1

Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.

A havasi faluk háta mögött az égnek egy zord gondolata beléhullott az erdők méhébe, s rá felzúgott a csend. S felébredtek a fák, a víz és minden ékessége a földnek.

A hegy alatti kicsi falut az álom kezéből kiszakasztotta a szél, s a Száraz Boda Izsákné háza fedele a nyugalommal együtt megimbolygott.

Kesergő szellemek jeget sírtak a fellegek hátán, s így hoza jégesőt a zivatar.

A Boda Izsákné kicsi háza, mint reszkető, rongyos gyermek, a föld keblére borulva irgalomért esdett. A jegenyefák nagy alázattal kegyelemért hajlongtak, s a maguk veszedelme mellett a föld könyörgését s a megriadt élet sírását is belezúgták a sötétbe. Az anyamadár felijedt fészkében, s csóré fiait, kiknek a hasa alól elillant már a meleg, melengetve bátorította.

Ilyenkor tűznek, víznek, virágnak s mindennek könnyű testvérré lenni. Hiszen ijedtében a sas is megölelte az ágat.

Szúette fenyőfa-ágyában még aludt Száraz Boda Izsákné, s bár vénsége már halállal cimborált, őrangyala mégis oltalmát kívánta, mi okból az Úr könyörületességébe fogódzott.

És az erő akaratának nem vala ellentmondója sehol.

A rozoga ablak hirtelen kiszakadt, s csörrenve darabokra törött, mire Száraz Boda Izsákné felsikoltott, s már tele lett istenfélelemmel.

- Hatalmad nagy, s legyen irgalmad is végtelen.

Künn a fák tetejéig nyújtotta tüzes ujjait a villám, s övezte szikrázó fénnyel az őserő homlokát. Fű közötti bogárnak menekülés közben jégre tapadt az élete, s a pillangót virágon elkábulva érte a halál. A fejet hányó búzaszárak derékba tördöstek, s belőlük az édes nedv, mint drága, idétlen remény, kicsordult.

A Boda Izsákné házmelletti kétköblös búzaföldje is a pusztulás küszöbén állott, mert a szegényebb ember számára sem vala még e világon enyhébb törvény sohasem.

Azért ágya mellett mégis térdére ereszkedett, s megaszott kezeit összefogta:

- Nézz le, Jézus, s könyörülj meg!

- Szent Szűz, kinek mennyben szavad vagyon.

Az ablak talpán, rozoga fatokjában, egy kijáró lámpás időnként erőtlenül hunyorgott, mint a halál színe előtt az egykedvű lélek.

A falon szentkép lógott s rajta ábrázolva az Úristen, amint fellegek között térdepel a világon. Szeszélyes időközökben az ablakon vihar szele csapott be, s kíméletlenül falhoz verte a képet.

Száraz Boda Izsákné kinyújtott karokkal a szent ábrázolás felé bukdácsolt, de útközben megbotlott alvó legényfiában, ki posztóujjasával betakarva feküdt a földön.

- Mi baj jőve reánk? - ijedt fel Száraz Boda Ferus.

Az asszony tápászkodás közben siralmasan nyöszörgött:

- Jaj, a búzánk, ami szikra vót is...

- Tán veri a jég? - szólott a legény, és nagy fejét az ablak felé emelte, mintha egyenesen ki akart volna ugrani, hogy rendelkezzen odakünn.

Boda Izsákné a képre omlott, s rajta sírva ébresztette a hatalmas jóakaratot, de a Mindenható örök egyformasággal csak térdepelt tovább a világon, s a kesergő gondját csodával meg nem váltotta.

És a vihar ereje nem lankadott, s földi lények alázatán zúgva napirendre tért.

Csak a Boda Ferus ösztöne forrott fel a vérben, s haraggal tele leve, mint a vad, ha eleségét hirtelen elemészti az idő. A harisnyáját húzván, a félsötétben megvillant a szeme, s beérte azt a pillanatot, amikor az érdemtelenül megbántott szegény ember még a pusztulásban megmaradt maradék búzáját is visszavetné az Istennek.

Az asszony szentségimádó könyvét s a képet magához ölelve, az ajtó felé botorkált.

- Hova bódogtalankodik? - vágta hozzá fia a szót.

- Könyörülj mirajtunk! - vánszorgott búzaföldje felé Száraz Boda Izsákné.

- No lám, mire menyen? - vigyorgott keserűn Boda Ferus.

Látszott rajta, hogy mostani állapotában neki meghalásnál nehezebb a könyörgés. Száján, vérében s minden valójában feltámadott a lázadó gondolat:

- Szegény embernek még Istene sincsen.

Új szelek jöttek, s a megkínzott virágok utolsó csepp illatát is kitépték. A víz sötét medrében ijesztő sereggé gyűltek a kárvallott emberek gondolatai, s kesergőjükkel egyetemben, mint a végképpen pusztuló siralmas élet utolsó akkordja, a viharba belezúgott a víz halotti éneke.

Boda Ferus fejét kidugta az ablakon, hogy valamiképpen kivegye: merre vergődik az anyja. S e pillanatban földig le villámlott, mintha egy fellegekbe elrejtőzött, rombolásra felesküdött óriás a fejét akarta volna levágni szikrát hányó, rémítő késsel.

- Jót pillanta - vette csak így a legény, s a fejét visszahúzta. A keserű tréfa nem javított a valón, de megrázkódva ráeszmélt a pusztulásra, s hirtelenében megfagyott minden gondolata.

Láthatatlan, szomorú fából kereszt épült a feje felett, meg is mozdult, s rá is telepedett erős vállaira. Utána az élet értelme alakot öltött, s mint kedve vesztett fekete madár, ráült a keresztre, ami nehéz volt így mindenestül cudarul.

- Vigyed, s hetvenkedjél!

Emígy állott Boda Ferus a ház közepén, s a verejték kiverődött a homlokára.

Megrázta magát, a kicsi lámpás drótfogóját az ujjába akasztotta, s az anyja után indult. A ház bütüjénél, amíg baljával odakaphatott volna, a kalapját a szél hirtelen kisirítette a fejéből: ahogy keresgélte a burján között, a lámpást is ki a kezéből, s szeszélyesen a földhöz vágta, mintha versenyre kelne s mondaná: Vagyok olyan legény, mint te.

Boda Ferust elfutotta az indulat.

- Hej, a keservit!

Felegyenesedett, nem mozdult, csak a fejét szegte bele a setétbe, s dölyfösen szemébe vágta a zivatarnak:

- Hadd lám, engemet!

Jó ideig így állott merészen, mint a konok sas, amelyik azon tusakodik a sziklafokon, hogy merre szálljon ragadozni. Azután megindult a búzaföld felé, s keserű gyönyörűséggel szalasztotta végig magán a szót:

- Micsodás kedve vagyon az Úristennek!

Már nem is a termést, csak az édesanyját féltette. Észak felé belékiáltott a setétbe:

- Hol van, anyám, él-e még?

Száraz Boda Izsákné a halálravert búzája között mezítláb térdepelt a lehullott jégen. Visszatérő kicsi erejével hol maga elé, hol a feje fölé emelte a szentképet, de rémületében olyan mozdulásokkal, mintha ijeszteni akarná véle az időt, vagy mintha a képnek erőszakkal is mutatni akarná az Isten haragját s pusztulását minden éltető jónak. A szentségimádó könyv mellette feküdt a leszaggatott búzafejeken, s leveleit sebesen és kíméletlenül ide-oda forgatta a szél, mintha sürgősen imádkozni akarna, s mégsem találná a magának való textust. Mellette mindenfelől millió rejtelmes, kicsi sírja feküdt az életnek, felette gomolygott s gyámoltalanságán kajánul kacagott az őserő.

De az imádság félelem nélkül élt s szaporodott remegő ajakán, és minden romlás között is szelíden és győzhetetlenül ég felé szállott az Ige:

- Mindenható, ki tenyereden hordod a világot! Vérrel keresztelő, fájdalmas, édes Krisztus!

És a felhők zúduló terhe alatt így hirdetődött, hogy a teremtéskor mégis magához forrasztotta az ember szívét az Úr.

- Tégy igazságot, örök Atyaisten!

Földnek fázódó kérgéről, halált szenvedő madárszájból, megfosztott fák ágairól és mindenünnét nyersen tárta elé az örök hatalom a valót:

- Te ember: nyomorúságnak példaképe. Te ember: síró játéka az örök Erőnek. Te ember: pusztulás az ékességed.

Az elemek hangja közé most újra beléhullott a Boda Ferus kiáltása:

- Hol van, anyám, él-e még?

Csak ott térdepelt, és sírt néhány lépésnyire.

Akkor a felhők megint villámlottak: megmutatták a gyermeknek az anyát, kinek könnyei bőségén kívül már csak az imádkozó szíve maradt.

- Sokfájdalmú, hívséges Szűzmária!

A legény odalépett:

- Szüntesse bé, no! - keményítette keserűségében a szót, s meghajlott, s jobbjával felállást indítványozott az anyjának, ballal pedig az imádságos könyvet felemelte.

- Hiszen látja, hogy már a verébnek sincs - toldotta meg lemondással.

Boda Izsákné meg sem mozdult, tán az ereje sem futotta már. Egy-két szó között értelme s gondolata ide-oda vergődött.

- Istenem, téged esd a szolgád!

Hanem Boda Ferus konokul lerázott magáról minden emberi megalázkodást, s talán kevélyen és csúfondárosan még kacagni is tudott volna, ha leborultából felemelkedik az anyja, s az ég felé nézve, véle együtt elereszti felazon: - Szép dógot műveltél!

Érzéseit rabságba hajtotta, de szólni nem tudott. Ellenben ha szól is, bizonyosan nem dicséri a szegényeknek gondját viselő Istent. Immár odaérkezett, hogy a pusztulásnál jobban bántotta gyámoltalan anyjának földig görnyedése, és az alázatosság, amiből még a hajszála sem látszott. Tudta, hogy nemigen lehet innen megtéríteni, de meg nem állotta, hogy visszamenőben oda ne vesse:

- Bezzeg sok haszna vala belőle!

Alig botlott egyen-kettőt, új futama jött a viharnak. És egy borzasztó pillanatban az űrvilágon keresztül út nyílott az égi fényességből, vakítóan lecsapódott a földig, s Száraz Boda Izsákné jaj nélkül és kiengesztelve arcájára dőlt ez isteni csókra.

És olyan szag terjengett utána, mintha erős lélek égett volna el a légben...

A legény egy pillanatig megdermedve ölelte a földet, aztán megtámogatta magát két kezével, felkelt, támolyogni kezdett az anyja felé, s torkán akadoztak a szavak:

- Hol van, anyám, él-e még?

Nem felelt senki. Nem is imádkozott senki. De a halál az eredményen ülve teregette gondosan a szárnyát.

Boda Ferus a vak földre lehajlott, tapogatni kezdett maga körül, de szörnyű hideg volt minden körülötte, mint a horpadt síron megrekedt tél hava.

És embernek a nyugodalma mindenütt s panaszos hang sehol, hogy egyebet nem lehetett vélni, mint hogy az élet magát megadta örökre már.

A Boda Izsákné öreg teste leköszönt, s hajdani hét magzatnak ez a trónusa rozogán s színt váltva feküdt, mint körülötte az áldás.

Kezit rátette Boda Ferus, a hideg végigfutott rajta, értelme homályba hullt. Mikor magához tért, csak a szívét s a fájdalmát érezte már, s akár egy leányka-gyermek, megcsendesedett a mogorva legény.

- Meghalt... Nem más halt meg, mint az édesanyám...

Azután gondolkodás nélkül végigtapogatta a testet, a fejnél megállapodott, s ahogy odavitte a másik kezét is, útjába esett a szentkép, ami villámtól megégetve hason feküdt a fej mellett. Felemelte, de a szél csak megfuvintotta, s már mint a hamu, apróra töredezve, visszahullott a földre. Eszébe jutott a kép ábrázolása: a világon térdelő Isten, s mintha új halottal találkozott volna, olyan fájdalommal mondta a szegény, szomorú, árván maradt Boda Ferus:

- Se Isten, se ember...

Sokáig elgondolkozott: keserű sorsa immár bizonyos volt, árvasága végleges. Mi lesz?! Mi jön még a bún s bánaton kívül? Nem is készakarva, de hogy valakije mégis legyen, megnyugodott az Erőnek Lelkén újra.

- Az önmaga képét is elégette az Úr.

Bizony: igazságos az Úr!

2

Még csak gyengén virradt, amikor Boda Ferus tisztes ruházatát felöltötte. Lesz, ahogy lesz, hagyta rá aggodalmait s elindult, hogy a jegyzőnek tudására hozza a csapást s gondjait.

- Ébredjen az úr! - zörgetett az ajtón.

Belül felszuszogott rá valaki, az ágy is megroppant.

A legény a kalapját levette.

Összegyűrött ábrázattal s csak ahogy kelt: még nem erősen működő ésszel, magából meleget sugározva s szőrös mellét villogtatva, az ajtóhoz csoszogott a jegyző, s fejét kidugta rajta.

- No, mi baj van ilyen jókor? - kérdezte hunyorgó szemekkel.

- Anyám meghala - mondta egyszerűen a legény.

- Csak nem?!

- Vagy igen, biza.

- Sosztán?

- Hát pénz nincs a háznál, egy pengő nem sok, annyi sem, s el kéne temetni.

- Hm! - sóhajtott a jegyző kénytelenül.

- Koporsó kéne, szemfedő kéne, gyertya is kéne, papot, kántort fizetni, a sírt szorultságból magam is megásnám.

A jegyző megvakargatta a füle tövit.

- Majtég kitalálok valamit - mondta végül.

S elválottak hidegen.

Árva Boda Ferus egyre fehéredő színében haza mendegélt, s emésztő fájdalommal állott meg az ágy mellett, miben az anyja feküdt: feje lábtól téve, nyilván jeléül, hogy ellenkező irányt vett élete útja. Az ágy is temérdek szolgálat után erőtlen, hogy meg sem is bírná, aki most benne fekszik, ha lélek is volna abban.

Halott anyját gonddal bétakargatta árva Boda Ferus, hogy utolsó napján is ne érje a hideg. Megrendült a jóságtól, úgy szeretett volna sok szépet és illendőt tenni, lábát megsimogatta, feje alját elegyengette, ráncokat kisimított, keszkenőjével körös-körül a port letörülte, ó, csakhogy vissza tudná adni bár egy cseppet azt az áldott gondozást, amiben nevekedett!

Odaborult, s nem állta meg, hogy ne szóljon:

- Ne búsujjon, eltemetjük szépen...

Egy olvasót, minek a szemei javarészben már lefoszlottak, a halott feje fölé akasztott. Fűttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben.

Aztán hátrament a kertbe, egy fiatal cserefát a vállára vett, a favágó csutakhoz vitte, arra szépen ráfektette, s faragni kezdte.

A kapu előtt egy vénember haladt el, meglassított, s beszólt a lécek között:

- Mi lesz abból, hé?

Árva Boda Ferus méltósággal felelte:

- Kereszt kéne...

A vénember meghökkent:

- Kinek, te?

- Biza édesanyámnak - mondta a legény, és csapás közben egy pillanatra megállította a fejszét, mert a szeme előtt mélysötét gyászba borult valamiért a világ.

Délfelé megkémlelték a holtat. Elhozták a koporsót is. Megjött a nyújtogató is.

Mindenki körülvizsgálta Boda Izsáknét, s egyformán azt mondta egyik is, másik is, hogy: megholt.

- Olyan igaz, mint a nap, hogy megholt.

Hanem az egész házban nem akadt egy krajcár, mit a halott szemére tegyenek. Végre egy találékony székely azt javasolta, hogy kenyérből kerekítsenek kettőt, s tegyék azt reá. Kerekítettek s reátették.

Aztán, ahogy jöttek, el is mentek.

Árva Boda Ferus délebédre tótrépát ásott a földből, s a keresztfáján ülve azt ellegette.

Egyébként a nap is bujkálni kezdett, mint az erdő között hengerített tüzes kerék. A felhők szemlátomást füstölögtek és olvadtak a hátán, s a Boda Ferus lábainál egyenként megkunkorodott a forgács. A faragószerszám pedig forró lett közötte, mint a szegény ember szíve a bajban.

Nemsokára egymásba rótta már a kereszt fáit. Közben megsértett kezéből rácsorgott a vére is, s csak alig tudta rávenni magát, hogy ezt lefaragja.

- A szívemből eredett, érzem.

Aztán mégis lefaragta, nekibútt s belévéste az erős szavakat:

Itt nyugszik Száraz Boda Izsákné.
A villám ütte meg
Szent István napjára virjadólag.
Nyugugyék békével. Ámen.
Irta s faragta árva fia Ferus.

Kicsivel azután, ahogy kivéste az utolsót, vén Csókás künn az úton verte a dobot, papirost sem vett elé, csak bétanulásból szavalta, mintha prédikálna:

- Közhírré adatik, hogy Száraz Boda Izsáknénak a háza, bennvalóstul, még a holnapi napon, a kösségháza nagytermében, a falu kezéből árverésre kerül.

Szegény Boda Ferusnak csak ütést kapott a szíve, s megtántorodott.

- Mit hallék! Mit hallék! Ó, ki az égben vagy!

Feldúlt arcával hamar eldobogott le az úton.

A jegyző szűzdohányt vágott, mikor a legény megindultan, de ünnepélyesen elejébe állott.

- Ezt a kitalálást nem helyeslem - mondta egyenesen.

- Márpedig eladjuk.

Boda Ferus szembeszállott:

- Márpedig, ha élek, nem adjuk!

- Hát akkor fizesd ki magad a drága koporsót, papot, kántort s egyéb nyavalyát.

- Ha nincs, honnét?

- Ez a, látod-é! Ezért árverezzük el a házat. Mert a barátok ki nem jőnek a városból, hogy eltemessék, a magos égből sem szotyognak a forintok még ezideig.

- Én minden költséget ledolgozok a falunak, egy esztendeig is napszámba járok, ha kell.

- Ma élünk s holnap nem. Amit markolunk, az az igaz s egyéb nem.

A legénynek könny szökött a szemébe.

- Úgy, hát mégsem gondolja meg a dolgot?!

- Így van s nem másképp.

Boda Ferus nyelt egy keserűt, arra megfordult, s mentiből, hogy tikkadott meg majdnem a tóduló vértől, visszamondta:

- Osztán lássa!

A madár egész háztájostól sírva fakad, ha pusztulásra ítélik a fészkét. De megmaradt kedvével másikat épít, mert az ereje neki a pénze, s mert az Isten lába alá készíti az anyagot.

Hanem az ember? Annak lázadóbb a vére, keservében hirtelen megfut az esze, s legfőképpen: a példaképet szívéből veszi. Más is így, de mértéken jóval túl a székely.

Árva Boda Ferus is maga elé tette a szívét, hogy igazodjék utána.

Járt az idő, mint egy örök életű bolyongó, aki mentiben hol tarolja, hol ülteti a virágot. Most nagy kedvvel tarolta errefelé.

Gyötrelmek közé esve, szembe a nyújtópaddal, a küszöbön ült a legény, és a fejét meghajtotta önmaga előtt. Talán könnyei is megeredtek volna, ha még előbb vérének a tüzén el nem gőzölögnek. Szeme égett, szája kemény vonásban összeforrt.

És miként a madárnak: neki is ereje lett a pénze.

És szörnyű nagy dolog történt.

Mert ezen a csendes estén ráesett egy szikra a világ szívére.

Csillagok jövésekor áldott szellemek kezdettek lebegni a föld felett, és igazságot hirdettek:

- Fényes trónusra emeljük, aki szenved, és jót cselekszik!

Gonoszak is támadtak a sötétben, s nagy kövekkel hajigálni kezdték a jókat, s a lábaikat szépen el is törték, hogy mint a sánta kutyák, úgy menekültek a falun keresztül.

Boda Ferus a fejéhez kapott:

- Valaki gyötör engemet szörnyen, vagy a világ megzajdult.

Felállt, nem látott senkit, talpát a föld megsütette, fejét forró levegő lehelte, ujjasát lerázta magáról, s könnyes szemekkel, feje fölé emelt karokkal ijesztően felkacagott:

- A ház! A ház!

Körülfordult, s kihirdette a csendbe:

- Ne félj, világ! az enyim a ház örökre!

S ítélt a maga elevenjei és holtjai felett.

A ház melletti kicsi kertben, négy bokor tüzesliliom között, két ölet hosszában s egy ölet szélességben lemért a földre. A temetési négy szál gyertyát meggyújtotta, jelnek odaszúrta, kalapját a liliomok közi bévetette, s a földet ásni kezdte.

Szél se lebbent.

Csak az éjszaka virrasztott gondosan: mérhetetlen fekete szemét szelíden a legényre emelte, ki az erőtől s a fájdalomtól kigyúlva ásta a sírt, nem is a sírt, hanem templomot épített le a földbe az édesanyjának.

A négy gyertya lobogott, fényét pillangók mohón körülszállták, s néha nagy elszánással belérepültek, mintha e rezgő világosságot megenni akarták volna.

Ünnepélyes mozdulásokkal ásott a legény. Árnyéka hosszan nyúlt a kerten, s ahogy hajladozott, tisztára úgy látszott, hogy kaszálja a virágokat.

Az idő pedig járt, akár az örökös vándor, ki már azt sem panaszolja, hogy súlyos gondolatot viszen a hátán. Boda Ferus már derékig ásta magát. Majd csak a feje látszott. Akkor aztán kijött, bement a házba, s verejtékesen és kigyúlva megállott a ravatal előtt.

Künt csend és holdvilág. Bent csend, gyertyavilág, egy halott és annak a fia. Egyszerű, ösztönszerű, kegyeletes és megdöbbentő volt minden.

Erős fejét anyjára ejtette a legény, háláját és világi gondjait melléje fektette, aztán a koporsót leszegezte.

Kínjában elvigyorodott:

- Ezermester a te fiad, anyám! Egy személyben: ács, sírásó szegénylegény, pap és kántor, temetésen sokadalom, elsirató, búcsúztató, édesgyermek és minden, egyedül minden.

A koporsót vállra vette, a megásott sírhoz vitte, abban elhelyezte.

- Vajon látlak-é többet?! - remegte fehéren a búcsúszót.

Végül a keresztet is felütötte.

Akkor, a csillagokban feredő háznak köszönve, megingatta fejét:

- Most téged is eltemetlek!

Ölét telerakta forgáccsal, a ház négy sarkán elszórta, a gyertyákat égve odadobta, és egyszerre négy helyen tüzet lehelt a föld.

A tűz gyönyörétől megrándult a teste, kacagva hadonászott, és kiáltotta rekedten:

- Ki ad többet érte?!

Mintha szép piros ruha lenne, úgy húzta magára a ház a lángot, és recsegett, akárcsak a halálba táncolná magát.

Boda Ferus kiállott az út közepére, ruháit szaggatta magáról, és árverezett torkaszakadtából:

- Tüzet vegyenek!!! Először!... Másodszor!...

Harmadikra félreverték a harangot, s a falu népe kártyákkal és fejszékkel ijedten tódult a ház felé.

Boda Ferus a bicskáját marokra fogta, és eltorzult arccal az emberek elé ugrott:

- Akinek istene van, ide ne! Mert megölöm helyben, aki oltani meri!

Egyszerre megtorpant a nép, de a következő pillanatban egy hatalmas hang kiszakadt a tömeg közül:

- Fogjátok le, mert elég a falu!

A lányok sírva és kitárt karokkal közrefogták:

- Ferus! Ferus! Minket szeretsz, s nem bántasz, ugyé?

Boda Ferus elvetette a bicskát:

- Szeretlek, jertek ide!

A férfiak oltani kezdték a házat.

A leányok sírtak keservesen:

- Ó be szép legény voltál! Hogy adá az Isten, hogy megháborodtál?! Ó, be szép legény voltál!

Boda Ferus két leányt remegve átölelt, s még mindig lobogó hajjal árverezett:

- Ki veszi meg a tüzet?! Nézzétek, be szép!

Hirtelen zokogni kezdett.

- El sem adom különben. Senkinek soha, soha a tüzet!

Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

Egy üveg előtte, egy a cigány előtt.

- Úgy igyál, mintha az árnyékom volnál! - mondta a legény.

Egymásra néztek, poharat emeltek, s úgy egybevágott minden mozdulatuk, mintha vezényszóra csinálták volna.

- Vihar! - rezegte forrón Sata Balázs.

A cigány, mint egyetlen nagy barna szemén, elsírta magát a hegedűn:

Vihar előtt szél indul,
Anyám furt ingöm búsul.

- Isten cigánya, szeretsz-é? - kérdezte Balázs a végin.

- Feleljen a hegedűm - vallotta a cigány. - Mit húzzak, ifi gazdám?

- "Énistenem!" - borult tenyerébe a legény.

Sándorka odahajlott, s nem is húzta, hanem imádkozta:

Énistenem, add megérnöm,
Kit szeretők, avval élnöm.

Balázs felkapta a fejét:

- Ess térdre, ha szeretsz!

A cigány térdre ereszkedett, s fényes szemekkel játszotta tovább a verset:

Hogyha meg nem adod érnöm,
Énistenem, végy el ingöm!

Mint a visszhang, még felremegett a Sata Balázs hangja:

- "Végy el ingöm!"

Aztán a lámpa hirtelen elhunyt, a legény az asztalra borult, és így sírt a setétben, hogy ne lássa senki.

- Sír... - mondta halkan a cigány, s akkor a Balázs térdére fektette a fejét, s mintha árnyéka lett volna neki csakugyan, könnyei megindultak a csendben.

A bakter kiáltott, és az eget nézte.

A fák virágzottak.

És csend vala szörnyen.

A szív mégsem hajlott, sem ki nem fáradott.

Apja hiába mondogatta:

- A koldus feleség járom: tégedet nem ökörnek neveltelek.

Mind a nagy rokonság hiába hordta a hírt:

- Ez is elmenne hozzád s egyedülvaló leány; az is el s földje jócskán van minden határban.

Csak akkor futotta el a méreg, mikor az egyik vénasszony kibátorkodta:

- Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!

- Ne többet!! - kiáltott a legény.

Egy félóra múlva Juss Pannáéknál kicsire húzták a lámpát.

A két szép test és lélek, mint két virág illatostól, összebújt.

- Eljősz-e hozzám? - suttogta Sata Balázs.

- Elmegyek hozzád - vallotta forró örömmel Juss Panna.

- Azt beszélik, Gábos Anti megejtett.

A leány elpirultan megütődött:

- Hol az eszed: lenne királyfiú, azt mégsem! Hogyisne! No, nézz oda!

- De akarta vóna, ugyé? - vallatta lázasan tovább.

- Ha azért volt, több ízben is bolond volt.

Sata Balázs megnyugodott s megnyugtatta a leányt is:

- Hadd el, fordul még úgy, hogy bő vériből kieresztünk.

- Féltlek s nem eresztlek össze! - aggódott Juss Panna, s azután megölelte Balázst, és a vállát feje alá tette:

- Jere, csillapodj vállamon, édes levendő uram.

A legényen eláramlott a gyönyörök ígérete, s mint a gyermek, úgy kérdezte:

- Szeretsz-é erősen?

Akár egy mákszem leánka, úgy felelt Juss Panna a szóra:

- Mint a galamb a búzát.

- Jere, egyelek meg! - szólt a legény, s a hangja rezgős volt, mint egy legátusé.

A lámpa kialudt.

A bakter kenyeret evett az utcán.

Fákról holdvilág hullt.

S a megpárosultak szíve repdesett, mint a madár, kit etetnek.

Néhány nap múlva két ünnepélyes ember virágos pálcával bebolygotta a falut, s kipróbált rigmusokkal lakodalmat hívott.

Össze is gyűltek számosan, sokat ádámoztak-éváztak; s amikor éjfélig futott az idő, egy hunyori székely, sejtelmesen pillogtatva, felvetette az illetlen kérdést:

- Hol az újdonsült pár?! Hová lettek?

Biza, odalettek, s egy szekérderéknyi illatos virág közi béfeküdtek.

- Eszük vót!

Aztán illogattak tovább, s jól beosztották, hogy jusson is, maradjon is.

Fényes reggel egy szolgalegény jött, kinek a gazdája csak most kezdett igaziból vigadni.

Illedelmesen jelentette:

- Feljött a nap, gazduram.

- Jól tette, fiam.

- A fű a mezőn.

- Hát hol legyen?!

- Akarom mondani: nem kaszálunk?

- Nem fut el.

Látván a szolgalegény, hogy semmire sem megy, együgyűen beszédet cserélt:

- Hát az évegekben mi van?

- Essővíz.

- Az éjszaka nem essött.

Az egyik megelégelte a fortélyos párbeszédet:

- Ülj le s igyál, mert hozzád kenek egy litrest!

- Csak azt ne!

- Akkor húzzad máris.

- Segedelmet!

- Ez a beszéd.

Húshagyó kedden a faluházában peckesen trónra ültek a cigányok. Sándorka egy rúd gyantát az ölibe őrölt. Jóskabá hegyesen fújt a klánétába, mint egy hetvenkedő ördög.

Sata Balázs úgy hozta a feleségét, mint a madár a fiát.

- Táncolj, aranyom, hogy a leányörömeid el ne aludjanak - mondta neki helyben, s maga a léc mögé húzódott a házasemberek közé.

Bezzeg kapós lett nagyon az asszony. De szép tánca közben hordozta is úgy a fejét, mint egy büszke menyét.

Egyszer Gábos Anti is kézhez kapta, s kipirult arccal, a fülihez bújva, örökösen suttogott valamit, hogy az üllő vénasszonyok már megütődtek rajta:

- Ami sok: mégis sok...

Közülök egy titkon átvergődött a táncolók között, s vészes ábrázattal Sata Balázsnak csak ennyit mondott:

- Ha nem ügyelsz, a feleségedből kifogysz.

Sata Balázs elkomorodott, s poharát a házasemberekre emelte: - Kérjünk nótát nekünk is!!

- Eltaláltad: a házasoknak! - pártolták a többiek.

A táncterem forrón és terhesen zsivajgott. Sata Balázs a zsivajgásban utat tört magának, majd a muzsikások polca előtt megállott, mintha helyben gyökeret eresztett volna.

- Húzd bé! - rendelkezett nyersen felazon.

- Mű fogadtunk, s húzzad tovább! - torlódott arra három is egyszerre.

- Tízszer annyit fizetek, húzd a házasoknak! - hadonászott Sata Balázs.

A cigányok reszketni kezdtek, s elakadoztak a nótában.

Mindenki megállt helyben, mint a csutak.

Szegény két cigány mégis tovább vinnyogott a két parancs alatt.

Gábos Anti csúfondárosan elkacagta magát, s e pillanatban, mint egy tigris, megszökte magát Sata Balázs, és egy markolással a cigányok orra elől leszakasztotta a deszkát, s fejük felett lobbanó erővel a falhoz vágta.

A cigányok ijedtükben hasra bújtak.

Egy pillanatra csenddé fagyott minden vígság.

Sata Balázs csúful elvigyorodott, s a gyülekezet szemébe vágta gúnyosan:

- Hát csak én vagyok, aki nem fél?!

- Hátha én sem! - jelentkezett Gábos Anti rekedten, s nyomban szembeszökött a másikkal. De abban a pillantásban Suta Balázs a bicskáját egy villanással meghordozta.

Ablakon s ajtón, vegyesen, de mind sápadtan, emberek takarodtak kifelé.

Gábos Antit melle körül a vér elöntötte, s a falnak esett. Juss Panna felsikoltott, s legények fogták fel szép, alélt testét.

S már nagy szuszogva futott két csendőr is.

- Én vagyok a bicskás - jelentkezett Sata Balázs egykedvűen, mintha elvégzett volna immár mindent.

A zsandárok megkötözték, közrefogták s vitték.

Juss Panna felzokogott, s újra elalélt.

És Gábos Antit azon melegiben lepedőbe tették, imádsággal körülzsongták, megszuszogtatták s hazavitték. Szegény anyja olyan igazán siratta, hogy fertály órán túl már nem győzte szusszal. Hanem csak hajlongott, jártatta keresztül-kasul a két karját, és pillogtatott sebesen. Időnkint fel-felkiáltott, mintha ébreszteni akarná az embereket:

- Ne haggyátok, ölik a világot!

- Ölik biza - ismételték az épeszűek is.

- Csorba esett - adott életjelt Gábos Anti.

- Eszin van!... - fedezte fel valaki.

- Egy-két hét s lábra kap - bízott a más.

Gábos Anti csakugyan annyi vért gyűjtött immár, hogy hivatalosan is élőszámba vették. Szeszélyes ismétlésekkel még nagyokat nyilallott a szíve, de hovatovább alábbhagyott ez is.

Az anyja örömében buzdulva verőmalacot ígért Szent Antalnak. Vízkeresztkor pedig ötkoronást vetett a szenteltvízbe, s szere-száma nélkül csókolta a kicsi Jézust.

Ha leánylátogatók jöttek, Gábos Anti már örökké mosolygott, szemét testhosszában jóízűen legeltette rajtok, s amint kivehető volt, az esze immár többet is megjárt volna.

Aztán ruhát is öltött már magára, s hogy a teljes épülésnek mégis módot adjon, így heverészett. Ha pedig az udvaron megjárta magát a friss levegőn, a kalapját félrecsapta, szerfelett tűnődött valamin, el-elmosolyodott, hol pusmogott magában, hol szemöldeit összevonta. És mindenképpen új jeleket szúrt az életébe, amik mind azt a szándékát támogatták, hogy: a csorbát ki kell köszörülni.

Még nem számította ki, hogy mi módon, de mondogatta sűrűn:

- Ezt majd megkeserülöd.

Éppen a tornácban időzött, amikor Juss Panna illő gyásszal bejött a kapun. Élénk szívdobogással és zavarodottan elejébe sietett, de hát az asszony nem szól, csak nézi szép szemével szomorán.

- Nem haltam meg, látod-é? - kezdte együgyűen a legény.

A félénk asszony meggyűlt életvággyal ránézett, fehér arcát pír verte ki, szép kéthalmú melle megremegett.

- Köszönöm, hogy eljöttél - fogta meg a kezét a legény.

- Miattam szenvedtél, örökké eszemben voltál.

- Hadd el, jó volt, mert érted volt.

- Immár béforradott?

- Béforradott.

- Szépen, ugyé?

Gábos Anti remegve vonta az asszony kezét:

- Jere, megmutatom.

- Jaj, valaki?!

- Ne félj egyet se, mind a mezőn vadnak.

Bementek, s a szoba közepin megálltak.

- Jaj, félek, lelkem... - remegett a fehér asszony.

- Bízd csak reám - szólt a legény, s ingét gombolni kezdte, de ujjai elakadoztak.

- Segíjj rajtam, mert nem fog a kezem!

A fehér asszony feltárta az inget.

- Csak a helye látszik! - nézte a gyógyult sebet, s piros szája, mint meleg szellőben a rózsalevél, megremegett.

- Csak a helye - ismételte a legény, s a beözönlő napfény erős mellén elömlött.

Egymás szemébe merültek mélyen.

- Érted nyertem, érted viselem, nem adnám a világért...

- Értem... értem... be szép!... - gügyögte az asszony, odahajlott, nézte, s aztán a fejét ráejtette, s a szája odahullott, mint a harmat.

Sata Balázs ezalatt a tömlöcben sínylette napjait. Nyaka megvékonyodott, vére megcsendesedett, sokat nézte a sötét négy falat, s éjjeleken a fekhelyével küzdött.

Miközben a szabadságért való sóvárgása csontig epesztette, üdvösségére fogadta, hogy soha többé bicskát nem vesz a kezébe, egyedül szalonnaevésre.

Felesége hol sűrűbben, hol gyérebben meglátogatta, de nem volt már a régi epedő és őt kívánó, hanem csak panaszkodott, hogy ilyen nehéz s olyan nehéz az élet; hogy az emberek egy része nem tud a régi megbecsülésről, hanem így kérdezgetik: - Hát hogy van az urad a tömlöcben?

- Ne búsulj! - vigasztalta Sata Balázs. - Tudja más is, hogy nem loptam s nem becstelenkeltem, hanem csak a virtus, az Isten süsse meg a virtussát!

- Gazda nélkül színt hagyott minden, s romlik a ház. Biza, nem tudom, mit hoz a jövő - így szomorkodott a hervatag asszony.

- Csak kiszabadulhassak, aztán rendbe teszek mindent.

- Hol van az még?!

Aztán mégis múlogattak a szomorú napok, s egyszer üdébb színben jött az asszony, s különös ajánlatot tett:

- A házzal kéne valamit csinálni.

- Tán nem eladni?! - elevenedett meg a rab ember.

- Írasd reám, jobb lesz úgy.

- Hát azt métt, te?

- Csak.

- De mégis?

- Benne vagyok, s mégis félek: rokonaid kiűzhetnek, s hova leszek el?

- Azt a felit nem hinném.

- Immár te sem szeretsz - szomorodott el a kétarcú asszony.

- Hát jól van, aranyom: rendelkezem írásban.

Aztán csakugyan írást tett a jegyzőnek, miben meghagyta a ház átírását.

Rá két hétre suttogva mondogatták a faluban:

- Hallá-é, Gábos Anti megvevé a Sata Balázs-féle házat?

- Ugyanbiza?

- Bé is kebelezték saját nevire.

- S hát az asszon?

- Antival összementek.

- Ugyé no! Hol az egyik alól, hol a másik fejül...

- Szegén Balázst javaiból kiforgatta a virtus.

- Ki a virtus, s a fejérnép.

- Gonosz portéka mind a kettő.

Így csalatott meg a rab, mert valahogy csak testté kellett lennie a rút szónak:

- Ezt majd megkeserülöd.

Megváltozott tehát a világ, míg a szegény ember rabsága fogyogatott.

Egyszer aztán el is fogyott.

Már sötétedett, mire Sata Balázs a faluba ért.

A keresztnél egy vénember szembejött véle s megállította.

- Változás esett, ecsém.

- Mely irányban?

- Nem sejdíted?

- Mondja bátron!

- Hát a házad eladódott feleségestől.

A sápadt, rongyos szabadult rab megtántorodott.

- Gábos Anti, ugyé?

- Eppen!

Sata Balázs keserűt nyelt, szerette volna felgyújtani az egész falut, de aztán legyintett.

- Azért is muzsikaszóval megyek haza.

A régi cigányhoz benyitott.

- Üsmérsz-e, Sándorka?

- Mintha üsmerném, istálom.

- Tudod-é még: "Vihar előtt szél indul - anyám furt ingöm búsul"?

- Hát hogyne tudnám, istálom! Ó, be elszáradt, édes ífi gazdám!

- Vedd a hegedűt!

Elindultak ketten, mint a sorsnak két árvája.

Az ablak alatt húzni kezdte Sándorka a "viharnótát".

Bent égett a lámpa.

Sata Balázs bekiáltott:

- Ki van itthon, hé?

Gábos Anti kidugta a fejét:

- Én vónék itthon, hé.

- Hát Juss Panna itthon van-é?

- Nekem itthon, neked meghót - gőgösködött a legény.

- Jere ki, lám! - remegte Sata Balázs.

- Én jóhelyt vagyok.

- Akkor én megyek bé.

- Ide ma nem!

Sata Balázs egy mozdulattal marokra fogta a bicskát, és megindult az ajtó felé:

- Békesség! Békesség! - jajgatott a cigány.

Juss Panna felzokogott a házban.

- Ó, szeressük egymást, mind akik vagyunk!!

Sata Balázst a szó és a zokogás megrázta, a küszöbnél megtorpant, a bicskáját elvetette.

- Soha vért nem eresztek - mondta.

Egyenesen az istállóba ment, rabsága előtt itthagyott két lovát kivezette.

- Ez a tiéd, üjj fel hegedűstől, s kövess! - adta a cigánynak az egyiket.

Lóhátra tette előbb a cigányt, aztán felugrott maga is. Az ablak alá ugratott, s megint bekiáltott:

- Gábos Anti!

A legény kihajolt.

Utolsó szavában is lóhátról szólt a szegény szabadult rab:

- A házamat neköd adom, s egyebemet is mind. Ezen két lovon küjjel. De feleségemnek gondját viseld, s éljetek jóvoltomból.

A legénynek elakadt minden szava.

Sata Balázs a kapu felé fordította lovát, s félig sírva, félig szilajon adta az utolsó szót:

- Merthogy szeressük egymást, mind akik vagyunk, hallgassa meg a szép Öregisten!

Aztán elvágtatott cigányostól a sötétben, nem tudja senki, merre s hova, de nem akadt ember, ki látta volna többet őt, sem a cigányt.

Csak a virtus maradt meg drága lába nyomán.

Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.

Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

Jámbor atyámfiai tudván, hogy sötét színű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő s az Olt vidékire, a pótlásban nagyon hittek, s nemhiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

- Állítsd elém Durumót!

Durumó a leghíresebb ördög volt, s szerfelett eleven vérű, hiszen híre járt az egész pokolban, hogy szép feleségét, ki rútul egy vámossal megcsalta, csóréra vetkeztette s beléölte a Szent Anna-tóba.

- Szolgálatra béosztottalak, s Csíkországban leszel halálig - rendelte neki az Úr.

- Nagyon jól van - mondta az ördög, s nyomban belészökött az űrbe, s mint egy fekete macska, Felső-Csíkban talpra esett a földön. Vette az irányt mindjárt Madaras felé, s ahogy jóreggelre a végibe ért, hát csontos ábrázatú székely jő szembe véle. Szúrósan egymásra néztek s továbbmentek, hanem igen feltűntek egymásnak, s nem tudták megállani, hogy néhány lépésről vissza ne nézzenek.

Az ördög elvigyorodott, a székely csúfságnak vette, s belékötött.

- Jere visszábbacska, te rusnya béka!

- Hehe - kacagott Durumó, s már tellegette szőrös lábait arrafelé.

- Ember vagy-é, vaj mi a kecskebéka? - kérdezte a székely.

- Örmén vagyok - hazudott a csúf.

- Bizonyosan a füstről jősz - csúfondároskodott a másik.

- Én jövök, s te hova mész ilyen ékesen? - felelt tömötten az ördög.

- Gyónni indulék, s neked sem ártana, ha belsőd is ilyen ijesztő.

- Jere hát! - állott rá a ravasz, s már aprítottak a csikorgó havon.

A székely csak pislogtatott arra hunyori fél szemével, s mondogatta magában: no, nézz oda, ez az örmén eppen olyan, mint egy kan-ördög.

- Hiszed-é az idvességet? - kérdezte a templom előtt az ördög.

- Hogy a békába ne hinném, tán avvégből romlottam ide.

- Én nem hiszem - ellenkezett a másik.

- Heába is hinnéd, úgysem idvezülsz.

- Ha akarnám, igen.

- Biza nem, mert ha ilyenekkel töltenék meg a mennyországot, akkor nem hínák úgy.

- Hát hogy?

- Éjország.

Az ördög már látta, hogy bajos dolga lesz ezzel a székellyel, azért bolondul rázni kezdte a fejét, hogy frissüljön az esze.

- Mit csinálsz? - kérdezte ámulva a madarasi.

- Meleget fejlesztek.

- Bolond is vagy, látom.

- Hát te mi vagy?

- Én székely vagyok.

- Hunn-eredék, úgyé? - kacagott tudománya mellett az ördög.

- Nem eredék, hanem ember, te bolond.

A szenteltvíznél megmártotta az ujját a csíki ember.

- Üsd belé te is! - tanácsolta társának.

- Én nem tudok úszni - húzódozott a gonosz.

- Monddsza a papnak, mert ő egyszeribe megtanít.

A gyóntatószék előtt egyezkedni kezdtek.

- Menj te előbb! - mondta a székely.

- Mennék, de vizsgálatlan még a lelkem.

- Nohát, láss neki! - biztatta az atyafi, s azzal bément a szentillatú fülkébe. Sokáig suttogtak. Az ördög hegyezte a füleit, s hallotta jól, amint a pap korholja a székelyt, s a lelkére köti, hogy a feleségin kívül a többi asszonyembertől férhessen el.

- Fogadom a jobbulást - fejezte bé végre, áhítatosan jött, de nem tudta megtagadni magát, s az ördög mellett hátrafelé biccentett a fejével:

- Éppen jókedviben kapod.

Durumó is bésompolygott, de óvatosságból arcát tenyerével, hol tehette, fedezte, nehogy ráismerjen a pap.

- Nem tudok gyónni - kezdte kereken.

- Mit beszél? - lepődött meg a madarasi pap, s átkukkintott a rácson. Így is nézte, úgy is nézte a furcsa embert: valami vén szénégető, gondolta, s már szelídebb lett.

- Káromkodott-é? - kezdte.

- Nem én.

- Böjtölt-é?

- Igen én.

- Fajtalan volt-é?

- Vén vagyok.

- Valamit csak vétett?

Az ördög lesütötte a fejét, mintha nagy bűne volna.

- Tán valakit megöle kend?!

- Szegény örmén vagyok, embert nem ölök - hárította el a nehéz kérdést.

- Ha nem bűnös, mért jött ide?

- Az angyalokat bosszantottam sokszor.

- Ezt nem értem.

- Akkor nincs egyéb.

Végre kiegyeztek, s így eresztette el a pap:

- Kend az első angyal Csíkban, menjen Isten hírivel! De valamit mondok: máskor mosdjék meg, ha gyónni jő.

Vígan jött az ördög, hiszen már tudta, mivel kell kísérteni a madarasi embert: csupa fejérnéppel, s nem egyébbel.

Megállt a székely előtt, s dicsekedni kezdett:

- Kérdezd meg a papot, mi vagyok én.

- Hát mi vagy?

- Hát én vagyok az első angyal Csíkban.

- Ragyogsz is azonmódúlag.

- Nem üsmerek mókát! - uraskodott tovább.

- Jere, s ne ágálj, hanem legyünk el szeretetvel.

Kijöttek a templomból, s a Nemere szembecsapta velök a havat. A madarasi ember fülire húzta sapkáját, s mentek szótalan.

Végül mégsem tudta megállni a székely, hogy egyet-mást szóvá ne tegyen.

- Milyen szőrös vagy! - kezdte.

- Jól fog a hidegben.

- Így jöttél a világra?

- Így.

- Borzasztó.

- Mi borzasztó?

- Beretválni tégedet.

Aztán újra:

- Szarvad is van, mint nálunk a bihalnak.

- Neked is van, csak befelé nőtt a fejedben.

- Beszédnek megjár.

- Ha nem hiszed, nézesd meg a doktorokkal.

- Okos vagy, mint a hengeredő kő.

Tovább megint kezdte a székely:

- Farkad is van, mint a bak-nyúlnak.

- Ez nálam a barométer.

- Akkor csalás, mert az nincs egy méter.

- Te megháborodtál.

- Hol ész van, ott a háborodás.

Immár kezdettek összemelegedni. Az ördögnek igen tetszett ez a székely, s feltette magában, hogy addig nem tágít mellőle, amíg meg nem kísérti, s ki nem tanulja egészen.

A szörnyű hidegben sűrűn fújta markát a székely, s dörzsölte össze ujjait.

- Még úgy járok, mint a karczafali legén - magyarázta közben.

- Megint költesz, látszik, hogy székely vagy.

- Ez tiszta igaz.

- Mi igaz?

- Hát az, hogy a karczafali legén összefagyott volt valakivel.

- Kivel?

- Ne vétkezzél, no! Mert csak az ujjai fagyának kezeihez.

(Pedig csakugyan költött a székely, mert úgy történt, hogy csípős éjjel a szeretője hóna alá dugta két kezét a legény, szépen ottfelejtette, s ami ujja hegyeiből túlfelől kilátszott, azt vette el csupán a hideg.)

Amint javában mentek, az ördög egyszer megállt egy kocsma előtt.

- Én ide bémegyek melegítőre.

- Kezd eszed lenni - helyeselte a székely, s béfordultak serényen.

Bent szép menyecske fogadta: valahogy volt, de már a látása is kívánság volt.

- Hojzál fodormintást! - rendelkezett a székely.

Az ördög addig fondorkodott, míg gyónótársát helyben kísértésre szánta, s valamit tett látatlanul, de égni kezdett az asszony is, mint az eleven szén, furt a székelyt kerülte, valami úgy gyötörte. Egyszer aztán odasúgta:

- Jöjjönsze utánam!

- Forgósatta... - csodálkozott az ember, de ment sebesen, s ahol eltűntek, a szoba ajtaját magukra is húzták.

Hamar odaugrott az ördög, s fél szemét a kulcslyukhoz találtatta, hogy lásson is mindent.

- Szűvem-lelkem emberem! - kezdte melegen a menyecske.

A székely tempózott, mintha nem értené a dolgot!

- Ha beteg vagy, főtt burjánnak levit idd...

A menyecske vállára esett:

- Bár ne fogná még ilyen helyzetben is a csúfság... Édes eggyem!

- Erős üdő! - pöffeszkedett a csíki ember, de érezte, hogy valami lesz, mert nem nyughatik az ő vére sem már.

Az asszony kerülgette tovább kigyúlt arccal:

- Jaj, nem tudom, mi fele, de szeressen kend, ahogy győzi!...

S kezdte győzni a székely.

Az ördög lázasan izgett-mozgott a kulcslyuknál, s felindultan szidta magát, hogy odaadá ezt a drága asszonyt, s tehetetlen izgalommal mondogatta:

- Mégiscsak több esze van a madarasi székelynek...

Mikor az atyafi visszajött az asztalhoz, erős pír égett az arcán, és somolygott édesen, mint a gyermek, aki titokban mézet evett.

- Lángol az orcád! - célzott az ördög.

- Tüzet ettem - költött a másik.

- Jere, mert meggyúl a ház.

Kijöttek, s mendegéltek szótlanul.

A madarasi ember megállott a háza kapuja előtt.

- Hazajövénk, örmén testvér.

- Módos házad vagyon, hallod-é?!

- Miből s hol lehetett, ügyekeztem.

Az ördög emelgette helyben a lábait szaporán:

- A hideg mindjárt megveszen.

- Gyere bé s fűttőzzél meg, barátságval mondom.

- Köszönettel fogadom - állott rá a csalfa, mert éppen ezt akarta.

Mikor belépték, az asszony egy könyvet kínozott, de amint meglátta a rusnya ördögöt, nyomban leejtette saját állával együtt.

- Az örmén cimborám, együtt tisztulánk - ajánlta bé az ura.

Az ördög elevenen viselkedett, kacagott is folyton az asszonyra, ki már állhatta őt egészen.

Fejérnépnek való ember ez az örmén - gondolta a székely, s meleg arcvonásokkal ült.

- Fogyogat-é magiknál a kóst? - érdeklődött az asszony.

- Szépvizen még jócskán van, egyik odrom nekem is teli még - felelgette az ördög olyan pontosan, mintha Csíknak minden szege-likát ismerné.

A hangulat hamar melegedett. Az ördög megölelte a székelyt, mintha nagy szeretetre gyulladott volna iránta, s addig súrlódott kenetesen hozzá, amíg pénzeszacskaját kiemelte.

Később az asszony félreszólította az urát, s javasolta, hogy jóízű vendégüket ne eresszék el szárazon.

- Biza úgy van, s vársza: itt a pénz, s hozz két éveg bort! - de amint pénze után nyúlt, a szava megállott.

- Mi találá kendet?

- Elszédülék e nagy melegben... Levegőre!... levegőre!... Hozom a bort is... - iramodott el a székely, s futtában mondogatta:

- Hét tízes bankó vala... vagy tán nyolc is. A menyecske lopott meg nyilván...

Közben az ördög kézhez vette otthon az asszonyt. (Aki ilyen csúnya, legyen akár földi ember is, érti ennek a módját.)

A kocsmában sírni kezdett a menyecske, hogy ő így nem látta s úgy nem látta a pénzt, s szedte a sok átkot magára.

- Nem tiszta dolog - pusmogott a székely, s hitelbe két üveg bort vett, mivel megindult kárvallottan vissza.

- Vagy az örmén csúfola meg - futott erre az esze, s amint házát elérte, lopva az ablak alá csúsztatott, hogy vajon nem számolja-é dugva a pénzt a tolvaj.

- Ó, Krisztus, hát hagyod ezt! - meresztette két hunyori szemét, de hiába minden, mert csak azt látta mégis, amit a hitestársa s az örmén elég szégyentelenül folytattak bent.

- Majd megorvoslom őket egyenkint - tervezte hirtelen, s az ajtó előtt supogtatni kezdte lábait, hogy vegyék észre, s öltsenek ártatlan ábrázatot.

Öltöttek is egész hibátlanul.

Aztán itták a bort, gyűlt a kedvük, s köszöngettek egymásra.

- Segítsen a Jézus, örmén sógor!

- Házad tisztelője vagyok, testvér.

Bár némi gúnnyal, de a feleségét is biztatta a székely:

- Igyál, szép vijolaszál!

A vége felé szólt a székely:

- Átütöm magamot a szomszéd faluba.

Akkor az ördöghöz fordult:

- Jere velem, sógor!

- Hogyne mennék!

Elindultak a fénylő havon.

- Szeretted-é nálunk? - kérdezte egyszer a csíki ember.

- Meleg, tiszta háztáj - ájtatoskodott a másik.

- Jó, hogy hozék egy kicsi bort.

- Míg odavoltál, egyet dicsért a feleséged.

Erre már a méreg elfutotta a székelyt: lábait széjjelvétette, s "mejbekapta" az ördögöt.

- Meghótál! - mondta szikrázó szemekkel.

- Jóízű ember vagy - csillapította az ördög.

- Kell-e még a más felesége?! - s vette a bicskáját.

- S hát neked az enyém?

- Nem is láttam, te példa örmén.

- Hát a kocsmában?!

- S az a tiéd vót?

- Éppen az enyém, s ne tedd magad!

- Akkor visszaadtad, suvadj meg... - csendesedett el a székely.

Megindultak ismét békével.

Hanem a madarasi ember mégsem tudta viselni a szégyent: hogy ő a másét, az szinte rendjin van, de hogy az övét, s éppen egy csúf állat! Valami az eszébe futott: megbosszulom "észvel", mondta magában.

Mikor az Olt hidjához értek, egyszerre megállott a székely.

- Így nem megyek veled emberek közi, mert megöl a szégyen.

- S miféle szégyen?

- Hát a te csórén-léted, mert a szőrgúnya, a semmi.

- Megint megháborodtál.

- Csakugyan meg, mert tiszta ingyen adok egy nadrágot.

Nagy zsebéből elé is húzott egy rongyosat.

- Még felhúzni sem tudom.

- Ne búsulj, felhúzjuk ketten.

- S hogy gondolod?

- Kurtaeszű vagy, sógor! Hát én tartom a híd alatt, s te belészököl a karfáról.

Végre megegyeztek.

Az ördög a híd karjára állott, s az atyafi alól tartotta a nadrágot, mint egy zsákot.

- Szökjél, sógor! - vezényelte a székely.

- Hopp! - lendült az ördög, s nyomban megnyekkent a jégen, mert félreugrott a madarasi.

- Láddeg, a direkciót nem vevéd jól - vigasztalta a székely.

Durumó törött lábát tapogatta kínos vigyorgással:

- Jaj, de sajog, s be hideg a jég!...

- Hideg biza, mert azt az Isten úgy adta vót - bölcsködött a székely, közben megindult, s hidegen és tempósan tanácsot mondott:

- Légy csak nyugton, majd meggyógyulsz, amíg elolvad a jég alólad.

Az ördögnek még annyi ereje volt, hogy a partra mászott. S éjjel odafagyott, mint a csutak, s a kedves Nemere szele csak hintette szeme közé a szép fehér havat.

Azóta is ott kuporog az Olt hídja mellett.

S beszélik, hogy holdvilágos éjjeleken sűrűn suhognak körülötte a szoknyák, nyughatatlan nők gyönyörű szépre vetkezve heverésznek előtte a havon, s szüntelenül szép kezek simogatják, s szerelemre buzdítják.

Pedig, Isten látja, még egy fokkal csúnyább is immár, mint az ördög.

1

Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendők óta hányja-veti, s még most sem tudja, sírjon-é, vagy megőrzött kincsén mosolyodjék. Fakó tornya mindenszenteket most ünnepli, s benne két legényke nyitó örömök közt az élet szekerére felszállni most kíván. A templom mezején tövisbokorra repül egy éneklő madárka, s új élet támadását beszéli három halovány virággal.

A pap sárguló misekönyvében a szent szöveget már kikereste.

A harangozó a tömjént szűkön kimérte.

Néhány növendék legény leereszkedett a toronyból, s vegyes jámborsággal hítták a Szentlelket. Hanem Fesszegi Botos Emre fennmaradt, s hunyorítva intett egy másik legénynek. Hogy kinek, azt szóval is nyilvánította:

- Szóljunk kettőt, Mihályka.

Erre aztán a harangköteleknél egy garádicson mindketten letelepedtek.

A szívök fájt szegényöknek, s hogy mi hibádzott, arra Fesszegi Botos Emre reá is célzott:

- Ketten egy madarat tudunk, Mihályka.

- Szép szemepárja s gyönge dereka érdemli - mondta Mihályka, de itt elhallgatott, mert eszejárása óvatos volt, arca finom a született értelemtől, s még a lépése is úgy esett, mintha abból is politikát csinálna.

Botos Emre a hajába markolt, s erős koponyáját súrolni kezdte:

- Én nem ijedek meg, azt a tizenhárom!

- Szent helyt vagyunk, Emre! - csillapította Mihályka.

E szóra Emre csakugyan szünetet tartott, s kivervén hirtelen mérgét, suttogva kezdte:

- Te, Mihályka, valld bé Isten előtt s előttem: Dimén Ilkát szereted-é?

- Nekem becsüsebb az aranynál, tudd meg.

Dimén Ilka valóban megérdemelte a versengést, mert benne s rajta valami édesbolondító kincsek tetézve voltak, s bizony tüzet nyelt a legény, ha engedelemmel vállára borulhatott.

Ez a két legényecske jelenleg is nyelt valamit, mivel hamarjában szóhoz jutni nem tudának.

Végtére Mihályka vetett kérdést:

- Mit állítasz, hogy a leán melyikünket szereti?

- Hát engem, s fájjon a szüved.

- Nem kétlem, hogy téged szeretne, ha az én bőrömet felvennéd.

Botos Emre megsértődött a szóra, magát türtőztetni csak éppen alig tudta, s ha Mihályka újra nem szól, nyilván erőre viszi a dolgot.

- Mondj bizonyságot, hogy téged szeret, nem tudja meg soha senki.

Emre szépen akart szólni:

- Mikor mellettem ül: forró, mintha lángot akarna vetni, s amikor ölelem: szemit ügyesen béhunnya.

- A nem sok - kacagott Mihályka -, de amit velem tett, azt veled nem tette, üsmerd el.

- Mondd ki, ne kerüld a szót!

- Hát éppen az, hogy Ilka a fülemet is megcsókolta.

Botos Emre felugrott, mint a farkas:

- Levágom a filedet, te disznyó!

- Türtőztessed magadot, mert szent helyt vagyunk - hárította el Mihályka.

A két kiskorú legény kitüzesedve háborgott a penészes szagú félsötétben. Botos Emre szaporán fente össze a fogait, s látható volt, hogy sem ő, sem Mihályka nem igyekezett letenni vélt jussáról, pedig Dimén Ilka olyan szokást követett, hogy két karjával csak egy legényt ölelt.

És azonkívül megmondta vala a falusi bölcs is:

- A leányféle nem pityókaföld, hogy szeriben is használtassék.

Mire kongatták a délt, az ügy még zavarosabb, s a két legény még bolondabb volt, mint reggeliben.

- Javaslom, hogy délután menjünk ki a ciher szélire, s osztozzunk meg még a mái napon - mondta az úton Fesszegi Botos Emre.

- Állom - felelte Mihályka.

- Samuné-likjánál, az udvas fánál.

- Litánia alatt, hogy segedelmet nyerjünk.

2

Délutánra elbágyadott a nap fénye, mint a félszázados vénleány szerelme. Számítani lehetett arra, hogy az ökörnyomokban reggelre megkörmödzik a víz.

A mező bokrétája hervadtan bokrok alá hullott, s ott unatkozó nyulak szagolgatták, mint éhes macska a bocskortalpat.

Szerteszéjjel csendességben levetkezett fák állották az idő jóslatát, s közöttük hidegben száradott a sok lakatlan pókhajlék, s megszűrték a gyenge szót is.

A szóba vett odvas fa, mint kivénült száraz ember, félig földre hajlott, s két nagy ágát széjjeltárta, mintha saját árnyékát akarná ölbe venni.

Fesszegi Botos Emre már közelített a ciherhez. Legénységének egyik tanújeleként fél vállra vetette ujjasát ezen friss időben, s mikor a fa alá beérkezett, kétszer-háromszor körülfordult, mint a szerencsekerék.

- Ha nem jönne el, kikészíteném, mint a disznóbőrt - mondta, s aztán kicsi tükrét előkészítette: megfelelő állást vett, tágasság kedvéért a kalapját is levette, s orcájának minden zegzugát összevizsgálta. Ugyan nézhette így is, úgy is, mert a szép nevezést igazán nem lehetett reá alkalmazni: csontos ábrázatját valamikor talán tüzes lábú hangyák járták összevissza, buksi feje vastag nyakon ült, mint elhízott bagoly a csutakon, testben pedig tömött vala, hogy egy rendes embert még reá lehetett volna építeni.

Mihályka szavának szintén embere lett, minek árát még ez ideig csak cingár dereka remegésivel s arcának fehéredésivel fizette. Mikor helybe érkezett, szó nélkül leült a fa alá.

Fesszegi Botos Emre széjjelvetett lábakkal elejébe állott:

- Küzdjünk meg, s aki leveti a másikot, Dimén Ilka azé legyen.

- Magam nem vélöm igasságosnak - tiltakozott Mihályka.

- Nem akasztlak el, s ígérem, hogy bogot sem vetek, gyere no!

- Világért sem megyek, érts meg.

Botos Emre tehetetlenül egyengette s húzogatta harisnyáján az ellenzőt. Aztán tempósan szólott:

- Akkor találj ki egyebet, te politikus úri bölcs.

- Ketten, közös egyességgel - beszélt szépen Mihályka.

És úgy gondolván, hogy ülve jobban fog az ész, egymás mellé ültek, s a nagy gondolkozásban félig lába közé vette a fejét mind a kettő.

- Juta-é mán valami eszedbe? - mozgolódott későbbecske Fesszegi Botos Emre.

- Légy nyugton, idővel leszen a gyermek is.

Csak kínozták tovább éretlen eszüket, s várták a találmányt, de melegházukban, minek csont a fala, virág mégsem akart nyílani.

- Te csak tudóskodol, Mihályka, s futtatod az időt; de ügyelj, mert én összerontom úri arcádot.

Mihályka kedvesen emelte az ujját, mintha bölcsőbeli gyermeket óvna durva szótól.

- Ne háborogj, de hallgass ide.

- Nocsak.

- Azt találtam ki, hogy tüzet teszünk, jó nagyot.

- S megfűttözzünk, mi? - kacagott Fesszegi Botos Emre.

- Ne bolondkodj, hallgass.

- Hallgatok.

Mihályka értelmesen magyarázott:

- Tüzet rakunk, s mikor legjobban ég, kiválasztunk két diókora piros szenet: ez leszen Dimén Ilka jelképe.

Botos Emre hirtelen kedvet nyert.

- Szörnyű okos vagy, megadom, csak lám a többi felit.

Mihályka felállott, s mind a két tenyerét kinyitva folytatta:

- Egyik szenet én veszem a markomba, másik szenet te veszed a markodba, s amelyikünk hamarább elveti, az Dimén Ilkát veti el.

- Én rejá állok, tegyük meg - lelkesedett Fesszegi Botos Emre.

Hamar rakást hánytak össze, s alája gyújtottak. Aztán melléje ültek, s sóvárogva néztek a lángba.

Egyszerre csak Fesszegi Botos Emre bentülő, kerek szemét Mihálykára vetette:

- Javaslom, hogy valamit igazítsunk a dolgon.

- Tudjam: mi az?

- Hát ne egyszerre, de sorjában vegyük marokba a szenet, s aki százig állja, a leán szüvit az nyerje meg.

- Nem ellenzem, ha első ízben te állasz ki.

Botos Emre a nyelvét két tenyerén végigjártatta:

- Nem egy szenet, de a pokol tűzit is kiállom! Ó, Dimén Ilka, szép szerelmesöm...

Mihályka kihengerített egy izzó bükkfaszenet.

- Ragadd meg!

Botos Emre lehajlott:

- Dimén Ilka, égő szüved a markomban! - és rázni kezdte a szenet.

Mihályka tempósan, de remegő hangon számolt.

- öt... tizenkettő... huszonhárom... negyven... ötven... - s Emre a szenet ordítva Mihályka arcába vágta:

- Megöllek, te... úri bölcs! - és teljes erővel egymáson kaptak, s mindjárt beléestek a tűzbe, mint két kicsi hímvad, kik a nőstény melegéért megingatják fejük felett a halálfejet.

- Eressz, jaj, ég a hátam! - nyöszörgött Mihályka, és egy erős rándulással a mezőbe hengeredtek mind a ketten.

Felszegi Botos Emre megégett ujjaival közbevette a másiknak gyenge nyakát:

- Szereted-é Dimén Ilkát?

- Szeretem, jaj, szállj le rólam!

- Tégy le Dimén Ilkáról. Ha nem, meghótál.

- Jaj, ne nyuvassz meg, te... tolvaj.

- Tégy le róla.

- Le, leteszek, jajajj! - vallotta kínjában Mihályka.

- Ezt mán szeretem - mondta Fesszegi Botos Emre, s örömében Mihálykát megcsókolta, és felállott.

Aztán ilyen nem várt eredménnyel elindultak.

Tűzhelyen a parazsak széjjelrúgva elhalványodtak, s azután kialudtak. Az igazság pedig fekete üszökvégeken maradt.

3

Rendes természetű embereknek nyugodalmas este érkezett.

Dimén Ilka egy szál őszirózsán csókolni tanult, majd a haját kibontotta, s gonddal nevelt Boldogasszony-tenyérrel illatosította. Közben esti reményeit édesgette.

Mihályka nyughatatlan szívét csendesítette, s mikor idejéből futotta, megkínzott gégéjét simogatta.

Hanem Fesszegi Botos Emre csak most kezdette élni jobbik idejét. Kigyúlt arccal feszengett, s a viszkosdobozba meleg tejet öntött, hogy attól csizmája híresen fényes legyen, mert ilyen legénynél illő dolog, ha keze-lába játszódik a fénnyel. Belső részeiben már úgyis lobogott a szerelem lángja, s égető melegével vetődni akart valakire, akin az élet szépsége aratásra várt.

A találkozás megesett. Ilka csak szokásból mosolygott.

- Közelebbről elveszlek - vallotta Botos Emre.

A leány tovább húzódott, mint a cinegemadár a macskától.

Mihályka sem tudta otthon marasztalni magát, pedig erőszakoskodott ugyancsak.

- Megjárom magamat - engedett végül, s elindult, de a Diménék házával éppen ellenkező irányba. Hanem valami boszorkányság talán belékerült a dologba, mert egyszer mégis a Dimén Ilka ablaka alatt állott.

- Magammal szabad vagyok - mondta szépen, s bement a kapun. Az ereszben mégis megállott, s jól hallotta, hogy Fesszegi Botos Emre nagy hangon dicsekedik odabent:

- Pedig szépen tartanám az asszont, s kedvibe járnék, mint az urak.

Mihályka megvizsgálta maga körül a helyet, s azután a kemence melletti nagy kádba belékuporodott.

Hadd tisztázódjék a helyzet.

Mikor Dimén Ilka Emrét kikísérte, nyomban élénk nyüzsgés támadt.

- Férj el tőlem, Emre! - szabadkozott a lány.

De Emre nem fért el, s erőszakkal is gyámolítani akarta, s kapálódzva is ölelte kedvesét.

- Megeszlek, mint az édös mézet...

Mihályka égő fülét a kád oldalához szorította.

- Nem kívánlak, ne kínozz! - mondta többször is Dimén Ilka.

- Gondold meg a dolgot, Ilka... szüvem...

- Ne nyomorgass, mert úgyis heába.

- Édösöm... - lágyult el végképpen a legény.

- Ne nyúlj hozzám, szégyentelen! - és beugrott Ilka az ajtón.

Fesszegi Botos Emre fejét vakargatva fordult le az úton. Mihályka szépen nyomába állott, s egyszerre beérte.

- Dimén Ilkáról nem teszek le, tudd meg végképpen.

- Ne piszmogj, Mihályka, mert elrontom az egészségedet.

- Majtég elválik, s jóslom, hogy megbotlasz te is.

Még váltottak egynémely kemény szókat, de Botos Emre elméletileg nem bírván tovább a dolgot, a hídon Mihálykát meglepetésszerűen megragadta, s a másik pillanatban már nagyot csubbant a víz.

- Hűlj le egy kicsit, no - tódta meg szóval csúf tettét Fesszegi Botos Emre, s már futásnak eredett, mert Mihályka, amennyire időt s egy kicsi szuszt kaphatott a lubickolásban, kiáltani kezdte, hogy:

- Tolvaj, fogják meg s ne eresszék!

Szerencsére nevezetesebb sérülése Mihálykának nem esett, de kimászás után a hideg rögtön rázni kezdte. Minden lépésre bőven szortyogott a csizmája, s hajáról, ruhájáról lépte nyomán vonal csurgott az útra.

Otthon az anyja fohászok között húzta le róla a gúnyát, s könyörögve érdeklődött az őszi feredés után. Mihályka kitalálással rejtegette a szégyent:

- Siettemben s a setétben félreléptem, s így esett.

Az asszony meleg ruhákat tekert jó fiának keze-lábára, s orvosság gyanánt minden ágybéli perefernumát reárakta. Mihályka rezgő szájjal mondogatta:

- Tisztára fagyok meg, jaj, de hideg a testöm...

Később kigyúlt, s a szót is megfordította:

- Gyúlok meg, valósággal tűz vagyon a tagjaimban...

Egészen reggelig így hánykolódott, s némelykor még saját maga sem tudta, hogy mi baja van, mert a szíve is fájt, vére is verekedhetnék volt, a háta közepén pedig váltakozott a hőmérséklet, mintha melegített jéggel kenegették volna.

4

Harmadnapra enyhülést érzett mégis. Ami kicsi láza megmaradott, az epedő szíve s mérge miatt volt. Elvétve még hosszakat nyöszörgött, de ezt már politikából tette, mert rájött, hogy az ágyban eredményesebben lehet gondolkozni. Forgatta is, biztatta is élénk eszét, mert a megesett csúfságot mindenképpen vissza akarta adni.

Egyszer aztán kedvesen elmosolyodott, mintha bankamadarat fogott volna. Sírdogáló édesanyját tüstént maga mellé intette:

- Ha meg találnék halni, bokrétás kalapban temessenek el.

- Ó, szép magzatom, jaj, kínnal tetézett anyai szüvem...

Mihályka hosszút s melegen sóhajtott:

- Immár láttam is az angyalt.

- Ne félj, édes fiam, anyád kiurusol. Mit kívánsz, s kedvedre teszem!

Mihályka meleg arcát arra fordította, s szeme csillogott, mint ékes fekete harmat.

- Egyet még próbálhatnánk, s ha aztán assem használ, eltávódzom a földről.

- Szerit ejtem, csak mondjad, aranyos magzatom, mondjad szépen, mondjad.

Mihályka magához ölelte az anyja fejét, s meg-megállva suttogta:

- Ha Dimén Ilka eljőne, s egy éccakán keresztül meleg kacsóival s fényös kék szemivel örökké ápolna, tán akkor felépülnék...

Aztán visszabújt a párnák közé: kezét sokáig a szívén tartotta, onnan szájához vitte, s tenyerén hosszan csókolgatta. S aztán szerelmébe beleszenderedett.

Úgy kilenc óra tájban a Mihályka édesanyja egy cingár, szőke leánykát a szobába béhozott: piros keszkenővel szépen bé volt takargatva, s fejét leheletével illatosította. Egyenesen az ágyhoz ment: meleg kacsóját a Mihályka orcájára tette, s szépen költögette:

- Én vagyok, Mihályka, kedvesöm, anyám eleresztett, mert te beteg vagy, s kívántál engemet... Én pedig örömest jöttem, mert én is kívántalak tégedet.

- Mihályka felvidámodott, mint egy gyermek, ki elé édes tejet tesznek.

- Dimén Ilka, életemet nevelő csepp, szép leánkám!

Később megint odabújt az asszony, s enyhülő arccal hallgatta, amit beteg fia súgott:

- Ha csak Ilka maradna velem, s reggelig ápolgatna, gyavulásom bizonyos lenne, úgy érzöm.

Nyolcesztendős leánykáját nemsokára kézen fogta az asszony, azután a szomszéd szobában lenyugodtak.

Dimén Ilka az ágy szélén ült, Mihályka fél karját a derekára tette:

- Szép virágom, urusságom, melegedtől meggyógyulok, s kivirulunk közösen.

- Édös kicsi társam - szólt kedvesen Ilka, mire a fejük már összeért, aztán a párnára tették közösen. Mihályka fellobbant, s Dimén Ilka a tüze mellett reszketett.

Az ablak külső talpán, iratos agyagcserépben, jobbra-balra lebbent a muskátli-levél.

A Mihályka száján új virágai nőttek a csendnek.

- Tentíjj a szívemhez! Gyere, egyetlenöm, gyere, virágozzunk.

Dimén Ilka félénken rejtette ártatlan tüzét:

- Mária megharagszik, szívem Mihálykám.

- Szeretjük egyik a mást erősen: s az imádság, gyere szépen!

- Ugyé, nem tudja meg senki?

- Soha senki, köntösöd vesd le ügyesön.

A két virág kinyílott, s egyik a másikhoz bújt. Mihályka gyermekesen nevetni kezdett.

- Mi esik olyan jól, egyetlenöm?

Mihályka kicsit felemelte a fejét, s mondta, mint egy mesét:

- Egyszer, mikor iskolába jártam, Fesszegi Botos Emre egy borítót hozott az iskolába. Az a borító teli vót portubákkal, s legeslegelőbb az én orrom alá dugta s mondta: Mihályka, szippants!

- S aztán ezt most métt mondod?

- Hát azért, mert hajadnak s szép testödnek illatából most egyet szippantottam.

Dimén Ilkának jólesett a szó, s örvendezett rajta. Mihályka nyugtalankodni kezdett, s szenvedélyesen kérlelte kicsi párját:

- Mondjad te is, hogy: Mihályka, szippants! Mondjad hamar, sokszor!

Ilka egészen odabújt, s szavában csak meleg illat volt:

- Édös Mihálykám, szippants, szippants!... A hajamnál, a számnál...

- Ó, be jó!

És a csend bétakarta őket.

Reggel a kicsi leányka békukkintott az ajtón, s mindjárt futott az anyjához:

- Édösanyám, a karjuk egymáson van, s alusznak.

- Ne beszélj, te.

- Biza úgy van, nézze csak meg.

Az asszony benézett, s a kezét összeütötte:

- Szent Isten! - s aztán közelebb bátorkodott: - Ó, be szépek vattok, édös két gyermekem...

Mindjárt kijött, s szigorúan meghagyta:

- Meg ne merd mondani senkinek a széles világon.

- Nem mondom, s a nem is mondanivaló, mert Ilka néninek is kell alunni, ugyé, édösanyám?

- Úgy, fiam, úgy.

Harangszókor Mihályka bokrétásan, s Dimén Ilka csillogó szemmel már a pap előtt állottak, hogy halasztás nélkül kihirdettessenek.

A pap kedélyesen szólott Mihálykához:

- Hiszen már holt híredet költötték, s lám, be szép színed vagyon.

Mihályka elkacagta magát:

- Hát ha vagyon kiért, akkor tudok élni.

Mikor a harmadikat harangozták, Fesszegi Botos Emre akkor ébredt egy korcsmai asztalon: üres üveget szorongatott, majd a felállást próbálgatta, s torz ábrázattal dünnyögött:

- Harang szova, Isten szova... Hol vagyok?... Este van-é, vaj reggel?...

A pap oltárhoz lépett, s a szentelő botot bémártotta:

- Asperges me, Domine...

Dimén Ilka és Mihályka térden állva imádkoztak a padban.

A templom előtti bokorra pedig visszaszállott a kicsi madárka, s új élet támadását beszélte három halovány virággal.

Némelyik addig bújja a könyvet, amíg aszott bőrén keresztülsüt a hold világa. A másik megint buta marad, mint hetivásárba járó félszemű pogácsás.

Hanem Bakk Lukács nem számítódik sem ide, sem oda, mert ő egyedül állott a kerek földön, mivel a tudományát kebeliben hozta magával a világra. Azért semmi álmélkodás abban, hogy szent Mihály-nap hajnalán kiállott a kopac hegyoldalba s a csillagokat emígy egyeztette az idővel:

- Ó, te édös Teremtőm, nem szólok a dógodba, de egy esztendőt sem vetek belé, s a világ feneke kiesik a csihánzsákból.

Mondjon Bakk Lukács, amit éppen akar, de én tudok egy legényt, aki ezalatt vigadozva rázta sapkáját a pátfalvi tetőn:

- Köszöntlek, szüvem-párja!

Ez a legény Etédi Küs Anti volt, s amit lába szárán lengetett a szél, az a katonanadrágja a halálos óráján. Amíg leereszkedett a Kalonda útjára, pirkadott minden ellenvetés nélkül. Csak a köd nem akart oszlani a Firtos lova feje felül.

Az Etédi Küs Anti arcájára is árnyékot vetett ez a köd, de ő az erejében igen bízott:

- Zsákkal is elhordom, meglássa a világ.

Tovább nekifeküdt egy borvizes forrásnak, s a föld illatját behunyt szemmel kortyolgatta.

- Jó vala-é, te? - szólt valaki a háta megül.

- Meghiszem azt - mondta a legény, s egy selyemkeszkenővel törülgette a száját, nehogy a szél ki találja fúni, mivel szüve-párját estére köszöntendő.

- Megszabadulál, hátistennek! - kezdte kenetesen a jövevény.

- Meg, s kinek hála s kinek nem - vette szárazon Etédi Küs Anti, s megint rázta a sapkáját, s zengedezett is. De amikor kifogyott a nótájából, megkérdezte a másikat:

- Kend hova való, bátya?

- Én biza, ecsém, hótom után a fődbe s addig az ódalba.

Ezt a feleletet Etédi Küs Anti szinte zokon vette, mert gondolkozásra szorult miatta. De aztán mégis rájött, hogy az "ódal" az ő faluját jelentheti, mert teremtés óta az áll úgy, mintha a szomszédja nyakába akarna ugrani.

- Akkor egy likba járunk - kapott rajta a legény s meggyúlt a szeme.

- Egybe hát, csak eppen nem egyforma sűrűn. De azért megüsmerhetnél, a piculáját.

- No nézze meg az ember, hiszen kelmed Kele Menyhért! Csak megvénüle, hajja-é, mintha bagoly szállott vóna az orrára.

Kele Menyhért ravaszul szipogott, ami tiltakozás volt a vénség ellen. Megint a legény szólott:

- Kérdöznék valamit.

- Ejszen, hogy mitől kopac a pap?

- Bánja a macska a papot, bátya, csak azt mondja meg: Bedő Ráki hogy virágzik?

- Hát hallomásból úgy tudom, hogy: emböri körösztény meg nem közelítheti a cifra békát.

- Node, ne békázzon, hajja-é! - vágott belé Etédi Küs Anti.

Az öreg meghökkent, s ilyen értelem volt az arcán: nete, mit tud a csemöte! De csak urasan szólott:

- Helyben vagyunk, ecsém. Nem szólék semmit, csak ne szemetejj.

Kicsi szünet után újból egymáshoz igazodtak.

- Úgy értettem, hogy a tényálladékot mondja meg róla.

- E kicsiből kitelik: egy az, hogy a fiam el akarta venni, de a derága portéka szuszékba bútt előle; a másik ismént, hogy hozzád sem mönne el, mert előbb megbűzöli a legént.

Etédi Küs Anti csúfondárosan elkacagta magát, mint aki régen kezére tekerte már az aranyfonalat. De azért feszegette tovább a dolgot:

- Az én csókomnak majoránna-illatja van, bátya! S ha több kell: bűbájos harmatban megferedem, három éccaka virágok közi hengeredem, s mégis az enyém lesz!

Kele Menyhért ráhagyta, csak a pálcájával rajzolt karikát a levegőbe, s a közepét háromszor is keresztülszúrta.

Apránkint a falu fölé értek: egyik erre, a másik arra fordult. De Kele Menyhért búcsúzóul megkérdezte:

- Tudod-é, ecsém, hogy járt vót a recesenyédi kutya?

- Nem én, mert kend állott a poszton - felelte a legény, pedig ki ne tudná ezt a fontos példázatot.

Az öreg nem hagyhatta alul magát:

- Hát a furulyádon hány lik van?

- Kendnek kilenc, eszesebbnek még kilenc.

Így aztán, megszúrkódván egyik a mást szavakkal illendőképpen, ki-ki a maga epés titkával elmehetett hazafelé.

Este Etédi Küs Anti egy kis ládikóba zárta katonarüsztungját s minden háborús francos-férget, s feltette a hiú szádjába:

- Vesszen a zamatja, mint a berbécsbőrnek.

Aztán feredni kezdett: nagy örömében úgy vercselte magát, s úgy feszengett a vízben, hogy a kád ontoráját éppen az ige tartotta.

- Tollászkodik, mint párosodás előtt a vadgalamb - mondta künn a nagyanyja.

Etédi Küs Anti, kibújván a kádból, a háznépit ismét magára szabadította, s a további szépítő műveleteket előttük csinálta: valami szagos vizet a markába öntött, azzal az ábrázatját istenesen megsúrolta, ritkaszép bajuszát megkefélgette, s a haját a két füle tövire dédelgette. Az apja, ki az ágakkal fésültette a fejét, ártatlanul elhúzta a száját, s azt találta mondani:

- Kitudósodtál, legén!

- Játéka van mindennek s kivált a szerelömnek - kacagott Etédi Küs Anti; s hogy egyéb reperálni valója nem volt, az édesanyja elé állott:

- Így ha megfoghatom a szüvem párját, vajon mi lesz?

- Az esze rögvest elmegyen - mondta az asszony, s a fia nyakába esett:

- Ó te, édös angyalom!

A faluban egy miccre híre futott:

- Etédi Küs Anti hazaszabadula.

- Bedő Rákit rázza is mán az édös nyavalya.

Hát hadd legyen úgy, s hadd rázza, mert annak az a rendje.

Hanem Bakk Lukács estére kelve ismét kiállott az oldalba:

- Dehogy, esztendő sem kell, s bocskorra kap a világ.

A balga pásztor így ijesztette az emberiséget, de az ifjú szív egyebet vett tudomásul: világot útjából eltéríteni, illatozni, összeborulni; ó, Istenem, hogy táncol a vágy, be szép a vérnek útja, s ki-kicsordul meleg kelyhéből a lélek...

Vén Etédi Küs Ambrusnál mégis összebújt a háztáj:

- Vajon a régihez mene-é?

- Pedig éltemben akadály lenne, s hótom után nincs bajom véle - mondta a szigorú gazda.

- Nem csókafiú, hogy elvágjuk a szárnyát - vette kegyelmébe a jó asszony, s emiatt egy kicsit össze is zándorodtak.

A szerelem piros madara a falu felett, karikába repülve, vígan csicsergett:

- Egy a világ s a rózsáját csak szerelem nyílassa!

Etédi Küs Anti mentiben az égre nézett:

- Zeng a magosság.

Bedő Ráki szép topánkát húzott, hajába piros pántlikát, s leeresztvén, a térdével egyszint lengedezett. S úgy tíz tájban már a kapuzábénál rázta az epedés. De nem sokáig, mert Etédi Küs Anti az epedéstől hamar átalvette ezt a szép hivatalt: még messziről egymásnak futottak, s egy testté levének.

- Jaj, beh szeretlek, édösöm! - jutott szóhoz később a legény; de Bedő Ráki az ölébe esve, tovább csókolta, s azt sem vette fel, hogy a dereka remegésében a rokolyája köteje elszakadott. S ha már így esett, mi szebb annál, minthogy megbogozták szép-ketten. Pedig az ördög mind azt súgja ilyen drága alkalomkor:

- Lelkem-virágom, szakasszuk el a többit is!

Ó, szép ifjúság, ilyenkor csakugyan zeng a magosság.

Öreg Bedő szép köszöntést mondott a vejére levendőnek, s hitvese pisolyogva veregette két keze fejével a szoknyája elejét, ami szegény asszonynál azt jelenti, hogy fulladozik a szeretet tengerében. S mindezeken felül tündökölve látszott ki az Úrnak bölcsessége: sírva teremti a szegény embert, de megteszi egyedül azért, hogy ki ne vesszen a szeretet. S ezért ütött el a vén Bedő szava minden elhamarkodott örömkiáltozástól.

- Nyomorgunk, istennek-hálá.

Az ilyen embert a túlvilágon három angyal futásra készen szolgálja, s folyton dicsérő énekeket zengedezve. Az egyik angyal már a földre is szállott a Bedő Ráki képében, ki az első himnuszt Etédi Küs Antival éppen most teremti meg.

S szívekre borult a himnusz dallama, s könyörögve kívánkozott betölteni minden űrt:

- Jöjjetek és énekeljetek, mert meg nem csallak sohasem...

Az első, ki örvendezve repült a hívásra, Bedő Ráki volt, s a dallamot Etédi Küs Anti sugalmazta neki, kilehelvén forrón a maradandó szépség színét:

- E világon tiéd leszek: csókolj meg!

Az ördög már szaporán húzogatta le fekete lepedőjét a világ testéről, mikor a legény, búcsúzás fejében, szere-száma nélkül kezdte csókolni Bedő Rákit.

- Ilyen édességet, legén legyen, aki kóstol! - mondogatta az útban Etédi Küs Anti, majd otthon, amúgy ünnepi ruhában, mindjárt megbújt a sarjúba, s aztán feje felett bátran tarthatták országgyűlésüket a verebek.

Az eleven asszonyok, kik előtt tehetetlen minden titok, kacagva újságolták vén Etédi Küs Ambrusnak:

- Kendnek vagy jött meg a fia, vagy nem, de Bedő Rákinak meg a szereteje.

Az öreg legyintett rá, s elhúzta a száját, mintha mondta volna:

- A doktora én leszek.

Pedig elég bárdolatlan, aki ezt teszi fel magában, mert vagy a szíve gyökere szárad ki, vagy egyéb baj éri, de hogy az ördögök valahol a sötétben falhoz veregetik: az már holtbizonyos.

Mégis hasztalan volt a jó szellemek intelme:

- Térj meg, Etédi Küs Ambrus!

Hanem Etédi Küs Ambrus a térengető szellemeket, egyéb híján, pipaszárral elverte, s hogy a fia vallomást tett, azt mondta rá igen kurtán:

- Megellenzem, tudod-é?

- Nagy szó, de az érzelöm még nagyobb! - fellebbezett a fia.

S este ugyancsak elszakadt a Bedő Ráki rokolyája köteje.

Ezalatt a tornácos Etédi házban erejében feszült a vén gazda, s leckét adott a párjának is:

- Te kapattad el a fiadat, most tántorítsd el, hadd lám!

- Isten megfizeti, örökké ne ellenkezzék, hiszen én is szegén vótam, s mégis elvett: s bánja-é?

- Eppen nem bánom, de most más világ van, s tudd meg: a Bedő fámíliával hótomig nem keveredem!

Hanem Etédi Küs Anti napról napra éhesebb lett a gyenge leány után. A forró tengerben sápadtan lézengett, s álmai közepén a szíve felé kapdosott. S nappal az anyja sűrűn azon kapta, hogy tenyerébe vett fejjel emészti magát, de hát mitévő legyen, hogy mégis jó legyen? Bedő Rákit elhagyni? Ó, szent Egek ura, ezt nem képes megcselekedni, mert a szíve abban a pillantásban megölné.

S ilyen kínlódások végén egyelőre búnak esett. De ennek a búnak hovatovább ez lett a veleje:

- Ha ég s föld ellenem, mégis elveszem!

És végképpen a maga útjára állott, mert csak a rózsafakasztó hajnalokat hozta haza a vállán.

Bedő Ráki meleg kezét a mellére szorította minden virradáskor, mert úgy érezte, hogy ki akar hasadni a vágytól; s a párna közé dugta a fejét, hogy szabaduljon az asszonyi látomástól.

A szerelem rózsái között kacagva bujkált a szív, s megszerette nagyon a helyét. Azt pedig régen megmondta a pap is, hogy ki ahol jól érzi magát, maradjon ott. Szigorúan ezt vallotta Etédi Küs Anti is; s valamit tett fel magában, de két módos cimboráját megkerítette, s Kisasszony napján a falusi szövetkezetbe így együtt beállítottak. A két éfigazda rávakarintotta nevét az ördög levelére, s erre Antinak a markába jókora summát leolvastak. A pénzt zacskóba dugta, s olyan mosolygás jött az arcára, mintha szerelmének minden ellenzője a háta mögött jól megurusolva nyöszörgött volna. Dicséretére essék, szépet is mondott:

- Bedő Rákinak hajlékot építünk. De szentet, mint a betlehemi majorház!

Mire beesteledett, vén Etédi Küs Ambrusnak szűk lett a ház négy fala, s az acélat kettőbe harapta volna.

- Jaj, aki fenn van! Törlesztőt veve a nyakára, s mán kacag ország-világ!

Azon este nem is ölte el az álom, inkább az üstökét nyújtotta, s szeretett volna valakit bokán ragadni s keresztülvetni a csűr tetején.

Etédi Küs Anti ezalatt csillogó szemmel ette a színt s az üdeséget a gyenge leány arcáról, s már az epekedés határvonalát is meghúzta:

- Mindenszentek napjára miénk lesz a paradicsomkert.

Ezekben a napokban, csak a harag tiszteletére, apa s fia nemigen szólottak egymáshoz, de úgy negyed-ötöd napra lobbot vetett a vén ember:

- Akinek akaratjából a világra jöttél, az én vagyok s nem más.

- Szentigaz, de másodízben a saját akaratomból szeretnék a világra jőni.

- Úgyhát nem tágítasz?

- Nem biza.

- S mered elvenni tilalmam ellenére?

- Zokon ne vegye, de szüvemnek s lelkemnek becsülettel tartozom.

Etédi Küs Ambrusnak roppant a csont a markában, de erejével tehetetlen volt. Hanem súlyos, sötét szavakkal haragjának mégis eleget tett:

- Akkor ide bé nem, s te is ellégy a házamtól.

- Ez még nyilván nem szentírás - vetett ellen a legény.

Az öreg felkapta a fejét:

- Megmondtam, s úgy tégy, mert én nem játszódom a szóval.

Etédi Küs Antinak keserű lett a lelke, s fehér színén végigfutott a dac s az akaratosság:

- Szégyen, hogy ide jutottam, de még nincs világvége! S lássuk hát külön a bajt, ellenben térdet-fejet mégsem hajtok!

A szomorú leckét ilyenformán felmondták egymásnak, s nagy háborúságban tán felejtették is, hogy ennek vagy mind a kettő, vagy az egyik búját látja. De már a vérnek fekete magvát elvetették, s bár ijesztő szokott lenni a termés, de hát legyen, aminek lennie kell.

Csak éppen meg ne nyíljon a sötétben izzó homály, mert meleg véreső hullana belőle.

E perctől kezdve millió papnak kellett volna imádkoznia, mert Etédi Küs Ambrusné a veszedelem hideg illatját már megérezte.

Nincsen öröm bú nélkül,
Sem szerelem baj nélkül.

Hanem a bajt tódja-fódja az ember, s a szerelmet miből lehet, nem hagyja cserben. S tisztelet Etédi Küs Antinak, mert ő is így tett: a Nagy Gergely faluvégi bennvalóját kifizette, s a ház fundamentumát egy nap alatt másodmagával megásta. S ha szegényt szeretett is, megbecsülték, egyik úgy, mint a másik, mert a házhelye előtt az út mejékit épületfával telehordták, csak úgy kalákában, kicsi ital mellett s egy áldott nap alatt.

S tíz nap múlva bészarvazták a kicsi házat, s tizenkettő múlva szép havasi zsindellyel az utolsó likat is bédugták rajta. Etédi Küs Anti maga tette rá a fényes két keresztet.

- Még a püspök is feszedezhetne benne! - mondta boldogan.

Vén Etédi még a tájékára sem ment a háznak, nehogy a méregtől kihasadjon. Pedig széles vállát szerette volna nekivetni a falnak: hadd lám, milyen erős. De aztán letett róla, s azt számítgatta, hogy a jövendő majd csak észhez téríti a fiát, s irgalom nélkül, mert ahogy ő mondá:

- A ház nem termik gabonát, sem tejet nem ad, s akkor biza felkopik az álluk.

Szomorú, de ez az észjárás az igazságtól nem ütött messze, legfeljebb csak annyira, ahogy a kancsi ember lik mellé üti a saskarót.

Etédi Küs Ambrus nem is félt, hogy belébukik a maga politikájába, sőt az Istentől sem tartott miatta, mert a következő vasárnapon nyakasan s megfontolt lépésekkel ment a templomba, hogy egy kicsi jámborsággal verje magát. Hallott is szép orgonaszót s kemény intő igéket. S válogatva szedegetett is belőlük, de nyomban kárba veszett minden, mert a prédikáció végén nagy ájtatosan így harsogott a pap:

- "Az Anyaszentegyház házasulandókat hirdet: Etédi Küs Antal..."

Node, nekitüzesedett a vén székely: a felszedett igéket szélnek eresztette, s csak alig tudta megállni, hogy fel ne szökjék, s oda ne kiáltsa:

- Én, Etédi Küs Ambrus, az apja: megellenzem!

A jámbor híveket kiharangozták a templomból, de a vén Etédi imádságoskönyve még ma is emlegeti ezt a vasárnapot, mert úgy járt vala a gazdája kezében, mintha rakott szekér kereke alá került volna.

Bedő Ráki kacagva és béhunyt szemmel tartotta kar alá a derekát, s ajaka a szapora melengetéstől jobban s jobban tüzesedett. S mellette a legénynek fémlett a szeme, s tartani lehetett attól, hogy meggyúl, amire ráveti.

A szegénységben is pompázott a kinyílott rózsa, s a jövendő sok cudar réme láthatólag elült. De a fák között sírni kezdett az ősz kitartóan, s csak néha esett egy-egy levél a szájára:

- Emlékezzél te is, ember!

Etédi Küs Anti azt vetette ilyen intelmekre:

- Előbb tegyen, mire emlékezni jólesik.

Hát kedvezett is neki mind a remény, mind a valóság, mert halottak napjára szüve-párjával együtt feltámadott az új életre, elmondván a hitet:

- Holtomiglan, örömben, bajban...

Egy szépszavú tudós székely levett kalappal búcsúztatta Bedő Rákit az apai háztól:

- Immár, édösapám, rólam kezed leveszed; és te édösanyám, gondjaidból kihullatsz: mivel eljött, kivel éljem éltemet s változása napomnak...

Némelyek rikótoztak, mások pityeregtek, csak a komoly szakasz búvárkodott az üvegeknél. De Bedő Ráki szárnyára ereszkedett: a faluvégén bészállott a kicsi házba, s fehéren, reszketve s szépen odabújt Etédi Küs Anti szívéhez:

- Ó, uram, s szeretőm s királyom!

Sokáig súgtak, búgtak, szerelmeskedtek, aztán a pompás rózsakertben illattal betakarództak, miközben Etédi Küs Anti vágyainak tánca közül felsóhajtott:

- Zeng a magosság!

Új nap virradt a falura s az élet két új embert taszított be a sorba, melynek az eleje valahol bűnbánva hányta a keresztet a sír szádján, de a legvége a faluban még a szerelem táncát járta. S az Isten legpontosabb szentje, aki a házasemberek listáját vezeti, alig végezte be reggeli imádságát, már a nagy könyvhöz ugrott, s írni kezdte:

- "Etédi Küs Antal" - de itt megállott, s a halál napját nem tudta hova tenni, pedig az is rátartozott, s tudnia kellett volna, hiszen öröktől fogva el vagyon az döntve. S így esett meg, hogy ez a rubrika üresen felejtődött, mintha Etédi Küs Antinak örökké élnie kéne.

Faluszerte tisztelet járt az ifjú párnak, mert olyan szépen éldegéltek, hogy öröm nélkül nézni sem lehetett. A cigány minden találkozáskor kétrét görnyedt a gazda előtt, s nagy szertartással sűrűn mondta kedves jókívánságát:

- A zsisten sáporítsa meg a kedves csáládot!

Bedő Ráki ilyenkor megszorította az ura kezét, s édesen összemosolyogtak.

De akinek rossz mája van, az visszafelé cselekszik: akkor kacag, mikor mások sírnak és viszont: Azért mondom, mert Kele Menyhért a nyári vitát az emlékiben újra felidézte, s összehúzott szemöldökkel így szólott a fiának:

- Láddeg, nem mindenki olyan tatar legén, mint te!

Az ifjú csak legyintett:

- A nap feljő, de le is menyen.

Vén Etédi Küs Ambrusnál sem állott be fordulat. Ellenkezőleg: módos házában szüntelenül morgott, mint egy barlangi medve, kinek oldalában rozsdásodik már a golyó.

Napok futottak el, miket egy mord óriás, valahol a világ szélén, rakásra hajigált. Daloló tündér napkeletről újakat eregetett ezüstkötényéből, s az emberek hálálkodtak érte.

De Etédi Küs Anti előtt már le-leszállott a szegénység madara. A fejét ugyan félrekapta, de a kenyérből szűkön vágott. S azért mégis: szép összeborulással magát is, párját is tovább ámította. Csak az álom kerülte el mind gyakrabban a szemét: ilyenkor aztán az ágyában felkönyökölt, s mosolyogva nézte a feleségét. Ez a mosoly a szája végén mégis eltörött:

- Nem vetettünk, mert nem volt hova; s nem aratunk, mert nincs hol.

Öreg Bedőék, amíg tudtak, segítettek egy-egy fél véka búzával, kupa tejekkel, verőmalaccal, kotlóstyúkkal, de télire ott is panaszra fordult az egér, mivel az asszony csak úgy sütött, ha a gazda egy-egy szekér fát a városba eldöcögtetett. Etédi Küs Ambrusné is szúrt ugyan egyet-más jókat, de csak gyéren s nagy titokban, mert tekintélyes oka volt rá, s ezt így mondta:

- Ha őkelme megtudja, a derekamat igyenesen letöri.

A Jézuska is megszületett, de Etédi Küs Antiék a farsangon nem sokat vigadoztak. Egyszerű okból, amit adószedéskor így mondott volt az egykori ember:

- Mert a garas nem fiadzik, ahol nincs.

Az ifigazda, habár az elöljárók cimboráltak is véle, mégis másnak faragott, s napszámmal keresett ritka forintokat, de azokból csidma lett a Bedő Ráki gyenge bábójára s egyéb melegítő a harmatos testére, mert az asszonyfélét takargatni kell, mint a nemes oltovány-ágat.

A legkeményebb időt mégis a tavasz hozta, s biza megesett gyakorta, hogy csak sült pityókát ettek vacsorára. De a szegénységet egy áldott fénysugár most is örökké szembekacagta:

- Szeretlek, s megigézem a verejtéket is, hogy kenyérré váljon asztalodra.

Kaszáláskor füveket vállalt átajában. Hajnalonkint lopva csókolta meg a feleségét, s a virradással együtt állott a rend fejéhez. Konok ereje s akarata alatt hódolt neki a munka, de sokszor azon kapta magát, hogy megáll a rend közepén, s a száját, mire izzadság futott, összeszorítja:

- Én, az Etédi Küs Ambrus fia, kire köblös fődek ásítanak, napszámba?!

De aztán megint elmosolyodott:

- Bedő Rákiért a véremet is belévetem a fődbe.

S tovább fektette a rendet, s zengedezett is szép éneket:

Én-istenem, adj jót érnöm,
Amíg élek, véle élnöm...

Egy kacagó szemű angyal a ház felett lebegett, s az egyik éjfélkor örömhírt vitt a magasba:

- Bedő Rákinak fia született, úgy hívják: Etédi Küs Antikó.

Az apa örömében keresztet vetett:

- Hiszek egy Istenben, ki elküldé angyalát.

S ezután, ha megállott a rend közepén, még a kalapját is elvetette, s csillogó szemmel nézett el a hegyek felett:

- A fiam, a kettőnk fia! Ejh, szemenkint is összegyűjtöm neki a búzát, mint a galamb!

Etédi Küs Antikó már mosolygott, a két mákszem tenyerét csapkodta össze, s az anyja fülén keresztül akart nézni. Az apja le sem vette a szemét róla: hej, milyen legényt nevelek én belőled! De aztán valami cudarul a szívébe nyilallott, s a kalapját a szemébe húzva, kiállott a kapuba: ki-ki szaporán és méltóságos örömmel hordta haza búzáját a határról. S ekkor újra vér csordult a szívéből:

- Sem búzám, sem béfogó marhám. Nekem: Etédi Küs Antinak?! S hogy ezen az őszön se vessek? Még a fiamnak se?!

És addig háborgott a kínban s a gyermek feletti örömében, míg merész dolgot határozott. Még egy hétig hányta-vetetté, de végül is megadta magát: ha szíve s lelke van, kibékél, hiszen apa, mint én...

Etédi Küs Ambrus már annyira belesárgult a mérgébe, hogy olyan volt, mint egy nagy viaszgyertya. A csontjai kiállottak, mint régi vár falán a megaszott kövek, mikre a vihar szokott ráülni. Éppen az időjárást nézte a kalendáriumból, amikor a fia belépett:

- Eljöttem, hadd lám: mi szava van.

Az öreg sárga színében gúnyosan kacagott:

- Hát a szerelöm?

- Azt ne bolygassuk, de apa vagyok s kelmed is az. Van-é szíve, s érti-é szómat?

A vén gazda erre sem engedett fel, csak az arccsontjait mozgatta meg:

- Még nem hótam meg, s amint mondtam vót, eppen addig tart.

Etédi Küs Antinak rettentő méreg cseppent a szívére, kicsit elszédült az indulattól s a kíntól, de megtikkad nyomban, ha ki nem mondja a szót:

- Most már én tagadom meg! Tanúm legyen az Isten, aki fenn van!

És kiment egyébként békességgel, pedig lázadott veszettül a vére s minden izma.

Az öreg széltében s hosszában mogorván s lélekben megindulva mérte a szobát.

De Etédi Küs Anti a kapunál megtorpant s ha ég szakad, úgysem tudott volna tovább menni. S mint a perzselő tűz, az eszén keresztülfutott a szörnyű igazságtalanság, ami szentséges szerelme miatt szakadott rá, mint égrekiáltó fekete ítélet. Szeme előtt sötét, tömött színbe futott minden, a vér a fejébe, s akkor, mintha egész testében lángot vetett volna, felordított a kapura esve:

- Nincs lakója az égnek! Sem Isten, ha tűri ezt! Hordjatok tüzet, hogy égjen meg, akinek lelke nincsen!

Néhány ember összefutott. Elsőnek Kele Menyhért fiastul, kik éppen a mezőről jöttek arrafelé.

- Tudja meg a világ, az egész! - ordított Etédi Küs Anti.

- Emberek, ennek az esze meghibádzott! - kiáltotta Kele Menyhért vészes hangon.

Arcok elfehéredtek, veszedelem szele szállott setéten.

Etédi Küs Anti a tömeg közé ugrott.

Kele Menyhért ravaszul feljajdult, mintha az inába haraptak volna: - Veszett ember! Üssétek, a falut is összerágja!

S e pillanatban ifi Kele Menyhértnek megvillant kezében kétszer a villa, s Etédi Küs Anti véres fejjel a porba esett.

- A nap feljött, s most lemegyen - sziszegte a legény, s még ütésre hajlott szomjasan, de mint törtető, szomjas vad Etédi Küs Ambrus kiszökött a kapun: s csak újabb sikoltás, s ifi Kele Menyhért nyekkenve béfordult a sáncba, s nyomban reá az apja.

Asszonyok zokogtak, férfiak színt váltottak. S a halál lehelete ijesztőn szállott a tömegre, minek a közepében egy kimagasló, bozontos fej meghajlott, s a konok sárga arcon két könnycsepp hengeredett végig.

Etédi Küs Ambrus a fiát siratta.

Ezalatt Bedő Ráki mosolyogva játszott a fiával, s kicsike kis kezét csókolgatta s mondta:

- Világteremtésire olyan, mint az apja.

S eljöhetett már a fekete szárnyú madár, s elhozhatta kicsi Etédi Küs Antikónak a gyászhírt, mert ő ezen is mosolygott, hiszen csak az anyatejet ismerte még. Hanem el fog jőni az idő, amikor ő is felnéz majd az égre, s megcsókolja az emberi kínt, mondván:

- Zeng a magosság.

Mert az ő drága édesanyja újra csak azt mondja:

- Világteremtésire olyan, mint az apja.

A sóvidéki ember naphosszat kereste a kabalája fején a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott:

- Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen.

E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet.

Mondja neki, s a másik kacag rajta:

- A saját fejeden hamarébb megkapnád.

Ezt a csúfondáros elöljáró embert Bircsa Saminak hítták. Nagygazda volt, a jót szerette, s az italt meg nem vetette. A muzsikaszón is örökké szerfelett kapott, mint a szarka a tyúktojáson. Bölcs Sinkó Józsi által most is jókedviben találtatott.

Nem eresztlek haza, Józsi.

- Mi szándékod vagyon, Sami?

- Disznyót ölünk, s egyéb is. Jó szándék, ugyé, Józsi?

- Meghiszem azt! - mosolygott Sinkó Józsi, s az esze már helyre ütődött.

Az esemény kedvire asszonyok forgolódtak, s közben ingerelték a férfiakat is, hogy semmi jó veszendőbe ne menjen.

Szép, nagy disznó volt, minek a nevenapját mára tették. Olyan buzgón meghízott, mintha hivatalát látta volna el. S három erős férfiú keze között egy pillantásra áldozatul esett, mint mindenki, aki becsületes.

Bircsa Sami azt sem tudta, hogy örömében hova legyen, csak ismételgette:

- Olyan szalonnája van, mint a hat ujjom egymáson.

Valahonnét egy zöld korsó is megtelt erős pálinkával. Szép tiszta volt, mint a harmat, égette a józan torkot, s a szem fémlett tőle, mintha egyenesen újra teremtődne általa az ember.

Nagy politikával kezdődött a torozás.

- Essék a mi Urunk tiszteletire, hogy mindennemű leselkedő betegségtől megőrözte a Bircsa Sami disznaját! - szónokolt Sinkó Józsi.

- Tégödet es őrözzön meg! - kedveskedett a gazda.

A szomszédság férfiai megsejdítettek valamit, s mindegyre ütögették bé magukat:

- Ha tudám vala ezt az összemelegedést, tán nem is jövök vala bé! - ravaszkodott ez is, az is.

- Nincs baj, s ne is legyen: részesedjék ki-ki a jóban - kedveskedett a gazda.

Künn cudarul hideg volt, hogy az úton járó kutya szaporán szedte a lábát, nehogy restsége miatt odafagyjon.

A varjak a csűr tetején hánytak-vetettek valamit, s pislogtak ravaszul, mint a csapáson keresztülsétáló róka. Némelyik az udvarra szállott nagy bátorsággal, s a pergelés tűzhelyén peckesen sétálgatott. Volt olyan, akinek csőrire ragadt a disznó körme, mint egy illatos szájkosár. A másik előzékenyen lekapta róla, s repült véle nagy boldogságban.

A kemence szádjában egy hóka macska mosdott, s szünetek alatt szomorúan nézett az űrbe, mintha vénlegény volna.

Bircsa Sami jó példát mutatott a vigasságban, s küsbírói tudományát szerivel használta is:

- Mikor ilyen jóézűen lehetünk, bátron mondom, tisztelt gyülekezet, hogy mü es urak vagyunk...

- Biza urak, Jézus hallgassa meg... - mondta egy öregebb székely, kiben egyébként volt annyi fortély, hogyha idejében betűhöz juthat, akármelyik ügyvédet elveri maga mellől.

Egy szóval s kettővel is: végképpen kedvre kapott a disznóölő gyülekezet, sőt egy új korsó irányába egészen jól útbaállottak, akárcsak hajdan a napkeleti bölcsek.

A szomszéd szobában javában munkálkodtak az asszonyok, s valami friss hírt mindegyik tudott.

Egyik így vallott:

- Ki hitte vóna: Széjes Vilma nagyon van... Addig s addig játszadozott a legényökkel...

- Amilyen az éfiú ész, hamar megesik - sóhajtott a másik.

- Ha fa, virágozzék; s ha leány... ne szólj szám, nem fáj fejem...

- Ha leán, vágyakozzék! - pótolta ki egy értelmes menyecske.

Aztán másra vitték a szót:

- Őkemik jól belékapának az ivásba.

Egyik így tanította a házbelit:

- Forgódj ott es, no: hadd legyen egy kicsi férfibűzöd!

Éppen ekkor kongattak délre. Egy-két fokkal jámborabb lett ki-ki. Sőt a keresztvetést használták is. A gazda pedig ellendőképpen ájtatoskodott, láthatólag a többi helyett is:

- Áldjuk Urunkot, kinek kezitől vesszük a jókot - s nyelvén nagyot, fordított a dolgon: - A rosszakot se mástól.

- Mü es elkövetjük a bűnt, s ez tudva vagyon Előtte.

- Ha az a kolontos Ádám az almát meg nem evé vala!

- Akkor te is angyal lettél vóna - egészítette ki egy másik, ki a túljámborságnak híve sohasem volt.

Ezzel aztán végképpen kijöttek az istenes hangulatból, s folytatták e világi búknak s bánatoknak temetését.

Az ablak alatt időnként erdőből jövő bakszának haladtak el. Némelyiken szép hasogatott fa, a másikon megint, nyakkal odakötve, hosszú tőkefa húzódott: s aki ember, kinek mozog is az esze, ezt körülményesen nézi vala, bizonyosan azt mondja: ha a vármegye patkány volna, akkor neki, mint ez a tőke, éppen olyan farka volna...

A székelyek pedig, akik a szánakat földet seprő szokmányban követték, olyanok voltak, mintha zúzmorás bajusszal a munka miséjét mondanák szüntelen.

- Bircsa Sami nyilván új világot teremtett, úgy zúgnak bent - mondták haladtukban.

Újat ugyan nem, hacsak kezdetnek nem vesszük azon irányítását, hogy a gyülekezetet borivásra térítette. Emiatt aztán mindnyájan kedvességükbe vették még inkább.

- Kár, hogy nadrágod nincs, mert megválasztanánk képviselőnek - találta el Sinkó Józsi a szót.

- Egy kupa lisztért veszünk a cigántól - javasolta a másik, s kacagtak rajta.

Nagy vasfazékba töltötték a bort, hadd tüzesedjen.

- Az urak es úgy tesznek, s kerüjjünk mü es egyvonalba vélük - pisolyogtak kedvesen, ahogy olyan emberek szokták, kiknél már van némi szeszesital.

Bircsa Sami csak hányta a fazékba az öklömnyi cukordarabokat, s mikor emiatt a felesége fellebbezett, tehetős kedvében azt vetette:

- Van elég a botfali cukorgyárban.

Ebben nem is hazudott, mert éppen olyan igazság, minthogy csillag is elég van az égen, csak vak ne legyen az ember.

Akinek a természete béveszi az italt, mondják arról, hogy csupán a harmadik reggelre tapogatja meg az asztal lábát. Ezen gyülekezet is ilyen szíjas emberekből tevődött össze, mert csak a kedvük nőtt, ellenben eszük s erejük nem fogyott.

Ha már ennyire vagyunk, álljon nyíltan az igazság: akit egy-két kupa bor lenyom, az egyik részben nem is férfiú.

A jó kutya megemészti még a puskaport is. Az ember önmagát is.

Ezért nincs olyan nyomorúság, mit a sír szájáig ne lehetne elviselni. Mégsem bízunk magunkban, s ezért járunk ki s bé a vígasságba. Bircsa Sami s a cimborái is ezen ügyben ihattak csupán: ki merné ellenezni? Mert ami kedvet látunk, az csaló tűz egyedül, mint a mélyben kínlódó kincs elmúló fényessége.

Száraz ember s nem kedves, aki mondja:

- Legyen eszünk!

Maga Bircsa Sami még most, hevült állapotában sem tagadta meg véleményét rólunk, emberi teremtményekről:

- Hervadó bokréta vagyunk, s rossz fődbe vetett mag az eszünk.

De hirtelen meleg érzelem futotta el, mire múlt időkből hozott szép bolond illatja vérinek kicsordult:

- Ellenben nekünk székelyekül, lengő száron rózsa a szívünk, s epekedik harmat után szüntelen... Öntsetek bort én nagy szüvemre...

Mint bujdosó barát lelke az álombeli szózattól, meggyúlt a többi is a szótól.

- Szép szavadért dicsérünk.

- Igasságodra harmatozunk!

Bircsa Sami még jobban tüzet fogott:

- Kedvünkre mozsikát rendelek.

Az asszonyok is ajtó mellé gyűltek, s hogy őket a férfiak felfedezték, ez is, az is maga mellé erőltetett egyet:

A szolgalegény pedig már futott le az úton, muzsikaszó támasztása végett.

Szépen bé is alkonyodott.

Később a cigányok is megjöttek: egyik vén Dámi vala, ki az életének már azt a felit élte, mit szép nótáiért ráadásul kapott a magyarok Istenitől. S kívüle még kettő, kik lábujjhegyen állottak, mint a kukorékoló kakas.

- Állítsd bé, Dámi, szépen szóló udvas fádot! - vezényelte Bircsa Sami.

Dámi asztal fejéhez támasztotta kopott bőgőjét, aztán a másik kettőre nézett, mintha meg akarná bűvölni őket, s megzendül a három fa:

Rejám rózsám átkot rakott:
Még az ég is kétrét hajlott
Felettem...

Hirtelen égő pirosba öltözött a kedv, s nótaszónak illatját szem, száj és fül vérbe vezette, mint májusi holdvilág a szerelmet.

Ó, drága, rusnya ember: te cigány, ki Isten helyett is szerszámodba veted a hited s tüzet gyújtasz a vérben!

Lengő ágon piros rózsa: kinyílottál, búra termett szívvirág, kit kedv ápol, melegít, s cigány viszen veszendőbe...

Szedtem százféle virágot:
Abból főztem urusságot.

Gazdaggá lett a szegény is, mint virágos fán éneklő madárka.

A nagy kedvességben valaki indítványt kiáltott:

- Kerekedjünk táncra!

- Igasságodra harmatozunk! - helyeselte férfi s asszony.

Hamar tágasságot csináltak, s Bircsa Sami kerengtetni kezdte az egyik menyecskét. Példáját követték, s vigadtak szépen, s kicsi szünetekkel egy-egy rigmust hullattak, mintha tűzre fát vetnének.

Én Istenem add neköm,
Be igazán szeretöm.

Később újra:

Eccer jártam nálatok:
Letörött az ágyatok.

Legények, kik leányügyben bolyongtak, s az ablak alatt mentek le s jöttek fel, néhány szuszra megállottak, s a vigalom feleslegéből részesedtek.

Itt-ott néhány tekergő kutya futtában megbűzölte a havat, de ha érezte is valami nyomnak izgató szagát, hanggal azt nem tudatta, nehogy szájából a meleg kifusson.

Sokszor beszélik, hogy a boszorkány ilyen éjfélkor töri gát alatt a jeget, s feredik bűvös hatalma gyarapítása végett. Hanem amelyik a mai éccaka nem sietett, a feredésről már végképpen lekésett, mivel az első kakasszó falusi béosztás szerint éppen ezt jelenti.

Ebben a tájban Bircsa Saminál is összebújtak a cigányok és alázatosan jelentették, hogy nekik távozni kéne, mert a szomszéd faluban lakodalmat kell muzsikálni.

- Megalkuttunk, istálom, bizsonisten.

Sem jó szóra, sem egyébre nem maradtak. Így aztán Bircsa Sami szánra pakolta őket, a bőgő nyakára öles kolbászt tekert, a szolgalegényt melléjük, s útnak bocsátotta.

Ellenben a gyülekezet alig sem bomlott, hanem a férfiak bokrétába ültek, s minden igazságot szabadjára eresztve, már bút panaszoltak, s keserűségben egy törzs gyanánt száradának.

- Kipusztulunk, mint a vadrózsafa - mondta Sinkó Józsi.

- Fástul, gyökerestül...

- Igasságunkra ki sem harmatozik - búsongott Bircsa Sami.

Az ablakok mögött fény támadott itt is, ott is.

A cigányok szeme már a faluvégin keresztbe állott, s mire a határra kiértek, szépen leragadott.

A bőgő pedig csúszott, csuszamlott: s egyszer csak az út közepén maradott.

Vén Dáminak álmában lógott a feje, mintha búcsúzna kedves kenyerétől.

A csillagok oszlani kezdtek, ami többek között azt is jelenti, hogy Jére Marci, ki a határnak negyedszázados pásztora volt, ilyenkor mindig vette a puskáját, s kutyástul elindult. Nyáron hivatalból, télen gyakorlása végett.

Menvén, egyszer észreveszi, hogy a szürkületben előrefutamodik a kutyája: megáll, néz előre erősen, tapodja egy helyben kínosan a havat, s nyöszörög bőven.

- Valami vad lesz nyilván - kap eszéhez a pásztor, s nyomban hergeti a kutyát:

- Hö meg, Burkos! Csípd meg, fogd meg!

A kutya szívére veszi a szót, s mérgesen nekiszökik a nagy fekete állatnak, az elbődüli magát, s a kutya veszettül kezdi tépni a feje körül. Jére Marci ijedtiben a szívéhez kap, de nagy elszánással térdre ereszkedik, s célba veszi a vadat, ereszt egyet: bőg a rusnya állat; ereszt kettőt: még jobban bőg. De már oszlik az ijedsége, mert íme, a kutya jön feléje, s a szájában fityegtet valamit, mintha a vadállat gégéjét kiszakasztva hozná...

Jére Marci reszketve nézi a kutyáját, s amit az lógatott, a szájából kiveszi, s tekergeti vén fejét:

- E kolbász, valósággal az!

Aztán kellő vigyázattal a vadhoz közelít, s kezdi forgatni hol az egyik, hol a másik oldalára. Közben pusmog furton-furt:

- Node, ilyent sem értem életemnek napjában...

Hanem Dámi felébredt a faluban, s már futva jött a kincse után, immár helybe is ért, s lelkendezve a pásztor mellé szökött: kap rögtön a bőgőjén, s nézi csillogó szemmel, de hirtelen a színében elváltozik:

- Szerelmes Isten, ki vagy a zségben!

S mint egy fogatlan, vén tigris; nekiszökik a pásztornak, aki félreüti száraz két kujakkal, s csillapítja szépszerivel.

- Nyughass, Dámi!

- Nem nyugsom! Kiharapom a torkát! - ugrik neki újra a cigány. Node, Jére Marci kedvét veszti a játszásban, azért az eszét használja, puskáját úgy veszi, s elereszt egyet a Dámi füle mellett: az megjajdul, leborul a hóra, s kapálódzik bolondul.

- Meghalok, meghalok! Sáraggyon a lelkin! - ordít a, cigány, pedig csupán egy serét futott átal a fülin.

Jére Marci feléje hajlik s kéreli; csendesíti, kéreli...

Bircsa Samiék még asztalnál búsongottak, buzgón kortyogtattak, néha laposokat pillantottak, s közben-közben nagy csendet hagytak. Egyszerre nagy mozgolódás, morgás támadt az ajtónál: s a pásztor kutyástul belépett, utána Dámi is, hátán dúlt ábrázattal hozta a bőgőjét, de helyette maga bőgött.

A szerencsétlen esemény eléadatott, bőséges indulatszókkal.

Veszik így is, veszik úgy is, forgatják, bogozzák, cigányt, pásztort gyóntatják, de igazságot tenni emberi lélek nem képes.

Vén Dámi új erővel bőg, s szaggatja a ruháját:

Megdeglem éhen! Ez a bégé vót, istálom, kincsem, felesígem, gyermekem...

Az atyafiak nézik a bőgőt, sorjában kongatják: rusnyán szól; pengetik: kedves hangját ki nem adja.

Dámi szünet nélkül szeleskedik, kínjában húzza üstökét - s ekkor hirtelen eszébe jut valami: ég felé tekint, s összefogott kezekkel kiáltja:

- Az én igasságomra ki harmatozsik?!

Egy pillanatig mindenki maga elé mered a szóra, de Bircsa Sami csillogó szemmel felugrik, a cigány fejét két karja közé veszi, s hallatszik a csókja:

- Ha igasság, harmatozzék! - s húsz pengőt helyből kiteszen az asztalra, csak egy szóért, amit szívéből lopott a cigány; csak azért, mert szent és nagy hatalmú a szó, mit legszebb idejében hullat el a szív.

Aztán barátsággal kérdi:

- Elég-e, Dámi?

- Elég, istállom.

- No, gyógyulj meg ebben a percben.

- Meggyavútam, istálom.

Jére Marcinak örömbe borul az ábrázatja, mintha ő nyeré vala a húsz forintot.

Bircsa Samiban újra fellobbant az éjjeli tűz:

- Húzd rá, Dámi!

- Nem sól, istálom.

- Húzd rá, úgy is! Hol hibádzik, kifújjuk magunk a nótát!

Vén Dámi kétfelé dörgölte szép cigány-bajuszát, a húrokat megpengette, s amint vonóját módjával odaillesztette, kicsit megállott, s fényes szemmel intonálta a nótát:

- "Édösanyám sok szép szova" - aztán fejét nekiszegte, s mint akik kiestek a világból, kórusban fúni kezdték:

Édösanyám sok szép szova,
Kit fogadtam s kit nem soha.

Ej-haj! Öreg Dámi baljával megölelte a pásztort:

Megfogadnám, de már késő,
Hull a könyvem, mint az esső.

A nap bújt, s fénye az ablakra omlott.

Bent asztalra borulva szépen vigadott néhány székely: éppen, mintha most jöttek volna Keletről, s már tudnák, hogy rossz helyen választottak földet s véle hazát.

Ó, szív: galickába zárt kicsi piros madár, immár megfulladsz saját melegedben, s mi segíteni mégsem tudunk.

Mert ha kiveszünk a galickából, úgy sem jobb.