Gondoltam, a húsvéti ünnepekre hazamegyek a faluba. S haza is mentem. Mint a nap és a hold, az öröm és a bánat is úgy borongott otthon. Az idő valósággal együtt küszködött a néppel, de kiverődni még nem tudott egyik sem.

Így közeledett a húsvét.

Esténkint, a nagyobbik húgom és a sógor hajlékában, néhány rokon és szomszéd együtt szokott ülni velünk. Ilyenkor beszéltük meg a világ dolgait, melyek között a falu hírei voltak az elsők.

Nagyszerdán is így volt.

Csakhogy azon az este, valami okból későn érkezett anyám, pedig más estéken mindig elsőnek jött. Láttam is mindjárt, hogy valami bujkáló ború van az arcán. Vártam egy ideig, hátha magától szólana borúja miatt, de mivel nem akart mégsem szólani, megkérdeztem tőle:

- Hát mi van?

- Nagy újság nincs semmiből.

Egyszerre csend keletkezett a szobában, s egyik-másik gyanúsan is pillogott. Aztán Gáspár öcsém mosolyogni kezdett, és így szólt:

- Anyám a fenyőfa koporsó árnyékából jött nyilván.

Egyszerre mindenki megbolydult, csak éppen én nem értettem semmit. S amikor kérdeztem, hogy miféle fenyőfa koporsóról esik a szó, akkor is csak ennyit mondott az öreg szomszéd:

- Feszül a bíró.

Vagyis kevélykedik, hatalmaskodik, s egyáltalában nem fér a bőrében. Olyan ember az. A szomszédunkban lakik, mellettünk éppen. Nagy udvarával, két csűrével és terjedelmes kertjével egészen reánk feküdt már. Nagygazda és hatalmas ember.

- Hát mit követett el ismét? - kérdeztem.

Csúfondárosan nevettek, s nem akartak szólni. Engemet pedig birizgálni kezdett az indulat, hogy milyen nehezen adják a szót. Pedig megszokhattam volna, hogy mindig nagy készülődéssel ássák a történetnek a medret. S amikor már készen van a meder, csak akkor indul el benne a szó.

De aztán elindult, s el a szóban a bíró is maga. Kifordult kevélyen otthon a kapun, nem sokkal délebéd után, s elindult felfelé az úton. Az asszonyok ügyelik lépteit, s hát egyszer az asztalos háza előtt megáll.

- Itthon vagy-é, Albert? - kiáltott bé az ablakon.

Az ablak egyik szárnyát kinyitotta rögvest az asztalos, és jelentette magát:

- Én itthon, hát miért?

- No, tégy le mindent a kezedből - folytatta a bíró - s csinálj hamar egy fenyőfa koporsót.

- Azt kinek?

- Azt anyámnak - mondta a bíró.

Többet nem szólott egyet sem, hanem megfordult és elment. De a hír, hogy mit mondott a kevély nagygazda, úgy futott végig a falun, hogy még őt is megelőzte. Már mindenki tudta, hogy halálán van a vénasszony, pedig beteg sem volt, csak kilencven esztendős. Mire hazaért ismét a bíró, már nagyanyám ott is volt az öregasszonynál, hogy elbúcsúzzék tőle.

- Azt mondják, halsz meg - mondta neki nagyanyám.

- Mondhatják is - felelte Zsuzsi néni.

- A fiad megrendelte a koporsót.

- Ő mindenről gondoskodik - mondta a vénasszony.

Tovább már nem fűzhették a szót, mert a bíró belépett a szobába. Csak megtekintette a két öregasszonyt, s azután odament az ablakhoz. Nagy asszonysereget látott odakünn az úton, kinyitotta tehát az ablakot, és odakiáltott:

- Mit pletykáltok olyan nagy csordában?

Még bé sem tette jóformám az ablakot, már ott volt az egyik asszony, bent a tornácban a bírónál. S beszél, mint a gyorsan motozó szél. Hát igen, a fenyőfa koporsót beszélik az asszonyok. Hogy micsoda ember az ilyen, aki nagygazda létére fenyőfából csináltat koporsót az édesanyjának! Ki egész életében csak dolgozott, s a vagyont tekintve is legkevesebb cserefa koporsót érdemelne.

A bíró egyre csak összébb húzta a szemöldökét, a végén pedig így szólt:

- Mondd meg az asszonyoknak, hogy felakasztatom őket! S onnét az akasztófáról aztán nézhetik, hogy milyen koporsóban fekszik anyám.

Az asszony elment.

Zsuzsi néni pedig másnap már nem kelt fel az ágyból.

S pénteken reggel meghalt.

Mindenki békességes nyugodalmat kívánt neki, de volt olyan is, aki irigykedve mondta, hogy milyen szép napon hala meg. Nagypénteken! Ámbár nem harangoznak neki, csak kelepelnek. De a kelepszót is meghallotta mindenki, mert az asszonyok egyre-másra gyűlni kezdtek a halottas házhoz.

A bíró azonban nem ügyelte az asszonyokat. Megbántva és háborogva csak egyet ismert: megmutatni a világnak, hogy milyen virrasztót és milyen temetést rendez ő. Maga elé rendelte hát mind a két szolgáját. A kisebbiket a paphoz szalasztotta, s azt üzente neki, hogy kerítsen még két másik papot is maga mellé, mert hármasban kell az anyját temetni.

- S béfogni hamar a két lovat! - parancsolta a nagyobbiknak.

Egy félóra múlva már csattogva vitte a két ló a szekeret a város felé. A nagygazda egyedül ült a hátulsó ülésen, bekecsben és nagy fekete kalapban. Tompa szemekkel az eget nézte, s jóformán még azokra sem vetett ügyet, akik köszöntek neki. Estefelé, amikor megérkezett a városból, a szekér derekában nagy cserefa koporsó feküdt. Fojtott fényében úgy uralkodott az a díszes koporsó, mint emberben maga a bíró. Arany betűkkel a Zsuzsi néni neve is ki volt rakva a koporsón; az egyik oldalon a leányos neve s a másikon az ura után való. S a nagy cserefa koporsó körül, mintha cifrázott forgácsokkal lett volna tele öntve a szekér dereka, úgy állott ott színültig a rengeteg sósperec, hadd torozzon este a nép, ha nagypéntek van is!

És elöl, a lóhajtó szolga mellett, ott ült zsinóros fekete ruhában egy halottas huszár.

Nagy zörgéssel fordult bé az udvarra a szekér, és a ház előtt megállt. Mindenki odacsődült, aki felragadt az úton, s bámulva nézte, hogy milyen koporsót, mennyi rengeteg sósperecet és micsoda nagy fekete urat hozott a bíró.

Ez kellett a nagygazdának éppen.

Kevélyen ugrott le a szekérről, s hogy az ámulat még nagyobb legyen, ráintett a fekete ruhás emberre, és úgy vetette oda a bámészoknak:

- Vettem egy urat is!

Aztán megparancsolta a halottas huszárnak, hogy a szekérről vetesse le a nagy koporsót, s utána lásson más dolgához. Vagyis csinálja meg a ravatalt, s fektesse fel oda a halottat. Az asszonyokkal pedig kosarakat hozatott, hogy azokba belegyűjtsék a töméntelen sósperecet; majd rámutatott egy nagy fekete ládára, hogy azt fel kell nyittatni.

- Mi van benne? - kérdezte egy rokon.

- Fekete gyászlepel, amennyi kell - mondta a bíró. Kivették a fekete lepleket, s azokkal béteregették, végig és hosszan, a kaput és az egész tornácot. Még a kerítésre és az ölfák tetejére is vetettek egyet-egyet. S egyszerre úgy megfeketedett az egész ház és az egész udvar, hogy az emberek elismerőleg mondogatták:

- Ez már gyász!

A nagy koporsót négyen bévitték a házba, az asszonyok pedig teletöltötték sóspereccel a kosarakat. Mint a sáskák, a gyermekek úgy sereglettek, s egy-egy perecet odahajított nekik a bíró. A többit az asszonyok felvitték a házba, s nekiláttak, hogy a nagyobbik szobában, az esti torozásra, megterítsék az asztalokat. Jelenleg ott feküdt még a halott az ágyban, ahogy elérte a vég, abban az állapotban. De a termetes fekete ember ölbe vette, és általvitte szépen a kertfelőli külső szobába. Aztán a megboldogult után az ágyat is eltakarították, s így egészen célszerűre tágult a hely.

S nemsokára leereszkedett az este. A lámpákat meggyújtották, és a virrasztók gyülekezni kezdtek. Nagy ládákkal sört hoztak a szolgák és az üvegeket durrogtatták. A dugottakat sűrűn kirakták az asztalra, és az asszonyok átvették a tisztet.

- Mindenki üljön az asztalhoz! - hangzott a szó.

A férfiak engedetlenül állottak, és eresztették a füstöt. Ezért dagadni kezdett a felhívás és élesedni a szíves szó. Majd az egyik el is kiáltotta:

- Kezdjétek lenyomni őket!

S csakugyan, ki-ki megragadott egy férfiút, s lenyomta az asztal mellé. Majd amikor mindenki ült már, valaki megkopogtatta az asztalt, lassan felállt, és nagy csendben, lehajtott fejjel és illendő hangon így szólt:

- Imádkozzunk a megholt lelkiért!

Amikor ezt megtették, leültek csendesen ismét, és elfújtak egy halottas éneket. De ahogy elhangzott az ének, mindjárt meghervadt arcukon a gyász.

A perecek ropogni kezdtek.

S gyülekezni az üres üvegek.

Többet aztán nem is énekeltek, mert az utolsó gyászének már olyanformán hangzott, mintha egy kicsit nóta lett volna belőle. Inkább kártyát szedtek elő, hogy kedvezőbben teljék az idő. S ahogy beljebb és egyre beljebb melegedtek, az élet apró nyílásain a kedv és a tréfa is kezdett előbújni.

- Egyhamar nem is temetjük el - mondta az egyik.

- Amíg ilyen hűvös idők járnak - szólott a másik -, addig bátran lehet is tartani.

Egy kicsi fürge ember ült az asztal végén, s hegyes hangon belészólt az is, mert azt mondta, hogy melegben sem muszáj eltemetni a holtat, hanem reggel leviszik a pincébe, s esténkint pedig felhozzák.

Hát igen, ragaszkodtak a halotthoz, mert a vidámságot és azt a kicsi jólétet neki köszönhették. S ebben a ragaszkodásban igen jól töltötték hajnalig az időt. Csak akkor kezdték elhagyogatni a házat. Virradatkor már csak a közeli rokonok voltak jelen, majd azok is megbújtak valahol, hogy szundítsanak egy kicsit.

Csend lett.

Csak az elégedettség virrasztott már a dölyfös nagygazda álma fölött, miközben a halottas huszár fáradtan nézte, hogy a halott feje fölött milyen üdén kel fel a tavaszi nap.

A nyáj fölött, messze a magasban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben; úgy siklott, mint az acél. Ő még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már lehanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte s főleg az ugri-bugri bárányokat, kik elkésve születtek, s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős hegyi világban.

A tolvaj sas tudja az ilyent.

Sokszor keringett már felettük, pedig nem több, csak egy hete, hogy itt van a hegyi legelőn a nyáj. Egyik nap telik a másik után, a bárányok nőnek, s erősebbek lesznek egyre.

A tolvaj sas tudja ezt is.

De odáig még egyszer sem bátorodott, hogy mint a nyíl, lecsapjon valamelyikre a kisebbek közül. Olyan alkalmat szeretne, amikor nincsen a bárányok mellett senki, mert egy sapkás ember mindig ott van.

Lassan béalkonyodik.

Minden bárány odahúzódik az öreg gyapjasok melegébe.

A sas elrepült már, s elhanyatlott a nap is. Beáll a csend. A füveken gyöngyharmat csillog, s a távolban mormol a folyó.

- Szép itt! - András.

Ő volt a sapkás ember, kit a sas nem szeretett. A juhok annál jobban szerették, mert sohasem dobta rájuk a botot, minek a végén nagy feje volt. A kutya is szerette, a kicsi Fütty, ki vándor állat volt, s kit az országútról fogadott fel András, öt héttel ezelőtt.

- Gyere, Fütty! - egyezkedtek most is.

- Megyünk, megyünk a hajlék alá! - ugrándozott Fütty.

Csakugyan hajlék volt, ahová mentek: deszkák hajlottak két rúd között a közfára. Ennek az oldalában hált András, amióta itt van. Ha lehetett, Fütty is ide húzódott, bár a becsület úgy kívánta volna, hogy a juhokhoz közelebb töltse az éjszakát. András azonban hasztalan tanította az első napokban. Fütty inkább inas akart lenni, mint mester.

Megtelepedtek a hajlék alatt, s ettek.

A vacsora végén Füttynek a füle egyszerre meghegyesedett, majd a hajlék elejébe kiugrott és hármat így kiáltott: - Vá! Vá! Vá!

Aztán visszafordult, s nézte Andrást.

Valaki jött.

Ahogy közeledett, Fütty egyre beljebb húzódott a deszkák alá.

Az öreg Gergely volt, a tavalyi vállalkozó. De nemcsak a tavalyi, mert húsz esztendő óta ő fogadta fel minden esztendőben a juhokat, s őrizte ezen a tájon. Aztán megromlottak a lábai; s a sok nyirkos hideg, mit kiszívott a földből, kínozta a csontjait is.

- Há megvagy, András? - kérdezte.

András felállt, kezet fogott az öreggel s úgy mondta:

- Meg. Vártam magát.

- Nem tudék hamarább jőni. Az asszony öt napja jajgat.

- Tán nem beteg? - kérdezte András.

- Abbiza igen.

- S otthagyta?

- Nem vagyok orvos.

A nyáj felé fürkészett a derengésben az öreg, majd csendesen szólt:

- S megegyeztünk vót mi ketten.

Igaz, megegyeztek volt; s az egyezség alapján várta András, egy héten keresztül, hadd mutassa meg az öreg a hegyi birodalmat, az erdők titkait, a legelőrészek természetét.

- No, üljön le, s egyék valamit! - mondta András.

- Mi van a háznál? - kérdezte Gergely bácsi.

- Hagyma s szalonna.

Leült az öreg, nagy tempósan evett; s közben eléjött Fütty is, odaállott melléje.

- E mi? - kérdezte.

- Kutya - mondta András.

Az öreg odavetette Füttynek a szalonnabőrt, próba gyanánt. Fütty elkapta, s kidülledt a szeme, úgy ette azt a kicsit.

- Csakugyan kutya! - mondta Gergely bácsi. - Ugatni tud-e?

- Attud.

- S hogy?

- Azt mondja, hogy "vá, vá, vá".

- Úgy lehet, Kőhalomba tanóta... - jegyezte meg az öreg.

Kacagtak mind a ketten.

Aztán Fütty visszahúzódott a hajlék oldalába, s a két férfiú csendesen beszélgetni kezdett. Mint a hajósok, akik bárkában ülnek, a viharzó tengerről beszéltek inkább. Elmúlt viharokról, s eljövendő viharokról. Az életről, mely szorongva telik, s minek a vize oly különös színekben játszik egy idő óta...

- Hej, ha megérhetném, te András! - mondta az öreg.

- Mit, Gergely bácsi?

- Hogy feljőjön a nap!

- Hát holnap reggel feljön - mondta András.

Az öreg elgondolkozott, s mint a fű alkonyatkor, gyöngyharmatos lett a szeme.

Fütty sóhajtva szusszant egy nagyot, s a vackát mélyítette.

Aztán elaludt.

Az öreg nézett arrafelé, bé a sarokba, majd visszafordította a fejét.

- Hát a juhok? - kérdezte.

- Jól járnak - mondta Ábra.

- S hát az a vén Mordiás? Nem bukkant még elé?

Ábrának kicsire húzódott a szeme, mintha megcsípte volna a füst.

- Micsoda vén Mordiás? - kérdezte.

Az öreg nem szólt abban a percben. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nem kéne vala említeni ezt a Mordiást. De aztán mégis azt gondolta: jobb, ha tudja.

- A medvét kérdem - mondta.

- Miféle medvét?

Elmagyarázta az öreg, hogy él itt egy vén medve, vagy húsz esztendeje is van, hogy egyedül uralkodik ezen a tájon. Nagy és gyapjas, lassan jár és örökké rossz kedve van. Áldozni kell neki minden esztendőben, mint egy szakállas, vén fejedelemnek.

- Hát ezt kérdem, hogy nem bukkant-e elé? - mondta.

- Nem - felelte András. - Merre tanyázik?

- Inkább a vízhez közel.

- S maga látta?

- Úgy üsmerem, mint a más a nagyapját.

- S úgy hívják, Mordiás?

- Úgy!

András kacagott már rajta, olyan furcsa neve volt neki.

- S ki a keresztapja? - kérdezte.

- Egy szógám vót - mondta Gergely bácsi. - Az ragasztotta reá a Mordiás nevet. Jóformán minden héten találkoztak ők ketten, s megkérdezték egymást az egészség irányában. Én is barátkoztam véle, de nem szerettem. Utáltam, ha láttam; s inkább megfordultam, s ellenkező irányba elmentem, hogy ne lássam.

András ismét kacagott, s úgy mondta:

- Úgyhát korcsomába nem járt véle!

- Nem.

- Pedig az ilyen megissza.

Így tréfálkoztak a medve fölött, majd megszították a tüzet, s lassanként elaludtak. A csillagok még tündököltek egy ideig, aztán dél felől meleg fuvalom keletkezett, s felhőket hajtott a csillagok elé. Hajnalban már erősen gomolygott a sok felhő, s meggyúródott egyik a másiknak a hátán.

Meleg volt alattuk a lég.

Mégis bajosan tudott megeredni az eső. De amikor megeredt, úgy délfelé, akkor vagdosott a villám egyre-másra, s úgy meggombolyította a nyájat, hogy mint az aranygaluska, egyben volt az egész.

Gergely bácsi egy csonka vén fa alá húzódott, s András is melléje. Ami hely kettőjök között maradt, Fütty azt kívánta magának. Így várták meg, hogy a vihar elüljön, nagyjából legalább. S mire megcsendesedett, az idő is oda érkezett már, hogy Gergely bácsi indulhatott haza.

Nem lehetett még messze, amikor kisütött a nap. Olyan melegen sütött oldalból, hogy csupa párába borult hamarosan minden. Ahogy mendegéltek a juhok, úgy szállott belőlük a pára, hogy felhő kísérte őket; s ha megálltak egy-egy kövér darabon, a felhő is megállt.

Olyan kedve volt a természetnek, hogy mint a rügy a fára, úgy talált belé Fütty, a kutya. Ugrált mindenfelé és szaladozott; egyszer a juhokkal játszott s máskor a víz meredek partja felé iramodott, mintha a két meredély part között át akarta volna ugrani a zúgó vizet, hogy jókedvéből szivárványt hajtson föléje.

- Mennyit ugrálsz! - mondta neki András.

Ugrált volna ő is szívesen, de valahogy restellette önmaga előtt. A felesége jutott eszébe, ki talán éppen most szoptatja otthon a kicsi gyermeket. Mire hazakerül innét a hegyi világból, már nem is kell szoptatni a legénykét, olyan nagy lesz!

- Lassan tán megjavul a világ is... - gondolkozott el.

Fütty megzavarta.

- Vá, vá, vá!

Gyorsan ugatott és hegyesen. Mintha a hangból apró torlaszokat rakott volna maga elé. Kicsit messzecske volt, a víz irányában, ahol kövér bokrok és málnabokrok duzzadoztak.

Bár gyérebben már, de pára is libegett még, s nem lehetett tisztán odalátni. A juhok is hegyes füllel figyeltek, majd megdurrantak s mint a hullám, úgy kezdett hömpölyögni a nyáj.

Fütty ismét ugatott.

András megindult lassan arra: hadd lám, mit fedezett fel a kutya. Csak egyet-egyet lépett, hogy jól tudjon figyelni. Aztán, az egyik lépésnél, a lába ottmaradt a levegőben, mintha lépcsőre tette volna.

- Mordiás! - mondta.

Csak a fejét látta még a vén medvének, a mogorva, bozontos fejét. De már elétűnt a nyaka után a dereka. Nagy volt és kopott, tincsekben lógott róla a gyapjú. Egykedvűen jött, mintha unná az életét egy kicsit. Ábrának hideg lett a homloka, s hirtelen émelyedni kezdett. Úgy érezte, hányni kell mindjárt, ha meg nem mozdul.

Előrelépett kettőt.

A harmadiknál már szagot vett a medve, felpillantott, és megállt. Nem látszott rajta semmi meglepődés. Csak nézte egy ideig Andrást, aztán megfordult és elindult visszafelé. András is megindult utána, s szorította erősen a botot, minek a bunkóját előretartotta. Egyre közelebb ment, majd egy kicsit oldalt, hogy a meredek part felé térítse a medvét.

Fütty a háta mögül vakkantásokkal biztatta.

S Mordiás egyre húzódott, bölcsen és engedelmesen. Elment egészen a meredek partig, ott lenézett a mélybe, ahol megáradva zúgott a víz. Aztán megrázta a fejét, mintha elszédült volna, s visszafordult.

Ábra megállt egy pillanatra.

De a másikban már forróság öntötte el a homlokát.

- Megfürdesz, Mordiás! - mondta.

S arra már ülőhelyzetet vett a medve is, a törzse egyenesen állt, mint az oszlop, a két első lábát előre nyújtotta, s a foga fölött felhúzta az ínyét.

Morgott, mint a föld.

A bot közeledett hozzá, a levegő tüzes volt már, s alul zúgott a víz.

A bot pedig, mint a kieresztett, vad buzogány, úgy ugrott neki a bozontos mellnek. Egy ordítás hallatszott, a medve megtántorodott, de akkor megragadta hirtelen a botot, s odarántotta Andrást magához.

Mintha szikla zuhanna, úgy zuhantak együtt az árba.

A hullámok eltakarták mind a kettőt. Fütty reszketve nézett utánuk. De két hajlással alább felbukkantak újra. Újból elmerültek, s újból felbukkantak. Háromszor együtt, öldöklő küzdelemben, a szennyes habot túrva.

De negyedszer csak András egyedül.

Vízbe dőlt fűzfához akasztotta a karját, melyből csorgott a vér. Ahogy kiemelte lassan a fejét, abból is csorgott a vér. Jobb füléből csak egy kicsi foszlány maradott meg. Szennyes, habos víz dőlt a száján.

Úgy lógott, mint az emberiség egy rettentő háború végén.

De győztesen mégis!

Mire kivergődött, jó messze lent, valahogy a partra, már a sas ott keringett ismét a nyáj fölött a magosban. Aztán elrepült ő is, hogy teljességgel nyugalom lehessen a kövér havasi világban, mely immár háborítás nélkül nappal a bárányoké s éjjel a csillagoké.

Tavasszal pajkos a világ; az ég és a föld egyaránt. Csupa ámulat, hogy az imént is mily titkosan kerekedett egy felhő! Ha lehetne a semmiből valami, az ilyen felhő abból születnék. Így azonban azt kell hinnem, hogy a kékség sűrűjében dióhéj rejtőzködött, melyből a magos fuvalom bontotta ki őt, mint egy szürke köpönyeget. Puha és szeszélyes köpönyeg az efféle tavasz végi felhő, s nem erénye neki a szerénység és az illem. Lám, ez is percek alatt bomlott kicsiből nagyra, s a nagyból óriásra, miközben egyre foltosodott; és közben kiverette magát arany sújtásokkal is, melyek azután morogva kezdtek villadozni.

Magamagát bőszítette valósággal.

S így csoda-e, ha végre megszakadt benne egy szem, s utána a köpönyeg szálai mind kibomolva kezdtek hullani a földre! Csillanva és indulatosan csapott a rengeteg ezüstfonal a földre, s ott hűs gyöngyökre szakadozott valahány.

A fák és a kerítések mind gyöngyösen maradtak utána, s hát még a füvek és a virágok füle! Csak az út pora járt rosszul szegény, ha ugyan sajnálni lehet az anyag férgeit, melyek olyannyira gyávák, hogy a széltől hanyatt-homlok menekülnek, s egy kicsi esőtől feketére válnak.

Ily feketén s gyászban összemosódva takarták most is az utat.

Már hasztalan volt a hanyatló nap igyekezete, hogy szürkére nyalja fényével őket. Mert a házak sajnálat nélkül temetést jeleztek, kivetvén az árnyékukat rájuk, mint a gyászos leplet.

Mégis vidám volt a falu.

Mihály különösen.

Egyedül tán a fiatal bakkecske szökhetik akkorákat s oly furcsa alakzatokban, mint ő. Gondolata sem igen volt több, mint az efféle baknak. Amikor a kapu megcsattant, s három döngés kelt a tornácon, ő már egy utolsó ugrással a nyitott ajtón keresztül, bent volt a szobában.

- Anyám, esső vót! - mondta.

Nagyot szusszant utána.

- Akasztófa nem hullott? - kérdezte az anyja.

Mihály megértette, hogy merre mutat a szó, s a nyaka kurtább lett valamivel. Kenyeret kért, de amit még melléje kérhetett volna, azt elhagyta kegyesen, hadd javuljon egy fokot az anyja szemében. Szárnya azonban így sem lett a kenyérnek. Az asszony szót sem vetett hamarjában a fiúnak, hanem hátrament a tornácba, s onnét eléhozott egy kapát, minek az élét erősen tapogatta.

- Előbb fuss átal ide a szomszédba - mondta. - S kérd el Anna nénédtől hamar a reszelőt.

- S akkor ad? - kérdezte Mihály.

- Adok.

- Egy kicsi szalonnát is?

Mint egy égő gyufaszálat a puskaporba, úgy vetette el játékosan a szalonna szót. Mire pukkanhatott volna, ő már künn volt az udvaron. Nem a kaput választotta, hanem a kerítést s azon keresztül az egyenes utat a zsenge kerti füvön. Ahol elment, egész pászmában összetörte mind a csillogó gyöngyöket; s amikor megállt a szomszéd kerítésnél, két lábszárát a virágok temetőjében kopjafának lehetett volna felütni. Még a szegény kerítés is megrettenve laposodott meg előtte, s a félelemtől a deszkákon kiütött a penész. Könnyen lehet, hogy reccsenve szakadt volna meg a kerítésben valami, ha irgalom nélkül ugrott volna a tetejére Mihály. Az irgalom azonban egy macskát rendelt oda, ki a vad fiúnak a figyelmét hálójába kerítette, s erejét a fejébe kergette.

Akkor pillantotta meg Mihály, amikor már fogta a kerítés tetejét, hogy a szökésben mintát mutasson magának. Szeme egyszerre megsárgult az alkalomtól, s meghuttyanva nézte a macskát, aki gömbölyűre kuporodva merőn figyelt valamit.

- Vajon mit nézhet?... - tűnődött Mihály.

Valami a tornácban lehetett, a lépcsők tetejében, mert figyelő két szemét oda kötötte ki a macska. Zaj azonban nem hallatszott semmi; talán még Anna sincsen itthon, a fiatal menyecske. Mégis néz a macska! Az pedig hiába nem néz, annyi bizonyos. Ha legalább pillantana egyet-egyet, de nem teszi, csak figyel, s közben gyenge pára száll belőle, mintha labda volna, mely vagy szárad most a napon, vagy robbanni készül.

- De ha!... - fülelt élesen Mihály. - Valami csobog, vagy mintha víz csorogna!

Ha egyéb nem, egy puha loccsanás egészen bizonyos volt.

Ugyanakkor a macskának megremegett a bajsza.

- Ennek végire járunk - mondta magában Mihály.

Lehúzódott egészen a kerítés mellé, s óvatosan mászni kezdett a vizes fűben, hogy valahol továbbacska, biztos és rejtett szakaszon hághasson által a kerítésen. Csak annyi neszt ütött, hogy többet szellő sem igen üt. S amikor aztán túlfelől leszállt a pajkos szerencse öléből, már bátran csinálhatta a tervet, hogy a csűr védelme alatt miképpen lopakodjék előre.

Jó út kínálkozott.

A csűr kapuja nyitva volt hátul, s az első kapun is nyitva a kicsi ajtó. Mire a macska bajusza még egyszer megremegett volna, ebben a kicsi ajtóban már megjelent Mihálynak a feje. Ahogy nekibújva egy pillantást vetett előre, fel a tornácba a lépcsők tetejébe, abban a pillantásban kinyílt a szája, és a két szeme megfülledett. Úgy érezte; hogy forró levegő zúdul az arcájába, orra gőzzel telik meg, nyaka megfeszül, füle fullad, nyelve dagad, s a két szeme forró párában fúrja előre magának az utat, fel a lépcsők tetejébe.

A mókus jutott eszébe, ahogy egyszer látta: két nagy, fehér nyírfaág között meglapultan pihegve.

Aztán a holló, ki röptében némán megállott volt a feje fölött.

A mókus és a holló.

Majd a piros tulipán.

De akkor egyszerre megremegett, mint a macska bajusza; feje előrehúzta, s hogy ki ne bukjék a kicsi kapun, hirtelen megfogott egy deszkát, ami előresietve, ropogva szólt:

- Gyere, Mihály!

Anna rebbenve ugrott fel a lépcsők tetejében.

S a macska suhanva futott keresztül az udvaron.

Mihály pedig ott állott négykézláb a kicsi kapu előtt, az udvar mezejének szégyenperemén. A hátát kunkorodva tartotta, mint bősz állapotában a macska; szeretett volna tünemény lenni, vagy akár kámfor, bármennyire büdös is az.

De csak kamasz volt, ki vadul és pajkosan gázolt idáig a gyöngyös virágok között, hogy itt végre úszhassék a szégyenben egy kicsit.

Anna félrehúzta a csebret, melynek hűs vizében, mint a virág, fürdette vala szárát; aztán megindult Mihály felé, hogy megejtse a vizsgát.

- Nem sül ki a szemed, te?! - mondta neki.

- Bizonyisten anyám küldött - felelte Mihály, s ahogy a szégyen engedte, bogos mozdulatokkal felállt. - Hogy legyen szíves a kupát adja ide - folytatta felállva.

- Mit adjak oda?

Tudta, hogy reszelőt kéne mondani, de mégis kupát mondott. Mint valami görcs, mely a lelket fogja meg, valami efféle ejtette hatalmába. Ha akasztófát állítottak volna neki ebben a helyben, akkor sem mondta volna ki a reszelőt.

- A kupát! - mondta, és belenézett az Anna szemébe.

- Mit mértek véle?

- Zabot a csitkónak - hazudta Mihály.

S furcsán villant egyet a szeme.

Anna úgy érezte, mintha a szemvillanás arcába pírt szöktetett volna. Elfordult hirtelen, bément a házba, és kihozta a kupát.

- Nesze! - nyújtotta oda, de mielőtt karját visszahúzta volna, megkérdezte a fiútól: - Mennyi üdős vagy, te?

- Tizenkettő - mondta Mihály.

- A hitványságtól tizenhat is lehetnél - szólott Anna.

Mihály megfordult, és elindult a kerítés felé. Átugrott rajta, s ahogy a vizes fűben ismét gázolni kezdett előre, mintha parázs égette volna arcát, két füle kagylóját és szembogarát. Folyton a füvet nézte, mely tele volt bimbókkal és bomladozó, tarka színekkel. Egyre lassabban lépett, majd megállt és visszafordult. Aztán lehajolt, és szedni kezdte gyorsan a virágokat, belé a kupába.

Visszavitte Annához, és nyújtotta neki.

- Nem ez kell, hanem a reszelő - mondta.

Anna csodálkozva nézte a kupában a virágokat, majd a fiúra tekintett, mintha kérdezni akart volna tőle valamit. Mihály azonban megelőzte.

- Az előbb nem jól találtam mondani - szólt nyájaskodva. - Mert tizenhárom vagyok, nem tizenkettő. Hát maga mennyi?

- Mi vagy te, anyakönyvvezető? - felelte Anna.

Mihály kuncogva nevetett.

- Úgy is tudom, mennyi...

- Mennyi?

- Huszonegy.

- Húsz. Csak húsz! - javította ki Anna, s azzal a tornác fáján keresztül a kupából mind az udvarra öntötte a virágokat.

Mihály döbbenve nézte a mozdulatot, majd az Anna arcába tekintett. Két szemében mintha tőr hegye villant volna meg. De nem szólt. Csak állott mozdulatlanul. Amikor megkapta a kupa helyett a reszelőt, a méregtől sárga volt az orra töve. De akkor sem mondott semmit.

Megfordult és elment.

- Hova vesztél vala el, te? - fogadta az anyja.

Mihály neki sem felelt, letette a tornác fájára a reszelőt, s indult visszafelé a grádicson. Az anyja nem tudta hirtelen, csodálkozzék-e vagy haragudjék. Oly furcsának találta a dolgot! Ahogy jött ez a fiú, mord ábrázattal, ki örökké pajkos volt és helytelen; ahogy semmibe vette a kérdést, ki addigelé mindig vetett egy bogot a más szavára, s ahogy hang nélkül visszafordult, ki máskor aranynak tekintette a kenyeret s a szalonnát.

- Nem kell az étel? - szólott utána.

- Most nem - mondta Mihály.

Bément a csűrbe, s ahogy álltából nézte a tárgyakat, lassan és sorjában egymás után, ellenségének érezte valamennyit. A villát, mit belészúrjanak; a csépet, mivel fejbekólintsák; s a lajtorját, miről letaszítsák. Egy kicsi megnyugvást szeretett volna, de hol kaphatna vajon? Vagy valami rejtekhelyet legalább, hol csillapodni tudjon, s számadást csinálni a világgal, mely a mókus jegyébe fordult.

Felment a lajtorján, s a széna közé lefeküdt.

Mint a habos árvíz tetején, ha jönnek s eltűnnek különféle tárgyak, úgy látta ő is, ami véle történt. Az egyik percben irtózat szállotta meg, s a másik percben különös forróság. Csak egyedül Anna állott ijedelem nélkül az árvíz sodrában, szép lábaival, reá nem is hederítve; s ahogy ott állott, a virágokat folyton öntötte kifelé a kupából, belé az árokba...

- Anna!

Felült a szénában, mert az indulat, mint egy kegyetlen hoppmester, hirtelen felültette. Csak egy kígyófej sziszeghet úgy, ahogy a kegyetlen menyecske neve ismét szípott benne egyet. Megmarta újból; beléje költözött, mint a pusztító féreg.

Harcolni kellett véle, megkeresni a fészkiben, s legyőzni valahogy.

- Hátha megölném!... - gondolta magában.

Lejött a szénából, megkereste a fejszét, s elindult a csűr felé, hol a macskának oly furcsán citerázott volt a bajsza. Elgondolta azt is, hogy a tömlecben fog elrothadni, de nem baj. A kerítésnél azonban, amikor megállott egy kicsit, úgy vélte, hogy a fejsze nem lesz jó. Bárdolatlan kézbeli ez, menyecskéhez nem talál. De akkor mivel? Hátha a bicskával szúrna egyet belé, hogy a vére jöjjön! Lehet, hogy nem halna meg tőle, de legalább jajgatna és sírna, s akkor ő mondaná: no, ugye, mért öntötte ki a vírágjaimot, mit a mókusnak szedtem!

Megfordult, s a fejszét a helyére visszavitte.

Gondolta, a megszúrás dolgában is számítást csinál még. Egész éjjel ébren sunyított az ágyban.

Másnap a bicskát sem javallotta.

- Valamit ésszel kéne csinálni! - mondta magában.

Még nem tudta, hogy mit, de mint a farkaskölyök, folyton szimatolt; járt-kelt, leskelődött; fondorlatokon törte az eszét. S egyszer, úgy uzsonna tájban, leshelyéből észrevette, hogy egy ember az Annáék csűre mellett kimegy a kertbe, s ott nézelődik. Kicsi fűrész volt a kezében, egyéb semmi. Egy almafa alatt megállapodott, s annak egyik ágát fűrészelni kezdte.

- Ez az ura neki! - ismerte meg Mihály.

Gereblyét kapott ő is a vállára, mintha tisztogatni menne a kertbe. Itt-ott kaparászott is valamit, majd úgy fordította az útját, hogy az ember közelébe jusson.

- Micsinál, Anti bácsom? - szólott oda a kerítés mellől.

- Lekapom innét ezeket a száraz ágakat - mondta az ember.

Mihály rákönyökölt a kerítés tetejére, s nézte a munkát.

- Hát te? - kérdezte.

- Tisztogatok.

- Leesett a száraz ág. Anti felvette, lépett kettőt, s onnét a kerítés oldalába vetette.

- Mikor házasodol meg? - tréfálkozott a fiúval.

Mihály sóhajtott egyet, s nagy keserűséggel fennhangon felelte:

- Soha!

- Ne beszélj! S mért?

- Én azért, hogy engem ne csaljanak meg - felelte Mihály. - Csak mást.

Halljunk oda, mit tud! - gondolta magában Anti. Egészen kiformálja már a hangot, mint egy nagy kakas! Hiába no, telik az idő, s nőnek a gyermekek... Lám, ez a Mihály is a tegnap még az egyszeregye között bújkált, mint a rigófiú a ciherben, s ma már fejérnép dolgában egészen szakmabéli!

Kacagva mondta, miközben új ágra fektette a fűrészt:

- A három csoda közül te a negyedik vagy, Mihály.

- Hát én mért?

- Mert többet tudsz saját magadnál.

Mihály felemelte a jobb lábát, s két deszka között helyet keresett neki. S mint a lábával, a szóval is úgy tett éppen: felemelte szándékából, az Anti fejében helyet keresett neki, s biztos célzással odatette, mondván:

- Önmagát senki sem szárnyalhassa túl. De Anti bácsomnál többet tudok biztosan. Ebben a dologban.

- A megcsalásban-e?

- Abban.

- Hát akkor taníts meg engemet is! - szólott Anti. - Ne légy olyan magadnak való.

Szeme és arca egyaránt meghegyesedett Mihálynak.

- Az én tudományom magának szívfájdalom - mondta.

A fűrész megállott, úgy mondta, szikrát foganva, az Anna férje:

- Valamit a szádra teszek!

- A szememre kellett volna - felelte Mihály.

Eleresztette Anti a fűrészt, minek a nyele úgy kezdett hintázni, puhán, mint a fának az ága, ha megriadva elszáll arról a madár. Eleresztette, odament egyenesen a kerítéshez, s két vállán megmarkolta Mihályt.

- Láttál valamit?! - kérdezte.

A fiú megrettenve meredett rá. A halál jutott eszébe, mit egy képen látott volt, csontból állott az egész, a forgói is mind látszottak; s szinte hallani lehetett, hogy a tíz ujja nyikorog, miközben ragadozásra meggörbíti. A rémület megtámadta agyában a bosszú tervét; recsegett az egész, mint viharban a fa, mit pedig nagy céllal ültettek; s már éppen úgy volt, hogy kiszakad tövestől, s Anna nem sírhat árnyéka alatt... De akkor a rémület viharával szembecsapott vérének a vihara, s a kettő között Anna jelent meg, s fürösztött lábát már nyújtotta, hogy a Mihály fejére lépjék.

Megfeszítette két vállát a fiú, s a szeme az ember szívébe villant.

- Láttam! - mondta.

- Mit láttál?

- A maga feleségit.

- Kivel?

- Azt nem üsmertem meg.

- Hol?

- A csűrben. Annak a főggyin. A szénán!

- Mikor?

- Tennap. Az esső után.

A férfi levette a Mihály válláról a kezét, s két lába mellé leejtette. Olyan sárgásfehér volt már az arca, mint a kitelelt lép tavasszal; s gyér bajuszú feketébb sokkal, mint máskor. De nem szólt a világon semmit, hanem tapogatva, mint a vak, kivette a fából a fűrészt, s megindult béfelé, a háza felé.

Alig ment néhány lépést, a szerszámot beléeresztette a fűbe.

Mihály a kerítésre bújva nézett utána. Ernyedten lógott a deszkán, két térde mögött rándult egyet-egyet a horgas ina. Csak akkor ereszkedett a talpára egészen, amikor elvesztette szeme elől a férfit.

De erősen remegett a lába, mindegyre meg akart huttyanni, hol az egyik, hol a másik. Jobbnak vélte hát, ha azonhelyből beléereszkedik a fűbe. Roggyanva kuporodott meg, két térdét álla alá húzta, s a térde fölött előrebillentve tartotta a fejét. Arca suta volt, öreg és nyirkos.

Így ült, kimeredve az időből, mint a beteg szem a maga üregéből.

Nem látott.

S nem is hallott semmit, távoli zajt vagy közeli mozgást, csak egyszer valami rekedtes hangot:

- Gyere!

Mint a kísértet, mely bokrából visszatér, Anti állott a kerítés mellett, túlfelől. Már nyújtotta a deszka fölött a két karját, amikor hangjára felriadt a fiú. Nem érte el, csak a levegőben kaparászott. De a másik pillanatban leszakította a felső deszkát, egészen áthajlott, s a nyakszirtje alatt megragadta Mihályt, ruhájánál fogva.

Úgy emelte át, mint gyapján a kutyát.

- Gyere... Lám, igazat mondtál-e?... - morogta.

Csak annyit tudott Mihály, hogy most a halál biztos. Nem szólt, s nem ellenkezett. De ami legkülönösebb volt: tisztulni kezdett az agya, lépésről lépésre, egyre jobban. Mintha túl lett volna már a halálon, ahol nincs mitől félni. Bévitte Anti a csűrbe, s ott megkérdezte:

- Hol láttad?

Mihály bökött egyet az ujjával, s habozás nélkül mondta:

- Itt.

A férfi nem kérdezett egyebet, hanem egyenesen bévitte a házba. Az ajtónál lódított egyet rajta, hogy Mihály szinte hason érkezett meg a szoba közepébe. A szégyen vörösre torzította az arcát, hogy így bukkantják őt Anna elébe, de az asszony szerencsére nem volt a szobában.

A pincéből kiáltotta fel az ura.

Ahogy belépett a küszöbön, rögtön rászólt a férfi:

- Vedd elé a gyertyát!

- Milyen gyertyát? - kérdezte Anna.

- A szentelt gyertyát.

S maga kivette a pad alól a fejszét.

- Tedd az asztalra, s gyújtsd meg! - mondta.

Az asszony színe már a gyertya színéhez kezdett hasonlítani. Nem mert kérdezni semmit, hanem az asztalra tette a gyertyát, s meggyújtotta. Piros szalag volt a gyertya derekán, egyetlen öröm a házban. Azt nézte Mihály, s mintha el akarta volna rágni, úgy kocogott össze a foga.

- Térgyepelj le s esküggyél! - hangzott a parancs.

Mihály letérdepelt.

- S mongyad utánnam!

S mondta, ahogy hallotta:

- Esküszöm az Istenre s melléje a szentekre, hogy amit elmondtam, az tiszta és szín igazság. Esküszöm arra is, hogy soha senkinek többet el nem mondom, éljek bár akármeddig. Isten engem úgy segéljen!

Intett Mihálynak, hogy álljon fel, s húzódjék hátrább. Akkor a felesége felé fordult, s neki mondta:

- Térgyepelj le s esküggyél!

Mint egy meglapult kérdőjel, Anna esdekelve nézett rá, s csak annyit tudott szólni:

- Anti?!

Mintha tűz csapja meg, ami robbanhat, olyan volt a férfinak is a szó. A kezében villanva szökött magosba a fejsze, s az asztalt úgy kettőbe vágta, hogy a négy lába kétfelé fordult; s közben a gyertya a földre esett. Az asszony melléje borult rögtön, megragadta mind a két kezével a kialudt gyertyát, s restkedve tartotta maga elé, kiáltván:

- Esküszöm!

S mondta tovább az ura után:

- ...az Istenre, hogy szánom-bánom, amit hites uram ellen paráznaságban vétettem, s ezt a vétket soha többet elkövetni nem fogom. Isten engem úgy segéljen!

Ahogy a szó, mint a lehullott madár, beléesett a csendbe, Anti kinyitotta az ajtót, s ráintett Mihályra:

- Lódulj kifelé! - mondta.

Az állat osonhat úgy, a csapdából valahogy megszabadulva, ahogy a fiú vakarodott kifelé. Még utoljára kapott egyet a fejsze nyelével, de serényen vitte azt is a tomporáján. Hamar átugrott a kerítésen, s nehogy valaki ember megláthassa, fától fáig lapokodott előre, majd ügyesen bésurrant az istállóba. S gyorsan a két ló fara mellett, egy kicsit megkucorodva, előrefutott, s már ott volt a jászol sarkában, a pókhálók alatt, a jóféle és leplező sötétben.

Megzsugorodva ült, mint a sün.

Gondolata sem támadt sokáig, mintha a gondolatok is megvetették volna őt. Aztán, örök titok útján, egyszerre az jutott eszébe, hogy Jézus jászolban született! Jézus Jászolban született! Elmondta magában kétszer, háromszor. Aztán lassan rázni kezdte a hideg, s a hideg után forróság öntötte el.

Még nem tudta szegény, hogy a térképen "szerelem" név alatt kereshetné a tűzhányót, melynek a tetején most kucorgott. De már a füstjét tegnap és ma folyton érezte; most pedig valósággal ömlött belőle forrón a füst.

Anna jutott eszébe.

S akkor egyszerre, nagy bőségben és erővel rázni kezdte a sírás.

Tavasz volt mindenképpen.

S tavasszal vajúdik a világ; az ég és a föld egyaránt.

A fűtermő helyeken csillogott a föld, s a fák ágai cukrosak voltak. Felettük ropogósnak tetszett a derült ég: szinte félni lehetett, hogy meghasad valahol, amikor tüzesen rányomul a felkelő nap.

- Ha megereszkedik az idő, várni lehet a havat - mondta a kovács.

Gergely nem csodálkozott, hogy így beszél vele a kovács, pedig csak tizenöt esztendős volt.

- Pedig megereszkedik - felelte.

A kovács kinyitotta a műhely ajtaját, s rámutatott egy kerékre.

- Hozzád adom - mondta Gergelynek.

Csoda, hogy mennyire megtalálta a szót és a szóval a titkot. Mert a kerék sugár volt, friss és üdítő. Küllői, mint a szirmok, szép halovány színben virágzották körül a fejet; s fekete-kék színben csillogott a ráf, akár a gondos hajfonat. Kerékben kedves és takaros leányka volt, éppen Gergelynek való, kinek a szeme jelezte is a megindító érzéseket.

- Vigyázattal hazahengerítem - mondta a fiú.

Egyszer bal kézzel s egyszer jobbal gurította, hogy az öröme neki s a keréknek is teljes legyen. Amikor a kapuig ért, akkor kelt fel a nap. Egyszerre fénybe vonta az udvart, s amíg Gergely örömbe merülve dolgozott, sugárnyelveivel lenyalta az ágakról a cukrot.

Egy óra múlva ott állott a kicsi vetőszekér, gondosan összerakva, az udvar közepén. Mindene új volt a szekérnek, még az árnyéka is, melyet a melegedő földre vetett a keleti napfényben. A boldog mosoly úgy ült a Gergely arcán, mint a szín a virágon. Csak rózsaszín volt, nem piros. Piros csak akkor tudott volna lenni, ha a kerekeket is ő csinálta volna, Gergely. Mert a négy keréken kívül minden az ő munkája volt.

Megnézte minden oldalról a szekeret.

- Olyan, mint egy menyasszony! - gondolta magában.

A szekér is ámulattal nézte őt, tizenöt esztendős kicsi apját. Látta vékony-magos termetét, örvendező arcát, tiszta homlokát és a vidám értelmet bársonyos barna szemében.

- Szép legényecske ez a Gergely! - gondolta a szekér.

Úgy tetszett, menyasszony és vőlegény áll az őszi napfényben.

Az ilyent látni kell!

Abban a percben megfordult Gergely, s bément a házba.

- Kinyílott a virág, amit ültettem, apám! - mondta érett jókedviben.

- Megtekintjük... - felelte Márton, az öreg.

Gergely ment elöl, s amikor odaértek a szekérhez, egy finom kézmozdulattal úgy ajánlotta bé az apjának, mint valami eleven személyt. Csak éppen azt nem mondta, hogy Hasznos Rozália.

Az öreg is körüljárta a szekeret, majd az elejénél megállott, s még mindig nézte. A szekér nagyon szorongott, hogy miképpen avatják a családba; s ők is érezték mind a ketten, hogy mily fontos most a szó.

A várakozás nyújtotta nyakát a csendben.

- Az ember gyarló... - mondta végre az öreg.

Mindig azt hitte Gergely, hogy jól ismeri az apját, de ezt a szót most nem értette. De megkérdezni sem akarta, hogy miképpen gondolja, amit mondott. Aki meg tudott csinálni egy ilyen szekeret, annak okosság dolgában nem alól van a helye.

- De még milyen gyarló! - erősítette Gergely.

Az öreg megnézte a fiát, s így szólt:

- A te gyarlóságodon tudunk segíteni.

- Az jó vóna! - mondta Gergely, mintha pontosan értené.

Megint elhallgattak.

A csend olyan volt s az öreg szemejárása, hogy tetszik neki a szekér. Csak éppen a gyarlóság állott még közben, ilyen verőfényes időben.

Hevületben volt Gergely, s a húrjai megfeszülve, hogy még a lepke zaját is felvette volna. Hangjában is benne volt eszének izgalma, ahogy mondta:

- Egyiken lehet s a másikon nem.

Úgy érezte az öreg, hogy a fia tökéletesen megértett mindent. Érdemes hát arra, hogy amit eszével mutogatott, azt a világosságra kitegye, mint az egyenrangú madarak eledelét.

- Te még megtanulhatod - mondta -, hogy kereket is tudj csinálni a szekérbe. De én nem tudtam oly fiat idézni elé, aki tanulás nélkül is kereket csináljon.

Most már értette Gergely, hogy mért lázad az apja. Leghamarább ő is véle lázadott volna, de mégis jobbnak vélte, ha Isten dolgában bölcsességet jelez az öregnek.

- A víznek is gátat állítanak - mondta.

Egyszerre kemény lett a férfi arca, s úgy nézett előre, belé a levegőbe. Két szeme két láthatatlan egyenes kardot szült, mely mindkettő egy gátra mutatott. Arra a gátra fogja ráereszteni a fiát, hogy szakassza széjjel. S széjjel is fogja bizonyosan, csak előbb lelkében és elméjében meg kell duzzasztani őt!

- Gyere s egyél! - mondta a fiának.

Most az öreg ment elöl, s Gergely igen jól evett.

Másnap elindultak ketten a városba, hogy a kerékcsinálást Gergely megtanulja, ha már úgy született, efféle tudomány nélkül. A biztos remény mellett vasárnapi ruháját is vitte a fiú, s lelkében garmadával a szépítő szereket, melyekkel a világot gyönyörűre lehet festeni s kívánatosra.

Mentükben láttak egy pacsirtát s megint egyet. Amikor a harmadikat is meglátták, Gergely megjegyezte:

- Így ősszel nem énekelnek.

- Nem - mondta az öreg.

- S vajon miért?

- Nem beszéltem még egyikkel sem.

Gergely nevetni kezdett, mert nagyon furcsának vélte, hogy valaki eltöltsön ötvenegy esztendőt, s pacsirtával még ne beszéljen.

- Hát szarkával beszélt-e? - kérdezte.

Úgy tekintett a fiára Márton, mintha szarka helyett puskagolyó súrolta volna a tekintélyét. Gergely megértette a tekintet-szavát, s magában beismerte a hibát. Nem ilyen közönséges madarat kellett volna mondani, hanem valami ritka szépet, az apjához méltót.

- Nem szarkát gondoltam, hanem hollót - szólott csendesen.

- A hollónál te nem lehetsz inas - felelte az öreg.

- Hát kinél lehetek?

- Gyalog mesternél.

Gergelynek nem tetszett a név, különösen így a holló után, aki egyedül és magosan repül. De ezt nem mondta, mert az jutott eszébe, hogy a "Gyalog" név is takarhat huszár természetű embert, bátrat és szépet. Miközben mendegélt az apja mellett, el is képzelt magának egy ilyen délceg mestert. Egyenesen a Szunyog utcába mentek s ott neki egy kapunak. Ahogy benyitottak rajta, hosszú, keskeny udvart pillantottak meg. Kerekes kút volt az udvaron, s a kerítés mellett sok rossz kerék, szekérágas és tengely. Azt lehetett volna hinni, hogy itt nem csinálnak szekeret, hanem a meglevőket is agyonütik.

Gergely a kút mellett állott, az öreg betekintett a műhelybe.

- Itt mindenki meghót! - mondta.

De abban a percben, mintha a feltámadást akarta volna jelezni, a műhely melletti ajtón kilépett egy tekintetes asszony. Sovány volt, magos és szigorú. Megkérdezte, hogy mit keresnek, mire az öreg azt felelte, hogy Gyalog mestert.

- Elment adót fizetni - mondta az asszony, s azzal az ajtón keresztül ismét sírba szállt.

Apa s fiú egymásra néztek.

- A termés gyengének ígérkezik - jegyezte meg Gergely.

Tanakodni kezdtek, hogy elmenjenek-e vagy várakozzanak. Abban egyeztek meg, hogy aki adót fizet, az tisztességes ember, megérdemli a várakozást. Leültek hát a padra, ami ott állott a kút mellett. S jó volt, hogy így határoztak, mert egy fél óra múlva megérkezett a mester. Rossz sárga kabát volt rajta, s a fején olyan sapka, mint egy tavalyi madárfészek. Veres nyúlszeme neki, kétujjnyi rőt szakálla, s jobbról az orra árkában akkora szemölcs, mint egy sárga cseremakk.

Valódi Gyalog mester volt.

Az öreg köszönt neki, de Gergely megátalkodott, hogy ő ilyen csúnya embernek nem szól. S csakugyan nem szólott egyet sem, csak hallgatta, hogy miképpen alkusznak felőle. Az apja pénzt ígért s búzát a tudományáért. Gyalog mester pedig nagy buzgalommal mondogatta, hogy két hónap elég lesz, ha ő kezibe veszi a fiút. Kicsi idő alatt mindent jól elintéztek, csak éppen Gergelyt kellett még megkérdezni, nehogy a kedvéből veszítsen valamit.

- Neked így jó lesz-e? - fordult feléje az apja.

- Nem vállalkozom - mondta Gergely.

Váratlanul s nagyon egyenesen jött a szó, meghökkentette mind a két öreget. Nem értették ezt a különös fordulatot, s vallatni kezdték a fiút, mindenféle csábító és jóleső szavakkal.

Gergely nem akart felelni.

Úgy kellett eltávozni eredmény nélkül.

Az öreg erősen feszült mérgében, a lépésein is látszott. Egy darabig nem is szólt a fiához, de aztán mégis megállott, s kemény tekintettel úgy kérdezte meg:

- Mért nem vállaltad?

- Én ilyen rusnya embernél nem tanulok! - felelte Gergely.

Mindenre számított az öreg, csak éppen erre a feleletre nem. Az arca mégis megenyhült, mert úgy érezte, hogy a fiú nem szólt oktalanul.

- Csúf a világ is! - mondta.

- Éppen azért! - felelte Gergely. - Én nem járulok hozzá!

- Hát?

- Javítsunk rajta, azt nem bánom.

- Miképpen javítsunk?

- Én nem vagyok ötvenegy esztendős! - mondta a fiú.

Ebben is sok igazság volt, úgy vélte az öreg, s gondolkozni kezdett. Aztán valamit gondolt magában, hirtelen megfordította Gergelyt, s elindultak a város felé vissza. Úgy látszott, valami nemes cél vezeti őket, s mégis egy kocsmába mentek bé először. Ott álltában két deci pálinkát megivott az öreg, s azt mondta utána:

- Most gyere!

Furcsán fénylett a szeme, s az arca rózsásodott.

- Itt állj meg! - szólt egy borbély üzlete előtt.

Maga bément a boltba, s nemsokára a segéddel együtt érkezett vissza. A segédet, ki táskát is hozott magával, szépen közrevették, s úgy indultak tovább. Mentek egy jó darabig, s akkor az öreg ismét megállott egy nagy ház előtt. Erősen nézett valami orvosi táblát, s újból így szólott:

- Mingyárt jövök.

Kicsi idő múlva egy úriemberrel érkezett vissza, kinek ugyancsak táskája volt.

Négyen mentek tovább.

Egyenesen Gyalog mesterhez vezette őket az öreg, bé a műhelybe. Ott megállottak a két táskával, s jóformán nem is köszöntek. Egy széket megragadott Márton gazda, a műhely közepére tette, majd elszántan ráparancsolt a mesterre:

- Üljön le!

Egy szót sem mert ellenkezni Gyalog mester, hanem leült a székre. S abban a pillanatban a borbélyra kiáltott rá az öreg:

- Beretválja meg!

Tíz perc múlva egy csepp szakálla sem volt a kerekes mesternek. Csak a gumó virított orra árkában, de most még nagyobb hatalommal, mint eddig.

- Vegye, le, doktor úr! - hangzott a parancs.

Elővette szerszámait az orvos, majd nagy gondolattal megtapogatta a gumót, s valami huncut vízzel bé is kente. Azután nekihelyezkedett, s úgy levette két perc alatt, hogy a vér is alig serkedett ki a helyén.

- Fájt? - kérdezte.

- Annem - felelte a mester.

Mind csodájára jártak, hogy ennyi idő alatt micsoda változás esett egy emberi arcon. Nevettek örömükben, s úgy dicsértek mindenkit, aki segített a nagy munkában. Maga Gyalog mester volt a legboldogabb, a száját is alig tudta összefogni, amikor tükröt tartott eléje a borbély.

Gergely is nézte, s mindegyre bugyogva nevetett.

- Most már itt maradsz-e? - kérdezte az apja.

- Most már itt - felelte Gergely.

Gyalog mester megvendégelte az egész társaságot, s Gergely, örömében, hogy legalább egy mákszemet igazítottak a világon, énekelt is egyet a végén.

Abban az esztendőben különösen pazar színeket virágzott az ősz. Bár ilyenkor a tavasznál is szebb talán az erdélyi világ, mégis türelmetlenül vártam, hogy feketére vetkőzzenek a fák; s majd annál is hevesebben, hogy tegyenek már fehér sapkát.

Vártam a karácsonyt.

Mert ugyanis, évenként meg-megújuló vágyam szerint, erre a pásztoros ünnepre haza akartam menni a faluba. Be is léptünk végre karácsony hetébe; s szerdán reggel azt mondtam magamnak:

- Ne késlekedjünk tovább!

S a déli órákban már el is indultam.

Egy kerek napig vergődtem, amíg ide-oda szálldosva s hófúvásokon keresztül, megérkeztem a faluba.

- No, milyen a világ? - kérdeztem otthon.

Együtt ült az egész népes család és a rokonság; s köztük Tamás nagybátyám is, az anyám testvére.

- Bizony, nem akar változni - mondta az öreg.

Anyám különösen, de jórészt a többiek is, enyhe megrovással néztek Tamás bátyóra, hogy mindjárt panasszal kezdi a szót.

- Nem akar, bizony! - folytatta az öreg. - Mert hát ma is úgy van, hogy minden este sötétség ereszkedik a világra, s reggelig kell várni, hogy ismét világosság legyen!

Mint a gyermekek, mind úgy nevettünk, pedig valóban okos és igaz dolgot mondott. De hát, karácsony lévén, a nyugvás és a kedvünk egyaránt engedte, hogy a világot az ő vidám színeivel fordítsuk magunk felé. Szorgalmasan forgattuk is, különösen másodnapján, amikor Jézus is már megszokta volt a világot.

Egészen lámpagyújtásig maradt együtt az ünnepi rokonság.

- No, még egy pohárral! - fészkelődött akkor Tamás bátyó.

Szívesen megittuk azzal az egy pohárral, majd hamarosan megszereztük még kettővel. Akkor azonban nagy elszánással jelentette ki Tamás bátyó, hogy most immár csakugyan mennie kell, mert a felesége így is agyonüti.

Erre az öcsém is megszólalt rögtön.

- Akkor ugyanvalóst ne menjen!

- Elszántam magam, Gáspár! - játszott az öreg.

- S kész meghalni is?

- Küzdöm, amíg lehet - mondta reményt nyújtva az öreg, majd odafordult hozzám, s azt kérdezte tőlem, hogy vacsora után mit csinálok? Azt feleltem neki, hogy vacsora után semmi nagy dolgom nincs, hacsak meg nem változik addig a világ.

- Akkor gyere el a Cimboraságba!

Nem tudtam hirtelen, hogy mi az a Cimboraság, s emiatt bizonytalankodva néztem reá. Egy kicsit restelkedtem is, hogy olyant hallok itthon, amit nem tudok. De hamar kiderült, hogy pironkodásra okom nincsen, mert a Cimboraságot az én gyermekkoromban még "majorfogadó gyűlés"-nek nevezték. De hát azt sem érti mindenki, a majorfogadást. Mert a Bibliában és az Alföldön valami kisded gazdaság a major; nálunk pedig egy nevezetes pásztorember, aki a nyári időszakra bérbe veszi a fejős juhokat: azokat őrzi, gondozza és feji; s a juhos gazdának sajtban adja meg a bért.

Ügyes ember kell ilyen nyári pásztornak, s megbízható; mert hát a juhok tejelése a szakértő gondozás után igazodik.

- Úgyhát választó gyűlés! - mondtam.

- Az.

Régen is nagy esemény volt az ilyen pásztorfogadó gyűlés, hiszen, jut eszembe, hogy mily sokat hányták-vetették a jelölteket. Még az is beszédbe jött, hogy milyen kutyával rendelkezik az illető; nem is szólva arról, hogy vajon ismeri-e a hegyi rengeteg minden legelhető szege-likát; van-e dolgos felesége és szemfüles bojtárja.

- Hol lesz a gyűlés? - kérdeztem.

Egy gazdának a nevét mondta Tamás bátyó, hogy annál lesz a gyülekezés. Nemcsak jól ismertem azt a Simó bácsit, hanem még arra is emlékezni tudtam, hogy gyermekkoromban ő volt a tűzoltók parancsnoka, nemkülönben a nagypénteki sírőrző díszkatonák parancsnoka is ő volt. Emlékezetes személye még nagyobbra növesztette kedvemet.

Gondoltam, mégis mondok valami akadályt, hadd lám, mekkorát ugrik az öreg.

- De nekem nincsen juhom!

Rosszul tettem azonban, hogy ilyen akadályt mondottam, mert abban a pillantásban a bátyó feltalálta magát, s jó drágán, a magáéból, felajánlott nekem egy juhot. S mivel én már nem léphettem vissza csökkenés nélkül, megkötöttem vele a vásárt, s ki is fizettem helyből a pénzt.

Így aztán már szavazati jogom is volt a pásztorfogadó gyűlésben. Nosza, a vacsorát hamar lejárattuk, s készenlétben vártam, hogy visszajöjjön az öreg, hadd mehessünk már a gyülekezetbe. Nem is csalódtam benne, mert odakünn, pontosan a megbeszélt időben, megcsattant a kapu. Hanem a csattanás után hiába vártam, hogy a lába alatt csikorduljon a fagyott grádics, mert az bizony nem akart csikordulni.

Helyette a hangja tört be az udvarról a házba:

- Kössétek be ezt a juhot!

Erre a húgom felugrott az asztal mellől, a sógorom pedig így szólt:

- Hijj, a mindenit! Ez elhozta a juhot is, ebben a nagy hidegben!

- Beh rendes ember az öreg! - mondtam.

Sógor mosolyogva borította le az én dicsérő szavamat, szólván:

- Félt inkább, hogy sógor úr vissza találja kérni a pénzt.

De hát akár rendes ember volt, akár a pénzire óvatos, mindnyájan örvendtünk a hasznos juh állatnak, s mindjárt szénát is adtunk neki, hogy amíg az ő nyári sorsa felől tanácskozunk a gyülekezetben, addig ő is táplálja magát a jövendő és bőséges tejelésre. Egy kicsivel több időt is töltöttünk véle, mint ahogy kellett volna, mert amikor megérkeztünk a gyűlés házába, mind egybegyűlve várakoztak a juhos emberek. A házigazda nagy szívélyességgel fogadott engem, s véle együtt a többi juhos cimborák is örvendettek, hogy segítek nekik pásztort fogadni. Mindjárt azt kívánták, hogy üljek elöl az asztal mellé, ahol a gyűlés elöljárói már ültek is a kötelesség felhőiben. Az engedelmesség bennem meg is lett volna, de a szoba tömötten tele volt lócákkal és emberekkel, s így csak nehezen, hullámok hátán; tudtam előrejutni valahogy. De az akarat végre mégis győzött, s nemsokára ott ültem az asztal mellett. Néhány pillantással szemügyre vettem a zajgó gyülekezetet, mely karácsonyi örömben és nyári gondokban várakozott. Szemügyre vettem, mert a közös ügy mellett most már a juhom is parancsolt, hogy mindent tudnom kell, és mindenre emlékeznem kell.

Mellettem a gyűlésbíró ült, egy magas és sovány férfiú. Óriási nagy könyvet terített ki maga elé az asztalra; s abban a könyvben benne volt minden juhos gazda, az ő minden jogaival. A gyűlésbíró mellett a községi bíró ült s mellette, az asztal bütüjében, az én Gáspár öcsém. Tinta és penna s egy árkus papiros feküdt Gáspár előtt; s amikor én ezt megláttam, mindjárt az jutott eszembe, hogy lám, Gáspárt is tintával és pennával üldözi a sors, akár engemet!

- Jegyzői tiszted van? - kérdeztem tőle.

- Nekem az! - mondta Gáspár; s hát már veti is le az ujjasát, mintha szörnyű nagy munkának gyürkőznék neki.

De igaza volt, mert a meleg már erősen kezdett gyűlni a szobában, s a vastag dohányfüst úgy vonult ide-oda benne, mint a gőz. Ha voltak, akik még nem dohányoztak; védekezésül azok is rágyújtottak. Csak éppen az asszonyok nem. Mert asszony is volt néhány a gyülekezetben; néhány özvegyasszony; aki maga vitte a kicsi gazdaságot, s így maga tűrte a füstöt is.

Zsongott a nagy szoba, dohogott, mint a befűtött kazán. Csak éppen meg kellett indítani.

S abban a percben a gyűlésbíró meg is kopogtatta az asztalt egy nagy sárga ceruzával, s így szólt:

- A betlehemi pásztorok emlékezetében a mi pásztorfogadó gyűlésünket ezennel megnyitom. Üdvözlök minden jelenlévőt, s arra szólítom fel az egyeseket, hogy helyénvaló módon gondolkozzanak, mert a kitűzött célunkat ma este el akarjuk érni. A kitűzött célunk pedig az, hogy a juhaink mellé nyári gazdát, vagyis pásztort fogadjunk. Ez idáig két ajánlkozó van.

Ezt ahogy kimondta, valaki nagyot kiáltott:

- Gyurkagyörgy jó lesz!

- Ki a másik? - követelte egy hang.

A gyűlésbíró megmondta a másiknak is nevét, de azt nem éltette senki; igaz ismét, hogy nem is ócsárolta senki. Csendben és füstben hallgatott mindenki, s szegetten lógtak a fejek, mintha a döntés perceit sínylenők valahányan.

- Gyurkagyörgy jó lesz! - szólt ismét a hang.

- Igen tudós! - jegyezte meg valaki.

Sokan nevették ezt a közbeszólót, mert biztosra lehetett venni, hogy Gyurkagyörgy túljárt valamikor az eszén. Darabos tréfákat ontottak reá, s néhány perc alatt úgy elkalandoztak, mintha juha nem is lett volna már senkinek. S a gyűlésbíró, mint a bölcs pásztor, eresztette is az embereket, hadd legeljenek az eszükkel, ahol akarnak.

Legalább egy fertály óráig mi is azt csináltuk az asztal mellett; egyedül csak Gáspár öcsém küszködött a papiros fölött.

De aztán ismét kopogott a nagy sárga ceruza, s hallatszott a kérdés:

- Emel-e hát valaki szót Gyurkagyörgy ellen?

- Jó lesz! - röppent fel egy új hang, majd valaki zuhogva mondta utána:

- Emberek! Negyven előtt is Gyurkagyörgy volt a pásztor. Két esztendeig! Vallott akkor kárt is eleget, mert rengeteg sajtot vesztegetett a szimatos csendőrökre, hogy élhessen valahogy. Most a becsület is azt kívánja, hogy adjunk neki még egy esztendőt, hátha helyre tudná ütni a veszteséget!

Ennek utána többegy pisszenés sem volt Gyurkagyörgy ellen, hanem nagy lelkesedéssel mindnyájan neki adtuk a következő esztendőt. Egyedül azt kívánta a gyülekezet, hogy Gyurkagyörgy már a kihajtás alkalmával vizsgálja meg a juhokat. Vagyis állapítsa meg, hogy adnak-e rendesen tejet, s csak azt a juhot fogadja el, amelyikben biztosan bízik. De aztán, amely juh állatokat magának soroz, azok után a sajtot megadni köteles legyen!

Hát ez is helyes beszéd volt, s el is fogadtuk valahányan. Mire aztán a gyűlésbíró két embert rögtön elküldött, hogy Gyurkagyörgyöt kerítsék elé, s hozzák a gyűlés elejébe. Ahogy a két ember kilépett az ajtón, éppen Gáspár öcsémre találtam tekinteni, akinek a homloka verejtékben úszott, miközben nagy erővel írta a jegyzőkönyvet. Látván eme állapotát, rögtön megragadtam én is az alkalmat, vagyis rámutattam Gáspárra, és az emberekhez így szóltam:

- Tekintsen mindenki az öcsém homlokára! Ott a verejték megmutatja, hogy milyen könnyű dolog az írás. Én egész életemben ezt csinálom!

Hát ezzel a rövid szóval és egyszerre olyan becsületet szereztem az írás tudományának, hogy mindenki csak arról beszélt. Magasztaltuk az író embereket; s komolyan, majd pedig pajkosabban addig forgattuk őket, hogy észre sem vettük, amikor megnyílott az ajtó. Csak egy hang jelentette kiáltva:

- Itt van Gyurkagyörgy!

Mindenki az ajtó felé fordult, s az asztal mellől mi is erősen nyújtottuk a nyakunkat, de semmiképpen nem láttuk Gyurkagyörgyöt.

- Hol van? - kérdezte a gyűlésbíró.

Erre a két ember a lábak tájékán keresgélni kezdett, majd onnét a mélyből kiemelt valakit. A karjaikkal felemelve, úgy tartották Gyurkagyörgyöt, aki csak akkora volt, hogy harmadrésze egy termetes embernek. Egyébként azonban semmi hiányosságban nem szenvedett, mert vállasnak is tetszett, a melle is szépen domborodott, és bajusza is elegendő volt, bár gyér szakállú egy kicsit.

Vagyis György helyett Gyurkagyörgy volt.

- Hozzátok ide! - rendelkezett a gyűlésbíró.

A két ember előrehozta, s ott az asztal előtt, velünk szemben, felállította egy padra. Mindenki szeretettel és derűsen gyönyörködött benne, miközben a gyűlésbíró kihirdette, hogy egyhangon pásztornak választottuk a következő esztendőre. Eme nagy szavak alatt úgy rebegett Gyurkagyörgynek az okos barna szeme, mint egy kedves mókusé. Csak akkor szilárdult meg a tekintete, amikor a bíró azt is tudtára adta, hogy a kihajtás alkalmával minden juhot meg kell majd vizsgálnia, tejelés tekintetében; ha aztán nem bízik bármelyikben is, azt vesse vissza, de az elfogadott juhok után a sajtot megadni köteles!

Mindenki várta, hogy ugyan mit szól ehhez Gyurkagyörgy, de ő sokáig csak gondolkozott. Végre aztán, amikor legéhesebb volt a csend, csak ennyit mondott:

- Én nem kóstolgatom őket!

Nevetett az egész gyülekezet, majd Gyurkagyörgy konoksága miatt úgy határozott, hogy maradjon minden úgy, ahogy azelőtt volt.

Úgy is maradt.

S hazafelé menet szinte szégyenkeztünk is azon, hogy valamit változtatni akartunk.

Néha vadkantermészete van az időnek, máskor a tűz melege bújik belé. Most olyan volt, mint az imádság: a levegője tiszta, és a fénye komoly, s mégis szomorkás egy kicsit.

Aki teheti, üljön a napra ilyenkor.

Árpád is ott ült a grádics alsó kövén. Egy pillangó röpködött előtte, tapasztalt légi állat, pirossal díszített, fekete szárnyakkal. Bölcsen hajladozott, szép meggondolással, egyszer az Árpád fekete kalapja fölött s máskor tisztesen az arca előtt.

Mint az idő; ő is nagyon fiatalnak tartotta a fiút.

Tizenhárom esztendősnél csakugyan nem látszott többnek.

Ostort font a grádicson.

- Szállj a hegyire! - mondta a pillangónak.

S nevetett rajta, mert hol volt még a hegye az ostornak!

Estére, ha meglesz.

- Te kivel beszélgetsz, Árpád? - jött ki a házból az apja.

- Feketével s pirossal - felelte Árpád.

A gazda meglátta mindjárt a pillangót, s csak ennyit mondott:

- Ebből nem lesz pletyka.

- A virágoknak még elmondhatja... - felelte Árpád; s majd ő is, mint a lepke, a pillangóról az apjára repült.

- S maga hova megy? - kérdezte.

- Én Genfbe - mondta az apja.

Az ujjas a vállára volt vetve, s egy szigorú kicsi szivar a szájában. Annak a füstje felett erősen hunyorgatott, miközben szép lassan lement a fia mellett a grádicson. Még a kapuig sem ért, hát Árpád is ott van az oldala mellett.

- Hát te hová mész? - kérdezte az apja.

- Én is Genfbe - mondta Árpád.

Gondolkozott a gazda, hogy vajon eressze-e Genfbe a legénykét, de aztán úgy határozott magában, hogy jöjjön, hadd rezegjen neki is a füle. Annyit azonban mégis mondott neki, hogy a tudomány olyan, mint a méh. Árpád megértette a beszédet, s fürgén mendegélt az apja mellett, s pontosan kettőt lépett örökké, mialatt az apja egyet.

- Két korona egy forint - jegyezte meg egyszer.

Nemsokára a víz felé kanyarodtak egy köves utcán; s ott egy házba, amelyik éppen a víz partján feküdt, betértek.

Megérkeztek Genfbe.

Mint a bárányfelhő, Árpád az apja után úgy ereszkedett bé az ajtón. Köszönés után sorjában kezet fogott mindenkivel, s a hogylét felől is feltette a kérdést, mint a nagyok. Jól tudta azt is, hogy legelsőben a genfi főnököt kell megkérdezni, vagyis a házigazdát, azt a gyér bajuszú, kicsi embert, aki kedvező villogással úgy állt az asztal mellett, mint a gondozatlan gyémánt. Szinte a ragasztott nevét is kiejtette a száján, pedig az a név utolsó szónak sem lett volna jó, nemhogy elsőnek.

Mert Tudós Csókának hívták.

Ő létesítette Genfet, ahol így vasárnap délutánonként összejönnek a gazdák, hogy a világhelyzetet megbeszéljék.

Most is voltak már kilencen, Árpáddal együtt.

Asszonyember annyi sem volt, mint egy pillangó.

- Hát te is eljöttél? - kérdőzte a fiútól a genfi főnök.

- Most el - mondta Árpád.

Olyan értelme volt ennek, mintha a legényke Genf iránt nem lett volna teljes bizalommal, csak eljött most az egyszer, de ha valamit most sem intéznek, akkor Genf nem látja meg jövő vasárnap, hogy ő egy hét alatt mekkorát nőtt.

- No, ki hova tud, üljön le! - mondta a házigazda.

A pad véginél egy óriási sárga tök volt; akkora nagy, hogy szépen kifaragva bölcsőnek is elég lett volna. Árpád kijjebb hengerítette az óriási, sárga tököt, s arra lehúzódott. Ültében még a tök szárát is foghatta, mint a kantárt.

A többiek is hova tudtak, leültek.

S akkor a nagy csendben Tudós Csóka feltett egy füstös szemüveget ott az asztal mellett, s valami újságot, ami ott feküdt előtte az asztal lapján, komótosan a kezibe vett. Úgy tett, hogy vigyázzatok, mert olvasok! De csak tartotta maga előtt az újságot, s nem akart megszólalni. De aztán, amikor még a legyeket is felcsigázta, nagy megütközéssel így szólt

- Hinnye, az iskoláját!

S mint egy malomkövet, lassan leeresztette az újságot.

- Mi van benne? - kérdezte egy hang.

A genfi főnök levette a kormos szemüveget, s azt mondta: "Megszakadtak a tárgyalások."

- Hol?

- Ahol tárgyaltak.

Úgy megjátszotta a gyér bajuszú, mintha jelen pillanatig az egész megszakadásról nem tudott volna semmit, pedig még a délebéd ideje alatt is folyton tanulta az újságot, mint a leckét.

- S te azt csak most látád meg? - kérdezte az egyik, mire egy másik rögtön azt felelte:

- Amikor először látta, még nagyobbat káromkodott.

Nem szerette a tudós gazda, hogy beléláttak a játékába. Nem is magáért csinálta, hanem a nagy hír miatt; s most úgy érezte, hogy maga az ügy is veszteséget szenvedett. A saját sérelmét nem is tekintette hát, hanem a békét szolgáló eseményt mozdította előbbre.

- A kegyelmes úr is elutazott - mondta.

- A miénk?

- Nem is a másé! - szólt egy hang.

Aztán csend lett. Az emberek maguk elé néztek, a legtöbbjük nem is pillantott. Csak nézték a levegőt, mintha azt lesték volna, hogy a sors felriasztott madara most vajon hova száll. Mert az ő sorsukról tárgyaltak: a lélekről, mely a háborút rég szenvedi immár; s a földről, amely kínjában nyöszörög már, mint a rab kutya.

- S most mi lesz?! - hangzott a csendben.

- Van még katona! - bizakodott valaki.

Egyszerre lobbot vetett mindegyiknek a szeme. Egyedül a genfi főnöknek jutott eszibe, hogy ebben a dologban pedig szájhősködni nem szabad. Éppen azért így szólott a többiekhez:

- Hó, egy kicsit, várjatok! Mert honvéd van, az igaz, s bátorságban sincsen hiba. De azt mondják, hogy egy magyar katonára öt ellenséges katona jut.

- Kell is annyi! - vágta rá rögtön az egyik ember.

S arra nagy kacagás lett.

S mint a jóféle szél az aggasztó felhőket, úgy elvitte a jókedv a szorongást s a bizakodás az aggodalmakat. Már nem bánták, hogy vége szakadt a tárgyalásnak. Jobb is így egyezzenek meg a katonák, vagy történjék valami más. Mert valami béke történni fog, annyi szent!

Mégpedig közelebbről.

- Sokért nem adnám - mondta az egyik -, ha legelőbb én hallanám meg azt a békehírt!

Mindenki jelentkezett, hogy a hírhallásban első akar lenni, csak éppen Árpád nem szólott egy szót sem. Igaz, hogy nem is lett volná illendő. A gyermek hallgasson, amikor a felnőttek ilyen nagy dologban törik a fejüket, s zúgnak! S hát akinek az illendőség mellé még a méhet is oda kell példa gyanánt vennie! S ki látott valamikor is méhet, aki aranyos virágporral megrakodva bonyodalomba keveredett volna?!

Senki.

- Tűzzünk ki díjat! - javasolta hirtelen a genfi főnök.

- A hírhozónak?

- Annak.

Az egyiknek jobban tetszett a javaslat, mint a másiknak: s ebben a népi Genfben, a kicsi folyó mellett, amely valahol mégis a tengerbe szakad, nagy buzgalommal tárgyalni kezdték. A tudós főnök címet ajánlott, hogy azzal tüntessék ki az első hírhozót, de haszontalan gondolkodása miatt szinte megverték. Valami eleven jutalmat szerettek volna kitalálni, amiben jövendő van. S úgy is lett, mert hosszú csobogás után abban állapodtak meg, hogy a genfi cimboraság két csikót vegyen a hírhozónak. Két piros csikót, hadd hirdessék táncolva az örömet; s legyen a nevük az egyiknek Tavasz s a másiknak Virág, hadd járjanak együtt, mint eddig is örökké.

- S mi legyen a jel? - kérdezte valaki.

- A hírhozó jele-e?

- Az!

- Gyújtsa meg a "Szégyenfát"! - mondta a genfi gazda.

Úgy néztek mind reá, mintha egyszerre mondták volna "Ejnye, amióta ez nem olvas újságot, egészen megokosodott!" S minden igazítás nélkül elfogadták, hogy aki elsőnek meggyújtja a "Fekete fát", az kapja a két piros csikót.

- S aki másodiknak?! - pirított oda valaki.

Csakugyan bolondságot szólt a nagy hevületben, mert sem először, sem másodszor, hanem csak egyszer lehet a fát meggyújtani. Különösen az olyan fát, mint az a "Fekete fa", amelyet a lábán szárasztott ki a legények vére, akinek ott vették vérét, szerelmi áldozatul, a fa alatt.

- Adjunk annak is valamit! - tüzelt mégis egy hang.

- Kinek?

- Aki másodszor is meg tudja gyújtani.

- Azé legyen a cím! - mondta Árpádnak az apja.

Arra is mind nevettek, hogy jól van, legyen hát azé a cím; s ebben a jól végzett munkában Genf vidáman széjjelbomlott. Mindenki jó reményben tartott hazafelé, s Árpád is az apja oldala mellett. Nem szólt a legényke semmit, csak villadozó szemekkel nézte, hogy az ígéret földjén miképpen táncol a két piros csikó.

S a kedve, mint a bölcs pillangó, lebegve röpködött a csikók felett. Már az út felét megtették volt, amikor az apja megszólalt:

- Gyűjtött-e a méhecske?

- Hozzáfogott - felelte Árpád.

- Nocsak, folytatni kell!

- De szabadság nélkül nem lehet.

Fürkészve nézte Árpádot az apja, de amikor a legényke szemiből s arcáról jót látott, azt mondta neki:

- Tőlem röpdöshetsz...

Ezt akarta Árpád, hogy szabadon röpdösni tudjon. Meg is fente mindjárt a szárnyait, s egy félóra múlva már takarodott a város felé; ami nyolc kilométerre volt a falutól. Volt ott a Küküllő partján egy beállóhely, ahol Árpád az asszonyt jól ismerte. Egyenesen odament, s azt mondta az asszonynak:

- Valamit meg tudna-e mondani?

Az asszony ismerte Árpádot, mert ők a szekerükkel mindig oda állottak bé.

- Meg én! - felelte neki.

- Akkor azt mondja meg nekem - folytatta Árpád -, hogy ebben a városban ki az az ember, aki a híreket legjobban s leghamarább tudja.

- Nyugdíjban van, tanár, s fehér szakálla van neki - magyarázta az asszony. S elmondta azt is, hogy mihelyen lakik. De többet aztán nem magyarázott, mert Árpád sebesen otthagyta, s elment egyenesen a tanár úrhoz. Éppen otthon is találta az aggastyán urat. Ügyesen béajánlotta magát neki, s kedvesen engedelmet is kért a háborgatás miatt. S mindjárt úgy megkedveltette magát, hogy az öreg tanár a hónya alá ölelte, s azt mondta neki:

- No, mi kéne, fiam?

- Nekem két piros csikó - felelte Árpád.

Hamarjában nem tudta az öregúr, hogy csodálkozzék-e, vagy pedig ne értse a beszédet. De olyan igazi atyás volt, hogy Árpád elmondta neki az egész genfi gyűlést; s el a határozatot, ami az első hírvivőnek két csikót tartalmazott, amennyiben az Isten elhozná azt a nagy napot.

- Elhozza, fiam! - mondta a tanár.

- S hogy tudjuk meg? - folytatta Árpád.

- Hát lesni fogjuk.

- S maga nekem megmondja?

Mindjárt könny szökött az öreg szemébe, olyan különösen hangzott ez a kérdés. Mintha epekedve jött volna a mélyből, hogy vajon az úr megmondja a falusi gyermeknek is? A tiszta szív sóhajtása ilyen, amikor az angyalok közé kívánkozik; vagy a szerelmes hangja, akit nem mindig vesznek észre...

Magához ölelte ismét a legénykét, s csak ennyit mondott neki:

- Gyere csak el mindennap...

Attól kezdve minden áldott nap a nyakába vette Árpád a nyolc kilométert, s vissza a másik nyolcat. Úgy zümmögött a nyár végi napon s a lankadó mezők fölött, mint egy méh csakugyan. S a hírek tarka mezejéről valami aranyos port is mindig hozott, egyszer piros virágról s máskor nagy tarkáról. De zümmögött nap nap után, s egyszer, egy pénteki napon, még ifjú délutáni időben, nagy örömben, sírva találta az aggastyán tanárt. Úgy megijedt Árpád, hogy a szíve repdesni kezdett, s még a torka is összehúzódott rögtön, mert nem tudta, hogy mi végre fog szólalni. De valami vigasztalót mégis mondani akart.

- Ki pénteken sír, vasárnap örvend... - mondta tehát.

Abban a percben az aggastyán ember felkapta fehér szakállát.

- Fuss, Árpád! - kiáltotta.

Olyan volt az arca, mint vihar közben a nap.

- Hova fussak? - kérdezte a legényke.

- Gyújtsd meg a "Fekete fát"!

- Hát béke lett?

- Igen.

- S vége a háborúnak?

- Vége!

Árpád akkorát szökött, mint egy sáska, amelyik a lábával hegedül.

S úgy eltűnt, mint reggel a csillag fénye.

De egy óra múlva már égett a "Fekete fa" a falu felett a dombon, s az emberek sereglettek oda a mezőről. Lobogva futottak, mint a kinyílt börtönből a megszabadult rabok, s örömükben sírva rajzottak az égi fa alatt. Észre sem vették, hogy jön a vihar. De a vihar jött, s a zápor eloltotta a fát, hogy félig leégve nyöszörögjön a felhők alatt.

Negyven után az első esztendőben valahogy úgy történt, hogy amikor a tél érkezett, én is éppen akkor látogattam meg, otthon a faluban, a családi kört. Mivel az időben megbolydult idők jártak a világ felett, örömökről és bajokról egyformán sokat virágzott esténkint a szó. Az időjárás is úgy akarta, hogy emlékezésben és szóban éljenek a falusiak, mert a szüntelen havas eső és a lábbelit pusztító sár mindenkit a házba szorított.

Ahogy mondám, azok az esték különösen érdemesek voltak és termők, mert hol a férfiak jöttek el, hogy a világ számára igazságot osszanak; hol pedig az asszonyemberek telepedtek oda fonógépeikkel.

Azon az estén is például, amikor megérkeztem, egyszerre három asszonyt nyomott bé a sötétség az ajtón. A fonógép tornyáról mindjárt levették a takarót, az idősebbik a főhelyre telepedett, s a két fiatal a kályha mellé. S már surrogott is a gép, mind a három. A macska belémártotta a fülét a zajba, s a szeme pattogni kezdett, mert nem tudta eldönteni semmiképpen, hogy a három pergő orsó közül melyiket figyelje. Derűsen s nagy várakozással éppen a macskát figyelte mindenki, amikor ismét kopogtattak az ajtón.

- Szabad! - mondta Ágnes, a háziasszony.

Egy nagy termetű ifjú legény büllent bé a lámpavilágra. Tele szájjal s félig röhögve köszönt, mintha csak annyi esze lett volna, hogy saját magán nevessen. Mezítláb volt és hanyag ruhában, de a kedélye olyan gazdagnak látszott, hogy abból felöltözhettünk volna valahányan.

- Te vagy-é, János? - kérdezte Ágnes.

- Nézzen meg, mert én nem látom magam - felelte János.

Kacagott hozzá, s mi is nevettünk.

- Miért nem méssz inkább a leányokhoz? - folytatta Ágnes.

- Nekem a nyomáson is jó - felelte János.

Abban a percben mind a négy asszony úgy nézett Jánosra, mintha tövisbokrot akartak volna a meztelen lába elé ültetni. Nem szerették, hogy nyomásnak címezte ezt az alkalmat a legény, hiszen a nyomás a határnak az a része, amely megtermette már a magáét, s így a barmok járhatnak immár rajta bátran.

Rá is szólt Ágnes a legényre mindjárt:

- Sapkát adok neked, ha ilyeneket mondasz!

- Munkácsi sapkát! - tette hozzá az egyik fiatalasszony.

Erre a "munkácsi sapkára" úgy kezdtek nevetni az asszonyok, hogy a fonógépek is egyszerre megálltak. De most az egyszer János kiesett a nevetésből; s én sem értettem, hogy mire megy az a munkácsi sapka. Annyit azonban láttam, hogy nagy jelentése lehet a "munkácsi sapkának", ha már Jánosnak odaígérték, s a gépeket is megállították miatta.

- Hát ammi? - kérdezte János.

Én is a legény pártjára álltam, hogy csakugyan mi az a "munkácsi sapka".

- Nagy történet van leborítva véle - mondta az egyik asszony.

S mind Ágnesre néztek, amiből nyilvánvaló volt, hogy ő őrzött valami történetet a sapka alatt. Az alkalom kedvezőnek látszott arra; hogy a sapkát felemeltessük Ágnessel; s hozzá a havas eső is kopogott az ablakokon, mintha ő is a történetet sürgette volna. János pedig egyenesen napsugár szeretett volna lenni, aki Ágnest rózsabimbónak tekinti.

- Nézzünk bé a sapka alá! - szóltam szóval is.

- Oda bé lehet - felelte Ágnes.

S beszélni kezdett.

Azzal kezdte, hogy a tavaly ősszel valahogy mindenki azt gondolta, hogy immár az övé a világ. A nagy pezsdületben szinte az egész falu neki akart szökni a keresetnek, de Szász Gyula neki is szökött. Mert Szász Gyula azt csinálta, hogy még októberben ötven sapkát vásárolt össze a sapkásoktól. Ötven báránybőr sapkát, mind feketét. S azt az ötven sapkát mind elvitte a felső vidékre, a kicsi oroszokhoz. Egy hét múlva sapka nélkül jött vissza, de a zsebe teli volt pénzzel. Másnak nem, de nekik, néhány asszonyoknak, elbeszélte az ő szerencsés útját; s azokkal a festő szavakkal úgy fellelkesítette őket, hogy nyugtuk kezdett nem lenni. Az eszük egyebütt sem járt, csak a fekete sapkán, mint a bokréta. Van egy asszony, bizonyos Szabó Márta néni, s az különösen úgy megbolondult, hogy minden este sapkával feküdt le, s minden reggel úgy ébredett fel.

- S hát napközben? - kérdezte János.

- Azt kérdezd meg napközben! - felelte Ágnes.

Egyszóval Márta néni úgy beléesett a sapkagondolatba, hogy az egyik napon elment Ágneshez, s azt mondta neki, hogy ne szóljanak senkinek, hanem vegyenek rengeteg sapkát, s azokat vigyék el ők is a felső vidékre. Nem is szóltak senkinek, hanem elmentek ketten a városba, s fejenkint ötven sapkát kiszorítottak a sapkásoktól. Akkor titokban hazavitték, ki-ki az ötven sapkát, s bédugták az ágy alá. Elmúlt két nap, s a harmadikon azt mondta Gyula, hogy holnap indulunk, asszonyok!

- Mingyárt elmennek! - szólt közbe János.

- Hallgass, mert téged nem visznek! - mondta az egyik asszony. S úgy is lett, mert másnap elindították hárman a százötven sapkát, hogy a felső vidékre vigyék; vagyis Munkácsra. Váltottak három jegyet, de hogy takarékoskodjanak, a személyvonatra váltották a jegyeket, nem a gyorsvonatra. S ez volt az első baj, mert amikor Désig eljutottak, ott azt mondták a vasutasok, hogy Munkács felé több vonat nem indul, csak éppen még egy árva gyorsvonat. Nem szerették ezt a mondást, de mégis bémentek a váróterembe, hátha valami személycsoda mégis történnék. S ott a váróteremben tanakodni kezdtek, hogy most immár mit csináljanak, Márta néni azonban mindjárt kiesett a tanakodásból, mert sírva fakadt, hogy ilyen hamar akadályba ütköztek. Olyan keservesen sírt, hogy az utasemberek közül többen is odamentek, hogy mi találta azt az asszonyt. Amikor meghallották a sírás okát, azt tanácsolta egy ember, hogy egyet se törődjenek semmivel, hanem üljenek olyan vonatra, amilyen van. Gyula is úgy vélekedett, hogy csakugyan ne pazarolják a különbözetre a pénzt, hanem üljenek fel a gyorsra. Vagy adjanak személyvonatot! Mások is voltak még személyjegyesek, s azok is mind Gyulát választották vezérnek.

- No, Gyula mingyárt főispán lesz! - mondta János.

- Elgázoltatlak a vonattal, ha még egyet szólasz! - fenyegette meg Ágnes.

Erre mind nevettek, s Ágnes bérobogtatta a gyorsvonatot: S hamar az elégtelen jeggyel egy közös kocsiba mind feltömörödtek. Aztán a vonat elindult, s ők várták, hogy mi lesz. Egyszer hát jön a kalauz, s azt mondja, hogy kérem a jegyeket! Elsőnek éppen Márta néni esett a kezibe. A kalauz elvette tőle a jegyet, s nézte. Egy darabig a jegyet s azután Márta nénit. Végre megjött a szava is, de csak annyit mondott, hogy rá kell fizetni. Márta néni abban a pillantásban ismét sírni kezdett, mire egy gyenge nadrágos ember odakiáltott, hogy ki bőgeti azt a székely asszonyt?! Erre Gyula is nekibátorodott, s azt kérdezte a vasutastól, hogy ugyanbiza miért kéne ráfizetni. A vasutas azt felelte, hogy azért kell ráfizetni, mert személyjeggyel gyorsvonaton utaznak.

- Az nekünk baj - folytatta Gyula -, mert mi mind utáljuk a gyorsvonatot; de hát mit csináljunk, ha személy nincsen!

A vasutas azonban nem akarta belátni a szorult helyzetet, hanem mindenkitől elvette az elégtelen jegyeket, s azokkal eltűnt.

- Még látni fogják! - szólt megint János.

Ágnes megnézte Jánost, de most felelni sem tudott neki, a vasutas olyan hamar visszajött. De nem egyedül, hanem az ellenőrrel. Márta néni ismét sírni kezdett, hogy most már mind rájok gyűlnek a vasutasok, de a sírás hiábavaló volt, mert az ellenőr felállította a szabályzatot: vagy fizetnek, vagy leszállnak! Erre Gyula felugrott a helyéről, s úgy fogott a beszédbe, mintha gyűlésben lett volna. Azzal kezdte, hogy szegény járatlan székelyek ők, akik csak a fejük után tudnak gondolkozni, s nem a szabályzatok szerint. Mire ennyit mondott, már őket pártolta mindenki, aki a kocsiban ült. Ez a néphangulat annyi eredményt kiszorított, hogy csakugyan nem szállították le a vonatról őket, s fizetni sem kellett abban a helyben. Csak jegyzőkönyvet ígért az ellenőr, amit az utolsó állomáson fognak készíteni, s annak alapján aztán otthon fizetni fognak. Szép eredmény volt ez is, mert Márta néni mindjárt abbahagyta a sírást, Gyula pedig azt mondta, hogy a jegyzőkönyvet még valami megakaszthatja.

- Megakasztom én! - jelentkezett János.

Gyula is ott nőtt fel azonban, ahol János, mert addig mesterkedett, amíg a jegyzőkönyvből csakugyan nem lett semmi. Ezt úgy hajtotta végre, hogy a Munkács előtti állomáson, a János legnagyobb ámulatára, mind a hárman leszálltak a vonatról, ott autóbuszra ültek, s úgy mentek bé Munkácsra. Így az első bajtól megszabadultak, de a helyében már ott volt a másik, vagyis nem volt szállás. Gyula álldogált egy darabig a két asszony mellett, de abból nem akart szállás lenni. Végre egy fiákeresnek szemet szúrt, hogy olyan idegenül álldogálnak, leszállt a bakjáról, s odament hozzájuk. Mindjárt azt kérdezte, hogy szállás kéne, ugye?

- Nem, mert jegyzőkönyv! - kacagott belé János.

Ágnes most nem törődött Jánossal, hanem Márta nénivel felült a kocsis kocsijára, s azon elmentek a fiákeres házához.

- Hát Gyula? - kérdezte János.

- Eredj, keresd meg! - felelte Ágnes.

S csakugyan Jánosra bízta, hogy Gyulát ott keresse, ahol akarja. Ők ellenben kaptak a kocsisnál egy szobát, ahol a száz darab sapkát bétették az ágy alá, maguk pedig a kályha mellé álltak, hogy melegedjenek. Éppen akkor lépett bé a kocsis, akitől Márta néni megkérdezte, hogy a kályhában mikor volt tűz, mire a kocsis azt felelte, hogy abban még soha. Tűz helyett azonban elévétette a sapkákat, s egymás után sorjában mind a százat felpróbálta. Akkor megdicsérte a sapkákat, s azt mondta, hogy másnap menjenek el a szomszéd faluba, mert ott éppen hetivásár van, s nagy keletje lesz a portékának. Másnap csakugyan elmentek a megnevezett faluba, de egyetlenegy sapkát sem tudtak eladni, s mégis, csak kilencvenkilencet hoztak vissza.

- Egyet ellopott valaki! - fedezte fel János.

- S éppen azt, amit neked akartam adni! - mondta Ágnes.

Mindenki nevetett, csak éppen a fiákeres nem, mert ő jobban bánkódott a hiányzó sapka miatt, mint maguk az asszonyok. Bánatában ismét rakosgatni kezdte a fejére a sapkákat. Egyiket a másik után. Ettől úgy kimelegedett a feje, hogy furcsákat kezdett mondani. Vagyis előadta, hogy ő csak véletlenségből él, mert a világháború alatt pusztító járvány volt azon a vidéken, s aki megkapta azt a járványos betegséget, azt nem is gyógyították, hanem a halottakkal együtt mindjárt eltemették. Éppen ő is beteg lett akkor, bárha nem a járványos betegségben, de a többivel együtt mégis a gödörbe tették őt is.

- Mi a neve? - kérdezte János.

- Nem mi kereszteltük - felelte Ágnes.

Abban a percben egészen megváltozott János, mert harag és indulat látszott rajta.

- Mért akarod tudni a nevét? - kérdezte az egyik asszony.

János elszántan így szólt:

- Agyon akarom ütni!

- Hát azt miért?!

- Azért, hogy ne hazudjék akkora nagyot!

Ágnesnek rosszul esett, hogy János agyon akarja ütni a fiákerest, aki nemcsak szállást adott nekik, hanem a sapkákat is szerette. Annyira zokon vette a János hirtelen haragját, hogy a sapkák történetét tovább nem akarta mondani. Kérték az asszonyok, s kértem én magam is, hogy mondja tovább a kilencvenkilenc fekete sapka történetét, de semmiképpen nem akarta. Végül még János is megereszkedett, s azt mondta, hogy most az egyszer még megbocsát a fiákeresnek, ha többet nem hazudik.

Ágnes azonban úgy felakasztotta ég és föld közé a sapkákat, hogy onnét levenni egyet sem lehetett.

Az egész telet ott töltötte mind a kilencvenkilenc, haszontalanul.

Azokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy öreg ember. Halhatatlan öreg ember, akinek van tizenkét fia. S a tizenkét fiú közül a legidősebb December.

Hát azóta már sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő fiait. Természetesen a múló idők alatt, s velem együtt, megnőttek ezek a fiúk is, sőt nem is fiú már December, hanem ember.

Bölcs ember.

Ha van is manapság bölcs ember, elegendő nincs. Pedig ilyen háborgó világban is, mint a mai, a sok is kevés volna ebből. Nem csoda hát, hogy oly türelmetlenül és jó reménységgel vártam Decembert az idén. Gondosan gyűjtöttem, és gyöngéden melengettem minden hírt, ami az érkezéséről szólott. De amikor megtudtam, hogy nem a hét első napján, hanem csak csütörtökön érkezik, akkor egy kicsit elgondolkoztam. Nem lehetetlen, így tűnődtem magamban, hogy ez az öreg és bölcs December is megváltozott az idővel. Talán még novemberben tagja lett valami társaságnak, melynek az emberei csak csütörtökön léphetnek porondra. Vagy egészen új rendet akar: olyan rendet, melynek a szabályai szerint, a legaprólékosabb pontossággal, most már csütörtökön fog kezdődni a hét, a hónap, minden nagyobb esemény s talán a nagy világban a korszakos fordulat is!

De hát csak olyan volt ez a gondolatom, mint a röppenő madár.

Jött és elment.

Aztán ismét munkában és bizakodásban, vagyis a megszokott mederben múltak a napok; majd elkövetkezett a szerda is.

Vagyis November utolsó napja.

Nagy várakozásban és jó egészségben voltam, amikor reám szállott azon a napon az este. Így aztán könnyűszerrel tudtam gondoskodni arról, hogy kellemes meleg legyen a szobában, s más egyebet is, ami vendégnek csak jó lehet ilyen téli időben, azt is mind előkészítettem. Így vártam Decembert, aki a szelek és a csillagok menetrendje szerint, éjfél után egy másodperccel meg is érkezett. Ahogy megpillantottam őt, bizony úgy tűnt nekem, mintha sápadt és törődött lett volna. S talán mogorva is egy kicsit. Hirtelen nem tudtam de nem is tudhattam, hogy mi az oka megviselt állapotának; valami betegség-e vajon, vagy váratlan csalódás, amit a mindenség útjain szerzett esetleg. No mindegy, gondoltam magamban, s oly kedvesen köszöntöttem és olyan örömmel, mintha rajta is csupa derűt és bizakodást láttam volna. Leültettem közel a kályhához, s ami jó falat és üdítő ital volt a házamnál, azt mind odahordtam neki. Jónéven is vette ezt a figyelmet, mert a vonásai hamarosan és láthatólag enyhülni kezdtek, s a szemében a fény is nemsokára rokon lett a csillagok fényével.

- Miképpen szólíthatom? - kérdeztem tőle.

Meglepődve nézett reám December, mintha nem értette volna az én nyájas és tiszteletadó kérdésemet; vagy még inkább, mintha tudatlanságot gyanított volna szavam mögött.

- December vagyok! - mondta.

- Ó, azt én tudom - feleltem neki -, hiszen nem most találkozunk először. Sőt a tavaly is, pontosan ebben az órában, volt egymáshoz szerencsénk, de mi több, még harmincegy felejthetetlen napot is töltöttünk akkor együtt. Azóta ugyan sok minden történt a földön, s bizony itt nálunk is, de kedves és huzamos együttlétünket nem felejtettem el.

- Én is emlékszem - mondta December. Sőt tudok egyebet is, úgyszólván mindent tudok, mert azóta találkoztam már mind a tizenegy öcsémmel, s azok apróra elbeszéltek nekem mindent. Csak éppen egyet nem tudok. Nevezetesen azt, hogy az én megszólításom dolgában miért volt bizonytalanságban az imént?

No, gondoltam magamban, erre nem lesz könnyű a válasz. Mit tegyek, hogy szíves házigazdának és példás embernek egyaránt jó legyek? Soroljam el mindazt, aminek bokros szele felröppentette számról ama tapintatos kérdést? Kérdezzem meg, példának okáért, hogy egy esztendő leforgása alatt nem változott-e meg, esetleg gyökeresen? Érdeklődjem aziránt, hogy hideg helyett vajon nem meleggel foglalkozik-e? Vagy kérdezzem meg talán, hogy ők, tizenkét testvérek, maguk között is, nem szólítják-e időszak-társnak egymást?

Hát nem magyarázkodtam, hanem bízva érett eszében, mely félszavakból is ért, egyszerű módon megkérdeztem:

- Szólíthatom-e úrnak, December úrnak?

S jól tettem, hogy kacskaringó nélkül szóltam, mert December nevetni kezdett; majd bölcs derűvel mondta nekem:

- Hát barátom, se úrnak ne szólítson engem, se más címmel ne tiszteljen engem, mert egy esztendőn keresztül velem semmi változás nem esett. Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években is, véges végig visszafelé, amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, s a szívem forrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni. Így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség, amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye, és mi legyen a dolga.

- Némi igazság van a dologban - jegyeztem meg.

- Némi?! - folytatta December. - Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretet fényes diadalra vigye. Április megküzd a mulandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani, de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.

Meghatottan néztem Decemberre.

- Nagy szerencsének mondható - szóltam megnyugvással -, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak.

- Szerencse bizony - hagyta helyben December. - Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet!

Eme rettentő villantásra úgy megborzadtam, hogy így kiáltottam fel:

- Még a gondolat is borzasztó, December úr!

- Úr?!

- Ó, bocsánat! - mondtam.

Bölcsen és nagy jósággal meg is bocsátotta bántó elszólásomat December, mert mosolyogva folytatta:

- De hát arról szó sincs, hogy Január, vagy bármelyik másik öcsém változtatna a természetén. Mi nem kelünk fel a természeti törvények ellen. Június nem akar jéggel uralkodni, s nekem sem jut oly hiú gondolat eszembe, hogy kivirágoztassam a fákat. Egyedül arra törekszem, hogy legyen tisztességes hideg. A lehetőség szerint befödöm hóval a vetéseket és a vizeket jéggel. Pilinkéztetem a hópelyheket, hogy a szemek s főleg a gyermekek gyönyörködjenek bennök. Mert bizony én is sokat gyönyörködöm a gyermekekben, miközben ott is csúszkálni vágyakoznak, ahol nem lehet, s miközben játszanak az én csillogó havammal, és bolondos jókedvvel keringenek a jégen. Ha csak tudom, a férfiaknak is megízesítem a munkájukat, mit a jó meleg szobákban és a hivatalokban végeznek. A lányoknak mulatságot szerzek, a fiuk tudományát pedig gyarapítom. A kedves öregeknek meggyújtom a tüzet, hogy annak a melegénél a hosszú életben reménykedjenek, és a lángjánál az elmúlt szép időkre emlékezzenek. A szép asszonyokra felsegítem a puha bundát, és megcsípem a fülük cimpáját.

- Meg-e? - kérdeztem mosolyogva.

Erre csak bölcsen kacsintott December, s változás nélkül folytatta:

- Szóval hát mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdidergetem azt, aki békétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat, s a falvakban is az éneket és a táncot, adván azonban elegendő pihenést is a föld munkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvóhelyeket ajánlok, a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt éheztetem a farkasokat. Néha ropogósra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne unja magát. S amit legjobban szeretek, mesét mondok az embereknek, de azok között is legfőképpen a gyermekeknek és a szegényeknek.

Hát bizony, gondoltam magamban, ezek szerint van dolga elég ennek a szegény öreg Decembernek! Pedig a disznóölést még nem is mondta; sem az ártatlan csemetefenyőkről nem emlékezett meg, akiket levágnak karácsony előtt. De hát nem akartam ezekről szólani, hogy a gondjait ne szaporítsam még én is. Inkább a mese dolgában tettem fel egy kérdést, szólván:

- Meghat engemet, hogy leginkább mesét mondani szeret.

- Hát igen - tűnődött el December. - Legjobban szeretek mesét mondani, mert abban az igazság mindig él.

Valahogy úgy mondta ezt, mintha már ő is belenyugodott volna abba, hogy az igazság valóban csak a mesében élhet. Szép dolog ugyan a bölcsesség, gondoltam magamban, de azért annak is határt kell szabni! S ez már, ez a hiedelem a határon túl van! Mert nem lehetséges, hogy az igazság hontalan legyen, s csak egyedül a mesében találjon menedéket!

- Csak a mesében lenne igazság?! - kérdeztem.

- Ott biztosan - felelte December.

- Hát akkor - folytattam békétlenül - mi csak haszontalankodunk, amikor küszködünk az igazságért?! Nem volna-e akkor jobb, ha mi magunk is mesébe bújnánk, ahol legalább együtt lehetnénk az óhajtott igazsággal?!

Erre jóságosan nézett reám December, és azt mondta nekem:

- Kedves barátom, vannak emberek, akiknek olyan az élete, mint a mese. Kevesen vannak ugyan ilyenek, de az örök igazság ezek miatt könyörületes az emberi nemhez.

S ahogy ezt kimondta, mindjárt készülődni is kezdett.

- Hát most elmegyek - mondta -, mert sok a dolgom. Havazni kell, s a szent Borbála ágyúját szorgosan megpucolni; aztán elkészíteni az utat a Mikulás barátom számára, és részt venni a Szűz örömében, a fogantatás boldog napján. S így tovább, napról napra, egyik gondról a másikra.

- Mindenki hálás lesz! - mondtam tiszta szívvel.

Erre December elnevette magát, majd szomorú mosollyal legyintett, mondván:

- Különösen Szilveszter!

Nagyon látszott az arcán és hát a hangjából is érezni lehetett, hogy bizony nincs valami jó véleménnyel Szilveszter felől.

- Nem hinném - mondtam neki -, hogy Decemberségedet Szilveszter ne szeretné.

- Szeret, de eltemet! - felelte December.

Egyebet én sem tudtam erre mondani, csak azt, hogy hát ilyen az élet. S nem tudott December sem ennek ellene mondani semmit, hanem csak bölcsen bólogatott. Aztán elment az Esztendő öreg fia, hogy szorgosan téli munkához lásson.

Mindenekelőtt rengeteg hópelyhet kellett csinálnia, mert November a készletből már elég sokat elfogyasztott.

Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásul nekik adták azt a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak szegények, s szerelmükben úgy megnyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr a felesége mellől átdörmögött a műhelybe:

- Lőrinc, fölkeltél-e?!

Mint amikor távoli dörgésre két hímes lepke felröppen, abban a pillanatban úgy kapott szárnyra a Lőrinc két szeme.

- Föl, föl! - mondta gyorsan.

Utána szélesen és urasan terült el újból a csend; csak azt lehetett hallani, hogy Ádám és Éva valahol pihegnek; s majd a tekintetes asszony puhán a másik oldalára fordul, s azt mondja:

- Samu, szundítsunk még...

Kettőt vagy hármat rebbent még a Lőrinc szeme; s azután vidáman felült a szalmazsákon, mely a földre volt nyújtóztatva, az asztalosműhelyben. A feje könnyedén körülfordult, de a műhelyben még a hajnal uralkodott. Némi derengést csak a hópelyhek okoztak, a két ablakon keresztül. Valahol a szobában, mint a szarkák királya, úgy ketyegett egy óra; majd megroppant egy frissen ragasztott bútordarab, mintha az órát meg akarta volna ijeszteni.

- Működnek... - mondta Lőrinc.

Adtán meggyújtotta a lámpát, egykettőre felöltözött, s a vaskályhában tüzet rakott. Lobbanásokkal égett a forgács, majd pattogni kezdett a fenyőfa, s a kályhacsőben kanyarogva sikamlott fölfelé a láng.

Virradni kezdett.

Odament Lőrinc az ablakhoz, mely az országútra mutatott, s kinyitotta mind a két ablakszárnyat. Kihajolt a téli világba, mely magát derengetve egymagában mulatott, olyan játékos volt. Nagy pelyhek imbolyogva szálldogáltak, módos és bársonyos pelyhek, kedvük szerint összevissza s mégis igen nagy rendben. A drótokon és a kerten puhán megültek, s megültek a házak fedelén is, csupán az országút változatos gödreiben hervadtak el. Néha egy-egy falusi tűnt elé, mint a baktató rejtelem; egyszer szekér is jött olyan nyikorgással, mintha az ember fülire vágyakoztak volna a kerekek.

Ilyen volt a reggeli teremtett világ.

Elgondolkozott Lőrinc az örökkévaló Mesteren, aki forgatja a napot és az éjszakát, s olajozza a nyekergő világot; aztán kitakarította gondosan a műhelyt, s az ujjast a vállára kanyarította, hogy szokás szerint induljon a pékhez. Máskor csak kilépett szó nélkül a házból, s elhozta a napjára valót, ami egyforma volt örökké. Most azonban olyan virgonc volt és duzzadó, hogy legszívesebben bément volna a tekintetes asszonyhoz, s őt az ura mellett pajkosan megcsiklandozta volna, hadd örüljön ezen a szép napon.

- Megyek, tekintetes asszony! - szólott által a bétett ajtón.

- Nyolcat hozzál! - hangzott vissza.

- Miféle nyolcat?

- Zsemlét.

- S kenyeret ne?

- Hozzál azt is, mint máskor.

Azt sem tudta Lőrinc, hogy hamarjában hova legyen el, úgy megzavarodott a nyolc zsemlétől. Nyolcat?! Ilyent nem hallott még, pedig tíz hete már, hogy itt inaskodik; s tíz hét alatt mindennap ő hozta reggel a zsemlét. De csak kettőt! Kettőt a tekintetes asszonynak, mert ők ketten a mester úrral mindig kenyeret ettek. Azt fognak enni ma reggel is, hiszen mondá, hogy hozzon. De akkor minek kell a nyolc zsemle?! Egyedül akarja megenni? Vagy vendégek érkeznének?

Nem tetszett Lőrincnek, hogy két zsemléről nyolcra fordult a világ.

- Furcsák az asszonyok... - mondta magában.

De nem vitatkozott, hanem elment a pékhez, s megkérdezte tőle, hogy miképpen töltötte az éjszakát. Azt felelte a pék, hogy az éjszakát úgy töltötte, mint a róka; aztán kitette Lőrincnek a mindennapos kenyeret s a két zsemlét.

- Maga sem mindentudó - mondta Lőrinc a péknek.

- Hát mit nem tudok? - kérdezte a pék.

- Azt, hogy nyolc zsemle kell s nem kettő.

Ha annyi kellett, annyit kapott; s vihette. Vitte is Lőrinc egy nagy papiroszacskóban, ami nem járt másnak az egész környéken, csak az asztalosnénak. Már egészen világos volt, amikor a fiú kijött a boltból. Szinte úgy tetszett, hogy néhány perc alatt ezt a világosságot is a pék csinálta, s azt is nyilván az asztalosné számára, hogy keljen fel az ura mellől.

- Huncut a pék... - gondolta Lőrinc.

S amint fütyörészve mendegélt hazafelé, hát jön szembe egy legény, akivel egyfalusi volt. Mind a ketten megörvendettek, hogy karácsony szombatjának nyitása idején ilyen jó ismerőst rendelt az Isten. Lőrinc elmondta, hogy éppen kenyeret és zsemlét viszen a péktől; s el a legény is ragyogó szemmel, hogy a kedvesének akar valami ajándékot vásárolni, mivel a farsangon egybekelnek.

- Jó dolga lesz - mondta Lőrinc.

- Nekem-e?

- Együtt.

Nevetett a legény, hogy bizony nem lesz rossz dolog az egybekelés; majd megkérdezte Lőrinctől, hogy a szent ünnepre hazajön, ugye?

- Még nem szóltam a mesternek - mondta a fiú.

- Hát szólj.

- Gondoltam, hátha magától is küldeni fog.

Egyetértettek abban, hogy kérni nehéz dolog, ha valakinek olyan természete van, de azért mégis meg kell tenni. Már eddig meg kellett volna, mert ma ünnep szombatja van, s este már szent este. Ne szemérmeteskedjék hát Lőrinc, hanem rögtön kérezkedjék, amint hazaviheti a zsemlét.

- Én nem szólok! - mondta mégis a fiú.

- S mért? - kérdezte a legény.

- Ha benne nincs annyi becsület, legyen a Heródes barátja.

Gondolkozott egy kicsit a legény, majd megkérdezte, hogy hol lakik az asztalos. Azután nagy búcsúzkodással elváltak, hogy menjenek külön-külön céljuk felé. Már bánta Lőrinc, hogy büszkeségében így megátalkodott, de most már a szó is kötötte, nemcsak a természete. Hirtelen az jutott eszébe, hogy most, amikor hazaérkezik, az egyik zsemlével megcélozza a mester úr fejét, a másikkal a tekintetes asszonyt. S látta is már, hogy repül sárgán a zsemle s koppan! S utána előrelükken a mester úr szeme, mint ahogy kiugrik a haragos kutya a kapuba; s rebeg az asszony szeme is, mint a megriadt, kék tollú madár.

Nevetett az élvezetben.

Ahogy benyitott az ajtón, hát a mester már ott van a műhelyben. Borzos volt és vidám. Derékon felül még éjjeli ember volt a hálóingben, de már rajta volt a zöld posztónadrág, amit csak olyan napokon szokott felvenni, amikor jókedvet hozott az ágyból. Köszönt neki Lőrinc, mire a mester ránevetett, s azt mondta:

- Vidd bé a zsemlét asszonyodhoz!

Belépett Lőrinc a hálóházba, s hát a tekintetes asszony még ott fekszik az ágyban. Dús szőke haja elomlott a párnán, s kedvesen kérdezte meg a fiút, hogy nyolcat hozott-e?

- Nyolcat.

- Tedd csak le szépen.

Letette Lőrinc a csomagot, s ránézett a heverő tekintetes asszonyra.

- A pék üdvözletit küldi - mondta.

- A pék?

- Az.

Egyik sem tudta hamarjában, hogy miképpen lehetne a péket folytatni. Az asszony a képre nézett, mely az ágy felett egy szárnyas gyermeket ábrázolt, aki éppen egy nyilat akart elereszteni. Lőrinc egy-két pillanatig a péken időzött, akit a zsemledobás helyett mégis megcsillogtatott; s aztán kiment a műhelybe.

- A menyasszonyt folytatjuk? - kérdezte.

- Azt - felelte a mester.

Volt a szomszéd fiákeresnek egy húszesztendős lánya, akit Amáliának hívtak. Ez az Amália férjhez készült a Lantos tímár fiához, aki borbély volt. Ezeknek csinálták nagy szorgalommal a nászbútort.

Vagyis a menyasszonyt folytatták.

A mester jókedvvel és gyönyörűen dolgozott, s Lőrinc is szaporán fogyasztotta a csiszoló papírosat. S reggeli után még jobban harsogott a műhely: szinte hallani lehetett, amint az idő lihegve szaladt utánuk. A gyaluforgács ellepte lassan a földet: kunkorodott, nyújtózkodott és zizegett magában is, mintha titokzatos, finom állatok hevertek volna nagy bőségben. Kisded vonulatokban meggyűlt a fűrészpor is, mint ahogy a porka havat elrendezi néha a szél.

Már délfelé járt az idő.

S ekkor megnyílt a műhely ajtaja, s hát a legény ereszkedik bé rajta, akivel szót váltott volt Lőrinc a reggel. Úgy látszott, hogy nemcsak a kedvesének, hanem magának is vásárolt ajándékot, mert a szeme erősen csillogott, s az arcája is virított. Odament a mesterhez, kezet fogott véle, és megmondta a nevét.

- Ehhez a legénykéhez jöttem - szólt azután.

- Lőrinccel is kezet fogott, s úgy megölelte, mintha esztendők óta nem látta volna.

- Anyád vár! - mondta.

- Engem-e?

- Te vagy a fia, s ma este karácsony van.

Mind a ketten a mesterre néztek, aki éppen rágyújtott egy kicsi szivarkára.

- Velem jöhetsz is - folytatta a legény.

- A mester urat is elvisszük - sandított hazafelé Lőrinc.

Ismét csend keletkezett, s az asztalos szippantott a kicsi szivarból.

- Kicsi baj van - mondotta.

- Csak kicsi? - kérdezte a legény.

- Csak annyi, hogy mi távozunk el, s nem Lőrinc - folytatta a mester. - Anyósomhoz megyünk, a szomszéd városba; s valakinek itt kell maradni a házban.

Hümmögött egyet a legény, utána Lőrincre nézett, majd a mester felé így szólt:

- Ilyen ember is van?

- Milyen?

- Ilyen, aki a békesség ünnepén az anyósához megy.

Helytelenítés és igazság egyformán volt a szóban, mert a barátság egyszerre megakadt. A mester kedvetlenül a kályha tetejére ütötte a hamut, Lőrinc a gyaluforgácsot taszította tovább a lábával, a legény pedig feltette a kalapját.

Kedvezőtlenül távozott el.

Egyetlen szó sem esett, úgy fogtak munkához ismét. Folytatták a menyasszonyt, de látszott jól, hogy a mézesheteken immár túl vannak. Enyhület és szinte áldás volt, amikor bélépett később a tekintetes asszony. Üde volt és illatos; nem csoda, hogy a pék is szeretett volna ilyent sütni.

- Indulni kell, Samu! - mondta az urának.

Lőrinc ránézett, s azt kérdezte:

- Ezért kellett az a sok zsemle?

- Ezért, az útra - felelte az asszony.

A mester abbahagyta a munkát, lepallotta magáról a port, s a feleségével együtt átment a másik szobába. Lőrinc utánuk nézett, s azt gondolta, hogy a három esztendőt nem fogja itt kitölteni, úgy lehet. Kinézett az ablakon a szabad világba, ahol igyekezve jártak az emberek és a szekerek, s engedély nélkül szálltak a téli madarak, ahova akartak. Mindenkinek megvan a maga sorsa, gondolta magában. Mint a darázs, amikor nyugtalanul és duzzogva megy valami változatos ágon, úgy térengett ő is ezen a gondolaton.

Aztán béjött az asszony, egy kosarat letett a műhelypadra, s azt mondta:

- Ez a tiéd az ünnepre, s mi harmadnapján itthon vagyunk.

Amikor indultak, a mester is bészólt:

- Osztán húsvétra hazamehetsz.

Semmi sem esett olyan rosszul Lőrincnek, mint ez, hogy húsvétra hazamehet. Inkább mondta volna, hogy az inas olyan, mint a kutya; vagy mondta volna, hogy Amália sem neki szánta a cukrát. Csak éppen a húsvétot ne emlegette volna!

Mert hol van az még!

Azt hitte, hogy abban a percben a mester után lódítja a kosarat, hadd vigye el azt is az anyósának. De nem bántotta a kosarat, csak ennyit mondott:

- Akinek nem születik Jézus, annak nem is támad fel.

Elmentek.

A kosár tetején egy cédula volt, amire rá volt írva, hogy "Boldog karácsonyi ünnepeket." No, gondolta Lőrinc, az asszony mégis asszony, mert kíván valamit a férfiúnak, akármilyen kicsi! Bezzeg a pékre még annyit sem mondott, hogy köszönöm, de hiába is mondta volna, mert a pék azt nem tudta volna meg soha... S mit tett még a kosárba, lám! Húst, szépen megsütve, jócskán. Kolbászt is. Jól megfaragott sonkabokát, diós és mákos kalácsot. S egy üvegecske bort is!

Kedves asszony...

Nem lehetetlen, hogy mégis kitölti itt mind a három esztendőt.

Mindjárt húzott egyet az üvegből.

Tisztességes bor volt, mert ez az egyetlen húzás is pezsdítőleg hatott. Sétálni kezdett a műhelyben, s iramosabb lett az esze is. Séta közben két széket, ami Amálinak készült, a fal mellé utasított; s egymás után a többi bútorok is elhúzódtak az útból. A lába alatt úgy ropogott a gyaluforgács, mintha sírt és jajgatott volna ekkora hatalom előtt. Az asszony jutott eszébe s róla a pék. Mi lenne, gondolta magában, ha most egyenesen elmenne a pékhez, s megmondaná neki, hogy az ő asszonyának ne üzengessen! Amália sem volna rossz, ha ide tudná csalni a műhelybe, hogy a készülő bútorait megtekintse.

Ismét húzott egyet az üvegből.

S a következő percben már lemaradt a tekintetes asszony s le Amália is. Valami egyébre vágyott, de nem tudta, hogy mire. Odament az ablakhoz; s nézte a világot. Az emberek és a szekerek változatosan forgolódtak; s az idő is egészen olyan lett, ahogy ilyenkor talál: a levegő vidám és csillogó, a hó pedig szikrázó és bátor.

- Az a legnagyobb dolog: világot teremteni... - mondta magában.

Egészen megtüzesedett belé, hogy ez milyen nagy dolog. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, s a gondolatai villadoztak, mint a szikrák. Maga sem tudta, meddig állhatott így, csak egy falusi embert látott egyszer, amint a kicsi fiával jött a városból kifelé. Ügyes és játékos kicsi gyermek volt, ötesztendősnél nem több. Csak az öltözéke volt a nagyoké; a csizma rajta, a harisnya, a posztó ujjas és a báránybőr sapka.

- Ilyen nekünk is van! - jutott eszébe hirtelen.

Bément a hálóházba, s a tükör mellett megtalálta a kicsi babafiút, akinek minden ruhája éppen úgy megvolt, mint annak az elevennek az utcán.

- Gyere! - mondta neki.

Kihozta a műhelybe, s egy darabig ott barátkoztak ketten. Aztán szerszámokat vett elé, s nekiállott, hogy a babafiúnak bölcsőt csináljon. De nem akármilyent, hanem mesteri munkát! Szép is lett, az igaz, de az idő is ráment, mert lámpavilág mellett fejezte bé. Akkor megvetette jól a bölcsőt, s a babát kinevezte Jézus-fiúnak. Nagy gonddal beléfektette, s virág helyett egy hosszú lábú, kerek asztalkának a tetejére helyezte, közel a kályha mellé.

Úgy érezte, hogy kicsiben ő is világot teremt.

S megpihent, mint Isten a hetedik napon.

Evett is valamit, s a borból ismét ivott.

Aztán kiment az utcára, hátha találna valami csordapásztorokat vagy esetleg napkeleti bölcseket, akiket a "Jézus-fiú" mellé megszerezzen. Úriembert eleget látott, de úgy gondolta, hogy az úriember sem csordapásztornak, sem napkeleti királynak nem alkalmas. Talált egy betlehemes csapatot, s azokhoz odavegyült, de amikor elmondta nekik a dolgot, nevettek rajta. Jobb lesz, ha szegény emberhez folyamodik, gondolta magában; s meg is szólított egyet, amint az egyik kocsmából éppen kilépett. Eléadta neki, hogy egy csordapásztorra volna szüksége vagy egy napkeleti bölcsre: nem vállalkoznék-e valamelyikre?

- Mit fizetsz? - kérdezte az ember.

- Fizetés nélkül gondoltam - felelte Lőrinc.

Szinte megverte a szegény ember.

Többet nem próbálkozik, gondolta Lőrinc, hanem elmegy haza. Nem is törődött többet az emberekkel, hanem magányosan és töprenkedve igyekezett hazafelé. Észre sem vette, hogy egy kutya a nyomába szegődött, s hűségesen kísérte. Otthon a kapu előtt azonban valahogy mégis visszatekintett, s akkor meglátta a kutyát. Juhászfajta volt, s egészen fehér, ha nem lett volna olyan mocskos. Soványan és esdeklő szemekkel nézett Lőrincre, aki azt mondta neki:

- No, gyere!

Bémentek ketten a műhelybe, ami egyszerre megtelt örömmel és élettel, mert a kutya boldogságában nem nyugodhatott; bolondul rúgta és zizegtette a gyaluforgácsot, csapkodta szünet nélkül a farkát, s egyre-másra ugrott Lőrinc felé, hogy hálálkodjék neki.

Erős szaga volt.

- Nyughass, Mirrha! - csitította Lőrinc.

Néhány falatot adott neki a kosárból, aztán vizet melegített, s legalább a négy lábát s a két fülét megmosta. Boldog volt Mirrha nagyon; s Lőrinc is örvendett, hogy a sors nem embert rendelt, hanem kutyát.

Mert az emberek hasznot akarnak, irigykednek és veszekednek; így azonban, ezzel a kutyával, a mai estére talán jobb világot teremthet a "Jézus-fiú" számára.

Jobb világot az állatokkal!

Kiment a konyhába, s béhozta a macskát is. Mirrha megmutatta a fogát, ahogy a macskát megpillantotta, de amikor látta, hogy Lőrinc mindenképpen békességet akar, mégis megbarátkozott.

Alakult a világ.

- Hozzunk még egyet! - mondta Lőrinc.

Kiment s a hónya alatt a piros fejű nagy kakassal érkezett vissza. Letette a kakast a földre, hogy sétáljon a gyaluforgácsban, de a kakas nem akart mozdulni, hanem pislogva nézte a kutyát s a macskát.

Azok is gyanakodva tekintettek rá.

- Ma este békesség legyen! - mondta Lőrinc.

Úgy tetszett, hogy meg is lesz a békesség, mert a kakas bolygatni kezdte a gyaluforgácsot, a kutya leült a műhely közepén, s a macska is elheveredett a kályha mellett.

Megérdemelték a jutalmat.

Lőrinc elévette hát a kosarat, s gondolatban felosztotta az ennivalót. Aztán kivette legelőször, amit a kutyának szánt, s azt eléje tette a földre. Utána a macskát jutalmazta meg, majd a kakasnak ejtegetett jó falatokat.

S velük együtt ő is enni kezdett.

S ahogy mind ettek volna, abban a nagy csendben, egyszerre cincogást lehetett hallani, s az egér meg is villant a fal mellett. De abban a pillantásban már ott termett a macska, s rettentő prüszköléssel megragadta az egeret. Mire egyet pillantani lehetett volna, már a kutya is rajta volt morogva a macskán; a kakas pedig nagy rémületében felrebbent a "Jézus-fiú" bölcsőjére, ami ledőlt az egész a földre, s akkor még nagyobb ijedtséggel a kályhára repült a kakas, ahol megégette a lábát, s borzolódva lezuhant a földre.

Egy pillanatig dermedten nézte Lőrinc, hogy mi ütött ki. Mozdulni sem tudott, úgy szakadt rá.

De aztán ráordított a kutyára:

- Mirrha!!

A kutya azonban akkor is marcangolta a macskát.

- Mirrha!!

Felkapott egy rudat, s megsújtotta fejben a kutyát.

Egyszerre csend lett.

Mirrha oldalra fordult, de a macska a szájában volt, s az egér is a szájában a macskának.

Egyedül a kakas teregette a szárnyát.

- Mintha emberek lettek volna... - mondta Lőrinc.

Egy ideig még elgondolkozva állt az elnémult csatatéren, aztán fölvette "Jézus-fiút" a földről, a gyaluforgácsot leszedte róla, és a portól megtisztogatta.

Kisasszony napján, verőfényes déli időben, ünnepélyes derűvel jött a templomból a menet. Elöl az ifjú pár haladt egymás mellett, bátran és dicsekedve. Utána az örömszülők bandukoltak boldogan elereszkedve, s a násznagyok feleségeikkel, mintha fizetést is kaptak volna ezért a mutatós hivatalért. Majd néhány rokon igyekezett, nehogy az esemény udvarából kimaradjon. S hátul a gyermekek, kicsi porból nagyot kavarva.

A lakodalmi szekerek most valahol a mesében zörögtek, s ott prüszköltek hangosan a pántlikás lovak is.

Nehéz világ van, s az új pár is példásan szegény.

Ebédet, lakodalmit, mégis teremtettek valahogy. Aranyló húslevest cifra bordás laskával, paradicsommártást a húshoz, s egy jókora malacot is piroskáposztával, hogy az irigyeknek bedugják a száját. Egy ilyen délebéd mégis valami, efféle világban, amikor azt is fel merte vetni valaki a székely faluban, hogy a halat is meg lehet enni.

Megérkeztek a kicsi házhoz, a füves udvarra. A friss asszony bément a házba, de Gyula künnmaradt a férfiakkal. Ő volt a férj, ha nem is látszott rajta, csupán a kalapján. Meg is mondta a násznagy, miközben cigarettát sodortak, hogy a kalap megházasodott, de maga Gyula, az nem bizonyos.

Elismeréssel nézték, hogy csakugyan mekkora bokréta van a kalapban.

- Nem dughattam a számba! - mondta Gyula.

- Oda nem, de a füledre köthettél volna egy csengőt! - tréfálkozott a másik.

- Éjjelre kötni fog! - mondta egy vénember, ki már bátran köthetett volna.

Nevettek a füst mellé, mely a napfényben megsemmisült, s amint ők éppen javában fodrozódtak, egy vénasszony megjelent a tornácon, mint valami elkésett őszirózsa, s odaszólt a férfiaknak:

- Tessék Isten áldásához!

Gyula húzott még egyet a füstből, aztán eldobta a cigaretta végét, s rálépett fényes csizmájával.

- Hát akkor menjünk, emberek! - mondta.

Úgy tettek, mintha indulni szándékoztak volna, de egyik sem igen akart elől menni, mintha nem lakodalmi ebédre, hanem valami rabságra hívta volna őket az öreg őszirózsa. De lehetséges, hogy éppen akkor angyalt szalasztott oda az Isten, aki megfogta gyöngéden az ujjasuk szegélyét, s úgy hátráltatta őket. Ez igen nyilvánvaló is volt, mert éppen akkor, amikor végre megindultak volna, kiáltás hangzott fel a kapun kívül.

- Nyisd ki, gazda, a kaput!

Mind megálltak a férfiak, s valahányan a kapura néztek, amely a szemek alatt egyszerre nyílani kezdett, mintha csakugyan ők nyitották volna ki, csupa nézéssel. De nemhiába dolgozott a szem, mert a következő percben ámulva kellett látni, hogy két gyönyörű ökör a kinyílott kapuban megjelenik. Patyolatfehér volt mind a kettő, fiatal és erős, s egyformán futott még a szarvuk is, mint jó két énekesnek a nótája, amikor együtt és egyet énekelnek. Szép erőben és lassú méltósággal jöttek bé a füves udvarra az ökrök, virágos fejjel és írásos új járommal a nyakukban.

Kádár Kelemen hajtotta őket, a Gyula keresztapja. Egészen a ház elé hajtotta, a napfényes mezőbe, ahol a nyár végi levegő remegve buzgott. Ott megállította a két ökröt Kelemen gazda, előrejött lassan, és így szólt:

- Fogadd el ezt a csekélységet tőlem, kedves keresztfiam!

Gyula szólani sem tudott hamarjában, csak botladozott örömében a szeme, mint két kicsi gyermek, aki most tanul járni.

- Nekem hozta? - kérdezte Gyula nagy nehezen.

- Én neked, ha elfogadod - szólt Kelemen gazda.

Ismét beállott a csend.

Nagy Márton is ott volt, a Gyula másik keresztapja, aki ez alkalommal nem hozott semmi ajándékot.

- Derék adomány! - mondta Nagy Márton.

Erre mindenkiből zúdulni kezdett a dicséret, mint a napból a fény. S Gyula szálldosott benne, mint a lepke, s azt sem tudta, hogy ilyenkor az ökör szarvára kell-e repülni, vagy az öröm mámoros bátorságával annak csapkodó fekete farkára.

Aztán bekötötték a két ökröt az üres pajtába, mely egyszerre megtelt erővel és reménységgel. Mindnyájan segítettek a bekötésnél, mint ahogy mindenki ott akar lenni a mesében, amikor valami nagy dolog történik. Meg is tapogatták a két ökröt, hogy vajon nem cukorból van-e mind a kettő, bár a mai világban az sem lett volna kicsi dolog. Az egyik magát Kelemen gazdát is erősen vizsgálgatta, főleg a szavait és a szeme járását, hogy vajon nem valami megzavarodásnak köszönheti-e Gyula a derék adományt. Senki sem csodálkozott ezen a vizsgálódáson, hiszen Kádár Kelemen maga is csak szegény falusi gazda volt, mint a legtöbb, s olyan hírben sem állott soha, hogy adakozó lett volna. Inkább magánakvaló ember volt, ingyen csak a jó és okos szót adta szívesen, s ha valakit megbecsült, annak az ő különleges véleményét, amelyen ámulni és derülni mindig lehetett. Körülményes ember Kádár Kelemen, azt tartották róla.

Gondolta Nagy Márton, ebben a két ökörben is megbúvik valami. De nem szólt, mert attól tartott, hogy válaszul olyan szót kap Kelementől, amit borsnak a levesbe tehet, vagy ecetnek öntheti rá a piroskáposztára.

Bementek hát ép örömben a lakodalmi ebédhez, amit nagy móddal és jó étvággyal költöttek el végig. Ebéd végeztével csendesen borozgatni kezdtek, ahogy a szokás s az illendőség megkívánja ilyenkor. Megeredt a szó is a borral együtt, s egy helyett Kelemen gazda sem sajnálta már a kettőt. Nagy Márton maga elé nézett, mintha kútba nézne, melynek rejtelmes a feneke. Kicsi szünetet várt a beszédben, s amikor a kicsi szünet bekövetkezett, nagy odaadással felmerítette magányából a szót:

- Tiszta lehetetlen!

- Mi lehetetlen, keresztapám? - kérdezte Gyula.

- Ez a két ökör - mondta Márton gazda.

Kádár Kelemen most sem szólt a két ökörről semmit.

- Káprázat volt csupán... - mondta valaki.

Nevettek, és felvették a poharat erre a káprázatra... Aztán nézték Kelemen gazdát, hátha megvilágosítaná őket, mert abban a két ökörben valaminek lenni kell, hacsak a világ fenekestől meg nem változott.

- Kicsiség az egész... - csak ennyit mondott Kádár Kelemen.

Mind odahajoltak, hátha mondana még valamit.

- Csak egy tojás... Annyi elegendő... - folytatta Kelemen gazda.

- Csak egy. Egyetlen tyúktojás!

Azt hitték, csakugyan megzavarodott az öreg, mert nem tudtak olyan fonalat ereszteni az eszükből, mellyel a két ökröt s az árvatojást össze lehetett volna kötni. Intette is valamelyik, hogy baj van a Kelemen gazda homloka mögött, de az öregnek jó szeme volt, s észrevette az ujjak billegését. Akkor jól megnézte a balga illetőt, hátradőlt a székben, s Nagy Mártonhoz így szólt:

- Emlékszel-e, amikor Gyulát kereszteltük? Ezt a Gyulát, aki itt ül most, mint házasember!

- Hogyne emlékezném! - mondta Nagy Márton. - Ketten voltunk keresztapák, ezelőtt huszonöt esztendővel, kemény farsangi időben, egy vasárnap reggel, akkor tartottuk keresztvíz alá a legénykét.

- No, ha emlékszel - folytatta Kelemen gazda -, akkor most én beszélek.

Aki tudta, előrecsapta a fülét, s a szemét kinyitotta. Az öreg pedig mondani kezdte tovább:

- Kemény farsang volt, vasárnap reggel. Megkeresztelte a pap a gyermeket, s mi hazahoztuk. Odatettük az édesanyja mellé, aki még ott feküdt az ágyban. Megittunk egy-egy pohár pálinkát, s visszamentünk a vasárnapi nagymisére. Mise után ebédre voltunk hivatalosak, ebbe a házba, keresztelő délebédre. Amikor megjelentünk, te egy bárányt hoztál ajándékba a keresztfiadnak, nekem azonban nemigen volt egyebem, csak egy tyúktojást hoztam.

- Igaz, te! Emlékszem! - mondta Nagy Márton.

- Hát arra emlékszel-e - folytatta Kelemen gazda -, hogy amikor én felajánlottam az ajándéktojást, akkor te elkacagtad magadat, s csúfondárosan azt mondtad a tojásra: ez már derék ajándék!

- Arra nem! - mondta Nagy Márton, pedig emlékezett jól.

- Feledékeny vagy, Márton! - húzódott meg Kelemen gazdának a szava. - Feledékeny vagy, mert pontosan azt mondtad nekem. A lelked felállott a bárány tetejébe, s a szád azt mondta nekem, hogy: ez már derék ajándék!

- Lehet!... - engedett Nagy Márton.

- Nem lehet, hanem úgy volt! - folytatta az öreg. - Nekem rosszulesett, hogy szegény ember ajándékával a nagyobb gazda csúfolódik. Rosszulesett, de nem szóltam semmit, hanem megfogtam a tojást, hazavittem, s azt mondtam az asszonynak, hogy tegye tyúk alá, hogy a tyúk költse ki. Lett belőle egy ügyes kis csirke, a csirkéből kendermagos jóféle tyúk, amelyik nyolcvanhárom tojást tojt a következő tavaszig. Nyolcvanhármat, Márton! S abból harminchármat ismét megültetett az asszony, ötven tojást pedig eladtunk, hogy abból zabot vegyünk a csirkének. A harminchárom tojásból kikelt huszonhét csirke, lett belőlük öt kakas, s a többi mind tyúk!... A tyúkokból egy malacot vettem a következő esztendőben. A kakasok árán disznó lett belőle. A disznóból pedig négy juhot vettem, Márton! S tíz esztendő múlva ötven juhom volt, s minden, amivel tartani kellett!

- Az iskoláját! - ámult el valamelyik.

- Aztán a juhok egy résziből két marhát vettem - folytatta Kádár Kelemen. - Azokkal is megsegített az Isten, úgyannyira, hogy a tojástól számítva húsz esztendőre már nyolc marha állott a pajtában, s vettem öt hold földet is a lábuk alá. Ma pedig valamicskével több is van, s hála Istennek, megélhető állapotban vagyok. Gondoltam hát ma délelőtt, hogy immár itt a nap, amikor a tojást viszahozhatom az én keresztfiamnak.

- Ugye, mit tesz az akarat! - lelkesedett egy vénember.

Elgondolkozott Kádár Kelemen, s azt mondta:

- Így szorítottam ki egy tojásból két ökröt...

Nagy Márton már kicsire zsugorodva ült az asztal mellett, mintha a szellemek minden oldalról szorították volna, hogy a régi dölyfösség miatt most büntetésből tojást gyúrjanak belőle.

- Hátha elejtetted volna akkor a tojást? - mondta még most is.

- Vagy téged a bábaasszony! - felelte Kelemen. Olyant nevettek, hogy Nagy Mártont beborították vele, mint valami sírhantot, kövér virágokkal. Aztán megtöltötte Gyula ismét a poharakat, s Kelemen keresztapjára köszöntötte. Mindenki Isten áldását kérte Kelemenre, aki mosolyogva s végre megpihenve fürdött a jó szavakban, mint valami különös öreg madár, amelyik egy tisztásra leszállhatott, hogy a világot kipihenje.

De nemcsak őt áldották, hanem a vigyázó angyalokat is, akik gondosan ügyeltek a tojásra, hogy el ne törjék, s távol tartották a héját és a görényt, amelyek könnyen elvihették volna annak idején a csirkéket.

A természetet is magasztalták, mely oly csodát tesz, hogy a tojásból kikelteti a csirkéket, a tyúkot és a tyúknak kakast, távol tartja az együgyű juhoktól a mételyt, és a mérges legyeket a marháktól...

Lassanként úgy belebújtak az élet és a világ sűrű rejtelmeibe, hogy észre sem vették, amikor Nagy Márton felállt közülük, s valahova eltűnt. Csak később pillantott üres helyére Kádár Kelemen, s úgy tetszett neki, hogy ott valamikor ült valaki.

- Ki hiányzik onnét? - kérdezte.

Mindenki elgondolkozva nézte az üres széket, de hamarjában senki sem tudta kitalálni, hogy ki hiányozhatik onnét. Igaz, hogy ittak is volt jócskán, s a tojás története is elkábította őket, de azért mégis különös volt, hogy ne tudjanak ilyen egyszerű dolgot kitalálni.

- Bizonyosan valami rossz ember üldögélt ott valamikor - mondta az egyik.

- Miről gondolod? - kérdezte a másik.

- Ha jó ember ült volna, akkor tudnók.

Gyula eltűnődött, hogy mit beszélnek az öregek, majd egyszerre az jutott eszébe, hogy hátha a két ökör is káprázat csupán. Úgy meglepte a furcsa gondolat, hogy a homlokát verejték borította el mindjárt. Felállt, és a pajtába ment egyenesen, s ahogy belépett a küszöbön, hát nemcsak a két gyönyörű ökör áll ott virágos fejjel, hanem Nagy Márton is ott van a jászol mellett.

- Maga mit csinál itt, keresztapám? - kérdezte.

Rögtön feléje fordult Márton gazda, s hát egy tojást tart a bal tenyerében.

- Kijöttem - mondta az öreg -, hogy megnézzem ezt a két ökröt, s enni is adjak nekik. S ahogy itt rázogatom a jászolban a szénát, hát egy tojás került a kezembe.

- Furcsa! - mondta Gyula. - Mert a háznál tyúk nincsen.

- Akkor lehet, hogy az Isten adta kezembe! - mondta az öreg.

- Lehet... - szólott Gyula is.

Azzal megindultak, hogy mind a ketten visszamenjenek a házba. Gyula csendes örömmel ment, hogy a két ökör mégsem varázslat, Márton gazda pedig azon gondolkozott, hogy ezzel a tojással, mit a jószerencse gurított a keze alá, ő is elkezdi, amit Kelemen olyan mesésen végbevitt. Ahogy azonban lépett volna be a küszöbön a házba, valahogy megbotlott, s a tojást a földre ejtette. Úgy széjjelment abban a percben, mintha úgy tojta volna valami gazdátlan és reménytelen tyúk. Megrettenve nézte Márton gazda, hogy milyen egyszerre eltörte minden tervét. Orcáját két tenyerébe vette, s lehajolva úgy nézte a szerencsétlenséget, mely itt találta éppen, a lakodalmi nép előtt. Nézte sokáig, aztán felállt, s ügyetlen tenyerével megtörölte könnyes két szemét.

Valahonnét éppen akkor érkezett egy elszalasztott cigány, hogy a vigadóknak nótát húzzon végre.

A vadgyümölcsök hullottak már, úgy benne volt az esztendő az őszben. Száraz nyugalomban ült és gondolkozott az idő, barnapiros foltokkal az arcán. Eszébe sem jutott talán, hogy valami történet vagy szellő legalább, meg tudná foganni.

Hanem estefelé már kezdettek színváltozások esni; majd hűvös fuvalom hullámai jöttek, melyeknek rezzenetében hulladoztak a megmaradt falevelek; s messze, a szálldosó levelek mögött, a leszálló nap festette pirosra a kedvetlen fellegeket.

Dónát éppen akkor lépett ki a házból, az asztalosműhely ajtaján. Tömzsi fiú volt és barna. Gyaluforgács pillogott ruháján, s a fűrészpor is gazdagon látszott rajta. Lassan, nagy nyugalommal haladt az udvaron keresztül, minek a végében négy festett szék sárgán nézte a búcsúzó napot.

- No, meg tudátok-e száradni? - kérdezte tőlük.

A mutatóujjával meg-meg is érintette sorjában őket.

- Megszáradtunk bizony! - felelte helyettök.

Kettőt meg is fogott mindjárt, hogy befelé indítsa a házba. S ahogy felemelte a két széket, szeme a festett felhőkre esett; majd a következő pillanatban szél futott rá, mely a fűrészport és a gyaluforgácsot rajta megtámadta. Hirtelen szél volt, hószagú, s karmolt is már.

- Jól van, megértettem! - mondta Dónát.

Lassan bevitte a két széket a műhelybe, s ott egy sarokban egymásra borította.

Aztán az apjára nézett, és legnagyobb megfontolással, ami csak lehetséges, így szólt:

- Nagy esemény történt!

- No, micsoda? - hagyta abba öreg Sükei a munkát.

- A tél üzent, hogy jön.

- Szívesen látjuk - mondta Sükei.

Dónát nem szólott erre semmit, hanem behozta a másik két széket is a műhelybe. Midőn nagy körültekintéssel azokat is egymásra borította, csak akkor felelte:

- Én sapka nélkül nem látom szívesen.

- Veszünk! - mondta Sükei.

A nyár derekán már a tizenötödik esztendőbe lépett Dónát, de még tulajdon sapkája nem volt. Eddigelé csak vedlett fejbeliekkel ijesztette a telet: olyan sapkával mindig, amelyik az apja fejéről szállott az övére alá.

Most azonban úgy állott ott a tél üzenetével, mint elszántan áll a vitéz.

- Mikor veszünk?! - kérdezte.

- Öt perc múlva - felelte az apja. - Elég hamar van-e?

Dónát kegyesre eresztette a hangját, s így szólt:

- Nem kell mindazonáltal elsietni a dolgot. Inkább gondoljuk meg jól, s vegyünk holnap.

Hát az öreg Sükei még este az ágyban is gondolkozott a tél üzenetén, amelyben megkapták a sapkarendelést. Ha igazságos akart lenni, Dónátot csakugyan megillette már egy tulajdon téli fejbeli, hiszen legényecske volt immár, s a nyár óta dolgozott is, véle versenyt.

- No, gyere! Veszünk egy sapkát! - mondta reggel a fiúnak.

Ha egy nagy tojás megindult volna egy kis tojással a város felé, hát azok lettek volna olyan hasonlatosak, mint ez a két Sükei. Pontosan egymás mellett mentek mindenütt, egyszerre és egyformán nézték meg a reggeli varjakat s az embereket.

S az egyik is úgy hallgatott, mint a másik.

Hanem úgy a feleútján mégis megszólalt végre az öreg Sükei:

- Ajh, te, fiam-fiam, hát nem unod olyan sokat beszélni?

- Én nem, mert magának mindig illendő válaszolni - felelte Dónát.

Így mentek lassan és nyugodtan, szívükben nyári napfénnyel, telet hirdető szélben. Már jól bent jártak a városban, amikor Dónát megkérdezte:

- S hol vesszük meg?

- Czumbel úrnál! - mondta Sükei.

Nem tetszett Dónátnak, hogy neki Czumbel-sapkája legyen, de azért nem szólott ellene.

- Mindenki nála vásárol - tette még hozzá az öreg.

- Hogyne! - mondta Dónát. - Még a hegyek is a ködsapkát tőle veszik.

Hát jól van, mégis odamentek Czumbel úrhoz. Ahogy beléptek volna ottan a boltba, s köszönt is az öreg Sükei, hát egy nyurga fiú, aki éppen javában válogatta a sapkát, hirtelen feléjük fordult, s Dónátot öröm-vakkanásokkal üdvözölte.

- Kuvik barátom - ajánlotta be Dónát az apjának. - Az inasok iskolájából ismerjük egymást.

Sükei megnézte a fiút, akinek nagy rőt haja volt, s olyan lapos pillantású szeme, mint a bagolynak; majd odafordult a fiához, s atyai intelemmel mondta neki:

- Mindenkit a tisztességes nevén kell szólítani!

- Hát úgy szólítottam! - mondta Dónát.

- Ejnye, hát Kuviknak hívják?

- Annak.

- Akkor jól van - szólt megnyugodva Sükei.

S mint aki hirtelen rájött, hogy beszéddel már sok időt fecsérelt, szorgosan nézegetni kezdette a sapkákat, amelyeket Czumbel úr egymás után rakott eléjük a kínáló asztalokra. Volt is ottan sapka bőven: az egyik gyapjas és nehéz, a másik göndör szőrű pajkosan, s ismét a másik selymesen puha, mint a macska. Fekete bélése volt mindegyiknek, s azon a fekete bélésen rajzolatot lehetett látni. Némelyik rajzolat szerszámokat mutatott, mint hajvágó gépet, bicskát, ollót és borotvát; de a legtöbb rajzolat mégis puskát és más megölő szerszámot. S ott a rajzolatok alatt látni lehetett a boltos nevét is, ahol mindeme tárgyakat kóborlás nélkül megveheti bárki.

- No, melyik sapkát szeretnéd? - kérdezte végül Sükei.

- Ebben a percben nem tudom - felelte Dónát.

Kuvik már maga előtt tartott egy göndör szőrű sapkát, minek a bélésén puskát lehetett látni. Arra biztatta Dónátot, hogy olyant vegyen ő is, de a kicsi Sükei azt felelte, hogy puskát nem teszen a fejére.

- Hátha a bátorságod nagyobb lenne! - mondta az apja.

- Csakhogy én magát nem akarom homályba borítani - felelte Dónát.

Álldogáltak még egy kicsit, egyet-egyet pillantva egymásra. Aztán Dónát kifelé kezdett tekingetni, mire az apja családi nyelven így szólt:

- Gyere, nézzük meg, nem havazik-é?

Künn az ajtóban megkérdezte Sükei:

- Egyik sem tetszett?

- Egyik sem, a bélés miatt - felelte Dónát.

Erre még visszaszólt Czumbel úrnak az öreg Sükei, és engedelmet kért- tőle, hogy sapka nélkül megvárhassák a telet; majd elindultak a városba, hogy egyebütt is megtekintsék a dolgot. Kicsi bolygás után megszólalt Sükei, mondván: nézzék meg Dullónál is!

- A sapkát-e?

- Azt.

Ahogy éppen mentek volna a Dulló Ignác boltja felé, hát jön szembe virítva Kuvik, hogy ő megvette a sapkát, amelyiken puska van. Mind örvendettek, hogy no hát, ez is megtörtént végre! S aztán beléptek, együtt Dulló Ignáchoz, aki sapkával a fején, mint egy eleven hirdetés, éppen újságot olvasott. Duzzogva nézett rájok, s azt kérdezte:

- Mit akarnak ilyen sokan?!

Egyetlenegy sapkát a fiamnak! - mondta Sükei.

A polcok felé intett Dulló, hogy ott vannak a sapkák, s válogassanak; maga pedig visszaszállott az újságra, mint a dongó. Sükei a kezébe vett egy kívánatos sapkát, s megforgatta-nézegette kereken; majd beletekintett a belsejébe. Piros rajzolatban egy madarat látott a fekete bélésen, s alatta ezt az írást: "Kapható a szabad természetben."

- A sapka vagy a madár? - kérdezte Sükei.

Dulló egy pillantással csak megrótta, az öreget, de nem szólott semmit.

- Látom, no - folytatta engesztelésül Sükei -, hogy maga is tanult egy kicsit Czumbel úrtól.

Hát erre Dulló jól letette az újságot, s így szólt:

- Csakhogy én nem a kereskedőket hirdetem, akik ölő-vágó szerszámokat adnak, hanem a hazámat dicsérem, és a teremtett világot: a madarakat, a virágokat és a csillagokat!

S ahogy mondá e szavakat, a szeme kigyúlt, mint a csillag, s az arca szép lett. És nagy hevülettel fordítani kezdette ki a sapkákat, s egymás után dobálta oda Sükeinek, hogy nézze. A sugaras nap is ott volt az egyiken, s a másikon a hold. Más sapkákon változatos madarak, s a legtöbben virág. És azok alatt mindenütt az útbaigazítás, hogy az égen, a szabad természetben vagy a tavaszi mezőkön található!

- No, fiam, melyiket akarod? - kérdezte Sükei.

Dónát felemelt egy tulipánost.

- Én ezt! - mondta.

S mivel éppen talált is a fejére, megvette Sükei nyomban. Aztán kezet fogott a boltos emberrel, s kiléptek az utcára. Dónát boldogan nézegette mentükben a sapkát, oda-odaérintette az orcájához; s még a tulipánt is megszagolta benne, mintha valódi lett volna.

- Jobb a puskával, ami nekem van - szólalt meg dicsekedve Kuvik.

Dónát ránézett, hogy oly rosszul és badarul mit beszél; de olyan szamárságnak vélte a szót, hogy meg sem felelte. Az öreg Sükei is csak megpengette a fülét a szokatlan szóhangzás miatt, s azt kérdezte:

- Ugyé, te nem vagy magyar?

- Illírikus - mondta Dónát, de Kuvik kijavította, hogy dalmáta inkább.

- Hát legyen dalmáta! - engedett Dónát, mire Sükei tanítva és nagy egyengetéssel jelentette ki, hogy az illírikus ember is ember; a dalmátával együtt. S hogy tettel is bizonyítsa szavát, meghívta Kuvikot egy vendégfogadóba, hogy ott ebéden szívesen látja.

Igen baráti módon és jól ebédeltek hárman, s megitták egy fél liter bort is. Majd ismét egy másik felet, mert hiszen olyan ritkán veszen sapkát az ember, hogy az bor nélkül dísztelen is volna. Így iddogálván, a vendégek el is menegettek lassan, s majd ők is az utolsó pohárhoz jutottak. S ahogy kihajtották volna ezt az utolsót, hát kinyílott az ajtó, s egy falusi legényke bátorkodott bé azon. Hat-hét esztendős lehetett csupán, de nagyon rongyos szegény, s mocskos is bizony. Egy darab kenyeret tartott a kezében, és szipogva harapott egyet-egyet belőle.

- Mit keresel itt, hécskám? - kérdezte Sükei.

Az apját keresi, mondta a legényke, mert elvesztette a sokadalom között. S nagy-fényes szemekkel nézett rájok, hogy ily emberséggel szólottak hozzá.

- A kuvikot ismered-é? - kérdezte Sükei, mire a legényke boldogan nevetett, hogy a kérdésre felelni tud.

- Csökkent bagoly! - mondta is.

Hanem abban a pillanatban Kuvik, a Dónát barátja, hosszú karjával a gyermek felé legyintett, és a kenyeret kiütötte a kezéből. Földre esett a kenyér, s bele valami kiöntött vízbe. A legényke szerencsétlenül nézett a kenyér után, majd egyszerre sírni kezdett.

- Ne sírj, no! - vigasztalta Dónát.

Meg is simogatta a fejét, hogy éreztesse is véle az emberséget, majd az asztalról nagy szelet kenyeret adott neki, mire a gyermek ragyogva tekintett reá, és elszaladt.

Csend lett.

Az öreg Sükei tűnődve nézett s hallgatott, majd valamit gondolt magában, még kért egy fél liter bort. Úgy látszik, koccintani akart a fiával, mert felemelvén a poharát, megindult szóval így szólt:

- Dónát fiam, igyunk a tulipánodra!

Ittak is rá csakugyan, majd utána Dónát hátradőlt a széken, s a két szeme úgy kezdett csillogni, hogy Dulló Ignác a sapka bélésére rajzolhatta volna bátran.

- Azért vettem én ilyen sapkát - szólalt is meg lassan és rózsálló arccal -, mert ha én ezt a sapkát a fejemre teszem, akkor a szívemben megszépülnek az érzelmek, s a gondolataim kinyílnak, mint a tulipánok az ő kertjükben. S mindjárt illat költözik a világba, és tavasz lesz a télből. A leányok pedig megszeretnek engem, s esetleg én is őket.

- Várj egy kicsit! - mondta az apja.

- Nem is mostanra mondom! - buggyant kedvesen Dónát, majd így folytatta: - De azt állítom, hogy ilyen tulipános sapka kell a magyarnak, s nem puskával ábrás!

Mind a ketten Kuvikra néztek, hogy ehhez vajon mit szól. Kuvik pedig levette a fejéről a sapkát, Dónát felé nyújtotta, s melléje így szólt:

- Cseréljük el!

Nagyon meglepődtek, hogy puska helyett az illírikus Kuvik is egyszerre azt akarja, hogy a szívében megszépüljenek az érzelmek, s hogy őt is megszeressék a lányok.

- Miért akarnád elcserélni? - kérdezte Sükei.

- Azért, mert én is magyar akarok lenni!

Hát erre csak elgondolkoztak a szón. S abban a csendben Dónát hátrább csúsztatta a homlokáról a tulipános sapkát, Sükei pedig eltűnődve töltötte ki a maradék bort.

Aztán felemelték a poharat, s kihajtották.

- Hát nem akarod - kérdezte Kuvik -, hogy én is tulipános magyar legyek?

- Bajos mondani, de nem - felelte Dónát.

Abban a percben Kuvik felállt az asztal mellől, s meg sem köszönte a délebédet, hanem búcsúszó nélkül elment.

- Miért nem akarád, hogy magyar legyen? - kérdezte Sükei a fiától.

Dónát egyenesebb ülést vett a széken, aztán ránézett az apjára, s így szólt:

- Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas.

Még a "nagy háború" előtt jóval, az történt az egyik téli napon, hogy a postás szokatlan ajánlott levelet hozott nekem. Szokatlan volt a boríték színe, mert majdnem piros volt; a nagy formája, a rengeteg bélyeg rajta, s főleg szokatlan volt egy irdatlan kerek pecsét, amellyel a levél ki volt tüntetve elöl-hától.

Rossz érzéseim voltak, mialatt a postás könyvébe beléírtam a nevemet.

- Honnét a csodából jöhetett?! - gondoltam magamban.

Először csak távolról vetettem rá egy pillantást, majd a hasára fordítottam, s ismét vissza. Aztán rászántam magam, s megnéztem rajta azt a nagy kerek pecsétet. A pecséten a falum neve szerepelt, s mellette ez a két szó: "Hitelszövetkezet Igazgatósága."

Most aztán igazán megijedtem.

- Hát ezek bépereltek engem! - gondoltam.

De hiába túrtam fel az emlékezetemet, hogy mivel és milyen időből tartozom a Hitelszövetkezetnek. Bár gyakran szoktam hazajárogatni a faluba, árut hitelbe sohasem vettem tőlük. Úgy hiszem, sőt bizonyos. Pénzzel sem tartozom nekik, mert ha tartoznám, ilyen tüzetes gondolkozásban csak eszembe jutna valahogy. Írtam róluk talán valahol, hogy a boltjukban tisztességtelen dolog folyik? Vagy azzal vádoltam volna meg őket, hogy a törvényesnél nagyobb kamatra dolgoznak?

Hát hiába, ilyen tettemre sem emlékszem.

Isten neki, felbontottam a levelet. Drága és vastag árkus-papirosat húztam a borítékból elé. Össze volt négyrétűre gondosan hajtogatva. Éreztem már, hogy nem közönséges dolog ez, ami itt írva lesz, s kiterítettem a díszes papírosat. "Másolat." "Jegyzőkönyv, mely felvé..." S alatta szöveg, elég terjedelmes, kézzel írva, de gondosan és szépre kanyarítva a betűket, ahogy a növendék szerzetesek írhattak valamikor, ha másoltak gyertyavilág mellett.

Egyszeriben megnyugodtam.

- Hát ez rossz nem lehet - gondoltam.

S hát csakugyan, nemhogy rossz lett volna amit az irat tartalmazott, hanem éppenséggel örömteljes volt. Mert "az Igazgatóság egyhangúlag elhatározta, hogy községünk szülöttének nagy örömit fejezi ki, s egyben a Hitelszövetkezet igazgatósága őt egyhangúlag, egyszer s mindenkorra díszelnökének választja meg, s kéri az Egek urát..."

S ez a kitüntető irat két nappal azután kélt, amikor első ízben a Baumgarten-díjjal tüntettek ki. Látván a dátumot is, elgondolkozva hajtottam össze az ünnepélyes papirosat. Mint községünk szülöttje, meg is voltam egy kicsit hatódva, merthát ritka dolog, hogy a község, amelyben születtünk... No és, ha mégis megtörténik, akkor a gyermekkor mosolyog, és a világ valahogy kedvesebb. Hanem büszke is voltam, leginkább büszke a dátum miatt. Mert nagy dolog az, hűh de nagy dolog, hogy ma Pesten kihirdetnek valamit, s már két nap múlva azon felbuzdul egy falu, amely rengeteg messze van, s ott is eldugva, valahol a székely hegyek között!... Hát ez igen, figyelik és szimatolják a világot, lépést tartanak az idővel, és számon tartják az irodalom eseményeit...

- De hát miért éppen a Hitelszövetkezet?! - kérdeztem magamban.

Abban a pillanatban mintha lebbent volna valami bennem. A derült tiszta égen egy kicsi bárányfelhő csupán. De hát illik, ebben a tiszta szándékban, akár egy gyenge, halkan zavaró fuvalom is?!

Elszégyelltem magam. S egy suhanó gondolattal bocsánatot kértem a kövér és ókulárés Anti bácsitól, aki nemcsak az első gazdák közé tartozott, hanem az elnöke és az esze is volt a szövetkezetnek, s valamint azokat is megkövettem magamban, akik aláírták az okmányt, azt a sok komoly és tisztes gazdát. Illendően válaszoltam is.

De a válasz mellett, akarva s akaratlanul is, úgy rendeztem a dolgaimat, hogy minél hamarább haza kelljen látogatnom a faluba. Ez már tavasz felé be is következett. Gondoltam, nyugszom lelkileg anyám mellett s a testvéreim között egy napig, s ha majd szép békességben elmúlik az a nap, akkor módját ejtem az élő köszönetnek is. Akik azonban a tél folyamán oly szorosan tartottak lépést az eseményekkel, azok tavaszra sem változtak meg. Vagyis már az első napon tisztelettel meghívtak, hogy másnap vegyek részt azon a szerény összejövetelen, melyet az igazgatóság, az én tiszteletemre, a szövetkezet helyiségében kíván rendezni. Szépen megköszöntem a figyelmességet, majd másnap, amikor elérkezett a perc, illendő komolysággal megindultam a Hitelszövetkezet felé.

Jobb kezem felől anyám is jött velem, majdnem ünnepi öltözetben; s bal felől az öcsém. Éppen idejében érkeztünk, mert a hivatalos személyek valahányan ott voltak már, vagy éppen velünk együtt voltak érkezőben. Nem akármilyen, hanem egy szépen megterített s nagyon hosszú asztal nézett reánk a helyiségben. Tálakban pogácsa nevetett az asztalon, s ha a pillantó szemem nem csalt, úgy minden fél méter távolságra egy-egy liter aranyló bor is vidult reánk. Bármilyen nagyivók legyünk is, gondoltam, a bor gazdagon elég lesz; de az asztal, bármilyen hosszú volt is, sok kényelemmel nem biztatott, mert nemcsak a szövetkezet igazgatósága és a más tisztet viselők voltak jelen, hanem a falu nadrágos része is. S akkor a papot még nem is mondtam, pedig az is eljött, bár sem a jelenlévő bírót nem szerette, sem engemet nem állhatott soha.

- Istenem, adj békességet közöttünk! - sóhajtottam magamban.

Aztán leültünk a hosszú asztal mellé, ahol mindenki úgy helyeztette magát, hogy a szomszédja jól férjen, s ő se üljön rosszul. Közben mindenütt bugyogott a szó, de nem sokáig, mert amikor mindenkinek bor volt már a poharában, Anti bácsi kopogtatni kezdte az asztalt, hogy lassan csendesüljünk el. Akkor felállt, és bölcs kedvességgel elmagyarázta, hogy valójában miért is jöttünk ilyen szép számban s egy-két koccintásra össze. Elismert és megdicsért engem, mint a község szülöttét, s elismerte és megdicsérte azokat is, akik engemet Pesten megjutalmaztak. Majd a végén sokáig éltetett, amely kívánságához mindenki szóval is csatlakozott, s erre megittuk borunkat.

Idő teltével a pap is beszélt valamit, de akik féltek a szavától, azok nagyot csalódtak, mert mindenkit tisztelni látszott. S ha már ennyire voltunk, én is felálltam, amire a szemek biztattak is már, egyre jobban. Megköszöntem, amit velem oly emlékezetesen tettek; majd olyan dolgokról kezdtem beszélni, aminőkről egy fiatal író általában szokott, ha bölcsőjének a helyén nyílik szólásra alkalma. Meleg szemekkel figyeltek reám az emberek, s ahogy egyre tisztább lett a csend, egyszer olyanformát hallottam, mintha mellettem ülve sírna anyám. Ránéztem, s hát valóban potyogtak a könnyei. S amint én ezt láttam, rögtön belézavarodtam a beszédbe, ide s majd oda tettem magam előtt a poharat, aztán egyik lábamról a másikra álltam.

- Hát így van - mondtam végül.

S mindnyájan az anyám egészségére ittuk a bort. Aztán, egyre vidámodva, még ültünk valameddig, majd elmentünk haza.

- Jól aludtam.

- Nem kéne egyet-mást vásárolni? - kérdeztem másnap anyámtól.

- Biza nem ártana - mondta anyám. - S hol gondolod?

Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen felejtheti-e valaki, hogy én mi vagyok a szövetkezetben?! S ha már az vagyok, amivel ott megtiszteltek, tiszta lélek elmehetnénk-e máshova egyet-mást vásárolni?!

- Hát a Hitelszövetkezetben! - mondtam.

Anyám nem szólott semmit, de úgy láttam, hogy helyesli ezt az egyetlen módot, hiszen a karjára akasztotta a kicsi füles kosarat, s a pénzzel elment. Amíg odavolt, elképzeltem magamban, hogy anyám a kosárba rakja a kockacukrot, a rizskását, a teát és a rumot, majd megkérdezi, hogy mennyibe kerül az egész. De akkor nagyon meg fog lepődni, mert azt fogják mondani neki, hogy ugyanbizony, most ezen első ízben tiszteletből, hiszen...

Még örvendeztem is magamban, minekfolytán dugdosott jókedvvel kérdeztem meg anyámtól, amikor a kosárral megjött:

- No, mit fizetett?

- Többet, mintha máshol vettem volna - mondta anyám.

- Többet?!

- Biza.

Azt sem tudtam hirtelen, hogy mit gondoljak, vagy mit érezzek. Hát ez lehetetlen. Nyilván valami tévedés lesz a dologban. Mert, mondjuk, nem tiszteletből adták, ezen első ízben sem, de drágábban mégsem adhatják a díszelnöknek, mint másnak! Csak tévedés lehet. Ha pedig úgy lenne mégis, hogy nem tévedés, akkor... Mit is lehetne akkor tenni? Lemondani egy kiló kockacukor miatt?! De hiszen a sértés nem is az árban van, hanem valami másban... S vissza sem adhatjuk a portékát, mert könnyen azt hihetnék, hogy tisztára zsugori vagyok, ami dísztelen dolog éppen egy díszelnöknél.

Hát nem tettem semmit.

Elmúlt a nap, s el a másik. S a csoda vigye el, bármerre mentem, az emberek kedvessége kezdett alább s egyre alább hagyni. Nem köszöntek olyan derűvel, mint máskor, s mintha a pillantásokban valami gyanakvás is lett volna már.

- Kutasd ki ezt a dolgot! - szóltam az öcsémnek.

- Hát megvan - jelentkezett néhány óra múlva.

- S mi van?

- Hát úgy áll a helyzet - mondta öcsém - hogy, az avatás után csakugyan felemelték a szövetkezetben mindennek az árát. Az emberek azt beszélik, hogy az avatási mulatság árát ilyen módon a nép fizeti meg, s némelyek azt is mondják, hogy a szövetkezetben, mint díszelnök, maga rúgtatta fel mindennek az árát, mivelhogy most többen vannak benne, s díszesebb is lett.

Nem tudtam, hova legyek el, úgy ámultam.

S mondom anyámnak, nagy megütközéssel, hogy mi történt, de ő nem ütközött meg, hanem szelíden és mosolyogva csak ennyit mondott:

- Ahol egy anya sír, ott örökké történik valami.

Hát úgy is van.

Mint a zöld király birodalma, olyan volt a fennsíkon a hegyi mező. De a hatalmas mezőnek nagy volt a nyelve is, melyet messze és szélesen benyújtott az erdő közé. Ez még kövér volt, a mezőnek ez a nyelve: úgy tetszett valósággal, mintha a föld lüktető zöld vére és illatos ereje mind ide torlódott volna, az őszi fordulás előtt.

Magára és Istenre maradva elmélkedett minden. Bölcsen a föld, szomorkás derűben az erdő, mosolyban a levegő; és a nap is búcsúzás előtt, összegyűjtött fényében lobogva.

Esküt lehetett volna tenni, hogy sehol nem jár senki. De nemsokára mégis kibukkant egy nagy bajuszú, hasas ember az erdő közül, s utána még három. Mind a négynek tarisnya volt a nyakában, s az egyiknek fejsze is a vállán. Beszéd nélkül és kényelmesen ereszkedtek előre, egyenesen a hatalmas bükkfa irányába, melyet a mező közepe táján két gyertyánfa őrzött, tisztes távolból.

A négy ember letelepedett a nagy fa alá, s mindegyik elészedte az eleséget a tarisnyából. Nagy meggondolással inni kezdtek, s ettek. Szemük a mező fölött és az erdők tetején körözött, miközben elmélkedett alattuk a föld s felettük az őszbe boruló világ.

Úgy ettek lassan és örökösen.

Bár jött volna már legalább egy akkora vaddisznó, mint egy bogár; vagy nagy zúgással egy akkora lepke, mint a szarvas! Bár jött volna, hogy szóljanak is végre valamit, hiszen elfogyóban volt már az étek és lenyugvóban a nap. Angyalé volt a kívánság, mert abban a percben, csakugyan kibukkant valami az erdő közül. Kicsi volt, és ezüstös fényben mozgott, mint egy mesebeli nagy pók, amelyik megragadja a négy szempár sugarát, és fonni kezdi.

Vagyis nézték a fa alól az emberek, hogy az mi lehet.

Erdei törpekirály talán?

- Gyere errefelé! - kiáltott a nagy bajuszú ember.

- Nem érek rá! - felelte, aki ezüstben csillogott.

Tiszta és erős volt a hangja, mintha az egész ember egy harang lett volna. Most már könnyű volt megismerni, hogy Magyari Sámson. Szólította ismét a nagybajuszú, hogy jöjjön közéjük, de a kicsi ember hajlás nélkül csillogott át a zöld mezőn, mintha gondolatot vitt volna valahova.

Jól evett a nagy bajuszú, hasas ember, megnőtt hát benne az erőszak és a kedv: heverő helyéből nagy tekintélyesen felült, és odaszólt az egyiknek, aki legfiatalabbnak látszott:

- Eredj, Gábor! S hozd ide!

Gábor felkelt és elindult; sokáig egyezkedett az erdő széliben, de a végén mégis odahozta Magyari Sámsont, aki megállt a két gyertyánfa között, tisztes távolban, s onnét köszönt a társaságnak. Hosszú haja volt és majdnem egészen fehér; megérett finom arca és hideg homloka. Két nagy szeme csillogva rebegett folytonosan, mintha többet akart volna látni, mint amennyit lehetséges; de az ábrázatán a két nagy szemén kívül egyéb rezdülni sem rezdült. Vékony volt, de nem éppen olyan kicsi, mint ahogy messziről gondolni lehetett. A két kezében két pálcikát lógatott: az egyikre halakat fűzött valahol, s a másikra változatos gombákat. Ezüstösen és hideg homlokkal állott a két fa között, melynek a koronája összeborult fölötte; rebegő szemekkel és mozdulatlan arccal, egyik kezében a halakkal, a másikban a gombákkal. S ahogy ott állt, ezüstösen és furcsán, az ég ablakában a két fa között, egészen úgy tetszett, mintha nem is ember volna, hanem az ég ablakában egy Magyari jégvirág.

- Fát osztottak, elnök úr? - kérdezte kimért szavakkal.

- Azt - mondta a hasas elnök, majd hozzátette: - Működött a közbirtokosság.

Sorjában mind a négyet megnézte ismét Magyari Sámson, aztán összefoglalva mondta:

- Elnök, jegyző s két bizalmi: türelmes a föld!

Mind nevettek, csak az egyik bizalmi horkant fel a szóra. Öreg ember volt az is, Magyari Sámsonnal egykorú-forma. Ellenségek lehettek, annyi rögtön látszott; s tudta is mindenki, de az okát senki. Hátha most megmondanák, gondolta a hasas elnök; megmondanák ezen a bölcs alkonyaton, amikor a halál gondolata fuvatlik az erdők fölött!

- Ugyanbiza miért haragusznak egymásra? - kérdezte tehát.

- Mondja meg Mihály! - szólott Magyari Sámson.

Mihály bácsi azonban csak annyit felelt, hogy ő nem filiszteus. Rosszul tette azonban, hogy a filiszteusokat emlegette, mert aki Sámson van ezen a világon, az mind haragra gyúl, ha valaki a filiszteusok nevét kimondja. Ez a Magyari Sámson is, bár eléggé tudott parancsolni magának, most egyszerre megmozdult az ég ablakában, felemelte a halfüzéres pálcikát, és rászegezte Mihály bácsira.

- Most megmondom! - szólott, mint aki ítéletre jött.

Mihály bácsi csúfondárosan borzongani kezdett, hogy ő fél és retteg, de ezzel a kacagtató játékkal még jobban meggyullasztotta Magyari Sámsont, aki így folytatta a szót:

- Ezelőtt negyven esztendővel együtt szolgáltunk a huszároknál. Egyszer elméleti oktatásra mentünk, s ott azt kérdezték Mihálytól, hogy mondja meg, mi is az a lovas szellem. Amikor én láttam, hogy Mihály nem tud felelni a kérdésre, akkor azt súgtam neki, hogy "a lovas szellem kísértet lóháton", mire Mihály fennhangon így felelt:

- "A lovas szellem nem egyéb, mint kísértet lóháton."

Mindenki úgy nevetett most is, mint a huszárok azelőtt negyven esztendővel. De a szó után Magyari Sámson is hamar leeresztette a halas pálcikát, mert Mihály bácsi egyszerre felugrott, hogy a fejszével agyonaprítsa az eleven jégvirágot. Szerencsére lefogta őt rögtön a serény közbirtokosság, bár úgysem tudta volna kézhez kapni a kicsi öreget, aki most, a negyvenéves titoktól megszabadulva, még fürgébben tudott szaladni, mint azelőtt.

Mihály bácsi visszaült megint az előbbi helyére, s Magyari Sámson is kirajzolódott ismét a két gyertyánfa között az égi ablakra.

- No, most legyen végre békesség! - mondta az elnök.

Mihály bácsi szuszogva jegyezte meg:

- Legyen; s igyunk rá egyet a szamár zápfogából!

Tudták, hogy a bibliai Sámson ivott volt a szamár zápfogából, amikor megölt ezer filiszteust, s abban a munkában erősen megszomjazott. De most hiába példálózott az öreg huszár, mert a Magyari Sámson arcán még akkora borulatot sem okozott, amekkora árnyékot vethetett volna oda egy rózsalevél. Inkább vidámította őt, mint az édes méz hajdan a másik Sámsont, amikor az oroszlánkölyök halott szájában megtalálta az édességet, és evett belőle.

S így megvidámodva úgy tetszett, hogy egyszerre fiatalabb is lett sokkal.

- Hát mikor házasodik meg, Sámson bácsi? - kérdezte tőle a hasas elnök.

Nem jó a nagy s a hirtelen győzelem, mert Magyari Sámson is elvesztette hirtelen a fejét, s azt találta mondani:

- Még ebben az esztendőben.

Egyszerre megnézte a hasas elnök, hogy milyen legényesen mondá ki az öreg Sámson a szót. Ámulatában még meg is csavarintotta azt a nagy busa fejét, hiszen mindenki úgy tudta, hogy asszonyfélinek még a közelibe sem megy az öreg, már negyven esztendeje. Kerülte őket konokul, s büntette minden szavával, s az egészet egy miatt, akit legénykorában hiába szeretett.

Még a házát is kivitte valahová a kertek közé, csakhogy ne lássa őket; s erdőn és mezőn bolygott mindig, mint valami titkos remete; s mindezeknek a tetejébe étek gyanánt magához vette még a halat is, amelyről azt tartotta, hogy kicsúfolja a vágyat a vérből.

- Ez nagy szó volt, Sámson bácsi! - mondja álmélkodva az elnök.

Mihály bácsi tök módjára sárgán meredezett; a másik öreg bizalmi úgy pislogott, mintha gépre járt volna a szeme; a fiatal gazda pedig, akit birtokossági jegyzőnek tisztel vala az öreg, az egyenesen bolondításnak nevezte a nagy kijelentést.

- Még ebben az esztendőben! - ismételte meg Magyari Sámson.

Elszántan állott a két fa között, s nagy viadal érzetében. A szemében lüktetett a fény, a szíve torkába szorult, s nyirkos lett lassan a homloka. Már tudta, hogy retteneteset szólott, mert ő nem akar megházasodni, s miképpen is tudna! De elvesztette a fejét, s kimondotta a szót. S most itt van ez a Mihály, ez a kísértet lóháton, s annak a színe előtt húzza bé gyáván a szavát, amit oly vitézül vágott ki az előbb?!

- Soha! - mondta magában.

- Írásba tesszük, Sámson bácsi! - fenyegette a hasas elnök.

- Tegyük - felelte az öreg.

Erre odafordult az elnök a fiatal gazdához, hogy vegyen elé papírosat. Aztán mondani kezdte, s a másik írta a hatalmas ácsplajbásszal: "Én, név szerint Magyari Sámson, kinyilatkoztatom, hogy még ebben az esztendőben, törvényes módon feleséget veszek. Ha mégsem tenném, ez írás alapján szavam és életem legyen rajta."

- Aláírja-é? - kérdezte.

- Én alá! - mondta az öreg.

Amikor csakugyan aláírta, s alá még a két tanú is, az elnök meglobogtatta az írást, s azt kérdezte Mihály bácsitól:

- Mennyit ad érte?

- Tíz liter bort! - mondta az öreg filiszteus.

Egyszerre mindenkit megragadott az izgalom, Magyari Sámson pedig a fának támasztotta mindjárt a hátát, és azt kérdezte:

- Az ellenségem kezébe adsz, Pilátus?

Sem jót, sem rosszat nem szólt erre az elnök, hanem felállott lassan, és odalépett a kicsi öreghez. Föléje hajtotta nagy bozontos fejét, s úgy mondta, mint egy gyermeknek:

- Maga úgyis megházasodik, kedves apám. S akkor pedig nem tehet maga ellen senki semmit: sem ellenség, sem jó barát. Mi pedig nyertünk tíz liter bort, amit Mihály bácsi fog fizetni mint hadisarcot. Büntetésből, hogy a lovas szellem miatt negyven esztendeig tartotta magával a haragot.

- Értem én! - mondta Magyari Sámson.

- Hát akkor?! Sajnálja tőlünk a bort?

Abban a percben felugrott ismét az öreg Sámsonnak az esze, s egyetlen gondolattal két részre osztotta a világot. Az egyik részibe a világnak tette a házasságot, ami egyedül az ő baja lesz; a másik részibe pedig most bécsalja Mihály barátját, hogy fizessen az élvezetért.

- Nem én sajnálom a bort, hanem más - mondta tehát.

- Kicsoda más?

- Aki tíz literrel akarja megvenni a bőrömet! - háborodott fel Magyari Sámson. - Inkább magam hasogatom össze, ha nem ér tíz liternél többet!

Ahogy ezt kimondta, egyszerre észbe kaptak a többiek is. S lázongani kezdtek valósággal, hogy ők tíz liter borért nem kótyavetyélik el Magyari Sámsont! Nem bizony! Nem vesztegetnek el egy ilyen különleges embert, akit ritkaság számba lehet venni, mint a megérett tajtékpipát?!

- Hát mennyit adjak? - kérdezte Mihály bácsi.

Mind Magyari Sámsonra néztek, hogy mondjon megfelelő árat. Erre az öreg ügyesen elhelyezkedett a két fa között az égi ablakban, s így szólt:

- Vegyük azt, kedves atyámfiai, hogy minden megdrágult a mai világban.

- De az ember nem! - szólt belé Mihály bácsi.

Az elnök odaszólt az öreg Mihálynak, hogy nem az határozza meg az árat, aki venni akar. Aztán intett Magyari Sámson felé, hogy folytassa.

- De tekintsünk el attól, amit mondtam - folytatta is az ezüstös öreg. - Hanem vegyük azt inkább, hogy apának fiú s férjnek feleség milyen drága kincs, pedig csak azért akarja magáénak, hogy szerethesse. Hát akkor mennyivel értékesebb lehet úgyszólva tulajdonba venni egy régi ellenséget, akit így örökös és változatos gyönyörűséggel lehet kínoknak kitenni, vagy éppen meg is ölni.

- Milyen igaz! - lelkesedtek mind.

- Éppen ezért azt mondom - folytatta Magyari Sámson -, hogy egy ilyen negyvenesztendős ellenséget, amilyen én vagyok, nem is lehet árán megvenni, mert arra nincsen elegendő pénz. Ellenben lehet olyan örömet ülni, amilyent érdemel a ritka és szerencsés esemény. Úgy gondolom tehát, hogy az én kedves Mihály barátom, aki rövidesen az én hatalmas uram és gazdám leszen, adjon két lakomát az én tulajdon bőrömért. Adja az egyiket egy hét múlva, mint áldomást; hatvan emberrel, száz liter borral és egy levágott bornyúval. A másikat pedig adja hasonlóképpen, mint lakodalmat, amikor én megházasodom.

- Sok lesz! - mondta Mihály bácsi.

- Ha sok lesz - folytatta Magyari Sámson -, akkor ebben a helyben átalírjuk a cédulát: én pedig, amit elmondtam, azt mind megadom a te bőrödért!

- Ne vásárolj! - szólott Mihály bácsi.

- Hát akkor megadja-é? - kérdezte az elnök.

- Nem bánom, ha úgy lesz is - egyezett belé az öreg, mire a hasas elnök ünnepélyesen átnyújtotta neki az írást, pedig a két lakoma jegyében megveregette a hasát, mint egy pufók gyermeket.

- Mindent elrendeztünk, s mehetünk haza! - mondta nagy derűvel.

Összeszedte mindenki, ami az övé volt; s a tarisnyákat nyakba akasztották. Csak Magyari Sámson nem mozdult egyet sem.

- Maga nem jön, Sámson bácsi? - kérdezte az elnök.

- Én megszoktam hogy egyedül járjak - mondta az ezüstös öreg.

Elbúcsúztak tőle, s aztán megindultak az óriási mező felé, amely az ég aljáig ért félkörben mindenütt. Nézte Magyari Sámson, hogy lassan és szótlanul úgy haladnak, mint a bogarak. Mozdulatlanul nézte; a két fa közül, az égi ablakból. S amikor lassan az ég aljáig libegett a szeme, akkor neki is, ahogy az alkonyatnak reggel, eszébe jutott a legénykora...

Istenem, mennyire szerette Zsuzsikát!

Lassan könnyek gördültek le az arcán, mintha csakugyan jégvirág lett volna, amely olvadni kezd az ég ablakában... Sírt és mosolygott, majd egyszerre eldobta vidáman a halakat, és ő is megindult, hogy egyenesen kérőben menjen Zsuzsika nénihez, akivel negyven éve nem beszélt már.

Legényesen és nagy ragaszkodással vitte a gombás pálcát, mintha ilyen dologban gomba nélkül el sem lehetne indulni.

Nehéz időkben falun is szükség mutatkozik arra, hogy az emberek összetegyék az eszüket. Ilyen szükségből keletkezett az a kedves társaság is, amely Fórika Máté házánál minden héten összekoppant egyszer. Váltig csodálkoztak a tehetős gazdák, hogy némelyek éppen a Fórika házánál osztják a világot. Fórika ugyanis amolyan jövevény volt a székely faluban. S főleg írástudatlan ember, kinek a szájából a tudákos nagy szavak mégsem fogytak ki soha.

Egyszer azt mondta például, hogy ha ő három esztendeig vámos lehetne a Panama-csatorna bejáratánál, akkor a negyedik esztendőben egész Erdélyt megvenné magának.

Biztatták is, hogy menjen el oda vámosnak, de Fórika mégis a faluban maradt, s vasárnaponként otthon hősködött az alkalmi gyűléseken. Nevetni lehetett rajta, amikor beszéd közben a szél ágaira akasztotta a fejszét, vagy amikor a kínai császár elindult, hogy tőle kérjen tanácsot.

De az egyik alkalommal komoly fordulat történt.

Nevezetesen farsang vasárnapján.

A tél még keményen tartotta magát, bár március már letette volt az első hetet. A föld fagyottan kopogott, és suhanó éles szelek kergették egymást a fekete fák között.

Le kellett tenni arról, hogy másnap szántani lehessen.

De összegyűlni jó ilyenkor, és füstölni kicsi lámpavilág mellett, miközben mindenki kieresztheti kosarából a szavakat, hogy rajozzanak azok a gondolat mezején.

Még a sötétség bé sem állott, amikor Fórika odaszólt a feleségének:

- Gyújtsd meg azt a lámpát, hadd lássák, hogy itthon vagyunk. Az asszonynak sohasem tetszett, hogy a cimborák beáradnak a házába, amit úgy hagynak ott aztán, mint vásár után a piacot.

- Gyűljetek a fára, mint a varjak! - mondta.

- Türelmes légy, asszony! - szólott Fórika - mert ebből nekünk hasznunk lesz egyszer.

- Micsoda hasznunk?!

- Jaj, milyen értetlen vagy - folytatta Fórika. - Hát nem így lesznek a képviselők is?!

Az asszony Fórikára nézett a friss lámpavilágnál, de egy kicsit alulról és görbén, mintha azt tekintené meg, hogy Fórikának még a válla között van-e a feje, ilyen mondás után.

Gyula, a nagyobbik gyermek, el is kacagta magát.

- Hát ez mi vala? - fordult a gyermek felé nagy mérgesen Fórika.

- Reád adta a szavazatát - felelte az asszony.

Abban a pillanatban, ahogy mívelt emberhez illik, valaki kopogtatott az ajtón. Fórika készségesen mondta, hogy szabad, de mire kimondta volna, egy Páva János nevű ember már bé is lépett az ajtón. A neve igen, maga azonban nem vala páva, mert a sánta lábával nagyokat büllent a rongyos nadrágban, ahogy az asztal felé közeledett.

- Mi újság a nagyvilágban? - kérdezte tőle Fórika.

- Mához két hétre meglesz a bíróválasztás - mondta Páva.

- S te kire szavazol?

Páva János, mint egy óriási nagy választó, fontoskodva csak ennyit mondott:

- Valakire leadom én is az enyémet.

A Fórika felesége sem állotta meg, hogy Pávára reá ne szóljon.

- Azt hittük, hogy az uramra szavaz.

- Analfabétára nem lehet - mondta Páva.

S mintha pecsétet hoztak volna rá, egyszerre két ember érkezett, de ezek nem a társaság eszihez tartoztak, hanem inkább a buzgón füstölőkhöz. Jóformán nem is szóltak, hanem nagy készülődéssel rágyújtottak. Mire odáig jutottak, hogy füstöt is vessenek, már három új ember érkezett, majd hetediknek Barabás bácsi, ki olyan volt fehér bajuszával s vidám szemével, mint a nyár égi alkonyat. Ahogy levette a sapkáját, Páva János a fejére nézett, s azt mondta:

- Ez a huncut farsangi szél mind elvitte a haját, Barabás bácsi.

- Hadd el, kerítést fonnak belőle az angyalok - szólt az öreg.

A kicsi Fórikának annyira tetszett a fehér hajból a kerítés, hogy mindjárt megkérdezte:

- S mit tesznek az angyalok a kerítésbe belé?

- Azokat a bárányokat tartják benne - mondta az öreg -, amelyek egyszer-egyszer az égen legelnek.

- Olyant eszünk az idén, húsvétkor! - szólalt meg Páva János.

- Olyant - mondta Fórika. - Jó kövéret s bodrost!

Nevetett a legényke, hogy ezek az öregek mind bodros bárányfelhőket akarnak húsvétkor enni. S éppen akkor még egy ember érkezett, akit Berze Jakabnak hívtak, s aki mindenre azt szokta mondani, hogy "halljunk oda".

- Ülj le, Jakab! - mondta neki a házigazda, Fórika, majd kacsintott egyet a többiek felé, s így folytatta: - Éppen azt beszéljük, hogy egy lókereskedő tegnap hivatalos tejcsarnokot nyitott a városban.

- Lótej-csarnokot! - mondta Páva.

- Halljunk oda! - kiáltott fel Berze Jakab.

S egyszerre úgy kezdtek kacagni valahányan, hogy estek széjjel, mint a hó.

- Hát ilyen világ van... - mondta ismét Páva János, majd az öreg Barabás bácsi is előrenyújtotta ősz fejét, s így szólt:

- De én olyan világot is értem, hallgassátok meg, amikor óriási nagy járvány támadta meg az embereket. A városokban keletkezett az a nagy járvány, főleg az urak rokonait támadta meg, s azokat az embereket, akik nagyra vágytak.

- Különös járvány lehetett! - mondta valaki.

- Egészen különös - folytatta Barabás bácsi -, mert akit egyszer megtámadott, az úgy felfújta magát, mint a hólyag. S ezeket aztán megdagadva vitte a szél, egyszer a nyugati szél, s máskor a keleti szél. Az emberek azt hitték, hogy az Isten csodát tett a szelesekkel, s emiatt olyan nagy tiszteletben részesítették őket, hogy fogdosni kezdték, s tejben-vajban füröszteni. Felruházták nagy hatalommal, betették őket finom hivatalokba s minden lehető nagy pénzes helyekre.

- S ott mit csináltak? - kérdezte valamelyik.

- Gyakorolták a hatalmat - felelte Barabás bácsi.

S már éppen szeretett volna rájok ereszkedni a csend, hogy abban elgondolkozzanak a különös járvány felett, amikor Fórika hirtelen felállott, s azt kérdezte:

- S az a járvány mikor volt?

Az öreg csodálkozva intett Fórikára, hogy ezt valaki kérdezheti, s nem szólt.

- Az idejét kérdem! - ismételte Fórika.

Akkor az öreg elmosolyodott, s csak ennyit felelt:

- A kalendáriumot otthon felejtettem.

Mindenki kutatva nézte Fórikát, hogy kellő ok nélkül vajon miért izeg-mozog olyan nyugtalanul. A járvány miatt talán, ami ki tudja hol és mikor dúlta a világot? Hiszen, ha a jelenben pusztítana, akkor sem jönne ide, ebbe a félreeső nyomorúságba, ahol nincsenek uraknak rokonai, sem nagyravágyó emberek!

- Mi jőve rád, János? - szólt is oda valamelyik a házigazdához.

- Attól fél - mondta Páva -, hogy mi is afféle bírót kapunk.

- Járványbírót-e? - kérdezte Barabás bácsi.

- Azt.

S ebben a percben különös dolog történt, mert Fórika János megrázta a fejét, bőszen szembefordult az emberekkel, és lobogó szemekkel így szólt:

- Én leszek a bíró!

Mindenki azt hitte, hogy az esze elmene Fórikának, mert nemcsak országúti jövevény volt a faluban, hanem írni és olvasni sem tanult meg. Senki sem tudta hamarjában, hogy mit szokás ilyenkor szólni, s csak néztek össze az emberek. S amíg kérdezték volna egymást a szemükkel, Fórika már dobálni kezdte magáról a ruhát, majd az ágyat gyors mozdulattal megbontotta, s abba beléfeküdt.

- Vagy meghalok itt, vagy bíró leszek! - mondta. - Mert én addig se nem eszem, se fel nem kelek, amíg meg nem választanak!

Erre már Páva János felállt, és így szólt:

- Innét menjünk el, mert a járvány e házba béütött!

Csakugyan felálltak, és lassan kivonultak, ahogy súlyos beteg mellől szokás. S ahogy mentek künn az úton, végig azt vitatták, hogy vajon csakugyan megbolondult-e Fórika, vagy csupán tréfát űzött velük. Nem tudták eldönteni, hogy mi lehet a való, de az elkövetkező napok azt mutatták, hogy Fórika nemcsak az ágynak feküdt neki, hanem a szavának is. Mert csakugyan elhárított magától minden betévő falatot. Csak feküdt égő szemekkel, s nézte a füstös gerendát, hogy a pókok fonják-e már a bírói tisztet neki.

Fogytak a napok, s fogyott Fórika is az ágyban.

Vénasszonyok jöttek, hogy istenkedjenek Fórikának, de akadtak olyanok is, akik az ágy mellé jártak enni, hogy a megátalkodott emberrel kívántassák az étket. De mivel Fórika senkinek sem engedett, a gyermekei versenyt kezdtek bőgni, hogy fogynak ki az apjukból; s járni kezdte az asszony is a falut, hogy mentsék meg egy szegény család egyetlen gyámolát. Eljött a jegyző, eljött a pap, s vasárnap estefelé megérkezett az orvos is.

- Még egy hétig nem bírja ki - mondta az orvos.

Másnap a községi tanácsot egybehívták, hogy mitévők legyenek. Ámulva ült a tanács, s mindegyik a másiktól várta, hogy tiltakozzék a csendes erőszak ellen. A Fórika halálát azonban senki sem akarta a lelkére venni, s ezért úgy határoztak, hogy a bíróválasztó gyűlést előrehozzák szerdára, s aztán döntsön maga a falu.

Még a környékről is sokan eljöttek szerdán.

Bent a gyűlésteremben egymás hegyin-hátán volt az ember; s mindenki úgy szorította a markát, mintha halott feltámadását várta volna. S amikor legnagyobb volt a nyugtalankodás, akkor felállott egy magas öreg ember, s orgona hangján csak ennyit mondott:

- Emberek, mindnyájan csak egyszer élünk, ebben az életben!

Erre felugrott az egész, aki ott volt:

- Éljen! Éljen Fórika!

Nemsokára már indulhatott is a hivatalos küldöttség, hogy az új bírónak megvigye az örömhírt. Odaálltak az ágya elé, s ahogy ilyenkor szokás, nagy ünnepélyességgel az egyik így szólt:

- Hivatalosan jövénk, hírül akarván hozni neked, hogy a gyűlés bírónak választott.

Erre felült Fórika az ágyban, s nagy méltósággal így felelt:

- Ha az Isten úgy akarta, elfogadom.

A hírhozók bólintottak, majd ámulva nézték Fórikát, aki bizony lehetett volna egy kicsit kövérebb is.