1945-1957
Már esztendők óta özvegyi sorban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Úgy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál.
Végre azonban mégis történt valami.
Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólani kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen, s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal úgy ketyegte tovább ébren a perceket.
Hát a kakasok szóltak; s itt-ott vakkantott egy-egy kutya.
Aztán derengeni kezdett.
S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt.
S hogy nem történik semmi.
Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak, mint a madarak tükrei.
Mert bizony, már ősz volt.
Így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólván semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.
Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg.
Kiment tehát az útra, s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt.
- No hát - puffant meg az öreg -, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam!
A nagy porfelhőben utánanézett a kocsinak, majd megindult ismét, és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön.
Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség.
- Jó reggelt, Mihály bátyám! - köszönt is János, elég kedvesen.
- Jó reggelt, egy-öcsém! - fogadta az öreg.
- Hát hogy-mint van?
- Biza rosszul! - felelte Mihály bácsi.
Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit monda az öreg.
- S mért van maga rosszul? - kérdezte.
- Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam!
János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el.
- Más ember ágyba dől ilyenkor - mondta hát János.
- Engemet is igen húz - felelte erre Mihály bácsi.
Aztán elváltak.
A szél is meglibbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami.
S mosolyogva hazament.
De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget.
- Ki mondta?
- János beszéli - felelte a vénasszony.
Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatnia kell, mert különben János marad a győztes.
- Bizony, csak pislákolok - nyöszörgött az öreg.
- Hát akkor mért nem fekszik le?
- Nem tudok levetkőzni!
Ha nem tudott, hát az öregasszony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott.
- Hagyakozni akarok! - mondta nehezen.
S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelen lévő tanúk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen.
Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult.
- Így jó lesz-e? - kérdezte.
A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibuggyanását megilletődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtottan felállt, és a húsz pengőforintot általnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe.
Egy öregasszony sírni kezdett.
De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre.
S elkezdett öltözködni.
Olyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván:
- Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?!
- De bizony, keresztülment! - mondta az öreg.
- Magán?!
- Rajtam!
- Hát nincs magának semmi baja!
- Nincs, mert a híd alatt voltam - nevetett az öreg.
S nevettek mások is, az egész gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégeit megkínálja.
Engemet Virág Lajosnak hívnak, ami hangzásra úgy hiszem, elég kellemes. De én mégsem a nevem szépnek mondott és kellemes hangzata miatt írom le magamat, hanem inkább azért, hogy felébresszem az anyakönyvi papirosról, ahol sárgán fekszik, már mióta! Ugyanis csupán Los bácsinak neveznek az egész faluban, amit kedvességből tesznek az emberek. S megszoktam én is, sőt mi több, szívesen hallgatok magam is erre a névre, ámbár jól tudom, hogy némileg hibás beszédem szülötte eme név, amennyiben egy kicsit sietve, sőt néha-néha hadari módon szoktam beszélni. Furcsán hangzik, de nem születési hibám ez nekem, ez a futó beszéd, hanem az emberek érdekében fejlődött ki nálam, mégpedig fokról fokra és évről évre, örökké jobban. Ugyanis a katonaság után mindjárt békerültem a községházára, ahol először kézbesítő voltam, majd aztán írnok, míglen az egész körjegyzőség mindenese lettem, aki úgyszólván a magam fejétől és egyedül intéztem az emberek ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig mindig és mindenkin késedelem nélkül akartam segíteni, így örökké, s egész mivoltomnak, vagyis a beszédemnek is, folyton sietnie kellett, mi azt eredményezte, hogy a végén már az utcán is futottam és a Lajos helyett csak annyit mondtam, hogy Los.
Hát aztán így történt, hogy Los bácsi lettem.
Hanem most Virág Lajos vagyok ismét, mert tavasszal múlt egy esztendeje, búcsút vettem a zajló élettől, vagyis nyugdíjba vonultam, mint ahogy említém is az előbb. Különös azonban az emberi természet, mert a nyugdíjban én olyan nyugtalan voltam az első héten, hogy az kimondani nem lehet. Bár azelőtt azt gondoltam, hogy majd egész nap az érdemes henyélésnek adom magam, nézvén a vándor vagy a megülő felhőket az égen, én mégis folyton azt kerestem, hogy vajon mit csinálhatnék. Ha leültem, felállani hajtott valami; ha bent voltam ebben a kicsi házamban, ahol jelenleg is éppen írandó vagyok a nagy eseményről, akkor az udvarra kimenni vágyakoztam, s amikor történetesen a kertben kerestem a hasznos munkát, olyankor egy fejcsóváló belső hangot hallottam, ami azt mondta, hogy ugyanbizony miért nem üldögélek a tornácon, olvasgatván esetleg valami bölcs könyvet. Ilyenformán tehát, öreg nyugdíjas létemre, a legnagyobb nyugtalansággal forgolódtam, s oly népes voltam egyedül, mintha nagy család lakott volna a házban, mely nagy családnak a tagjai mind szorgalmas emberek. Pedig, ahogy az eddigiekből is kivehető, még feleségem sem volt nekem, mert szegény pára már tizenkét éve meghalt, s gyermekünk pedig egyszer sem volt, bizonyos oknál fogva, mely nem kapcsolatos az én beszédbeli, s más futó tulajdonságommal.
Egyszóval hát így múltak a nyugdíjban a napjaim, míglen a kibomló tavasz csábítani kezdett, hogy mezőkre s erdőkre járjak, amelyek bőséggel környékezték a községet. S azonközben, hogy immár gyakorta kóboroltam a virágos mezőkön, s búvákoltam a zengő zöld erdőkben, egyszer bekövetkezett a nagy fordulat. Ugyanis azt történt május egyik verőfényes napján, hogy a Tilalmas nevű erdőben egy rongyos rókafiút pillantottam meg, amely olyannyira sánta volt, hogy a jobbik hátulsó lába mindig a levegőben lógott. Tudta szegény komafiú, hogy ellenség elől nem tud menekülni, így tehát esdekelve nézett reám. S amikor én ezt láttam, s igen, abban a megriadt sárga szemében is a könyörgésre felfogott sánta lábát, akkor megesett rajta a szívem, és egyszeriben elfelejtettem azt a sok kedvezőtlen dolgot, amit a rókáról általában beszélnek. Szépen az ölembe vettem tehát és hazavittem.
S ezzel aztán nagy dolog történt.
Mert ahogy ápoltam otthon a rókát, s mindenben kedveztem neki, kezdtünk mind a ketten megváltozni. Azaz hogy először ő változott meg, mert olyan hálaadás sugárzott a szeméből, aminőt embereknél sohasem tapasztaltam, pedig ötven esztendeig csak az ők ügyes-bajos dolgaikkal szorgalmatoskodtam. Majd aztán hamarosan oly kedves lett az a sánta rókafiú, hogy reggelenkint valósággal megkérdezett az egészségem felől. Amikor én mindezt láttam és tartósan tapasztaltam, olyan változás kezdődött bennem, mely az emberektől elfordított, s minden figyelmemet az állatokra irányította. Ennek folytán magamban számadást csináltam, s a további életemre nézve oly elhatározást tettem, hogy immár ezentúl csupáncsak az állatok ügyes-bajos dolgaival fogok törődni. S amit magamban emígy elhatároztam, azt elkezdtem cselekedetekben is megvalósítani. Vagyis szereztem és vásároltam magamnak mindenféle állatokat, olyannyira, hogy mire elkövetkezett a tél, már egészen afféle látszatban éltem, mintha nem is a Virág családból, hanem a Noé nemzetségéből származtam volna. Volt nekem mindenféle majorsági apró és nagyobb háziállatom, de volt kutyám is három, macskám négy ritka példány; nemkülönben kecském, juhom és két malacom; egy baglyom és egy mátyás-madaram, s februárban egy szamarat is vettem, ami különösen szóbeszéd tárgya lett, mert a faluban, ámbár katolikusok lakták, senki sem szerette a szamarat. Engem azonban sem ez, sem egyéb nem bántott immár, mert úgy éreztem, hogy testem-lelkem nyugalmát teljesen megtaláltam.
Jöhetett hát a hóvirág, s az jött is.
Hanem ugyanabban az időben, amikor a hóvirágok már bátorkodtak egészen kinyílani, a kertem kerítésén megjelent egy cinege is, ami első villanása volt annak a rettenetes és csodálatos eseménynek, amely melegítő tűz gyanánt serkentett eme írásomra. Én a tornácban ültem, amikor a cinegét megláttam a kerítés tetején. Mivel maga a kert is változatos fáival, egészen közel feküdt a tornác előtt, el lehet gondolni, hogy a cinege mily közel villadozott a szemem előtt. Ideröppent s majd odaröppent a kerítés tetején, s közben szüntelenül mondikált a maga éneklő hangján, mintha sietve-sietve kért volna engem valamire. De ha kért, én meg is értettem őt. Vagyis megtudtam tőle, hogy a cinegék követe, aki által arra kérnek engem a cinegemadarak, hogy készítsek nekik sürgősen házat, mert szeretnék a tavaszt és a nyárt nagyobb gondok nélkül boldogan tölteni. Hát én meg is tettem nekik, amire engem kértek, mert néhány nap múlva készen állott a cinege-ház, mégpedig négy darab. Úgy készítettem mind a négyet, hogy három emelet legyen azokban, vagyis a négyben együtt ellakhassék tizenkét család, ami huszonnégy cinegének jelentett családi nyugodalmat. Volt nekem, éppen a kerítés mellett, egy óriási körtefám, s én annak a körtefának a törzsére felszereltem a négy madárházat. Ettől kezdve sokat üldögéltem a tornácban, mert látni akartam, hogy mikor és miképpen költöznek be házaikba a cinegék. Nem kellett sokáig várnom, mert az egyik házacska alsó emeletét már másnap elfoglalta két fürge széncinege, s egy hét múlva már mindegyik lakásnak megvolt a maga hasznos és boldog lakója.
Nagy vidámságban múltak a napok.
De ahogy jobban s egyre jobban belementünk a tavaszba, észrevettem, hogy két veréb folytonosan ott tartózkodik a cinege-házak környékén. Nap nap után leselkedtek valósággal, mindent kikémleltek, s néha már szemtelenkedni is merészeltek, valahogy úgy láttam. S amit én látni véltem, az úgy is volt, mert amellett tanúskodik ama hihetetlen esemény, ami hamarosan megtörtént.
Vagyis ma délben, június első péntekjén.
Szokásom szerint ott üldögéltem a tornácon. Furcsa rekedt meleg volt, amilyen nagy viharok előtt szokott lenni. A nyomuló felhők is, a messzi égen, viharra mutattak; nemkülönben az állatok mind, mert szokatlanul nyugtalanok voltak. S elsősorban a cinegék, mert valahány volt, az mind nyugtalanul röpködött, s egyszerre szólott. Amikor jobban kezdtem figyelni, észrevettem, hogy a nagy diófára folyton gyűlnek a verebek, s olyan patvarkodva szólanak, hogy még az ember is indulatra buzdul annak hallatára. S még mindig jöttek a verebek, nagy csoportokban, seregestől; már az egész nagy diófát tömötten megszállták, s olyan éktelen zajban voltak, hogy az állataim is mind az udvarra gyűltek, és szinte remegve figyeltek. S akkor egyszerre, mint egy lármás vad zuhatag, vagy mint egy sistergő barna felhő, hát egyszerre megindult a veréb hadsereg és nekizúdult a cinegeházaknak, ahol olyan háború keletkezett, hogy annak láttára megrémült ember és állat egyaránt, mert csillogva hulltak a tollak, nemkülönben a madárszó zuhatagban, szinte visítva s máskor riadva.
Aztán elült a csatazaj, s a verebek elfoglalták a cinegék házait. De éppen jókor, mert a vihar már meg is érkezett. A szél zúgatta a fákat, melyekre egészen rányomultak a felhők. Mire a győztes verebek, egymás hegyire-hátára, mind behúzódtak a kicsi házakba, már ömleni kezdett az eső és hasogatni a villám. S akkor, egy borzasztó és csodálatos pillanatban mint a mennyei lángostor, sisteregve vágott belé a körtefába a villám.
Olyan szagot éreztem, mint amikor tollút öntenek tűzbe.
S mint amikor gyenge húst emészt a láng.
Reszkettem egész testemben, s azt gondoltam illő rettenettel magamban, miközben zúgott a béborult lég, hogy mindnyájan a földön élünk, de a figyelő ég alatt.
A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton, s húsvétkor a gazdag sárban.
A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza.
Hanem a szekerezésnek, s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke.
Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen végeztem volna, igen megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték, s azokat, nekünk zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett.
Valójában akkor tanultam meg, tizenöt éves karral és derékkal, a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek jövögetni, jó pénzt ígérve. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván:
- Nem érsz reá, úgyé, fiam?
- Biza nem - feleltem oly szomorán, mintha a szívem meg akart volna szakadni.
De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem.
Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfoszlott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot, s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani.
Vagyis a valót igazzá tette.
S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyező napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet.
Az egyik napot különösen.
Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha, s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült.
Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt:
- Hasra áll a nap, hécskám!
Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi.
- S hát aztán, iskola után, mi akarnál lenni? - kérdezte.
- Az még messze van - feleltem neki.
- Messze, messze - folytatta az öreg -, de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni.
Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban., végül így szólaltam meg:
- Hát mi legyek, Lőrinc bácsi?
- Bátor s becsületes ember! - mondta az öreg.
Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba, és az égre terjed.
- Jó-jó - mondottam neki -, de milyen a bátor ember?
- Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni - felelte az öreg.
- S ki a becsületes? - folytattam.
- Aki életének utolsó órája szerint él!
Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam:
- S a foglalkozás mindegy?
- Nem egészen - felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám, és így folytatta: - Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyik szerint könnyebben béjut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő!
Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki.
- S milyen a költő? - kérdeztem.
- Olyan, mint Petőfi! - felelte az öreg.
De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna, s beszélt volna véle; sőt mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is.
- Hát ismerte talán? - nyitottam nagyobbra a szememet.
Akár ha szerelmes kérdezte volna a párjától, hogy szeretsz-é, úgy válaszolt az öreg mondván:
- Ismertem, igen!
Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort.
- Látta?! - kérdeztem.
Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót:
- Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is; s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgyeken.
- Hány esztendős volt akkor? - kérdeztem.
De már meg is bántam, hogy belészóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentette a szemét, s hirtelen megrovással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette.
- S aztán hogy volt? - igyekeztem tovább.
- Úgy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal, az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyra nőtt törökbúzával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment, s majd oda ment. Még a lovát is otthagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Hacsak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél.
Nekem a szívem már igen dobogott.
- Az volt Petőfi, úgyé?! - kérdeztem.
Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót:
- Néha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának. Írt valamit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben lévő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csordát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: "Szabadságunk madara!"
Itt elhallgatott az öreg, majd így folytatta:
- Így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy "pököm az ellenségre"!
Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi, és reám tekintett.
- S aztán mi lett Petőfivel? - kérdeztem.
- Gondolom, onnét elrepült - mondta az öreg.
S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk, és pontot tett a földre.
Volt nekem egy barátom, Nyárádi Samu.
Mondhatnám, a körülmények tettek barátokká minket. Ugyanis egy időben lettünk a vidéki város neves egyetemének hallgatói, s együtt is laktunk a Fiúnevelő Internátusban, közös szobában.
S szegény és pénztelen fiatalemberek voltunk mind a ketten.
Hát néhány nap alatt barátok lettünk.
Nagyon gyapjas, kerek feje volt Samunak; s termetre törzsökös. Lassan mozgott, lomhán is járt egy kicsit. Mindez nem lett volna azonban hátrányos, mert hiszen volt nekünk időnk arra, hogy lassan mozogjunk. A baj ott kezdődött, hogy Samunak az esze és a képzelete is lomhácska volt; s ott folytatódott, hogy szellemi fogyatékossága ellenére folyton okosságra tört, s nagy becsvágya volt a szemléletes beszédre. Szedett-vedett szójárásokat használt, mint például azt, hogy "süss oda", amit aztán fehérre és feketére egyaránt használt. A felhőt nyomatékosan homálynak nevezte, s valahányszor megcseppent a felhő, mindig vizesnek jellemezte az esőt. Ha pedig valahol, járásunk-kelésünk közben egy olyan lányt pillantottunk meg, aki megnyerte az ő tetszését, rögtön odasúgta nekem:
- Esse fiú, hiszed-e!
Így történt aztán, hogy én lazítani kezdettem a barátság fonalát, sőt azon az úton voltam már, hogy meg is szakítom. Akkor azonban olyan esemény történt, ami az okosság és az iramló képzelet helyett Samunak egy váratlan erényét mutatta meg.
Nevezetesen az életrevalóság erényét.
- Hallgass ide! - mondta Samu.
- No - feleltem neki, hogy szóljak valamit.
- Tudod-e, hogy mi van a Postakertben?
Erre nem szóltam semmit, hanem vártam, hogy mi van a Postakertben.
- Cirkusz, ott van a Nagy Cirkusz! - folytatta is Samu; majd rögtön elővett két belépőjegyet, s az egyiket nekem nyújtotta.
Elsőrendű körszékre szólott a jegy, aznap estére.
- Honnéd volt erre pénzed? - kérdeztem gyanakodva.
De Samu nem felelt, hanem csak nevetett. S nevetés közben pajkosan fénylett a szeme.
Hát jó.
Amikor eljött az ideje, szépen elindultunk ketten, s bevonultunk a Nagy Cirkuszba, ahol igen alkalmas és jó helyre ültettek minket. Én mindjárt karba tettem a két kezemet, s nagy kíváncsisággal úgy várakoztam. Samu a két térdét szorongatta, majd pedig a szája is el-elhúzódott néha, hogy késedelem nélkül nevethessen, ha elkezdődnek a mutatványok. No de nem is ment kárba az izgalom, mert hamarosan egy bohóc lépett a színre, aki úgy ugrált, mint egy kifestett óriás veréb. Aztán egy tarka kutya jött, aki tízig számolt; majd egy papagáj vőlegénynek adta ki magát, és a mátkájának szerelmes, buzdító szavakat mondott. Utána egy fiú következett, aki buggyos nadrágban kötélen sétált; majd a fiú után egy szép leány röppent a színre, aki lovaglás közben röpködött valósággal a ló hátán.
Akkor szünet következett.
De ahogy reánk szakadt a szünet, Samu rögtön felállt. Furcsa izgalom látszott rajta, a ruháját és a nagy gyapjas haját is igen igazgatta.
- Én ott bent körülnézek - mondta.
S mielőtt bővebben, szólhattam volna, már el is indult. Ámulva néztem utána, s egy kicsit aggodalommal is, mert bizonyosra vettem, hogy a lovagló lepkelány ejtette meg.
Vártam, hogy visszajönne, de nem jött.
Aztán felejteni is kezdettem már a várakozást, olyan bolondos mutatványok következtek. Amikor pedig az óriási medvét is megpillantottam, akit láncon eresztettek ki a színre, akkor már eszembe sem jutott Samu. Lomhán jött a medve, rettentő erő felhőiben. Lassan hullámzott ott a színen, majd egy nagy piros szőnyegen megállt, mert a lánc nem engedte tovább. S ahogy megállott az a medve, a színfalak mögül kihirdette egy hang, hogy a tisztelt közönség most vakmerő dolgot fog látni, mert a Nagy Cirkusz legnagyobb erejű embere meg fog a medvével küzdeni. S miközben szólott a gerjesztő hang, már meg is jelent egy marcona ember, akinek meggyszínű zubbonya volt. Egészen a combjáig ért a zubbonya, de a nagy domború mellén erősen feszült, s a derekán egy széles bőrszíjúval le is volt szorítva. S ott pedig, a bőrszíjon, végső szükség esetére fényes tőr fityegett.
Nagy volt az izgalom.
A két öklömmel a két térdemet nyomtam én is, amikor megkezdődött a küzdelem. Ámbár nagy ravaszsággal kezdődött, mert a marcona ember csak simogatta a medvét, mintha nem is akarna semmi rosszat. De ahogy hízelegve simogatta, egyszerre és nagy hirtelen megragadta a medvét, hogy ledöntse a földre. Hanem abban a pillantásban úgy mellen taszította őt a medve, hogy a marcona ember hanyatt esett menten. S meg is dühödött nagyon a medve, mert morogva két lábra állott, és hevülten feszítette a láncot. Hanem hát a marcona ember sem volt ijedős, mert hamar a talpára ugrott, és megragadta vadul a medve derekát.
Feszülten néztük a viadalt.
Csörgött a lánc, a medve morgott, és szaporán topogott, a marcona ember pedig feszült istenesen, és nyögött nagyokat. Egyszer a medve hajlott a föld felé, mintha már-már kidöntötte volna őt a vitéz ember; máskor pedig a marcona roggyant nagyokat.
- Szorítsd! - kiáltotta valaki.
Meg-megmorajlott az egész cirkusz, mint az áradat a gát előtt; majd egyszerre egy bődülés hallatszott, mintha átszakadt volna a gát. S abban a pillanatban a medve úgy földhöz teremtette a zubbonyos embert, hogy egészen elterült a piros szőnyegen. A csend megfeszült, de hiába vártuk, hogy felugorjék az ember, mert a medve fölötte volt keményen.
Így múlt el legalább két perc.
No hát, gondoltuk elcsüggedve, mégis a medve győzött. Akkor pedig megbukik a cirkusz! Szent Zebedeus, vajon mi történhetett?! Mert bizonyos, hogy történt valami, mert a lánc megcsördült, hogy behúzzák a medvét. De abban a percben mintha hirtelen csoda történt volna, nagy hirtelen a talpára pattant a zubbonyos ember, s mire a szemünket elpillantottuk volna, már maga alá is gyűrte a medvét, aki tátott szájjal és elnyújtott szusszanásokkal megadta magát.
Mind felugrottunk, s úgy tapsoltunk a vitéz zubbonyosnak.
Ezzel az örömmel aztán vége is lett az előadásnak; s ahogy kifelé menet apadni kezdett bennem az izgalom, csak akkor jutott Samu eszembe.
Gondoltam, várok valameddig, hátha előkerülne valahonnét. S ahogy ott álldogáltam künn a cirkusz előtt, hát csakugyan előbukkant egyszer.
- Amíg élsz, bánhatod - mondtam neki.
- Mit?
- Hát a medvét.
Samu nem folytatta a szót, hanem megindultunk. Bánkódás helyett fütyörészve jött mellettem; majd azt indítványozta, hogy egy pohár borra menjünk be valahova.
- De nincs pénz, ember! - szóltam rá.
- Gyere csak! - mondta.
Hát jól van, bementünk egy kocsmába, s ott megittunk egy fél liter bort. De valami történt Samuval, ismét kért egy felet.
- Hát mit csinált a medve? - kérdezte akkor.
- Lenyomta volt a zubbonyost - mondtam.
Samu hátradőlt a széken, nagy elégültséggel reám nevetett, és így szólt: - Muszáj volt.
- Lenyomni?
- Igen - mondta Samu -, mert nem akarta megadni a húsz forintot. Ugyanis maga a tulajdonos volt a zubbonyos ember. De addig nem is eresztettem fel a szőnyegről, amíg tizenötről húszra nem emelte nekem a medvedíjat.
Hát erre én vetettem meg a hátamat a széken nagy ámulatomban.
- Te voltál a medve?!
- Én.
Büszkén és boldogan mosolygott Samu, aki még tíz napig volt medve minden áldott este. Akkor azonban felszedte a sátorfát a cirkusz, s azt bizony jól tette, mert az én barátom olyan igazságosan játszotta a medvét, hogy karácsonykor már a mézre is könnyen rászokott volna.
Mendegélt Barabás bácsi a hosszú és köves falusi utcán. Mendegélt hazafelé. Vasárnap délután volt, ősszel. A nap már nem nagyon melegített, csak nagy volt, és elomló módon fényes, mint ahogy szép őszi napokon s nyugta előtt szokott is lenni.
Lassan és nagyon elgondolkozva ment az öreg. Néha pöffentett egy-egy pipa füstöt, de látszott rajta, hogy még a füstöt sem veszi észre, nemhogy az embereket, vagy éppen a sárga-piros gyümölcsöket, melyek a kertekből kimosolyogtak az útra. Fekete kalap ült a fehér haján, a csizmája szinte villogott, s az ujjasát csak úgy vitte legényesen, panyókára vetve.
Nem olyan volt, mint máskor.
Azt sem vette észre, hogy valaki folyton jön a háta mögött, s egyre közelebb érkezik hozzá. Pedig nem úgy jött, mint a macska, hanem kopogós lépésekkel, keményen és egy kicsit suhogva is. A kezében könyvecske volt, s a könyv táblája alól egy fehér zsebkendő kandikált ki a világba. Magos asszony volt, erős tartású dereka neki és eleven fekete szeme.
Pedig már lehetett hatvanéves.
Amikor elérte Barabás bácsit, meggondolás nélkül melléje állott, és azt mondta neki:
- No, magát is rég nem láttam.
Az öreg úgy nézett rá, hogy csak most vette észre; s mivel tréfás és egy kicsit szúrós beszédű ember volt, azt találta mondani, hogy abban nem ő a hibás, hanem az asszony, hiszen a tegnap is várta őt.
- Tegnap?! Tegnap milyenkor? - kérdezte Lidi néni.
- Pont éjfélkor - felelte az öreg.
Rögtön megértette a vénasszony, hogy mit merészelt mondani a legényes öreg, hiszen éjfélkor a boszorkányok szoktak járni. Ahogy hallotta a szót, a hirtelen indulat lángja végig is futott a testén, s ott belül a mellét mintha meg is égette volna egy kicsit. Meg tudott volna felelni az illetlen vénembernek, s már ki is mondta majdnem, hogy a tegnap éjfélkor nem tudott elmenni, mert éppen egy fiatal legény volt nála. De aztán, éppen olyan hirtelen, eszébe jutott valami, s lenyelte a szót. Inkább kedveskedve nevetett, valahogy úgy, mintha nem érezné még öregasszonynak magát, s mintha Barabás bácsit éppenséggel nem tartaná vénembernek.
- Készültem is magához, hallja-e! - mondta neki.
- S mért nem jöttél? - kérdezte az öreg.
- Féltem, hagy valami szép leányt találok ott.
- Az megeshetett volna - mondta Barabás bácsi.
Özvegyek voltak mind a ketten.
S ahogy az egyik gondolta magában a legényt, és a másik hallotta a "szép leányt", az őszi napfényben arra gondoltak mind a ketten, hogy hátha csakugyan jobb volna nekik együtt, mint külön-külön, özvegyi módon.
- Hol járt ilyen legényesen? - kérdezte Lidi néni.
- Két csikót vennék - mondta az öreg -, s abban jártam. Meguntam már, hogy mindig otthon üljek, mint egy remete. Bajlódni szeretnék valamivel, s egy kicsit mozogni.
- S nem fél, hogy elkapják a csikók? - kérdezte az asszony.
- Próbálják meg! - mondta legényesen az öreg, s rántott egyet vállban az ujjason. Aztán nevetett is, amiben benne volt egészen, hogy ő még meg tudja fogni a gyeplőt, bár ha tüzet is ettek azok a lovak.
Lidi néni a szemét kereste az öregnek, úgy mondta neki:
- Ennyire bízik magában?
- Legalább ennyire - szólt az öreg.
Olyan jólesett nekik a tavaszi szó, hogy egészen vidámak voltak immár. S annak is örültek, hogy ilyen jól meg tudják érteni egymást. Még kezet is fogtak, amikor el kellett egymástól válniuk, pedig az öregebb rendben, férfi és asszony között, az nem volt szokásban. Szinte megkérdezte azt is Barabás bácsi, hogy este nem tudnának-e találkozni egy kicsit, de az már mégis sok lett volna, mert akkor egészen felülkerekedik az asszony.
- Aztán aludjál jól - annyit mégis mondott.
- Maga is, pont éjfélkor kiváltképpen - nevetett Lidi néni.
Utána egyik is hazament s a másik is.
Szépen a nap lenyugodott, a békességes este leszállt, és az őszi csillagok kiragyogtak. Barabás bácsi többször is kiment az udvarra, s a nagy diófa mellől meg-megnézte a csillagokat. Egyszer a gyümölcsöskertbe is hátrament, és nézegette a piros almákat, amelyek huncut kedvességgel szinte csillogtak a holdvilágon. Egyik-másikat meg is tapogatta, miközben úgy csörgedezett a távoli patak, mintha verset mondott volna. Néha megrebbent valami a fák között, ijedt madár vagy szárnyas gondolat, máskor pedig kicsi bogár fénye villant a sarjúból elő.
Szép a világ, úgy találta.
Nehezen feküdt le, s nem egészen úgy, mint máskor. Az ágyát is gondosabban vetette meg, s a párnára új héjat húzott. S amikor rajta feküdt már, akkor sem fordult, mint máskor, mindjárt a fal felé, hanem sokáig a besütő csillagot nézte, és a távoli fa ágait, amelyek rejtelmesen úsztak a rejtelmes puha fényben.
Aztán elaludt.
S egyszer azon vette magát észre, hogy riadtan kipattan a szeme. Mintha valami élesen nekiütődött volna az ablaknak, vagy éppen mintha kopogtatott volna rajta. Ahogy annyira eszmélt, rögtön arra gondolt, hogy odanéz az ablakra, de milyen az emberi természet, mégsem nézett oda. Hanem várt, meglapulva az ágyban. Nem a két csikóra gondolt, akik most valahol tüzet esznek, hanem azt találgatta a sötétben, hogy vajon denevér-e vagy bagoly repült az ablaknak neki, vagy talán csak álmában és az ő fejében kopogtatott valaki.
De, ha!! Motoszkál is valaki az ablak alatt, s mintha imbolygó hosszú árnyék nyújtózkodnék az ágya felé!
Imbolygott csakugyan valami árnyék.
S ismét szólt az ablak, de nem úgy, mintha kopogtatott volna, vagy megütötte volna valaki. Hanem tompa volt a hang, s mintha egy kicsit recsegett volna az ablak.
Verejtékes lett az öreg.
- Ne félj, Barabás! - mondta magában.
Aztán egyszerre nekiszánta magát, s hirtelen felült az ágyban. Megragadta az ágy fáját, s úgy meredt az ablakra rá. Nem látott semmit, csak a halványuló fényben a rejtelmes faágakat. De mintha hangot hallott volna akkor, amely kínlódva és rejtelmesen azt mondta:
- Éjfél van, Barabás...
- Hijj, az ántiiskoláját! - mondta az öreg, s arra gondolt, hogy rögtön leugrik az ágyból, előkeresi a fejszét, s aztán legyen, aminek lennie kell. De eszébe jutott, hogy a fejsze künn van a favágón, s bent csak egy sulykoló fa van, az is valahol a gerendában. Egyéb nincs. De még egy fakalapács, annak azonban rossz a nyele. S abban a pillanatban, ahogy a fakalapács nyele eszébe jutott, valahogy elszégyellte magát. Úgy gondolta, hogy fel kéne ugrani mindjárt, odamenni az ablakhoz, és bátran kinyitani. Csakhogy esze is van az embernek, vélekedett magában, s szép lassan és óvatosan leereszkedett az ágyból. Úgy nézte az ablakot, hogy nem eresztette el a szemével, s közben a kezével addig kotorászott, amíg a nadrágját megtalálta. Azt minden eshetőségre felhúzza, gondolta magában, de amikor az egyik szárát felhúzta volna, ismét recsegett az ablak, s tisztán hallotta, ahogy mondta egy hang:
- Ne félj, csak reszkess!...
Hát ennek fele sem tréfa, úgy érezte az öreg, de azért valahogy felhúzta a nadrágot, és a csizmákat is húzni kezdte. Amint éppen a csizmákat húzta, egy hosszú fekete kart is látott, amint éppen kígyó módjára rákúszott az ablakra, és az üveget tapogatta, mintha bé akart volna mászni.
Szólt is ugyanakkor ismét a hang, és azt mondta:
- Nem éltél már eleget?...
Abban a percben az Istenre gondolt az öreg, bár el sem hitte volna, ha mondja neki valaki. Aztán a boldogságos Szűz Máriára és végül Nepomuki Szent Jánosra, aki a falu védőszentje volt. És akkor valahogy, csodás és titkos módon, Nepomuki egyszerre megbátorította Barabás bácsit, mert egyenesen odament az ablakhoz, minek a szárnyát kinyitotta, és merészén kihajolt. A szeme azonban rebegett még, és nem fogott egészen tisztán. Csak egy fekete alakot látott, kinek csillogott a szeme, s kinek a fogai mind látszottak, mintha nevetett volna.
- Ki az?! - kérdezte az öreg.
- Akit tegnap is várt - mondta az alak.
- De kicsoda?
- Pont éjfélkor.
Abban a pillanatban megismerte, hogy Lidi néni, akit boszorkánynak tett meg beszédben a tegnap. A méreg végigfutott benne, hogy így meg tudott fizetni az asszony, de önmagára is nagyon haragudott, amiért így belé tudott esni az oktalan félelembe. Úgy tett azonban, mintha kedvesen lepődnék meg, és örömteli hangon szólott:
- Hát gyere bé!
- Szívesen lát?
- Vártalak - mondta az öreg, és meggyújtotta a lámpát.
Lidi néni az ajtó felé került, és béjött a szobába. Ahogy belépett, olyan fiatalnak látszott, hogy igazán kedvvel nézhette volna bárki. Igaz, hogy folyton nevetett, és a kezében egy csokor őszirózsát tartott, amit odaadott Barabás bácsinak, aki megköszönte szépen a virágot.
Aztán csak nézték mosolyogva egymást, mert bizony őszben jártak már, s elfelejtették, hogy csók is illenék a virág után.
1
Ismét péntek volt.
Már ott szorongtak mind az emberek, abban az üres és elhagyott raktárhelyiségben, ahol minden pénteken, ilyenkor estefelé, máskor is egybejöttek. Sokan téglákon kuporogtak, mások deszkákon ültek, miket a hónuk alatt hoztak. Az omladozó falakat is megszállták, mint a legyek; de a legtöbben lehajtott fejjel álldogáltak.
- Itt mi lesz? - kérdezte egy öregasszony.
Akitől kérdezte, fiatal és sovány férfiú volt. Fátyolos szemekkel úgy nézett az öregasszonyra, mintha mélységesen sajnálná a tudatlant, de nem felelt neki. Erre egy másik asszony, ki észrevette a dolgot, megfogta az öregnek a karját, és magához vonta egy kicsit.
- Maga még nem volt itt? - kérdezte súgva.
- Nem. Mit vár ez a sok furcsa ember?
- A térítőt, lelkem.
- Milyen térítőt?
Egy suhanc, aki mellettük fülelt, meghallotta a halk szót, s abban a pillanatban odafelelt:
- A Baktérítőt!
Egyszerre kuncogás keletkezett a környéken, de az éltesebbek és a buzgóbbak úgy néztek a haszontalanokra, mintha kárhozatra akarták volna vetni őket. Nem tudom, mi lett volna a dologból, ha idejük engedi. De idő nem volt már a zavarodásra, mert abban a percben megjelent egy furcsa szakállas ember, akit két fiú kísért. Elől, a leomlott fal nyílásán, ott jött bé a szakállas ember, s a nyomában a két fiú. A szakállasnak csupa bozontos szőr borította az egész arcát, s nagy haja is a vállát verte. Olyan rongyos volt, mintha nem is ruhája lett volna, hanem csupán tarka tollazata, s olyan a két fiú is éppen, csakhogy azoknak még nem volt szakálluk. A férfi egy nagy fekete könyvet tartott a hóna alatt, az egyik fiú valami nagy fekete pápaszemet vitt a tenyerén, a másik pedig egy piros sapkát. Odamentek hárman egy dibdáb asztalhoz, mely a kongó teremnek a fejében állott, a középen. A szakállas az asztal közepinél megállt, s a nagy fekete könyvet az asztalra tette. Akkor odafordult a fiúhoz, ki a pápaszemet tartotta, s lassú mozdulattal, mintha szertartást végzett volna, elvette a fiútól a pápaszemet, és az orrára illesztette. Utána a piros sapka után nyújtotta a két kezét, s nagy gondossággal a piros sapkát is a bozontos fejére tette.
Várakozó és mélységes csend volt a teremben.
- Hát nem olyan, mint egy Baktérítő? - mondta a nagy csendben a suhanc.
Abban a percben két férfi megragadta a suhancot, és kidobta a szabad ég alá.
Ismét visszaállt a csend.
Akkor a szakállas kinyitotta a könyvet, és lassan-vontatva, mélyből fakasztott, s egy kicsit remegő hangon olvasni kezdte:
"És akkor, estének idején, a földnek csendességében, megjelenék ismét énnekem a szokott angyal, ki tűzpiros ruhába vala öltözve. És elmondá nekem lankadatlan szóval, hogy miképpen fog eljönni, hogy megtörténjék az idők változása..."
Itt elhallgatott, majd letette a kinyitott könyvet az asztalra, lassan föléje hajolt, és a homlokával érintette a könyvet. Homlokát egy percig a könyvön tartotta, mialatt az egybegyűlt emberek is lehajtották a fejüket. Aztán ismét felemelte a könyvet, és újból elolvasta, hogy: "És akkor, estének idején..." Utána ismét letette a könyvet, és ráfektette a homlokát; majd harmadszor is elolvasta az igéket, és hosszasabban maradt homlokával a könyvön.
A síri csendben feszülten várakoztak az emberek.
Így múltak a percek, majd egyenesre állt a szakállas ember, és a fekete pápaszemen keresztül mereven nézte az egybegyűlteket. Úgy állott egészen, mintha meg lett volna valami fölséges kínban merevedve, vagy láthatatlan szegekkel a levegőbe lett volna szegezve. Amikor néhány hullámban sóvárgó morajlás futott végig az embereken, akkor lassan beszélni kezdett. Elmondta, hogy milyen volt ama estéli idő, amikor a föld csendességében, tűzpiros ruhába öltözve, megjelent neki a szokott angyal. S amit az angyaltól akkor tanult, mondani kezdte azt is.
- "Amikor látni fogjátok, hogy a hegyek sárga színt öntenek a völgyekbe, akkor a változásra első bizonyságát adja a világ... Ki-ki magára nézzen akkor, és gondolkozzék az életen, mely a természettől neki adatott... Gondolkozzék egészen addig, amíg a világ sárga színe zöldre válik a völgyekben, és visszafolyik a hegyek tetejére, hogy mint a méreg, olyan legyen mindenütt a föld..."
- Butaság! - mondta egy fiatalember.
De ahogy kimondta a megvető szót, rögtön ráugrottak a szomszédai, és téglákkal kezdték verni a fejét. Aztán megfogták, és véresen átdobták az omladék falakon, mire a tömeg megkönnyebbülve nyögött fel. A szakállas térítő pedig meg sem mozdult, hanem mereven nézett folyton az emberekre, majd így folytatta a tanítást:
- "Amikor pedig méregbe leszen borulva mindenütt a föld, akkor uralkodjék el szívetekben az igazság, és osztozkodjatok meg testvéri módon, hogy egyenlők legyetek... Mert aki ember nem lesz egyenlő embertársával, bizony jaj lesz annak amikor a tűz színére válik a zöld... De ne féljetek a tűz színétől, mert ha szegények és igazságosak lesztek, nem fogtok megemésztetni, hanem egyforma részetek lesz az örömből, melynek eljövetelét a fehér szín fogja jelezni, amikor is az ég és a föld patyolatban fognak összeborulni..."
Ahogy ezt kimondta, levette a nagy fekete pápaszemet az orráról, a két karját fölemelte, és némán nézte az embereket.
Az egyik szemét lehunyta egy kicsit, de a másikkal olyan különösen és bűvöletesen nézett, valami olyan éles és átható zöldfényű csillogással, hogy nem bírta senki a tekintetét, hanem lehajtotta a fejét és nyögve sóhajtozott.
- "Úgy legyen..." - mondta a szakállas.
Aztán a két karját leeresztette lassan, és a könyv után nyúlt, hogy magához vegye. Abban a percben pedig előre futott mellőle a két fiú, a kijárat két oldalához állott és tartotta a kalapját, amelybe pénzt tettek a távozó emberek.
Lassan mindenki elment.
- No, menjünk mi is! - mondta a szakállas.
A poros bokrok és a mocskos burjánok között elindultak az alkonyatban egy kicsi vörös ház felé. A könyvet most is, a hóna alatt vitte a szakállas ember, a pápaszemet és a piros sapkát pedig a zsebében. Az egyik fia előtte ment, a másik mögötte.
- Mennyit adtak? - kérdezte az öreg.
- Csak mint máskor - mondta hátul a fiú.
- Az nem sok.
Egy ideig nem szóltak, csak mentek a ház felé.
- Pedig jól csinált apuka mindent - szólt akkor az első fiú.
Az öreg gondolkozott, de csakugyan nemigen talált hibát abban, amit végbevitt az elhagyott raktárhelyiségben. Talán két dolgon kell még valamit javítani. Vagyis jobban megfélemlíteni az embereket, s aztán a bűvöletes nézést hosszabbra venni.
- Nem igaz? - kérdezte a fiúkat.
- Nem kéne nyögni is? - kérdezte a nagyobbik.
A kisebbik nevetett, majd mintának nagyokat nyögött.
Nevettek mind a hárman.
Így érkeztek haza a kicsi házba, mely előtt egy virágos kert is állott. Az asszony éppen a virágokat öntözte, s csak annyit szólt oda nekik, hogy mennyit hoztatok. Amikor megmondták, hogy annyiformát, mint máskor, akkor nem tett semmi megjegyzést, hanem tovább öntözte a virágokat. Az öreg és a két fiú bément a házba, hogy letegyék a rongyos ruhát, s felvegyék a másikat, amelyben járni szoktak. Amikor ezzel készen voltak, a két fiú elment valahová, az öreg szakállas pedig kiült a virágos kertbe a kicsi padra.
- Minden jól ment? - kérdezte a felesége.
- Elég jól - mondta az öreg.
- Hát mért vagy akkor olyan csendes?
- Ég a szemem - mondta férfi.
- Hát vedd ki, ha ég.
- Mondasz valamit.
Az asszony bément a házba, majd egy pohárral jött vissza, amely félig tele volt vízzel. A poharat odatartotta a férje elé, aki nagy gonddal kivette a zöldfényű üvegszemét, és vigyázattal a pohárba tette.
- Vigyázz rá, te! - mondta a feleségének.
Az asszony úgy tartotta a poharat, mintha virág lett volna benne.
- Hogyne, hiszen ebből élünk - mondta.
Aztán bévitte a házba.
A hold feljött, és rájuk szállt a földnek csendessége.
2
Hanem annak ellenére, hogy az üvegszemű szakállas minden bolondítást elkövetett, péntekről péntekre egyre többen akadtak a raktárhelyiségben, akik intelmeit hülyeségnek nevezték. S mi több, már egyszer-kétszer fenyegetés is hangzott el, de ha többször és jobban fenyegették volna, azon sem lehetne csodálkozni, mert manapság az emberek már nem bolondulnak olyan könnyen, mint ahogy régebben tették. Ezt megmutatták azzal is, hogy a térítő beszéd után mindegyre kevesebb pénzt tettek a kalapba, melyet az üvegszemű szakállas fia a kijáratnál szokott olyankor tartani.
Sőt az utolsó pénteken az történt, hogy egy fiatalember pénz helyett beléköpött a kalapba.
Ez nagy intő jel volt.
Amikor hazamenet a fiú ezt elmondta az apjának, egyszerre nagyon elszomorodott a szakállas, sőt olyan kishitű lett hirtelen, mint valami fonnyadó bokor. Egész úton nem szólott egy szót sem, de amikor haza érkeztek volna, ott a kicsi házikó előtt megfogta a fiúnak a karját, és azt mondta szigorúan neki:
- A köpésről anyádnak egy szót se, értetted-e?!
Nemcsak ez, hanem a másik fiú is bólintott, mert a térítésen most is hárman voltak, mint azelőtt máskor is. Az asszony nem is vett észre semmi gyökeres változást, de annyit látott, hogy a férje elgondolkozó és állandóan szomorú, bár nem volt csacska sohasem. Egy kicsit nehezen, de megállotta mégis, hogy nem kérdezett semmit; még akkor sem, amikor vacsora után, szokásuk szerint, kiültek ketten a virágoskerti kicsi padra. A férfi is ott lógatta az orrát, és sokat nézett maga elé a levegőbe. Egyszer aztán hirtelen felállt, és azt mondta, hogy mindjárt visszajön.
- De hát hová méssz? - kérdezte a felesége.
- Bakatorhoz.
Ebben a percben igazat mondott, mert valóban Bakatorhoz ment, aki a szomszéd utcában lakott s a korábbi időkben neki jó barátja volt. Bakatort éppen otthon találta, ami nagy ritkaság volt, mert amióta elhagyta a felesége, azóta valamelyik kocsmában ült esténkint mindig. Nagyon megörült Bakator a szakállas barátjának, mert ilyen látogatás nagy mozgalmasságnak számított nála.
Leültek és beszélgettek.
Bakator elpanaszolta, hogy milyen elhagyottan és szegényesen éldegél; utána azonban mindjárt dicsekedni kezdett, hogy azért még nincs nagyobb baj, mert a hétnek hét napja nemigen szokott bor nélkül elmúlni. Van ugyanis neki három jó barátja, akik szintén nem szeretnek esténkint otthon ülni, s azoknak rendesen pénzük is van, mivel az egyik bőrkereskedő, a másik szállítmányozó s a harmadik mozgó kereskedő.
- Hát ezekkel szoktam borozgatni - tette hozzá.
- S hol? - kérdezte a térítő.
- A Vadrózsában - mondta Bakator.
Megint elgondolkozott a szakállas, de az arca most nem volt meghervadva, hanem ellenkezőleg, valami szokatlan és merész elevenség volt rajta.
- Könnyen pénzt kereshetnénk, ketten - mondta nagy buzdulással.
- Az jó volna - felelte Bakator.
Erre a térítő a jobbik jó szemét összehúzta és így szólt:
- Tudod, hogy az én szemem, a bal, üvegből van. De azt nem tudod, hogy kijár az üregéből. Sokszor, ha hirtelen lehajlok, vagy ha éppen meglódul a fejem, akkor könnyen ki is esik. Ezt én úgy megszoktam, hogy olyankor a markommal mindig ki tudom fogni. Valószínű tehát, sőt bizonyos, hogy abban az esetben is kiugranék a szemem, ha valaki pofon ütne engem.
Bakator úgy nézte a barátját, mintha nem tudta volna eme szavak alatt, hogy vajon nevessen-é vagy csodálkozzék. Azon nevetett volna inkább, ahogy az izgatott szakállas elmondta az ő szeme állapotát; de azt hiába találgatta magában, hogy vajon miféle célból mondja el mindezeket.
- És aztán? - kérdezte.
Most a szakállas csodálkozott el, hogy valaki ezt nem érti. Nem gondolta volna, hogy Bakator ilyen buta legyen. Lám, a szeszes ital nem használ az embernek, míg ellenben a szokott angyal és a térítés csiszolja az értelmet, és a találékonyságot fokozza.
- Nem érted?! - kérdezte.
- Nem én! - mondta őszintén Bakator.
- Hát hallgass ide! - folytatta a bozontos térítő, miközben furcsán fénylett az a zöld üvegszeme. - Te elmondtad, hogy esténkint a Vadrózsában szoktál borozgatni a barátaiddal, akik pénzes emberek. Az ilyen barátok, úgy hiszem, hajlandók is némi mutatványos szórakozásra, ha az bele is kerül valamelyes pénzbe. Ez az egyik fele a dolognak. A másik fele pedig az, amit én mondtam el, vagyis még egyszer: nekem az egyik szemem, ez a bal, nemcsak üvegből van, hanem olyan könnyen jár, hogy ha valaki engem pofon ütne, biztosan kiugranék a helyéből, bele a markomba.
Bakatornak megcsillant a tekintete, mint aki ért már valamit.
- Üsselek nyakon?
- Igen!
- Most?
Erre már a szakállas is nevetett, ámbár folyvást komoly volt eddig. Mint egy vásott vén gyermek, úgy pislogott a jó szemével. Hadaró kis mozdulatokkal még a szakállát is huzigálta, annyira tetszett neki a dolog. De aztán megkomolyodott ismét, és azt mondta, hogy jelenleg nem szükséges az ütés, csak a kocsmában, s ott is csak akkor, miután fogadott a pénzes barátaival.
- Miben fogadjak velük? - kérdezte Bakator.
Most már egészen komoly lett a térítő, s így szólt:
- Abban, hogy te azt a szakállas embert, aki a szomszéd asztalnál ül, és veletek kötekedik, úgy pofon vered, hogy a szeme kiugrik.
Bakator abban a pillanatban megvilágosodott, és a helyéről felugrott.
- Értem! - kiáltotta nevetve.
- Jó lesz hát?
- Nagyon jó!
- S utána felezünk! - mondta a térítő.
Ebben megegyeztek, s utána még azt is megbeszélték, hogy holnap este legyen a nagy eset, a Vadrózsában. Bakator ott fog ülni a barátaival s amikor már a szükséges mértékben ittak is, akkor bejön egy csúf szakállas ember, aki leül a szomszéd asztalhoz, s onnét idővel enyhe sértéseket fog átmondogatni, amit Bakator megelégel, és így szól: "Fogadjunk; hogy én ezt a szakállas embert úgy nyakon vágom, hogy az egyik szeme menten kiugrik."
Nagy örömében, hogy végre egészen megértették egymást, a térítő is felállt és kezet nyújtott Bakatornak.
- Így lesz! - mondta.
Aztán megkérdezte, hogy hol is van pontosan az a Vadrózsa, mire Bakator elmagyarázta neki; s mintha a sors ebben is kedvezett volna, minden kétség és aggodalom nélkül indulhattak neki a dolognak, mert elég messze, és olyan helyen volt az a kocsma, ahol a szakállas térítőt bizonyosan nem ismerték. S mivel ráadásul még ebben is szerencséjük látszott lenni, annyira örvendeztek már előre, hogy Bakator így szólt:
- No, egy próbát!
Erre a szakállas olyan fintort vágott, mintha pimasz módon csúfolódnék, mire Bakator úgy nyakonvágta, hogy a szeme csakugyan és rögtön a markába esett.
- Nagyszerű! - mondták mind a ketten.
3
Amikor másnap, vagyis szombaton reggel felébredt a szakállas térítő, az első gondolata mindjárt a Vadrózsába szállott. A megejtő név nem is kocsmát idézett eléje, hanem inkább valami kedves, kicsi vendégfogadót, de még inkább andalító helyet, ahol a falióra is lágyan ketyeg.
Pedig azt mondta Bakator, hogy amolyan mindennapi, rendes kocsma.
- Nem kelsz már fel? - kérdezte a felesége.
A hangra úgy megrezzent a szakállas, mintha rajtacsípték volna valamin. S csakugyan, nem is volt szokása addigelé, hogy reggel az ágyban eltünedezzék. De hát nem csoda, hogy most megejtette a képzelődés, hiszen egy életben ritkán történnek olyan nagy változások, amilyen véle is történt a tegnap. S hát még, ami ma este fog történni a Vadrózsában! Új élet indulhat el onnét, mert kiderülhet, hogy a titokzatos sors valami segítő szándékból vette el az egyik szeme világát. Talán éppen azért, hogy ezáltal jusson ilyen könnyítő keresethez, ami fájni fog ugyan egy kicsit, de csak az első időben, mert aztán megszokja az ember.
Egyszerre vidám lett és fölkelt.
- A beszéden gondolkoztál? - kérdezte a felesége.
Meglepődött, mintha nem értette volna.
- Micsoda beszéden?
- A pénteki térítő beszéden.
- Nem lesz több térítés - mondta a szakállas.
A felesége megütközve nézett reá, majd mérgesen úgy legyintett, hogy ahhoz fölösleges volt bármit is hozzátenni.
Szót alig váltottak egész nap.
De látszott, hogy az asszonyt dúlja a békétlenség és gyűlnek benne azok a szavak, amelyeket a haszontalan térítő meg is érdemelt. Egyedül ő csodálkozott volna, ha el is hangzanak azok a szavak, mert abban a torzonborz fejében rózsaszínű volt minden a mai napon. Sőt valami furcsa és nem kellemetlen izgalomban tüzelt is az a rózsaszín, mintha nem is arra készült volna, hogy megpofozzák este, hanem inkább arra, hogy verset írjon valami hősi kalandról.
Végre eljött az idő, kilenc óra után valamivel.
- Hát szervusz! - mondta a feleségének.
- Hova méssz?! - pattant rá az asszony.
- A Vadrózsába.
- Az mi?
Azt már nem merte megmondani, hogy kocsma.
- Kisvendéglő - szólott.
Többet nem kérdezett az asszony, hanem egyszerre elszabadult minden indulata, s annak a gomolygó sötétjéből előtörtek a szörnyetegek, amelyek csak enni és emészteni tudják az embert.
Mégis elment a térítő.
Útközben szelíd szomorúsággal, de egy kicsit keserűen gondolt arra, hogy mennyit kell egy olyan embernek szenvednie, aki alapjában nem is akar senkinek semmi rosszat. Nagyokat nyelt, hogy minél hamarább elfogyassza ezt a keserűséget, s inkább az izgalmat próbálta táplálni magában, gondolván arra is, hogy vajon miképpen kéne majd kezdeni a sértegetést, és hogyan fokozhatná addig a pontig, amíg aztán beüt a szükséges botrány. Bármit gondolt magában, nem találta egészen kielégítőnek, mert vagy erős volt a szó, amit egy ártatlan ember mégsem érdemel meg; vagy pedig túlságosan gyenge, ami nem fog célra vezetni.
Végül abban állapodott meg, hogy az ilyeneket csak a helyszínen lehet eldönteni, mert minden a körülményekben rejlik.
Ritkán érzett ilyen nagy izgalmat.
Már jóval elmúlt tíz óra is, amikor megérkezett a vendéglő elé. Balról egy üres telek állt, jobbról pedig egy régi és alacsony kőházacska. Maga a vendéglő egy kicsit magasan kuporgott, mert négy falépcsőn kellett felmenni az ajtajához, melynek a homlokán semmi egyéb nem volt, csak annyi egy táblán, hogy: Vadrózsa.
Nem tetszett a térítőnek a négy lépcső, de izgatottan megbabrálta a szakállát, a kabátját is összébbhúzta, és felment a lépcsőkön. Ahogy bényitott az ajtón, jobbra egy homályos kicsi üreget látott, melyben sovány emberke álldogált, rossz vizestócsás asztal mögött, mely tele volt üvegekkel. Az emberke előrehajolt rögtön, megnézte jól a szakállas térítőt, s akkor azt mondta neki:
- Tessék beljebb!
Jóformán csak egy szájat látott a térítő, amelyhez ember alig is tartozott. Rossz érzése volt, mert valami okból mindig félt az ilyen kicsi, manós emberektől. De azért meggondolás nélkül belépett a belső küszöbön. S meglátta, már az első lépés után, hogy a sarki asztalnál, a hátsó részen, ott üldögél Bakator. De nem három barátjával ült, hanem csak kettővel. Egy másik asztalnál, amelyik az ellenkező sarokban volt, ott egy kövér asszonyság üldögélt valami vastag bajuszú, egyszerű és derűsnek látszó emberrel, aki a férje lehetett.
- Jó estét! - mondta a szakállas, de inkább csak dörmögve, hogy a kedvetlen "estéten" kívül egyebet nem is lehetett hallani. Aztán leült az egyetlen üres asztalhoz, mely igen szerencsésnek látszott, mert éppen a másik kettő között volt.
Egy pohár pálinkát kért, de utánatette:
- Amelyik legerősebb!
Lekönyökölt az asztalra, a száját előre tűrte, és fújt egyet; aztán megborzolta a szakállát és a haját, majd megropogtatta a nyakát, és nyögött egyet.
Látszott jól, hogy ittas.
S főleg, hogy feszülnek benne az indulatok.
- Na, jött egy gőzgép! - mondta valaki a Bakator asztalánál, amit a szakállas térítő rögtön meghallott. Arrafelé fordult hát, hogy füllesztett szemekkel megnézze, vajon ki az, aki így mer beszélni. Valójában azonban azt vizsgálta, hogy milyen emberekkel ül Bakator, aki úgy tett, mintha nem ügyelne semmire, hanem magába volna merülve. Egy kövér arcú, borotvált férfiú volt, aki a gőzgépet mondta; csupa zsír és gazdag kedélyesség. A másik fekete ember volt, nyírott fekete bajusszal, s olyan szigorúnak látszott, hogy olyan szigorú szó nincs is hamarjában, amilyent mondhatott volna.
A manós ember meghozta a pálinkát.
- Éljen, aki jót akar! - dörmögte a térítő.
Aztán egyből felhajtotta az italt.
Bakator most sem figyelt oda, csak a kövér kacagta el magát.
- Maga mit röhög?! - kérdezte a szakállas.
Egyszerre mindenki odanézett, hogy ebből ugyan mi lesz. A térítő merőn és mogorván nézett. A szigorú férfi is egészen a szakállas felé fordult, de Bakator csak utolsónak emelte oda a szemét, mintha nem is tudná, hogy itt mi és mikor indult valami.
- Mi van? - kérdezte.
- Ez a szakállas ide röfög - mondta a kövér.
S utána ismét zsírosan nevetett.
Gondolta a térítő, most a legjobb csapáson vannak, s nem kell mulasztani semmit. Megfogta hát az asztal sarkát, s annak a segítségével lassan felállt. Egészen odafordult a másik asztal felé, még előre is dőlt nekik, s úgy mondta ismét:
- Azt kérdeztem, hogy maga mit röhög?
A kövér nem állott fel, hanem csak ülve fordult arra.
- Mi köze hozzá?
Ismét bugyogva nevetett, hogy ő mennyire élvezi magát, de még be sem fejezhette a mulatságát, a szigorú fekete ember is megszólalt:
- Hadd vonítson.
- Ne vitatkozzatok egy ilyen szőrcsomóval! - mondta Bakator is. - Hagyjatok neki békét!
Ő röhög! - mondta a kövér.
- Akkor sem érdemel figyelmet - folytatta Bakator. - Vagy hallgassatok, vagy pofozzátok meg. Mert ha még egyet szól az a vén kefe, úgy vágom pofon, hogy a szeme kiugrik!
A térítő egy felet közelebb lépett.
- Maga engem?!
Erre Bakator a barátjaira nézett, viszketeg hetykeséggel kihúzta magát, és így szólt:
- No hát, mibe fogadjunk? Olyan nyaklevest adok neki, hogy a bal szeme menten kiugrik! Úgy ahogy mondom! Mibe fogadjunk?
A kövér biztos volt a dolgában, s rögtön kivágott az asztalra száz forintot, s ki a szigorú ember is százat. Bakator mind a két százast a pohara alá tette, aztán odalépett a szakállashoz, és úgy arculütötte, hogy nagyot csattant. De akkor ijedten vette észre, hogy a térítőnek még a helyén van a szeme. Ismét vágott rá egyet, de a szem nem akart ugrani. De mivel Bakator sem akart szégyenben és pénz nélkül maradni, püfölni kezdte a barátját, s addig püfölte, amíg a szakállas nekidőlt a falnak.
Egy ideig ott rogyadozott, mint egy tépett vadrózsa. Mivel azonban mindenki nevetett rajta, utolsó erején méregbe jött, s ott az asztal előtt ordítani kezdett és hadonászni. S ahogy javában hadonászott volna, egyszerre valahogy kiugrott az üvegszeme, és nagyot koppant a földön.
Ő pedig ott állt üregesen és megrettenve.
Olyan csend lett, mint a borzalom.
Egymásra néztek, hogy itt két ember micsoda csalást akart végbevinni. S ez annyira felháborította a szigorú fekete embert, hogy odaugrott Bakatorhoz, és addig pofozta, amíg az is nekidőlt a falnak. Aztán karon ragadta a kövér barátját, s ketten kimentek a kocsmából,
Aztán Bakator is fizetett, és kifelé indult a szakállas térítővel. Egyik sem szólt semmit, de mind a ketten el voltak tökélve, hogy ilyent nem csinálnak többet, hanem rendes életet fognak élni.
1
Sokan úgy tesznek, hogy mindjárt a nevüket is megmondják, amikor valami érdemes történetet el akarnak mondani. Azzal nemcsak azt kívánják tudtul adni, hogy fontos dolgot beszélnek el, hanem nyilván azt is, hogy ők, akik elmondják, nem akárkik, hanem valakik. Eme szokás szerint én is mindjárt megmondom, hogy engem Födeles Ignácznak hívnak; csakhogy én nem azért említem meg a nevemet, amiért némelyek tenni szokták; hanem csakis azért, hogy bárki láthassa, miszerint a történet velem esett meg, s ezenkívül még olyan okból is, hogy senki ártatlan ember gyanúba ne keveredjék, hanem egyenesen engemet lehessen feleltetni, ha ugyan valamit helytelenül tettem volna mindabból, amit mostan el akarok mondani.
Nem valahol Ádámnál és Évánál kezdem a történetet, mint ahogy némelyek tenni szokták, de sőt még azt sem mondom el jelenleg, hogy miképpen nőttem fel huszonhat éves koromig. Úgy vélem azonban, hogy annyit mégis szükséges elejtenem, hogy a mostani nyár végéig egy kicsi faluban laktunk, ami a vasúti vonalhoz közel fekszik. A szüleim most is abban a faluban laknak, mert a nyár végén csak én jöttem el onnét. Én sem végső szükségből, mert apámmal együtt, aki régi vasúti ember, állandólag a pályán dolgoztam, amiből meg tudtunk élni. Igaz, hogy titokban sokszor elvágyakoztam a pálya mellől, mert szerettem volna valami mozgalmasabb helyre kerülni, hogy fejlettebb munkát végezhessek. Ezt a vágyamat mégsem mondtam el apámnak, mert neki nagy bizalma volt abban, hogy mi együtt dolgozzunk, mivel a derekát és az oldalát sokat fájtatta.
Aztán augusztusban mégis úgy fordult a dolog, hogy én eljöttem hazulról, ami immár végleges.
Volt ugyanis nekem egy nagy sógorom, bizonyos Kapros Lajos nevű ember, ki tőlünk a harmadik faluban lakott. Fürdője is van annak a falunak, s vasúti állomása, amit azért kell megemlítenem, mert ez a nagy sógorom azon az állomáson dolgozott harminckét esztendeig, sőt az utolsó időkben ő volt az egyetlen engedélyezett hordár ottan. Nagy sógornak pedig azért nevezem, mert nem valamelyik testvéremet tartotta feleségül, aminthogy éltes korából is ez tudni látszik, hanem anyámnak a nénjét, akit Lonka néninek hívtak. Lonka néni már régebben meghalt, mégpedig egy szálka miatt, ami mérgezést idézett elő. Attólfogva Lajos nagysógor egyedül élt, de gondolni lehet, hogy nem valami nagy vidámságban. A fürgeségéből is sokat vesztett, ami az állomási munkáját illette; s bizony az otthona sem nevetett úgy, mint Lonka néni idejében. Pedig nemcsak ügyes kicsi háza volt neki, hanem a ház mellé egy háromholdas kertje is, ami nemcsak a gyümölcsével jövedelmezett, hanem meg is termett a világon mindent, ami egy háztájhoz egyáltalában szükséges.
Aztán amitől legjobban félt, az is elkövetkezett a télen, vagyis beléütött valami hűléses betegség, ami úgy megnyomorította néha, hogy mozdulni is alig tudott. Egy ilyen alkalommal határozta el, karácsony és újesztendő között, hogy maga mellé vesz valakit, aki végezze az otthoni házi munkát, s neki is istápolója legyen. Úgy gondolta, hogy a legjobb az lesz, ha Boriskát hozatja magához, ámbár tartott egy kicsit Boriskától, mert a leány csak tizenhét esztendős volt, s olyan korban a leányok többet röpdösnek általában, mint amennyit dolgoznak. Mivel azonban az öccsének volt a leánya ez a Boriska, s az örökségnél amúgy is számításba kellett venni; s mivel reménykedett is abban, hogy kora ellenére jóravaló lesz, hát elhozatta Boriskát.
Nem is csalódott benne.
Önmagáról ezt nem mondhatta el, mert tavaszra egészen elbetegesedett, s nyáron már olyan rosszul volt, hogy nekünk is üzent, pedig minket sohasem kedvelt valami nagyon. Az állott az üzenetben, hogy ha még látni akarjuk őt, akkor hamar menjünk. Amikor megkaptuk ezt a csüggesztő hírt, apámék reám szavaztak, hogy én legyek, aki elmegyek Lajos nagysógorhoz. Hát én úgy elmentem, hogy a mai napig is itt vagyok, s immár itt is maradok.
Ennek pedig az a története, hogy Boriskával megszerettük egymást, s mivel ezt az öreg, ki nyugodjék békével, idejében észre is vette, mindent reánk hagyományozott, amennyiben mi ketten össze találnánk házasodni. Hát mivel mi örökség nélkül sem tettünk volna egyebet, a nagysógor halála után egy hónappal egybekeltünk.
Most itt lakunk a kicsi házban, s a kert is a miénk, aminek én különös módon örvendek, mert mindig szerettem a földet, ami szorgos munka után a hozzáértőt a legszebben el tudja tartani. Jelenleg sincs panaszra okunk, mert őszre mindent rendbe tettünk, s ami magát a megélhetést illeti, a tél elejébe is bátran nézhetünk.
Csak egy volt, ami nagyon aggasztott minket.
Ha meg is nevezem ezt az egy aggasztó dolgot, sokan mosolyogni fognak rajta, pedig nem kívánok nekik hasonlót. Vagyis az a veszedelem adta elő magát, hogy az ősz beálltával nagyon elszaporodtak nálunk az egerek. Már aludni sem tudtunk tőlük, mert egész éjjel, s az egész lakásban folyton lakodalmaztak, de ami még ennél is riasztóbb volt, az a veszély kezdett fenyegetni, hogy mindent megesznek előlünk, amit sok munkával télire gyűjtöttünk magunknak. Láttuk, hogy valamit tennünk kell az egerek ellen. Én azt mondtam, hogy mérget kéne venni nekik, de amikor Boriska habozás nélkül a macska mellé állott, akkor én is egyszerre macskapárti lettem, sőt azon csodálkoztam magamban, hogy miképpen is gondolhattam macskánál egyébre.
- Igazad van, aranyom - mondtam neki. - Mert a macska nemcsak az egereket fogja kiirtani, hanem az ő személyiben lesz egy kedves és hasznos háziállatunk is.
Boriska úgy örült, mint egy igazi gyermek.
Hát ilyenformán macskát kellett valahonnét keríteni, de nemcsak olyan macskát, amelyik megfogja az egereket, hanem olyant főleg, amelyik látványos és kedves is legyen a szemnek, mert hiszen jött a tél, s azt akartuk, hogy esténkint doromboljon is nekünk. Ha szokásban volna olyan vásár, ahol nemcsak lovat és szarvasmarhát lehet vásárolni, hanem más hasznos és cicomás állatokat is, mint például macskát, akkor elmentem volna valami afféle vásárra. Az emberek azonban olyan rabjai bizonyos szokásoknak, hogy macskát vásáron árulni eszükbe sem jut, pedig milyen helytelen dolog ez. Mivel azonban még ez ideig így van, én elindultam a faluba, hogy kérdezősködés útján rátaláljak arra, ami nekem kellett. Sok fáradozás után csakugyan találtam is egy olyan macskát, akiről el tudtam gondolni, hogy Boriskának is tetszeni fog. Igaziból még kölyökmacska volt, de már nem sok hiányzott abból, hogy egészen készre fejlődjék. A színe halványsárga volt, barna foltokkal, ami elég ritkaság, pedig macskának nagyon illendő színviselet. Nagy feje volt, s különösen szép két szeme, de a legszebb reménységgel mégis a nagy bajuszát néztem, ami arra vallott, hogy ádáz egerésző lesz. Ingyen is nekem adták volna ezt a jó példány macskát, de mivel én rögtön nagyra becsültem, tíz kiló burgonyát adtam érte.
Aztán nyomban el is vittem haza.
Nem csalódtam benne, mert Boriskának annyira tetszett, hogy az ritkaság. Mindjárt azt akarta, hogy nevezzük is el, s azt indítványozta, hogy legyen a neve "Holdvilág". Bár valóban olyan volt a feje, mint egy sárga telihold, én mégis jobban szerettem volna Bagolynak nevezni, mert bagolyra is hasonlított, s az is éjjeli állat, s azonkívül nem is fogy el minden hónapban, mint a hold. De hát nem akartam a kedvét bántani Boriskának s úgy tettem, mintha nem is lehetne más neve a macskának, csak "Holdvilág".
Alig vártuk az estét, hogy a macska megkezdhesse a sötétben az egerek öldöklését. Még hamarább is feküdtünk le, mint ahogy szokásunk volt, s a nagy csendben várakoztunk.
Hanem az egerek olyan csendben voltak, mintha nem is lettek volna. S a macskának sem hallottuk semmi mozgását. Nem tudom, hogy Boriska mit gondolt magában, mert én a szükséges csendet nem akartam kérdéssel megzavarni, de énmagam azt gondoltam, hogy nyilván az egerek s Holdvilág is alszik már, csupán mi virrasztunk Boriskával ketten.
Végre azonban valami mégis történt, mert Holdvilág nyávogni kezdett, mintha már nem is szégyellené tovább, hogy nagyon fél a sötétben. Azt hittem, hogy csak kényeskedik, vagy esetleg velünk szeretne lámpavilágon beszélgetni. De akármit akart, azt makacsul akarta, sőt egyre inkább elkeseredve, mert már nem is nyávogott, hanem elkeseredve sírt, majd ádázul nyivákolt. Nem volt mit tennünk egyéb, a dicsőség romjain keresztül kieresztettük a szobából, de azt a kieresztést, melyet én végeztem, nem felejtem el soha. Azt hittem, Holdvilág sem fogja elfelejteni, mert nyekeregve érkezett ki a szabadba, de ebben a feltevésemben nagyot csalódtam. Az történt ugyanis, hogy a macska nem sértődött meg, hanem megkerülte a házat, s ott másfelől egy kicsit nyitott ablakot talált, amelyen bemászott. Véletlenül-e, vagy a bajusza segítségével, de jól eltalálta az ablakot, mert az a kicsi ablak az éléskamrába vezetett. S ott, amit talált, abból mind evett Holdvilág; különösen pedig a szalonnát csipkézte körül.
Reggel nagy hassal találtuk meg a kamrában.
Először csak néztük őt, nagy megbotránkozással, de aztán Boriska megkérdezte tőlem, hogy most már mit csináljunk Holdvilággal. Nagy kérdés volt, mert a macska immár a mi tulajdonunkat képezte, s az egerek is fenyegettek. Azonkívül pedig én elhatároztam volt, hogy mindenben olyan pontos és példamutató ember leszek, amilyen nincsen is több. Ezekről, s ilyen értelemben gondolkozván, úgy találtam, hogy a legpéldásabban akkor cselekszem, ha elmegyek az elöljáróságra, s ott elmondom az egész esetet és Holdvilág ellen panaszt teszek.
2
Mivel nemcsak ember gyanánt akartam rendes és példás lenni, hanem férji minőségemben is, a szándékomat Boriskának is elmondtam. Ő először nagyon csodálkozott azon, amit tőlem hallott; azután pedig ellene szólott annak, hogy én az elöljáróságon elmondjam az éjjeli esetet, és a macska ellen panaszt tegyek. Azt gondoltam, hogy Boriska még nagyon fiatal, aki az életet nem fogja fel helyesen, s talán restelkedik is abban a gondolatban, hogy a mi házi dolgunk dobra ütődik. A dolog elgondolkoztatott engem, mert először esett meg közöttünk, hogy valamiben nem értettünk egyet. Végül abban állapodtam meg, hogy nem igazodom a feleségemhez, mert az ő ellenvetése miatt sem a világ meg nem állhat, sem én nem mondhatok le a helyes cselekedetről.
Elmentem tehát az elöljáróságra.
Ott az irodaszobában egy nőt találtam, aki nem volt már olyan fiatal, mint Boriska; sőt talán olyan fiatal sem, mint két Boriska együttvéve. Különben nagyon komoly és rendes nőnek látszott, de valamilyen okból nem aludhatott jól azon az éjjel, mert igen halovány volt, és rosszkedvűnek látszott. Jóformán reám sem nézett, amikor köszöntem neki, de ezt láthatólag nem mulasztásból tette, hanem éppen ellenkezőleg. Vagyis nagy iratcsomók feküdtek előtte, melyeket nekibújva vizsgálgatott, kezében egy ceruzával, s bizonyosan nem akart haszontalanba időt vesztegetni. Egy darabig ott álltam az asztal mellett, s várakozva néztem, hogy vajon mikor lesz annyi szünet az iratokban, amikor szavamat közbeszúrhatom. Mielőtt azonban ilyen szünetet észleltem volna, a nő azt kérdezte:
- Panasz?
Mivel úgy mondta ezt, hogy föl sem nézett az iratokból, először azt hittem, hogy csak magában beszél, viaskodván valamelyik irattal, de amikor felemelte hirtelen a fejét és kérdőleg rám tekintett, akkor mindjárt tudtam, hogy nekem szólott a kérdés.
- Igen - mondtam.
Rögtön éreztem, hogy nem feleltem egészen helyesen, mert hiszen nem a panasz volt az én főmondatom, hanem az elgondolás, ami a macska mulasztása folytán bennem keletkezett. De már nem tudtam javítani a dolgon, mert a nő tüstént azt felelte:
- Adja be írásban!
Még akkor is szót kerestem, hogy miképpen másíthatnék, de hamarjában az sem sikerült nekem, mert a nő tüstént rám tekintett és nyomatékkal ismét azt mondta, hogy adjam be írásban.
Gondoltam, nem erőszakolom a dolgot, nehogy az elgondolásom útjába, mindjárt itt az elején, valami indulat kerüljön; így hát ismét köszöntem és egyenesen a boltba mentem, hogy papirosat vásároljak, mert nagy sógortól csak pennát és tintát örököltünk, ellenben papirosat, amire beadványt lehessen írni, a szegény öreg nem hagyott hátra. Göngyölegben összecsavarva és jókedvűen vittem haza a papírosat, mert ami történt, a bizakodásomat egyáltalában nem rontotta. Sőt olyanforma érzés keletkezett bennem, mintha így jobb is volna, mert hiszen írásban megszakítás nélkül és pontosabban el lehet mondani mindent.
- No, mi van? - kérdezte Boriska, amikor meglátott.
- Beadvány lesz - mondtam.
Erre nem szólott semmit, csak biggyesztett egyet, mintha meglepődött volna, hogy a hivatalban nekem sikerem volt. Én sem mondtam el, hogy eddig miképpen jártam, hanem mindent félreraktam az asztalról, ami az íráshoz utamban volt; majd nekiültem, hogy a beadványt megírjam. "Tisztelt Hivatal"-nak szólítottam őket, majd rövid szóval elmondtam, hogy vásároltam egy fiatal macskát, akit Holdvilágnak hívnak, de aki nem hajlandó megfogni az egereket, ellenben egérfogás helyett kajtárkodik. Ha egyedül Holdvilág volna ilyen a macskák közül, az a magam baja volna csupán, amit valamelyes otthoni módon elintéznék. Mivel azonban másoktól is hallottam efféle panaszt, ez a körülmény arra mutat, hogy csak a mi falunkban is számtalan macska van, amelyiktől félelem nélkül és bátran pusztíthatnak az egerek. Eme panaszok alapján arra kell gondolni, hogy valamilyen oknál fogva a macskák kezdenek hasznos természetükből kivetkőzni. Lehetséges, hogy a kényelemben és kényeztetésben, amelyet az emberek módfelett adnak meg a macskáknak, abban leszoknak a fáradságos egérfogásról. Eme mulasztásuk folytán nemcsak a háztartásokat éri rengeteg sok kár, hanem a házonkívüli termények is kárt szenvednek, minekfolytán úgy az egyes embereket, mint általában a községeket nagy veszteség éri. Ez a tényszerű dolog arra int engem, hogy a kérdéssel ne restelkedjem foglalkozni, hanem azon gondolkozzam, hogy a macskákat miképpen lehetne példás egérfogásra nevelni ismét. Ebben a tárgyban volna is egy elgondolásom, melyet szívesen mondanék el, ha ezen intelmem meghallgatásra találna.
Hát velejében ennyit írtam a beadványba, de amikor a macskákkal végeztem, pótlólag megemlítettem azt is, hogy más háziállatok is vannak, melyeket a kötelesség teljesítésére ügyszintén serkenteni tanácsos volna; nemkülönben olyan madarak és szabad állatok, melyeknek a hasznosságát az emberekre nézve, könnyűszerrel lehetne fokozni.
A végén úgy találtam, hogy megfelelő módon mindent megírtam, amit első ízben szükségesnek látszott előadnom. S hogy ezt ki is beszélhettem magamból, az nekem olyan jólesett, hogy boldogságomban Boriskának fel is olvastam, amit írtam. S figyelmesen hallgatta végig az egészet, de a legvégén úgy nézett reám, mintha abban a percben látott volna életiben először, majd elnevette magát, s azt mondta:
- Nem is gondoltam, hogy ilyen vagy.
Mindjárt láttam, hogy a feleségem nem dicséretnek mondja, amit mondott, de valahogy mégsem esett rosszul nekem a dolog. Egy kicsit még büszke is voltam, hogy az ő elképzelésinél más vagyok, mert ő az olyan apró-cseprő embereket tartotta a legtöbbre. Amikor ez a fejemen már keresztülfutott, utána arra gondoltam, hogy ismét elmagyarázom Boriskának az egész tervet, de aztán mégis letettem erről, mert tudom, hogy az asszonyok csökönyösek általában, s csak az eredmények előtt szoktak meghajolni. Így aztán nem szóltam az ő megjegyzésére semmit, hanem a beadványt szépen összehajtogattam, hogy mindjárt induljak, és a megillető helyen átaladjam.
Ezt meg is tettem.
Utána napokon keresztül vártam, hogy vajon mi lesz. A postástól mindennap megkérdeztem, hogy nem hozott-e nekem hivatalos levelet, s amikor valami másféle hivatalos embert láttam a ház felé közeledni, akkor is mindig azt hittem, hogy engem keres. De azt is észrevettem, hogy némelyek a faluban nem úgy kezdenek reám nézni, mint azelőtt, hanem olyanformán, mintha nevetségesnek tartanának engem. Hanem a nyolcadik napon, ami egy péntekre esett, nemcsak nekem, hanem nekik is megjött a válasz, mert a hivatal idézést küldött a nevemre, hogy ott személyesen jelenjek meg. Hát én egy kicsit rendbeszedtem mindjárt magamat, mert éppen ástam a kertben, s aztán már mentem is. Amikor mutattam az írást, rögtön a jegyző elé vezettek, aki úgy ültetett le engem, hogy a nagy íróasztal kettőnk között legyen. Azt is észrevettem, hogy a többi hivatalbéliek mind az ajtók körül settenkedtek, hogy nyilván hallhassák, milyen beszédet folytatunk.
- Volt-e mostanában beteg? - kérdezte a jegyző.
- Nem voltam - feleltem neki.
- A feje sem fájt?
Ejnye, gondoltam, hát én nem orvoshoz jöttem.
- Nem vagyok bolond - mondtam mosolyogva.
Láthatólag ezen meglepődött a jegyző, mert nem számított arra, hogy ilyen hamar a homloka mögé látok. De amit mondtam, egészen elhitte nekem, mert abban a percben megrovó, s majdnem haragos lett az arca. Keményebbre is ült mindjárt a helyén és azt mondta nekem, hogy ha nem vagyok bolond, akkor ilyen beadványokkal ne zaklassam a hivatalt. Nyomban az írást is visszaadta nekem, mire én felálltam, de igazam érzetében hirtelen szólani sem tudtam. Elgondolkozva zsebembe tettem az írást, s megindultam kifelé a szobából. De a küszöbnél mégis meggondoltam a dolgot és azt mondtam:
- Nem lenne hasznos az én gondolatom?
- De igen - felelte ő.
- Hát akkor?
- Nem közügy - mondta.
Abban a percben szerencsésen eszembe jutott valami, s így folytattam a szót: - S ha én megcsinálom?!
- Nem a mi dolgunk - felelte erre.
S ez nekem elég volt, mert köszöntem, s olyan derűsen indultam hazafelé, mintha nagyobb győzelmet arattam volna, mint amekkorát kívántam. Ugyanis nem kellett többé sem hivatallal, sem csökönyös emberekkel viaskodnom, hanem megcsinálhattam magam, amit jónak láttam. Ebben az elhatározásomban még az sem ingatott meg, hogy Boriska is diadalt érzett fölöttem. Nem hallgattam senkire és ügyet sem vetettem azokra, akik maradiságukban nevettek rajtam, hanem az én kertemben felállítottam egy kicsi állatkertet, ahol a különböző állatokat mind olyan dolgokra tanítottam, amiből az embereknek hasznuk származott. Igen szerettem ezt csinálni, mert egyrészt vidámság az állatokkal foglalkozni, másrészt pedig igen szép eredményt is kezdtem elérni.
Úgyannyira, hogy hamarosan Boriska is nekem adott igazat, minekfolytán a boldogságunk is teljesen helyreállt.
Gazdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három "ember" közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. A szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itt-ott meglebbentsék a leveleket.
Csak napnyugta előtt komorodott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komolyult, de még az is színborulat volt inkább, mint távoli felhő.
Moha, a vén pásztor, mégis hazaengedte idő előtt a lovakat.
Nem biztatta őket, hogy sietnének; maga is szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közöttük, mint hátul. Úgy ereszkedett a nagy és okos lófejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy nagy darab puha és békességes moha.
Lassan szállásokra szakadoztak a lovak.
Hazatért a Magos Ambrus két lova is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput, melyen a piros illegett be először s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron, és vidáman merítgette meg az otthoni légben a fejét. Valósággal mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő, s a kalapját, melyre hálót fontak a szénaszálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve.
- Még nincs este! - mondta.
- Még nincs - felelte az öreg pásztor.
- Hát akkor mért eresztette haza a lovakat?
- Vihar lesz - mondta Moha bácsi.
Ambrus az égre nézett, kereken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is felhőt keresne az égen, hanem menyasszonyt az öreg Mohának.
- Felhőnek magja sincs! - mondta.
Moha bácsi nem szólott erre semmit, hanem mosolygósan úgy ereszkedett a többi lovakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat.
De hát jól van - mondta magában Ambrus, mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat; jön az úti munka, s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el, s hordja meg azt a prizmakövet az országutakra.
Ötven rakást vállalt.
- No jó! - mondta véglegesen.
Egy darab posztóval megtörülgette a lovakat, a sörényhajukat elrendezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bément a házba, hogy egy mellényt legalább magára kapjon. Ahogy lebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián, aki asztal mellett kuporgott valami ábrás könyv fölött. Kamaszkodó, barna fiú volt, negyedikes diák ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak.
- Mit tanulsz olyan erőszakkal? - kérdezte az apja.
- A növényeket - mondta a fiú.
Az apja gondolkozott egy percig, aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival.
- Hagyd ott a beléndeket, s gyere inkább velem!
- Hova?
- Patkót veretünk a lovakra.
A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe mártja. És aztán két ütéssel mindig átszalasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha, csak akkor esetleg, ha összeveszett a feleségével.
- Felülhetek az egyikre? - kérdezte.
- Jövet - mondta az apja.
A két kötőfék szárát a markába fogta Ambrus, de meg sem kellett huzintani, mert a két ló megindult utána. A fiú is ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még háromesztendős, ámbár a fekete sem.
Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapun. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a napot, sőt gomolygó, réteges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullámzott volna.
Este előtt már félig sötét volt.
- Igaza lesz Mohának - mondta Ambrus.
- Mit mondott? - kérdezte a fiú.
- Vihart.
A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem tudna vihar lenni, s engedelme nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt a jóslatot messze hagyva, így szólt:
- Biztos.
Olyan pontot tett a szó végére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt, csak később és nagy elgondolkozás után szólalt meg Ambrus:
- Gondolkoztál-e a dolgon? - kérdezte.
- Milyen dolgon?
- Azon, hogy mi leszel.
A fiú ismét a fák teteje felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél.
- Gondolkoztam - mondta.
- S mi leszel?
- Nem tudom.
Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkozásnak, de mivel éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdőleg nézett körül, amikor bévezette a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon biztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt.
A tűzhelyen azonban még pislogott a szén.
- János mester a szomszédban van! - kiáltott oda valaki.
Az útról szólott bé egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő fél hangot Ambrus, majd rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akkor erősen méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta a kalapját, s lebbenő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott bényitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót:
- Ennek tudnia kell!
Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön; de az eszét nem tudták a támadó szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte:
- Mit?
- Ki találta fel a villámhárítót? - folytatta a kovács.
- Franklin Benjámin - mondta a diák.
A kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos, nagy kezét, s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak ennyit mondott:
- No, ugye!
De ott ült szelíden és mosolygósan egy okulárés öreg ember, aki csendesen így szólt:
- Akárki mondja, úgysem igaz. Mert ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító! Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkelme annyira gyökeret eresztett ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akart onnét. S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra.
De sohasem hitték volna, hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön megragadta őket. A fiú mondott is valami affélét, hogy ne húzódjanak- e vissza, de a hangjának felét elvitte a zivatar szele, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót.
Amikor tépetten megérkeztek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt.
A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült, és pirosra hevítette a hosszú vasat. S miközben tűz lett a vasból, és az üllő tetejéről telepozdorjázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött is szikráztak a felhők, és akkorákat csattant az ég, mintha odafönt is óriás lovakat patkoltak volna valami óriások.
A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni.
Aztán nyugalom szállotta meg.
Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, akkor üdén és derűbe fonva a világot, kinevetett az idő is.
- Minden megtörtént - mondta a fiú.
Már olyan jókedvük volt, mint magának az időnek. Úgy lendült fel Ambrus atya a feketére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn a köves úton megugrotta magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött.
- Tudom, mi leszek, édesapám! - kiáltotta előre a fiú.
- No, mi?
- Szikra fia!
- Micsoda szikra fia?!
- Hát tudós, aki a tüzeken uralkodik.
Úgy érezte Ambrus, hogy a füle boldog, és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött éppen kiragyogott.
1
Csak egy kicsi falu volt Bongor, ahol Csergő Mihály lakott. Erdős hegyek ölelték körül a falucskát, csupán dél felé volt egészen-szabad járása a szemnek. De azok az erdős hegyek nem zordították el a kicsi falut, sem a környező tájékot, mert az erdők alatt nem hirtelenkedett sehol a föld, hanem csak kíméletesen és hajladozva emelkedett Bongor fölé; nem is említve azt a természeti kedvezést, hogy gyakori zöld lankák és selymes, szénafüves rétek vidámították az erdős hegyeket.
Maga Bongor is a sok fától csupa zöld volt.
Csergő a felső részében lakott a falunak, vagyis az északi részen. Egy kicsivel azelőtt, hogy a házak megszűntek volna, szűk utcácska ugrott ki az útból, s két gazdának a kertes háza között fölfelé futott. Szinte bujkálva igyekezett a két sövénykerítés között, vidáman a csupa zöldben; gondtalanul, hiszen nem ismerte a terhet és a szekér erőszakát, mert csak gyalogosan jártak rajta.
Ott volt Csergő Mihálynak a háza.
Földdel és egy-két állattal is bajlódott Mihály; de földje csak annyi volt, hogy nagyon csendesen mondhatta, hogy van; az állatai pedig egy nagy köpönyeg alatt szinte elfértek volna, mert egy fejős kecskéje volt, egy malaca, valami majorság és egy macska. Igaz; volt neki egy Bagoly nevű kutyája is, de azt akarattal kihagytam a köpönyeg alól, hogy a többiekre vigyázzon.
Mégsem lehetett azt mondani, hogy tengődő szegény ember lett volna Csergő Mihály, sőt efféle falusi vagyonban nem is igen áhítozott többre. Ugyanis ács volt Mihály, aki háromszor jobban szeretett építeni, mint egyszer szántani. Ha valamire vágyott, az nem még egy darab föld volt, ami inkább parancsol, mint vagyonosít, hanem több alkalmatosságot kívánt az otthonába és nagyobb részesedést a műveltségből. Más szóval, minél emberibb életet szeretett volna magának és a családjának.
Mert családja is volt Mihálynak, ámbár csak a harmincadik esztendőt töltötte abban az időben. Olyan korán házasodott, hogy kilenc éve lesz már a télen. A felesége is ácsnak volt a leánya, mégpedig egy hírneves lokodi ácsnak, mely Lokod nevű nagy falu tizenhárom kilométerre feküdt Bongortól. Borbála, vagyis Mihály felesége, egyetlen leánya volt a lokodi ácsnak; de olyan szép és mutatós leány volt, mintha a szépségével a többi gyermekek hiányát is pótolni akarta volna. A szeme különösen felébresztette mindenkiben a gyönyörködést, mert bársonyos fényű, nagy, dióbarna szemei voltak. A járásában is hajladozott valami puhaság, amit a karcsú dereka kecsessé finomított.
Egy esztendő után, de közelebb a másodikhoz, fiúgyermekük született. Ahogy nőtt a fiú, lassankint egészen az anyja formáját vette fel; különösen a szeme volt egészen az édesanyjáénak a párja.
A hangja és a neve azonban az apjáé volt.
Sok örömük telt Mihálykában, aki abban az időben lett akkora éppen, hogy iskolába kellett íratni. Közel is volt már a béiratás ideje, sőt még annál is közelebb, mert egy hét múlva jelen lesz.
- Valósággal fut az idő! - mondta az asszony.
Szombaton elgondolta, hogy mi mindent kéne a jövő héten tenni; vasárnap reggel pedig elment Lokodra, hogy az urával is megbeszélje, amit elgondolt szombaton. Három hete elmúlt ugyanis, hogy Mihály ott dolgozott Lokodon, ahol egy új iskolát építettek; s mivel látástól sötétig dolgoztak mindennap, haza sem járt egyszer sem a három hét alatt, hanem a lokodi ácsnál aludt, a Borbála leánykori ágyában.
Estére meg is jött a fiatalasszony. Olyan jó kedve volt, mint a gyümölcsnek a fán, s mindegyre ének vagy egy-egy dallam röpködött körülötte.
Sohasem volt szebb, mint augusztusnak abban az utolsó hetében. Hétfőn, amikor lefektette este a fiát, azt mondta neki:
- Hamar aludjál, mert holnap megyünk a városba.
- Én is? - kérdezte Mihályka.
- Mi ketten.
A fiú fényes szemekkel egyszerre felült az ágyban, mert sohasem járt még a városban. Csak annyit tudott róla, hogy két: óra alatt oda lehet menni, s hogy ott minden jót és szépet lehet vásárolni.
- Veszünk valamit? - kérdezte.
- Igen, ha visszafekszel.
Mihályka bebújt rögtön az ágyba.
- Mit veszünk? - kérdezte mégis.
- Cipőt, neked, ha alszol.
Nem szólt a fiú, hanem úgy szuszogott, mintha már álomban is volna. Egy idő múlva azonban elhatározta, hogy bármi történjék, ő még egyet kérdez.
- Egyebet nem? - szólalt meg.
- Téli sapkát, ha többet meg sem mukkansz.
Mihályka csakugyan nem szólt többet, hanem elaludt. Másnap reggel azonban, amikor hajnalra harangoztak, már pillogott a párna fölött. A pirkadás kezdte megszállni a két ablakot, s abban a derengésben folyton azon leskelődött, hogy vajon az anyja mikor fog immár felébredni. Múltak a percek, ha nehezen is; a kakasok már kezdtek elhallgatni, s a madarak énekelni. A fény egyre gyűlt az ablakon, sőt mintha ébredni kezdett volna a veszedelem is, hogy mindent megvásárolnak előlük a városban, s akkor ők hiába mennek majd.
Tusakodott, hogy mit csináljon, mert haragos is volt már egy kicsit, vagyis kedve lett volna ütögetni öklével a falat; de felhőt sem akart a mai nap egére, ami hallgatást ajánlott. Végül mégis sóhajtott egy nagyot, és sokkal hangosabban, mint ahogy szándékában volt, azt mondta:
- Már nagyon reggel van!
Mindenképpen ez volt a legjobb, mert erre a felpanaszló hangra az édesanyja rögtön fölébredt; s ahogy látta, hogy csakugyan világos reggel van már, fel is kelt az ágyból. Nemsokára reggelit ettek, majd el is készültek minden szükséges dologgal. S elindultak a városba.
Mihályka mezítláb ment az anyja mellett, mert ami rossz cipője a tavalyról még megmaradt, azt fel sem lehetett húzni, mivel a nyáron egészen kinőtte. De nem is volt nagy baj a meztelen láb, mert a közeli város mégis olyan messze volt, hogy három órát mentek odáig, s az édesanyja lábát is megmarta jól a cipő, amely szintén nem volt valami díszes. Akárhogy azonban, de végre mégis ott voltak a városban, ahol a fák helyett is házak voltak mindenütt, sőt a jegenyefák helyett gyárkémények.
- Itt mindenki gazdag, édesanyám? - kérdezte Mihályka.
- Kevesen - mondta az anyja.
- Igen, de kőházakban laknak!
Elmagyarázta neki az anyja, hogy kőházban is lehet szegény módjára lakni, de közben azon gondolkozott, hogy vajon a boltokba menjenek-e vásárolni, vagy a kirakó vásárba. Úgy határozott, hogy elmennek előbb a vásárba, hadd lássa Mihályka is, hogy a nagy tarkaságban és a folytonos duruzsolásban micsoda sok mindent lát a vásárban a szem. Csodálkozott is azzal a nagy barna szemével Mihályka, sőt a látnivalóhoz néha úgy odaragadt, hogy alig lehetett szépszerével továbbvinni. Csak amikor a sapkákhoz érkeztek, ott állhatott meg igazán kedvére; de azoknál a sátraknál sok időt is töltöttek, mert egyik sapkát a másik után próbálta Mihályka a fejére, mely a nagy örömben valósággal nagyobb lett egyszer, mint máskor.
Végre egy puha szőrű, tarka sapkában megállapodtak.
- No, gyere, most cipőt veszünk - mondta az anyja.
Mihályka nevetgélt.
- Ilyen tarkát azt is! - csillogott fel az anyjára.
- Ha volna, de nincs.
- Hát milyen van?
Rögtön meglátták, hogy milyen cipők vannak, mert oda is érkeztek már a cipészek és a csizmadiák sátraihoz, amelyek hosszan és nagy választékban kínálták a változatos lábbeliket. De a legszebbek és a legváltozatosabbak egy hosszú, gazdag sátorban voltak, ahol két kínáló lány és egy segéd fiatalember is álldogált. De a sátor mélyén urason üldögélt egy idősebb ember is, kinek igen jó és gondos öltözete volt, s nagy nyugalmasan éppen a füstöt eregette. Ahogy meglátta Borbálát, kinek a selymes nagy szeme a cipőkön szálldosott, felállt a helyéről, és odalépett.
Látszott, hogy az övé volt a sátor és minden, ami a sátorban volt; sőt talán a két kínáló leány és a segéd is az övé volt.
- Mi tetszik egy ilyen szép menyecskének? - kérdezte.
Mihályka az anyjára nézett, mert még sohasem hallott olyant, hogy egy idegen ember, s olyan megereszkedett hangon szépnek nevezze az ő édesanyját. Az anyja azonban nem tett semmi különöset, csupán nevetett, és a szeme csillogott, de hát ő máskor is szokott úgy nevetni.
- A fiamnak cipő - felelte kedvesen.
- Milyen cipő?
- Tarka! - mondta Mihályka.
- Tarka nincs, csak ha csináltatnak.
- Akkor sárga - szólt a fiú.
Sokáig keresgélt a nagy csizmadia, míg végre leakasztott egy gyönyörű sárga cipőt, melynek jó puha volt a bőre, és a főzős lyukai rézzel voltak kiverve. Mihályka nagy örömmel felpróbálta a cipőt, s még nagyobb örömmel azt mondta:
- Jó!
Az anyja megkérdezte az árát, s amikor a nagy csizmadia azt meg is mondta, akkor a nagy szemével ismét mosolygott, mire az uras ember egészen az asszony füléhez hajolt, és mondott neki súgva valamit. Mihály csak annyit látott, hogy az anyjának enyhe pír szökött az arcára, azonban a pirulás mellé nem szólt semmit, hanem csak megrázta a fejét. Erre mégis egy másik árat mondott a nagy csizmadia, amit az asszony ki is fizetett.
Mihályka a vállára vette az összekötött két cipőt, de a furcsa csizmadiát, aki olyan baráti módon vette az anyját, s még sugdosott is neki, nem tudta elfelejteni.
2
Amikor a Borbála bársonyos szeme ismét meglátta Bongort, bizony már nyugodott a nap. A távoli erdős domb tetején már csak egy fényes cikkely látszott belőle, s azt is darabokra vágták a hegygerincen a fák.
Mihályka, az összekötött két új cipővel a vállán, az anyja után mendegélt, s már ő sem emelgette oly könnyedén magosra a lábát, mint odafelé a városba, vagy jövet is eddigelé. Mégis megvárta az anyja, amíg a kicsi, árnyas úton fölmentek lassan a ház felé. Csak amikor a kapuig érkeztek, akkor állott meg egy percre, hogy visszaforduljon Mihályka felé.
- Elfáradtál-e? - kérdezte.
- Nem baj, hogy itthon vagyunk - mondta a fiú.
Bent a házban már puhán alkonyodni kezdett. A tárgyak s különösen a két ágy, játékosan lapultak, mintha hunyni készültek volna. Borbála a karos padra tette a szatyrot, melyben a tarka sapka feküdt; s aztán kiment az udvarra, ahonnét mindjárt fát hozott és forgácsot. Tüzet tett, s majd a kályha tetejére egy fazékban vizet. Amíg a víz melegedett, megfejte a kecskét. Közben Mihályka elécsalta a szatyorból a tarka sapkát, s mire az anyja a hasas bögrével visszajött, már a fején volt a sapka, melynek a fehér foltjai otthonosan kacsingattak a félhomályban.
- Itthon is tetszik? - kérdezte, ahogy meglátta Borbála.
- Itthon a legjobban - felelte a fiú.
Megmelegedett a víz, amelyben megfürdették a lábaikat, hadd feledjék egy kicsit a hosszú és emlékezetes utat. Aztán a tejet is megforralta a fiatalasszony, s nagy csendességben vacsoráztak; Mihályka a tarka sapkával a fején és Borbála valami különös, néha megrebbenő borongással a bársonyos szemében. Akkor is merengve nézett, amikor a gyenge lámpavilág mellett kezdte megvetni az ágyat. Levett egy párnát, és elgondolkozva a karos padra tette, de nem tudta tovább bontani az ágyat, mert abban a percben ugatni kezdett odakünn az a Bagoly kutya, amelyik fölösleges buzgalommal nem szokott ugatni soha. De most éppenséggel úgy ugatott, amire azt mondták örökké, hogy fog valamit a kutya.
Borbála kilépett az ajtón, s mivel a leereszkedett sötétben már nem lehetett tisztán látni, odaszólt a kerítés felé, ahol mintha imbolygott volna valaki.
- Ki az?!
- Mátyás - szólt egy hang.
Borbála megismerte, hogy Széllyes Mátyásé a hang, hiszen leány borában is sokat hallotta ezt a hangot, nappal és holdvilágon egyaránt; s amióta asszony, azóta is megszólal néha, tele bujkáló epedéssel, mely úgy settenkedik a hangban, mint a vadmacska az erdei vízesés környékén.
- Mit akarsz, Mátyás?
- Holnap Mihály napja van - mondta a legény.
- Hát aztán?
- Jót akartam kívánni az uradnak.
Tudta Borbála, hogy melléje beszél Mátyás, mert a jót nem az arának, hanem önmagának akarja kívánni. Nem vesztegetett hát sok időt ebben a kedvező estében, hanem csak annyit mondott, hogy Mihály nincs itthon, s aztán már bé is ment a házba. Úgy látszik azonban, hogy valamivel mégis több időt töltött a közelítő árnnyal, mint ahogy gondolta volna, mert a fia már a párnára dőlve aludt a karos padon, amikor visszalépett ismét a lámpavilágba.
S az új cipő is rajta volt a lábán.
Mosolygó melegség öntötte el a Borbála bársonyos szemét, majd lassan lehajolt a fia lábához, hogy lehúzza róla a cipőt, s a boldog gyermeket ölben az ágyba vigye. De ahogy oldozta volna a cipőt, Mihályka elhúzta álmában a lábát; majd azután is elhúzta folyton, valahányszor az anyja le akarta venni róla a cipőt.
Úgy kellett cipőstől az ágyba tenni, pokrócba csomagolva a lábát. Odakünn csend volt, az arany félhold halványan keresgélt valamit a kerti fák között.
Borbála megvetette magának is az ágyat, egészen kicsire húzta a lámpát és lefeküdt. S miközben a derengő ablakot nézte és a különböző férfiak árnyait, amelyek leány korából és asszony korából elindulva, az emlékezet gyenge ködében elvonultak a derengő ablak előtt, azalatt Mihályka ismét elindult álmában és az új cipőben, hogy megkeresse a nagy csizmadiát. Vitte a két sárga cipő a poros úton, s ha találkozott valakivel, mindig megkérdezte attól, hogy nem láttak-é egy gazdag és uras csizmadiát, aki meg akarta enni a szemével az anyját, s még a fülébe is valami olyan dolgot sugdosott, amitől pirosság gyúlt az anyja arcán. Végre egy ember azt mondta Mihálykának, hogy ő tud arról a gazdag és bűnös csizmadiáról; s azt is tudja róla, hogy a közeli nagy erdőben lakik, egy óriási fekete csizmában. Amikor ezt Mihályka megtudta, egyenesen a közeli nagy erdőbe ment, és ott meg is találta az óriási fekete csizmát, melynek a szárán bátran bémászott, hogy megölje a csizmadiát. Le is ereszkedett a csizma szárán, majd egyenesen az orrára ugrott a bűnös csizmadiának, aki mélyen és horkolászva aludt. De az új cipővel valahogy lecsúszott a csizmadia orráról, ami nagy szerencsétlenség volt, mert a gazdag csizmadia abban a pillantásban felébredt, és megragadta a Mihályka lábát.
Hiába rúgott, mert úgy szorította, hogy semmiképpen nem tudta a markából kihúzni.
Megijedt és kiabált, hogy most mi lesz.
De akkor fölébredt.
Ott állt az édesanyja, föléje hajolva, s az arcát simogatta.
- Álmodtál valamit? - kérdezte.
- Megfogott a csizmadia - mondta Mihályka.
Nem kérdezte Borbála, hogy miféle csizmadia fogta meg, mert tudta jól. Amióta úgy nézett rá, és a fülébe súgott, azóta nála is settenkedik, de egy percre sem ereszti közel magához, hanem már messziről olyanokat mond neki, hogy szégyenletiben a homályba bújik a csizmadia, s ott a homály mögött várakozik.
- Várj, lehúzom a cipőt - mondta.
Le is húzta szépen, mire a fiú ismét elaludt, s boldog megnyugvás látszott az arcán. Akkor ő is visszafeküdt az ágyba, de ahogy elszenderedett volna lassan, a homályból előjött a leselkedő csizmadia, csendet intett feléje, és azzal a kicsi disznószemével merőn nézte folyton, miközben közeledett hozzá. Szólani akart neki, hogy ne jöjjön tovább, de nem tudott semmi hangot adni. S egyre közeledett gerjedve a csizmadia, majd hirtelen olyan mozdulatot tett, hogy a nagy karjaival átölelje.
Abban a pillanatban sikoltott Borbála egyet, s ijedten felült az ágyban. Olyan hangosat kiáltott, hogy Mihályka is felriadt rögtön, s ugyancsak felült az ágyban.
- Valaki nagyot kiáltott! - mondta a fiú.
- Pedig nem jár senki - felelte az anyja.
Úgy felülve hallgatóztak egy darabig, de bent és odakünn egyaránt csend volt. Csak annyit láttak a gyenge lámpavilágon, hogy a macska elnyújtózva fekszik a kályha alatt, a tarka sapka fehéreket pillant az asztal tetején, és az új cipő kicsi rézszemei álmosan pillognak a karos padon. Künn a félhold aranyos világa halványan az ablakra gyűlt, mögötte a fák némán és mozdulatlanul várakoztak, s valahol a kutya is úgy hallgatott, mintha szent ígéretet tettek volna neki a csillagok, hogy eljön biztosan a tavasz, amikor cimboráival napestig a kertekben kóborolhat.
Mégsem tudtak elaludni. Mihályka az álmára gondolt, de már nem bajlódott a csizmadiával; inkább az óriási fekete csizma tetszett neki, amelyben lakhatik az ember. Aztán az első iskolás napra gondolt, amelyen felveszi az új sárga cipőt, és felteszi a tarka sapkát is, hadd csodálják a barátai, és mondhassák el otthon, hogy Csergő Mihálykának már fújhat a hideg szél, és leeshetik neki bátran a hó, mert meleg sapkája van és jó sárga cipője.
Hirtelen az apja jutott eszébe, aki megkereste a pénzt.
- Édesapám mikor jön haza? - kérdezte.
- Hát te nem alszol? - felelte az anyja.
Hirtelenség és megrezzenés volt a Borbála hangjában, mintha a fia rajtacsípte volna valamin. A csoda vigye is el, hogy milyen képzelődő az ember; s hogy milyen gyarló is, bármennyire ártatlan. Lám, amióta férjhez ment, őt meg sem érintette idegen férfiú; s ilyen egyedülvaló, csendes éjszakán mégis jönnek az árnyak, s úgy kerülgetik őt, mintha lehetne valami reménységük. Egyszer az a szemtelen, gazdag csizmadia jön, mintha a szerelem és a hitvesi hűség pénz dolga volna; máskor pedig az a kitartó Mátyás forog a ház körül, nem akarván megérteni végre, hogy neki ura van, akit szívből szeret...
- Bolond! - mondta magában.
De nem is egészen magában mondta, mert hallotta maga is, ahogy elutasító, nyers módon szólott. Azt hitte, Mihályka is meghallotta a hangot, de a fiú nem adott arról semmi jelt.
- Már alszik - gondolta Borbála.
S abban a percben, ahogy ezt éppen magában kimondta, valaki halkan megkopogtatta az ablakot. Borbála ijedten ugrott szemével az ablak felé, ahol ismét egy árnyat látott. Az árny nem mozdult egy darabig, de úgy tetszett, hogy leskelődik bé a szobába, az ablakon keresztül.
Hát ez csak Mátyás lehet.
- Nyakon kéne önteni - gondolta Borbála.
S akkor ismét megzörgették az ablakot.
Borbála fölkelt, egy csuporban vizet merített, s elindult az ablak felé. Mint a halálba a katona, olyan elszántan ment. Szinte azt a bársonyos szép szemét is behunyta, hogy elég kegyetlen tudjon lenni. Kinyitotta gyorsan az ablakot, és a vizet annak a bolond legénynek az arcába öntötte.
Prüszkölt egyet az alak, majd így szólt:
- Hát te mit csináltál?!
A hang a Mihályé volt, az ő urának a hangja, rögtönt megismerte.
- Hát te hazajöttél?! - szólt ki az ablakon.
- Haza - mondta Mihály.
Egy zsebkendővel az arcát törölgette, miközben kuncogva nevetett, hogy ő miképpen járt egy asszonynak az ablaka alatt. Borbála is olyan édesen nevetett, mintha csakugyan az jött volna el, akit egyedül és szívből szeret.
- S mért ilyen váratlanul? - kérdezte.
- Nevem napja van - mondta Mihály.
Aztán bemászott boldogan az ablakon, pedig az ajtón is jöhetett volna, mert Borbála kinyitotta volna neki szívesen. De Mihálynak jobban esett ez az ablakos út, amelyen legényesen és könnyen is jött, amit nem is lehet csodálni, hiszen az a kedves félhold hátulról taszította.
Vannak az életben bozótos dolgok.
Így például nehezen tudja megmondani az ember, hogy valójában hol is kezdődött az a bizonyos esemény, amely aztán nagyot fordított az életén.
Maga Zöld Lázár is így járt, amikor a nyár végén elcserélte a házát, s véle az egész apai belsőséget, ami ugyan szegényes volt, de legalább jó helyen feküdt a faluban. Nevezetesen az országút mellett. Viszont az új otthon pedig, amit cserében kapott, egészen kívül, s egy kicsit messze esett a falutól. Fent az erdők alatti patakvölgyben, ahol még egy kiáltásra sem volt szomszédja senki.
Csak amikor odaköltözött, akkor gondolkozott el azon, hogy vajon miért is cserélt otthont. S ahogy ennek okán gondolkozott volna, a derengő múltból valami könyv merült fel emlékezetében. Az a könyv olyan emberről szólt, aki magában a természetben élt, fák és állatok között. S a könyvben az volt írva arról az emberről, hogy "boldogan érezte magát a természet lágy ölén".
Lehetséges, hogy ez a mondás akkor megragadt benne.
Lehet azonban az is, hogy eme mondás nélkül is végrehajtotta volna a cserét, hiszen afféle elnézegető, magányos természete volt neki.
De hát mindegy.
Most már megtörtént a dolog, vagyis a nyár végén erre a Szélbúvás nevű helyre költözött a feleségével együtt, aki magas sovány és fekete asszony volt, s akit elég találó módon Lidinek is hívtak.
Az új szállást Lidi asszony nem szerette.
Ki sem lehetne mondani, hogy a változás óta mennyi fülrágó beszédet hallott Zöld Lázár az asszonytól. Pedig a nyár végén még kies volt nagyon ez a Szélbúvás nevű hely; ősszel pedig színesen és bolondul szomorú, ami úgyszintén nem megvetendő, mert ha már szomorúság nélkül nem telhetik el az élet, akkor legyen legalább az a szomorúság színes és bolondos.
A tél valamennyire mégis mentette az asszonyt.
Mert amióta beköszöntött a téli időszak, azóta bizony hideg van és kietlenség Szélbúváson, de hát ennek is csak az lehet az oka, hogy a hó még nem esett le.
- Majd akkor - gondolta Lázár -, majd akkor Lidi is másképpen fog beszélni.
Ámbár, ha igazságosan nézi az ember, ezt a télkezdeti kietlenséget is zokszó nélkül és illedelemmel el lehet viselni, hiszen utóvégre egy posztómalom is tartozik a házhoz. Az a posztómalom pedig, ha most járható állapotban volna, s ványolnának is benne posztót, akkor szép jövedelmet hajtana nekik.
S hát még a két ló!
Mert a cserét azzal is megpótolta a Lázár komája, akit ugyancsak Lázárnak, mégpedig Piros Lázárnak hívtak, hogy a csere-vásár alkalmával két lovat is adott, bárha elég girhesek voltak azok a lovak.
- Hát most már úgy van, ahogy van.
Ha nem sírdogálna folyton a szél, igazán jó is volna itt a természet lágy ölén. De a szél bizony sírdogál. Sőt már nemcsak sírdogál, hanem kezd áthatolni a ház vedlett falain, és belébújik az ember csontja közé is. Maga a föld is olyan már, mint a csont, s a fa is úgy meg van immár fagyva, hogy a fejsze lepattan róla.
- De most már hamar leesik a hó - gondolta Lázár.
Hiába várta azonban a havat, mert a mérges egek nem akartak megkönyörülni. Csak a szelet gyűjtötték mindenünnét, és nyargaltatták folyton s főleg a természetnek abban a kicsi ölében, ahol ők laktak.
Már Lidiben is megfagyasztották valósággal a szót, mert napok óta csak jár szótlanul, mint valami céltalan vértanú.
Így ez először jó volt, mert csend volt.
De aztán megkérdezte Zöld Lázár mégis:
- Valami bajod van, Lidi?
- Van! - mondta kurtán az asszony.
Utána kicsi és nehéz szünetet tartott, de az csak olyan volt, mint gátszakadás előtt a csend. Vagyis egyszerre megzúdult a kicsi szünet után, s úgy kezdte ontani a szót, hogy nemcsak kipótolta a hosszú, néma napokat, hanem Szélbúvás egész völgyét tele hordta szemrehányással és keserűséggel. Nemcsak magát sajnáltatta ebben a kesergésben, hanem még azokat az elítélt bűnös embereket is, akiket büntetésből esetleg ide zárnának, ebbe a völgybe.
- Itt a lovak is megfagynak! - azt is mondta.
- A ló bírja a hideget - szólott csendesen Lázár.
Erre azt kiáltotta Lidi asszony, hogy még akkor is megfagynak, ha bírnák is a hideget, mert az istálló ajtaja ki van szakadva, s nincs egy férfiú a háznál, aki bé tudná deszkázni.
- Az is meglesz - mondta a férfi.
- Meg, magától.
- Nem magától, mert Lázárnak már szóltam.
Igaza volt a gazdának, mert csakugyan szólott volt, már napokkal azelőtt, annak az ácskodó barátjának, akit ugyancsak Lázárnak hívtak, csakhogy Fejér Lázárnak. Az a Fejér Lázár meg is ígérte akkor, de még nem jött el. Mit csináljon hát! Nem őrizheti éjjel-nappal az istálló ajtaját, testével födvén azt a nyílást. Amit tehetett, azt megtette, mert szalmával bédugta azt a nagy lyukat, mely tátong azon az ajtón. S nem tehet róla, hogy a szél folyton kinyomja, vagy bényomja azt a szalmát. A szélnek nem lehet parancsolni, s ha lehetne, akkor sem tenné meg, mert amit a szél azzal a szalmával cselekszik, valami titkos célból történhetik nyilván. Talán éppen azért, hogy egy kóbor kutya azon a nagy lyukon keresztül a hideg elől bébujhasson a lovakhoz, és úgy mentse meg fagyástól az életét.
- A mai napon - fűzte hozzá - talán eljön Lázár, s akkor megcsinálja.
Lidi azt mondta erre, hogy neki elég volt a Lázárokból.
- Már abban is rendelkezni akarsz, hogy kit miképpen hívjanak? - kérdezte a férfi.
- Elég volt a Lázárokból! - kiáltotta Lidi.
Ezt hiába folytatná, gondolta Lázár, s nem is szólott többet semmit. Elhallgatott az asszony is. S ezt nagyon jól tette, mert amit eddigelé mondott, az események abban sem igazodtak hozzá, sem a lovak megfagyásában, sem más baljóslatokban. Mert estefelé ugyanis, abban a nagy hidegben, megjelent a háznál Piros Lázár, akivel a házat cserélte volt.
S kölcsönkérte a két lovat.
- Csak egy napra kell - mondta.
Amikor Lidi meglátta Piros Lázárt, szinte a levegőbe szegezte azzal a két szeggel, ami a szemében volt. S amikor azt is meghallotta, hogy még a két lovat is kölcsönkéri, mérgében kiment a házból, s meg tudott volna ölni bárkit, akit Lázárnak hívnak.
De a gazda mégis odaadta a két lovat.
S alighogy Piros Lázár elvezette a lovakat, az időjárásban furcsa változás történt. Először megfordult a szél, vagyis keletről délre ment, s onnét kezdett lassan fújdogálni. Már nem sírt azonban, s éles fogai sem voltak neki, hanem inkább kövéren és puhán hullámzott, mintha gyapjút emelgetett volna folyton.
Aztán a szél fölött meleg szürkére ereszkedett az ég, és hullani kezdett a hó.
Nagy pelyhekben hullott, lassan és egyre sűrűbben. Estére már akkora lett, hogy bokáig ért. De még akkor is hullott, sőt ömlött nagy puhasággal. Mire pedig az estébe belé is mentek, már olyan lett, a világ, mintha égen és földön, s a kettő között a légben, nem is lenne már semmi egyéb, csupán csak mindenütt hó.
Zöld Lázár aludni sem tudott örömében.
Néha az ágyból is fölkelt, s olyankor odament az ablakhoz, és kinézett a fehér világba. Éjfél lehetett már, amikor úgy látta az ablakon keresztül, hogy megállt a hó hullása, és minden megnyugodott. A föld és a fák nagy nyugalmasan patyolatban feküdtek, és az ablakkal szemben a csűr is békességes fehérben állt, csak egyedül az istálló ajtaján ásított feketén az a nagy nyílás, amely azt az ácskodó Fejér Lázárt hiába várta.
Csend és nyugalom volt az éjszakában.
S a világ pedig ott feküdt az ártatlanság fehér hatalmában.
És ahogy mindezt örömében eltelve nézte Zöld Lázár, egyszer csak egy nagy kutyát pillantott meg, amint az a nagy kutya ólálkodva éppen ment az udvaron keresztül, egyenesen az istálló felé. A színe sötétbarna volt, egy kicsit rőtszínű talán. S utána egy másik kutya is sompolygott. Majd megint egy másik. Öt vagy hat olyan állat, mind rőtszínűek, s egyenesen a fekete nagy lyuk felé mentek, amely az istálló ajtaján tátongott.
S ott az ajtó előtt mintha megálltak volna.
De akkor az első visszafordult, és a szeme villanni látszott, majd a nyíláson béugrott az istállóba.
- Farkasok! - kiáltotta Lázár.
Olyan ijedten riadt a szava, hogy Lidi menten felébredt.
- Te ott mit csinálsz?! - kérdezte.
- Kelj fel! Farkasok! - mondta Lázár.
Az asszony kiugrott rögtön az ágyból. Lázár pedig megfogta a karját, és szusszanás nélkül az ablakhoz vezette. Amikor az ablakhoz értek, a negyedik vagy ötödik farkas éppen akkor ugrott bé az istállóba.
Lidi reszketni kezdett, mint a nyárfalevél.
- Most mi lesz?! - vacogott a foga.
Lassan egészen ráfonódott az ura derekára. Meredt félelemben úgy nézték a fekete lyukat, amelyen nemsokára visszaugrott az első farkas, utána pedig egymás után a többi.
Parázslott mindegyiknek a szeme.
Lidi ijedtében az ajtóhoz futott, s azt bezárta. A farkasok szimatolva megálltak az udvaron, és az ablakok felé nézegettek. Kettő még a hóba is leült, s a fülét vakargatta. A többi mindjobban a ház felé szimatolt; amelyik pedig leghátul állott, az ásított egyet.
Valamit gondolt Lázár, az ágy alól kivette a fejszét.
- Ide is béjöhetnek? - kérdezte Lidi.
- Ide nem - mondta a férfi.
- Hát akkor minek a fejsze?
- Csak - szólott Lázár.
Akkor már nem mertek rábújni az ablakra, hanem csak melléje tapadtak a falhoz. Óvatosan onnét lesett ki Lázár a farkasokra, miközben Lidi a férfi derekába kapaszkodott, s néha megtapogatta a fejszét.
- Ólálkodnak - mondta Lázár.
- Nem mennek?
- Egyik, mintha.
A percek nem akartak telni, hanem úgy megálltak, akár a fagy. De aztán Lázár mégis azt mondta egyszer:
- Kettő vonul.
- Csak kettő?
- A többi is.
S csakugyan, lassan sompolyogva elmentek a farkasok. Akkor Lázár egészen odabújt az ablakhoz, majd Lidi is melléje húzódott, hogy a maga két szemével láthassa farkasok nélkül a havas udvart. Nemsokára az ablakot is kinyitották. Lázár kihajolt az ablakon. Erre és arra nézegetett a patyolat világban, majd bétette az ablakot, és így szólt:
- No, elmentek.
- Vajon végleg?
- Végleg.
Csend lett a szobában. Egyik sem szólott semmit. De nagyon fáztak mind a ketten. Szinte jobban, mint a fagyasztó szélben azelőtt. Az asszony vacogva visszafeküdt az ágyba, Lázár pedig tüzet gyújtott a kályhában, majd oda feküdt ő is a felesége mellé. De fektükből is a mennyezet felé néztek, mely a tűz kivillogó fényében derengve lebegett.
Elsőnek az asszony szólalt meg nagy későre.
- Jól tetted - mondta -, hogy a lovakat odaadtad Piros Lázárnak.
- Ő nem eszi meg - felelte Lázár.
Csak el-elszenderedtek, úgy aludtak.
Aztán megvirradt.
A házban meleg volt, künn pedig csupa ragyogás. Békességben múlt a nap is. Délután pedig Piros Lázár visszahozta a lovakat. Majd az ácskodó Fejér Lázár is megjelent, és bédeszkázta az istálló ajtaját. Amikor készen volt véle, Lidi pálinkát vett elő, s nagy szívélyességgel töltött a három Lázárnak, akiket meleg szavakkal arra biztatott, hogy legyenek mindig jó barátok.
1.
Végre ez a perc is eljött!
A csizmája fénylett, ahogy ilyenkor, az esztendő utolsó estéjén illik is; már csak a göndör szőrű fekete sapkát kell feltenni, s akkor mehet is. Ott állott gondos öltözetben a szoba közepén, s még egy pillantással széjjeltekintett. A lámpa sárgás puha fénnyel égett az asztal fölött; az anyja betegen az ágyban feküdt, mint öt hét óta már folytonosan; s az apja ott ült a kályha mellett egy alacsony széken, és hunyorgatva törökbúzát fejtett.
Határozottan békesség honolt a szobában, csupán a beteg asszony szeme fénylett egy kicsit türelmetlenül.
A sapkát gondosan a fejére tette Fülöp.
- Hát én megyek - mondta.
Szeretetben eresztették el, mert biztató, halk szóval azt mondta erre az apja, hogy eredj, csak eredj; az anyja pedig azt bízta figyelmére, hogy aztán óvakodjék a rossz társaságtól.
Olyan legénynek látszott Fülöp, aki óvakodik is az olyantól.
Derűsen lépett ki a házból, s az ajtón kívül úgy lépett az estébe belé, mintha egyenes célja lett volna. Ezt különben a gondos öltözet is úgy mutatta. S mégis, amikor kilépett a kapun, megállott mindjárt, és bizonytalankodva nézett jobbra és balra az úton.
Majdnem hangosan szólt:
- Hát most hova menjek?
Nem volt már egészen fiatal az este, de az illendőség még javában tartott ahhoz, hogy bárhova elmehessen. Nyirkos volt az idő, és bizony elég hideg. Amolyan téli pára lengett, melynek szürke és gyér csipkézetét csak nehezen tudják átfúrni a csillagok, a hold pedig szétfolyik benne, mintha vizes tejbe öntené fényét.
A házak teteje csak derengett, a fák gyöngyöket szedtek ágaikra.
- Hova menjek? - gondolta ismét.
Fölfelé indult az úton, ámbár akkor sem tudta még, hogy miért éppen fölfelé. Nem baj, vélte magában, s elgondolkozott. Különösnek találta, hogy milyen is az ember, legalábbis a legényember. Mert lám, napok óta nem várt maga sem egyebet, csak a mai szilveszterestét. Türelmetlen volt valósággal, hogy milyen lassan múlik az idő. Legszívesebben percenkint dobálta volna zsákba az órákat, csak hogy jöjjön már ez a nevezetes este, melynek élvezésére gondos öltözetben elmehessen. S most, amikor itt van az óhajtott óra, a két lába vaktában viszi.
Igazán csodálkozott.
- Miképpen lehetséges efféle? - kérdezte magában.
Hát így jár, aki csak vágyakozik és csak vár, de gondolkozni elfelejt. Bezzeg, ha tervet csinált volna, most nem kotyogna ebben a tapadó téli ködben. De hát ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. Azt hiszi, hogy ő a világ egyedül, holott a valóság egészen más. Még arra sem volt okos, hogy kigondolja ezt az estét; vagy gondolta-e végig valaha legalább a maga valódi állapotát! Egyetlen fiú, az igaz, de telik-e egyébbel a nap, mint örökös küszködéssel. Az apja már megküzdeni sem akar a szegénységgel, hanem csak mosolyog rá, mintha le akarná nézni. Öt hete annak is, hogy az anyja egyre nyomja az ágyat, mert a dereka kettőbe akar szakadni, ha meg talál jobban mozdulni. Van három juhuk és két lovuk. De nem is lovak azok, hanem gebék. Mit mondjon hát, kimenvén a faluból, amikor azt hallja, hogy a duglódiak mind gebések?
Nem mondhat semmit, mert igaz.
Annyi düledező gebét nem is lehet látni sehol, mint ebben a kicsi faluban. Aki duglódi, már azt is elfelejti lassankint, hogy miképpen fut a ló, mert itt mindenkinek csak vánszorgó gebéje van, amelyek úgy mennek, mintha a lábuk helyett négy kopogó bottal járnának.
Úgy megkeseredett hirtelen; hogy ismét megállt. A sapkát egy mozdulattal feljebb taszította a homlokán, mintha attól nem látott volna jól. Pedig a köd fátyolozott el mindent, egyre jobban. De ahogy belénézett jobban a sötétedő ködbe, úgy tetszett hirtelen, mintha biztató módon két meleg szem csillámlott volna meg.
Még egy pillanatig sem tartott az egész.
Elvillanó káprázat volt.
De rögtön egy lány jutott eszébe.
Még a nevét sem tudta felidézni hirtelen, csak annyira ismerte. Látta ugyan már sokszor, és futó szavakat váltott is véle, ha történetesen összetalálkoztak valahol. De legény módjára sohasem tette el magának, mert hiszen még csak növendék is volt a leány. Hanem vékony és formás alakja, mint csupán sejtelem, már tünedezett többször is neki.
A csillámló meleg szemét pedig az előbb megismerte. Ott a sötét ködben elnevette magát, hogy efféle bohókás dolog történhetik véle. Két meleg szem csillan fel, pedig hitvány ködnél egyéb semmi sincs a közeliben; s ha már felcsillan a két kedves szem, aki mögötte van, annak a neve nem jut eszébe. Úgy látszik, az esztendő utolsó estéjére megzavarodott, hogy kótyagosan kezdhesse az újat.
- Ejnye, hát hogy is hívják? - erőltette magát.
De már mondta is, meleg párával és hangosan a ködben
- Vilma! Szabó Vilma.
Már úgy ment, hogy kedve volt hozzá. Az előbb még mintha fázott volna egy kicsit, most azonban sokat enyhült hamarjában a köd. Valami meleg buzdulás a gondolatait is a reménység felé libbentette. Már lehetetlennek tűnt, hogy a küszködés ne vezessen jobb életre; a munka gyarapodásra, és az értelem helyesebb útra. Az anyja is meggyógyul majd hamarosan, az apja a jobb sorsnak fog mosolyogni, és megfényesednek talán a gebék is.
Úgy lesz!
- No, itt laknak! - bukkant ki egy ház a ködből.
A két ablak világos volt a tornác fölött; s nem is enyhén, mint amikor csak magukban vannak a háziak, hanem vendéglátó módon. A kaput egy kicsit emelni kellett, mert öregesen támaszkodott a földnek; s huppadoztak a falépcsők is, melyek a tornácba vezettek.
Onnét nyílott az ajtó.
Egy pillantásra megállott Fülöp az ajtó előtt, s a fülét egy cseppet előreküldte, ámbár úgy vélte, hogy ez nem illendő. Vidám zajongás hallatszott a szobából s a kelleténél talán több férfihang.
Kopogtatott, bényitott és köszönt.
Ha maga a cethalas Jónás érkezett volna, jobban az sem lephette volna meg a háziakat s a vendégeket egyaránt. Az asszony az állát le is ejtette rögtön, s tátva maradt a szeme is; Vilma pedig megrebbent, észrevehette bárki. Két legény is üldögélt ott, közrevéve a leányt a padon. Az egyik nevetgélni kezdett, mint oktalanul a gúnár; a másik azonban, egy bizonyos Gagyi Zsiga nevezetű, zordra borulva várta, hogy mi lesz.
A gazda felállt, és kézfogással köszöntötte Fülöpöt, aki szintén kezet fogott sorjában mindenkivel, majd leült külön a másik padra. Ültéből elsőnek a leányra tekintett, hogy a szeme valóban azonos-e ama ködbéli tüneménnyel.
A kettő egy volt.
Vidáman, mint aki örül valaminek, úgy nevetett.
Arról beszélgettek, hogy a fekete földre fehér hó kellene ilyenkor; s ne köd borongjon, hanem csillagok rezegjenek. Mert jó tél után jobb szívvel jön a szép tavasz s majdan a dús nyár.
Mindenki mondott valamit, csak éppen Gagyi Zsiga hallgatott, pedig fontos személynek látszott, kívül s belül oly nagyon ünnepélyes volt.
- Addig nem is lesz hó - mondta Fülöp -, amíg Zsiga ilyen ködös.
Erre Zsiga felemelte nagy busa fejét, s nagy felsőbbséggel így szólt:
- Nekem már tavasz van.
Mindenki ránézett, hogy ehhez a nagy kijelentéshez valami magyarázatot hátha fűzne. A várakozásban meg is enyhült Zsiga egy kicsit, s Vilma felé billentve a fejét, így szólt:
- Itt van a friss hajtás.
- Varjú alatt letörik - mondta Fülöp.
Úgy eltalálta Fülöp a szót, hogy egyszerre Zsiga törött le alatta, vagyis a varjú; s ezen mindenki jól nevetett, még maga a frissen hajtott tavaszi ág is. A nagy siker meg is emelte mindjárt Fülöpöt, mert attól a perctől kezdve ő lett a társaság közepe. S ha már véle ilyen kedvező fordulat történt, akkor ő is komolyra fordította a szót, és a múló esztendő bajait mindnyájuk okulására ajánlotta, majd pedig a bizakodás és a reménység követeit küldötte az újév fogadására.
Mivel a Vilma pillantása is sokszor szállott csillogva feléje, s mivel a jó hangulatban a falu összes gebéit is szavakkal meghizlalták, éjfélig ott maradt a leányos háznál. De aztán, mihelyt a szokásos újesztendei kívánságok elhangzottak, hamarosan búcsút mondott a háziaknak s nemkülönben a két legénynek is, akik ez alkalommal, s nyilván a távozás miatt, igen szívesek voltak hozzá.
Vilma kikísérte Fülöpöt:
S künn a tornácban, szokás szerint, egy kicsit megálltak.
- Úgy látszik, Zsiga akar valamit - mondta Fülöp.
- Igen - felelte halkan a lány.
- S mit?
- Meg akar engem kérni.
Fülöp egyik lábáról a másikra állt.
- Az a fontos, hogy a leány mit mond - jegyezte meg.
Mint éppen a ködbéli tünemény alkalmával, úgy csillant meg a Vilma két szeme, s utána nevetve csak ennyit mondott:
- Válogatok majd a szavak között.
Ezzel indult el Fülöp az új esztendőben a grádicson lefelé; s miközben távolodott, ő is válogatott magában a szavak között. S amiket kiválasztott, azoknak a szavaknak kedvük volt arra, hogy munkában új élet kezdődjék; s talán gyenge karjuk is volt, amelyekkel őket ketten mintha egybe akarta volna ölelni.
2.
Az illedelmes búcsú után úgy maradt ott a lány a tornác éjféli sötétjében, mint valami vidám és enyhítő folt. Nemigen látta már, de hallotta, hogy Fülöp lefelé tapogat a rozoga falépcsőkön; s megvárta még azt is, hogy emelintve kinyissa a kaput, s odakünn útba kapjon.
Jólesett neki, hogy tisztelő illedelemmel beszélt véle Fülöp. S bárha csak tizenhét éves ő, s melléje leány is, mégis oly emberségesen! Csak néhány szót mondott, mint a holló, de ama néhány szó mögött sok minden buzgott.
Olyan érzése volt.
- No hát, milyen az élet! - mondta magában.
Vidáman pendült vissza a házba, és nevetve hunyorgott a hirtelen lámpafényben. De azért látta jól, hogy mindenkinek a szeme rajta vizsgálódott, hogy olvassanak valamit abból, amit odakünt a tornácban együtt írtak Fülöppel.
Zsiga különösen igen vizsla volt.
- No, el tuda menni valahogy? - kérdezte.
A kérdés sótalan volt, és a maga balga módján csúfondáros. Csak a másik legény és Zsiga nevetett rajta abban a jóleső hiszemben, hogy Fülöpöt máris nevetség tárgyává tették a lány szemében. Mindjárt láthatták azonban, két dologból is, hogy nagyot tévedtek. Mert egyrészt a gazda morgósnak nevezte Zsigát; másrészt pedig Vilma olyan választ adott, ami bármilyen szónál is többet mondott. Vagyis a kérdés után hirtelen megállt a szoba közepén, mintha váratlanul béka ugrott volna a lába elé. Aztán fordult egy felet, s nem Zsiga mellé telepedett vissza, ahol egész este vidáman rebegett, hanem odament a másik padhoz, és a Fülöp árva helyére úgy ült le ott, mintha azt minta céljából akarta volna cselekedni.
Mindenki megértette a dolgot.
A váratlan csend is azt mutatta.
S abban a csendben olyan lett Zsigának az arca, mintha a saját eszét bámulta volna, mely tétován borong előtte, hogy vajon merre párologjon. Mivel szerette a lányt, a javát az eszének valahogy mégis visszacsalta magához, mert töredelmes arccal így szólt:
- Hát beismerem, irigy kutya vagyok.
- Az már igaz! - mondta a másik legény.
Ha tréfának szánta, akkor nem találta el a szót, mert el sem mosolyodott senki. Zsiga pedig feléje döccentette a fejét, és úgy nézte a cimbora-barátját, mintha hihetetlen dolog történt volna. Mintha nem is az eleven legény mondta volna, amit mondott, hanem egy olyan kakas szólalt volna meg, amelyikről azt hitte Zsiga, hogy levesnek már rég megette.
- Azt hittem, hogy téged barátomnak hívnak - mondta neki.
- S nem úgy? - kérdezte a másik.
- Nem.
- Hanem?
- Júdásnak.
Erre a legény is váltott egyet rögtön, mert fullánkosan így szólt:
- Ha akarnám; akkor sem lehetne, mert ugyanis neked nem dukál egy Júdás.
Azzal fel is állott Zsiga mellől rögtön, röviden búcsút vett a háziaktól, de Zsigának oda sem vetett semmit, hanem kifelé indult. Olyan nagy szigorúsággal lépett ki, hogy szinte ráhúzta az ajtót Vilmára is, aki illendőségből követni akarta.
- Golyónak is jó lett volna - mondta a lány.
Aztán visszaült a helyére.
Zsiga meg sem hallotta nyilván, amit Vilma mondott, mert a feje szótalanul lógott belé a levegőbe. Nagy elmerülésben gondolkozni látszott, s annyira megfeledkezett magáról, hogy már a háziak ébresztő szemekkel nézték.
- A bűneidre gondolsz? - kérdezte a házigazda.
Erre már Zsiga is észrevette magát, s így szólt:
- Nem tudom, megmondjam-é, hogy mire gondolok.
- Meg hát! - biztatta a házigazda; s bólintott kettőt az asszony is, csak éppen Vilma ült úgy, mint szélcsendben a virág. Ez láthatólag gátolta is Zsigát a feltett szándékában, s éppen azért megkérdezte külön a leányt is:
- Szóljak-é, Vilma?
- Akarat dolga - mondta a lány.
Sok biztatás nem volt a Vilma szavában, de azért Zsiga mégis elszánta magát, s így szólt:
- Úgy gondolom, hogy elég jól ismerem eme háznak kedves leányát, ámbár teljes mértékben megismerni senkit sem lehet, csak csupán a mindennapi örökös együttlétben. Mivel azonban a szükséges és bátorító szeretet az én részemről megvan, olyan szándékot táplálok magamban, hogy Vilmát elvenném.
A homlokát megtörölte, s hátrább ült a padon. Már könnyebben érezte magát, s várta a feleletet.
- Vilma dönt - mondta a gazda.
Vilma azonban úgy hallgatott, mintha válogatna a szavak között.
- Mert amit tesz, magának teszi - mondta az asszony is.
S a lány még mindig hallgatott.
- No lám, szólj egyet! - biztatta Zsiga.
- Majd egyszer szólok - mondta Vilma.
- S most nem?
- Végsőt nem.
Rosszul esett Zsigának ez a nagy fukarság, de erőt vett mégis magán, és igyekezettel viselkedett. Bölcsnek mutatta magát, sőt kényszeredett mosolyokkal is élt, de azok csak olyanok voltak, mintha megbántott egére bottal hajtott volna bárányfelhőket.
Aztán baráti módon elbúcsúzott a szülőktől; Vilmának pedig azt mondta, hogy ne is fáradjon a kísérettel, nehogy odakünn a tornácon, még a végső szó előtt, meg találjon hűlni.
- Hát minden jót! - mondta végül és általában.
S azzal elment.
Utána nagy csend maradt a házban. Az öreg a bajuszát sodorgatta, az asszony a kötényéről szedegette a semmit; s közben pedig Vilma egyikről a másikra ugrott a szemével, mint valami nyugtalan madár. Csak most értette meg igazán, amint a csendben nehéz lábakkal mentek a percek, hogy milyen rossz lehet várni a szót.
- Hát az alma nem esett le - szólott végre a gazda.
S ahogy ezt az ártatlan dolgot kimondta, abban a pillantásban váratlan dolog történt, mert az asszony felugrott, s úgy kezdett járni a szobában, mint a haragos szél. Még a fújását is szinte hallani lehetett, s látni nyomában a port.
- Te mért zaklatsz? - kérdezte a gazda.
Erre az asszony megállt az urával szemben, és azt mondta egyetlen szuszra:
- Nem érhet minket olyan szerencsétlenség s veszedelem, bármikor s honnét jöjjön is, hogy maga elhárítaná rólunk, hanem csak azon jár olyankor az esze, hogy valami sutaságot mondjon, mint például "az alma nem esett le".
Nyelt egyet, de közben már pendült egyet a lány felé, kinek hasonló módon mondta:
- Te is, ámbár még béka vagy, nem tudod, hogy miképpen dughatnád az orrodat minél magosabbra, mint ezen jelen alkalommal is, amikor egy jóravaló s gazdag legényt szalasztottál el, mintha ebben a szegénységben akármeddig dicsőségben ülhetnél.
Most már fújt is egyet, s ismét szelesen járni kezdett a szobában. Néhány fordulat után azonban megállt a lány előtt, s ráugrott a kérdő szóval:
- Miért tetted?!
- Fülöpnek megígértem - mondta a lány.
- Annak az egérnek! Hiszen olyan szegény, hogy penészes belé!
- Én is szegény vagyok - felelte szelíd nyugalommal Vilma. - De Fülöp legalább emberséges ember, akinek nemcsak asszonya, hanem társa is lehet egy lány. Majd egy szívvel és közös akarattal leszünk ketten, dolgozunk, és okosan haladunk a világgal, hogy nekünk is legyen mindenünk.
A harag után most megijedt az asszony, mert úgy látta a lány szavából, hogy azok ketten már végeztek is valamit.
- Csak egyszer volt itt!
- Egyszer.
- S már odaígérted magadot neki?!
- Csak magamban - mondta Vilma.
- S ő nem szólt?
- Nem.
- A nyavalyás! - tikkadozott az asszony, majd köhögés jött rá, minek a szüneteiben valami affélét lehetett érteni, hogy többet oda ne menjen az a szűkszavú tekergő, mert az ajtót csak tenné bé s nyitaná ki.
Végre nehezen elhallgatott, s a köhögése is elállt. Akkor kimerülve leült a régi helyére, de látszott, hogy a tollai még borzosan állnak.
Csend lett.
Az öreg hunyorított egyet pajkosan a lány felé és így szólt:
- No, imádkozzunk s feküdjünk le.
De abban a percben koppintott valaki az ajtón.
- Hát ez ki lehet?! - kérdezte az asszony.
- Szabad! - mondta a gazda.
Kedves mosolygással Fülöp lépett bé az ajtón. Köszönt illedelmesen, s majd szíves engedelmet kért, hogy olyan későn vissza merészkedett jönni.
De hát úgy van a dolog, folytatta, hogy neki már nem meleg takaró kell az éjszakai nyugodalomhoz, hanem egy szó. S az a szó is Vilmától kéne, de valahogy úgy, hogy a szüleiben is visszhangozzék. Kicsi szó, de mégis nagy szó, amit ő szívvel-lélekkel kívánna; s arra a kérdésre kéne adni azt a kívánatos szót, hogy Vilma hozzá menne-é feleségül.
Akkor Vilmára nézett, mosolyban fénylő szemekkel.
- Igen? - kérdezte.
- Igen - mondta halkan a lány.
Erre Fülöp megcsókolta Vilmát, a gazdával kezet fogott, az asszonyt pedig tréfás kedvében szinte az ölébe vette. Aztán nem is szólt egyebet semmit, csak köszönt, és boldogan elment.
- Ó, beh igazán kedves fiú! - mondta az asszony.
A gazda bölcsen bólogatott; a lány pedig, mint a piros alma, folyton nevetett.
Mint valami nagy színes madár, ismét leszáll májusban a földre.
Erre gondolván, a múlt bokraiban megszólal a fülemüle, és az emlékezetben nyílni kezdenek a virágok.
Rózsa virít is már.
Árva leány volt Rózsa, szegény falusi emberek gyermeke. Az apjára nem is emlékezett, mert másfél esztendős volt csupán, amikor az apját, egy kegyetlen téli estén, holtan hozták a lovai haza. Ott feküdt a fuvarozó szekérderekában, végleg megbékülve, amikor a téli sötétben a kapu elé döcögtették a lovak a szekeret. A temetés után egyre csendesebb és szótlanabb lett az anyja, esztendőkön keresztül folyton soványodott, s még a csontjai is kisebbre húzódtak. Aztán sokat köhögött, és az egyik tavaszi napon nem kelt fel többé az ágyból.
Rózsa az elemi iskolába járt akkor.
Ama tavasztól kezdve rokonoknál hányódott Rózsa. Egyik a másiknak adta. Néha megdicsérték az idegenek, mert készséges volt mindenkihez, s mivel látni is jólesett őt, szelíd szőke arcát és ábrándos kék szemeit.
Titkon sokat sírt Rózsa.
Félt az elenyésztő, lombtalan ősztől, s az eltemető, hosszú téltől. Ősszel a tavaszt kívánta, és télen várta a nyárt.
Főleg a virágok miatt.
Mert a virágot nagyon szerette.
Ez a tulajdonsága nemcsak mosolygóvá és ábrándossá tette, hanem az élete sorsán is nagyot fordított. Az történt ugyanis, hogy az egyik májusi napon a közeli városkába kellett mennie. Húsz tojást és egy kicsi kerek sajtot vitt valami Jakab Jakab nevű embernek, aki kerékgyártó volt, és a városka külső részében lakott. Ismerte is ezt a kétszeres Jakab embert, mert esztendők során künn a faluban is egyszer-kétszer megfordult. A háziak, ahol Rózsa lakott, azt mondták róla, hogy a rokonságot is ki lehetne deríteni, ha Jakab Jakab egy kicsit jobb módban élne. Hát ehhez a legendező, távoli rokonhoz vitte Rózsa a sajtot és a húsz tojást. Kevés kérdezősködés után meg is találta a kerékgyártó embert, ki egy huppadozó, régi házacskában lakott. Gyermekük nem volt, s talán azért történt, hogy a kerékgyártó felesége, vagyis a kövér Ámália néni, mindig a templomot és a szent egyleteket bújta.
Azon a májusi napon sem volt otthon.
- Itt lakik-e Jakab mester? - kérdezte Rózsa.
- Itt, amilyen - mondta a kerékgyártó.
Látszott, hogy nem ismeri meg a leányocskát, mert Rózsa már tizenhat esztendős volt akkor.
- Sajtot hoztam s valami tojásokat.
Néhány szó kellett még, hogy kiderüljön minden. De amikor megtudta a kerékgyártó, hogy honnét jönnek a tojások, s hogy kicsoda is valójában a fiatal lány, kedves szemrehányással így szólt:
- Rózsa-Rózsa, hát te sem ismertél meg engem?!
- De én meg!
- Hát akkor mért kérdezted, hogy itt lakik-e Jakab mester?
- Csak illendőségből - mondta Rózsa.
Ezen aztán barátsággal nevettek, s olyan lett a szó is közöttük, mint kedves és szerető rokonok között. Jakab mester bévitte a sajtot a szobába, a tojásokat pedig belérakta egy virágos cseréptálba. Közben Rózsa künn állt a kicsi udvaron, mely teli volt kerekekkel és mindenféle fadarabokkal. De a kerítés mellett véges végig, mindenütt orgonabokrok állottak, amelyek dús virágzásban voltak éppen. Dongók és méhek zümmögtek a kövér lila fürtök között, s mindenféle szivárványos bogarak villadoztak az illatos levegőben.
- Ilyen helyen szeretnék én is élni - mondta Rózsa.
Jakab mester meghordozta a szemét az orgonabokrokon, majd a fiatal lányra nézett, aki csupa szelíd mosolygás volt, és csupa ragyogó kék szem.
- Kellenél is ide - mondta.
Várt Rózsa, hogy most mi lesz; de aztán Jakab mester mégsem virágoztatta ki a gondolatot, hanem nagy körültekintéssel csak annyit mondott, hogy Ámáli néni nincsen otthon, ami nagy kár.
- Hát hol van? - törekedett a lány.
- Szenteskedik - mondta az ember.
Mivel tovább nem is jutottak ennél, Rózsa elköszönt, és hazament a faluba. Még el sem felejtette azonban a pompázó orgonákat, már olyan üzenetet kapott, hogy csomagolja össze mindenét, és költözzék bé a kerékgyártóékhoz, akik engedelmes és hasznos gyermeket várnak benne.
Hát ez meg is történt.
Bár az orgonák elnyíltak hamarosan, Rózsa mégis szívesen lakott ezen az új helyen, mert Jakab mester tréfálkozó és jóféle ember volt, s Ámáli néni sem sokat zsörtölődött, mert napjában alig volt otthon.
Azonkívül pedig ügyes-bajos emberek is sokat jártak a házhoz, melynek az egyik szobájában volt a kerekes műhely. A járogatók között volt egy bizonyos Virág Mihály nevű ifjú ember is, aki valahol az állomási faraktárban teljesített szolgálatot, de hogy miben állott az a szolgálat, s mennyi fizetést kap érte, arról sohasem akart beszélni.
Különben elmélázó és sánta ember volt Virág Mihály.
Mire a hó leesett, legalább egy estét már minden héten ott töltött a faraktáros. Tavasz felé már kettőt is, majd az egyik áprilisi délután két száldeszkát hozott a hóna alatt.
Azt mondta, hogy abból padot csinál az orgonabokrok alá, s mivel Jakab mester arra az engedélyt megadta, már másnap, vagyis vasárnap, meg is csinálta a padot.
Két hét múlva az orgona kinyílott ismét.
Ott ültek minden este.
Aztán az egyik napon elhatározta Virág Mihály, hogy szól a szándéka felől. S ott ülvén kettesben a virágok alatt, nekibátorodott Mihály, és azt mondta:
- Ha nem volnék sánta, magát megkérném feleségül.
Bár amit mondott, nem hangzott a legjobban, mégis Virágnak hívták, aki szólt, s Rózsa pedig nagyon szeretett minden virágot. Nem felelt tehát a kutató szavakra semmit, hanem csak mosolygott az illatos orgonák alatt.
Ősszel megházasodtak.
De csak úgy, mód és ünnepség nélkül; sőt Mihály még virágot is elfelejtett venni, vagy esetleg nem volt rá pénze. Nem kérdezte Rózsa, hogy miképpen történhetett ez, de titokban sírt is miatta.
S annál jobban kívánta a virágot.
Egy esztendő múlva gyermekük született, aki fiú volt, és láthatólag az anyjára hasonlított. Mivel azonban virágra hiába vágyott akkor is Rózsa asszony, elhatározta a gyermekágyban, hogy a fiúcskát tekinti adomány virágnak.
Ezért Jáczint lett a neve.
Két esztendő múlva más városba költöztek, mert az állomáson leégett a faraktár, s más keresetet nem találtak hirtelen. Akkor egy "Zuhatag" nevű fűrésztelepre kerültek, ahol egy lány született.
Azt Rózsának nevezték.
Ott a fűrésztelepen csendesen éltek, de olyan nagy kalmár volt a tulajdonos, hogy a Mihály fizetéséből még a lyukat vagy a bogot is levonta, ami a vágott deszkába beléesett. Így aztán, mivel két gyermekkel azt a nagy nyomorúságot már nem lehetett bírni, visszamentek a városba. Ott mindennap és reggeltől estig a deszka-piacon őgyelgett Mihály, s apróbb, kisegítő munkákat vállalt.
Akkor ismét született egy gyermek.
S az Ibolya lett.
De más virágot nem kapott Rózsa asszony soha. Már a vágya is, melyet érzett a virág után, lassan hajlani kezdett, mint déli idő után a nap. Ha virágot látott valahol, szomorkásan mosolygott csupán; néha pedig könnyes lett a szeme.
De az urának sohasem mondott semmit erről.
Elég volt baja úgyis.
Aztán beteg is lett Mihály; a színe egyre halványodott és a melle beesett egészen. Húzta még egy fél évig, majd legszebb tavasszal meghalt.
A gyermekek már iskolába jártak.
Rózsa asszony mindent kitalált; nappal házakhoz járt, este pedig otthon végzett valami munkát. Így nevelte a gyermekeket, akik jól tanultak, kedvesek voltak és anyások.
Így múltak az évek.
Jáczint gépész mester lett, ami nagyon boldoggá tette őt, mert mindene volt neki a gép. Csak éppen megfelelő állást nem tudott találni sehol. Rózsa, vagyis a nagyobbik lány, jegybe lépett valami Akác nevű fiatalemberrel, aki a postán dolgozott. Ibolya pedig, mint tanuló lány, a helybeli fényképésznél dolgozott.
Valahogy megvoltak tehát.
De a gyermekek sokat panaszkodtak, hogy egyre nehezebb élni. Olyankor reménnyel felelt nekik Rózsa néni, s a reményben igaza is lett, mert olyan esztendők következtek, amelyek egymás után hozták nekik a kedvező fordulatot. Jáczint nagy állást kapott egy gyárban; Rózsa férjhez ment Akáchoz, aki osztályvezető lett a postán; Ibolyát pedig maga a fényképész kérte meg feleségül, vagyis Borostyán Géza, akit az egész város ismert, mint törekvő polgárt és jó szakembert.
Rózsa néni boldog volt.
Csak virágot nem kapott még mindig.
De aztán bételt az a vágya is, amit egy életen keresztül oly titkosan és fájdalommal hordozott magában. Bételjesült végre, mert május első vasárnapján, a déli időben, megjelentek seregben a gyermekei, vagyis Rózsa Akáccal, Ibolya Borostyánnal, s középen maga Jáczint. Mindegyik virágot hozott, sok és gyönyörű virágot, melyeken az anyai könnyharmat meg sem száradott még, amikor Ibolya is férjhez ment Borostyánhoz.
A csordapásztorok sokat emlegették ama napokban az időjárást, amely enyhe volt és örökkön fénylő. Nem is lehet csodálni a pásztorokat, mert ők igen megszokták volt, hogy az esztendőnek abban a szakában folyton borongjon az ég. Más esztendőkben változékony szelek fújtak olyankor, legfőképpen a nagy tenger felől. S gyakran hoztak futó esőket is azok a szelek, melyekben a cédrusfák már fázósan sírdogáltak.
Ilyen időjárásra azonban, mint ebben az esztendőben, s éppen télnek idején, még az öreg pásztorok sem igen emlékeztek. Mintha Kánaán sok reményt üzent volna az idén, vagy mintha a Jordán a rabság dalait már-már felejtené, úgy tartanak, harmadik hete már, a fénylő nappalok és az enyhe csillagos éjszakák.
Az egyszerű emberek kezdtek legendákat is szőni már, hogy vajon mi lehet az oka ennek a szokatlan időnek. Az ég örökkön ragyog, és a föld valósággal megújul! Bizonyosan valami nagy esemény van készülőben, vagy talán egyenesen vége szakad a római rabságnak. De az is lehet, hogy csupán szegény emberek vándorolnak, egyik tartományból a másikba, s nekik akar kedvezni az idő.
Vagy talán csak két kiválasztott ember bolyong valahol az utakon, ki mind a kettő szerfölött kedves az Isten előtt; valami űzött próféta talán és egy erényes hajadon, akikről úgy vagyon megírva, hogy bánatukban a nap heve béragyogja őket, szükségükben táplálja a föld, és éjjeli félelmükben előttük járjanak a csillagok.
Hát nem lehet tudni.
S úgy látszott, hogy immár nem is fogja megtudni senki, mert hamarosan eljött a nap, amikor a legendák elnémultak.
Mert azon a napon felhők sereglettek minden irányból az égre, és az égen egymással hadakoztak azok a felhők. Ugyanakkor zavargó szelek is indultak, amelyek északról és délről, a nagy tenger felől és a kicsi Holt-tenger felől, egyaránt fújtak. A hegyek is morogni kezdtek a szelek alatt, és panaszkodtak a fák; a madarak pedig összevissza repültek, és a nyájak nyugtalanul forogtak.
Egyszerre bolydult meg ily nagyon az idő, valamivel a déli naptörés után. S ahogy esett alább és alább a nap, egyre jobban fújtak a szelek, és mordultak a felhők. Majd nyugatra indultak lassan, és arrafelé mentek folyton, mintha a sok reménységet, és a jó örömhírt mind a tengerbe akarták volna vinni. Csak a "Júdai sivatag" felől, mely ama Holt tenger partján fekszik, csak onnét érkezett olyan szél, amely otthon maradva keringett a hegyek körül, futkosván a majorokban is, miközben bőgött száraz torokkal.
Akkor a nyájak összebújtak a jajgató mezőkön.
Egyszerre úgy megvadult a világ.
S a legvadabb éppen a hebroni út mellett volt, Betlehem környékén, ahol a ciprus-bokrok és a magányos tölgyek között jó legelők terültek el.
Azon a tájékon volt a majorja ama gazdag Furifángosznak is, aki nagy kapzsi és sanyargató természetéről híres volt egész Bethlehem környékén. Csak juhokban két nagy nyája volt neki. Azt a két nyájat mindig együtt járatta az ő két pásztora, habár Furifángosz gyakran megparancsolta a két pásztornak, hogy legeltessenek külön, mert azon a módon jobban élnek és kövérednek a juhok.
Páriás hajlott is volna a gazda szavára, mert öreg volt immár, és szerette bölcsnek mondani magát. Hóreb azonban, mihelyt a nyájakkal elhagyták a majort, sohasem ügyelt sokat arra, amit Furifángosz megparancsolt.
Így történt azon a napon is, abban a bolond időben.
- Hát nem jobb együtt? - kérdezte.
Az öreg Páriás bölcsen bólogatott.
S látván a fiatal Hóreb, hogy nem szűnik, hanem még egyre csak vadul az idő, és a sivatag felől folytonosan erősebben söpör a szél, napnyugta előtt azt mondta:
- Hajtsuk haza a nyájakat!
Páriás gondolkozott egy darabig, majd csakugyan elindították együtt a két nyájat, hogy haza hajtsák a juhokat a majorba. Útközben emberekkel is találkoztak, akikkel szokás szerint váltottak néhány szót. S eme kevés szó között azt a hírt mondta az egyik ember, hogy a hebroni úton valami szamaras vándorokat látott, akik szállás után kérdezősködtek. Azt mondták, hogy valahonnét Galileából jönnek, s már két hete vándorolnak az enyhe és fénylő időben, ami lám, nagyon megromlott hirtelen. Nem akarnák hát legalább a mai napon tovább folytatni az utat.
- S ezért szállást kerestek - mondta az ember.
- És kik voltak azok? - kérdezte Páriás.
- Az egyik vándor - így felelt az ember - valamiféle barkácsoló és szelíd férfiú volt, a másik pedig egy sugárzó orcájú fiatal nő, aki áldott állapotban van.
Valami különös, szomorkás melegség öntötte el Páriás szívét.
- S találtak-e szállást? - kérdezte.
- Nem tudom - mondta az ember.
S azzal tovább is lépett, hogy dolgára menjen; Páriás pedig a nyáj után nézett, melytől egy kicsit elmaradt volt. Egy kevés idő múlva a hírmondó azonban még visszafordult, s odakiáltotta az öreg Páriásnak:
- Arra mentek, az örmény majorja felé.
Egyedül Deribán lehetett csak, akit a hírmondó ember felemlített, mert a közeli környéken más ember nem lakott. Deribánnak pedig valóban volt egy elhagyott majorja, s nem is messze Furifángosz gazdag tanyájától. Különben jámbor fekete ember volt amaz örmény, abból a gömbölyű fajtából, amilyen még itt-ott és néhány akadt a tartományban. A rongyos istállójában volt néhány barma is neki, ökör és szamár, úgy tetszik. De a barmaival ő keveset törődött, mivel jobban szeretett a közeli Bethlehem városában időzni, mint künn a majorban.
Az öreg Páriás elérte a nyájat, és ballagván a nyáj után, még mindig a barkácsoló férfiúra gondolt, és a sugárzó orcájú fiatal nőre, aki áldott állapotban van.
- Bizton szerencsével fognak ott járni - mondta magában, de mégis oly hangosan, hogy a Hóreb füle is felvegye a szót, mert jólesett volna neki, ha ezekről a messzi vándorokról még beszélnének valamit. Hóreb azonban nem felelt, s nem is kérdezett semmit. Talán nem is akart, de az is lehet, hogy figyelmét a juhok vették el mert azok szerfölött kezdtek nyugtalankodni. Egymásba bújtak egészen, máskor pedig csomósan állottak meg, mintha megzavarodtak volna egészen. Maga az ég pereme is, túl a hebroni úton és egészen félkörben, lobogva kezdett égni, mintha amott a messzeségben örvendező tüzeket gyújtottak volna mindenütt. S mire a két nyájat béhajtották volna valahogy a majorba, már tűzben volt valósággal az egész nyugati ég.
S látván eme szokatlan dolgot, magát Furifángoszt is aggodalom foghatta el a juhai miatt, mert a terelő pásztorokat már ott várta a major határában. Amikor azonban baj nélkül megérkezett a két nyáj, s szokott helyükön meg is telepedtek mind a juhok, akkor megenyhült magában a gazdag Furifángosz is; s csak úgy, hogy szóljon is valamit, megkérdezte:
- No hát, mi újság van a világban?
- Nem sok - mondta az öreg Páriás. - Csak valami szamaras vándorokat láttak a környéken.
- Fő dolog, hogy a juhokkal nincs baj - folytatta a gazda.
- Azokkal nincs - szólott az öreg pásztor.
A megnyugvás egészen elterült a gazdag Furifángosz arcán, még az a puha arab csizmája és jó meleg posztó szokmánya, amit gazdagon viselt, még az is örvendeni látszott. Oly nyájassá tette őt magát is az öröm, hogy még Hórebhez is kedves szavakkal szólott, ámbár azt igen ritkán tette meg azelőtt, mert Hóreb nyers természetű pásztor volt, és lázongásra hajlamos is.
- Hát te, Hóreb! - nevetett rá a fiatal pásztorra. - Mondj már valamit te is!
Éles fekete szemével Furifángoszra nézett Hóreb, s miközben a szél meg-meglebbentette szőrös mellén a rongyos inget, így szólt:
- Ha azt akarod, uram, hogy én is fecsegjek, akkor add nekem a nyájat.
Most ezen a válaszon is nevetett Furifángosz, holott máskor az ilyen beszédért inkább lázadónak mondta volna a fiatal Hórebet. Vagy egyenesen rabló zsiványnak, pedig ő volt az, maga Furifángosz, akit a környékbeli emberek egyszerűen csak "gomorrai tolvaj"-nak neveztek, mert abból a helységből származott Bethlehem környékére, ahol aztán sokat összeharácsolt magának.
Nagy élvezettel nevetett Furifángosz.
Aztán megnyugodva, és magát ki is mulatva, elment a puha csizmáiban, hogy a közeli házában pihenőre térjen. S mivel el is nyugodott volt már a nap, mely még az előbb örömtűzbe vonta vala az eget, hát a két pásztor is elvégezte még, amit olyankor mindennap végezni kellett. Aztán ők is tüzet raktak a félszárnyú kaliba alatt, amely ott feküdt a juhok éjjeli szállása mellett. Ott a tűznél kevés pimpós sajtot ettek, amihez valami hamuban sütött és megszáradt pogácsát rágtak. Utána pedig leheveredtek a hamvadó tűz mellé, és a hideg éjszakában lassankint gomolyagba húzták magukat.
Éjféli idő lehetett már.
S akkor egyszerre arra ébredt az öreg Páriás, hogy a juhok kolompja és a bárányok csengője szól valamennyi. Valami baj lehet, gondolta rögtön; bizonyosan tolvajok járnak, vagy éppen sakálok környékezik a nyájat. Felült alvó helyén, majd meggörnyedve kibújt a kalibából, hogy vajon mi lehet.
A juhok összebújva, egymás mellett szorosan álltak. Egyetlenegy sem volt közöttük, amelyik mozdult volna, legalább egy mozdulatot.
A kolompok azonban és a csengők mégis szóltak.
Páriás ámulva állott az ég alatt, amely egészen kiverődve ragyogott, millió lüktető csillagával különös, örvendező fényben ragyogtak a csillagok, de a legcsodásabb mégis az a csillag volt közöttük, amelyik valósággal leszállott az égről, és ott tündöklött az örmény majorja felett, majdnem a tetején a barmos istállónak, amelyet meleg fényességbe borított.
Visszament Páriás a kalibába, hogy felserkentse álmából Hórebet is.
- Ébredj, egy csillag leszállt! - mondta neki.
Bár meg sem értette Hóreb a szót, szokása szerint rögtön felült a helyén. A csillag fénye még oda is úgy elhatott, hogy a ragaszkodó álmot is látni lehetett a Hóreb arcán; s valamint azt is, hogy a baj zavarában rebeg a szeme.
- Mi az, mi az?! - kérdezte végre:
- Az örmény istállójára leszállt egy csillag! - mondta Páriás.
Hóreb csak most értette meg, hogy mi baja van az öreg Páriásnak. Mérgében rúgott egyet, s aztán visszafeküdt. Az öreg pásztor dünnyögött még valamit, majd pedig azon kezdett gondolkozni, hogy vajon mit csináljon. Hiszen a csengők és a kolompok még mindig és szüntelenül dallamosan szólnak, az éjszaka fényességgel van teli, s lám, ez a megátalkodott Hóreb mégis alszik...
- Hát én megnézem azt a csillagot - határozta el hirtelen.
S el is indult a Deribán istállója felé, de csak akkor ámult el igazán, amikor oda is ért az istálló ajtajába. Mert bent a jászolban, sugárzó szép örömben, egy fiatal nő feküdt, aki ott fiat szült. Egy szelíd férfiú ott szorgoskodott a bajban és az örömben, de csak buzgólkodott inkább, mert hasznosan cselekedni ügyetlennek tetszett. Egyszer az anyát takargatta, máskor pedig a kisdedet kívánta volna babusgatni. S odagyűlvén a barmok is, mintha segíteni akartak volna annak a szelíd férfiúnak, úgy bólogattak, és fújták bólogatva a meleg párát, hogy talán melengessék a kis csemetét.
És látván mindezeket Páriás, egy helyben és mozdulatlanul ámuldozott, de a szívében oly nyugtalan volt, hogy megszólalt abban is a csengő, akár a bárányok nyakán. Ily örömben mit tegyen, azon gondolkozott; majd gyorsan visszament a kalibába, és rángatni kezdte Hórebet, hogy magával vigye a fényes istállóhoz. Hóreb fel is ült fektéből ismét, de mordulva azt kérdezte, hogy Páriás bolondult-é meg, vagy pedig egyenesen oroszlánok jöttek a nyájra. Az öreg most elmondhatta volna az ámuló szavakat, de jóformán szólani sem tudott értelmesen, hanem csak egy kisdedet emlegetett, az örmény barmainak csodálatos viselkedését, valamint ismét egy fényes csillagot. De úgy egymásba keverte, s megvegyítette mindezeket, hogy Hóreb előtt már az ég és a föld sem állottak úgy, ahogy a tegnap.
Mégis engedett az öreg Páriásnak, s kibújt a kalibából. Künn aztán megálltak a lobogó csillagok alatt, s ott Páriás ismét magyarázni kezdett, mutogatván is az örmény majorja felé.
De ahogy álltak egymás mellett a fényes éjszakában, hát egyszer észrevették, hogy jön a gazda is, maga Furifángosz, s egyenesen feléjük tart. Furcsa és torz bámulat volt az arcán, s a ruhája pedig rendetlenül állott a testén, mintha hirtelen veszedelem húzta volna ki az ágyból. Még oda sem ért egészen a két pásztorhoz, már a leszállott csillagra mutogatott, majd az örmény istállóját említette, ahonnét mintha örvendetes éneket hallana folyton.
- Menjünk hát oda! - kiáltott lelkesen Páriás.
Mivel azonban Hóreb nem akart menni, Páriás buzdítólag kezdett beszélni, és elmondta nekik mindazt, amit az istállónál látott. Furifángosz még jobban megrettent attól, amit hallott; Hóreb azonban, mint akiben sérelmek szakadnak fel, olyanformán kezdte forgatni éles fekete szemét. Sőt, hallván a hideg istállót, melyben gyermek született, s a kisdedet a jászolban a puszta szalmán, s valamint az oktalan barmok igyekezetét, hamarosan olyan indulatra tüzelte magát, hogy Furifángoszban, de még Páriásban is, valóságos ijedelmet keltett.
Majd meg is ragadta vállban az öreget, és szinte kiáltva mondta neki:
- Bolond és együgyű vénember, te! Hát hova hívsz engem? Azt hiszed talán, hogy nem láttam én elég nyomorúságot eddig? Nézz reám, ha nyomorúságot és szegénységet akarsz látni! A testemet nem a ruha melegíti már, hanem a szőr! A lábam dideregve bújik ki a rongyos kapcából! S a nyelvem száraz és sovány, mert nincs neki itala és étele! Hát így menjek én nyomorúságot látni, szülő anyát a barmok között, csecsemőt a szalmán és tehetetlen férfiút csillagfényben!...
Azt hitték, mindjárt az eszét is elveszti, úgy lázadott Hóreb.
De mit tegyenek.
Sem mondani, sem cselekedni nem tudtak semmit. S ahogy ott álltak, nagy ijedelemben és tehetetlenül, egyszerre megmozdultak a juhok, majd a csengők és a kolompok dallamán megindultak amaz istálló felé, melyre leszállt a csillag. Nagy dühösséggel Hóreb a nyáj elejébe ugrott, de a szelíd juhok nem mutattak semmi ijedelmet, hanem bátran átgázoltak rajta, s mintha maga a föld indult volna meg alattuk, úgy mentek, puhán és hömpölyögve, a fényes istálló felé.
S mentek ők is az özönlő juhok után.
Amikor pedig oda érkeztek ama istállóhoz, furcsa és csodás dolgot kellett látniok, mert a juhok első két lába bégörbült valahánynak, majd úgy ereszkedtek mind a földre, mintha térdre állván, imádni akarnának valakit.
Látván e csoda-dolgot, Páriás is térdre ereszkedett a juhok között.
Hóreb magával küzdött.
Először csak a fejét hajtotta le a nagy fényességben, de aztán összeszorított ujjai lassan kisimultak, az arca megnyugodott, és a szelídség gyűlni kezdett rajta; végül pedig, az öreg pásztor mellett térdre ereszkedett ő is.
Furifángosz remegve állt a fényben.
Majd egyszerre és egészen a földre borult.
Csend lett, amely mély volt és magas.
Valami éneket hallottak és égi zengzetet.
Így múlt az idő.
Aztán a zengzetes fényben Furifángosz felállt, és olyan volt az arca, mint akit megváltott a csoda, melynek tanúja lehetett. A lelke ott ült a két szemében, és szeretettel nézett Páriásra és Hórebre, az ő két pásztorára.
Majd szólott is hozzájuk, mondván:
- Páriás és Hóreb, keljetek fel!
A két pásztor felállt.
- Mondjad, uram! - biztatta Páriás.
Furifángosz a két pásztor vállára tette a két kezét, és így szólt:
- Nektek adom a nyájat.
S ahogy szólott, ilyen nagy dolgot mondván, az égi zengzet is mintha erősödött volna, és a fény még jobban ragyogott. Majdnem könnyezett Páriás a boldog kábulatban, és mosolyogva nézett Hórebre, aki szintén boldognak látszott.
Úgy álltak.
Furifángosz a földre szegezte a szemét, és sokáig nagyon gondolkozott. Aztán fölemelte szelíden a fejét, és azt kérdezte a pásztoroktól:
- Akarjátok-e azonban, hogy a gyermekeim éhen haljanak?
- Nem akarjuk! - mondták a pásztorok.
- Hát akkor a juhok teje maradjon az enyém - szólott Furifángosz.
A juhok nyugtalankodva mozdultak meg, Furifángosz pedig ismét sokáig gondolkozott, majd azt kérdezte:
- Akarjátok-e, hogy a vendégeimet ne tudjam hússal megkínálni?
- Nem akarjuk - felelték a pásztorok.
- Akkor hát a juhok húsa maradjon az enyém - mondta Furifángosz.
A fény inogva lebbent meg az istálló tetején, s mint a gyenge piros harmat, valami hullt is belőle a földre. Közben Furifángosz ismét tusakodni látszott, majd azt kérdezte a pásztoroktól:
- Akarjátok-e, hogy a családom és én mindig fázódjunk a hidegben?
- Nem akarjuk - mondta a két pásztor.
- Hát akkor a juhok gyapja maradjon az enyém. S ezt mondván Furifángosz, a juhok nagyon nyugtalankodtak, a piros harmat bővebben szállott a földre, és az égen egy csillag imbolyogva a semmibe hullt. Furifángosz azonban újabb csodákat látott mindezekben, kitárta hát a két adakozó karját, és a megváltás könnyű örömében véglegesen így szólt:
- Egyébként a tiétek örökre a nyáj.
S ezt mondván, magához ölelte a két pásztort. Azok pedig, a betlehemi csillag fényében, boldogan hajtották a fejüket a Furifángosz mellére, miközben a kisded Gyermek, odabent a jászolban, valami okból sírni kezdett.
Mozdult a téli hajnal.
Mint az ezüst pára, mely derűsebbre lebben, csak annyira mozdult meg a patyolat föld felett. Az emberi szem még alig-alig is tudta tükrébe fogni, de a madarak már látták, hogy mozdul a nap.
Lassú hunyorgás után a csillagok elhunytak a keleti égen, aztán mint az öröm lehelete, elindult onnét a halovány fény. Útjában, ahogy közeledett a falu felé, az éjjeli derengésből fehérre merítette a havas fákat; majd az öreg Ehedi Ambrus kertjében mintha megállott volna néhány pillanatra. Két almafa terengett a kert végében, nem messze a zsindelyes falusi háztól. Egy öreg almafa, mely sok esztendejével és szapora ágaival az égbe terjedett; s mellette hetykén egy kisded almafa, láthatólag is unokája a nagynak. Itt állott meg a zsenge hajnali fény, fürgén és ezüstben gomolygva a két fa ágai között, melyeknek a hátán, mint a mesebeli szegény emberek szalonnája, vastagon üldögélt a hó. Igen, a havas ágak között megállva gyűlt meg a fény, majd libegni látszott, s mintha a szárnyát is emelgetni kezdette volna.
- Ó, mily csalóka tünemény! - gondolhatná bárki.
Pedig igaz volt, hogy a két almafa ágai között a szárnyát emelgette a fény; sőt néhány rebbenés után csapott is jó nagyot a szárnyával; mert az ágakról a hó szikrázva porzott a légbe. S fent a virradó légben, a két fa koronája fölött, forogva táncolt a hó, majd a patyolat felhőből két alakzatot formált a fény szellője, s forgatva, kecsesen, s meg-meg is libbentve, mint táncban két szünet, elindította a zsindelyes ház teteje felé. Tündérek szállnak így.
Szépen beszálltak az enyhe és meleg füstbe, mely a háztetőn, az öreg és aszu zsindelyek között, fanyalogva szivárgott ki a hidegbe. S ahogy odaszállt a két hóporos tündéri alakzat a füstös háztetőre, a szárnya elolvadt mind a kettőnek, majd maga is elfoszlott, mind a két hajnali alakzat.
Csak a füst maradt, mely a meg-megpattanó zsindelyek között folyton szivárgott; s aztán már nem is csak szivárgott, hanem gyúródva folyt, egy-egy tömöttebb felhőt is eresztve a hunyó csillagok felé.
Ejnye - gondolhatná bárki -, nyilván tüzet fogott valahol a ház! Hanem a hazai aggodalom mégsem szólott, hanem egykedvűen nézte a tóduló sűrű füstöt. Nem szólott semmit, mert tudta jól, hogy az ilyen szegény zsindelyes házakra nálunkfelé nem csinálnak kéményt; s a füstnek is, szegénynek, valahol és valahogy ki kell menni a világba, ha már megunta a haszontalan borongást a zsindelyek alatt a padláson, szalonnát sem találván ott, sem kolbászt és oldalast, melyeket kedvére füstölhetne.
Hát ilyen szegény ember volt az öreg Ehedi Ambrus, aki ott lakott a bőséges füst alatt. Nem aludt egész éjszaka, pedig az éjjel hosszú így a tél kapujában, amikor játékos ágak és égi virágok fagynak az ablakokra, s amidőn a csendben seregbe gyűlnek a nehéz élet rengeteg álmai. Fordult erre s fordult amarra, hogy telnék már az éjjel, de éjféli idő után már inkábbat csak az ablakot leste, hogy no, mozdul-é már a hajnal.
S oly sok idő múltán, midőn csakugyan halovány lehelet szállotta meg az ablakot, csendesen fölkelt. Lassan mozdult, és puhán lépett a sötét szobában, nehogy az álom megriadjon a menye-asszony szemén, aki a szomszéd ágyban egyedül pihegett; s nehogy a padon felébredjen Györke, az egyetlen unoka.
Alig vert valami neszt, úgy öltözött.
Györke azonban, ki csak szenderegve aludt azon az éjszakán, mégis felébredt az öreg csoszogására. Nem mozgolódott, hadd maradjon a nyitott szemével titokban. De figyelte, hogy vajon mit csinál a nagyapja ezen a hajnalon.
Mert valahogy nem olyan hajnal volt ez, mint a többi.
Az öreg Ehedi lassan odacsosszintott a vaskályha mellé, zajtalanul elszedte a kályha tetejéről a karikákat, és a nagy kerek nyíláson keresztül bőségesen fát rakott a kályha hasába. Aztán a karikákat tapogatva a helyükre visszatette, majd kevés száraz ágat dugott a vaskályha szájába, s egy kicsi bokréta szalmával meggyújtotta. Nagy kattogással, buzgón égtek a száraz ágak, de aztán sziszegni kezdett a láng mögött a nyers fa, s pökött is néhányat a lángra.
- No, nem tudtál belékapni? - mondta halkan az öreg.
Ismét száraz ágakat gyúrt a kályha torkába, elég nagy bőséggel; s úgy lobogott a láng, hogy a kicsi szobában valósággal táncoltak a piros árnyak. De a nyers fa most is csak sírt-sírt, s kínjában habosan izzadott.
- Az ördögnek adlak! - pusmogott ismét az öreg.
Györke, mint a kandi hold, úgy vigyorgott a padon. A szíve terítve volt a nagyapja számára, de pajkos és rebbenő eszének igen tetszett, hogy miképpen nyájaskodik a nyers fával az öreg. S a kedve tovább is meglelte a télhajnali táplálékot, mert a vénember valami ágydeszkát dugott a kályha torkába; de hát nagy-nagy kár nem volt azért az ágydeszkáért, mert úgyis kiesett mindig a dusza alól, ha az ember hirtelen s egy kicsit nagyobbat talált fordulni az ágyban. S ki álom idején oly rosszul szolgált, most bezzeg vitézül küzdötte meg a csatát, mert addig kúszott a nyers fa után, amíg a lángot a hasábok testébe lopta egészen.
De aztán égett is akkor istenesen.
S fent a háztetőn is gyérült a füst.
Virradt.
- No, ugy-é, hiába sírtál! - szólt nagy győzelemmel az öreg.
Aztán körültekintett a derengő szobában, melynek fagyott ablakai úgy csillogtak, mint legjobb kedvében az ezüst; csak éppen a virradat fényét szűrték meg annyira, hogy bent a szobában csupán imbolygó alaknak látszott az ember. Olyannak, mesebeli öreg gyermeknek látszott a vén Ehedi is, amint lassú léptekkel idement és odament a szobában, hogy a csendet és az ő kívánatos magányosságát megvizsgálja. Először kikandikált az ablakon, de nem sokat láthatott a külső világból; majd az egyik jégbokrocska tövét megvakargatta, s fél szemmel azon a helyen lesett ki a világba, akár egy puskacsövön nézett volna valamit. Aztán, puhán fölébe hajolva, megügyelte Györkét is: s látván, hogy a legényke szemén mily édesen nyugszik az álom, megnézte a menye-asszonyt, aki változatlanul pihegett, mint a rejtőző nyári forrás. S megbizonyosodván, hogy csak a macska hunyorog a kályha alatt, s más mindenki ring az álma csónakján, kihúzta nagy ügyelettel az asztal fiókját, s onnét kivette azt a zöld színű tábori lapot, melyet Gáspár fia írt a harcmezőről, s amelyet a tegnap vettek vala kézhez. A tejszínű derengésben megforgatta-nézegette a lapot, s a szemét akasztotta volna is a betűkbe, de a világosság nem volt elegendő ahhoz, hogy horgot is tudjon vetni az öreg szem. Megindult hát a duruzsoló kályha felé, oly ügyelettel tartván a lapot, mint egy kezére szállott ritka madarat.
S ott leült a kályha ajtaja mellé, melyet ki is nyitott, hogy a tűz világa kiáradjon a parazsak hátáról. Odatartotta a lapot a meleg világosság rámájába, s bár a tegnap este egyenkint hangtalanul és együtt fennhangon már többször is elolvasták az írást, most ismét nekibújt, s meg-megállva olvasta a híradást. Szíve, mint a meleg kenyér, szinte párolgott a mozduló száján; de a betűk, ahogy sorjában fölkeltek a zöld mezőről, úgy megteltek az elevenség erejével, hogy hallható módon, mint madarak, úgy röppentek tova.
Talán, hogy a téli ablak ezüstbokraira szálljanak.
Györke figyelt.
Kedves Édes Apám - szólott az írás. - Szeretett Vilma feleségem. Édes Györke fiam. Tudatom ezen pár sorommal, hogy az Erdős Kárpátokban vagyok. S tegnapelőtt még azt gondoltam, hogy többet immár nem írok. De az ellenséget, ami reám jutott, mégis meggyőzhettem valahogy...
Itt nagyobb szünetet hagyott magának az öreg, s bólogatva tette hozzá a maga szavát, mondván:
- Meg is kell, fiam.
Aztán tovább olvasta a tűz világánál:
Továbbá tudatom, hogy a fentiek fojtán tizedes lettem. De még a főhadnagy úr Becsek is azt mondá, ámbár kaczagott melléje, hogy ollyan kitüntetést akasztanak a mejjemre, hogy bizony a király maga Ferencz József is örömiben csapkodni fogja a jobb térgyit...
Nyomatékkal szólt melléje az öreg:
- Hát csapdossa is!
Majd végezetül ezt olvasta a lapról:
Itt ollyan erős tél van, hogy a madarak lehullanak. Igaz, hogy lövöldözik is őket.
No, ezzel a végére ért az írásnak az öreg Ehedi, de egy ideig még tartotta kezében a zöld lapot, mely a tűz melegében meg is kunkorodott bizony, mint a ritka virág, amelyik illatát elbocsátván, bezárja magát. Kezében tartotta a lapot, és a tűz mellől messze-messze nézett, keresztül a tejszínű fényen, mely közben meggyűlt a szegény szobácskában, és puha melegséggel öntötte el az alvókat is.
Aztán felállt, és az asztal fiókjába, öreges vigyázattal, visszatette a lapot; majd az ablakhoz lépett ismét, amelyen cseppek gyűltek a melegben, s csillogva, mint a harmat, úgy futottak le az olvadó jégbokrok ágain.
- Györke fiam! - szólott halk szóval az öreg.
A fiú tette magát, mintha csakugyan a nagyapó szavára ébredezne, de oly fürgén mégis, hogy a dicséret ne tudjon elmaradni. Hát meg is kapta Györke a jutalmat, mert abban a percben így szólt az öreg:
- No, ezért a fürgeségedért a mai napon elviszlek az erdőre.
- Csak úgy megyünk? - kérdezte a fiú.
- Nem csak úgy, hanem a gyalogszánkóval.
Mindjárt felugrott Györke, s egy-két villadozással már készen is állott, hogy a gyalogszánkóval minél hamarább indulhassanak. A szeme csillogva szálldosott és a szája nevetett folyton, mert tündöklő nagy hóban s gyalogszánkóval az erdőre menni, hát az csodás dolognak ígérkezett.
A nagy örvendezésre az anyja is fölébredt, s egy kicsit restelkedvén, s egy kicsit nevetgélvén azon, hogy ily nagyon elaludt, hamar megfejte a kecskét, s a jó tűzön fellobbantotta a tejet, hadd igyanak forró tejet az erdőre menők.
Ittak; s el is indultak.
A nap éppen akkor bújt fel a patyolat világra, melynek véghetetlen és tündöklő fehérségét ezüsttel folyta be, halványan pirosat vegyítve ezüstös fényébe. A fák égi csipkében állottak mindenütt, s mint a jószívű óriások tükrei, úgy csillogtak szikrázva a hómezők.
- Ejh, be szép! - mondta Györke.
- No, ugyé?! - szólt elégülten az öreg is, mintha az övé lenne minden, amit gyönyörűséggel magába merít a szem.
Hát bizony.
Szinte húzni sem kellett, úgy siklott a roppant hó tetején a szánkó, amely nem is volt valójában szánkó, hanem hát szán inkább, kéttengely-fával a talpon, s négy egyenes lőccsel, melyek tartani tudják a rárakott terűt; s két kötéllel a két szántalpnak az orrán, hogy a vállba akasztva az erős kötelet, húzni lehessen bármi úton a terűt.
Szegény ember téli igája tehát.
Vagyis gyalogszánkó.
Györke örömét találta benne, mert mint a játékos nagy kutya, a kicsi lejtőn is előrefutott a szánkó, hágóra menve pedig lappangva hátramaradt, mintha csak a zuzmaravirágokat csodálná ámoldozva a fákon, vagy megcsendesedve a madarakat lesné, amelyek árnyékot repülnek a hóra, vagy leszállván valahol, csillogó fehér porba öntik a fákat.
Ki csinálta ezt a szánkót, nagyapó? - kérdezte Györke.
- Azt még apád, legény korában - mondta az öreg.
A fiú nagyot sóhajtott, majd igen szánakozott azon, hogy indulás előtt elfelejté ismét elolvasni azt a tábori írást, pedig hát úgy feküdt volt le a tegnap este, hogy reggel az lesz az első dolga.
- Nagyapó nem így van? - tette hozzá.
Az öreg gyanút fogott, hátha leselkedett a legényke.
- Tán ébren voltál? - kérdezte.
Feküdtem - felelte Györke.
Hát ez olyan volt, mint a gyalogút, amelyen haladtak, mert út is volt, s mégsem volt semmi járásnak nyoma a hóban.
El is csendesedtek a szóval, s úgy haladtak, ki-ki a maga titkával. Mosolyogva hunyorogtak a szikrázó fényben, s a szánkóra ügyeltek, hogy el ne kóboroljon valami csalfa szakadékba. Néhány apró madarat láttak, akik röpködve gyűjtötték a reggeli napmeleget; egy kányát, amely rekedten szólt lent a völgy fölött, majd egy sast, aki rebbenés nélkül úszott a magasban, neki a fehér hegygerincnek.
Így érkeztek az erdőbe, amely célukban volt.
Az öreg Ehedi hosszú rudat keresett, minek kampója legyen a végén; s midőn talált is egy igen alkalmasat, kerülgetni kezdették a fákat, s ahol száraz ágat láttak a fán, oda felnyújtotta a hosszú rudat; a kampót az ág derekára akasztotta, s kiáltott egyet:
- Eredj innét, Györke!
S már rándította is az ágat, amely nagyot reccsenve már igyekezett is lefelé, ontva a havat is az öreg nyakába, ami nagyon tetszett a fiúnak, mert az öreg olyan havas lett nemsokára, hogy mint a feltámadt cukorsüveg, olyan volt egészen. Hanem hát, nagy bizakodó kedvében, akasztott olyan ágat is a vén vitéz, hogy bizony hiába húzta-rángatta, de sőt a rúd végén is hiába kapaszkodott feljebb egy kicsit, kirúgván talpa alól a földet; s hasztalanul is nyögött, nagyokat rúgva a friss levegőbe, mert bizony tartotta magát a nagy ág, s nem akart reccsenni, vagy hajlandóságból csupán pattanni legalább.
Olyankor rugódzott egy darabig, de aztán fordított egyet a szón, és így kiáltott:
- Gyeride, Györke!
Hanem Györke, mint a fürge macska, még a hívás előtt rajta volt a rúdon, s a szakadó zajjal együtt buktak a hóba, ahonnét nagy nevetéssel s havat nyalogatva bújtak elé. S mint ki egy fokkal újabb életre kél, ily esetben rikkantottak is nagyokat, s rózsaszín fülekkel hallgatták, hogy a fehér csendben miképpen gördül messze a hang.
Végezetül úgy megrakták száraz ágakkal-hasábokkal elvegyesen a szánkót, hogy hosszú kötéllel derékban által is kellett kötni s meg is csaptatni, hogy a vegyes ágak, ha össze is találnának veszni, nehogy széjjelfussanak. No, aztán nekihuzalkodott a két nemzedék, s elindultak a nagy terűvel hazafelé.
Nem is gondolták volna, hogy ily rengeteg fával jobban tudjanak haladni.
- Ejh, ha édesapám látná! - szólalt meg Györke büszkén.
- Hadd el - felelte az öreg -, mert oda is ember kell, az Erdős Kárpátokra.
- Ugyé, nagyapó, ott jött bé Árpád a magyarokkal?
Az öreg megriadt elméjében, hogy lám, nem tud igazat felelni. Hiába no, egy kicsit messzebb tájékon járatlan a szegény ember; s annak a haszontalan szorosnak a neve is kiment a fejéből, pedig tudta ő azt valamikor, hogy minő szoros volt, ahol Árpád a hazába jött.
- Ott valahol - felelte végre.
- Nem tudja biztosan? - szorította Györke.
Hanem a jószerencse, mely nagyba nézi a tiszta szíveket, éppen abban a pillantásban egy szépséges madarat röpített arrafelé.
- No-né, egy sármántyú! - mondta az öreg.
S ahogy éppen s ezen a módon sármántyú lett a Vereczkei-szorosból, egy patakocskához érkeztek, mely ártatlanul utacskát vágva magának a hóban, halk dallamosan mondikált. Tán itt álljunk meg, mondta az öreg, mert kívánsága jött, hogy igyék a kellető patakocskából. Megállván a gyalog szánkóval, a vizecske mentén egy kicsit beljebb húzódtak az erdőben, s alkalmas helyen ittak is. Nagyot üdített rajtuk a forrás vize, de amit láttak, üdítette a szemüket is. Mert ugyanis ahol elfolydogált a kis patak, mindenütt elolvasztotta partján a havat, s zöld mohát, és zsenge füvet növesztett oda. Ahogy csodálták volna a zöldellve futó szalagot, hát egyszer egy őzet pillantottak meg, aki úgyszintén ivott éppen a patakból. Ivás után az őzecske meg is nézte őket, hogy vajon az a két ember mit keres ott az ő csendes uradalmán, de félni nem látszott semmit.
- Mért nem ijed meg tőlünk, nagyapó? - kérdezte Györke, mire az öregnek az arcára nagy nyugalom szállt, és így felelt:
- Őz a farkast, s a nép a zsarnokot megismeri, fiam.
Hát ezzel a megnyugvással visszamentek a szánkóhoz, s vállukba vetve ketten a két kötelet, megindultak ismét. Lassan vonták a terűt, mert a nap is jobban kezdett melegíteni, aranyszínbe fordítván az ezüstöt; s az út is egyre emelkedett, bár eléggé menedékesen. S ahogy mendegéltek a patyolat földön, s a melegítő arany fényességben, Györkének az a gondolat villogott folyton a fejében, hogy hejh, az ő apja micsoda vitéz katona!
- Nagyapó nem volt katona soha? - találta kérdezni.
A tündöklő égre hunyorított az öreg, és így szólt:
- Több voltam én annál!
- Több?
- Több biza - folytatta az öreg Ehedi -, mert amit én csináltam, annak örömére nem Ferencz Jóska csapdosta a térdét, hanem Kossuth Lajos csapkodta volna, vagy a nagy Rákóczi Ferenc!
Györke érezte, hogy a nagyapja, a maga életének télidején, most ragyogni kezdett.
- S mit csinált, nagyapó? - kérdezte.
- Azt csináltam, fiam - mesélte fényes szemmel az öreg -, hogy amikor én legény voltam, s az eszme szárnyai is tudának még a magasba vinni, hát akkor egy vasárnap reggel széjjelnéztem ebben a világban. S látván, hogy az emberek sokasága mily szegénységben él, én eltökéllettem magamat, hogy ezen a dolgon segíteni fogok.
- S miképpen segített? - ösztökélte Györke.
- Úgy segítettem, fiam - folytatta az öreg -, hogy az emberek javát seregbe gyűjtöttem, s akkor kiállottam eléjökbe, s mondtam nekik: hát emberek, ez így nem jól van, ahogy most van a világ. Mert az igaz embert elnyomja a hamis, el a szorgost a tolvaj, s a gazdag a szegényt. Tegyük eskübe, hogy ezt a helytelenséget eltöröljük a földről, és annak helyébe megcsináljuk az igazak világát. Rajta hát, elménket és bízó szívünket emeljük esküre, s aztán induljunk neki, s csináljuk meg a dolgot!
- No, azután!? - biztatta Györke.
- Hát azután én oda állottam annak a véghetetlen seregnek az élire, s egy akarattal megcsináltuk, amit indulás előtt mondottam volt.
A fiú ámuldozva nézte szó közben nagyapját, majd a végén egy kicsi rettenettel, hogy vajon merje-é mondani, hogy valahol baj van. Mégis rászánta magát, és így szólt:
- De hát, nagyapó, nincs úgy!
- Úgy van, fiam - felelte az öreg -, csak még nem tudjuk.
S midőn ezt, így belémerítve a jövőbe, kimondta volna az öreg Ehedi, éppen a tetőre értek, ahonnét hosszan és messzeségbe lejtett az út. Itt megálltak a tetőn, mert a nagy terű előtt verejtékeztek is immár. A homlokukat megtörülgették mind a ketten, majd így szólott Györke:
- S nagyapó nem kapott jutalmat azért?
- Kaptam én bizony! - mondta büszkén az öreg. - Mégpedig kétfélét is, mert egyikfelől akkor nyertem volt el nagyanyádat, másfelől pedig szívembe tűzték a boldog jövendőt.
A föld fehérben és a nap aranyban ragyogott.
- No, induljunk haza! - mondta az öreg.
Azzal felültek mind a ketten a farakás tetejére, ahonnét az öreg Ehedi a két kezében két erős karót nyújtott le kétfelől a földre, hogy azokkal ő hosszú lejtős úton kormányozni fog, mint az evezőkkel, abban a véghetetlen hótengerben. S alig érintvén azokkal a földet, meg is indult a gyalogszánkó, s egyre jobban kezdett száguldani a lejtőn.
Nem is hazamentek talán, hanem a szegénység szárnyain a jövőbe sugárzottak az arany fényben.
