

Különösképpen azt kötötte a szívünkre, hogy ne mondjuk azt: vesznek-e porszívót; hanem mondjuk inkább azt, hogy eljöttünk a "Royal Electric Company"-tól, és öt perc alatt díjtalanul kitisztítjuk a lakást. Ha aztán erre a mondásunkra béeresztenek a szobákba, akkor duruzsoltatni kezdjük a gépet, de közben mi is duruzsolunk folyton.

- És a legvégin? - kérdezte tőlünk.

- A legvégin eladjuk! - kiáltottuk mind.

A nagy zsivajgás után mindnyájan egy-egy kicsi könyvet kaptunk, amelyben írás volt, és kilenc kép. A kilenc képen kilencféle nekibuzdulással szívta a gép a port, de nekem az a kép tetszett a legjobban, ahol egy ügyes kisasszony a lámpaernyőt nyalatta véle. Az írás gyakori jelmondatokból állott, amelyek közül szintén kiválasztottam a legtetszőbbet, mégpedig azt, amelyik így szólt: "Amikor a Royal bémegy, akkor a piszok kimegy."

Ezzel a fortélyos oktatással aztán mind hazamentünk, hogy másnap reggelig a kicsi könyv alapján gyakoroljuk magunkat az eladásban. S reggel nyolckor már mind a tizenketten ott voltunk ismét. Egy-egy szép és fényes masinát adtak a kezünkbe, s mindenkinek mondtak valami biztatót. Nekem is elég jót mondtak, mert azt mondták:

- Ez a gép különösen szerencsés, mert olyan ember járt véle, aki már huszonegyet adott el.

Úgy jöttünk ki az irodából, mint valami géppuskások, akik még azt is tönkre akarják tenni, amit mások porrá lőttek. A kapu előtt megálltunk, széjjelnéztünk minden irányba, és utat választottunk. Én megvártam, amíg mindenki elindult valamerre, s akkor a rúdjánál fogva a vállamra vettem a porszívót és elindultam. Könnyedén és vidáman lengedeztem egyik utcából a másikba. Tetszett nekem, hogy szabadon járhatok, porpuskával a vállamon, s eszem ágában sem volt, hogy vásárt csináljak. A házakat is csak délfelé kezdtem nézegetni, hogy vajon melyik volna elég tetszetős arra, hogy bémenjek a kapuján. Mindegyikben találtam valami hibát, s így inkább egy vendéglőbe mentem bé, ahol lassan és urason ebédeltem. Közben az asztalomhoz támaszkodva várakozott a masina, mint ahogy a vadász uraknál a fegyver szokott. Három óra felé a vendéglőből kimentem, és megint járni kezdtem az utcákon. Ahogy az idő jobban s jobban telt, én is arra kezdtem késztetni magamat, hogy legalább egy házba bémenjek. Valami vörös téglából való és közepes épületet választottam ki, s abba bémentem. Amikor felérkeztem az első emeletre, egyszerre két ajtó tárult elém. Gondolkozni kezdtem, hogy vajon melyiknél próbáljak szerencsét, de úgy határoztam, hogy a legjobb lesz, ha pénzt dobok. Az írás jelentse a jobbat, a virág pedig a balt. Mivel a virág esett az ég felé, hát a bal felőli ajtónál nyomtam meg a csengőt, de már magam mellé is támasztottam a porszívót, hogy rögtön látni lehessen. Aztán ránéztem az ajtóra, amely abban a percben kinyílt. Egy fekete vénasszony bukkant elő, de ahogy meglátta mellettem a fenyegető masinát, úgy bevágta az orrom előtt az ajtót, hogy visszahőköltem, és így szóltam:

- No, ez tudta, hogy még a sárkányt is felszipja ez a masina!

S gondoltam, hát ennyi elég is volt egy napra, s a portékával együtt hazamentem. Otthon nagyon megörvendettek a gépnek, mert nekünk nem volt. Gáspár bácsi kézhez is vette mindjárt, és végigduruzsolta véle a házat. Én pedig nekiültem, hogy apámnak és Garmada úrnak levelet írjak. Írás közben csengetett valaki, s hát Fenyő úr állított bé. Azért jött, hogy én bocsássak meg neki, és menjek vissza a Bankházba, mert nagyon megszeretett. Azt válaszoltam, hogy mindent megbocsátok, de már feltettem magamban, hogy a sárkányokkal fogok megküzdeni.

Szomorúan távozott, de még az ajtónál is azt mondta, hogy bármikor szívesen lát. Vagyis nem úgy, ahogy a házaknál tettek velem, egész héten és mindenütt. Mert akár kicsi, akár nagy házat választottam, porszívó gépet egyikben sem vettek. Igaz, hogy mindennap csak két házba mentem bé: egybe délelőtt, s egybe délután. Szombaton pedig a szabad természetet választottam, amit úgy kell érteni, hogy egy parkban üdögéltem. Szép enyhén sütött az őszi nap. Még el is szenderedtem az altató napon, s azt az álmot láttam, hogy apám jött arrafelé.

- Hát az micsoda gépezet melletted? - kérdezte.

- Megnézheti - feleltem neki dicsekedve -, mert ahova ez bémegy, onnét a mocsok kimegy.

Erre apám megcsóválta a fejét és azt mondta:

- Ábel, Ábel: mire adtad magadot! Tedd le szépen azt a mesterséget, és mondd meg az embereknek, hogy ne ilyen gépezetet találjanak ki, hanem olyant, amelyikkel a sok hitványságot lehet kiszipatni a világból, az emberek szívéből pedig a szomorúságot!

Olyan valóságosnak tetszett az apámmal való találkozás, hogy amikor felébredtem, még a pad háta mögött is megnéztem, vajon nem bújt-e oda. De ha őt nem is találtam meg, magamat annál inkább. Vagyis felálltam a padról, egyenesen hazamentem, s otthon így szóltam:

- Befejeztem.

- Mit fejeztél bé? - kérdezte Gáspár bácsi.

- Az ügynöki mesterséget.

Nagyon csodálkoztak, hogy olyan hamar feladtam a porszívó szolgálatot, de amikor látták, hogy csakugyan nem ügynök vagyok, hanem szikla, akkor nem is próbáltak puhítani. Szótlanul és gondokkal a fejünk felett, mint a szentek a glóriával, ebédhez ültünk, és azt lefolytattuk. Ahogy az evést elvégeztük, azt mondotta Gáspár bácsi, hogy legalább verjem ki a gépből a port, s úgy vigyem vissza. Ezt magam is illőnek tartottam, minélfogva a szoba közepire, a pádimentumra nagy újságpapirost helyeztem, s felette mesterkedni kezdtem. S akkor nagy dolog történt, amiről ma sem tudom, hogy az ördögök csábítása volt-e, vagy pedig az angyalok ajándéka. Mert ahogy a porszívó kicsi zsákjából éppen javában ráztam kifelé a port, egyszerre megkoppant valami, és a papír szélire gurult. Mindjárt felvettem, s hát egy kápráztató gyűrű volt, nagy és villogó fejjel.

- Né, mi bújt a porból elé! - kiáltottam fel.

Gáspár bácsi hamar odafutott, de Teréz néni még hamarább. Elvették a kezemből a gyűrűt, és nézegették. Néha közel tartották, néha messze. Néha a világosság felé, néha a homályosság felé.

- Gyémánt! - szólalt meg Gáspár bácsi végre.

Teréz néni nem mondott semmit, hanem a gyűrűt magához ragadta, s azzal egyik szobából a másikba futkosott. Amikor pedig jól kifutkosta magát, akkor az asztal közepire tette, és ott körbe kezdett járni. Én egy kicsi tányért vettem elé, abba belétettem a gyűrűt, s a tányért visszahelyeztem az asztal közepire. Aztán leültem melléje. A példámat ők is követték s odaültek az asztal mellé egy-egy székre. Sokáig ott ültünk nagy belső izgalommal, miközben én őket néztem, ők pedig leginkább a gyűrűt. Végre Gáspár bácsi szólalt meg, és azt mondta:

- Mit gondoltok?

- A masinát vissza kell vinni - felelte Teréz néni.

- Hát te, Ábel, mit gondolsz?

- Én azt gondolom, hogy ez a gyűrű nem szegény embernek való.

Mivel Gáspár bácsi is inkább az én pártomon állott, selyempapírosba csomagoltam a gyűrűt, s a porszívóval együtt elindultam az ügynöki irodára. Teréz néni egyet sem szólt, de amikor kiléptem az ajtón, abban a pillantásban sírni kezdett.

Az irodában azt felelték nekem, hogy a másik ügynök szipatta fel tévedésből a gyűrűt, amikor azelőtt két héttel egy gazdag kereskedőnél bémutatta, hogy miképpen dolgozik a gép. Azóta jelentette is a kereskedő a gyűrű eltűnését, s vissza fogják neki származtatni. Aztán felírták a címemet, és köszönet nélkül elengedtek.

Otthon nagy és szomorú ősz uralkodott a gyűrű miatt. Én azonban vidám és könnyű voltam, hogy nem a gyűrű varázsolt el engem, hanem én uralkodtam rajta. A vidámságom annyira bántotta Teréz nénit, hogy másnapra ebédet is gyengét főzött, pedig vasárnapot ültünk. Ebéd után pedig maga mellé vette Gáspár bácsit, hogy meglátogassák azt a nagy bajuszos rokonát. Alig távoztak el azonban, valaki csengetett az ajtón. Azt hittem, hogy ismét Fenyő úr fog jönni, mint nagy visszacsábító, s már reá is készültem a szürke szakállára, de akkorát csalódtam, hogy a csalódásom az égig ért. Mert Fenyő úr helyett egy gyönyörű szőke leánynak nyitottam ki az ajtót. A leány egy cédulát vett a táskájából elé, azt odanyújtotta nekem, és azt kérdezte:

- Ez a maga neve?

- Igen, ez az én nevem - feleltem.

Erre belépett rögtön a szobába, s mintha jól tudta volna a járást, egyenes és ringó léptekkel a belső szobába ment. Ott leült a díványra, ismét kinyitotta a táskáját, kivett belőle két húszdollárost és egy tízest, s azokat letette a tükör lapjára. Akkor megnézte magát a tükörben, majd pedig felém fordult, és hosszasan a szemembe mosolygott. Aztán felemelte a bal kezét, és mutatta a gyűrűt.

- Köszönöm! - mondta kedvesen nevetve.

Nagyon meg voltam zavarodva, mert immár száz esztendeje is volt, hogy nem üdültem leánnyal, s hasonló széppel pedig sohasem. Csak emiatt történhetett meg bizonyosan, hogy egyetlen angol szó sem jutott eszembe. Hanem csak néztem őt, bólogattam és mosolyogtam. Közben a leány visszaült a díványra, s ott gyengén lengedezett, mint a szellőben a virág.

- Nem tud angolul? - kérdezte.

Erre már valahogy szót találtam, és azt mondtam:

- Tudok.

- Hát akkor mondjon valamit.

Gondolkozni kezdtem, hogy mit mondhatnék neki, valami érdemeset és szépet. S nem tudom, hogy miképpen, de egyszerre a Paradicsom Lugas jutott eszembe, ahova Gáspár bácsi elvezetett volt engem.

- Paradicsom! - mondtam.

S már olyan lehetett az arcom, mint a tűz; de éreztem is, hogy eljött a próba, amikor győznöm, vagy buknom kell.

- Ábel, a csap alá! - hallottam abban a percben az angyal szavát, mire haladék nélkül kifutottam a konyhába, s ott a hideg vizet ráeresztettem a fejemre. Aztán mosolyogva visszamentem a lányhoz, aki ámulva látta, hogy csorog a fejemről a víz.

- Mit csinált!? - kérdezte, és felállt.

Úgy vizesen már jobban tudtam angolul, és azt mondtam:

- Átúsztam a túlsó partra.

A leány megértette, felállt, és kedvesen kezet nyújtott nekem. A szemében lélek volt, és én nagy emberséget éreztem iránta. Szépen elkísértem a kapuig, s ott az utolsó szóval megköszöntem neki az ajándékot. Aztán visszamentem a szobába, és elgondolkozva odaálltam az ablak mellé, hogy kinézzek az útra. Egy idő múlva, vonatrobogás közben, s amikor éppen meggyújtották a tündöklő lámpákat, mintha ezüst porban egy szamarat láttam volna lépegetni az úton. A szamarat egy szakállas férfiú vezette, a szamár hátán pedig egy szép és szelíd asszony ült, csecsemővel a karjai között. Amikor az ablakom előtt haladtak el, az asszony boldogan felmosolygott reám, és búcsút integetett. Én is szerencsés utat integettem nekik, mert tudtam, hogy éppen menekülőben vannak.

Aztán megfordultam, elvettem a tükör talpáról az ötven dollárt, gyönyörködve néztem, és így szóltam magamban:

- Ebből valamikor és valahol Máriának fogok emléket állítani.