Gyűl Szent-Miklós alá nagyszámu népsereg;
De miféle had ez, magasságos egek!
Fele félmeztelen, asszony, vén, sánta, vak
Zajong idébb odább, mint tó hátán a hab.

Nem kell nekik fegyver! és bárhová tekints:
Nincs puska, kard, de még egy jó ütőfa sincs;
Pedig e csudahad a törökre készűl...
No hisz lesz vérontás! s vajjon melyik részrűl?

Török szomszédjával, Miksa király alatt
A jó Magyarország nem egyszer megakadt:
Megmondhatná Gyula, Tokaj s Kassa tája:
A gyászos időkben mi mennyit kiálla!

És minő különös a sorsnak szeszélye!
Ne hidd: hogy egyféle csapással beérje;
Ha egyebet nem tesz, elküld egy bolondot,
Hogy az ott is rontson, hol még más nem rontott!

Egy ember áll elő, kit miért, miért nem?
Fekete embernek  hínak a vidékben;
Ez ámít, kuruzsol, bőjtöl, szenteskedik
S a falukon ki s be ezren kisérgetik.

'Én vagyok az Isten földi prófétája!
- Kiált, és rá a nép szemét, száját tátja, -
Az égből jöttem le hét szemű bárányon,
S csak hét esztendeig járok e világon!

El ne vegyétek a kenyeret balkézből!
Jégeső támad a keddi nevetésből!
Ki csillagot lát meg déltájban az égen:
Nem sokára meghal, de a mennybe mégyen.

Nem messze van immár az itélet napja,
Isten a nagy könyvet csak végig forgatja;
De hogyha kiirtjuk e rút pogány népet;
A világ még ezer esztendőt elérhet.

Nem kell fegyver! az a sátán keze műve,
Csak azt kell mondani: ki rút! ki rút!  s tűle
A török előlünk a tengerbe szalad,
S belefúl egy lábig, - de ölni nem szabad!'

S e kába beszédnek ezeren hivének,
Mivelhogy különös módja van a népnek:
Amit kardja nem fog, azt nádszállal vágja,
Hol erő nem segít, babonától várja.

És a léleknek is sajátos láza van,
Mely néha népeket száll meg hatalmasan;
Mi csuda hát, hogy a könnyen-hivő csapat,
Szentírásnak tartá ez őrűlt szavakat.

Szent-Miklós alá most oly céllal jövének,
Gyermekek, asszonyok, sánták, vakok, vének,
Hogy hátráltassák a tengerbe kergetett
Törökök által a végső itéletet.

A sors is kedvezett még a babonának,
Mert amint jövének, törököket láttak:
Ki rút! ki rút!  s azok egy erdőcske szélén
Másfelé iramtak - utjok arra lévén.

És a vakhit már most kétszerte nagyobb lőn,
S meglátván a török sereget a mezőn:
Fel az eszeveszett tömeg! s nyakra-főre
Rohant bűszavával bizonyos vesztére.

Ki rút! ki rút! bőgtek torkuk szakadtában,
De az első percben földre hulltak százan;
S még jobban...! valami szörnyü volt e népen,
Kék ajkuk tajtékzott a vakhit dühében.

S a tömeg nagy része elveszett gonoszul.
Vezérök valahogy mégis megszabadult,
S eszére tért talán? oh nem, újra kezdte!
És lőn Debrecennél ismét újabb veszte.

De itt a felbőszült nép itélő széke
A fekete embert halálra itélte,
Mint hazug prófétát, mint álnok hitetőt, -
Hanem ő mosolygva állt a vérpad előtt.

'Az égből jöttem én hét szemű bárányon,
S már csak három évig leszek e világon:
Hétszer szárad az meg, ki hozzám nyul egyszer...
Bolondok, hisz engem nem fog semmi fegyver!'

Bátran és készséggel lépett a vérpadra,
A bakót csapásra mosolygva nógatta:
'No csak vágj! no csak sujts...! emeld, emeld,... emeld!'
S jövő pillanatban feje földön hevert. -

Ekkép a halálban végre kigyógyúla,
Igy van feljegyezve krónikákban rúla;
Öt Karácsondinak, hadjáratát pedig
A fekete ember hadának nevezik.

Esztergomban, Vitéz János körűl
Pártoskodó nagyok csoportja gyűl,
Mátyás király ellen fuván követ;
Hogy megfosszák trónjától, ha lehet.

Zugván, mint egy fészek mérges darázs,
Éjfélkor szűnt meg a tanácskozás;
S Vitéz, az érsek késő hajnalig
Sötét gondok miatt nem alhatik.

Elszenderűlvén: homlokát hideg
S álmát elűző kéz érinti meg.
Felnéz: s fejénél, némán mereven
Sötét palástban áll egy idegen.

Megborzad a pap és nem tudja mért?
'Ki vagy s mit kívánsz?' elfogulva kérd;
»Festő... munkát!« - amaz mond szárazan,
S Vitéz csodásan felizgatva van.

'Jól van! fesd e terem falára itt,
E nemzet eddig élt királyait:
Szent-Istvánt, Pétert, éltök rendiben, -
Hogy Mátyás álljon a végső helyen!'

Rövid nap mulva a nagy munka kész,
És a műkincsen elbámul Vitéz...
A festő megy és mond: »Isten veled!
Jól megtekintsd a végső képeket!«

Titkos tanács volt ujra éjszaka,
Ébren már csak az érsek van maga:
Kezében lámpa... és Mátyás király
Képénél, szótlanul sokáig áll...

'Hah! te hiúzarc! mondd csak meg nekem:
Meddig leszesz még e végső helyen?
S ki jő utánad...?' s most megborzada:
Mátyás után még négy kép áll vala.

Az elsőn látszott egy halavány király,
Aki székében mélyen szundikál;
A másikon emésztő tűz lobog,
Hamvokba dőlve falvak, városok.

Utána az ország-cimer fölött
Két meztelen férfiu küszködött;
A legutolsón a szent korona
Sötét fátyollal fedve gyászola.

(A jóslat bétölt: Ulászló aludt;
Török s kereszthad szűlt tüzet, hamut.
Lőn két király s a hon kifosztatott;
A félhold végre hosszu gyászt hozott.)

Vitéz sejté: mi a kép jóslata?
De az intés lelkére nem hata;
Királya ellen tovább is töre,
Mig Visegrád lőn gyászos börtöne.

Mátyás királynak nagyon erős volt a feje;
Két-három koronától az nem görbedne le;
Mig más fejdelemnek egy is szörnyű nehéz;
Ő, a magyar mellé még a csehekére néz.

De mig Podjebrád földén pusztít a fejdelem,
Veszélyes pártütés forr titokban idebenn;
Kilenc megyével, számos hatalmas ur feláll:
Vesszen, - kiált - az önkény! Éljen Kázmér király!

Vitéz érsek s Czezinge mellett a főpapok,
És a világi rendből felbujtva általok:
Hampó, Perényi Miklós s leginkább Ujlaki
Valának a merénynek vezérlő tagjai.

Kázmér a lengyelekkel immár utban vagyon,
Hogy a Rákosra érjen a megszabott napon;
Komoly, veszélyes felleg borong a hon felett -
S a népszerű királlyal mindez hogyan lehet?

Mátyás vitéz király volt, szerette a hadat,
Négy ellensége is volt egy kurta év alatt;
Ő győzött, - és hatalmas lőn a magyar hona...
- De háborúskodásra sok pénz kell s katona!

Ő tudta a helyet jól, holott sok szép arany
Hevert, - miképen most is hever, - haszontalan:
És a szükség törvényt ront, - mond a magyar - s keze
A pap urak zsebébe markolt gyakran bele.

S a renyhe főnemesség, az apróbb kényurak,
Lévén örök had, otthon nem nyujtózhattanak;
Igy a kemény csatákra volt pénz és katona,
S ez volt a pártütésnek itt és amott oka.

Jaj az olyan királynak, ki kémlel, puhatol,
Holott minden csekély bűn nagy lármával lakol, -
Most a baj nem kicsiny volt s Mátyás mindent tudott:
S mintha nem is gyanitná, nagy mélyen hallgatott.

Azonban mint a szélvész egyszerre honn terem,
Országgyülést hirdetve Budára hirtelen.
Ír a pártos nagyoknak kegyelmes-nyájason:
Mikép bizalma ösmért hüségökben vagyon.

És a rendek sietve Budára gyültenek,
Jött Újlaki s jövének a pártütő felek;
S az ildomos Vitéz, ki Mátyást ösmerte tán,
Közös botránykozásra, meg nem jelent Budán.

Semmi! mondá magában dühöngve Ujlaki,
S már régen összeültek a nemzet nagyjai,
Csak a király hiányzott... a perc órákra nőtt, -
De a terembe lépni senki nem látja őt.

Most aggódó szorongás fut át a teremen:
Hol a király? mi baj van? nem tudta senki sem.
Sok pártos kétkedés közt környezte Ujlakit,
Ne féljetek, súgott ez, ő semmit sem gyanit!

Most rögtön mély, erős hang zendűlt meg: a király!
S ő lép be hármas éljen harsány hangjainál
Teljes királyi díszben. Szemében fény lobog:
Napsúgár ez, vagy villám? Éltet, vagy ölni fog?

Méltósággal körűlnéz, de mégis nyájasan,
Mély csend... minden szem és sziv reá függesztve van...
'Örűlünk, - megnyerőleg hangzottak a szavak -
Hogy hű magyarjainkat láthatjuk újolag!

E hon jóléte szívünk hő vágya szüntelen,
S az ügy, melyért tanácsba hívtunk meg ez helyen,
Alig fontos; - de minthogy azzá lehetne tán,
A hydrának nyakára jobb hágni még korán.

Mondják, hogy pártütés forr titokban ellenünk;
Bár a társak nevéről nem értesíttetünk;
Hogy Kázmér nagy seregel küldé hozzánk fiát,
S köszönt: hogy adjuk annak a trónt és koronát.

Nos hát, - kérdé mosolygva - hű népünk, magyarok!
Kázmér öcsénk kinek lesz vendége? szóljatok!
Kenyeret s a magyar föld borával poharat:
Kezébe a fiúnak lássuk, halljuk, ki ad?'

Mátyás szavára mély csend s szünet következett,
Aztán sokan vevének hosszú lélekzetet,
S most száz ajak kiálta: Vitéz a lázadó!
Vitéz! Vitéz! halál rá! zugott hat annyi szó.

'Nohát ha mégis van a dologban valami:
Szóljon kegyelmed, ösmert hű bajnok, Ujlaki!
Mi volna jó tanácsa: had menjen ellene
Kázmérnak? vagy talán csak bevárni kellene?'

E szó büvös hatását leírni nem lehet,
Felkelt, állott... és bámult, ez volt a felelet;
S melyet szólt, a beszédnek értelme nem vala...
Most hangzott a királynak mély, ellágyult szava:

'Igen, hadd jőjenek! hisz hű népünk itt vagyon,
Hüség, nem pártütés űl e lelkes arcokon!
A hír hazug! - nincs itten, ki értünk vért nem ont,
S nincs, akiért meg nem hal Mátyás király viszont!'

Most Ujlaki, mikép az álmából ébredett,
Kiált: Uram királyom, vétettem ellened!
De míg forgatni bírnak egy kardot e karok:
A szent Istenre mondom, holtig tied vagyok!

Hadd jőjenek...! de hangja elhalt a zaj miatt,
Örvény nyílt a teremben, mely mindent megragadt;
Kirontott lelkesűlés örvényező zaja,
Mig égbe nyult ezer kar s ezer kardnak vasa.

Csend lőn megint, - s Mátyás a megtért bajnokra néz;
'Tudjuk, hogy esküjét hűn megtartja a vitéz,
S hol jó alkalma légyen, mondunk mi egy helyet:
Ím, bosnya alkirállyá tesszük kegyelmedet!'

És osztogatván számos jószágot, hívatalt:
Midőn leszállt a trónról, a gyűlés felrivalt;
S fején, mely nem hajolt meg ur s vész előtt soha,
Még egyszer oly erősen állott a korona.

Mint a kemény hideg jég, ha forró vízbe hull,
Elolvad s ezzel egy lesz elválhatatlanul:
A hűség s lelkesűlés közt így elolvada
Budán a pártütésnek hideg kemény fagya.

Kázmér bejött hadával, de meghökkent nagyon:
Ellenség s nem barát várt reá a Rákoson.
S Esztergomban bezárva, kevés idő alatt,
Vitézt a sirba vitte a szégyen és harag.

Szép darab szőlője volt János gazdának,
Szüretkor boráért sok jó pénzt adának;
Hanem eggyé is tett ő éjet és napot;
Kapált, metszegetett, oltott, homlítgatott.

De Péternek nem volt a dolog kenyere,
Ki a bal mesgyéről szomszédos volt vele;
Éhnye, Péter szomszéd! János mindig mondta,
A kelmed szőlője beh gazos, beh ronda!

Történt pedig egyszer, ugy József-nap tájban,
Amint nyitogattak a hegyen javában,
Hogy Péter végezvén a kenyér-ebédet:
Szomszédjához egy-két szóra átallépett.

Szóba elegyedtek pedig egyről-másról,
A jó szüretről, a gazdag aratásról;
És Péter sohajtott, pipáját kiverve:
'Csak nem jó idő jár a szegény emberre!'

»Még az idő ellen, felelt János gazda,
Nem igen nyithatjuk a szánkat panaszra!
Tavaly is csak termett, most is szépen nyílik, -
Csakhogy ne heverjen az ember fél-délig!«

'Dejszen! monda Péter s megakadt a szava,
Maradhat én-tőlem nem soká a kapa!
Csak az Isten engem egyszer megsegítsen,
S Szentgyörgy-nap éjjelét érjem egészségben!'

János hogy ezt hallá, Péterre bámula,
Azután így szóla egy kis idő mulva:
»Ugyan Péter szomszéd, min töri a fejét?
Mi jóért várja ugy Szentgyörgy-nap éjjelét?«

'Hát csak azért biz én, felelt lassan Péter,
Hanem aztán János gazda ne beszéljen!
Hogy csak egy szót szólok künn a keresztúton,
S pénzzel hozom tele mind a két szűrújjom.

Hanem jó-előre, mint már tavaly-nyáron,
Az ember egy halyag-mogyorófát vágjon,
S ha a tett-helyre megy, vegye a kezébe,
Írjon egy karikát maga körűl véle.

Azután ne féljen, mert abba a várba,
Nincs olyan teremtett állat, ki behágna;
Ló, szekér jön felé vágtatva az úton,
Tüzesen, csattogva, de meg ne mozdúljon!

Mikor aztán kérdik: no hát mi kell neked?
Csak azt felelje: pénz! Ne szóljon egyebet;
Megint ijesztgetik, de ha meg nem réműl:
Meg se tud mozdulni reggel a sok pénztűl!'

János haragosan felelt a beszédre:
»Nem szégyenli kelmed keresztyén léttére,
Hogy ilyen bolondok vannak az eszében?
Hisz a feje lágya benőhetett régen!

Dejszen nem ugy van az, édes atyámfia!
Kár a gazdagságért fáradni annyira;
Ha kegyesen élünk és dologhoz látunk:
Isten áldása lesz kincsünk, gazdagságunk!«

De bizony nem fogott a lecke Péteren;
Feltette magában, hogy ő csak kimegyen!
Rövid az éjszaka, nagyon hosszu a nap,
Ásó, kapa nehéz a dologtalannak!

Így volt Péter gazda; - végre valahára
Eljött a nap, melyet szívszakadva vára,
Kezébe fogván a mogyorófa-botot:
Jó napszállat után azzal kiballagott.

Lassan ment az idő. Hogy a kakas épen
Másodszor kiáltott a szomszéd helységben:
A keresztutra állt, s mint Jánosnak mondta,
Körül-kanyarított botjával a porba.

Sokáig állt ottan, reszketve és lustán,
De megint a sok pénz az eszébe jutván:
Neki bátorodott; egyszer csak fülébe
Ütődött valami szekérnek zörgése.

A zörgés hallatszott közelebb, közelebb...
Végtére meglátta Péter a szekeret; -
A lovak tüszköltek, a patkó szikrázott,
És pedig egyenest neki hajt, ugy látszott.

No itt van már...! Péter csendesen mormoga,
Örűlt, de meg félt is, vacogott a foga;
Csakugyan szekér volt, amit Péter látott,
Csakhogy nem pénzt hoztak ott a boszorkányok.

Mert hisz nincs boszorkány, az csak mende-monda,
Hogy megnyom álmadban s tehened megrontja,
Vagy a keresztuton sok pénzt dobál néked!
Amit Péter látott, az sem volt rosz lélek.

Hanem az ispánynak a szomszéd helységbe',
Éjféltájban roszúl lett a felesége;
Az ispány kocsisa ment lovon, szekeren,
Hogy hirtelen doktort s orvosságot vigyen.

Látván, hogy már ott van, csak ugy vágja a port,
Péter bolond ésszel még a földre guggolt!
Félre-ugrott a két első ló hortyogva,
De a gyeplő-szárat a kocsis jól fogta.

S neki csavargatván a suhogó nyelet,
Nyaka közé szedett az ostorhegyesnek,
Most neki ment a ló, és a szegény Péter
Összevissza-törve maradt az útfélen.

Setét is volt, de meg idő sem volt elég
Utána-nézni, hogy min zakkant a kerék?
S Péter vérbe-fagyva ott feküdt reggelig,
Talán meg is hal, ha jókor meg nem lelik.

Azután sokáig nyomta még az ágyat,
Jobb lett vón meghalni, de mégis fellábadt;
Hanem tehetetlen maradt a munkára,
Mivelhogy koldus lett a keze, a lába.

Kéregetve járkált faluról falura,
Nyakából gyakorta kiszakadt a ruha;
Ahol kérdezték: hogy mi lelte a kezét?
Sirva beszélte el gyászos történetét. -

Gonosz uton a jót sohse keressétek!
A boszorkányságról beszélni is vétek;
Féljétek az Istent, hiven dolgozzatok:
S az ég áldásában ugy lesztek gazdagok!

Lányok, lányok, szőke, barna lányok!
Egy szavam van, ha meghallgatjátok!
Elbeszélem, ha szépen megkértek,
Fejér Kati történetét néktek!

Helyes egy lány ez a Fejér Kati,
Beh is jól jár vele majd valaki;
Ki elveszi, annak a házába
Vele megy be az Isten áldása.

Istenfélő, jámbor mindenképen,
Apját, anyját megbecsűli szépen.
Sütni, főzni, szőni, fonni nála
Nem tud jobban három falu lánya.

Örömemben meg is ölelnélek,
A farsangon meg is esketnélek,
Ha ti is mind ilyenek volnátok...
Mivelhogy én pap vagyok ám, lányok!

Hanem menjünk rendesen a sorján.
Jó Katinak irígye volt sok lány,
Azért volt a lányok irígysége:
Hogy a legény mind Katit dicsérte.

Tudnivaló, meglátják a szépet,
A takaros, szép fejér cselédet;
Őtet is bár dugdosta az anyja,
Megakadt a legény szeme rajta.

A legények közűl Barna János
Kopogtatott leginkább a házhoz;
Jó fiú volt: szüléje se bánta,
Kati se volt rosz szívvel eránta.

A faluban volt még egy más legény,
Ki Katiért majd elveszett szegény;
De szerelmét nagyon eltitkolta;
Árva Ferenc, a nevérűl mondva.

Jó móddal volt pedig Barna Jancsi,
De Ferencnek se tücski, se hajtski;
Jancsi derék, a lépése kényes,
Ferke szegény, nem igen személyes.

Tudta Kati, észrevette rajta.
Hogy Ferencnek búja van miatta.
Szánta, de hát nem tehetett róla,
Mert hisz kettőt hogy szeretett vóna!

Kapva kap a szón az asszonyember,
Pedig a szón elindulni nem kell!
A faluban minden azt beszélte,
Hogy Katit már Jancsi meg is kérte.

Lehet is, hogy volt valami benne,
Hanem biz az eltört ám egyszerre!
Kitudták a háztól Barna Jánost,
Kati pedig máshoz megyen már most.

Csapodárnak Katit se tartsátok,
Jancsit se kell sajnálni, jó lányok!
Mit ér az ily anyámasszony-legény...
Hanem menjünk tovább az esetén.

Tudjátok azt, hogy most a vadrácok
Háborgatják szép Magyarországot;
Parancsolat jött a vármegyétűl;
Kardra! kardra! gyáva ki nem készűl.

Fel is csaptak szépen a legények,
A hazáért meghalni is készek;
Árva Ferenc volt az első, aki
A helységben legelől állott ki.

Barna János, hetyke legény! hát te
Tán meghaltál, hogy még sem álltál be?
Dehogy halt meg, dehogy halt meg, gyáva!
Az inába szállt a bátorsága.

Más legénynek keskeny most az utca
Háta megett kilenc cigány huzza;
Jancsi pedig kimenni is átall,
Lopva néz mást a görcslyukon által.

Látta Kati a bátor Ferencet,
Bátorsága neki nagyon tetszett;
Jancsi dolgát pedig szégyenlette,
S imígy szólott hozzá akkor este:

'Ugyan Jancsi az Isten nevére,
Önkéntesnek hogy nem álltál még be!
Kicsúfolnak s nekem fáj, ha hallom,
Ugy-e elmégy? eredj el galambom!'

»Hová beszélsz, a Krisztusra kérlek!
Szeretlek, oszt itt hagyjalak téged!«
S a mentségnek nem volt hossza-végi,
De nem hagyott békét a lány néki;

'No, ha szeretsz, ép azért menj, látod!
Verjétek el azt a csunya rácot,
Mert idejön s a nyakad elvágja,
Vagy engemet elviszen rabságba!'

»Lesz ott ember, csak ne is szólj róla!«
'Ha lesz is, de véled még több vóna!
Ki jó polgár, elsőbb most előtte
A hazája, mint a szeretője!'

S azt felelte Jancsi utoljára,
Nem megy, inkább a kezét elvágja;
»No, ha nem mégy, ide se jőjj többet!«
Monda Kati s nem is szólott többet.

Búsan bement, becsukta a kaput,
Reggelig rítt, egy cseppet se aludt;
'Úgy is maradj itthon szégyen szemre,
Rád se nézek!' - monda keseregve.

S Barna János itthon maradt szépen,
De csúfolták is úton-útfélen,
A gyerek is kiabált utána,
S nótát csinált rá a falu lánya:

- Barna Jancsi derék egy katona,
Sás a kardja, fűzfagaly a lova;
Zab taréja, szalma sarkantyúja;
Jobb volna, ha az ágy alá bújna! -

Szomorú volt a Jancsi világa,
Oda van a becsület, a mátka
S az alatt azt írják az ujságok,
Árva Ferenc hogy veri a rácot.

Magasztalják, dicsérik Ferencet,
Kati apja még olyat is ejtett;
Hogy ha megjön: lányát neki adja.
A lánynak is nagy az indulatja.

Hogy megírták ezt neki levélben,
Szegény majd elveszett örömében;
És azóta mégegyszer vitézebb,
S írnak róla még több jót meg szépet.

S a táborból minden órán várják,
Elkapja a falu legszebb lányát;
Jancsi pedig... de ne szóljunk róla,
Jobb volna, ha régen meghalt volna.

Lányok, lányok, szőke, barna lányok!
A jó legényt vissza ne ríjjátok!
Rosz fiú, ha nem elsőbb előtte
A hazája, mint a szeretője.

Kasza Gergely komám s régi ösmerősöm,
A téli estéket gyakran nála töltöm;
Egész helyes ember, jól áll gazdasága,
De minden öröme van csak a fiába.

No de nem is csuda, hogy azt ugy szereti,
Mivelhogy se kisebb; se nagyobb nincs neki;
Aztán a fiu jó, pedig a gyerekbe
Aki rosz is kedves, hát még a jó hogyne!

A belőlfűtőnél, ha jól ég a tüzünk,
Este annyi mindent összebeszélgetünk;
S amint összébb-összébb esik a zsarátnak,
Lassudik a beszéd, - s többen szundikálnak:

Tréfára fordítom akkor a beszédet,
S ha egy kacaj esik, az álom elszéled;
Többek közt azt mondom minap a legénynek:
Légy katona, öcsém! ha már bevennének!

S míg az anyjok nagyot szörnyűködik rajta:
Mért ne, ugy-e, fiam? felel rá az apja;
Nem tennél talán ugy, mint hajdan Csik Pali...
- Hogy volt az? nem tudná kelmed elmondani?

Hogyne tudnám! hát hogy bejött a francia,
- Régen volt pedig már ez a história. -
Katonának irták a fiatalságot,
Palit is, ki épen huszadikba hágott.

Majd kétségbe esett a Pál öcsém anyja,
Fel s alá futkosott erősen jajgatva;
Aztán a fiúval hogy mit, mit nem csinált?
De az is kegyetlen megvetette magát.

De még az apjoknak se tetszett a dolog,
Semmit se szólt, hanem mindig gondolkodott;
Elment ide-oda, templomba s gyűlésre,
Minden szót meghallott, megfontolt elméje.

'Már anyjok sohse ríj! szólott végre fennen,
Ha már annyiba tölt, a fiu hadd menjen!
Kinéztem minden sort, s bölcsen általlátom,
Hogy segíteni kell a hazán s királyon.

Köz a baj, a teher mindenre egyenlő,
Amikor bántanak, álljunk fel egyenlőn!
Lánchordtát; ugy rontsd a fiu kedvét asszony!
Magam is beállok még, ha megharagszom!'

»Jaj dehogy eresztem! - az anyja kiálta -
Inkább két-háromszáz forintunk megbánja!«
'Asszony! most azt mondom, hogy fogd be a szádat,
Menjen, ha baj van, s ha rá-jött a szolgálat!'

Egy szó sem volt többé. De ha az asszonyról
Azt hiszed megnyugszik, amikor már nem szól:
Oh akkor hibázol rettenetes-képen...
Pali anyjának is más járt az eszében.

A fiú eltünik a házból hirtelen,
Fűtől-fától kérdik: nem látta senki sem!
Apja boszankodik; anyja sír-rí, búsúl,
De titkon tyukot süt s vajas pogácsát gyúr.

Pali megfogadván édes anyja szavát,
Az erdőnek vette szépségesen magát:
Ott kullog, ott bujkál - s háttal megy utána
Mindennap a sült tyuk, a kalács, pogácsa.

Palinak az erdőn igen hosszu a nap,
Nagyot-nagyot alszik, meg fel s alá ballag;
Unalom az élte, pedig csak ötödik
Napja mulott még el, hogy ott börtönködik.

Egyszer hogy ledőlött egy tölgyfa tövében,
Sokáig mélázván a kékelő égen:
Egy furcsa jelenet ötlött a szemébe,
S Pali azt sokáig mozdulatlan nézte.

Hangyazsombék állt a fa tövén, - s iránta
Két arasszal feljebb egy lyuk volt a fába;
Lenn, apró fekete hangyasereg lakott,
A lyukban is, csakhogy veresek és nagyok.

Egy kabócalábat hoztak a feketék
Százan is megfogták, ugy voncolták elébb;
Egyszer csak leszalad sok veres a fáról,
S elveszi a prédát a gyengébb hangyáktól.

S alig hogy bevitték fent a faodúba,
Husz vagy harminc-annyin visszajöttek újra;
És megtámadván a fekete hangyákat,
A zsombéknál szörnyű veszekedés támadt.

Bele csimbajkodott mérgesen egymásba,
Csikart a lábával, harapott a szája;
Néhol pedig tíz is egy csomóba ragadt,
S hömpölygött fel s alá, mint egy kis gombolyag.

Ha a feketét a veres megkaphatta:
Vékony derekában kétfelé harapta,
S a fekete, ha már nincsen is hátulja,
Fejét a veresnek oldalába fúrja.

Van nagy zavar. Egyik birkozik, a másik
Futva viszi féltett kis fehér tojásit;
A győzelem ide meg amoda hajlik; -
- Csakhogy a lárma s a jajgatás nem hallik.

Nézi Pali, nézi... a nagyobb erőnek
Enged a fekete, a veresek győznek;
Nézi Pali, nézi... egyszer csak felpattan:
Teringettét! hát már mind megölni hagyjam?

Ezzel a kezébe kap egy kórószárat,
S a földhöz nyomkodván véle a hangyákat,
Ugyancsak öldösi, de a vereseket...
El-elmondogatván: nesze, nesze neked!

Ezeket mivelvén:  már régen megette
Állt egy öreg ember; de észre nem vette;
Erdő-kerűlő volt, vagy olyas valami...
S ekkép szólítá meg: mit csinálsz te Pali?

Pali hátra-nézett s elszégyelte magát,
S az öreg folytatá: Fiam, Pali, no látd!
Minek öldösöd te itten a hangyákat?
Hát nincs ellensége elég a hazádnak?

Látod a példából: a hangya csak hangya,
Mégis a tanyáját egykönnyen nem hagyja!
Ott döglik meg inkább, pedig neki semmi
Más zsombékot túrni, ujabb tanyát lelni.

Fiam! tudd meg: neked nincs több egy hazádnál,
Ezen tul mindenütt koldus gyanánt járnál!
Hazafi, polgár vagy, s mint ilyennek szégyen:
- Fegyvert nem ragadni, hazád szent ügyében!

Hazáért, királyért sok ezrén felálltak,
Hogy az ellenségnek vethessének gátat;
Fel hát, édes fiam! fogj kezedbe kardot!
Ha a kis hangyánál magad feljebb tartod!

Az öreg folytatná tovább a beszédet,
Amelyből Pál öcsém már eleget értett;
Hanem már  a fiú tul-jár ungon-berken,
Ugyan fogott-e a szép szó rajta, vagy sem?
                  -
Pálékhoz az öreg később befordúla
Nem látta a fiút, kérdést tett hát rúla;
S elmondták: hogy az biz se kérdett, se hallott,
Csak felszedte magát s katonának állott.

Egyszer volt egy ember, - nem mese a dolog,
Azért hogy hozzá ily meseformán fogok.
Annak az embernek volt két legény fia,
Gergely az egyike, János a másika.

Jó két fiú is volt, nem lehet mondani,
Mégis az anyjoknak kedvesebb volt Jani;
Az a gyengesége lévén sok anyának:
Hogy egész bolondja legkisebb fiának.

Ahogy bejött ez a nagy katona-világ:
Katonának adta sok apa a fiát;
Jánost is kivánták, de az édes anyja
Gergelyt ösztökéli, csak őtet nógatja:

'Te vénebb vagy, eredj! Jánoskám, te nem mégy!
Hisz csak húszéves vagy, Gergely már huszonnégy;
S ép e volt a baj, mert törvény szerint akkor
Az idősebbikre nem került még a sor.

Szörnyű háborúság lett ebből a háznál,
Leebb nézték szegény Gergelyt a kutyánál;
Sokat nyelt, fejére szállott piszok, mocsok;
Kétszer annyit koplalt, két annyit dolgozott.

Végre szólt, megunván a méltatlanságot:
»Anyámasszony! Én hát katonának állok!
Ugyis szálka vagyok a kelmed szemében;
S erre az életre kedvem is van régen;

Hanem én nem megyek, de senki fiáért,
Ha katona leszek, leszek a hazámért;
A kedves fiokat váltsa meg kelmetek,
De én csak nem teszem. Az Isten áldja meg!«

Gergely elment. Azért János nem lett szabad,
Mert az ujoncok közt bejegyezve maradt;
Sőt a sors-huzáskor szegény úgy megjárta,
Hogy a fekete szám maradt a markába.

Szegény bolond anyja majd kétségbe esett,
De pénzzé tett mindent, amit csak lehetett;
Féláron túladott földecskén és réten,
S egy cigányt fogadott fiáért jó pénzen!

Bizony pedig édes jó atyámfiai!
Dunába kén azt az embert hajítani:
Aki igy cselekszik, és nem fáj a lelke,
Hogy nincs honvéd fia, és van szabad telke.

Mert csak cudarság, hogy fia helyett holmi
Bitangot, cigányt küld honáért harcolni;
Van e mellett olyan bolond s szerencsétlen,
Hogy a fogadásban koldús lesz végképen.

Csapjatok fel tehát, jót mondok, legények!
Mert másképen meggyőz a muszka, a német,
S akkor jaj keserű! az visz katonának,
Hogy hirét sem hallod ennek az országnak.

A János apja is gondolt ilyen-formát,
S keservesen nézte földje, rétje sorsát;
De nem szólt, mert kedves jó élete párja
Sátán-természete a száját bezárta.

Azonban múlik az idő lassan lassan,
Gergelyről semmi hír, de Jánoska megvan;
Az apja öregszik, ő lepzsel, csavarog,
A pusztuló háznál roszúl megy a dolog.

Hat ökrök volt, mostan két rosz lovuk van csak,
Zálogba a  föld, rét egymásután ballag.
A kenyérnek-való el nem tart már ujig,
Nem ölnek, nem fejnek, - van adósság untig.

Mert biz ezelőtt is Gergely volt a gazda,
Nem a kedves János, ez a nagy mihaszna;
A sok pénzt az anyja kivetette érte,
S maholnap miatta kerül zsellérségre.

És a kenyérből sem esznek már eleget,
A fedél is másé árva fejök felett;
S midőn hő lelköknek nincs már lenni hova;
Otthon terem rögtön Gergely a katona.

Elpusztúlt, odalett a rendes ház tája,
Szive facsarodik, ha nézni kell rája;
Hát még ha tekint az inséges háznépre:
Zokogva boritja kezét a szemére.

Mint egy öreg koldus, olyan szegény apja,
Tüskés ősz szakállal, folt hátán folt rajta,
Édes anyján is van elég amit szánhat,
Hibás volt, de meg is törte inség, bánat.

Kipanaszkodván és kisirván magokat:
Elmondta Gergely, hogy látott, próbált sokat,
Hanem Budavárnál meghibált a keze,
Haza kellett jönni, nem szolgálhat vele.

Aztán monda, hallván mikép alámentek:
»Apám uram sohse búsúljanak kentek!
Majd fordítunk rajta, elég most a nékem,
Édes mindnyájokat hogy életben értem!

Rosz a kezem, de még elbirom a dolgot,
A ház körül lassan csak elcsetlek-botlok;
Aztán meg akad is egy-két garas nálam;
Hogy azt a kis földet, ha élek, kiváltsam!«

Hire futván pedig, hogy Gergely itthon van;
Ösmerős, atyafi mindjárt nálok toppan;
Az egykorácsúak, fiatal legények,
Gergelyékhez sokan begyülekezének.

Beszélgettek - megy a beszéd, ha megindúl,
No, egy kis bor is volt, de nem a rendin túl; -
Gergely volt a gazda, csak töltögeté, de
A boránál jobban esett a beszéde.

»Látjátok, mondotta a többek közt Gergely, -
A katonaságtól félni bizony nem kell!
Nem úgy van már, mint volt régen, az a nóta
A katonára szól egy esztendő óta.

Ezelőtt, ha csak a kereket nem kente:
A sok német miatt nem volt előmente;
S ha kiszolgálta a keserves tiz évet:
Elcsapta a császár, éljen, ahogy élhet!

Most ha jól viseli magát, s még efelett
Irást is tud, akár kapitány is lehet;
S kinek a hazáért a testi megkékül:
Nem hagyja aztat a haza semmi nélkül.

Nem volt hajdan pénzi, nem volt becsületi,
Csak félvállról hányták még a szót is neki;
A fehércseléd is alig nézett rája,
Mondván: nem mégy tőlem; ebadott fikája!

De most, most...! Istenem, majd széttéptek néha,
Hat helyre is híttak, vittek kovártélyba;
S volt minden...! Ur, szegény most katonát ha lát:
Szivesen látja mint az Isten angyalát!

Hogy Budát bevettük - sohse felejtem el!
Mert ez a dicső nap, de szót is érdemel, -
Minket sérűlteket Pestre küldtek által
S ott egész beszórtak a lányok virággal.

Hát egy úri lánynak tréfábul azt mondom:
Csókoljon meg, eszem a szivét galambom!
A meg odaugrik, - összecsókol szépen,
Pedig olyan véres, poros volt a képem!

Mindenfelől tapsolt, kiáltozott a nép:
Éljen a szabadság, a haza, a honvéd!
Az a sok dicséret... az a szép lány csókja...
Hej! csupa menyország a katona dóga!

Aztán meg csak van is biz annak láttatja:
Ha az ember magát emberűl forgatja;
Nézzétek csak... s ezzel elővesz egy zacskót,
S az asztalra önti benne ami csak volt.

Bámul a társaság, ő meg szól ekképen:
Ezt a bankót leltem egy német zsebében,
Kit leszúrtam, mint egy almát, a lovárul,
Midőn a csatában felém vágott, hátul;

Nézzétek csak ezt az öt pár sárga csikót,
Ki ezt nekem adta, tudjátok-é ki volt?
Görgei vezérem! éltesse az Isten!
Mivel Isaszegnél a dolgot jól vittem.

Ezt a többit azért adta kapitányom,
Hogy Budán legelőbb voltam a párkányon.
Van itt pénz! - többet is ád pedig az ország,
Csak az Isten jóra vigye ki a dolgát!«

És a derék vitézt bámulta, dicsérte
Egész éjfélig a falu legénysége;
És közülök három kedvet kapván, másnap
Nagy éljenzés között elment katonának.

Gergely pedig a pénzt el nem itta-ette,
De kis birtokát a zálogból kivette;
Gazdálkodik, - öreg szülőit táplálja,
S kevély rá, hogy volt a haza katonája.

'Szegény árva vagyok, az Isten is látja.
Bus özvegységemnek egyetlen istápja,
Szerelmes gyermekem!
Amikor látom, hogy katonának készűlsz:
Majd kétségbe esem!'

»Isten, az özvegyek és az árvák atyja,
Kigyelmedet, édes szülém el nem hagyja,
De nékem menni kell...!«
S könyhullatás között nyakába borulván,
Az özvegy így felel:

'Tíz esztendeje mult, hogy szegény bátyádat
Olaszország felé vitték katonának,
Azóta oda van...
Most meg te is elmégy, te is oda maradsz...
S nem lesz nekem fiam!'

»Ne féljen! még meg sem álmodja azt kelmed
Hófehér paripán mikor itthon termek
Bátyámmal mint a szél...!
Azt megbecsűljük... szárazzal, meleggel
Eltartjuk, míg csak él!«

Könybe s imádságba merűl a jó özvegy;
Míg éjjel a fiú egy tábortűzhöz megy; -
»Jó estét vitézek!«
Jól megtermett legény...! az öreg katonák
Mind szemébe néznek.

Adjon Isten! mondák, - egy pedig rá kiált:
Mit keresel öcsém? »Kardot meg paripát!«
Katonás a válasz...!
Ember vagy atyafi, akárhol termettél!
Lesz minden, csak válassz!

Másnap, midőn szépen meghasadt a hajnal:
Bátor legényünk a huszárok közt nyargal,
S felette lobogván
A szélben a zászló: szeme lángol, - mellén
Megszükűl a dolmány.

Ért azután harcot és viszontagságot,
Soha meg nem szaladt, sok embert levágott,
S mihelyt kardot ránta:
Olyan lett kezében mindjárt, mint a fürész, -
Már a kard nem állta!

Mikor zászlót látott város, falu tornyán,
Mely neki nem tetszett, - kiáltott mogorván
A harangozónak:
Bevedd azt a ponyvát! - mert mindjárt kirántom
A tornyot alólad!

Szerették pajtási, ha bús volt is néha,
Mert máskép mindig kész volt nála a tréfa;
S hol kvártélyba szállott,
Három-négy nap múlva, midőn elbucsúzott:
Már megsiratták ott!

De ím a Dunánál nagy ütközet készűl,
Hatalmas erő áll szemközt mindkét részrül;
Mind a két táborban
A kemény csatákban megedzett vitézek
Lelke, java ott van.

Ott a bátor lovas kardjával kezében,
A szuronyos gyalog rohamra van készen;
Még csendesen állnak...
De látszik szemökből, hogy dus aratása
Lesz ma a halálnak.

Azonban az ágyu egy részről megszólal,
S mennydörögve felel rá a másik oldal;
Közelébb, közelébb...!
Melegszik a csata, szurja-vágja egymást
A harcedzette nép.

Most lelte meg a mi legényünk is párját...!
Ő is lovas, az is...! egymást jól bevárják,
Akkor összevágnak;
Már mindkettő lankad, - de még egy sebbel sem
Árthatott egymásnak.

Eddig a kar vivott, most már kezd a harag
Egymásra szikrázó szemmel pillantanak. -
Egy percig szótlanul
Küzdenek, - és akkor mindkettő lováról
Halálsebben lehull...

... És most egymás felé nyulnak ki kezeik...
A halálnak révén egymást megismerik
Az édes testvérek...
Ah sors! lábad alatt a szegény halandó
Olyan, mint egy féreg!!

Hát a szegény özvegy? amikor csak ráér:
Buzgón imádkozik két kedves fiáér...
Várja őket - s boldog!
Azonban egy napon roszúl lesz hirtelen
S félre beszél rólok.

Éjfélkor felkiált: ah, fiaim jőnek...!
Fehér paripája van mindakettőnek,
Nézzétek csak... amott!
Azzal lehanyatlik kiterjesztett karja,
Megnémul, és - halott!

Ne félj szegény asszony! két kedves gyermeked,
Kikért ugy fájt szived, kiket ugy szeretett:
Most már föltalálja...
Hozzád sietnek ők... viszi a halálnak
Fehér paripája!

Szép Erdélyországban... ah mi busító van,
Mi szívetszaggató fájdalom e szóban!
Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!
Gyászos fekete lett arany fürtid szála.

Zúgó szél képében, ha felkerekedik:
Elmegyen bánatunk magasló bércedig;
S magas bérceiden nyögve törik széjjel:
Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!

Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,
Piros vér harmatja a fűnek, virágnak;
Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:
Egymást tűzzel-vassal pusztítják a népek.

Inség, könyhullatás a belhad gyümölcse,
Nincs aki napjait szorongva ne töltse;
Csak aki a csaták kétes utát járja:
A katonának van néha jó órája.

Egy oláh falunak három huszár vágtat,
Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;
S imígy gondolkodnak: a lovat valami
Pincegátor előtt meg kén akasztani!

Lemenő-félben volt már az égen a nap,
Hogy vitézeink a faluba toppannak;
Gyanakszik, fél a nép s bámul a jötteken,
S nyelvöket sem érti, az a veszedelem!

A biró sejté egy kicsinyt a magyar szót,
A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt;
S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:
Abrakot a lónak, bort az emberének!

A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán,
Egy-két nyakatekert magyar szót morogván,
Fejével, kezével intett, mutogatott:
Hogy menjenek hozzá, minden készen van ott.

És házánál talpra állott minden lélek,
Mivel a huszártól rettentően féltek;
A fáradt lovaknak volt abrak meg széna,
Csürkig állott benne a Szellő, a Héja.

De még odaben volt ám egyszer a nagyja,
Vendégit a bíró szívesen fogadja!
És eléjök annyi bort, pecsenyét raknak,
Hogy elég lett volna fél huszár-századnak.

Tetszik a mulatság, - a kancsó fogy, telik...
De a jó bornál is jobban tetszik nekik
A biró szép lánya, - piros az orcája,
S két szeme a szikrát, mint a tűzkő hányja.

Áldom az Istened, édes gyöngyvirágom!
Hol termettél ezen a görbe országon?
Jer velünk! - elélünk együtt olyan szépen,
Hogy az angyalok is kacagják az égben!

A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,
De a szív jó tolmács, az mindent megfejtett;
Elpirult egy kicsit, - s piros szélű szája
Egyet mosolyodott a három huszárra.

A szép nyalka fiúk neki is tetszének...
Istenem, beh mások az oláh legények!
Lomposok, cammogók, mint egy öreg medve, -
E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne...

A leánynak mégis nem tetszett egy dolog:
Hogy zsugori apja most ugy sürög-forog;
Hogy oly pocséklást tesz zab, széna és borral, -
S gondolkodott: vajjon magában mit forral?

Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen:
Mikép álompor van az apja kezében;
Azt is tudta már most, miért küldték neki...
S kész volt a három szép huszárt megmenteni.

És addig sompolygott, motozott, míg végre
Szitált hamut tett az álompor helyére;
S könnyűlt szívvel nézte, hogy furfangos apja
Vendégit ugyancsak éteti, itatja.

A mulatság közben setét lett egészen,
Csapatja várta a három huszárt régen, -
Mivel ugy volt a szó, hogy ha meg nem térnek:
Bajuk van... s a többi rontson a helységnek.

Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,
Ki a tölt kancsónál ilyesre gondolna!
Vitézink mulattak, - s az ilyen jó gazdát
A csillagos égnél feljebb magasztalták.

Egyik a csákóját nyomta a fejébe,
Hogy csak-ugy nyult belé a vén oláh képe;
Nézd csak az öregből milyen huszár lenne...!
Ránéztek... s rettentő kacaj lett egyszerre.

Másik a hat vágást csinálta meg, - kardján
A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván:
Hajtogatta vasát, mintha káva volna,
S rémséges dolgokat beszélt elő róla.

Ittak... ittak... de az öreg utóljára,
Rátekergőzvén a jó bor a lábára:
Ültében elaludt, - s pajkos katonák
Hogy menjen feküdni, az ajtón kitolták,

S csak a kellett neki, - alighogy kilépett:
- Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg, -
Elvegyíté a port egy jó kancsó borban, -
S hogy isszák, örömmel leste alattomban.

Tudta már a dolgot a fél falu népe,
S készen volt a biró minden intésére;
Kiváncsian várván, hogy a nehéz álom
Mikor vesz már erőt a három huszáron.

Megszólalt pedig már a kakas éjfélre, -
Most a hasítékon a biró benéze
Meglátni a huszárt: hogyan szédül, kábul...
- De azok danoltak torkuk szakadtábul.

Megcsóválta fejét - s darab idő mulva
Lábujjhegyen eljött hallgatózni újra;
A nóta már nem szólt, - de még beszélgettek,
Nagy boszúságára a kaján öregnek.

Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal,
A huszárok lova enni kért nagy zajjal;
Soká fülelt, - s minden volt nagy csendességben,
S gondolta: no már most egy lélek sincs ébren!

Mert szokása az a bús magyar kedélynek:
Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed.
Ült a három huszár... a végig gyúlt mécsbe,
Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...

Az öreg benyitá az ajtót csendesen...
S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,
Hahó öreg gazda! igazodj csak elő...!
Ha már kitisztultál, jer kezdd újra elől!

És kezébe nyomták a rettentő kancsót,
Itatták erővel, szabadulás nem volt, -
Birónk tátogott, mint a vízbe fult csirke,
A hamus bortól s az irtózástól szinte...

Mig ezek így folytak, kiviradt egészen,
S rémületes lárma támadt a helységben,
Hova nagy robajjal ront egy huszár-század,
Kérvén az elfogott, megölt cimborákat.

Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:
Jaj ne bántsatok! én nem tehetek róla!
Altatót adtak be a birónál nékik,
Én nem is tudtam, hogy viradtig kivégzik.

Viradtig kivégzik?... ejnye aki áldott...
Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot...
Zsivány birátok is, tudom, azt a percet
Megátkozza, melyben a világra termett!

Most a bősz csapat a biró-házhoz nyargal,
Lángoló boszúval és villogó karddal;
De im kit látnak ott? az udvar közepén
Hajadon-fővel áll a három víg legény.

Hogy világos van, azt látták mind a hárman,
Csak a felett voltak bizonytalanságban:
Hajnal-csillag-e az, vagy a nap az égen,
Amely szemeikbe nevet olyan szépen?

Hé pajtás, éltek-e, vagy már meghaltatok?
Hisz a falu végén azt mondták rólatok:
Hogy láb alól ez a biró eltétetett...
De hisz akkor el is bántunk vón mi velek!

Micsoda? A biró? a mi kedves gazdánk?
Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk!
Mond a három huszár, s azzal neki esett:
Ölelte, csókolta a rémült öreget.

Erre a lováról a többi is leszálla,
Meleg lett ismét a vén biró konyhája;
Keservesen nézte: mint fogy széna, abrak
S boros hordójában van dolga a csapnak.

Szép leánya pedig örvendett lelkébe':
Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége;
De neheztelt egy-két pajkosabb huszárra,
Ki erővel csókot nyomott az ajkára.

Hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát,
A három álmost is lovára feltolták;
S ezer köszönetet mondván a gazdának,
A faluból gyorsan el-kivágtatának.

Nagyot sóhajtott a szép leány utánok,
S szemével kisérte, míg csak egyet látott...
De az apja, csakhogy meg nem ölte magát:
A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.

De bezzeg ő! mindig álmos volt és lomha,
Most altatót kapott, szentűl azt gondolva:
Ez a hit s a hamu ugy megártott neki,
Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.

Hol vette magát a mélységes tengeren
Széthajigált sziget, mint annyi idegen?
Tán szenved a nyugtalan számkiüzetésben,
A rokon elemtől ellökve végképen?

Magas hegységek és fenyvesek honában,
Mit keres a kékes tengerszem magában?
Hol vizében halvány mohotkák teremnek,
Míg vésze s gyöngye van a kevély tengernek.
                       -
Nagy, nagy a mélységes tengernek határa,
Még a gondolat is fárad míg bejárja,
Csak a tengerkirály halad bátran rajta,
Ilyetén beszédben háborogván ajka:

»Hatalmam nagy voltát hirdetik a vizek,
A két hajnal között melyek kékellenek;
Enyém a nagy tenger! s van-e erő, elme,
Tajtékos szájába mely zabolát vetne?

Előtör a vihar s zúgó kiséreti,
Széles mellét, vállát a haboknak veti,
S a tenger és vihar szörnyü küzdelmére,
A víz csudái is meglapulnak félve.

De a bolond vihar elveszti a csatát,
Bus rekedt bőgéssel fáradtan áll tovább.
Tenyerem a tenger hátát megsimítja,
S ugy van, mint az előtt, nincs egy cseppnyi híja.

Merre szemem tekint, víz, víz mindenfelé...!
Egy porszem sincs, mely azt megszeplősítené;
Bércet mász, magát a föld keblébe furja
Az ember, - de ide nem volt, nem lesz utja?«

Szólt a tengerkirály, hatalmán kevélyen,
S járt süppedés nélkül a szörnyü mélységen;
S amint a sárgálló part felé tekinte:
Elbámult, - szemének nem hitt eleinte.

Aztán közelebb megy, s imé a part felett,
Ragyogó szépségü tündérhölgy lépeget;
Gyenge, mint a tavasz, könnyü mint a lepe,
Hullámzó zöld ruhát viselvén termete.

A gazdag koszorú, mely homlokát födte,
Rengő kalász-, falomb- s virágból volt kötve,
És amerre fordult, gyöngéd lába alatt
A kopár part-élen zsenge pázsit fakadt.

S szólt a király, érvén a tenger szélére:
»Ki vagy te, kellemek csábító tündére?«
'Én, a föld leánya', felelt a hölgy halkan,
És minden szavában édes, csengő dal van.

A király sokáig csudálván kellemét,
Édesgetve hítta, hogy lépjen közelébb;
De ő mézes-mázos szavakban nem bízik,
És a biztos partról le nem száll a vízig.

»Ne félj, bájos tündér, tartózkodás nélkül
Lépj e lágy habokra, jőj hozzám vendégűl!
Lelkednek gyönyör lesz, két szemed amit lát,
A vizek csudáit, a tengernek titkát!«

Ezt mondván, rálehelt szája a tengerre,
Amely zajtalanná simúla egyszerre;
Mint az üveg, fehér s átlátszó lesz habja,
S titkos mélységeit szép tisztán feladja.

Fövénye aranyszín; és a kősziklákon
Tengermoh terűl el, mint gazdag zöld bársony;
Felpirosló koral függ rajta szegélyűl, -
S mindez oly csudásan tünik fel a mélybűl.

S most talán kilyukad a tenger feneke? -
Rögtön tág örvény nyíl, - forog... forog s vele
Száz tündöklő csiga kering a napfényen,
Ámultan függ a szem e varázs-tölcséren.

Majd a hableányok csábdala zeng. - S távol
Ezer szökő-kut lesz a tenger habjából;^[35]
Magas vizsugarak hét színben pompázván,
Szivárványerdő nő a tenger határán.

A király látván, mint bámúl a föld lánya:
Szép szava hálóját újólag kihányja,
»Látd! még ez mind semmi! de benn a tengeren...!
Oh szép tündér siess, jőj vendégűl velem.«

De a tündér eszmél s ott hagyja a királyt
Ki végső reményben még utána kiált:
»Ah legalább mondd meg, lakhelyed hol vagyon?«
'Amott a távolban kéklő hegyormokon!'

Szólott és messzejárt kevés idő alatt,
S most a vizek ura hallat ily szavakat:
»Hah! bár legyen magas felhőkben lakhelyed,
Föld kevély leánya, bírnom kell tégedet!

Enyém léssz...! s a száraz véled enyém lészen, -
Melyet elfoglalni ugyis tervem régen.
E rut száraz földre kín csak rá is nézni,
Mely birtokom mellett alig egy tenyérnyi!«
                       -
A tündért a király nap nap mellett várta,
De az nem jött többé tengere partjára,
Sokáig tervezett, tünődött, aggódott:
Célja elérésére hogyan lelne módot?

Erős határozat kelvén benne végre,
Leszállt a mélységes tenger fenekére;
Hol a nagy munkához gyorsan hozzá fogott,
Maga mellé vevén ezer rontó habot.

A távol bérceknek egyenes irányban,
Lyukat kezdett vájni a földnek gyomrában,
S az iszonyu munkán, földön sziklán által,
Lassan bár, de haladt segítő hadával.

És a szörnyű erő, mellyel dolgát tette,
Ijesztő földingást okozván: felette
Erős városoknak lőn végső romlása,
De ő mit sem gondolt ezekkel, csak ása.

S amint elébb, elébb jutott a föld alatt,
Egyszerre üreges hegybarlangba szakadt;
Szelek tanyája volt a sötét föld odva,
Kik ott tekergőztek nagy gombolyagokba.

S most a szűk bejárón, mint a kigyó feje,
Üvöltve nyúlt, csuszott mindenik kifele;
Benn a sok gombolyag fogy és kisebbedik,
Körül-ér a földön, oly hosszu némelyik.

És áttör a király sziklát, földréteget,
Tolongó hullámok állván háta megett.
Majd olyan hegybe vág utjának közepén,
Holott mészkő terem, gyulékony gyanta s kén.

S alig érzé meg a mész a hullámokat,
Sisegni, forrni kezd, melegszik és dagad;
Aztán lángot kap a több gyúlanyag vele,
S zuborgva fő, rotyog a földnek kebele.

Végre miképen a forró üst a fedőt,
Tűzfolyam löki fel dörgve a hegytetőt;
S vörös hullámokkal harsogva elárad,
Hamuba takarván a virágzó tájat.

De a tengerkirály minderre nem tekint,
Egy percig pihenvén, tovább rombol megint;
S eljut a kincsszellem aranybarlangjáig,
Hol megmérhetetlen gazdagság csillámlik.

Középen, mint a szél, nagy vaskerék forog,
Kiállván belőle ezer aranyhorog,
Függnek rajta vérző, rángatózó szívek;
Kincsen vett rabjai a kincs szellemének.

Nem sok munka kell már a megjegyzett hegyig,
Hová a tengernek ura törekedik;
Alá ért. S felfelé tartván egyenesen,
Zuhogva buggyan fel a víz a bérceken.

Sziklás regényes táj...! sugár, zöld fenyvesek!
Enyelgő szellő fú, a madarak zengenek;
S még a tengerkirály körűl sem nézve jól,
A szép tündér kilép hűs erdők árnyiból.

Látni a zaj okát, gyorsan közeledik
A kerek tó felé... a vízkirály pedig
Habok közé rántja, mielőtt eszmélne...
S a tenger közepén bukkan csak fel véle.

»Hah! enyém vagy mégis! kiált győzelmesen,
És nászhozományod a száraz föld leszen...«
S ah! a szegény tündér egészen oda van!
Kérés, könyhullatás, mind, mind haszontalan!

A földnek határa buvában megsárgúl,
Lehull a zöld levél fonnyadtan az ágrúl;
Bús rabságban eped a föld szép leánya...
Megsárgult fejének virágkoronája.
                       -
Egyszer a viharral küzdött kemény csata
Után, a megfáradt király elszunnyada;
Most a fogoly-tündér felkél, s a tengeren
A távol bérc felé szalad egyenesen.

Már jót halad, midőn az alvó felébredt,
S iszonyú haragba hozván a történet:
A hölgy után rohan... s a vizek sík hátán
Össze-vissza űzi, mindenütt nyomon járván.

A tündér pihenni gyakran meg-megálla;
S ahol csak egy percig megnyugodott lába:
Földdé vált a hullám, képezvén szigetet,
S rá, koszorujából fű és virág esett.

Imígy kergetőzvén sokáig, végtére
Megszabadúlt a hölgy, biztos partot érve;
De irtóztató lőn a király haragja,
Látván, hogy tengere szigetekkel rakva.

És rájok uszítá a lázadt habokat,
Dühöngött, dúlt, - de a sziget csak ott maradt,
És az elhullatott virág s fű magvábúl
Felvirúla nyájas zöldelő oázúl.

Anyjánál napjai a tündér-leánynak,
Ifjúság s álomban felváltva folyának;
De új csapás érte a tenger királyát,
Vizére az ember vivén nehéz gályát.

És gyakran csatázik most is a viharral,
Szigetre s hajósra vészes boszút forral;
S ha felháborodik s zugni kezd habja:
Bércen a tengerszem zaja megmutatja.

Ütközet lesz. Csatarendben
Áll a magyar tábor;
Vele szemközt a francia
Van nem igen távol.

Mind a két fél mozdulatlan
Vesztegel sokáig;
A tréfához tán először
Hozzá fogni fázik?

Többek közt egy barna ujonc
Áll a harci téren,
Aki sok jó lécszeget vert
A kunyhóban - térden;

S most a hosszas álldogálás
Volt nagy ellenére;
Zsibbadt lábát, mint a gólya
Szűntelen cserélte.

Gyakran előre, hátra,
- Még bíz el-eblábal!
»Káplár uram, hogy leszünk már
Evvel a csatával?«

S alig hogy kimondta a szót,
Másik percbe már az
Ágyúk tompa durrogása
Volt szavára válasz.

S mén az ujonc a seregben,
Uj meg uj rohamra;
A golyó zug, hull az ember
Tőle jobbra, balra.

És foly a harc - a nap is már
Meghajlott az égen,
Még se szűnik, és az ujonc
Küzdve szomjan, éhen:

A sok vér s a hosszu nóta
Van nagy ellenére...
»Ugyan ides káplár uram,
Mikor lesz már vége?«

Híre futamodott, hogy a muszkák jönnek,
S hogy rémítő volna száma seregöknek!
A kis magyar sereg nem rettenti vissza,
Sem a bőjt s imával roszul védett Tisza.

És megréműlve van a fél ország népe...
Csupán csak egy falu nem esik kétségbe:
Mivelhogy ottan az orosz polgártársak
Az atyafiakra nagy örömmel várnak.

S midőn közelgetnek a kedves vendégek,
A falusiak mind eléjök menének;
A biró járt elől, s az atyafiságot
Kötögetvén, szörnyü nyájas képet vágott.

Hanem majd rosszul járt - amint mégis végre
Hatvan ökröt kivánt a csapat vezére:
Savanyu lett képe, minő a vadalma,
S tisztelettel bár, de azt mégis sokalta.

Erre az lett vége az atyafiságnak:
Hogy a birónak, kit jól megkancsukáztak,
A jó rokonságtól hatvan ökör mellett,
Husz előfogatot kiállítni kellett.

Hogy ez is készen volt, elindult a csapat,
De nem mint jött: víg dal, - sírás-rívás alatt;
Ejh! egypár tulokért sírni mégis szégyen,
Nem is azért; csak a bucsu ily érzékeny.

Sütött pedig a nap iszonyu mérgesen,
És hogy a forróság még gonoszabb legyen:
Fojtó száraz porral összeelegyedik,
És a boldog tüdőt megjárja fenekig.

A fuvarosok közt egy ifju ember volt,
Képe gömbölyű is, fakó is, mint a hold;
Száraz, mint az agár, hosszu, mint a pálca,
Ritkán szólt, bár mindig nyitva állt a szája.

Gondolkozott pedig, - okosan, most ráért!
- Nevezzük Janónak rövidség okáért, -
Azaz fejét törte - mert nem mondok sokat:
A Janó fejében nem járt még gondolat.

Törte hát a fejét: hogy állhatna félre...
Hanem semmi ut-mód nem jött az eszébe,
S miként van a tolvaj s szerelmes szokása
Ő is tanácsot az éjszakától vára.

Ugyis lett. Estére megpihent a sereg,
S kifogtak a tábor szélén a szekerek;
Janó megitatván éjjel a jószágot,
Visszatért, befogott, s lassan odébbállott.

Már jó darab földet eljött hazafele,
Akkor látja, hogy ez nem az ő szekere!
No semmi! tán még jobb! gondolta magában,
Mert aligha ital nincs a saroglyában.

Mivelhogy jöttében, ha fordula hátra,
Mindig pályinkaszag ütött az orrába;
S ugy kotyog valami ott a szalma alatt:
No az bizonyosan hordó vagy átalag!

Jezus segíts! szóla, de az ostor is szólt,
S lóhalálából jött, pedig csak ökrön volt;
És midőn a hajnal meghasadt az égen:
Haza-verekedett Janó szerencsésen.

Legelsőben is, hogy udvarán megállott,
Kieresztgette az elfáradt jószágot;
Azután fellépett a kerek-küllőre:
Hogy egyet igyék a hordóból előre.

De amint hozzányult: csudáknak csudája!
A hordónak rögtön keze nőtt, meg lába,
S ugy nyakszirten vágta Janót az elsővel:
Hogy a szekér mellett fél-ájultan dőlt el.

S mint Neptun felbukik a tengerhullámból,
Egy félrészeg muszka bú fel a szalmából;
Néz és káromkodik, nem tudja, hogy hol van:
A mennyországban-é, vagy már a pokolban?

S azalatt kiviradt s az asszony felébredt,
És amint tudtára esett a történet:
A bősz muszka körűl addig sürög-forog,
Hogy békére fordul a háborus dolog.

Mert tudni kell, hogy a Janó felesége
Legszebb menyecske volt az egész helységbe;
Csak az volt a nagy kár, hogy egy kis magzatot
Hét év óta neki az Isten nem adott.

Ekkép mossa pedig szegény Janó fejét:
No te muszkát loptál, ördög bujjon beléd!
Ha loptad, jól eltedd, mert ha kitudódik:
Felkötnek, - s fejemen gyalázat lesz holtig!

Janó ugyis érzé már a veszedelmet;
Amelyet magának a muszkával szerzett;
Most meg ugy megréműlt szegény, mint akinek
A nyaka körül jár igazán a zsineg.

Elbámult, mint a juh, - s egy igét sem, szóla,
És mivel rá-szokott hét esztendő óta,
Hogy felesége volt fő minden dologban,
Hitte, hogy ezt is ő elintézi jobban.

Nem-is csalatkozott, sőt örömmel látta:
Mily szépen megszokott a vad muszka nála;
Csupán csak az egyet csudálta más részrűl:
Hogy oly régen ott van s még csak nem is készűl.

Később aztán gyakran akadt olyan dolog,
Amelyen még egyszer jobban csodálkozott;
De hiszen nem is jó mindent tudni, látni...
Magunkról tudjuk ezt nős emberek már mi!

Hanem egyszer Janó hálni ment a rétre,
S amint másnap jókor reggel haza-térne:
Tárva-nyitva minden... a ház s udvar puszta,
Sír-rí az aprólék: sem asszony, sem muszka!

Jobban széjjel-nézett: hát üres a láda!
Oda fiókjából a két tinó ára;
Az asszony ruhája... szalonna, meg vászon...
Ugyan én Istenem! mi történt e házon!?

Szomoru a gazda, - s nap nap mellett várja:
Mikor kerül elő jó élete párja?
És elmulik sok hét, azután sok hónap...
De az elsikkadtak még mind oda-voltak.

S a Janót csípi, marja a lelkiösméret:
Vele a nagy csapás okára ösmértet, -
És bűnbánatában ilyen bús panaszt mond:
Elloptam a muszkát, a muszka az asszonyt!

Igy mulik el a nyár és az ősz utána,
Azután fehér lesz a földnek ruhája;
Végre a tavasz is megérkezik zölden:
Megpendűl a kapa, nyitnak a szőlőben.

Janó is kiballag, - s hogy megtér estére:
Eláll szeme, szája, megalszik a vére...
Ajtaja kinyitva, - aztán meg világ van,
És kegyetlen gyermek-sikoltás a házban.

Belépett az ajtón... hát nagy örömére
Rég ellopott kedves párjára ösmére.
De azért hallgatott... buta bámulásba'
Nyilatkozván öröm és fájdalom nála.

Mégis egy fortéllyal élt az ajtó mögött,
Hogy észrevetesse magát, hát  köhögött...
De az asszony unván ezt a csendességet,
Imígy vete annak nagy mérgesen véget:

»Hat tán nem is ösmérsz már engem? átkozott!
Még biz azt sem mondja: hogy az Isten hozott!
Sokat áztam-fáztam, bejártam nagy földet:
Aztán most egy jó szót sem érdemlek tőled?«

De Janó edzett hős volt a hallgatásban,
S körülnézett... inkább félénken, mint bátran;
Szeme alkalmasint a muszkát kereste,
Talált is, - de sokkal kisebbet helyette.

Honnan került ez a kis muszka trombita?
A felett közöttök épen nem lett vita;
Majd ha felnő s Janót jól nyakszirten csapja:
Akkor tán ráösmér, hogy ki volt az apja!

A déli tengerpart fuvalmas
Szelíd tájékirúl,
Hol kék a menny s a föld örökké
Tavasz-színben virúl:
Két tündér vándorolt nyugotnak,
Mind-kettő szép, deli;
Örömtől zengenek nyomukban
A lég ösvényei.

Hang volt az egyik és utána
Ki könnyen lengve szállt:
Szép anyja Visszhangnak nevezte
Az ifjú szép leányt.
A lányka, anyja képe mása,
Járása és szava,
Egészen az volt, - tán ha gyengébb
És halványabb vala.

Utánok, hortyogó lován, a
Vihar közelgetett;
A mén sötét, lengő serénye
Borítván a leget;
Hogy a szülőtől elragadná
A kedves magzatot:
Földön és tengeren keresztűl
Utánok vágtatott.

Közel hallatszott már zugása,
Bár amelyet vere,
Feltűnni tisztán nem hagyá még
A pornak fellege.
A két vándor, hogy el ne vesszen,
- A vész rohan vadúl, -
Mély, bérci barlang rejtekében
Hallgatva meglapúl.

A vész előtör vad haraggal; -
A bérci büszke cser
Megroppan, - a sugár fenyőszál
Szilánkokban hever.
Kuszált a rét, ki van sodorva
Medréből a folyam;
Rom és inség marad nyomában,
Amerre elrohan.

S midőn jól elhaladt, csupán a vad
Zugása hallaték:
Kijött a hang, de gyermekét a
Barlangba hagyta még.
Készíte néki lágy mohágyat,
És arra fekteté;
Maga megnézni a dühös vészt,
Elsuhant kifelé.

De szólt még a barlangnyilásnál:
'Leánykám, itt maradj!
Szavamra majd midőn kiáltok,
Rögtön viszhangot adj;
És tudd, ha nem hallasz kiáltást,
Hogy veszve már anyád;
És én tudom, hogy veszve vagy, ha
Választ ajkad nem ád!'

Elszállt a hang és öszvejárta
A bércet és mezőt;
S látván, hogy a vész messzeföldnek
Vidékin jár, üvölt:
Kiáltott - és saját szavánál
Nem hallott egyebet;
Ismét, meg ismét... s hangosabban,
De semmi felelet...!

'Ah gyermekem, kedves leányom!
Miért hallgat szavad?
Meglesve a vész, rejtekedből
Kicsalt és elragadt!
Ah mért éljek nélküled én is...!'
Ím, visszatér a vész:
Szólt, s a vihar karjába futva,
Zokogva elenyész.

Viszhang, a barlang rejtekében
Ülvén addig magán,
Édesded, mély álom nyomá el
A szirt mohpamlagán.
De rögtön felrezzent ijedve...
És hosszan hallgata,
Mi volt ez? álmodott csupán? vagy
Hangnak zengő szava...?

De nem hallott mást a viharnál,
Amint zuhogva ment;
Az is lassan elhalva, - végre
Lőn szerte néma csend.
»Oh szólj anyám? e bús üregben
Ne hagyd el gyermeked;
Hagyj veszni véled a viharban...«
De hang nem érkezett.

S a tündérhölgy bús rejtekéből
Nem mer kiszállani;
Ott ül maig, - és várva anyját,
Nincsenek álmai.
S nehogy bus ajka válaszolni
Hangnak feledjen el:
Minden kiáltás szózatára
Gyöngéden megfelel.

Sok boldog esztendőt megérvén
A vadon szép szabad vidékén:
Megunta a fénikszmadár
Az életet;
Megunta, mert megvénhedett.

Mint a kilőtt nyíl jára hajdan,
A fenn zugó vészben, viharban;
S miképen vad, sebes folyó
A csónakost,
Kis szellő is lecsapja most.

Ül fészke mellett száraz ágon,
Ha bírna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is
Nagy éjszaka:
Sohsem találna tán haza!

Két szárnya, mint két lángszivárvány,
Nem csillog már a nap sugárán;
A nap nem is csillámiért
Kedves neki:
Fagyos keblét melengeti.

Kemény fészkén virasztva ébren,
Tüzet lát egyszer a vak éjben...
Egy titkos ösztön szállja meg:
S erőtlenül...
De mégis a tűzhöz repűl.

S egy égő üszköt felragadván,
Fészkét meggyújtja véle a fán;
Fészkében a fénikszmadár
Menten megég,
Csupán kihűlő hamva még.

S a hamvat szél nem szórta széjjel,
De a jövő nap reggelével,
Belőle ifju szép madár
Támadva fel:
Megrázkodik s szárnyára kel.

Mint a kilőtt nyíl, bizton, bátran
Jár ismét a felhők honában;
Köszönti a földet, leget
S fényes napot,
Köszönti, mert - megifjodott.

Idegzetén az ifjusággal
Erő s bátorság habzik által,
S keresztűl villan biztosan
A fekete
Éjszakán is tekintete.

Két szárnya, mint két lángszivárvány,
Csillog megint a nap sugárán,
A fényes nap csillámiért
Kedves neki;
Nem agg keblét melengeti.

Megégett s gyász hamvába dőle;
De ifjan feltámadt belőle,
S tekintetén, elmúlván a
Sötét napok;
Ifjuság és öröm ragyog.

Hullámzik a zöld rét tenger gyanánt,
Piros virágok felhányt gyöngyei:
Meleg sugárban mosdik a patak,
Szárnyát enyelgő szellő lengeti

Gyönyörrel néz el a vidék felett,
A kikeletnek tündérasszonya,
Ki a virágok díszét alkotá,
Ki a berekre zöld lombot fona.

A hűvös árnyon álom lepte meg.
De mely most nem volt csillogó, szelíd,
Mert a sárga szellemmel álmodott,
Mintha követné gyorsan lépteit.

A sárga szellem üldözője volt,
S ha elfoghatta, összecsókolá;
Halvány, beteg lőn vészcsókján a hölgy,
És koszorúja sárgán hullt alá.

Kínzó álmából ébredvén utóbb,
Nehéz, forró léghúzam ütte meg,
S ezen előjelet jól ösmeré...
Hah! a veszélyes ellen közeleg!

Felszökve, gyorsan futásnak eredt,
És elsuhant a fék közt hirtelen;
De a rut szellem nyomban üldözé...
Nincs mód elfutni, - elrejtezni sem!

Egy sáska szállt el a tündér előtt,
'Megállj, megállj, édes kis állatom!
Üldöznek, - oh add nékem alakod...'
S felelt a sáska rá: »Nem adhatom!

Oly gyenge a fű, a gyep oly kövér!
Számomra mindenütt gazdag lakoma...«
'Légy hát halálig üldözött te is,
Mond a tündér, s ne teljél bé soha!'

S amint tovább haladt lélektelen,
Kékszínü dongóval találkozott;
Megszólitá: 'Veszélyben életem...
Oh ments meg, add át nékem alakod!'

És válaszolt a dongó! »Nem lehet!
Mézért futok, mézet kell gyüjteni...«
'Fuss hát haszontalan...! virágaim,
Méznek valót ne adjatok neki!'

Majd érte a lepkét, ki a meleg
Verőfényben játszódva repkedett;
Ifjúság és szerelmek báj-ölén
Töltvén az egy tavasznyi életet.

Nehány perc még - s mirígyes csók alatt
Hervad le a tündérarc kelleme;
De most alig szólt a hölgy: szívesen
Átengedé alakját a lepe.

S mig a tündérleány lepke képiben
Szárnyára kelt egy pillantás alatt:
Ki kékes pillangó volt még elébb,
Mint fehér hernyó, a fűben maradt.

Jön most a szellem - és tovább rohan,
Rögtön megáll... széjjelnéz... visszafut;
Meghajtogatja a zöld bokrokat,
És felkutat minden cserét, laput;

Érintésétől hervad fű s  falomb,
De a tündérhölgy nyoma vesztve van;
Még jobban elsárgúl dühében, - és
Mint a forgószél zugva elrohan.
                  -
Esthajnalon a tündér visszatért,
S a hernyócskát kezébe vette fel,
Gyöngéden ápolá, melengeté,
'Szép tetted - monda - hálát érdemel!

Volnál virág: szebb lennél, mint valál,
Szivárvány-színből szőném uj ruhád;
Most, fájdalom! még elnyűtt alakod
Sincsen hatalmam visszaadni rád!

Hanem ne félj,  még egyszer lepke léssz!
Ki sírjába száll: hideg néma váz...
De tégedet feloszlás ott nem ér,
Uj alakot rád ép a sír ruház;

Koporsód, melybe eltemetkezel,
Tündéri szép lesz, - s még a kikelet
Ifjú virági el nem hullanak,
Midőn megnyílik álmaid felett!

A szerelemnek mézkelyhét, rövid
Pályád felén, elvetted tőled én;
De százszoros kéjjel töltöm meg azt,
Uj életednek ifju estvelén.'

Szólván a tündér, eltűnt hirtelen, -
S lombos fa lőn a hernyónak laka;
Hol nemsokára megbetegedett,
S ösztönszerűn koporsót alkota.

A temető tündéri szép vala:
Napsugár tört át finom szövetén;
Ezer szivárványt látott a bogár
Míg körülömlé kékes tünde fény.

És látott álmat... el nem hervadó
Virágnak itta mézíz harmatát;
A napba szállt fel rózsás szárnyakon
Száz tavaszt élt egy pillanatban át.

Midőn felébredt, ifju lepke volt
Mint fehér bársony, hószín, puha;
Áttörvén ékes sírja zárait,
A szerelemnek karjába juta.

Minő kéj! egyszer megifjulni még,
Midőn az élet napja alkonyul...!
S édes szerelem boldog mámorán,
Halálba dőlni öntudatlanul...!

'Boldog volnék én! a köpűnek
Szorgalmatos polgárai
Helyembe szokták a virágok
Édes nedűjét hordani.
Boldog volnék! alattvalóim
Munkások, engedelmesek;
Ha szükség van s rabló rohan ránk,
Ön-életökkel védve meg.

De titkos vágy szorítja keblem,
Van egy emésztő bánatom:
Én rabkirálynő - a világot
A szép földet nem láthatom.
Míg a legkisebb rajbogár is
Bércen folyókon túl repűl,
S várják őt szép ifjú virágok
Én, - én vagyok rab egyedűl!'

A méhkirálynő zúgolódott.
S midőn a hűvös este jött:
Nem bírva vágyival, kicsúszott
Az őrtálló méhek között.
Az esthajnal piros világán,
A virágdús mező felett,
A légnek édes illatában.
Gyönyörben uszva repkedett.

S haza felé midőn elindúlt,
A lepkével találkozék;
Szép nyájasan köszöntve egymást...
'Minő szép állat, boldog ég!'
Sohajt az ábrándos királynő,
S egész éjjel nem alhatott;
A pillangóval tépelődvén,
Alig várá a más napot.

Leszállt az est, - és a pirosló
Alkony szelíd sugárinál,
A kalandvágyó méhkirálynő
A köpüből ismét kiszáll.
De most a lég hüsét nem érzé,
Nem látta virúlt mezőt:
A nyájas pillangó körében
Az óra boldogan letőlt.

S midőn kiszállott harmadízben:
Csak a hajnal veté haza;
Forró csókok közt künn marasztá
A lepke édes ajaka.
S mely élvezett csókjok és szerelmök
Vétkes lehéből származott:
Lelt a hajnal a lombon édes,
De mérges szürke harmatot.

Megint kiment a méhkirálynő,
De nem találta a lepét:
Berket, mezőt bejárt sietve,
Keresvén várt szerelemesét.
És végre búsan szálla vissza;
De ah! a dolgos méhsereg
A köpü földjén halva fekszik, -
Ki él is még, igen beteg!

S kiált a megréműlt királynő:
'Ah, kedves jó népem, mi lelt?'
S egy elhaló méhecske ajka
A kérdezőnek így felelt:
»Mézízü harmatot talált a^[36]
Berek zöld lombján seregünk;

És hazahordván, tőle a méz
Keserü lett, - s mi elveszünk!«
A méhkirálynő volt az utolsó,
Bujában ő is meghala.
E fájdalmas végvallomáson
Hidegűlvén meg ajaka:
'Tiltott kéj a szívnek fulánkja!
Keserű lesz, bár csókja méz:
Az a csendes családi élet
Boldogságának sírja lész.'

'Szerelem és hivalkodás
Az élet boldogsága;
Üdvöz légy, hogy nem teremtél,
Jó természet! munkára!

A mámoros gyönyörkehelyt
Én fenekig ürítem;
Az elfutó tavaszban így
Hosszabbítom meg éltem.

Olyan szépek a virágok...!
Meleg a nap sugára,
Üdvöz légy, hogy nem teremtél,
Jó természet! munkára!'

Hivalkodó, hiú lepe
Kiáltott így röptében,
A nap sugárin szárnyait
Csillogtatván kevélyen.

Eljárta a selyembogárt,
A hangyát, sürge méhet;
És a munkásságról nekik
Gunyos hangon beszélett:

'Tán ünnep sincs tinálatok?
Szegények, mint sajnállak!
Mondjátok csak: van e aztán
Látatja a munkának?

Én a gyönyört, munka helyett
Kalandokban találom;
Ma is a méhkirálynővel
Leend találkozom.'

Szólt és ment a folyam felé
Hogy átrepűlne túlra;
De csak a partjáig szállhatott,
Ott hirtelen lehulla.

Tetszős alakját, köntösét,
Levetkezé legottan:
Idétlen, kis fehér kukac
Hempergett a homokban.

Kérészbáb lőn, - és éveket
Tölt a mély vízfenéken;
Olyan hosszú idő után,
Hogy egy óráig éljen.

Kérésszé vált és ideje
Nincs a hivalkodásra;
Mivelhogy néhány perc egész
Életének határa.^[37]

Beállott a farsang, csak ugy reng az utca,
A legénység táncol, a cigány meg huzza,
A sikamlós szánon kurjongat a népség;
Menyasszonyért, vagy csak háztűznézni mén még.

Kancsó mellett űlnek az öreg emberek,
Az öregasszonyok szólnak, kerítenek;
Lótfut az a legény, kinek nincs még párja...
- Szóval, egész falu a bolondját járja.

Csak Pali nem vígad. A kemence-pánkon
Elnyulva tünődik: vajon mit csináljon?
Hányja a hab: vajon melyikhez kén állni...?
Melyik lenne már jobb, Julcsa-e vagy Sári?

Julcsa szép is, jó is, az igaz, - de szegény!
Sári meg vagyonos, aztán derék személy!
Julcsával bizonyos, hogy boldogul élnek;
De tán Sárával is összetörődnének...?!

S most felkerekedik Pali és szerszámoz,
Jó vérü négy csikót vezet a szánhoz;
Táncol a ló, a sík a havat csakugy vágja!
Mintha tudná: hová megyen a gazdája

Ne ugrálj ugy, fakó, ne táncolj ugy, deres,
Gazdátok csak vagyont, nem hűséget keres!
Nem Julcsát veszi el, pedig azt igérte...
Hanem hisz az Isten meg is veri érte!

Harmadik faluban volt a Sári házok...
De hiszen sokáig minek tétovázok...?
Elég az hozzá, hogy Palit harmadnapra,
A gazdag Sárival a pap összeadta.

Csapot olyan lakzit a Pali ipája,
Hogy azon a völgyön nem igen volt párja;
Már az hamvába holt, kinek nem volt kedve.
- Mind a két fél nagyon meg volt elégedve.

Pali boldogságát nem zavarja semmi.
De minden hosszunak véginek kell lenni:
Megszakadt a nóta, mennek a cigányok,
A lakzi is aztán elkullog utánok.

Észrevevén pedig, hogy Pali is készűl:
Kezdődik nagy sírás-rívás mindkét részrűl;
A keserűségnek mégis az a vége:
Hogy megy a menyecske, amerre a férje.

Midőn már kifogytak  a nagy bucsuzásbul,
Fel is ült az uj pár: Pali csak elbámul...
Egy zsák pénz van téve ülésnek a szánba,
S azt mondja az öreg: hogy ezt nekik szánta!

És mennek a csikók, mint a veszett állat,
Hiába a »hó! hó!«, mindjárt csak felvágnak.
Pali feleségét meg-megnézegeti,
S a menyecske mindig jobban tetszik neki.

No lám! hisz Julcsának sincs ennél szebb szeme,
Fehér a két karja, a haja fekete:
Piros az orcája, mosolygós a szája...
Feleségemnek nincs darab földön párja!

Haladnak... a kocsis suhogója pattog;
De mintha szállana az ülés alattok...!
Ugy tetszik: középen ketté hajlott a zsák,
Végtérre megállnak, hogy megigazgassák.

Különös! hisz otthon ugy tele volt verve;
S most csak szaladozik, lötyög a pénz benne...
Kióldózott? Nem, csak megtágult. No semmi!
Majd megnézzük otthon, most csak menni... menni!

Rákiáltott Pali az ostorhegyesre,
Mert lassan haladtak, s a falu még messze;
De meg ugy is tetszett, hogy az ut most hosszabb,
S alattok az ülés egyre rosszabb, rosszabb!

S amint mennek, mindig csendesűl a fogat,
Pedig biz a kocsis jól oda tapogat;
Végezetre kiáll egészen a lova...
Nem vesz rajta senki, se ide, se tova!

És a dolgon Pali boszúsan felpattan,
S akkor veszi észre sokkal boszusabban,
Hogy még összébb esett tartalma a zsáknak,
S egész a szekérkas fenekére szálltak.

És kérdőleg tekint a feleségére...
De nagy a fiúnak a megütközése:
Hisz a képe szeplős, a haja meg veres...
- Hja Pali, ugy jár az, aki vagyont keres!

Azután a zsákot fogják, nézegetik,
Bizony megapadt az, ugy tele volt pedig!
Hová lett? Kinél van? Mi Isten csudája...?
Nincs hasadás rajta, - rendin van a szája...!

Mivelhogy a pénznek az a természeti,
Hogy egyik garas a másikat követi,
S szép csendesen elfogy, van vagy nincs látatja;
Az ember hiába keresi, zaklatja.

Mert, ha ürűl a zsák és könnyűl az erszény:
A családi szekér mind nehezebben mén;
És mentűl inkább fogy a nő hozománya:
Szeplőit a képe mindinkább kihányja.

Már ez boszorkányság! mond mérgesen Pali,
S alig mer az asszony felé pillantani:
Hiszen foga sincsen, meg pup van a hátán,
S rikító hangjával tultenne a páván!

Sirva fakad Sári: ezt már nem szenvedem...!
S szóra szó jövén ki, kész a veszedelem;
A felek egymással daccal szembeszállnak...
S tán szomoru vége lenne a tréfának:

Mikor... 'édes fiam!' - mond a Pali anyja,
És az alvó fejét gyengén megingatja,
- Mert az egész eset nem egyéb mint álom,
Elaludván Pali a kemence-pánkon -

'Kivel volt álmodban ily tusakodásod?
Emlegetvén Sárit... szeplőt... pénzes zsákot;
Űlj fel! mit álmodtál? beszéld el gyermekem...!'
»Biz azt édes anyám, hogy Julcsát elveszem!«

Sötét kietlen éj, az ég csillagtalan,
A holt világ felett vad vész üvölt, rohan;
Mint egy őrült szellem, mely felriad s kinek
Nincs teste, mégis oly borzalmas, oly hideg.

A falvak házai megannyi sírhalom,
Mely hóval fedve van s nincs a szomszédba nyom;
Itt-ott fa áll, mint egy virasztó remete,
Kinek az ég felé nyulik száraz keze.

Üvölt, üvölt a vész a szörnyü éjjelen,
Pusztít, ijeszt, ahol dühével elmegyen;
A veres erdőnek tájéki rengenek,
Mint egy elkárhozott, nyög, zug a rengeteg.

Körűl a láthatár sötét, mint a korom;
Fagy s álom vész erőt a fáradt vándoron,
Kit a vihar s az éj utjában meglepett,
Csupán a hit tart még szivénél meleget.

A veres erdőben két szomszéd sziklaszál,
S egyiknek tetején magas feszűlet áll.
E két orom felett találkozik vala
A gonosz lélekkel az Urnak angyala.

Egyik szelíd alak s mint a galamb fehér,
Másik vad és sötét, minő a denevér;
A jó angyal megállt az egyik tető felett,
A rosz lélek szinte mellé ereszkedett.

De mint az orvmadár, ha rejtett tőrbe csap,
Vijjogva felriad egy percnél hamarabb;
Kinek a szent kereszt nagy borzalmára van:
A szomszéd kőszálon űl meg magánosan.

'S e szörnyű éjszakán nem nyugszik a pokol?
Gonosz lélek, most is jársz és ólálkodol?
S nem félsz megállani előttem vakmerőn...?'
- Az angyal így beszélt egyik halomtetőn.

»A jámbor angyal is miért hogy nem pihen
E szörnyű éjszakán s vészek küzdelmiben?
Gyöngéded alkatát átfújták a szelek...!«
Volt a másik tetőn a gúnyos felelet.

'Az emberek között, - az angyal mond neki, -
Én Isten országát járok terjeszteni:
Hogy a jótett s erény ösvényén járjanak:
Segélem, biztatom, ki rajta ingatag.'

»S addig közöttök én a bűn magvát vetem,
Az ember nagy ritkán kerüli el cselem;
Kiben gyengűl a hit: virágos útakon
A vétek és kárhozat örvényéhez csalom!

Hah! mily áldott idő: mi nyájas éjjel ez...!
Az ember megszorúl, küzd, csügged, sűlyedez...
S midőn megtörni kezd lelkén hit és remény:
Ott termek hirtelen... és ő enyém... enyém!«

'Átok szálljon reád s munkádra, oh gonosz!
De bár mondd meg, hogy az minő gyönyört okoz,
Ha egy erőtelen halandó elesett?
Gyilkos kárörömnél érzesz-e egyebet?

Mint a kézív, amely ölő nyilat vete:
Saját idegje is hosszan zug, reng bele,
A megbántott keblét s azét is aki  bánt,
Marcongló fájdalom szorítja egyaránt.

Boldogtalan lélek! ki még nem kóstolád,
A jótettből eredt örömnek poharát!
Jótettnek általa a föld mennyel rokon,
S Istennek képe van a romlandó poron.

Tégy jól! s megérezed: mi jó, mi isteni,
A megsebhedt szivek baját enyhíteni!
Ha részvevőleg jársz nyomor s inség körül:
A másnak szánt öröm saját kebledbe gyűl!

Míg mást gyötörsz, te is szenvedsz gyötrelmeket,
Mert aki boldogít, boldog csak az lehet!
Ha éltető vizet az ég a tónak ád:
Mosolygó tükriben úgy látja meg magát!

Halld meg sátán! a jó, melyet kezed mivel,
Kebled meg nem haló férgét veszíti el!
S a sírók eltörölt könyhullatásai
A pokolnak tüzét birják eloltani!'

Igy hangzott e tetőn az angyalnak szava,
Mit a gonosz szellem mogorván hallgata;
Mint akinek szivét találták a szavak...
A jó angyal pedig folytatta ujolag:

'Fel, fel gonosz lélek! ha tán egy gondolat
A jóra ösztönöz: sietve megfogadd!
Mely bűnöd éjjelin lobbanva támadott:
Kövesd e menny felé vezérlő csillagot!'

Az ördög nem felelt, de kancsalul vetett
Amarra egy sötét, álnok tekintetet;
Aztán szólt ravaszan: »Beszéded meghatott,
Mutass utat: imé jóltenni kész vagyok!«

Az angyal ellenét sokáig kémlelé...
Kinyujtá a kezét, s mutatva dél felé,
Kiálta: 'Nézz oda! amott a rengeteg
Mélyén két utazó lézeng, mint a beteg!

Egyik küzd éhhalál lassú gyötrelmivel,
A másikat pedig hideg, fagy ejti el;
Gyorsan tehát! e két veszendő életet
Siess megmenteni, ha még megmentheted!'

»Tudod, hogy útamon utól vész sem ér;
De az éhelhaló számára nincs kenyér!
S az elfázott testét, lelkét megégeti
Azon tüznél, melyet én adhatok neki!«

'Imhol van, ami kell! jőj, nyujtsd ki jobbodat
Ez a kenyér, nesze, itt a tüzed fogadd...'
- Mert betakarva volt mindkettő gondosan; -
Az utazók után az ördög elrohan.

Elérte azt, kinek bágyadt pilláinál
Álomnak képében repkedett a halál,
S a vér fagyott erén kékűlve megrekedt:
És lábához dobá gyorsan a - kenyeret!

Aztán tovább rohant: a tűz  még nála volt,
És megkerűlve a sápadt éhen-halót,
Kezébe nyomta azt harsány kacaj között...
S gyorsan az elhagyott sziklára visszajött.

Hah! mint rászedtelek! gondolta titkosan,
S arcán a káröröm pokol-derűje van;
Hah! ez mestermű volt! reá az alvilág
Mindannyi ördöge ujjongva felkiált.

'Korán örűlsz! mondá az Urnak angyala
- Ki mind e gondolat titkába lát vala, -
Korán örűlsz, gonosz, mert átkozott kezed,
Ha bár akartalan, de jót cselekedett!

Tüzet mondtam, midőn kenyeret adtam át,
És kenyérnek hivéd a tűz zsarátnakát!
Nézd, nézd! amott a láng az éjben fellobog...
Élnek, nem vesztek el szegény jó vándorok!'«

Az ördög felsikolt, - szeméből láng lövel,
S az angyalnak rohan rémületes dühvel,
Viaskodnak...! de ím az ördög győzve van,
S a szikláról alá hanyatthomlok zuhan.

Az angyal egy galyat gyorsan letör, s keze,
Amint egyet suhint a levegőn vele:
Sötéten villogó pallossá válik át...
S üzőbe veszi most az alvilág fiát.

Előtte a gonosz, miképen a fenevad,
Nagy ordítás között réműlve fut, szalad;
Csapkodja mindenütt az Urnak angyala,
Hogy festve hó és föld vérének általa.

A föld maig veres a régi vér nyomán,
És amikép beszél a kegyes hagyomány:
A setétség fia nem volt azóta ott,
S addig nem is megyen, mig látni vérnyomot.

De a szelíd angyal gyakorta megjelen,
S hű gonddal őrködik a gyenge emberen,
Kinek mindennapon fohásza légyen így:
Uram, bennünket a kisértetbe ne vígy!

Nagy a Természet! Tartja benne
Két dus világ egymást ölelve:
Ez feltűnő képben, alakban:
Az légszerű és láthatatlan.

Hegy-völgynek, barlang- és folyamnak
Saját szellemlakói vannak;
A természet kültárgya, műve
Lényekkel van megnépesűlve.

Csengő kiáltást tész az ércbűl,
Zöld lombot hajt az ágra ékűl;
A kőből szikrakép kipattan,
A tűzben éget, fojt a habban.

A fínom, tiszta légvilágnak
Tág birtokán lebegve járnak;
A magas mennytől messze földig
Kinyúló hézagot betöltik.

Az ember nem lehet magában
Mellette titkos társaság van:
A szellemeknek társasága
S ki jó az emberhez, ki bántja.

Melléd ülnek, lépted kisérik,
Látják dolgod, hallják beszédid:
Még éjjel is feletted állnak,
Rád hajlanak s intézik álmad.

Ne kívánd, hogy bár pillanatra
Légy e társaktól elhagyatva:
Ki mellett ők nem állnak őrül,
Elzsibbad a lelke, - és megőrjül.

Nagy a természet titka... benne
Két világ áll egymást ölelve:
Az feltűnő képben, alakban;
Ez légszerű és láthatatlan.
                  -
A gyémánttermő föld ölében
Ül a kincsszellem zord-sötéten:
Előtte dús kincs- és aranynak
Felhalmozott rakási vannak.

És mond: 'e bús üregbe zárva
Tart engemet sorsomnak átka!
Álmatlanúl hogy őre légyek
Fényes rög és por rejtekének.

Kincsem hideg csillámit, ah mért
Nem adhatom hő napsugárért!
Előttem e gyémántrakásnál
Kedvesebb volna egy virágszál!

Az ember gazdagságra vágyik,
Gyötörve gondja mind halálig;
Adok... s megkérdezem: mi végett
Imádja úgy e semmiséget?'

S felette ím, távol morajt hall...
Három kincsásó vágja bajjal,
S arannyal álmodó reményben,
A földet és sziklát keményen.

S örűltek, a várt kincset érvén,
De jobban a szellem beszédén:
'Itt van...! s ha elfogy, jertek újra,
S két ennyivel bocsátlak útra!'

Mohón rakodván mind a hárman,
Gondolta szellem magában:
Megkérdezem, ha visszatérnek,
Mi hasznát vették mindez ércnek?

És midőn még ingyen se várta,
Megjött az első nemsokára;
De dörgő szót hallott legottan:
'Mondd el, hová tevéd, amit adtam!?'

»Hatalmas szellem! amit adtál,
Megvan!... nehéz závár alatt áll;
Ah...! ha egy kis fillért apadna,
Örűltség szállna meg miatta;

Testemen szétszakadt az öltöny,
Éhen, szomjan s riadva töltöm
A nappalt és az éjszakákat,
Miként az üldözött vadállat.

A nyomort szembehúnyva nézem,
Előttem roskad öszve éhen
A fonnyadt képü özvegy, árva...
S előtte kincsem zárva... zárva...!

Melyben anyámat eltemettem,
Más vette a zsúpot helyettem;
Fiam rabszolga tengeren túl,
Hátán a hús korbács alatt húll...

De nem váltom ki...! amit adtál,
Megvan...! oh adj még többet annál!
Hisz ép ugy el van rejtve nálam,
Mint itt e hegy mély padlanában!«

'Hah! esztelen fukar! ki éhen
Kopároz e bőség ölében,
S panaszát vérnek és nyomornak
Nem hallja; - menj! mert eltiporlak!'

Szólt, s a süket barlang haragja
Szavát dörögve visszaadja;
S felhalmozott kincsének ormán
Megül megint sötét-mogorván.

És most a második belépe.
S kit a kincs olthatatlan éhe
A mélységes barlangba fáraszt,
Imígy ad a kérdésre választ:

»Hatalmas szellem! átkozottul
Kifogytam dús ajándokodbul!
De van láttatja, Istenemre!
Minden fillér átkot teremve.

A földön oly sokat mesélnek
Mivoltáról a szép erénynek;
Mondják: van hűség s férfi-jellem,
Szilárd minden kisértetekben.

S hogy mindez látszó búborék csak,
- S miként a gyenge búboréknak
Szines tojása szerte pattan -
Én, kincseimmel megmutattam.

Az emberek szemét aranyba
Mártott kezekkel bétakarva:
Az ártatlant gázolta lábam,
Az igaz embert függni láttam.

Kit a pénzvágy vásárra hajtott,
Vevén az embert, mint  a barmot:
Önkényt arany-jármamba búván:
Jártam rajtok nagy vétkek útán.

Akartam, s a testvér kezére
Loccsant a testvér drága vére
És a fiú, hatalmas szellem!
Hamis tanú lőn apja ellen.

A szűz erény elé s utába,
A fényes maszlagot kihányva:
Elkábultan ölembe dőle...
Vagy - eladta saját szülője.

Ki fennhordá fejét kevélyen,
A jellem büszke érzetében:
Kincset s vétket köték nyakába,
Hogy szemlesütve hordja lába.

Volt, ki szent lázban tépte mellét,
Szólván az Isten s hon szerelmét;
Azután, a kincsnek miatta,
Istenét és honát eladta.

Tapostam a család nyugalmán;
Rontásra ingerelt, ha hallám,
Hogy két szivet gyémánt-kapoccsal,
Hűség s barátság egybefoglal.

S midőn már sok ösmert régi vétek,
- Immár nyakig jóllakva vélek -
Mulatságot nem szerze nálam:
Új, cifra bűnöket csináltam.

S e tenger vétek, bűn s galádság:
Talán hogy síromat megássák?
Vagy sütve homlokomra bélyeg:
Hogy azt nyilván mutatni féljek...?

Oh nem! de-sőt naggyá tevének
Sáfári a közvéleménynek;
A világ engem nagy szavakkal
Tisztel, becsűl, fél és magasztal!

Kincset hát, szellem! kincset nékem!
Mert nem lehet már visszalépnem!
Csak kincset többet! és meglátod:
Mivé teszem még a világot!«

'Hah, nyomorúlt! kiált a szellem
Haragjában a bús üregben:
El-el! szemem többé ne lásson,
Légy átkozott, mindkét világon!'

Szólt, s a süket barlang haragja
Szavát dörögve visszaadja;
S felhalmozott kincsének ormán
Megül megint sötét-mogorván.

Midőn a harmadik leszálla,
A szellem így rivalga rája:
'El, vissza, kába nép! sohsem nyer
Kincset tőlem többé az ember!'

»Nem is kell szellem! mond ez bátran,
S mely súlyosan feküdt nyakában:
Terhét földhöz csapá legottan, -
Nem kérek én kincset, de hoztam!

Ez megmaradt abból, mit adtál;
- Egy fillért sem hagytam magamnál, -
Vedd vissza! ah, gyötrelmim átka
Ragadjon rozsdakép reája!

Nyugodt, boldog valék szegényen,
A kincsek közt zaklatva éltem:
S kiről szivemben jó hit állott:
Megútáltam embert, világot!

Írtsd a gonoszt, a jót neveld, védd!
Szent célon függjön szíved, elméd!
Gyógyítgasd mély sebét fajodnak,
Küzdj, - törj, - áldozz - s követni fognak!

Így hittem én! de ah gyalázat!
Az ember, mint a bősz vadállat,
Még azt is összetépi, marja,
Ki hőn buzog segítni rajta!

Midőn egykor kiléptem innen:
Dús voltam a kincs-, dús a hitben;
Örűltem, elgondolva mennyi
Jót fogok én ezzel mívelni!

Csalatkozám! most visszatértem
Megtörve és hitben szegényen;
Ah, mert jótéteim nyomában
Hálátlanságot járni láttam.

Letörlém, amelyek folyának,
Könyűit a bánat fiának;
És amelyet sajtolt az inség,
Nyögést, sohajt elcsendesíték.

És alighogy magához tére,
Az inség elcsigázott népe:
Nyelvét öltötte rám, s a hála
Fejében, sár- s kővel dobála.

Csecsemőt találtam kitéve:
Apja lettem apja helyébe;
S midőn emberkort ére, fogta:
Mérget kevert titkon boromba.

Gazdagságom sok száza, ezre
Ment közhasznú intézetekre;
Felboldogítám a világot:
S a világ bolondnak kiáltott.

Ha kértek a közjó nevében:
Ontám a pénzt, számát se néztem;
S kínpadra voncoltak legottan,
Hogy azt a pénzt, bárhol, de loptam.

Tüzes fogókkal összetépve,
Félholtan dobtak a szemétre:
A kórház, melyet én emeltem,
Be nem fogadta csonka testem.

Végre, egy özvegyasszony által,
Kit én tarték hetedmagával,
Templomrablás vádjába jöttem,
S kötélhalált mondtak fölöttem...«

'Elég, elég! dörögve vága
Az ingerűlt szellem szavába;
Az ember gaz s őrűlt; ne légyen
Kincsem tűz és gyilok kezében!'

Ezt mondván, a sötét üregnek
Sziklái ingadozni kezdtek...
És barlang, szellem, kincs, ahogy van,
Lesülyedt a más pillanatban.

S mélyen, mélyen a föld ölében
Ül a szellem zordan, sötéten;
Előtte dús kincs- és aranynak,
Felhalmozott rakási vannak.

S szolgái, a bolygó lidércek
A föld szinére feljövének;
Hogy a kincsásót, aki látja,
Becsalják mélység- és mocsárba.

A tenger csendes... hullám és szelek
Üvöltve egymással nem küzdenek;
És színe, mint a fényes tűköré,
Ha zöldes fátyolt tartanak fölé.

Néhol fehérlik egy vékony fodor,
Mit a pajkoskodó szellő sodor;
Mint felborzolja a gyermekleány
Az alvó zsarnok fürtit, homlokán.

A tenger csendes... s a felűleten,
Egy kis teremtmény íme megjelen;
Kicsinyke gálya, orr, tat, oldalak,
Mind, mind a nagyhoz hasonlítanak.

Hat bambójával, evező gyanánt,
Barázdát a vizen haladva szánt;
Két kis fehér vitorláját pedig
A lágy fuvalmak tolják, lengetik.

És aminő gyorsan feltűnt előbb:
Most úgy bevon vitorlát, evezőt;
Együve hajtja kagyló-oldalát,
S alásülyeszti hirtelen magát.

A tenger csendes... síma tűkörén
A kicsi gálya ismét ott evez;
Megújul és múlik a jelenet...
A tengerek hajós csigája ez!^[39]

Régen régen, - midőn még a világ
Bűnben, nyomorban meg nem vénhedett,
Egy ifju járt a tenger partira,
Hosszan merengvén a habok felett.

Vajh, hol végződik a végetlen ár!
Minő világ van a túlpartokon?
Gondolta, és elhalt tekintete
Az alaktalan ködszín távolon.

Meglátja-é azt ember egykoron?
A bősz hullámokon ki jár, ha jár?
S lelke az eszme mélységébe halt,
Mint tengerbe az elfáradt madár.

Aléltság zsibbadt át idegzetén,
Bezárta égő, elfáradt szemét;
S most lelkében féléber képzelet
Lobbantá fel büvös szövétnekét.

Világánál belátott messzire...
Lelkének a part határt nem vetett;
És látott, - látott a víz közepén
Egy ezer színnel fénylő szigetet.

Bájos tündérhölgy állt a szigeten,
S édes mosolygással intett felé;
Felrezzent... s kinyitotta szemeit,
És a látványt ébren is úgy lelé.

Ragyogó sziget állt a tengeren,
S a bájos tündérhölgy is rajta volt;
Minden látszott, - halványabban habár,
Mint vékony fellegfátylon át a hold

Járt, járt az ifjú s űlt a part felett,
Szivét édes vágy s lángzó szerelem
Ragadta az intő tündér felé,
Ragadta át hullámon, szirteken.

Gyakorta szíve majd remélni mert,
S mit rögtön kétségbesve gondola:
Isten s vihar jár a vizek felett,
Halandó ember nem lép rá soha!

Egyszer, hogy mélán űlt a homokon,
S repűlő szárnyakon ábrándozott;
Busan tekintve a szigetre át:
Megrettent... a hölgyet nem látta ott.

Ah! mindez csak tündérálom talán!
Tengerjáték volt, vagy légtünemény!
S ím egy kicsiny teremtmény úsz felé,
A tenger megsimúlt felűletén.

Mi ez? minő csodás lény? él... halad...
Mi hajtja oly bizton a part felé?
Mi leng s fehérlik ott...? Az evezőt
S vitorlát még a nyelv nem ösmeré.

És majd a partig jött a kis hajós,
Megállt a bámuló ifjú előtt;
Vitorláit behúzta, felvoná,
Evezett, forgott, hogy szemlélje őt.

S bucsút intvén kis lobogóival,
Elvitorlázott ismét, merre jött!
De még sokszor megállt, intett, köszönt...
S - eltűnt a hullám-hajlások között. -

Az ifju látta és csodálkozék...
De a jelt lelke nem értette meg;
A tündér feltünék a szigeten,
S ugy tetszett, arca bús és csüggeteg.

Parthoz jött a csodás lény újolag,
S az ifju lelke nyugtalankodék;
Csodás rajongó eszme kínozá,
Mely élt már s nem birt megszületni még,

S midőn harmadszor jött a kis hajós:
A halvány arc rögtön lángot vetett;
Hah! tört ki hangja, felfedezve van!
És elrohant, miként a kergetett.

Napok mulának... és a habokon
Hársvitorláju durva bárka állt:
Az ifju benne égő arccal űlt,
S lázas gyönyörrel ringatá magát.

A tündérhölgy, a távol szigeten
Reményszinű fátyolt lebegtete;
De apja arca látszott távolabb,
Sötéten, mint a vihar fellege.

És tengerre szállt az első hajó;
Bátor hajós a szerelem, remény;
Az ifju bátran vitorlázik el,
S végre kiköt a csigák szigetén.

A találkozás első percei
Szép álomkép gyanánt repűltek el;
Az ajk egybe forrt, - együtt dobogott
A halhatatlan s halandó kebel.

A hölgy szív-álma, a meleg karok
Között szilárdabb alakot nyere;
S szegény halandót majd megölte a
Tündér szerelmének finom lege.

Az ifjunak, hogy széjjelnézni mert,
Fényes káprázat szállta meg szemét:
Látván millió forgó karikát,
Kék, lilaszínnel terjedezni szét.

Számlálhatatlan tündöklő csiga
Boríta bé körűl földet, vizet;
Ez a hely a csigák hazája volt
Fényöktől lángolt a víz és sziget.

Hol a bájos tündérleány lakott,
Csigákból volt a bűvös palota;
Négy tornyot, a varázslak szögletin
Négy óriásnagy csiga alkota.

- Virágok nyílnak a föld kebelén,
De kellemöknek el kell hullani;
Nem hervadnak meg a szines csigák,
A tenger tündérszép virágai.

És boldog a hölgy, övé akiért
Járt a vitorlás csiga képiben;
Az ifju boldog, - akiért epedt:
Szép tündérhölgye karjain pihen.

De itt a perc, s a lágy hullámokon
Repűl a boldog ifju újolag;
A száraz föld kékellő partjaig
Viszik hajóját a szellő, a hab.

És felkiáltott, a hullámokat
Egy büszke pillanattal mérve át:
Az ember úr lesz a tenger felett!
S járomba hajtja hánykodó nyakát!
                  -
Forró szerelme a fényes sziget
Félre vonván az ifju csónakost;
Tengerre szállt ismét; de a ladik
Előre nagy küzdéssel jára most.

A vitorlának nem volt jó szele;
Az evezőt megfogta valami:
Hajónyüg, amelybe zöld indáival^[40]
Szokta a tengert elborítani.

Hogy végezetre a szigetre ért
S elmondta, mennyi bajjal küzködött,
Imígy beszélt a tündérhölgy neki,
Édes szerelmi aggódás között:

Atyám munkája ez, szép kedvesem!
Atyám szivében van szörnyű harag
Szerelmünkért - s hogy csiga képiben
A hajózásra tanítottalak!

Nézd: e madár ember volt egykoron,
S a vakmerő szárnyat költött vala:
Hogy átröpűljön a nagy tengeren,
S lőn a viharnak jósló madara.^[41]

Egy más halandó gyors ménjére ült,
Mely úszott véle e sziget felé;
- Nézd: ott úszkál a kis tengeri ló,^[42] -
Ménjét alóla a víz elnyelé.

Buvárharangba ült a harmadik,
S kutatni a mélységbe szállt alá;
Ezt is, kisded csengetyü alakú
Csöngérré atyám elváltoztatá.^[43]

Atyám bűbájos és hatalma nagy...
Haragjától ah én úgy féltelek!
De most menj, menj gyorsan! mert észrevett...
Szavára már jőnek felhők, szelek.

Az ifju ment, és a vihar kitört,
De már uton nem érte csónakát;
Ki hűn szeret, mit bánja a vihart!
És ő harmadszor is hajóra szállt.

Vigan haladt szirt és mélység felett,
Közel volt már az ösmerős sziget;
A tündérhölgy látszott a part felől
Ki a kedves vendégre integet.

De zúdul a víz, - rendűl a ladik,
Az óriás kagyló reá csapott;^[44]
Nyitott teknőjét együve csuká,
S öszveroppantá a kis csónakot.

Az ifju sűlyed, - a tündér szorong...
Hajó, hajós merűl a víz alá;
De kedvesét egy perc alatt a hölgy
Hajóscsigává elváltoztatá.

Aztán sohajtott ajka csendesen:
Igy visszatérhet, igy megmentem őt...
De apja tudja, mit gondol s mivel,
És haragjában zordon képet ölt.

Nem mented őt meg így sem, gondolá,
A törpe emberfaj nem fér-e már
A szárazföld határin, hogy szeme
A nagy tengeren kémlelődve jár?

E vakmerő, - ki a nagy tengerek
Hatalmát megrontó titokra jött;
Ki romlatag ladikján legelőbb
Mert vitorlázni a habok fölött:

Örök hajós legyen! Hadd tartsa meg
Alakját a csigának, mit visel,
De a szárazt ne érje el soha,
Vesződvén örök tévelygésivel.

Igy szóla, és utána küldte a
Festő csigáknak űző seregét,^[45]
Hogy merre megy, körűlte a vizet
Fekete nedvvel befecskendenék.

S megy a kis gálya a sík tengeren,
Szinte elfárad, úgy evez, siet;
Várván: mikor merűl előtte fel
Az ösmerős part, a fényes sziget?

De a víz rögtön festékbarna lesz,
S rosz illatú a kis hajós körűl:
S ő, hogy menekjék üldözőitől,
Elsűlyed s távol ismét felmerűl.

Az átok megfogá: a part előtt
Irányt veszítve jár, kél, tévelyeg;
De a bűbájos, átkával magát
S a büszke tengert rontá, verte meg.

Az ember látta a hajóscsigát,
Csodálta s aztán elgondolkodott...
Kivágta végre a bérc fenyvesét,
S hozott a vízre bárkát, csónakot.

A rengeteg víz tulsó partjaig,
Vészben, viharban gyors hajója szállt;
Az ember úr lőn a tenger felett,
S járomba hajtá hánykodó nyakát.
                  -
A tenger csendes... hullám és szelek
Üvöltve egymással nem küzdenek.
Egy kis teremtmény íme megjelen
A csendes, síma víz-felűleten;

Hat bambójával evező gyanánt,
Barázdát a vizen haladva szánt;
Két lepkeszárny-vitorláját pedig
A gyenge szellők hajtják, lengetik.

És aminő gyorsan feltűnt előbb:
Most úgy bevon vitorlát, evezőt;
Elsűlyed... ismét megjelen... s evez.
A tengerek hajós csigája ez.

Volt egy falu hajdan a Duna mentében,
Ma is megvan ugyan, pedig ott, hol régen;
Mégis akkor épen a folyóra dőle;
Most egy órányira van a Duna tőle.

Ásványnak híjják most, amint hítták hajdan,
De akkor gazdag volt ezüstben, aranyban;
Bár nem volt bányája, nem is szántott, vetett,
Mégis a maradék örökölt eleget.

Hazudok! mert mégis volt egy kincsbányája,
Volt egy szántófölde, kit a szélvész szánta;
Tudnillik a Duna, melynek fövenyében
Találta és mosta az aranyport bőven.

Innen származott a parti falu kincse,
A kincsből származott gonoszsága szinte;
Mert igazán mondják a példabeszédbe':
Mikép az erkölcsnek a pénz ellensége!

Telhetetlenség volt, azután fösvénység,
Amely megragadta a falunak népét;
Végre az aranypor nem volt neki elég,
A máséra tette álnokúl a kezét.

Egy tág öböl volt a templom mellett épen,
Biztos kikötőhely zivatarban, szélben;
De szörnyü volt a sarc, mit a nép arra rótt,
Ki ott hajójának kiütte a karót.

És amitől ugy fél s fázik más jó lélek:
Ők mindig zivatart, szeles időt kértek;
S valamely hajónak ha megszorúlt népe,
A fele-teherért mentek segítségre.

Jó hajózók voltak, mint uszók s buvárok,
De ez az ügyesség roszra szolgált nálok:
Kirablák a hajót, s megfurkálván éjjel,
Szegény csajkásokat benne sülyeszték el.

De eljött az idő. Egyszer nagy tűz támadt,
És földig emésztett minden pajtát, házat;
A gonosz lakókból nem egy odaégett,
Kik szereztek élve sok jajt és inséget.

A szörnyü riadást a vén Duna látta;
S örűlt, hogy jéggel volt borítva a háta,
Hogy nem merhet vizet a rosz nép belőle,
Amellyel a tűznek futását előzze.

De a nép felszedve kincsét, gazdagságát,
A veszedelemből hirtelen odébb állt;
S egy rövid esztendő alig mulott el még,
Hogy kétszerte szebben felépült a helység.

A látogatásról, mely büntetett s inte,
Meg is emlékezett a nép eleinte;
De amint idővel a kárt kiheverte,
Újolag elfajúlt s roszabb lett kétszerte.

Ekkor a vén Duna, mely boszúsan nézte:
Mikép merűl több-több istentelenségbe,
S hogy a gazdagsággal, melyet mos vizébűl,
Inkább roszba sülyed, mint a jóban épűl:

Túlcsapott a parton, - fellázadt hulláma
Elsöpörvén mindent, mi útjában álla:
A gonosz helységben nem maradt kő kövön,
Mindent elpusztítván a haragos özön.

De a nép felszedvén kincsét, gazdagságát,
A veszedelemtől hirtelen odébb állt.
S egy rövid esztendő alig mulott el még:
Háromszorta szebben felépült a helység.

És ismét nem tanult, de maradt a régi,
Hajdani bűneit ujakkal tetézi;
Hasztalan a csapás! sebet nem ejt rajta,
Hisz megmaradt a viz s neki kincset hajt a'!

Dicséri a Dunát hivalkodó szóban,
Kire beszédében annyi boszantó van;
Megharagszik végre a vén folyam s kapja:
A régi százados árkot oda hagyja.

Szörnyü zuhogással rombol, tép a síkon,
Hogy magának ottan más árkot hasítson:
S addig fészkelődött izmos derekával,
Míg kinyujtózhatott uj ágyában bátran.

S házaival nem rég mely partjára dőle:
Egy órányira lett a rosz helység tőle;
Mocsár s ingovány leve régi árka,
Hogy Ásványról senki partjára ne járna.

De hogy ne is legyen, ami odacsalja:
A fényes aranyport nem verte a partra,
Hanem a fenekén eltemette mélyen;
Azóta nem is lel senki a fövényben.

Ha nem szaporítják: a vagyon megcsappan,
Ásványról is a kincs fogyott lassan-lassan;
De a gonoszság is kevesbedék véle,
A pénz elment - és az erkölcs visszatére!

Versenyre hítta a pók
A selyembogarat,
Remélvén, hogy előtte
Győzelmet ő arat.

És a bogárka fínom
Hosszú selymet bocsát:
A pók ügyes kötéssel
Szerkeszti hálaját.

Szól a biró, kiben a
Két fél megegyezett
S a versenyzők müvéről
Így mond itéletet:

'Mesterséggel szövéd, pók!
A háló-szálakat,
S amannál fínomabb is,
De - nem tartós, szakad.

Selymed, müvész bogárka!
A tartós szálakért,
Igazsággal nyeré el
A győzelem-babért.

Míg széjjelmálik a pók
Hálója hirtelen:
Tart a szilárd selyemszál
Sok számos éveken.

Ki akkép él, hogy őtet
Túléli, mit mivel:
Annak sírszobra díszlik
A hír repkényivel!'

Erő felkelt, - kiterjedt és teremte,
Alkotva lőn mindennek száma, rende:
A mindenség nagy gépe, egy hajszálnyi
Igazítás nélkűl elkezde járni.

Pihent, járt, folyt, égett, veszett s tenyész e,
Minek mint volt útja s rendeltetése,
S hogy működvén, magát ne rúgja széjjel:
Minden körűl lőn abroncsolva léggel.

Erő megnézve, mit teremte karja,
Gyönyör- s elégüléssel függe rajta;
Hanem Zavar, ez irigy, durva szellem,
Müvét ócsárolni kezdte fennen.

Sőt, felbőszűlve a magas tökélyen:
Rombolni, dúlni kezde szörnyüképen;
Hogy visszajőjön, min kedvet talála,
A zűrzavar kietlen vad világa,

S a földet bősz haragban megrohanva,
Nyomán a pusztulás gyász romja, hamva;
Erő, sokáig csak mosolygva nézte,
Szólt komolyan megfenyegetve, végre:

'El, vad szellem! amelyet bősz dühed ront,
Enyém a mű, enyém felette a gond.
Ki alkotásra törpe s képtelen vagy:
A dúlással, karod mit kezde, felhagyj!

Majd rontok én, ki épiték! Enyém lész
Az életen a hűn dajkálkodó kéz;
Enyém a pusztulás feletti nyomdok,
Ki rontva alkotok s alkotva rontok.

Azért szűnj meg, - ne kísértgesd türelmem
Hosszú voltát, te átkos durva szellem...'
De Zavar a kezdett uton tovább ment,
S megesküdt, éllel felforgatni mindent.

Magas hegyek gerincein megállva,
Zugó vihart fútt a világra szája;
Nyögött a rengeteg, - s a büszke tőlgyek,
Egymásra felszaggatva, törve dőltek.

Aztán mint a vakondok, vak dühében,
Magát a föld gyomrába fúrta mélyen;
És hánykolódni kezdett oly erővel,
Hogy minden élő rettegéssel tőlt el.

A föld erős oldalbordája, csontja,
Ős gránit-sziklák törtek meg ropogva;
A tenger ingó teknőjébűl, a part
Felett, a víz nagy zúgással kiloccsant.

Erős várak rogytak halomba, büszke
Tornyoknak nem maradt csak romja, üszke.
Felfordul a sírbolt, ledől az oltár,
A nagyságos Isten házába' volt bár.

Fut aki él, - és két vérző kezével
Takarva bé szemét, sír, jajveszékel,
Sohaj, sivalkodás, átok s imádság,
A levegőt, egymást szaggatva, rázzák.

S hogy még nagyobb legyen, mit szerte látott,
A zűrzavar, kétségbesés s az átok:
Zavar, vén ember-arcot ölt magára,
Mellén borúlva el nagy ősz szakála,

S magát egy út melletti romra vetvén,
Őrjöngő fájdalom látszik keservén.
Kiált, nyög, - és keblét szaggatva, tépve,
Omló könytől ázik fel sárga képe.

S örűlt, hogy e vad kínt szemlélte annyi
Fogékony szívre gyorsan elragadni;
S ki már megenyhűlt, vagy nyugodt maradt még:
Szilaj kétség útjára vitte ekkép.

E vad szerepben, így lepé meg őtet,
Hatalma a felgerjedett Erőnek.
S egy percben a mennyboltig felragadva,
Másban megint az omladékra csapta.

Aztán lebűvölé... s annak felette
Felvőn egy nagy hegyet s reá vetette;
A hegy s a bűv-erő ugy rányomúla,
Hogy szabadúlni nem tudott alúla.

Rugott, vergődött, hogy nyilást ha lelne...
S mint a kenyért, kelő kovásza, lelke:
Forró lehe a bércet feldagasztja,
Kisebb, nagyobb barlangot fúva abba.

És méreg futja el küzdése közben,
Látván hogy rab s hatalma megtörötten.
Bujkál üregbűl, rém gyanánt, üregbe,
Jövén menekni és rombolni kedve.

De megréműl Erő dörgő szavára:
'Légy szörnyeteg, e vak barlangba zárva!
Dulván építs...! s ez alvilági élet
Gyötrő csalárd játékát űzze véled!'

És rab maig. A képzelet gyakorta,
Tört képeit múltjának összehordja;
Ugy tetszik, hogy szabadságban van újra,
S Erő müvét éh vággyal rontja, dúlja.

S örűl, siró szerepjét ujra játszván,
S hogy száz kebel vérzik könyhullatásán:
És mind ebben csupán csak egy való van,
Hogy a barlangban  könyje hull valóban.

Mint aki álmában sír és szemének
Harmatját érzi képén, hogy felébred:
Könycsepp hull a rabszellemnek szemébűl,
Melyből a barlang száz csudája épűl.^[46]

Mert ami képet lázas álma vészen:
Megtestesűl kővé váló könyében;
Erdő, halom, lapály és bérci kőszál,
Állat, növény és embermű előáll.

Itt oszlopok felett dús csarnok íve,
Ott a templom szobrokkal ékesítve;
S felette a sok sípu orgonának,
S az oltáron angyalkák függenek, állnak.

És mindenütt, száz változatban áll a
Küléletnek százféle képe, tárgya:
Míg néhol, egy mesés, csodás világbúl
Átvett alak rémséges képe bámúl.

És a fogoly magához térve, lázadt
Dühvel lerontja, mi könyéből támadt;
Aztán megint építni kezd, - csalékony
Álmak között sirván az omladékon.

Majd kóborol, - fáklyádat elfuvalja,
A cincogó denevért rendre falja;
Felsí midőn a szekérutra téved,^[47]
Hol egykor rabja lőn Erő kezének.

Áll a világ. Vész, inség olykor éri,
De mindezt nem Zavar okozza néki;
Hol bomlik: változást Erő akart ott,
Mert ő alkotva ront, és rontva alkot.

Az ember gyenge, nyavalyás;
Erős, gyógyító a természet!
Mint egy gondoskodó anya,
Emlőin tart, ápolgat, éltet.
A síkon dús kalász terem,
Édes must foly a bérceken;
S hathatós orvosság van
Elrejtve fűben, fában.

A föld alatt száz titkos ér
Furkálja a bérc keblit által;
Ásványok és ércek kinyalt
Savát, lelkét vivén magával.
Egymáshoz útat törve, aztán
Öblös medencékben jön össze;
És forrón felbuzogva habja,
Gyógy-nedvét az embernek adja,
Hogy benne kórtestét förössze!
Bajmócon is volt hajdanában,
- Amint az éltes nagyanyák,
Hosszú estéken rokka mellett
Mesélgetvén, reánk hagyák: -
Bajmócon is volt hajdanában
Ily gyógyforrás, melynek vizétűl
Egészséges lett a beteg,
Vidámabb, ifjabb az öreg
S a nyomorék szépen kiépűlt.
A nyílt, magas vidék,
A szurkos fenyvek illata,
A nyájas tiszta lég,
Lélekre, testre jól hata;
Úgy hogy az ember általa
Szintén megifjodék!

Hanem rövidlátó az ember...
Igy a fördői nép:
Amint üdűl, a csendes élet
Korlátiból kilép,
És elfeledkezvén magáról,
Alig gyógyult meg, újra vétkezett:
Változtatván szilaj vigalmak
Tanyájává a csendes gyógyhelyet.
Zúg a bérc, mámoros gyönyörben
Múlnak az éjek és napok;
A lármás nép dőzsöl, pazérol,
Van kedve nagy s aranya sok!
És a fukar fördősnek ebben
Telék nagy öröme,
Mivelhogy egy zacskót arannyal
Mindennap megtöme.

S történt, hogy a fényes lakmározóknak
Körébe rongyos koldús tévedett;
- Mintha a szél a napsugáros égre
Ver egy sötét, megtépett felleget.
Hozott a fényhez árnyat,
És a bársonyhoz rongyot;
Szerencse és az inség
Egy ösvényen szorongott,
Hogy így e tarka képen
Az élet rajza légyen.

Nem nyíla még a nyomorultnak
Panaszra, vagy kérésre ajka:
Hogy a fördős elútasítá,
Ilyen szavakkal ütve rajta:
'Hát te jó ember, mit keressz itt
E botrányos hónaljmankókkal?
El, el, nincsen rád semmi szükség...!'
És a gyámoltalan megszólal:
»Uram! légy hozzám irgalommal!
Nagy messziről törekedem;
Kezem, lábam felzsugorodva...
Kín, szenvedés az életem...!«
- 'Hordd el magad, koldús! ha szenvedsz,
Ugy kórházat keress magadnak!
De vendégim ne undorítsd el,
Kik itten élveznek, mulatnak!'
»Csak itt az árokban, hová
A használt víz szakad, csak itt
Hadd, jó uram! hogy a beteg
Megmossa fájó tagjait!
Az Isten irgalmára kérlek,
Ki atyja árvának, szegénynek!«

De a kőszívü ember
A kérésnek nem engedett;
Korbáccsal kergeté el
A nyomorékot, beteget;
Sok vendég jót kacagva
Ezen tréfás eset felett.

S a koldús szívszakadva hallja:
A gyógyító csurgó morajja
Mint hívja vissza messzirűl!
De aki ott útát elállja:
A szívtelen ember lármája
A neszbe tiltólag vegyűl.

És a tivornya folyt tovább,
Nem volt határa, vége;
De a fördőt egy éjszaka
Különös fátum érte:
A kútfejekből elveszett a víz,
És a gyógyforrások megálltak...
A zaj hallgatva engedett helyet
Kétségnek és álmélkodásnak.
Aztán midőn a tiszta égen
A nyári nap magasra hágott,
És nem volt víz, mely csillapítsa
A hőséget és szomjuságot:
Felszedte sátorfáját a sereg
S elhagyta gyorsan a vészes helyet;
Babonás félelemmel
Még visszanézni sem mer.

Estére puszta lőn a hely,
És mint a sírkert hallgatag;
A szellő lebben néha meg,
S a nyárfa lombok inganak.
Szines lámpák helyett a fákon
A holdfény csügg bús haloványon.
De a fukar fördős még ott bolyong,
Mérgében sír és átkozódik;
A megvakúlt forrás felett sohajt:
'Mennyit gyűjtöttem volna holtig!
De mindegy! tudd meg, föld vagy ördög,
Ki a kútfőket elnyeléd:
Gonosz munkád nem fog ki rajtam;
Haha! nekem van már elég!' -
Aztán a lakába elrohant
S lámpát gyujtott az éjben,
Hogy ezüstöt és aranyat
Voltakép számba végyen;
De hogy szekrényét felnyitá,
Felállt minden hajszála:
Ott van ezüstje, aranya...
Hanem mind kővé válva.

És a kőpénzt, bár számtalan
Év elfutott azóta,
Mutogatják mind e napig,
E regét mondva róla.

Halvány holdfényben, halk morajban,
Mely a kárpáti tájakon van,
Elszenderűlvén nyári éjen:
Álmad könnyű és tiszta lészen,

S úgy tetszik néha: lágymeleg szél
Leng által arcod s fürteidnél;
S hogy ajkad az éji lepének
Lágy szárnyacskája verdesé meg.

Nem, az nem szellő s éji lepke...
Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,
És ujjával arcod érinti:
Átlebbenő kárpáti villi.

Ő az, ki nyughelyedre jő, - hol
Föléd hajlik, megnéz... megcsókol;
Hogy álmaidból észrevégye;
Nem te vagy-e várt vőlegénye?
                  -
A Tátra vadregényes tájain,
Hol édes és könnyű a lég,
Melyben megtisztul az érzelem, kedély,
Két szerető lélek lakék.
Miként a fenyves télbe', nyárba zöld:
Hüségök meg nem hervada;
Mint a meleg forrást nem éri fagy:
Szerelmök el nem hűl vala.

Lepének a tavasz rövid,
Az év is olyan volt nekik;
Vész volt az égen, vagy szivárvány,
Virágban állt a föld, vagy sárgán:
Csak egymást látták szemeik,
Csak egymást érzék lelkeik.

Az ifjat sorsa utra inté,
Még ők nem váltak el soha;
Nem ösmerék: a búcsuvétel
Fájdalma, kéje micsoda?
S lelkök előre reng és zajdúl,
Mint a tó a közel vihartúl.

És szólt az ifju: 'édesem!
Ne rengjen bánat lelkeden!
Jegyezd meg a havasi rózsát,
Mely nyílt e mái hajnalon:
Meglásd, még el nem hullt virága,
S ölelni fog lelkem, karom!

És mátkám légy e pillanattól...
Menyasszonyúl jegyezlek el, -
Megjöttöm perce összeköt majd
Szent, oldhatatlan esküvel.
Ne dúljon bánat lelkeden,
Szeress... légy nyugton, édesem!'

És mátkagyűrűt vont újjára,
Mátkacsókot nyomott ajkára;
Kéjben, kínban rebegtenek:
Isten veled! Isten veled!

Elment az ifju. Fényes reg vala,
Csak a hölgy lelke volt setét;
A rózsát megjegyezte, - s a bucsú-
Könnyel már várta kedvesét.

Várt a leány, várt... ő virág vala,
Melynek csupán szűk harmatcsepp ad a
Nyárnak hevében tengő életet.
A szerető hölgy virágéletén
Tengető harmatcsepp volt a remény...
- A jegyzett rózsán illat lebegett.

És jött ifjától híradás:
Kilenc nap! és otthon... veled...!
Villanyütésként járta által
Lelkét a boldog üzenet.

Hetednap mulva várj reám!
A hírnök újra megjelen;
S most szíve csaknem megszakadt:
Harmadnap mulva édesem!

Várván jegyesét a mondott napon,
A közel bérc magaslatán:
A féltett boldogság sejtelmiben,
Felmagasztalva lőn a lány.

Feszűlve volt már szíve, mint a húr...
Mely elpattan, vagy csengő hangot ad;
Fürtin fehérlő mátkakoszorú,
Tagján elömlő hószín patyolat.

S nem jött a vőlegény... a mátkalány
Lelkén ábrándos hit kele:
Hogy híve megjön naplementekor...
- Sápad a rózsa levele.
Most fényzománcos fellegek
Csoportja nyúgaton lebeg,
»Ah... e piros sugár, bucsúsugár!
A nap leszáll... leszáll...«
..............................
..............................
Halk esti szél suhan,
A havasi-rózsa oda van...
Ah!... a feszűlt hur zendűl, vagy szakad:
A mátka szíve megszakad...!
                  -
Mi lesz a holt virág illatja?
Elpárolog... megsemmisűl...?
Szerelem és hűség hová lesz:
Ha a szív megtörik, kihűl...?
Be nem váltott remény, örök vágy,
Célkergető szívérzemények!
Új alakkal, új működéssel,
Ti többé meg nem jelennétek...!?
..............................
..............................
Megholt a lány, érzelme ölte meg...
De vágy, hüség és szerelem:
Virágillatként nem párolgva el,
Szívén maradtak melegen.
És a megoszlás szellemével,
Új alakért küzdöttenek,

Víttak... víttak... míg megnyerék;
Mely könnyű, tiszta mint a lég,
S átlátszó lőn, mint az üveg.
S éjfélkor angyalmosolygással,
A holdnak rezgő fényiben,
A szép menyasszony hű képmása
Lebbent a légbe nesztelen.
A légbe szállt fel... villi lőn!
A Kárpátoknak villije;
Lengvén a kedves táj felett,
Hol boldog volt, hol szeretett,
Hová meleg vágy köti le.

A holt menyasszony villi lőn,
S lebegvén fenn a levegőn:
Hozzá rokontársak jövének,
Mint ő, oly ifjak, oly fehérek...
Mert villi lészen a kimult ara,
Ha életében tiszta s hű vala,
Villi, szelíd szellemszerű lény;
Nem halandó, nem halhatatlan,
Ki szánó földi vőlegényén
Függ vágy- s szerelmi gondolatban.
S nászünnepélyre várva, megjelen
Nyugalmas éjeken.
                  -
A villik fellebbentek messzire,
A hold sugárin meg lejöttenek;
Majd függtek síma sziklák lapjain,
Mint oltárképen az angyalfejek.
Körűlguggolták a tengerszemet,
Elfogták a lidércet röptiben,
S a zuhatag porában fördve meg,
Felcsaptak, mint fehér galambsereg,
És táncra keltek, így dalolva fenn:

Szűlj harmatot, oh ég!
S hintsd várt jegyesemnek utára!
Oh vond ide holdnak
Bűbájos erője, sugára!
Nem hervadoz a koszorú fejemen:
Ah... nászvigalomra közelg jegyesem!
Jer, jer deli ifju!
A perc halad, oh hova késel?
A légi menyasszony
Vár tiszta, fehér kebelével!
Földön halovány és hideg a szerelem,
Szebb nászörömökre siess, jegyesem!

Mint egy ifjú közelg... alakját
A villik gyorsan felragadják,
Hah! ott... ott... hordják a magasban...
Szegény halandó! szédelg, ájúl,
A légi tánc kezdődik újra,
S dal zeng a villik ajakárúl:

Jer táncra, enyém vagy!
Jer, jer jegyesem!
Ölelj meg, ölelj meg
Nászünnepeden!
Nem földi gyönyör, mit
Hű légi arád ad:
Mely csókja hevében
Lelkedre kiárad!

Ajka halovány...
Ah nyisd fel alélt szemeid...
Mátkád kebelén,
Fenn tiszta világba' vagy itt!
Ölelj meg, ölelj meg,
Jer táncra velem!
Nászünneped éjén
Vár a szerelem!

Foly még a tánc, a villik ajkai
Még zengenek;
De földi szívben túlvilági kéj
Nem férve meg:
Megtört alatta, mint a túlteljes
Virág alatt a szár;
Hidegült ajkra forr a villicsók,
S a halvány holdsugár.

Imígyen jár a vőlegény,
Ki éjszakának idején,
A villik bűkörébe téved;
Vőlegényének tartja mindenki,
S a villitáncban addig ölelik,
Míg kéjbe hal szivén az élet.
És rögtön mindent elfeledvén:
A hő vágy újra nő...
Hivó dal közt várják az órát,
Midőn a mátka jő.
                  -
Halvány holdfényben, halk morajban,
Úgy tetszik néha álmaidban,
Hogy éji lepke, vagy meleg szél,
Lengett át arcád- s fürteidnél.

Nem, az nem szellő s éji lepke...
Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,
S újjával arcád megérinti:
Átlebbenő kárpáti villi.

Derűlt az ég, - épen napszállta van.
A puszták tava zsibong hangosan;
Ezer madár csapdos, hápog, riad,
Egyik el-űl, másiknak most virad.

Csendesen áll a tó piros vize,
Mint egy nagy vérpad veres szőnyege;
Fölé, hosszú sötétlő pallosúl
A sás kardjának megnőtt árnya nyúl.

Körűl, dús rétség s illatos mező,
Melyen selyemfű s bokros perje nő;
Hol a pitypang kevés idő alatt
Megőszül és korán kopasz marad.

Halványúl a tó, - s míg sik tűkörén,
A nagy vizi pók korcsolyázva mén:
Szárcsák csapatja óvakodva gyűl,
S a kotorványon hosszu sorba ül.

Az esthajnal világa majd el-ég;
Egyes kurjantás a távolba még:
Lassan... lassan csend áll be mindenütt;
- Keleten a hold halványan kisüt.

S mint az órjás, kiről szól a rege,
Hogy álmában is nyitva van a szeme:
A puszta mély csendben nyugszik... csupán
A nagy kerek tó fénylik homlokán.

Rögtön moraj zudúl a víz alatt,
Titkos erő rázván meg a tavat;
S hullámiból, amely törik, zuhog,
A partra lép egy hófehér tulok.

Megrázkodik, - s hosszan nyulván neki,
Türkös fejét kevélyen felveti;
Bús bömbölése rengve hallik a
Nyugvó éjben. Ez a bölömbika.^[48]

Mint mikor felszáll nagy galambcsapat:
Megzúdul ott fenn a lég, - a tavat
Repűlő tündér közelíti meg, -
Ölében két hattyufiú sipeg.

'Én a madarak tündére vagyok!
Tiéd a tó; e sűrü nádasok
Homályiban, csendes biztos helyen
Engedd e két árvát elrejtenem.'

»Legyen...!« szólalt meg a bölömbika.
S kövér kákások bolthajtásiba
Rejtvén a tündér a két állatot,
Monda nekik: 'meg se moccanjatok!'

Ezzel a légbe felemelkedett.
'El ne áruld aztán szegényeket',
Szólt a bikához, - s ez felelt neki:
»Egy tolluszálok sem fog esni ki.«

Most újra megzudúl a levegő,
Egy óriás holló csattogva jő:
Háromszor szállja a tavat körűl,
Aztán károgva fűzfa-galyra űl.

Ez a rosz holló, aki valaha
Vérszomjazó rabló lovag vala;
De vétkeért sok század óta már
Holló képében elátkozva jár.

Mert olyan volt ő, ki élvezetet
Szörnyű vérontás utján keresett;
S kiket legyilkolt nagy kegyetlenűl:
Holló-fiaknak hányta étekűl.

De a mérték betelt, egy éjszaka
Szobáin károgó zaj támada;
S nagy holló törve ki az ablakot,
Elszállt: - s a lovag nem találtatott.

Ez a rosz holló! és a vér gonosz
Szivének most is fő gyönyört okoz;
Üldöz, legyilkol sok szegény madárt,
Erővel egynek, másnak csellel árt.

Imígyen tett a hattyu fészkivel, -
Belőle két tojást lopván visz el;
S szól kárörömmel: megiszom... de nem!
Jobb lesz mind a kettőt kiköltenem!

Egy ó sasfészket kitatarozott,
S űlvén a tojást, szólt az átkozott:
Kikél... megnő... ez kedvesűl marad;
Amaz megenni lesz kövér falat!

S míg anyjok meghalt a nagy bú miatt,
Kikeltek, nőttek a hattyúfiak;
S maholnap rútul veszne mindenik...
De a mentő tündér megérkezik.

A rosz holló méregre gyult, midőn
Üres fészket talált a hegytetőn;
De a szagon haladva biztosan:
Nagy károgással a tóig rohan.

»Te jós madár! mi jó, mi rosz vagyon
Megírva a jövőrül hangodon?«
Kérd a bika s a holló mond neki:
»»Jobb néked arról mit se sejteni!

Bárcsak ma engem  más ne bántana...!
Tudd meg: ez az éj átkos éjszaka...!
Minden veszély, baj most fogantatik;
Hah, szörnyüség! mi ér még hajnalig...?

Holott vendég hál e baléjszakán,
A hely végpusztulásra jut korán;
Kivész ha fa, ha barlang összehúll;
A tó kiszárad, - a bozót kigyúl.««

Ez álnok szóra a bölömbikát
Rögtön ijedség borzogatja át:
»Ha a tó kiszárad...?« kérdi hevenyén,
»»Ugy van, - por és gizgaz terem helyén!««

»Hah, mit miveltem kába én! ki csak
Most adtam szállást két hattyúfinak!«
»»Siess... siess, riaszd ki, ugy veszély
Nincsen, ha még nem alszanak, ne félj!««

Most a tulok vadul bömbölni kezd,
S a tóba ront, gázolva törve ezt;
Megrebben a két árva a zajon,
S nagy vergődéssel a partig hatol.

S alig lépnek ki, - nem késik sokat,
A madár lecsap, mint a gondolat,
S a két hattyút halálra vérezi,
Szívökbe hatva horgas körmei.

Most hang zendűl a csendes éjszakán,
Mintha ömölne üveg-furulyán:
Oly méla, oly fájón édes vala,
- A haldoklóknak bús hattyúdala.

»Holló, mi volt e bájos zengemény?«
Kérd a tulok, de az csattogva mén,
S veszélyt jósolva visszakárogott:
»»Bolond marha! ez az éj átkozott...!««

És zúgva szállt sötét hegyek felé;
De a bájos dalt nem feledheté,
S szólt botorúl tünődve a tulok:
Minő kár, hogy így én is nem tudok!

Azonközben az éjjel újra jött
S a tündér megjelent a tó fölött;
S szólt: 'nemde megtartád hited, szavad,
Nem érte baj vendéghattyúidat?'

S hazugság volt az áruló szava:
»Ékes tündér, hát nem mentek haza?
Mert itt őket nem érte bántalom...«
- A hölgy előtt minden nyilván vagyon.

»De hallgass meg csak! az édes zenét
A madarak ugy-e tőled nyerék?
Csudás dalt hallék a mult éjjelen,
Nem adhatnál olyan hangot nekem?«

'Igen, csak jer, kövess lakomba, hol
Tündérhangok varázs patakja foly;'
»Megyek... megyek...!« kiálta a tulok.
S tüskén, bokron át nagy mohón futott.

A tündérhölgy után szalad... szalad...
Mig véle sűrű rengetegbe hat;
'Itthon vagyunk, mond a tündér, - megállj!'
S szavára fénnyé válik a homály.

'Hah nyomorúlt! kezemben vagy, tudom,
Mi történt védtelen hattyúimon...'
S megcsapja vesszejével a bikát,
Ki rögtön kis madárrá válik át.

Így elveszítve termetet s erőt;
Csak hangja az, minő volt azelőtt;
Nádasban él, - vesztett taván pedig,
Kinjára a hattyú kevélykedik.

Ha vastag bömbölés hallatszik a
Nádas felől: az a bölömbika;
És ha éjjel bús méla hangokon
Dal zendűl: ott egy hattyú haldokol.^[49]

Nyugotra, messze tengeren túl,
Hol a nap lemegyen:
Várában egy gazdag király élt,
Hírben és fényesen.
Boldog volt, - s nem kincs tette azzá,
Hatalma, híre se;
De népe jóléte, leányi,
S szelíd jó hitvese.

Ez áldott, e kegyes teremtés
Milljók közűl kivál;
Simogatván három leányát
Szólt gyakran a király:
Jók légyetek, minő anyátok!
S ugy - gondolá tovább, -
Bennetek hő anyát nyer a nép,
És a férj koronát.

Történt pedig, hogy a királynő,
Ki oly kegyes, ki jó,
Lassan emésztő hervadásban,
Fehér lesz, mint a hó;
S midőn érzé, hogy életének
Estvéje közelit:
Ágyához áldás- és bucsúra
Inté szülötteit.

Utószor látlak, jó leányim!
Anyátok elmegyen...
Jók legyetek, - s igaz testvéri
Egymásnak szűntelen!
Atyátoknak, búban, örömben
Hűk és engedelmesek:
Anyák a néphez, - a szegénynek
Védői légyetek!

S a kerti kápolnácska mellett,
A lombos fák alatt,
Látogassatok meg, leányim,
Elhunyt anyátokat!
Imában és emlékezésben,
Az évben e napot,
Ünnepeljétek meg siromnál...
- Áldásom rajtatok!

S midőn kimúlt a jó királynő:
Mint a sebzett sirály,
Hazán és népeken keresztűl
A hír jajgatva száll.
S annyi szív megfájúl szavára,
Nedűs lesz annyi szem;
Meghalt anyánk! az agg kiálta,
Sírjunk, kis gyermekem!

Sírjába tették a halottat.
S szelíd enyhűletet
Von a szivekre a futó év,
A sírra lágy gyepet.
S amint az év halad, növekszik
A három rózsa-szál;
Amint a három lányka serdűl,
Öregszik a király.

Elagg végtére s mint a gyermek
Olyan gyámoltalan;
De védül s gyámolul körűlte
Három leánya van.
Még sincsen olyan hű dajkája
A háromból neki,
Mint a legifjabb: ez virasztja,
Ez költi, fekteti.

A két idősebb, apja mellett
Gyakran unatkozik:
'Szegény öreg, vajh meddig él még...!'
Sohajt a második.
'Pedig megért már a halálnak!'
Az első felele;
'Se lát, se hall, - ah! nyűg, teher már
Beszélni is vele!'

S elhagyják őt, - bár arcra buknék
S verembe hullana...
Végintésed rég elfeledve,
Oh haldokló anya!
'Hah! mérgesen kiált ez és az,
Vakvezető legyek...?
Utálom a népet, - le lássak
Ringy-rongy szegényeket!'

Nem így a legkisebb leányka:
Ó oly jó, s angyali!
Szivében édes anyja szíve,
Arcán vonásai;
A rosz nénéknek jó testvére,
Apjának gyámola;
Vigasztaló szegény- s betegnél,
A néphez jó anya.

A királynő halála napja
Most újra felderűl;
Gyászt ölt a legkisebb leány fel
A nap emlékeűl.
'Hát téged meg mi lelt? gunyolva
Mondák testvérei, -
Zárdába készűlsz? képed is még
Jó lesz befesteni!'

»A kerti kápolnácska mellett,
Amely fedez vala:
Siromnál e nap légyen ünnep...
Ez volt anyánk szava.
Hol évek óta nem valátok,
Oh, jertek, jertek el!
Szegény anyánk emléke áldást,
S könyűket érdemel.«

'Eh, jó tanácsid tartsd magadnak!
A holtnak társa holt;
Élő az élőkkel vigadjon...'
Két néne sértve szólt.
S zajongó kíséret körében
A várból elrohan,
Szilaj kedvben, bércen, lapályon
Száguldva nyugtalan.

És ünnepelve anyja sírján
A lányka egyedűl:
Imában és emlékezésben
Szép lelke nemesűl;
S midőn atyjához tér meg este,
Testvérei még oda,
S helyettök hírmondó jelen meg,
S imígyen szól vala:

Bércen, mezőn vigan mulattak
Királykisasszonyok;
Ah, mért kellett szilaj kedélyben
Tengerre szállniok?
A tengeren vész kapta, avvagy
Kalózok jöttenek?
Nem! borzasztóbb történt velök, mint
Kalóz és szélveszek!

Azon percben, hogy a fenyérről
Habokra szálltanak,
A vízből felmerűlt előttök
Egy hófehér alak;
S a hölgyeket megfenyegetvén,
Elfoszlott, mint a köd...
- A holt királynő árnya volt az,
Kit a sír hantja föd.

A legbátrabb tengerhajós is
Fehérré sápada;
Míg felhangzott tanácsadólag
A kisérők szava:
Ah, térjünk vissza...! a jel int, hogy
Baj ér a tengeren...
S a hölgyek szóltak: 'menjen, akit
Bánt kába félelem!'

'Derűlt a menny, határin a szem
Nem lát borúlatot;
Mikor volt, hogy tiszta égből
A villám lecsapott?
E halvány árnyék szája fú ránk
Üvöltő vészt talán?'
S reá harsány kacaj csapott fel
A hölgyek ajakán.

Parancsukból most a kiséret
Hallgatva partra szállt,
És vígan lengett a vitorla,
Habot vert a lapát;
S kik vakmerően megmaradtak,
Vészes habok felett:
A két királyhölgy vad gyönyörben
Mulatott, nevetett.

Sütött a nap, - kéklő szinében
Felhőtlen állt az ég;
De egy ponton gyors terjedéssel
Vérszínbe öltözék,
Fenn, szaggatott zugó moraj kelt; -
Embert és állatot
A lég forró, nehéz nyomása
Lábáról lecsapott.

S most a magasból egy tömérdek
Vas, avagy szirtdarab
Irtóztató gyors csattanással^[50]
A tengerbe szakadt, -
Melynek sokáig bugyborékolt
S forrott még kebele...
Hajó, hajósok eltünének,
- Gyászos végök leve.

'Elő! férfiak, ásót és kapát!
A hegynek gyomra kinccsel rakva van;
A kincs az emberé, őt illeti,
És a sötét föld rejti fukaran!

Törjük keresztűl a bérc oldalát...
Fel-fel! forgassa a csákányt karunk,
Míg a kincsbánya gazdag rejtekén:
Gyémánt- s arannyal megrakodhatunk!'

Imígy zugott, rivalt ezer torok,
S kétannyi kar zuzá a bércfalat;
Rengett, omlott a hegy; s a nép után
Hosszú, homályos sikátor lyukadt.

De visszahökkent a lázas tömeg,
A földre hullott ásó és kapa,
Mert zúgás támadt s mint egy lángszobor,
Előttök rémes zöld fény támada.

»Hah! vissza ember! - mennydörgött a hang, -
Ki megrabolni jöttél birtokom;
Reá, ki még egy vágást tenni mer,
A hegy száz mázsás szikláit dobom!«

S fenyegetve kinyujtá karjait,
Hanem a kincssovár ember csak állt...
Néhol már fénylett egy-egy vékony ér, -
És a kincsszellem folytatá szavát:

»Ember, az arany mit használ neked?
Hogy birtokáért ugy töröd magad!
Hiú fényt s külső szerencsét talán,
De boldogságot, nyúgalmat nem ad!

Te, a bércek dohos aknáiban
A hőn imádott bálványt keresed,
Nem látva, hogy vágy, kétség s munka közt
Mint a ruhát elnyűtted életed!

S míg a sziklák acél izmaiból
A szűk eret kínnal kivájhatod:
Tudod, boldogtalan, mivé leszesz?
Velőtlen váz s halvány élő halott!

S a föld szinére jutva, gúnyosan
Nevetnek rád a kincsnek halmai;
Mert múló árny vagy s nincs erőd, időd,
Többé élvezni és pazarlani!

A földre fel, fel! szebb ott a világ,
Süt a nap és a fáknak lombja zöld;
Az ég és föld boldogságot mosolyg...
Itt minden rideg, síri arcot ölt.

S mégis, ha már a kincsvágy úgy epeszt
Megenyhítlek, csak hagyd el e helyet!
Az aranyat, melyért itt küszködöl,
Ottfenn törődés nélkűl megleled.

Napkeltekor fűszál, lomb és csere,
Arannyal lesz bevonva gazdagon;
S míg nem bolygatod a hegy titkait:
Kincsbányád lesz fenn a bérc és halom!«

Hallá az ember és eltávozék:
Kincs, munka nélkül! ez kedvére van;
A szellem pedig a hegy gátorát
Berogyasztotta nagy haragosan.

Aztán a bércnek kellő közepén,
Hol a futó ereknek fészke volt,
S rejtett a szikla gazdag érceket,
Rémítő tűzzel állitott kohót;

Föld, kő elégett benne, mint a rongy,
Megolvadott a gránit, mint az ón;
Izzadt a bérc s távol mértföldekig
Bőgött a föld, mélyen, irtóztatón...

S míg a kohónak tágas üstiben
Pöfögve főtt a fényes olvadék:
Átszűrődve a bércnek rostjain,
A hő ércpára feltolakodék.

S kihűlve míg a föld szinére ért,
Önsúlya ismét visszahúzta ott;
S mint fínom, csillogó aranylemez,
Haraszton és füvön lerakodott.

És nagy volt az embernek öröme!
Szavát tartá a szellem csakugyan;
Gazdag bányája lőn a bérc, halom;
S kincs, munka nélkül: ez inyére van!

De telhetetlen állat ő! kinek,
A földet nyelje bár el, nem elég;
Itt is többet várt, s megbáná igen,
Hogy elhagyá a hegynek kebelét.

'Bolondok voltunk! boszankodva szólt,
Midőn e szellemmel megalkuvánk
E semmiséggel kell beérni most...
S ki tudja, mennyi kincs várt ott reánk?

Törpék arany-fogó növényeink,
Fű és haraszt, magasra egy se nő;
Jertek: ültessünk magas fenyveket!
Több aranypillét fog fel a fenyő!

Mi szép s jó lesz, ha a bérc homlokán,
Felhőkig nyúlt fákon a levelek,
A felkelő napnak sugáriban,
Aranyba öltözködve fénylenek!'

És tett követte a szót szaporán,
Szépen nőttek a fenyőcsemeték;
De pusztúlt az aranyfogó növény,
S a kincs szemlátomást kevesbedék.

Látván az ember ezt, haragra gyúlt,
S a bércoldalnak esett újolag;
Ontotta, vágta s messze behatolt:
De égett érc-salakot ása csak.

»Hol vagy, kincsszellem? - őrűlten rivalt,
Ha megszegéd az alkut álnokúl:
Nyisd fel gazdag kincstárad ajtait...!«
S nagy küzdelemmel mind beljebb nyomúl.

De hasztalan: káromlás, küzdelem...
A munka díja füstös szén, homok;
Lelankad a kar, a térd megtörik,
A nép csüggedten visszaváncorog.

S mi kincset még a bérctetőn talál,
- Mely semmiség volt nem régen neki, -
Az árnyékban tengődő fűveken
Reszkető gonddal fölszedegeti.

Kiveszett végre minden fű s haraszt,
És az aranyszedésnek vége lőn;
Az embernek, a sűrű fenyvesek
Siralmas leckét zúgván a tetőn.

A fenyves erdő zúgó lombja közt
Ez a rege susog mind e napig;
De a körében tengő fűveken,
Aranyfüst többé nem találtatik.^[51]

A tűz az Isten, ő az őserő,
Övé a világ. Fenn és idelent,
Fényben, melegben ő uralkodik;
Alkot és szétbont, enyészt és teremt.

Királyi széke a nap, hol lakik,
Honnan sugári kifolyása van:
Gyujtsd meg bár a fát, üsd meg a követ:
Szikrázva, lángolón előrohan.

Int a tűzszellem s kihajt fű, virág,
Megholt lények támadnak ujra föl;
Most megtüzesít vizet, levegőt,
Majd haragjában olvaszt, éget, öl.

Ott, honnan megvon fényt és meleget,
Megszűn az élet, halál áll elő;
És tőle ismét élő lesz a holt...
A tűz az Isten, ő az őserő!
                  -
Szomszédságban élt két tündércsalád,
- Nem messze a tenger partjától;
Egyik fehér, a másik fekete,
Egyik szelíd, a másik ártó.
És lőn, hogy amely reggel a fehér
Anyának kis leánya született:
A barna, szintazon nap éjjelén
Szűlt egy otromba férfi-gyermeket.
Örűlt mindkét család
És hítt keresztapát:
Az a tűz szellemét,
Emez az éjszakát.

És a fekete vár tündére,
Ülvén forgószél szekerére,
A szomszédban terem;
S köszöntvén a fehér családot,
Imígy szól röviden:
'Tündérszomszéd! nekem fiam van,
Neked leányod született;
Jegyezzük el még jó előre
Egymásnak e két gyermeket;
S eljövén ideje:
Legyen lányod fiam neje!'

Bár a fehér a szemtelen szót
Mély útálattal hallgatá,
Nem mervén a gonosz szomszédnak
Tagadólag felelni rá:
Két értelműen szólt vele;
Aztán a fekete,
Ülvén forgószél szekerére,
Sötét várába visszatére.

És a tündérleányka gyorsan
Nőtt hódító tulajdonokban;
Keresztapjának fényajándoka
Szemében bűbájosan ragyoga.
A tengerpartra mindennap kijárt,
Várván kedvesét, a tengerkirályt,
- A kéken hullámzó habok felett,
Ki érte lángolt s akit szeretett.

De a boldogság oly rövid vala;
Mert egy homályos éjjelen,
A barna tündér ott terem,
S imígy hangzik szava:
'Jó szomszéd! itt az ideje,
Legyen lányod fiam neje!'

Keserűség, harag s ellenzés,
Előtte mind hiába van;
A reszkető tündérleánnyal
A setét násznép elrohan.
Egymástól a két vár
Ezer mértföld vala.
Mégis oda hallott
A bús szülők jaja.

Rengő habok lágy pamlagára dőlve,
Ébren volt még a szép tengerkirály;
Előtte a tündérleányka tűnt fel,
Szerelme édes álmodásinál.
S mint a tenger lágyan rengett alatta;
Lelkét ringató érzelmeknek adta.

De most zaj rezzentette fel,
Amely a part felől eredt;
Nézett, figyelt, - s egy perc alatt
Megtudván a történteket;
Nyugat felé rohant a tengeren,
Felháborítva azt, hol elmegyen.
Majd a vizeknek mélységébe szállt,
Hol a nap ágyas-háza van;
S megingatván gyöngéden a habot
Feje alatt: - szólott fájdalmasan:
Halld, tűz-szellem! hozzád kiáltott,
Kit rablanak: keresztleányod!
Az ébredő intett,
S kis fényes csillagot
Küldvén az égen el:
Ismét elszunyadott.

Az alatt a fekete várba ért
A vinnyogó sötét csapat;
S míg vígad a násznép, - a bús ara
Szemén nehéz könycsepp fakad.
Azonban a galád faj összevész,
S egymásba kap nagy csúfosan;
Most kedvező percet látván a hölgy:
A várból titkon kisuhan.
De békiált az éj, az átkozott:
Keresztfiam! szökik menyasszonyod!

E híradásra felkerekedik
A vár tündére mérgesen;
S elérte a leányt, ki nem jutott
Utjának még felére sem;
Előtte és utána
A földre ütve bottal:
Előtte és utána
Nagy erdő zúg azonnal.
S imígy kiált gonosz szeszélybűl:
'Hét éjjel itt léssz büntetésűl!'

A rengetegben bátorság, erő
A foglyot elhagyá;
Rögtön lankadni érzé tagjait,
S mély álom jött reá.
Keresztapját látá szendergve, ki
Tüzet vetett le az égből neki,
És intve halkan suttog:
Élessz tüzet, leányom...!
S midőn elmult az álom:
Egy égő csillag hullt alá.

Tüzet gyújt gyorsan a tündérleány,
Magas halommal hordja, rakja meg:
Lángot kap a fa, melyből hirtelen
Lobogva, sustorogva, színesen
Kitörnek a piros tűzszellemek.
S felkapva a lányt, rohantak vele
A főszellemhez, napnyugot fele.
De a sanda éj újra hírt adott:
Keresztfiam! viszik menyasszonyod.

A tűzszellemke - hosszu volt az ut, -
Lassan kifáradt, kihűlt, kialudt.
S az üldöző most ott terem:
Egy szirtdarabbal gyorsan földre csap,
S a tündérhölgy új gyötrelemre, rab,
Kősziklás puszta szigeten.
És szólott a gonosz dühébűl:
'Hét hóig itt léssz büntetésűl.'

A hölgyet ismét álom nyomta el,
És láta karcsú paripát,
Mely véle a kietlen szigeten
Sebes szélként szágulda át.
S midőn az álom elmúlék szemén:
Előtte állt a karcsú büszke mén,
Ki amidőn érezte, hogy
A tündérhölgy nyergében űl,
Nyargalni kezdett a sziget
Köves partján körűl-körűl;
S míg a kört háromszor futotta meg,
Patkója érccsapásitúl:
Ezer tűzszellem, szikra képiben
Börtönéből kiszabadúl.
S megint szabad lesz a fogoly leány;
De a bősz tündér újolag nyomán.

Nyomán van ismét és elérve őt
Bűzhödt vizet fecskend elé;
Mely hirtelen mocsárrá változott,
S a hölgyet megkörnyékezé.
Boszú szól a gonosz szivébűl:
'Hét évig itt léssz büntetésűl.'
De még el sem hagyá jól a mocsárt:
A mély iszapból felkelének,
- Hogy megmentsék a bús tündérleányt, -
Bolygó tüzek, fényes lidércek.
S már elhagyják az ingoványt vele,
De üldözője ujra felkele.

S jött most a vőlegény s egész család;
Követvén a tajtékozó apát;
Velök volt a dühös násznép, s maga
A gonoszságtól sötét éjszaka.
A fehér kastély nem volt messze már,
De a vadnép még közelebbre jár:
Ki menti meg az üldözöttet?
De éj és sereg sápad, reszket...
Kilép a tűzkirály, s a fénysugárnál
A ronda had szétüzve, verve hátrál.

Kevés időre a tündérleány
A tengerkirály neje lett:
Ki a fehér családnak a vizen
Adott egy bájos szigetet.
Hol nyugodni tér a tűz szelleme,
Mely mindent áthat és betőlt;
Hogy fény- s melegben e széles világ
Ösmérje és tisztelje őt.
Ki orcáját ha elfordítja, ott
Bomlás, enyészet áll elő,
S egy mosolyára élő lesz a holt, -
Mert ő az Isten s őserő.

Közel szomszédságban, az erdőn
Két bogár élt sok ideig;
Egy elszáradt odvas fa törzse
Csendes tanyát adott nekik.

Szomszéd! vén vagyok, mond az egyik,
Maholnap már az életem!
Ha meghalok, kérlek, temess el...
Tedd e szivességet nekem!

Amit barlangomban találtok,
Az öszvegyüjtött kis vagyon,
- Családos ember vagy, reád fér, -
Legyen tiéd, nektek hagyom!

A bogár harmadnapra meghalt;
S mint szokás, az örökösök
Civódni, húzalkodni kezdtek
A rájok szállt vagyon fölött.

A hullát a lyukból kilökték, -
S mikor mindennek vége volt,
Akkor jutott csupán eszökbe,
Hogy még a föld szinén a holt.

Akkor nagy lomhán s immel ámmal
Kezdték a földet bontani;
De egy légy szólítá meg őket;
Mit csináltok, ti atyafi?

Temetkeztek? de a halottnak
Méltó tisztességet ki ad?
Várjatok csak! hadd hívjam össze
Szép énekű rokonimat!

Részvétel és sajnálkozás közt
Telik le a mi életünk,
Azért a megholtak körében
Seregestűl megjelenünk!

Jó lesz biz az! mond a bogárfaj,
Elhagyva dolgát azalatt;
S örűlt, hogy a halogatásra
Ily kedvező ürűgy akadt.

A légy pedig ment értesítni
Tolakodó, ocsmány hadát,
Hogy a kedvelt nyalakodásra
Mily biztos alkalmat talált.

Mert úgy van az: a gyászfelektől
Tisztességet nyer a halott:
Kik aztán az árvák kezéből
Kieszik a végfalatot.

Tisztességről beszélt a légy is,
De csak a torra gondola;
S mentűl előbb hogy visszajusson,
Sietséggel repűlt tova.

De ekkor sem tagadhatá meg
A kúcsongó természetet,
Valamit látván egy növényen:
Rá kiváncsian lelepett.

De a növény légyfogó volt.^[53]
És rajta még meg sem pihent,
Levelét gyorsan összvecsapta,
S oda ölé a szemtelent.

Így lőn, hogy a gyászünnepélyen
Meg nem jelentek a legyek;
A bogarak pedig haboztak,
Várják-e, vagy temessenek?

Addig s addig, hogy a halottnak
Mely már feloszlott jobbadán,
Csupán a hűlt helyét találták,
Egy véletlen zápor után.

S a háznépben nagy zűrzavar lőn,
Lótott-futott a renyhe nép,
Egyik a másikat okolva,
Hogy el nem temették elébb.

És hogy mégis jóvá tegyék a
Történt hibát, ha még lehet,
Az erdőn gyorsan eltemettek
Minden hullát és tetemet.

És e foglalkozás azóta
Rajtok maradt nagy átokúl;
Rövid életükben ez ösztön
Űzvén ellenállhatatlanúl.

Hullát keresve szerte futkos,
És hirtelen sírt ás neki, -
- S belé vonván sokad magával, -
A sírásó eltemeti.

Áll még az úri kastély, hidegen
Tekintenek szét a szürkült falak;
Az őslakók egy vén szolgán kivűl,
Mind, mind régen a földben nyugszanak.
Az öreg cseléd még él, - nyomorog...
Sok vész elzúgott ez agg fő felett; -
Egy zárt, kopott könyv ő, melyben a ház
Sorsából annyi feljegyeztetett.

Beh máskép volt itt minden ezelőtt!
Eltünt az ős szokás, a régi rend...
Hejh, az öregnek nehezen esik,
Hogy minden gyászos pusztulásba ment;
Nehezen esik: hogy szenvedni kell
Hideg mellőzést és bántalmakat...
Ruhája rongyos, meg is éhezik,
S a termekbe lépni nem szabad!

Hajdan, ha a nagyúr, barátival
Bor mellett ült a késő éjszakán:
Feküdni küldé egész udvarát,
De őr megszenvedé, őtet csupán...
És mig megtölté az öblös kupát,
Hallá mint főznek titkos terveket...
Látott, tapasztalt ő nagy dolgokat,
Mikről az ember tudni sem szeret.

Ott látta ülni e faj legjavát;
Hol vannak ők? Elvesztek gonoszúl...
Elmult a harcok szép fényes kora,
S az öreg lelke úgy elkomorúl...!
Ahova visszanézni nem kiván,
Kiket irtózik háborítani:
Előtte áll a régenmult idő,
S a szeretettek halvány árnyai.

Az asszony szelid, szenvedő vala;
Az úr ellenben büszke, szigorú;
A lányka szép, de méla, szótalan...
Tüzlelkü és szilaj volt a fiú.
Az öreg szolga mennyit hurcolá
Izmos karján a két szép magzatot...
Az öreg szolga balsorsuk felett
Mennyi keserű könyet hullatott!

A várba szép ifjú levente jött,
Ki dalt, regéket vert a citerán;
S dús kérőjének az oltár előtt
Nem-et mondott a halovány leány.
Haragjában szörnyű volt a nagyur...
Az asszony némán sirt szavak helyett;
A két vitéz élethalálra vítt...
A lányka a szent fátyol szűze lett.

Aztán jöttek harcos nehéz idők,
Kockára téteték minden, mi szent;
Apjától fegyvert kére a fiú,
Anyjától áldást, és harcolni ment.
Ki bölcsejétől óta őre volt:
A vén cseléd kisérte oda is...
Koplalt, hogy egyék, fenn volt, mig aludt,
S előtte melle volt a védpaizs.

Végsőt rivalgott már a harci kürt,
Végső rohamra lelkesült a had;
Elestek a zászlók, a bajnokok,
S a hős ifjú a holtak közt maradt.
Mit búsan vitt a hű cseléd haza:
Piros vér fedte a hős köntösét;
A zárdából is levél érkezett,
És a levélen fekete pecsét...

De aki vissza kérné a fiút,
És köntösére könyje hullana,
Vagy feltörné a gyászos íratot;
Nincs senki! sírba szállt a jó anya!
És a nagyúr? a szolga kérdezi,
De minden ember levert, hallgatag...
Suttogva, félve mondják: vége van...!
S haláláról borzadva szólanak.

Bódultan jár-kél szobán s termeken...
Fenn-tölti, mint szokás, az éjszakát,
Várván, midőn alunni megy ura...
Feküdj vén szolga! alszik a család...!
Égő világgal futkos majd körül,
Szeretne szólni, de nincsen kinek...
A büszke kastély zajtalan, kiholt,
A lég is benne nyomasztó, hideg.

S az elhunytak gazdag fényes lakát
Sohsem látott nemzetség lepte meg;
Turkált, zsebelt, - s kiszórva lőnek a
Családi képek, ősi címerek...
Mindezt megérte, látta az öreg,
S megtörni nem birt a vén, fás kebel,
Tenger szirtje az, mely lát vészt, halált,
Hanem ő maga nem sűlyedhet el.

Az öreg szolga még él, - nyomorog...
Ha bántják is, ő senkinek se vét;
Mikép a hű eb, holtig őrizi
Az elpusztult lak hideg tűzhelyét;
Hű szivével ő holtig marad,
Nem az élők, - a holtak kedveért,
Kipanaszolja a sirnak magát,
S álomnak tartja, amiket megért.

Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön,
Forduljunk itt egyet a temető-kertben!
Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön!
Amint mondja, - s benne volna szivesebben.

Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen,
Jól esik arcára néznem s ősz fejére!
Azt gondolom: maga ösmerteti velem
Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze.

Ugy szeretek én a halálról beszélni,
Kivált az olyannal, aki nem fél tőle;
Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri,
Ki szolgálatában örven évet tölte.

Bizony sok szép idő! már számát se tudja:
Annyi idő alatt mennyi sírt megásott;
A harangot húzni beh szomorún tudta,
Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások.

Mennyin elhullottak jobbja s balja mellől!
Földbe' van gyermeke, nője, unokája;
Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldől,
Mennyi ismerős szív rokon-hamva várja!

Mit az emlékezet állit e bús helyre:
Kirothad a fejfa, írása elmállik;
Lapos lesz a halom, felveri a perje,
S az ember nem tudja végre, melyik másik?

De kelmed, a sírok élő vén fejfája,
Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton;
Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba,
Reá igazítja: melyik halmon sírjon!

Minden fel van írva emlékezetében;
Ugy-e szomorú volt a harang szólása,
Mikor a »szép Julcsát« eltemették itten,
Kinek szerelemből történt halomása?

Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott...
Hát még hogy kimult a boldog »nagyasszony!«
Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott,
Egész falu népe kit ugy megsirasson!?

És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed!
Most csak a tájat mutassa meg nékem,
Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek,
Hol itélet-napig nyugodjék békében.

Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének,
És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel;
Kedves éneke lesz a halotti ének,
Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel.

A harang szólását ha hallhatná kelmed,
Vén gondviselőjét hogy siratja! - s annak,
Aki annyi fáradt vándort lefektetett:
Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat!

Jónás deák a kék kabátban
Derék ember volt általában;
Csak egy betegsége vala
Jónás deáknak: a poétaság,
Ami pedig nagy nyavalya!

De hát ki menjen sorsa ellen?!
Ő írt, - írt mindig mérgesebben,
Sokat, sokfélét, - de kivált
Két tárgy feküdte meg gyomrát nagyon:
Szerelmi és bordalt csinált.

S e megszakító munka tárgya:
A szomszéd csinos Dorka lánya,
S Jónás tulajdon szőleje;
Ah! ő sem kedvesét, sem szőlejét
Nem látta már esztendeje!

Mert küszöbét sem lépte által;
Mi köze a hitvány világgal?
Ő szellemekkel társalog...
Igaz, ha négy lovas kocsin mehetsz:
Minek járnál, Jónás, gyalog!?

Szobája özvegyes, diákos,
Reggel setét, délben homályos,
S éjjel felette szomorú;
Itt költ Jónás, itt nő feje felett
Szép zöld penészből koszorú.

S mig elmélyed, nem is pillantva
A gyertya, nagyra nőve hamva,
Mint egy öngyilkos pellikán,
Tüzes orrát lehajtja s vele
Sebet mar önnön oldalán.

S Jónás csak ír... ír... meg kihuzza, -
De mily szörnyen cseng-bong az utca!
Kinéz, - aztán nagyot kiált:
Tyű! hisz szüret van...! s megrak hirtelen
Egy puttonnal egy talyigát.

És avval a hegynek törekszik,
Hol a bordal értelme fekszik;
De nagy bánatra ér oda:
Szőlejében, nem ér - csupán nyakig
A fű, mohar s laboda.

És mintha borz, menyétke, róka
Örök áron megvette volna:
Tanyát üt benne szabadon;
Van ott lyuk és domb, kisebb és nagyobb,
Mint egy verem s egy sírhalom.

Fája sürű, mint a kalitka,
Csakhogy a termés rajta ritka;
Itt-ott egy rosz csilleng fityeg -
De annak aztán egy szem híja sincs,
Nem igen kellett senkinek!

Mert biz az nyúlat lőni jó csak;
Belőle a szeles rigónak
Elég megvágni egy szemet:
Megtörli orrát a karóhoz, - és
Tovább megyen, ha még lehet.

Nem sajtó kell ennek, de kótis,
És sirva vígad még a tót is
A bor mellett, mi itt terem;
Gazdája mégis csak megissza tán?
Nem! ezt ráfogni nem merem!

Jónás néz s hallgat, - mert szavakban
Törjön ki a pallérozatlan!
Őtet ha éri valami,
Elnyeli, és szivének bánatát
Egy súlyos versben adja ki.

S megtérne, amint jött, lakába,
De a szomszéd átráncigálja,
Hol gúnyos tréfát űz vele,
S olyan polyhost taszít markába, hogy
Ha megeszi, elvesz bele.

De hah! Dorkó itt...! mily szerencse!
És mily csapás: mert már menyecske...!
A polyhos búsan földre hull...
S akképen földre hull Jónás deák,
Reménye sóskafáirul.

Ott áll, és áll, mint a feszűlet,
Nem tudva, merre hozzád, tűled?
S ott állna még most is talán,
Ha egy ösmert hang érző kebelét
Meg nem marná, mint a csalán:

Ugy kell! most se szüret, se lakzi!
Nem akart nékem szót fogadni:
A penna tette meg magát!
Ki látta: mindig irni - irni - -
Élni is kell, Jónás deák!

Két vár áll a rengetegben,
Ember és zaj messze tőle;
Árnyas erdő vette környűl
S bűvös tájnak halma, völgye.

Hol sokáig él a harmat,
Cseppje ifju, fénye tiszta;
Nem szivják a nap sugári,
Honnan jött, az égbe vissza.

Érez és lehel virág, lomb...
A patakban pezsg az élet;
Hall a föld; a bérci visszhang
Egymagával beszélget.

Fényes árnyak tünedeznek,
Mint a szellő elsuhanván;
A forrásnál lágy kacaj zeng
Láthatatlan lények ajkán.

A leomló zuhatagnak:
- Vonva a nap tört sugára -
Boltos ívét a szivárvány
Mint varázskaput kitárja.

Cseng az édes illatos lég,
Lomb és szellő játszva lebben,
Tündérek tanyája a táj; -
S a két vár a rengetegben

Bájos tündér által épült
Csendes, titkos éjszakákon,
Midőn hallgat s meghal a föld,
S a halandót nyomja álom.

Aki jár a hold világán,
És fellegbe, habba tűnhet,
Kit a liljom szirma megbír:
Mért alkotna földi művet?

A tündérnek két leánya
Volt, halandó földi lénytűl;
Életök félhalhatatlan...
- A két csarnok nékik épűlt.

Hogy ha már a földiekhez
Kötve vannak: nyitva lenne
A két vár a két leánynak,
Vigalomra, védelemre. -

Zöld halomtetőre épült,
Hol a szűk völgy keble tágúl,
S oly közel, hogy a madár-szó
Áthallatszott ablakábúl.

Ablakában, csarnokában
Láthatatlan hárfa zendűl,
És beszélnek a virágok
Boldogságról, szerelemrűl.

Csarnokában nincsen éjjel,
Élet árad, úszik a fény;
Felkél a szobor helyéről,
Kőmellébe vér szökelvén.

Ilyen a tündér lakása,
Fényes zengő csarnokával;
Honnan egymást látogatni
Keskeny völgyön lengnek által.

Egykorúak és egyenlők
Úgy kellemre, mint alakra;
És hogy egymást mint szerették,
Példa rá az életalma.

Egy-egy almát adva nékik,
Monda anyjok: e gyümölcsben
Éltetek van rejtve, lányok!
Őrizzétek gonddal, épen.

És a drága életalmát
A leánykák megcserélték, -
Jobban biztosítva hivén
Egyiknél a másik éltét.

Ah! de ha szerelmi ügyben
Magok közt a halhatatlan
Lények közt is meghasonlás,
Féltés, boszu, és harag van!

Lesve délceg szarvasokra:
A vadonban szép vadász járt;
Híves fűben és csalitban
Vesztegetvén hajnal-álmát.

S hajnal álma nem veszett el...
Szerelemnek lágy ölében
Álmodott a boldog ifjú
Édes álmat, kéjben, ébren.

Pillanatra látta egymást
Tündér és vadász az erdőn;
S a rövid találkozásból
Hosszú, forró szerelem lőn.

Csendes a táj, nyugszik a vad, -
Nincs az ív idegje vonva;
Szép tündérrel kéjelegni
Jár az ifjú a vadonba.

Most a szellős halmokon, vagy
A forrásnál jönnek össze;
Majd a titkos völgylugasban,
Mely lombjával elfödözze.

És a boldogok között még
A neheztelés is édes;
Mert gyakorta ment panasszal
Mind a kettő kedveséhez.

Volt, hogy egyik nem jelent meg,
S úgy epedt a más miatta!
Ez feledte amit igért, -
Az szavát is megtagadta.

A tündér panaszkodott, hogy
Kedvesét nem látta régen!
Pedig nála volt az ifjú...
- A boldogság feledékeny?

Ah! kellemre és alakra
A tündérek oly egyenlők!
A vadászt ketten szerették,
S ő szerette mind a kettőt.

S feddhetetlen mind a három!
Hű szerelmén a vadásznak,
Titkolózván, a leányok
Öntudatlan osztozának.

Miglen egyszer, a lugasban,
Melybe árnyat búja zöld vet,
A kedvessel andalogva...
Meglepé a hölgy a hölgyet.

Kín, harag gerjed szivében,
Féltés és a boszú lángja!
S testvérének drága élet-
Almáját a földhöz vágja...

S míg a halmon a gyümölcsből
Terebélyes nagy fa támadt,
Bíborszínü fényes alma
Lepve rajta minden ágat:

A tündér alakja mint egy
Rózsafelhő szerte foszlott...
Megrendült a vár alapja,
S összedőlött csarnok, oszlop. -

Ott van a két rom... felettök
Törpe gyertyánbokrok állnak;
Nevezvén a népnek ajka:
Leányvárnak, kecskevárnak

Mert a tündér, aki bűnt tett,
Hogy az almát földre dobta:
Eltávozván a romok közt
Jár-kel éjjel nagy kopogva.

Kecske lőn a vétkes tündér,
Bűneért és bánatában,
Mert a szép vadász szivében
Iránta nagy változás van.

Kit birhatna: elfelejti,
S vonzódást a holthoz érez;
Hű, merengő fájdalommal
Jár a tündér-fa tövéhez.

Sok szerelmes nézi e fát,
Bűvös almát szedni vágyik;
Úgy az, akit szíve óhajt,
Híve lenne mindhalálig.

Tudjátok-e, hol van Diós-Győr?
Láttátok a regényes tájt:
A bércet és barlangot, melyet
Az őserő építe, vájt?

Az óriási hegymedencét,
Vizének zöld mélységivel,
Melyen egy-egy benyúlt merész ág
Rezgő képét teríti el.

Hol a mély titku rengetegben,
A vadkomló s az iszalag
Hűvös szagos bolttá foly össze,
Melyen vadméhek zsonganak.

Őzek szálalnak a pataknál,
Melynek forrása jéghideg;
Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd
Elszéledő csirkéinek.

Hol a zöld fák közt, mint halott váz
Sárgúl egy-egy vár-omladék;
Multjáról csak regék beszélnek,
S halk gyenge viszhang lakja még.

Láttátok a tájt? bércet, ormot
Csendes völgyek s halmok felett?
Szelid s vadon szépségiben a
Mindenható természetet?

Ott állott, sok századdal innen,
Diós Pál egyszerű laka,
Amelyre árnyat és gyümölcsöt
Egy óriásfa hullata.

Diófa volt ez, a családnak
Vetése, sója, tehene;
Gyümölcsiből annyit beszerzett,
Hogy újig érőt ért vele.

Vadász volt Pál, biztos kezétől
Halomra hulltak a vadak;
Bár egyszerü s irás-tudatlan:
Gondolkodó és hallgatag.

A bérctetőn, a zuhatagnál
Órákig elmerűlve állt;
És pontos szemmértékre vette
Az elnyuló völgyet, lapályt.

Egyszer, borútlan nyári délest,
Hogy a diófa hűsiben
- Körűlhevervén kis családja, -
Pál gazda csendesen pihen:

Merőn néz a távolba, mintha
Törődne titkos terveken;
S egyet sohajt: hogy is nem adtál
Nekem sok kincset, Istenem!

Oh oh! kiált a felesége, -
Hová beszélsz? vagy nincs eszed...?
De a vadász fellelkesűlten
Beszélt, - beszélni jól esett:

Lásd anyjok! mily termékeny, áldott,
És mégis puszta e vidék!
A halmot nem építi, lakja,
A tért nem szántja senki még!

Hej, hej! ha úgy lehetne, mint nem:
A tájt megnépesíteném!
Szőlőt teremne a hegyoldal,
Vár állna a bérc tetején!

Parancsolnék a zuhatagnak,
Hogy hajtson árja malmokat;
Feltörném a gyepet, hogy adjon
Piros-magú kalászokat.

És nem tudom, még mit mivelnék...!
Szólt a vadász, - és mig neje
Bámulva, féltve nézte, - fölkelt,
S eltűnt az erdők mélyibe.

És ott bolyongott, - néma gondban
Töltvén az éjt és a napot;
S egyszer hogy elnyomá az álom,
Ilyeténképen álmodott:

Ősz embert látott, aki monda:
Kérésed meghallgattatik!
Menj el fiam, és ülj Nagy-Várad
Kapujában harmadnapig!

Pál gazda menten utnak indult,
S éjjel, nappal gyorsan haladt;
Szörnyen csudálta és megunta
A sík alföldi tájakat.

Itt a torkos gődény halászik,
S egy folt lovas-kócsag lelep;
A nádasban valami bömböl
Hol távolabb, hol közelebb,

Amott a rét elúszik a tón,
S a buzgány lóg hosszú nyelén;
A habrózsák harasztja, mint egy
Zöld tányér áll a tó vizén.

Hegy, erdő nincs ameddig a nap
Kél és nyugodni mégyen át;
Az ember száz mérföldre nézhet,
Hanem azért semmit se lát,

Ezer nyom van, de ember egy sincs,
A csorda őrzetlen legel;
Előtte és utána árvíz;
S az útas majd szomjan vesz el.

És oszlop épűl a homokból,
A forgó-szél épitgeti,
Karcsul... karcsul... s mindig magasabb,
Míg kivirít a teteji...

És akkor rögtön összeroskad,
Elnyelvén a sik, puszta tér;
Pál megbámulja, s unja mindezt,
Mig végre Nagy-Váradra ér. -

Ülvén a város kapujában,
Az első nap szürkűletén;
A jó szerencsét várta, leste,
Üres tarisznyával szegény!

És rögtön harsány szózatot hall:
'Mit kérsz egy napra?' - s megmered...
»Ez ő: az ősz ember, aki küldött,
S igért álmamba' kincseket...

Ember volt, persze, aki szólott,
Rövid-vastag, ősz és kuszált;
De ez Pál gazdát hítta inkább
S igért neki: - hat polturát!

S addig sokan a térre gyűlnek,
Asszony, leány, suhanc, öreg,
Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre,
Napszámba elszegődjenek.

A kurta polgármester úr is
Odább szállít vagy hatvanat;
Pál bámul... a szégyen, csalódás
Mint éles kés szivébe hat. -

S másnap megint szól a kis ember:
'Hát kend fiam! minek van itt?'
S ő így felel rá: »engedelmet!
Várok, nagy uram, valakit.«

Pedig dehogy várt...! bánta szörnyen,
Hogy ennyire törekedett;
Keserűen átkozta, szidta
Magát, álmát s az életet.

De ha már itt vagyok, bevárom
- Gondolta, - a harmadnapot;
És jaj volt néki; a kis urtól
Annyi piszkot, mocskot kapott.

»Nem vagyok én korhely csavargó,
Szólt a vadász, megkövetem!
Csak egy bolond álom miatt van
Rajtam ez a veszedelem...!«

S elmondta álmát. A kis urnak
Nevettében a könyje folyt;
'Okos ember vagy, jó barátom,
Okos, de senkinek se mondd!'

'Ha az álom beteljesűlne,
Én herceg is volnék talán!
S a Dárius kincsét azóta
Mind a zsebemben hordanám!

Háromszor álmodtam, hogy arra
Fel... fel...! nagy rengeteg terűl;
Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban,
S induljak el, de egyedűl.

Él ottan egy vadász: Diós Pál,
Lakánál vén diófa van;
Csupán csak a fát kell kivágni,
S tövében három kád arany!

Az apám sem hallotta hírét
Bükknek, Diós Pálnak soha...
Nos földi; kell-e? ott van a kincs,
Neked adom! csak menj oda!'

Igy tréfált a kis ember, és Pál
Egy ígét sem felelt, - hanem
Már-már betelve hitte álmát,
S otthon termett nagy hirtelen.

Reng a kenyértermő diófa,
Az ágak földre omlanak;
Hejh! ha vakot vet a szerencse...
S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!...

Hanem nem úgy volt. Meglelé Pál
Mit álmodott, mit keresett;
Fris élet és zaj kelt legottan
Az elhagyott vidék felett.

Gerézdet érlelt a hegyoldal;
Vár épült fenn a bérctetőn;
A zuhatag szilaj folyása
Munkára kényszeritve lőn,

S hol a vastól felszaggatott gyep
Piros-magú kalász adott:
Megtelepült az összegyűlt nép,
S Diós-Győr épült általok.

Nézzétek meg a tájt! - a multak
Romokba dőlt emlékivel;
Holott az emberész hatalma
S a természet csudát mivel.

VIRÁGREGÉK.

Szent természet! dajkálkodó anyám,
Szeretlek én kimondhatatlanul!
Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,
Lombod, virágod ha sarjad, ha hull.
Tanulni menvén hozzád: megjövök
Édes kincsekkel, mint a fürge méh,
Megkönnyebbűlök karjaid között,
Ha szivem bú, szemem köny terhelé.

Járok sivatag szikla-ormokon,
Hol a tél örök hóágyat vete;
Zuhatagok kő-párkányára von
A mélység vonzó, vad igézete;
Eltekintek a sugár fenyveken,
A kis mohon, kit a vén szirt növel:
S magam mindig boldognak érezem
A fenséges természethez közel!

Szilaj viharban zúg a rengeteg,
S távol nyögést, sirámot hallani;
Majd megdöbbentő csendet öltenek
Üres templomként, völgye, halmai;
Mi rebben, suttog néha rejtekén,
Holott hangosan szólni nem merek?...
Talán láthatlan leskődnek felém
Lombok megől az erdő-szellemek?

Hallgatom a bokron a madarat,
Midőn dalolván, búsul vagy szeret;
Amely mosolygó völgyeken halad:
Merengve nézem a futó eret; -
Itt nyílnak a virágok ezrei,
Kik illatozva partját ellepék:
Itt szokták éltök átenyelgeni:
Kék s aranyszinű fátyolkák, lepék.

Kedves virágok! a kert és mező
Szűz gyermeki, szeretlek titeket!
Ha a kikelet várt ideje jő:
Vágyódó lelkem közétek siet; -
Halmon, mezőkön ér a támadat,
Hol véletek sorban ismerkedem;
S hervadni látván szép orcátokat:
Fáj, de még az is jól esik nekem!

Holdvilágon és csillag fényinél,
Midőn a föld álomba' szendereg:
Mint aki szól, érez, mint aki él;
Halk suttogást hallok közöttetek!
És látlak járni-kelni nesztelen,
Remegve érni egymás ajkihoz,
S mintha érteném: hogy a szerelem,
Hogy bánat és vágy, ami összehoz.

S mikép csillámló harmat képiben
Száll meg a lombon a langy éji köd:
A hű csalódás megszáll lelkemen,
És bút, szerelmet, vágyat összeköt,
Szövén belőlük ábrándos regét,
Kert és mező virági! rólatok;
Megmentni vágyik éltetek felét,
Ha elhervadtok, ha meghaltatok!

Szeretlek, szép virágok, titeket...!
Szinben, illatban gazdag éltetek
Tartsa meg frisen, ifjan lelkemet,
Mig láthatlak, mig köztetek leszek...!
Jertek, lakjatok aztán síromon,
Vegyétek vissza hült szivem felett,
Mit annak ti adátok egykoron:
Az ifjuságot, szint, és életet!

Ah én boldogtalan, kicsiny virág!
Ki élek búsan, észrevétlenűl:
Nem jő én hozzám szellő, napsugár
A pillangó is rajtam átrepűl;
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet,
Fölém kinyulnak a sötét galyak;
Elém irígy, rút fűvek állanak,
Még a szép világot sem láthatom:
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!

Szép tavasz-estén a kis ibolya
Sorsa felett imígy panaszola,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfüt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág;
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!

Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn;
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták dalló lágy szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék,
Az ég kék földjén arany súgarak,
Melyek reá, ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintáztatta a szabad
Légben a karcsu ékes ágakat.

Boldog volt a virág s szólt csendesen
Látván virágit, lombját s tövisét,
»Virág, lomb ékesít; a tüske véd,
Szépség, ifjúság, hatalom velem!«
De nemsokára a vidék felett,
Tornyosúltak setétlő fellegek;
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.
Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva már,
Reá undok pók hálót kötni jár;
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsohajt: vadrózsa nem vagyok!

És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől, a kertben volna jobb nekem:
Holott hű gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek,
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha a rút szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderűlvén ígyen álmodik:

Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
Amelynek erős, lombos alkata
Zugó szelekkel zugva dacola.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szívvel nem sohajt,
Eljő a hajnal, visszadja majd...
S egy elvesztettért tízzel gazdagul.

De megdördűl az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben;
Egy pillanat... s az égi tűz lesújt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyujtá az égi láng;
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszú, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem!

És harmadizben szállt alá az est;
Ábrándba mélyedt ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya.
S most a fehérliljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fennség magára von...
Legyek én, legyek fehérliliom!

S meglőn. Álmában úgy látá magát:
Mint a kert karcsú fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
S ő, ez átváltozásnak általa
Igen kevély, igen boldog vala!
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld!
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifju szép viráginak:
Mindaz egy-magán egyesűlve van!
És áll a liljom büszkén, boldogan.

A kertbe három ifju hölgy jöve,
Telvén a sok virágban öröme,
S megszólal egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem
Fogá el a hallott beszédeken;
Szorongásban telt aztán élete...
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete.

A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek borítván bánatos szemét,
Málvát, rozmarint, szegfüt szaggata,
És - letörve volt a kert liljoma...!
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halavány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kínja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belé-záratván a virág s leány;
Rögtön setét lőn... ő a holttal... ah!
- Hullván a hajnal hűvös harmata,
Felébredt, és szólt a virág, szegény:
Hála, hogy vagyok kis ibolya én!

Jobb nékem itt a bokrok enyhiben
Szerényen élni s észrevétlenűl;
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepűl.
Fedezz el, lágy fű s leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa, vagy liliom;
Legyek illatos szerény ibolya!

'Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülőanyánk!
Nyájas szerelmed árad
Kikeletkor reánk!

Mi vagyunk a kinyilt föld
Első virágai,
Hozzánk jön a legelső
Szellőcske játszani.

Az égnek tiszta mézét:
Az édes harmatot,
Testvérink közt először
Velünk kóstoltatod!

A csillogó  verőfény,
Mely reszketőn ölel:
Meleg csókját, szerelmét
Mással nem osztja fel.

Alusznak a virágok,
Mi már ébren vagyunk!
A bérc mogorva képe
Megenyhül általunk,

Mi, mintha nyelve volnánk
A jó földnek, ki szól:
A közelgő tavasznak
Tündéri bájiról.

Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülő anyánk!
Nyájas kegyelmed árad
Kikeletkor reánk!

Ifju kikircsek ajkán
Igy hangozott a dal,
Eggyé olvadva a táj
Lassú fuvalmival.

Igy örvend a szelid nép,
De van: ki bús, beteg,
Nem mondja a tavaszdalt,
Melyet mond a sereg. -

Hát a piros virággal
Szomszéd a halavány?
Vagy együtt jár a fénnyel
Testvér gyanánt az árny?

Nincs boldogság, amelynek
Ne volna bánata!?...
És szól a bús kikircsek
Békételen hada:

»Oh hadd emésszen a bú:
Csak jól teszen velünk!
Hervaszd, hervaszd, enyészet,
Megútált életünk!

S te jó anyánk, természet!
Gyöngéd szülötteid,
Kik más vidékre vágynak:
Meddig felejted itt?

A völgy lepkéje járhat
A bércen szabadon;
Más tájra megy lakozni
A lanyha fúvalom;

A csermely, aki szirtek
Forrásiból fakad:
A völgyön fut s bejárja
A rónatájakat.

S szegény virágnak innen
Mozdulni sem lehet!
Ah szép szabad világ!... itt
Gaz, cserje eltemet!

Oh végy fel minket innen,
Szelíd anyánk keze!
Gyökünk a sík mezőség
Hantjába téve le;

Ott óhajtunk mi lakni,
S éltünk virulata:
Ne a tavaszban légyen
Mikép eddig vala;

Midőn sárgulva kezd a
Fák lombja hullani:
Legyünk a csendes ősznek
Nyiló virágai!

Ha van virág, mit a kéz
Rengő bölcsőre szed,
Felékesitni a szép
Ifjú természetet:

Legyen a virág az ősznek
Borongós idején,
Koszorú a koporsón
S a haldokló fején!«

És mig ekkép beszéltek
A békétlenkedők:
Gyorsan megnyilt alattok
És elnyelé a föld.

Majd elvirult az élet
Megért az uj kalász;
Zörögve ing a kóró,
Melyet szél karja ráz.

S zöld köntös fedve gyöngéd
Alakjok melegen:
Kibujtak a kikircsek
Az őszi téreken.

Hideg kő s cserje által
Most eltemetve nincs;
Körűle sik, szabad tér...
És boldog a kikircs:

»Légy üdvöz, jó természet,
Édes szülő anyánk!
Az ősz virági lettünk,
Tágas tér lett hazánk.

Mi szép itt s így az élet:
A lomb zizegve hull...
Halkan bucsúzik a szél
Hű játszó-társitul.

Ha a sápadt világon
Nyájas napfény dereng:
A szivnek érzeménye
Fájó, fájó, de szent!

Ábrándiban a lélek
Ah szinte megszeret:
Halavány arcu szép hölgy,
Enyészet, tégedet!

Légy üdvöz, jó természet
Mi meghallgattatánk!
Ah!... csak e szörnyü köntöst
Ne adtad volna ránk!

Nem látja tőle senki
Karcsúdad termetünk:
A lomb zöld tengerében
Egész elsűlyedünk!«

És a földből feléjök
Egy halk szózat hatott:
Miért vágytok levetni
A jó ruházatot?

Békétlenek! hisz a lomb
Mely zöldelőn befed:
Pirosló arcotokhoz
Díszűl teremtetett.

Késő ősznek leányi!
Titeket e meleg
Köntös nélkűl az éjben
Dér és fagy ölne meg!

És ők meg nem nyugodva
A földnek szózatán:
Bánattal haltanak meg
Kevéssel azután.

De amint uj tavasz jött:
Egész ruhátlanul
Bujtak fel a kikircsek
Az őszi hant alul.

Kikeletkor, magában
Zöldül ki a levél.
- A természet kezében
Nem veszvén semmi el. -

De a nappal ködös, bús;
Az éj deres, hideg;
A rét végső virága
Fázlódva didereg.

Nem érzi most az ősznek
Mosolygó örömit;
Beteg lesz, végre meghal...
És élte oly rövid!...

A bús kikircs s az ősznek
Derengő napjai:
Mosolygó szép tavasznak
Halvány viszhangjai!

A mécsvirág, szellős magas
Bércen lakott;
Honnan belátni a kelő
S nyugvó napot.

Hol együtt van enyh napsugár
S hűs bérci lég;
A szép virág zöld lomb közűl
Emelkedék.

Előtte kéklő messzeség
Határai;
És a virágnak kedve jön
Leszállani.

Megnézni a kies mezőt,
Fénylő tavat;
Megösmerni sok szép, rokon
Virágokat.

És a bércről a mécsvirág
Gyorsan leszáll;
Lassan haladva a nyugodt
Tó partinál:

Meglátja benne a napot
S kéklő eget;
S önképe az, mit legtovább
Megnézeget.

Bámulja a rét és lapály
Szépségeit,
S örül, hogy innen, onnan is
Köszöntgetik.

Amint a láp mellett halad
S oldalt tekint:
Feléje egy sápadt virág
Bólingat, int.

S közelről így köszönti őt
Lágy hangokon:
,Isten hozott a sík mezőn,
Kedves rokon!'

»Ah, jó virág! hogy volnék én
Rokon veled?
Piros vagyok, s te halavány,
Mint a beteg!«

,Pedig látd, testvérek vagyunk,
Egy volt anyánk!
De a sors által, kétfelé
Szakasztatánk.

Te, fényben és örömben élsz
A bérceken;
Nehéz fájdalmat hordozok
Én idelenn.

A boldognál piros az arc...
S ha szenvedünk:
Halavány szinbe öltözik
Tekintetünk!'

Nincs magában élni kedve:
Nőt keresni, kit szeretne,
Vagy gyötörne legalább,
Elindult a szarkaláb.

Gazdag a földnek határa;
Völgy, halom borul virágba;
Könnyü, játszi fúvalom
Repked a zöld lombokon.

Mennyi kellem, mennyi szépség!
A virágok tarka népét
Ifjuság és szerelem,
Öleli át melegen.

Vágya vonván szarkalábat,
Szebb virágot merre láthat
Aprót lépve, délcegen
Jár a síkon, bérceken.

Díszben áll a messze róna.
S ha csak egy virága volna,
Bármi halvány kis virág,
Rabja lenne szarkaláb;

Ámde most, hogy lehet annyi
Szép leány közt válogatni;
Néha hármat is szeret,
Még sem tudja, melyiket?

Mert szerethet, válogathat
Bájosabbnál bájosabbat;
S az a baj, hogy annyi sok,
Aki rája mosolyog. -

A  virágok seregében:
Kihez szóljon, kire nézzen?
Mikor minden lomb megett
Bűbájos kép integet;

Itt áll a szép büszke rózsa,
Szerelmének lángját szórva;
Ott a bűvös liliom,
Öltözködve gazdagon.

A nefelejts néz szerényen,
Epedés van kék szemében,
Erdő és tó szépei
Vágynak néki tetszeni.

De őt kétség habja hányja,
S szeret sok virág-leányba,
Most ehez fut, majd ahoz...
De nem választ, csak haboz.

Rájok nyájasan tekintget,
Szépeket mond mindeniknek;
És csapongva osztogat
Hűség-esküt, csókokat.

De a másik pillanatban,
Hűtelen lesz öntudatlan,
Más virágot lát s szeret...
Változás az élvezet!

S ha vonzódás szólna hozzá:
Megvetéssel viszonozná,
S ki hideg marad szaván:
Eped, őrjöng az után.

És a sziv üres lesz végre,
Szűzies szent érzeménye
Szenvedéllyé korcsosul,
Önmagának ostorul.

A virágok nemsokára
Ráösmernek szarkalábra;
Akármit beszél nekik:
Rá se néznek, nevetik.

A rózsáról tüske szurja,
És előtte béborulva
A folyóka szótalan:
Hizelg annak hasztalan.

Vidd el innen csalfa szíved...!
Ne nyúlj hozzám, öszvecsíplek!
S csókolódó ajakán:
Égést okoz a csalán.

És a rét virági fogynak; -
Vége a tavasz-napoknak!
Barnul a lomb, a patak
Medre alját mossa csak!

A nyári nap, melegével
A virágból magvat érlel;
Elhullottak a lepék, -
Mennydörgésben szól az ég.

Ábránd s költészet helyébe
A valóság s munka lépe;
Víg madárka nem dalol,
Fészkén ülvén valahol.

Bánat gyötri szarkalábat,
Lombja hervadt, arca sápadt;
Mely csapongván, elveszett:
Szánja most az életet!

S néha multján nézve által,
E hazug vigasztalással
Szokta csalni önmagát:
Vígan éltem legalább!

Oh hiszen, ha ugy lehetne,
Hogy kifogyván lángja, nedve,
Összetörnék a pohár...
De csak teng a csapodár!

Mert  ki véle szenved, érez:
Senki sincs közel szivéhez
S bánat az, mit most terem
A csapongó szerelem.

S mely emlékivel vadan viv:
Önmagát ijeszti a sziv,
Álma oly kisérteti.

Száraz kóró lett az élet,
Játékul a kin szelének,
Amely rázza, zörgeti.

Mignem a vihar megindul.
S összetörve, irgalombul
A sirhalmakhoz veti...!

Nagy mozgalom vagyon
A tónak környékén,
Sok virág és növény
Aggódván, remélvén.
Némely a más percre
Már csak alig várhat,
Mert mit az a perc hoz:
Öröm lesz, vagy bánat.

Diszben leggazdagabb
Virága a tónak,
- Ki ellenállt eddig
Sok hóditó szónak, -
Szeret már valakit,
Szeret valahára!
S a kijelentésre
Időt tűzött mára!

Tünődnek: ez a perc
Hozni vajh mi jót fog?
Kit a virág választ:
Melyikök a boldog?!
Ezért a mozgalom
A tónak környékén;
Sok virág és növény,
Aggódván, remélvén.

Pedig e virágról
Lemondhatnak bátran:
Mert az rájok sem néz
Ábrándos voltában!
Tele van regényes
Vággyal, képzelgéssel...
Fényes árnyat kerget,
Amelyet nem ér el!

Vannak körülötte
Szép ifjú virágok:
S kicsinyléssel gondol,
Megvetve néz rájok;
És a bajnokfűvet
Neveztetni hallván:
Ez a név, ez a kép
Rajong gondolatján.

Képzeleg: mily karcsú
S magas az alakja!
Illatos virággal,
Dus lombbal megrakja!
Ugy áll a többi közt
Mint egy deli bajnok...
,Ő legyen az enyém,
Ő érte sohajtok!'

És a tó növényi
Hogy szavait hallják,
Mind körébe gyülnek,
S van nagy hallgatagság...
De a választáson
Mindenik csak elhűl...
Nem közülök van az:
Idegen nemzetbűl...!

A boldog vőlegényt
Nem ösméri senki;
Nevéről nagyszerű
Virágnak kell lenni:
Utána mentek már,
S a tó várja félve:
Növényit homályba
Borítván szépsége!

Hah...! most megérkezett...
És... lesz nagy hahota,
Hitvány gizgaz jövén
Vőlegénykép oda...
A híres bajnokfű,
E törpe rosz káka!
Levele s galya sincs,
Nemhogy vón virága!

Megzudúl a nádas,
Locsog a tó habja:
Ki sokat válogat,
A selejtest kapja!
Ki nem néz érdemet
S többet ád a névre,
Érzeleg, képzeleg...
Bolonddá lesz végre!

A  kevély virágszál
Ekképen megjárta,
Maradt bús fejének
Hervadás és párta;
S bajnokfű, hol egykor
Érte olyan szégyen:
Ott áll, ott nyomorog
Most is a rétszélen.

- - - Isten veled!
Hiven szerettelek...
Te voltál éltem boldogsága
Te voltál örömem;
Virágos volt a földi pálya,
Mert te jártál velem!
Most éltem húnyó estelére
Ragyogjon még szerelmed fénye!
Hűséged vesse lágyan
A sír ölében ágyam,
Mert e szív még ott is szeret...
- - - Isten veled!'

»Szivem szaggatják ajkaidról
A végbucsúnak szavai;
Ah, lelkemet szeretném hűlő
Kebledbe átfuvallani!
Szerelmem, mely csak a tied volt,
Nehéz, örök bánattá válik...!
És téged gyászol élve halva,
A sírban, a feltámadásig.
E puszta szív s halvány ajak:
Örömre meg ne nyíljanak!
Éltem legyen virasztó bánat
A temető halmán utánad!«

'Nem ugy, édes hölgyem! nem ugy;
Az álom és a sír enyém;
Tiéd az élet és öröm,
Ne mulj el napjaid felén!
Szerelmed boldogított, -
Könyek között temetsz el...
Hívd vissza néha képem
Szelíd emlékezettel...
De élj örömben, boldogságban!
A holtnak fáj a hosszu bánat;
Ha szellemem mosolygni láthat:
Ugy lesz a sirban csendes álmam!'

Tágas körben csapong a földi pálya,
És mintha mindig egy csapáson járna;
Összébb, összébb vonul pedig mesgyéje
Hogy végre a vonzó központot érje!
És míg sokat remélünk, várunk dőrén:
Megnyílik a sír, e mély földi örvény;
Felettünk összefut setét homokja, -
Minden feled és mindent feledünk...!
Annál a könynél nincsen egyebünk:
Mit a hűség hullat reánk zokogva.
A hölgy halottját földbe tette,
Feldomborult a sírhalom;

Viraszt felette akit a bú
Varázsa, kéje odavon.
És rajta rozmarint nevel
Fájdalmival, könyüivel,
Mely lelkéből szemébe árad...
- S a holtnak fáj a vérző bánat.

Aztán sok év letűnik,
Ölt zsenge lombot a fa;
S ha ősszel sárga lészen:
Lehull, elvész alatta.
Uj himvarrást nyer a zöld
Réten az ócska szőnyeg;
Még a sziklán is, a moh
Uj sarjadási nőnek;
S mit változás nem ére:
A nő bús érzeménye!
A puszta szív, halvány ajak:
Örömre nem mosolyganak...
S ki lenn, nem lát nyugalmas álmat:
A holtnak fáj a hosszu bánat.

Áll a magános rozmarin
A sirnak csendes hantjain!
Sohajtástól magasra nőtt,
Könyhullatástól sarja zőld;
De egy holdatlan éjszakán
Véletlen összerendül...
Megfutván fájó zsibbadás
A sir földén keresztül.
És elveszítve ágát:
Lesz hirtelen halálfa;
Világos-sárga rózsák
Rakodván oldalára.

Ah, gazdag ott a temető
  Kedves szivek hülő porával,
  S a hantot hév köny hatja által:
Holott a bús halálfa nő.

Mint a sirokba szurkált fáklya
  Világit halvány-sárga fénnyel,
  Mély sóhajtás ingatja éjjel,
Mely a gyászországot bejárja,
A mély sóhaj a sirból támad:
  Ne sírjatok, ne sírjatok!
  Ottlenn már boldog a halott...
A holtnak fáj a hosszu bánat!

A kert viráginak bájos seregében
Hol a kék és fehér liliom nyit szépen
S a rózsa szomszédja viola, tulipán:
Virult a hajnalka, mint egy ifjú leány.

A kertnek virági mind ifjak és szépek!
Ifjuság és szépség aranyidejének
A tündér szerelem társa, kisérője...
- Mindenik virágnak vagyon szeretője!

A csapodár lepke hizelgő szavára:
Szerelemtől pirúl a rózsa orcája;
Bársony-ajkával a karcsu kék liliom:
A méhe szájára mézédes csókot nyom.

A tulipán, ki a fuvalmat szereti:
Hogy keblébe nyuljon, megengedi neki;
A gyászos rozmarin, ezen özvegy virág
Előtt is, mosolygó szinben áll a világ!

A virágok között, a szerény folyóka,
A pirosló hajnalt szerette régóta;
Ki őt enyelegve hítta hajnalkának.
Hajnal és hajnalka boldogok valának.

Szeretői a kert többi viráginak,
Szellő  méh, pillangó még mind aludtanak;
De jókor felkele a szerelmes hajnal,
S kedveséhez repült csóktól égő ajkkal.

Mikor jött, ragyogott egész tekintete,
De a válás perce amint közelgete:
Jobban jobban sápadt, s bucsú-fájdalmának
Gyöngyei a virág kelyhébe hullának.

Őrzötte hajnalka a drága harmatot;
Melyet hű kedvese emlékül ott hagyott;
Hőségben sok virág mig megbetegedett:
A hűs harmattól nyert kelyhe enyhűletet.

Hogy hajnal s hajnalka boldogok valának:
Ellenére volt a kevély napsugárnak,
Ki, megrontásukat feltevén magában,
Leszállt a virághoz csillogó ruhában.

Ifju, szép hajnalka! nemed dísze, éke!
- Szólt a szerény virág csapodár vendége, -
Mit keblem  oly hiven, oly régen rejteget:
Engedd kibuzognom forró szerelmemet!

Ragyogó napsugár, a virág felele,
A hajnalt szeretem s boldog vagyok vele!
Méltatlan volnék, hogy éljek: ha hűtelen
Tudna lenni a hű hajnalhoz kebelem!

Szivem hüségével régen ő birja már:
Keress te más kedvest, csillogó napsugár!
Szólott hajnalka az ékes csábítónak; -
De aki folytatá szavát hódítólag:

Szép virág! a hajnal keble olyan hideg, -
S oly rövid az óra, amig enyelg veled!
Én reggeltől estig mulatok melletted,
Betöltvén szerelmem lángjával kebledet!

Hatalmas vagyok én! ösmér az ég, a föld!
Megállni sem mer a hajnal szinem előtt;
Ránézek... s elsápad arca kölcsön-pirja;
Mert azt is sugárim kegyelméből birja.

A jegenyefának egykor irigyletted:
Hogy oly magasan áll fejével feletted!
Szeress... ölelj által... s mely odafenn kéklik:
Sugárderekamon felfolyhatsz az égig!

Szólott a csábító, - s kit habozni látott:
Általölelte a reszkető virágot;
S kit forró hevével csókolt össze ajka:
Egészen oda lett a szegény hajnalka!

Mi a büszke rózsa, s a halvány liliom?
Százszor több kellem van szerényke arcodon!
Mit ér a rezeda s istenfa illatja!
A koszorut szivem ah csak neked adja!

Célt ért a csapongó napsugár, - mellette
Hivét a könnyelmű virág elfeledte;
Sirt a hajnal, végre könyje kiszárada
S barna fátyolban járt, minő volt bánata.

Addig kedveséhez járt a nap sugára,
El nem hagyván őtet, csupán éjszakára;
Boldog még sem vala a hűtelen virág,
Ugy tetszett; keblében titkos bú férge rág.

Szerelmem, napsugár! szólt sohajtva sokszor,
Csókod és szerelmed, mely hő ajkidon forr:
Ah, olyan égető!...  csupa tüzláng!... heve
Alatt hervad, lankad virágod kebele!

S midőn bánatjában meghervadt, beteg lett;
A jó hajnaltól nyert enyhe harmat-cseppet;
De a napsugárnak forró ajka legott
Felszitta kebléről az édes balzsamot.

S nem soká tartott a napsugár hűsége:
Mostan a hétszinű szivárványért ége;
Majd kacérkodni a csendes tóhoz jára,
S kacsingatott este a hegyek ormára.

Most fényes csókjai a felhőkön égtek;
A délibábnak, a puszták tündérének
Heves szerelemben lőn majd játszótársa...
- Szegény hajnalkának nagy volt bánkodása!

Nagy volt a hűtelen virágnak bánata!
Ha eljött kedvese: lángjától hervada.
Ha a csalfa sugár mellőle elmaradt:
Szíve elszorult a féltés sulya alatt.

És hitszegésének fájdalmas emléke:
Keblében emésztő, kínos lánggal ége;
Végre midőn meghült s messze vonult vala
A csalfa szerető: hajnalka meghala!

S a hütlen napsugár meg sem látogatta
Sirját a virágnak, ki meghalt miatta;
A napraforgónak mondott szép szavakat:
Nála hajnalkának emléke sem maradt.

De nem igy tőn a hű szerető, a hajnal,
Bús emlékezettel és szánó sohajjal
Este reggel eljárt a virág sirjára,
Ömölvén bánatos könyűinek árja.

És addig kesergett a sirhalom felett,
Hogy amint eljött a megújult kikelet:
Csudát tőn a hűség s szerelem harmata,
Mert a megholt virág ujra feltámada.

S ki hűtelenségét szemére nem veté:
Szerelemmel hajolt a szép hajnal felé;
Kellem és hűségtől lőn teljes kebele,
- Hajnal hajnalkával ismét boldog leve.
                  -
A csábitó maig eljár hajnalkához,
Mézes szavaival nyájas mosolygást hoz;
De a virág, látván a csalfa súgarat:
Tölcsérét bezárja, - s hivéhez hív marad.

Indúl az uj hold, - sugár-szálait
Mint egy ezüst vetélő hagyja el:
Sugáriból a csendes föld szinén
Szövődik halvány, reszkető lepel;
Mely elborúl a nyugvó életen,
És arra még mélyebb álmat bocsát,
Hol a lélek bejárja száz csodás
Látmány zsibongó, mesés csarnokát.

Indúl a hajnal, - bíbor fátyola
Arany szálakkal van áttörve már;
Lebben, - s a harmat róla földre hull,
Lebben - s a szellő lengedezve jár;
Zágy szender jő a mély álom helyett,
Mely hunytat, ébreszt; könnyű és szelid;
Melyben az alvó tudja, érezi
A nyugvás boldog, édes kéjeit.

És indul a nap, a gyors égi hős,
S szekerének sugár-küllőivel
Holdfényt és hajnalt messzetávolít
És a világra világot lővel;
Megszűnt az álom és elmult az éj,
Ébred ki él, a föld, lég és vizek:
Az ifjult élet  kedv és mozgalom
Pezsgő zajától forrnak, rengenek!

Midőn a hajnal szépen meghasadt,
Megnyíltak a virágok ezrei:
A hűs harmatban mosdató korányt
Illatos orcával köszönteni;

Csak a délike aludt csendesen,
Szemét behunyva a földön feküdt!
Nem élvezvén a reggel gyönyörét,
Amely élt, zengett, zajgott mindenütt.

»Szomszédasszonykám! régen megviradt,
Fényben, illatban fördik a vidék;
- Szólt a folyóka a fák súdarán -
Csak te nem birtál felébredni még?«

Az ébresztő szót hallá délike,
S midőn már délen érzé a napot;
Megnyitván kelyhét meleg súgara,
A hajnalkának választ így adott:

»Hagyj engem a korány óráiban
Pihenni a jó földnek kebelén;
A déli napfény kedvesebb nekem,
Abban virúlok, nyílok, élek én!

Az én anyám ékes virág vala,
A liliomnál jóval magasabb;
Zöld lombozattól gazdag ágain
Teljes rózsák rengettek, mint a hab.

Ösméred a szellőt, ki nem lakik
És nem maradhat egy helyen sehol;
Nem kér szállást a lombok rejtekin,
Éjjel nappal megy s holtig vándorol,

Hajlékony és beszinlő módja van,
Ajkán enyelgő, suttogó beszéd;
Álmadban csókkal hinti ajakad,
És hátra sem néz röptében feléd!

Anyámat a szellő szerette meg,
S viszonszerelmet esdekelt soká;
Ha róla egy hervadt szirom lehullt:
Azt is felvette, azt is csókolá.

De a csapongót ösmervén anyám:
Hizelkedésit egykedvűn vevé;
Miből a szellő meggyőződhetett,
Hogy e virágszál nem leend övé.

Nemes kebelben csendes néma kint
Költ a csalódás és a veszteség;
Boszúra gyúl a szív, ha nemtelen, -
- Az volt a szellő, - s boszút esküvék.

Anyámra törve éjnek idején
Leverte róla a menny harmatát;
Haraggal tépte, dulta lombjait, -
S hűtvén boszúját, zúgva tova szállt.

Idétlen mérge semmi kárt se tőn,
Az első perc ijedtségén felűl, -
Reggel, nevetni kezde már anyám...
De szíve megdöbbent véletlenűl;

S fájdalma nagy lőn. Engem nem talált,
Akit már akkor karján hordozott;
A szellő levert, a rög rám gurult...
Anyám elveszte, kisded magzatot.

És eltemetve; hűvös föld alatt,
Nem láthatám a szép természetet!
Anyámat hallám gyakran éjszaka,
Lányát siratni, aki elveszett.

Majd süvöltő szél járt felettem el,
És mintha száraz kóró zörgene,
Anyámtól többé nem jött semmi hang,
Jelen volt a halvány ősz ideje.

A gondos kertész jött el azután,
Megszedte a fű- s virágmagvakat;
Hogy elvesse kikeletkor megint...
- Csak én maradtam ott a föld alatt!

Nagyok valának szenvedéseim!
S midőn vihar zugott a látkörön:
A télnek első csikorgó fagya
Összébb-szorítá kisded börtönöm.

Kínos kétségbesés fogott elő...
Midőn felém a jó földnek szava
Jövén csendes, sugalmas hangokon,
Megnyugtatott és megvigasztala:

- Húnyd bé szemed s alugyál csendesen,
A földnek keble nyugtató, meleg!
Kis magzat! a tavasz ha megjelen:
Virulni, élni majd felköltelek!

S szemem, lágy édes álom zárta le,
Egy percig tartott... s hogy felébredék:
Felengedve volt börtönöm fagya,
Hozzam hatolt a tiszta enyhe lég.

Megtartott a föld anyakebele;
Lágy, édes álmat az bocsáta rám;
És álmaimból a nap költe fel,
Meleg sugárin felvirágozám!

Nem lészek én többé magas növény,
Anyám - a földnek keblét ölelem!
Nem nyílok én meg hűvös hajnalon,
De akihez szerelem s hála von:
A fényes napnak, délben, melegen.

Lágy szellőben habzik a rét,
Gyors patak fut rajta végig,
Mely üdítő hüs habokkal
Önti el gyakran mellékit.

Nyilt virágtól, zsenge fűtől
Van mosolygó ifju képe;
Hangjában száz pitypalatynak
Mintha szólna, mintha élne!

A táj fényes pillangói
Szálldogálnak, nem pihennek,
Mint mosolygó édes álma
Boldogságnak, szerelemnek. -

Elvégzé a nap futását,
Csendes alkonyszellő támad,
Hosszu árnyék-óriások
Futják be az esti tájat.

A rét szélén vándor áll meg,
Szántóföldnek ért  kalásza...
Olyan fáradt! messziről jön,
És szállást kér éjszakára.

S im a füvek összesúgnak:
Csak miatta baj ne érne...!
De egy kapzsi észrevevén:
Összevissza gázol érte.

S a kalászt elútasítják:
Kérjen szállást a rokonnál
Itt a szomszéd búza-földön; -
- S ő szegény, a parlagon hál.

Jött a rózsa másnap és mond:
Ékes kert az én lakásom;
Ah! de ott régóta sínlek:
Itt remélem gyógyulásom!

Kedves a táj, tiszta a lég,
A pacsirta ajka csattog; '
S ti rét kedves jó virági,
Magatokhoz befogadtok!?

S rét virági összesúgtak:
Mit? e rózsa ide készül?
Hogy ne lásson senki minket
Szemcsábitó kellemétül?

Mivé lesz a sárga pimpó?
Szarkaláb és a demutka,
Sárkereppel, lóherével:
Mily mellőzött sorsra jutna!

És be nem fogadva őtet,
Visszatért a sinlő rózsa,
És a szellő nemsokára
Bús halálhirt hoza róla.

Harmadnapra jött aranka;
Nyomorultra nézni is kín!
Ezer szálu vékony inda, -
Tört, lombatlan és viaszszín.

Igy esengett, igy panaszlott,
Érve a rét hancsikához:
Nincs a földön maradásom,
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!

A szőlő s a kert vidékin
Meg sem engednek fakadni!
Ha a szántóföldre mégyek;
Tüzzel, vassal irtanak ki!

Élek kinos bujdosásban...!
Igy beszéle, felsohajtván:
Csak szabadna meglapulnom
Valahol a mesgye partján!

Összesúgtak fű s virágok:
No lássátok... istenadta!
Mily inséggel küzd az ember
Gyülölségének miatta!

Ah, fogadjuk be magunkhoz...!
Nem hasznos fű és nem is szép;
- Megsajnáltunk jó növényke;
Ne szorongj ott, jöszte errébb!

Maradj köztünk lakni! Itten
Ösmeretlen a csoroszlya,
Üldöző kéz nincs utánad
Hogy indáid tépje, fossza.

Meghalunk bár, - rendre dőlünk,
S zordon télnek zöldje nincsen:
De az uj élet csirája
Élve szunnyad gyökeinkben.

És helyet fogott aranka.
Oldalán a vézna szálak:
Mint megannyi éhes kigyók,
Szerte-kusztak, szerte-másztak.

Mig a föld alatt azonkép
Száz gyökérszál futva széjjel:
A rétségnek más vidékin
Bútt fel átkozott fejével.

S bármi érje a kaszálót,
Megzabáljon, vagy kiégjen:
Semmitől sincs veszedelme,
Semmi sem fog e növényen.

Fű, virág mig hervadoznak:
Ő gyarapszik, sarja búja;
Ezt elnyomja a növésben,
Azt helyéről is kitúrja.

Szük keblű volt, nem hozott irt
A valódi szenvedésre;
S érdemetlennel tevén jót:
Nagy a rétnek bünhödése!

Mintha a tüz érte volna,
Sárga folttal képe tarka;
Hasznos fűveit gyököstül
Irtogatja ott aranka.

Sárga színével világít
A siralmas pusztuláshoz...
Terjed, sarjad, foglal, akit
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.

Illatban úszó ékes kert felett
Arany szárnyu pillangó repkedett;
Minden virágnak a szemébe néz,
Minden virág keblén fogadni kész;
De ő közöttük nyugtalan repes,
Mint ki valami ösmerőst keres.
Ott kúsz hajnalka a zöld pázsiton,
Mosolyg a rózsa és a liliom,
Ott a százszorszép s égőszerelem:
De ő le nem lép egy virágra sem.

Midőn fut, fárad és haszontalan,
Szegény lepkének nagy bánatja van!
S ajkán imígyen szól a fájdalom:
- Keresztűl egy összetört sóhajon -
Ah, hol van ő, kit hű lelkem szeret?
Illatos szegfű, mi történt veled!?
Nyájas szavakkal nemrég hagytam itt, -
A kertnek többi szép virágait
Diszben virulva helyökön lelem, -
Csak őt nem, aki legdrágább nekem!
Édes virágok, jó szomszédai!
Nem tudnátok hírt róla mondani?

S egy szikár özvegy szólt, a rozmarin,
Gyorsan peregvén a szó ajkain:
Szegény barátnőm és szomszédomon
Mi történt? ah én legjobban tudom!
Ha én rám hallgat, nekem szót fogad:
Nem siratnád most szép virágodat!
De elragadta a világ nagyon, -
Miért éltével lakolt, fájdalom!

Szép volt a szegfű, színe, illata
A kertben áttündökle, áthata;
S szépség a szívnek csak kínjára van,
Mert hisz aki szép, mind boldogtalan!
Az fényes átok, édes kárhozat,
Gyöngy, mit a csiga méhébe fogad;
Rosz szellemektől bérlett hatalom,
Ha bírod: kísért, bűvös súlya nyom.
Fény, mely száz szembe bájolón nevet,
De egy kebelnek sem ád meleget;
Magát emészti föl hévségiben,
Csábítni tud, de boldogítni nem!

Szép volt a szegfű, és szépséginek
Az egész világ hódol, hízeleg;
Boldog volt: kit bár távol, megcsapa
Széjjel-terjengő édes illata.
Egy mosolygásért bűvös ajakán:
Sok szerelmes meg is halt volna tán!

S a boldog, a kevély virág körűl
Van még a lég is kéjül, gyönyörűl.
Pillangók jönnek édes mézes ajkkal,
Bibor-képpel mosolyg reá a hajnal;
Az éjnek gyöngéd ifju gyermeke
A harmat, titkon édeleg vele.
Enyhitni kész a lágy hűvös fuvallat,
Ha a napfény heves csókján ellankad,
... Ah! a boldog, kevély virág körűl
Van még a lég is kéjül, öröműl;

S mi a gyönyörnek véget vet vala:
Nincs semmi ok! - csak... a gyönyör maga;
A szegfű bágyadt, - elszórt, - halavány,
Gyötri valami nem ösmert hiány.
Ohajt s megún szellős napsugarat,
Bántja, ha eljő, fáj ha elmarad;
Epesztő vágya van, s ha teljesűl:
Elfordul attól bús-kedvetlenűl...

Mitől remeg? mit óhajt? mit szeret?
Kérdő szivében nincs rá felelet...!
Érdeket, ingert nem lel semmiben,
Most merev félhalott, majd nyugtalan;
Szépsége... boldogsága... élete...
Illat... lég... szerelem terhére van!
Kedélye érzéketlen álhalott...
Ah! a gyönyörrel tultelt, tullakott!

.........
.........

Ez állapot nem is tartott soká
- Szavát az özvegy ekkép folytatá, -
Szegény szomszédom egy hűs reggelen:
Halványan leltem, - és élettelen!
Nem tudja senki, hogy történt vele?
De szegény virág öngyilkos leve!
Vizsgáltam kelyhét, megrepedve volt!
Szét-tépte dús, tulteljes szirmait...
Minő ifjú még, mi boldog, mi szép!
S már csak illatja, lelke szárnyal itt.

A lepke megy... s a virágok között
A szegfű kórója búsan zörög...

A megifjult földnek határán,
A tündér, virági közt járván,
Derült esthajnal halk csendében
Kikérdezte őket gyengéden:
Mondjátok el kedves virágok
Mosolygó menny kegyelme rátok!
Kinek mi fáj? szivén mi gond van?
Ki mért eped csendes titokban?
Panaszkodjál, kérj, gyönge népem:
Öröm lesz meghallgatni nékem!

Szálas vetés alján kinyulva,
Alélt növény feküdt az utba;
Erőt vőn rajt a fájdalom már...
S imigy szólott a vadfolyondár:

Oh jó tündér vedd el szivemről
Vedd el gyötrő fájdalmimat!
Melyek kinoznak a kegyetlen,
Hütlen buzavirág miatt.

Szeretjük egymást, - s ő imigy szólt:
Mily szép az élet, édesem!
Jer, jer, sétáljunk egyet e kéjt
Mosolygó nyári reggelen!

Bejártuk aztán a vidéket;
Megnéztük a fénylő tavat;
Közel lakó barátainknak
Jó reggelt mondva az alatt.

Itt, nyájasan beszédbe állt a
Barátságos komló velünk;
Örültünk, hogy sok jó virággal
Mulathatunk, cseveghetünk.

Amott, a parlagrózsa hítt be,
Hogy lássuk szive örömét:
Kinek az éjjel egy mosolygó
Piros kis lánya születék.

És hazatérve monda társam:
Az idő olyan kellemes,
Játszunk bujósdit! hunyj te; aztán,
Ha hallod, hogy szabad: keress!

Én hunytam; ő bujt, én kerestem,
S ő, azt a csalfa kék fejét
Fel-felüté, meg visszahuzta;
Csalogatván hátrább, elébb.

Én kergetem lélekszakadva,
S amint megfogni akarom:
Helyette rút, szurós kalászfőt
Szorít keblemhez két karom...

Elfáradtam... nagy lőn a hőség...
S elvesztve már minden nyomot:
Alig hunyám könyűs szemem be,
Az álom mélyen elnyomott.

Kegyes tündér! most ébredek fel,
Midőn a nap régen lement,
Haza indulnék,... oly setét van...
S hol lelem fel a hütelent!?

Vigasztalódjál szép leánykám!
A tündér igy nyugtatta őt;
S gyöngéden két karjába tette
A pajkoskodó szeretőt.

Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve,
Álmadban ugy, mint éberen!
Meglásd: nem hoz több bút fejedre,
S hozzád sohsem lesz hűtelen!
                  -
A tündérhölgy tovább lebegvén
A harmatos mezőn: felé
Bus panaszát, a sárga képü
Pitypang imígyen emelé:

Nem itt születtem, messze földről
Szakadtam, árva én, ide:
Testvéreim, tul a setétlő...
Bércen lakoznak, messzire!

Itt is jár szellő s harmat, a menny
Itt is fénnyel mosolyg reám;
De én mégis csak visszavágyom,
Mert mégis szebb az én hazám!

Ott a kies rét a patakkal,
Amely vizével itatott;
Ott vannak őseim, barátim,
Ott láttam én meg a napot...

Kegyes tündér! honvágy öl engem,
S megőszül bús fejem hamar...
Bárcsak feltépne s messzedobna
Egy szánakozó zivatar;

De én tudom: hogy itt halok meg!
Ah, bár csak édes magzatim
Repűlhetnének őseikhez,
A kedvező szél szárnyain!

Leányom! a tündér viszonza,
Miért e bánat, e panasz?
E föld oly kedves lesz idővel,
Amilyen kedves volt amaz.

Te itt maradsz, - de magzatidban
Legyen meg vágyad, örömed:
Szárnyat tüzök rájok, - s honodba
Őket mind visszaküldheted!

Mint annyi apró lég-hajósok
Az ég csendes szellőiben,
Őseidhez átevezhetnek
A messze kéklő bérceken.
                  -
A tündér nyugtató szaván, a
Pitypang vigasztalódva van;
Midőn a vadszegfű sohajt fel
Az út mellől fájdalmasan:

Bánatba van fejem borulva!
Halld jó tündér! történetem:
Te színes, illatos virágot
Adál kegyelmesen nekem.

Boldog valék! uj, uj kecsekkel
Ruházott a jó kikelet,
Gyöngéd szellő, nyájas pillangó
Csókolta arcom s keblemet.

Kóró vagyok most, -! szánni tud csak,
Ki bús beteg képemre néz...
Jó tündér, vedd el rólam a kint!
Mely gyász éltemnek oly nehéz!

A hangya erre járva egyszer,
Kiváncsian tekintve rám,
Dicsérgeté karcsú növésem,
Pirosló ajkam, zöld ruhám.

Én csak hallgattam és nevettem
Ezt a bohó kis állatot:
Ki engem ilyetén beszéddel
Mindennap meglátogatott.

De jötte sűrübb és beszéde
Merészebb lett szemlátomást;
Mig hévvel tartott lábaimnál
Hosszú szerelmi vallomást.

Oh szép virág! hajolj le hozzám,
Engedd csókolni  kebledet!
Szeress...! légy boldog is, ha szép vagy...
Boldogtalan, ki nem szeret!

Fenyegetőzni kezde aztán,
- Folytatta a hervadt virág, -
Hogy megrohan, ha eltaszítom,
S gyökerestűl kidönt; kirág.

És végre mit mivel! Dühében
Felfut karcsú derekamon...
Ah, ki tudná hiven leirni
Félelmem és irtózatom...!?

Éles körmét keblembe vágta
S csókjával, tiszta ajkamat
Illette búján, a kegyetlen,
Gyönyörrel nézve kínomat. -

Egyszer, pusztító bánatomnak
Okát kérdé a hangyales;
- Kicsiny állat, mely a fövenyben
Lakik s élelmet ott keres. -

S kihallgatván a jó bogárka
Vigasztalólag így felelt:
Szegény virág, csak légy nyugodtan;
És bízd reám a szemtelent!

Aztán az úton, merre hozzám
A rút, félelmes hangya járt:
Egész éjjel dolgozni hallám
A jóindúlatú bogárt.

Lest ásott, - mely mint a folyondár
Tölcsére olyatén vala;
Szabályosan szaladva össze
A mély fenékig oldala.

Alján elrejtezett az állat,
Véknyan fedő fövény alatt, -
S jövén a hangya: a veremnek
Egyenesen neki szaladt.

Ahol meggördülvén alatta
Az ingatag homok-szemek:
Ő, a veszélyt hozó mélységbe
Hanyatt-homlok lehempereg.

Ott, mint a tigris, rárohanván
A hangyales megölte őt. -
Én ujjá lettem...! dult virágom
Elhullott és szebben kinőtt.

Boldog valék...! elhozta ismét
A pillangót uj kellemem;
A gyöngéd szellő nyájasabban
Ringatta karjain fejem.

De ah! rövid volt boldogságom,
A nyugtalanság visszatért;
Mely ismét elhervasztja, látom,
Megifjult éltem kellemét.

Az én oltalmazó bogárkám
Hirtelen megszárnyasodott
És elrepült...! ah, most ki véd meg?
Ha hangya jő, én meghalok!

Vigasztalódjál, jó leányom!
Felelt a tündérhölgy neki;
A rózsának kezem tövist ád,
S téged nem tudna védeni?

Én illatos, piros enyűvel
Kenem be termeted, nyakad;
Ha ellenséged ujra jönne:
E lépen ott vesz, ott ragad.
                  -
A tündértől oltalmat aztán
A bércek gyöngyvirága kért:
A rút ördögszekér esengett
Régóta már szerelmemért.

Mind hasztalan mondtam ki néki:
Hogy én őt nem szerethetem;
Undorító édeskedéssel
Keserité meg életem!

Addig boszantott, hogy miatta
Elhagytam a kies mezőt,
S lakást egy tószigetbe vettem,
De éltem jobban ott se tölt.

Mert üldözőm szünetlen ott állt,
Velem szemközt a part felett;
Közel már nem férhetve hozzám:
Bólingatott, integetett.

Ez úgy boszantott...! s nyugtalanná
Tevé egyhangú napjaim!
Gyakran álmodtam: hogy keresztűl
Gázolt a tó hullámain.

És a sziget ködös legében
Halovány és beteg valék;
Kétségbe kellett volna esnem:
Ha még, meg nem sajnál az ég;

De üldözőm sárgulni kezdett,
Beteg lőn s végre meghala.
S én visszatérvén a mezőre:
Boldog levék mint valaha.

Kiket oly rég láték, örömmel
Köszöntém a virágokat...
De ah! borzasztót kelle érnem:
Engem kisértet látogat...

A holt ördögszekér, ha szél fú,
Bősz tánccal ellenem rohan;
Száraz oldalbordája, csontja
Csörög, csattog borzalmasan...

Kegyelmes tündér! tőle ments meg!
És mond a hölgy: megmentelek!
Hol ékesen váltják fel egymást
Az enyhe völgy, a zöld hegyek:

Az erdőségben lesz lakásod,
Sürű bokor tövén, ahol
Zengő madárka rakja fészkét,
S a kísértet nem kóborol.

És a bércen, a bokrok alját
Többé elhagyni nem lehet!
De illatoddal messze szállhatsz
Betöltve földet és leget.
                  -
Most a szelíd démutka szóla:
Ah, én igen beteg vagyok!
Hol találok mély bánatomra
Enyhítő írt, gyógybalzsamot?

Hű kedvesem sirjába szálla,
S én, mint az üldözött futok;
De égető gyötrelmeimtől
Megmenekülni nem tudok.

Gyötrelmedtől, szegény leányom!
Hiába futsz, bércen, mezőn:
Még jobb, ha tárgyához közel vagy...
Menj -! s lakozzál a temetőn!
                  -
A tündér szóla gyöngéd ajkkal, -
Azonban meghasadt a hajnal,
S ő eltünék a lanyha szellőn:
De minden, amint mondta, meglőn:

Kedvesét a folyóka karja
Reá-folyván ölelve tartja;
S örömmel elmondhatja róla:
Hogy hűtelen nem volt azóta.

A pitypang boldog, - szállva messze
Léghajózó magzatja ezre.

Az enyves vadszegfűt a hangya
Kerűli, nem hogy megrohanja.

A bérci gyöngyvirág nem retteg
Jöttén zörgő kisérteteknek.

Démutka nem fut, benne mely ég:
Fájdalmától hogy megmenekjék;
Közel van inkább egyre hozzá:
A temetőkertben lakozván.

Követségben, két szál moh jött a
Tündérnőhöz s beszélt:
Te meggyógyítád a virágok
Fájdalmait, sebét.

Im, üdvözöltet általunk a
Mohoknak erdeje:
Hatalmad jóvoltát s kegyelmed
Éreztessed vele!

A mohok kisded népe közt él
Egy ősi hagyomány:
Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves
Valánk a bérc fokán.

Hasonlitunk is a fenyőhöz,
De ebben nincs öröm;
Mert alacsony, bús törpeségben
Tengődünk e kövön.

Tündér! add vissza kis mohoknak
Elébbi termetünk,
Hogy ismét a bércet borító
Sötét fenyves legyünk!

,Magas fenyves valátok egykor:
S vagytok kicsiny mohok,
Elbűvölés nehéz hatalma
Feküdve rajtatok.

Szegény asszony élt hajdanában,
Táplálgatván magát;
S hogy száraz fát szedett az erdőn,
Egy abroncsot talált.

Gondolta: kulcsából kibontván,
Jó lesz ez is neki!
S hogy jobban a zajdába férjen:
Apróra tördeli.

De amidőn magát kirúgta
Az abroncs: - hirtelen
Emberré változott, - az asszony
Se holt, se eleven...

Nagyot nyujtózván szólt az ember:
Jó asszony, köszönöm!
A bűvös bodnár kínozott meg,
Kivel sok a pöröm.

De szólj: mivel szolgálhatom meg
Szives jó'karatod?'
S gyorsan felelt az asszony, amit
Ijedtében tudott:

Légy keresztapja gyermekemnek...!
Jó! mond az idegen,
S hogy majd a vig keresztelőbe
Maga is elmegyen.

A lányka meglett, s nőve szépen
Kifejlett idején;
Félkeze volt anyjának, olyan
Szófogadó, serény.

Szivén szelidség, s kellemektől
Tündöklött homloka;
Látszott rajt a keresztapának
Tündér-ajándoka.

De a szegény asszony beteg lett,
S elküldé gyermekét
Fürdőfűért, melytől bajára
Könnyebbülést remélt.

Kiment a lányka és az erdőn
Gyógyfüveket szedett,
Midőn az irígy fenyvek, össze-
Sugtak feje felett:

No lássátok! fű és virág itt
Most is gyéren terem...
Jertek, boszúljuk meg magunk e
Pusztító gyermeken!

S földig borúlva lombjaikkal
Az ösvényt elfedik;
És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy
Szélvész kerekedik.

S hogy fel s alá ijedve futkos
Az eltévedt leány:
Az ág megtépi köntösét, és
Sebet karmol nyakán.

Sír a lány: hogy huzom ki itt a
Félelmes éjszakát?
Ki visz anyámhoz? s egy közel hang
Felel: keresztapád!

Nyájas, jó embert lát a gyermek,
Kezében görbe bot;
Haza vezetlek én, leányom,
Ne búsulj, légy nyugodt!

Aztán botjával nagy keresztet
Rajzolt a levegőn...
Mire a zúgó fenyveseknek
Csak a hült helye lőn.

Apró, zöldes moh lett a földön,
Hogy aki abba jár:
Ne tévedjen meg sűrejében
A legkisebb bogár.

Valátok zúgó, büszke fenyvek,
Most törpe kis mohok;
Mig a megbűvölési évek
Eltelnek rajtatok!'

Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom;
Ha harmatjából, méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.

Ha szirmait megnyitta éjszaka;
Kék szinben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...; mert elátkozva rég,
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág;
Szomszédos levén a tájon véle
A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bús napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha utja célját, végét kérdezi:
Hideg, kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehérliliom;
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó szél! engemet,
Szól a virág és könye megered;
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradságtól piheg,
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épűle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés, más más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet reá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt ketté szaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át;
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett;
A felleg árnya hid lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen;
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.

Vendégekül meghíva voltanak:
A táj virági, - s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg;
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frisitőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert virító hangafáinál,
Éji fülmilék kara hangicsál;
A nyárfa kedvét vig tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!

És vígad, vígad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek;
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom, meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világitó szentjánosbogarak;
A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll, és vele
Karcsú arája, bájos kedvese;
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószin patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,
S lázas kedéllyel visszatér nyomon;
Felindulás ül szép arcúlatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de liljom felsikolt
Hóköntösén vér... s vértől annyi folt...!

Zavar s réműlet... ah ki fejti meg...?
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kisérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.

És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,
Hű parlagrózsa új életre költ;
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa és liliom...
Kedves bú űl a halvány arcokon;
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!

S parlagrózsának ha tán vágya kél,
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.

S a kiontott vér meg sem hűle még,
A  büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.

És amiképen mondja a rege,
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:

Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, - s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.

'Csendes éj szállt a világra,
Égen, földön hallgatás van.
Harmatárban megförödtem,
Megförödtem  holdsugárban!

Jer' leányzó, jer pipacska!
Öltöztess fel dísszel engem;
Testvérem nászünnepélyén
Ékesen kell megjelennem!'

És felel rá a  leányzó,
Aki titkos tervben fárad:
»Legszebb vagy te kék ruhádban;
Ah ne vesd le kék ruhádat!«

Éji fénynél elvesz a kék,
Csillogó piros ruhát hozz!
Jobban illik a piros szín
Nászörömnek víg zajához!

És dult-fult a lány magában:
Ah, mi szépek más virágok!
Hordva kék, fehér, piros mezt...
S én rut hamuszinben járok!

Irígyen néz másra a szem,
Gyönyörködve kellemében;
S csak én érezzem, sirassam
Szomorú  megvettetésem?

Jó kékliljom! hasztalan vársz,
Elviszem piros ruhádat...
Legalább egy édes órát,
Díszem árán hadd találjak!

Várt a liljom, hasztalan várt, -
Mások régen elmenének;
Végre hallja milyen gyászos
Vége lőn az ünnepélynek.

Mikor aztán zöld kastélya
Lombos rejtekit bejárja:
Hült helye már a pipacsnak,
S véle eltünt díszruhája.

'Menj! s rabolt díszedben, álnok!
Örömed soká ne légyen:'
Mond a liljom, és azóta
Megmaradt kék köntösében.

S a pipacs díszes, pirosló
Ruhát hord e pillanattul;
Ah, de dísze oly  múlandó...
Reggel nyílik, estig elhull! -

A halmon, melyet zöld erdő ölel,
Két virág lakott egymáshoz közel;
Az izsóp egyik s a vadviola,
Mind a kettő kivándorlott vala.

A kertben jó volt dolguk. Dudva, gyom
El nem nyomá a virágágyakon.
Hőség s hidegtől óva, - szomjatag
Fejökre fris vizet locsoltanak.

De mivel rólok a kertész keze,
Minden túlhajtó lombot lenyese;
Ábrándozók, elégületlenek,
S megúnják a jó kerti életet.

El a mezőre! a szabadba, hol
A csermely ömlik s a madár dalol!
Szabad természet, te légy uj hazánk, '
Hol a kertész kezét nem nyujtja ránk.

A két virág a bérc lakója lőn,
Ott tengenek halványan, szenvedőn.
S ha csendes est van s a vész nyúgoszik,
Borúsan hangzanak panaszaik:

Még sem nekünk való ez a vidék!
Hol a szegény virág kifagy, kiég;
Hátunk megett magas vadon hegyek,
Mik idecsalják korán a telet.

A lég oly éles, a föld csupa kő, -
Virágok helyett gyér mohotka nő;
Rosz illatú belend, mérges növény;
S kék gomba támad a fáknak tövén.

Valamennyi szél s vihar itt lakik, -
Ugy bömböl, ugy zúg késő hajnalig!
A kertben díszlénk, itten elveszünk...
Ez a vad vidék nem való nekünk!

'S a boldog kertet mikor hagytad el?'
»A menyegzőkor!« - az izsóp felel.
'Oh én elébb! ugyan mondd el nekem:
Mi történt aztán a bús éjjelen?'

»A fénysziromból mi lett, azt tudod!
S hogy tőle a násznép széjjel-futott.
De a vakand, ki ott kertész vala
Hogy járt, midőn vadrózsa meghala?!

Ott kuttogott a sűrű fák megett,
Midőn a véres gyilkosság esett;
A hívó szélnek ily választ adott:
Mi baj, mi baj? rövid-látó vagyok!

Pedig mindent tudott, és látta jól
Az eseményt a fák homályiból;
A parlagrózsát ép ő adta ki:
Szép vőlegény, jer! itt vár valaki...

De meglakolt, mert elsülyedt; - setét
Lyukakban tölti kínos életét.
És amikép hazudta egykoron:
Rövid-látó lett s él csaknem vakon.

S mint mestersége vala idefenn:
A földet ásni, túrni kénytelen;
És élte, e haszontalan dolog
Miatt, folytonos veszélyben forog.

S a kert, mely akkor csaknem puszta lett,
Kiheverte a fájdalmas sebet;
Azt mondják: most még dúsabban virúl...
Mért is jöttünk el onnan botorúl!?

Mi boldogítja vagy szenvedteti
Az embert: a szív s annak érzeti!
Mert fény és árnyék, bánat és öröm,
Együtt lakoznak minden földövön!

Maradjon itt a vadbérc és a hegy!«
S a két virág a kertbe visszamegy;
Köszöntvén őket a virágsereg,
Szivesen látja a megtérteket.

A bokros izsóp és a viola
Azóta ismét a kertben lakik;
De látszik a teljetlen violán
A falusi élet mind e napig.

Honnan származott az égő
Szerelemnek szép virága?
Nyíló szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva.

Éjjelenként mért sohajtoz
Olyan hosszan, olyan mélyen?
Hisz boldogság és öröm van
Festve csillogó szinében!

Midőn parlagrózsa szívét
Fénysziromnak gyilka érte,
Mely szerelemtől piroslott:
Földre omlott drága vére.

És amint hull és patakzik,
Így kiált a hűtelennek:
'Igaz voltam, elhajoltál...!
Te megöltél, - én szeretlek!'

S hideg föld a vért elissza,
Benne minden élet elhül...
De a holtat visszaküldi
A mosolygó kikelettül;

Mert bár a szív nem dobog már,
S érzéketlen, föld alatt van,
Amely lángolt benne egykor,
A szent érzés halhatatlan!

Hol kihullt a föld porára
Parlagrózsa forró vére:
Hatalma a szerelemnek
Uj virágot hoza létre.

Ez sohajt oly hosszan... mélyen...
A magános éjszakában:
'Hű maradtam. hűn szeretlek
Az életben, a halálban!'

S kinek szirma ugy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva:
Hulló vérből lett az égő-
Szerelemnek szép virága.

Hol tél, tavasz, nyár
Fogóznak össze:
Felhőkbe nyúló
Bérc oldalán
Havasi rózsa
Nyílván, szelídebb
Lesz a rideg táj
Virúlatán.

Fenn a magasban
Nincs szaggató kéz,
Nem hat föl addig
A kandi szem;
Szelíded arcán
Boldog mosoly van
S mi búra hívná:
Nincs semmi sem.

A tiszta légben
Élvén, születvén,
Hol a derűs menny
Sugárt lövel:
Alantiságban
Szenny nem ragadt rá,
Mint aki jár a
Földhöz közel.

A kerti rózsák
Szépek, kevélyek;
Sajnálva a kis
Távol rokont:
Egyet közűlök
A bércre küldnek
Ki a virághoz
Érkezve, mond:

'Sorsod, - kietlen
Bércen nyomorogván -
Szivünkre vettük
Kis rózsaszál!
Jövel közinkbe
S légy boldogabb ott...
- Szebb is lehetsz még! -
Mint itt valál!'

»Szép, büszke rózsa!
Menj vissza és mondd:
- Köszöntve a jó
Testvéreket, -
Nem hagyom én el
E zord vidéket;
Mert boldog éltem
Csak itt lehet!«

'Hogyan? mohos szirt,
Bús, törpe fenyvek,
S hólepte ormok
Szomszédaid!
A menny ha dördül
S villáma csattan:
Reszket, nyög a táj...
S boldog vagy itt...?

Lenn a lapályon,
Hol gyors patak foly,
S jár lanyha szellő
A kert felett:
Nem jobb leélni
Illatba' fördve,
Szeretve, ifjan
Az életet...?!'

»Csak éljetek ti
Kéjben, örömben,
Szinesre festett
Rácsok között;
Én a szabadban
Vágyok maradni,
Ahova engem
Sorsom kötött!

S ha éles a lég,
A táj kietlen,
Szegény, sovány föld
Mohot terem:
Mondd meg, szülötti
Szerelme nélkül
- Elvesztve azt is -
Mivé leszen?!

Ha csendes a táj
S madár dalolgat!
Ha csattog a menny
S a vész üvölt;
Reggel, vagy este,
Éjfél homályán,
Minden jelenség
Örömre költ!

Ébredve: látom
A völgyet, ormot...
S örömre gyúlad
Tekintetem; -
S végpillanatját
Hunyó szememnek
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem!

Ott hosszu évek
Itt egy rövid perc;
Ott fény, öröm; s itt
Bú, fájdalom...
Mi könnyü lenne
Évek s öröm helyt
A percet és bút
Választanom!

Kóró tebenned,
Szülötte-földem!
Inkább leszek, mint
Másutt virág!
Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavassza;
Az éj, mint máshol
A napvilág!

Szeretve hozzád
Simúlok...! érted
Én nem cserélek
Más idegent!
Oh mert előttem
Hazám! te földed
Minden fűszála
S porszemje Szent!«

Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hóditó kecsekkel mért áldott meg téged?!
Ha te nem oly pompás diszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál;
Ha bűvillatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irígy féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek;
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...!?
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.

E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irígy mivoltokban leginkább akarták;
A szelíd kék pedig, vonva, rábeszélve
Elegyült a gyászos összeesküvésbe.
A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehérliljomra haddal ütni készek.

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarja fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalaku kardja.

És igy közelegnek, harctúl égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában;
A fehérek hada, mint egy hószin fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre;
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.
Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba;
És tűkörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.

És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószinű zászlócskát tartván a kezében;
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy így ellenkednek!
S hogy okot nem adott soha nemzetsége,
Sem szóval, sem tettel a gyűlölkedésre;
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig
A követ beszédét, - s a csata kezdődik

Előre nyomul a sárgák zászló-alja
S erősen ví, de a szerencse megcsalja;
Mert aki most kemény rohanással támad:
Nagy ijedség között fordít gyorsan hátat,
S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,
Hol a mély iszapba sülyedve hónalig,
Nád és gyékény közűl többé ki nem lábal,
S ott marad a vezér egész táborával.

És a másik csapat, a kékek csapatja,
Magát a győzőnek szivesen megadja;
Kedve ellen vett részt s a gyász ütközetben,
S ha el nem csábitják, rábeszélve ketten:
Fehérliljom ellen fegyvert ő nem is von;
Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül:
Édes a halál is a kedves kezétül!
S midőn már a győzők lábánál hevernek,
Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen,
A bűnt: bocsánat; a szerelmet: szerelem!

Már csupán egy tábor áll a pártos részrűl,
Mely a fehérekkel megmérkőzni készül;
Tábora a tarka tigris-liljomoknak,
Kik győzni, vagy esni, de futni nem fognak.
Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,
Egymásfelé nyomúl és egyik sem hátrál;
De im kelet felől hűs szellő támada,
Mely által a fehér liljomok illata
Rá-foly s verődik a tarkák seregére,
Mint egy bűvös árviz... s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegűlten,
Alélva dőlnek el a harmatos fűben.
És lefegyverezve, foglyaul esének
A bűvös hatalmú győzők seregének.

S a fehérliliom, kit a jó természet,
Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:
Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,
- Megirígyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul
Részegülten, most is lábaihoz kábul.

Nem irígyek többé reá a virágok,
S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgája,
Járván tisztelettel s szerényen utána;
A sárgák családja, hova hajdanában
Lesülyedt, ott maradt a tó- és mocsárban;
De hő kebeléhez a szelíd kék liliom
Szerelemmel simul csendes esthajnalon.

Elmult a természet
Hosszu téli álma;
Öltözködve a föld
Zöldelő ruhába.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint;
Kertnek szép virági:
Tubarózsa, jácint.

Az virul fehérlő
Illatos fejével;
Ez, a  tiszta mennynél
Bájosabban kékel,
Mintha a fehér s kék
Liljomok szerelme
Szülte volna őket...
Mását rálehelve.

És ugy is volt a két
Virág származása;
Boldog kéj öléből
Jöttek a világra.
Az iker-testvéren
Van dus illat és ék:
Egyik hordja apja,
Másik anyja képét.

Mint malasztos béke-
Mint szerelmi zálog:
A harc éjszakáján
Lettek a virágok.
Hogy édestestvérek,
Mit sem tudva róla:
Egymást hűn szerették
Jácint, tubarózsa.

Hanem a fehér- s kék
Liliom: szüléik,
Két testvér szerelmét
Visszatetszve nézik;
S titkon kiméletlen
Terveket koholnak:
Hogy szakadna vége
A boldog viszonynak.

De hű szívvel a csel
Mire tudna menni?
Az igaz szerelmet
El nem rontja semmi!
S még hivebben simul
Virág a virághoz,
Míg egy hatalmas kéz
Elválást határoz.

Tiltva van, de mégis
Össze-összejőnek!
Míg a sors örökre
Elválasztja őket.
És hogy látni egymást
Alkalmok se légyen:
Egyik nyit tavasszal,
Másik nyár-középen.

Korán jön a jácint
S szétnéz e világon:
De még a völgy, halom
Áll pusztán, kopáron.
Elbusúl, - nincs sehol
A hű tubarózsa...
S aludni a földbe
Visszamégyen újra.

S midőn nyárban a szép
Tubarózsa ébred:
Virágban áll a kert,
Diszlik a természet.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint...
Ah, csak ő hiányzik:
A gyöngéd kék jácint!

'Haragszom rád, hűtlen teremtés!
Bizalmatlanságod megöl...
Szeretlek én, - s hószin virágom
Kelyhét csak érted nyitja föl!
S te titkolódzol...! az nekem fáj!
Ah édes méhem, mondsza már:
Miért, hogy néped a virágok
Nedvét, porát megszedni jár?'

Ekkép esengett kedvesének
Az ujságvágyó csudafa
S megbájolá a gyönge méhet
Szépsége és jóillata;
Mert e virág, szine s szagára
Hajdan a kert csudája volt,
Irigylették a rózsa, liljom...,
- És a szerelmes méhe szólt:

»Legyen, megmondom! a virágból
Mézet készít a méhsereg;
Mely édes, édes... mely a harmat-
Cseppnél százszor édesebb;
De tavasz véled! múlik a perc, -«
Szólt s eltünék a levegőn, -
Mig a virág kiváncsisága
Most még inkább izgatva lőn.

És jött a jó méhecske másnap;
De a virág bágyaszkodott;
Tölcsére béborult, sohajtván:
'Ah én igen beteg vagyok!
Te, csak te gyógyíthatsz meg engem!
Orvosságom megálmodám:
Hozz nékem édes, édes mézet...
Máskép meg is halok talán!'

»A jó tavasz, kedves virágom,
Gyógyitsa meg fájdalmidat!
De mézet hoznom a köpűből,
Ah, nem lehet... nem... nem szabad!
Nálunk nincs törvény; a királynő
Munkában csak fő más felett;
S ki a közkincstárt meglopá, oly
Átkos raj még nem született.«

'Hagyj hát meghalnom, hűtelen méh...!'
Nyögött a tettető virág;
S másnap jobban alákonyúla,
Aztán ugy elhagyá magát,
Hogy a méh e kínos zavarban
Magáról megfeledkezett,
S tölcsérét a ravasz virágnak
Szinmézzel rakta, tömte meg.

Örült a méh, bár vétke nagy volt,
Hogy a virág jobban leve;
Melynek jóillatban förödve
Emelkedék ismét feje.
A nyájas égnek langy sugára,
A hajnalnak harmatja van;
Ezernyi bája a tavasznak...
- Élt a virág nagy boldogan.

S mig hozzá a szorgalmatos méh
Csak este-reggel mehete:
Egész napestig ott csapongott
A szívesen látott lepe.
Mint a szép hölgy hű lenni nem tud:
Ilyen a bájos csudafa;
Kelyhén a rablott mézet issza
Kacér pillangó ajaka.

Ah, hol vevéd e drága nedvet?
A lepke kéjjel felkiált;
'Aranyszájú, szép csapodárom!
Felelt szavára a virág,
Ösméred a méhet? szegényke!
Ő hordja a mézet nekem...
Mindenkép kedvemet keresvén;
Pedig én nem szívelhetem!'

És tovaszállt a lepke. Másnap
Járván ujabb kaland után:
Egy méhet megrakodva látott
Pihenni a rét lapuján;
No csak dolgozzál, jó bogárka!
Kiálta gúnyosan neki,
Oly édes a méz! oh a mézet
A pillangó is szereti!

És a királynőnek bemondván,
Mit útjában hallott, a méh,
Kéré: hogy őt őrködni hagyná...
S a királynő megengedé.
Azon reggel megint betegnek
Tettetvén a virág magát:
Mézet vitt a szegény szerelmes...
De most az őr útjába állt:

Hah, itt van a tolvaj! kiálta...
S fellázad rá a méhsereg, -
Halál az áruló fejére!
Mond ily kemény itéletet,
Mely rögtön végrehajtva is lőn,
S ki vesztének oka vala:
A végkinokkal küzködő méh
Megátkozá és meghala.

És a nehéz átok, mikép az
Erős méreg rögtön hatott:
A rét kalandor pillangója
Ördöglepévé változott.
Magán ocsmány halálfejet hord,
Fél a fénytől, rom közt lakik, -
És régi csillogó alakját
Nem nyerte vissza e napig;

De csacska nyelvét elharapván,
Hogy többé ne beszélene;
Nem szíhat illatos nedűt, a
Virágok kelyhéből vele.
Hanem midőn leszáll az este:
Elhagyja bús rejtek-lakát,
S a méhkasok körűl, az éjet
Éhes vággyal virasztja át.

S ki régi díszét elveszíté,
És undorító lőn szaga:
A kertekből, mint éktelen gyom,
Kitiltva lőn a csudafa.
Kinjában hoz tüskés gyümölcsöt...
Árokban, útfelen tenyész;
S mi tölcsérében ott maradt még:
Méreggé vált a régi méz.

Magasan áll az ősi vár,
A hegytetőnek fellege;
Komor, sötét a vár fala,
Mint a várúr tekintete.

De van napfény, mely a borút
Enyhitse, hajtsa nyájasan:
A vár urának jó, szelíd
És angyalszép leánya van.

Hallott a leány fegyverzörejt;
Látott kemény vad képeket;
Sok, harcokon edzett vitézt:
De egyet sem szerethetett.

Hallott merengő hárfadalt,
Mely hű szerelmet hangozott:
És megszerette a leány
Az ifju vándor-dalnokot.

S hogy fenn viraszta ablakán,
A szellő, a lombos vidék,
A csermely és a holdsugár:
A dalt fülébe zengi még...

S éjjel, a dalnok képe volt
Melyet szerelmének keze
Mosolygó nyájas álmai
Tündérvásznára hímeze.

A hölgy nem mondta, hogy szeret,
A vándor-dalnok hallgatott;
De a szem híven elbeszél
Sok titkos, mély gondolatot.

És a várúr haragra gyúl,
Mert két szívnek titkába lát, -
A dalnok lantját eltöri,
S kitiltja várából magát.

Zordon, sötét a vártorony,
Halovány a fogoly leány;
Könyben, vizben áll egy virág
Magas cellája ablakán.

S megszólal csendes éjjel, a
Letört virág: 'én kedvesem!
Nem látod-e, mint hervadok
Rabasszonyommal idefenn?

A hölgy szerette dalnokát,
Én tégedet szerettelek;
Boldog volt titkon a leány,
Boldog valék én is veled!

S hogy elvevé a dalnokot
Az irigy sors kegyetlenül:
Engem letört, és úgy adott
Bús hölgyének emlékjelül.

Magasan áll a vár fala, -
Isten veled, hű kedvesem!
Én nem soká elhervadok
Rabasszonyommal idefenn!'

S a repkény búsan feltekint,
Mely volt a várkertben alul,
S beszélgetének hajnalig
Szerelmöknek fájdalmirul:

'Ah, bár innen lehullanék
Karjába, aki hűn szeret!'
»Ah, vagy mehetnék én oda
Hiven meghalni fenn veled!«

Igy mulnak éjek és napok, -
Szegény költő! hol vándorol?
Sohajt még a letört virág,
Él még a szép halvány fogoly!

Letört virág sohaja ez:
'Könnyebben meghalnék talán,
Ha itt volnál, ha hervatag
Fejem kebledre hajtanám!

De holtan sem látsz, - hogy behints
Szemed hulló könyűivel:
Elhervadott virágait
Csak a boldog hajitja el!'

S szavára repkény felel,
Csendes homályos éjeken.
- S a hang mindegyre közelebb, -
»Megyek, megyek, hű kedvesem!

Mely a boldogság idején
Szelid gyönyörben ringatott:
Ápolgató karom között
Muljék el vég-pillantatod!«

Kúsz a repkény, - s fölebb, fölebb
Kapaszkodván gyorsan halad;
Folyásba ment indáival
Befutja a kormos falat.

S mig haldokolva a virág
Vég-szirmait hullatja fenn:
A hű repkény emelkedik...
- Emel a tiszta szerelem!

A fal magas és meredek, -
De a repkény fölebb hatott;
Édes, kinos találkozás...
Elérte a várablakot.

Ott a repkény hű karja közt
Szólt a virág: 'én meghalok!
De a tiedhez forrjanak
Én életemből a napok...

Mi késő őszig hátra volt,
Mi még reám nézett vala:
Reád maradjon életem
Zöld lombjának virúlata!

Igy két élettel töltsed át
Zöldelve a telet, nyarat;
Elhervadok, - de élek igy
Én is tebenned s általad!'

A tört virág elhervadott,
Alusznak a költő és leány, -
Romokba dőlt a büszke vár,
De a repkény zöldel falán.

Kihűl, hamvad a kebel...
De túl időn  és életen:
Örök virúlatban vagyon
A költészet és szerelem!

Szeress... szerelmed hű legyen,
És tiszta, mint a réteken
Csillogva lejtő csergeteg;
Hűtlen kebelre köny pereg.

A büszke rózsa ajkirúl
Tüzes szerelmi csók pirúl:
A csapodárnak kebele,
Szerelmi vággyal van tele.
A liljom érte sápadoz,
Ajkára csókot lepke hoz;
Hozzá, szegény folyóka fel,
Lábát ölelve esdekel.
A szegfűt, mályvát, rozmarint
Szerette, s elhagyá megint.
S ujabb szerelmi élvezet
Miatt kaland után eped.

S éjfélt midőn az óra üt,
S halotti csend lesz mindenütt:
A kertből titkon kiszökik,
Futván a habzó rétekig.
Ott hízelegve meg-megáll
A rét gyöngéd viráginál,
Csábítva szól, keccsel felel,
Midőn szerelmet esdekel:
Tavasz mosolya, kék iboly!
- Ajkának méz beszéde foly, -
Édes virágom, jer velem,
Légy holtomig szerelmesem!
A kertben a zápor el nem önt,
Csak ajkam hint rád csóközönt,
S mely sugár- s széltől védni fog,
Föléd lombos sátort vonok!

Az ibolyácska elmene,
Gyönyörben uszva kék szeme:
Rózsájához közel, helyet
Fogván, a kert lakója lett.
De ki keblét, érzelmivel,
Könnyelműen rabolta el:
A rózsa hűtelen leve...
Könyekben úszva kék szeme:
Az ibolyácska hervada,
Míg meg nem ölte bánata.
A könnyelmű virág pedig
Ujabb kaland után esik.
És szól, kit szenvedélye hoz,
A tónak sásas partihoz:
Ah, karcsu sárga liliom,
Szeretlek... légy menyasszonyom!
Jer e mocsárból oda, hol
Édes harmatcsermelyt iszol!
A tágas kertben, mindenek
Irígyeim hadd légyenek,
Ki látna meg? ébren ki van
Az éj késő óráiban?
Jer, jer... kiért régen eped:
Te boldogítsad szívemet!
S elment a sárga liliom,
De hervad már harmad-napon:
Forró a föld, a lég rekedt,
S kinzó szomjúságban eped...
A rózsa csókja, könyei
Birnák a kínt enyhíteni:
De az már más virágra néz...
S a sárga liljom elenyész.

A harmadik nap éjjelén,
A távol fekvő bércre mén
S járván a gyöngyvirág körűl:
Kalandjának hiún örűl.

'Bércek szép hölgye, gyöngyvirág!
Meghalok, büszke rózsaág
Előtted...! ah mert kellemed
Lábadhoz igéz engemet!'

»Szép szó ömöl szép ajkadon,
De tüskéid vérzők nagyon!
Csábítasz s ölsz, - ne jőj idébb!
Én nem leendek a tiéd!«

'Bájos virág! ne érts balul:
Eljegyezlek menyasszonyul...!'
»Késő! szentgyörgynap éjjelén
Kikircs mátkája lettem én!«

'Hadd és feledd kikircsedet,
E vad kietlen bérc felett...!'
»Ah, e vad bérc édes hazám,
Sirom, ha elvirágozám...!«

'Királynő kertem-, szívemen!
Jer... jer... ne nézz oly hidegen...!'
De szókat hasztalan keres:
- Kalandor, elkésel... siess;!!

És visszatér a rózsafa,
A perc kevés, a kert tova...!
Siet, siet, de hasztalan:
Az óra elsuhanva van.
S midőn a puszta útfelen
Egy árokpart felett megyen:
Kakasszó hangzik...! s ő legott
Csipkebokorrá változott.
A csipkerózsa szintelen,
Telj nélkül elhull hirtelen;
Tüskéje szúró, s ágain:
Vérszin gyümölcsben függ a kin.
Árok, garád lakója lőn,
Tengődve él parlag mezőn;
S az illat a bokor felett:
Szebb mult felől emlékezet!

'Miért örűltök a tavasznak,
Földnek virágai!?
Ha ismét elhervadva fogtok
A sirba szállani!
Virágtalan fog állni a rét,
Lombatlan lesz az ág...
Mit ér a disz, ha hervadandó?
S a kurta ifjuság?

Mi haszna hordom én pirosló
Virágom, levelem?
Tavasz mindenható tündére!
Vagy oltsd el életem,
Hogy kurta napjaim virúlat
Többé ne érje, - vagy
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöld köntösömbe' hagyj!'

Igy háborogva, mond a tündér:
»Mit kívánsz, balgatag?!
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöldelni hagyjalak?
A hervadás szelid halálát,
Éltedtől elvegyem?
Boldog, vidám megifjulásod
Tavasszal ne legyen...?

Ne bánd, hogy meghervadsz, elalszol,
S ifjuságod rövid;
Ébrenlét s álom alkotják az
Életnek gyönyörit.
Sziklákon a moh száz tavaszt lát, -
Egyet a liliom;
S amaz, rideg tengésben él, - ez
Gyönyörben gazdagon!«

De ő mégis csak zúgolódék...
S mond a tündér: legyen!
S reá zsibbasztó, tompa álmat
Bocsáta hirtelen...
Rideg tél volt, midőn felébredt.
Meghalva volt a föld;
Csak ő állott a holt világban
Zölden, a téli zöld.

És míg örűlt e változásnak,
Bánat rengette meg:
Kis kék virága lőn, az ékes
Piros fürtök helyett.
Meghozza azt is a tavasz majd!
Igy biztatá magát.
Kitől az ősz nem vett el, annak
Diszt a tavasz nem ád!

S egyedül állt... a gyönge társak
Mélyen aludtanak;
Nem zengett víg dal, - és körülte
Nem csergett a patak.

Föltépett lombja nászbokréta
S halotti koszoru...
Ő a rideg, kiholt világban
Leginkább szomoru!

Fagyolvasztó lehelletével
Megjött a kikelet:
Öltöztetvén diszes ruhába
A halmot, réteket.

Örült minden, buzgott az élet
Az új lét ünnepén;
Csupán ő nem tudott örülni
A téli zöld, szegény!

A tündér megjelenve monda:
Remélj...! s türd sorsodat!
Örök zöld vagy, bár elveszítéd
Piros virágodat.
Egyik szivnek reményt ad a sors,
Másiknak örömet;
Ha nem kellett öröm: reményben
Éld át az életet!

Zúg a sürű nádas hosszu mély morajjal,
Hogy a bölömbika bőgése is elhal:
Metsző csátéjával vesszőzi a tavat,
S még keményebb csapást buzgánnyal osztogat.

Zúg a tó, feketén forog fel hulláma,
Mint mikor a földet vakand túrja, hányja;
Nehéz habokat vet a nádas fejére,
Az izmos zsombékot megingatja mérge.

Szélvész zaklatta fel a nádast és tavat,
Legiszonyubb szélvész, a felbőszült harag;
S melyek elébb békés szomszédok valának:
Egy nő miatt élethalálra csatáznak.

Két hatalmas tündér sajátja volt a rét;
Ez birta a nádast, amaz a tó vizét;
De tündér-országnál a kincs többet ére:
Mit szép nejében birt a nádas tündére.

Szerették is egymást sok századig híven.
De van-e mit bizni szép hölgy szerelmében?
A tündérasszony is ábrándokba mélyed...
Álmodván szerelmes vágyinak új képet.

S amint künn merengett, csendes, holdas estén:
Tekintete a tó tűkörére esvén,
Megrettent... mivelhogy egy tündérszép alak
Állt merőn ránézve, a tükör-víz alatt.

Nézte a hölgy, hosszan nézte szív-dobogva...
Most egy nádbokréta hullván a habokba:
Összerezzent a viz... eltünt a jelenet,
De már az ábrándos tündérhölgy szeretett.

Ah, őt láttam, őt, a tavak tündér urát!
Sohajta... s álmaknak engedvén át magát:
Hűtlen gondolatok lopództak lelkébe,
Kisértvén szüntelen a viz-király képe.

A sohajtó vágynak kedvezett az éjjel, -
És segített szőni titkos ingerével
Az ábrándok tarka, bűbájos fátyolát,
Melyet a tündérhölgy habzó keblén von át.

Puha, meleg éj volt, nehéz durva része
Aludt az életnek, meg vala igézve;
Mely illattól leve ittasabb, ittasabb:
A lassu szellőtől alig rendült a hab.

Nem volt éj a szellem- s finomabb világnak;
Fenn volt a szerelem, az ábránd, a bánat!
Fenn volt a tündérhölgy, - s titkos gondolatja
Gyermekivel magát emésztőn mulatja.

Jó szárcsa, mond egykor, beszéld el csak nékem:
Minő világ van ott a mély tófenéken?
Van-e a viztündér titkos lakához út?
Láttad-e már őtet? azt mondják: nagyon rút!

Fényes tündérhölgy! a szárcsa válaszola,
Aki rútnak vallja, nem látta őt soha!
Én gyakran járom a mélységes vizeket;
De ami ott vagyon, leirni nem lehet.

A tündérkastélyban épittetett a fal
Tündöklő csigákból, ezer változattal;
Tengercsendben hallgat a csudás fal mélyen,
S ha vihar zúg, az is nyilvánvaló lészen.

S mintha szivárványból volna, a fedele:
Nagy aranyhalak zöld, kék, piros pikkelye;
Ilyen két nagy hal van a kapunál őrűl:
S megvillámlik a viz, ha mozdul, fényétűl.

Nagy félve jutottam egynehányszor oda,
S egész elvakított a tündér-palota;
Hát még belül...? mondják: csudáknak csudája!
Meleg tajtékbul van a viztündér ágya.

S a vizpalotától, mélyen a föld alatt,
Egy hosszu sikátor a tengerbe lyukad,
Amelyen egymáshoz a nagy viz-világnak
Hatalmas urai látogatni járnak.

S midőn a nap leszáll tengeri ágyába,
Átárad a tóba ragyogó sugára,
Sárga, zöld, kék szinben lángolnak a habok;
Még a barna sár is aranyszinnel ragyog.

De mind ezek, mint pára elenyésznek,
Szépsége mellett a tó fejedelmének,
Aki mostan fekszik sápadtan, betegen,
Azt beszélik róla: hogy baja szerelem!

Igy szólott a madár, s lebukva eltünék,
Mig a hölgy kebelét, szerelem, vágy, kétség
Ingatja, rengeti, mint a gyenge nádat
Rengeti a hullám, mely rája kiárad.

S megjelent a szárcsa tündérnél gyakran,
Titkosan beszélvén csendes alkonyatban;
S akár a mélybe szállt, akár onnan jött fel,
Tele volt ajaka mézes üzenettel.

És nőtt a szerelem, nőtt a vágy ekképen.
Egyszer csak megzudúl a nádas éjfélben:
Elveti bújában rengő bokrétáját,
Sivitva hagyja el a bíbic tanyáját.

A nádasok ura felriad álmábúl,
Kitekint a tóra, - de im csak elámúl...
Mert bájos nejével a vizek tündére
Azon percben tünik a tó fenekére.

Utánok kap a vég remény- és kétségben,
S csak neje zöld fátyla marad a kezében;
Azt is a tó rengő habjaira csapja...!
Rettentő fájdalma, rettentő haragja!

Zúg a nádas, sással vagdalja a tavat,
Még keményebb csapást buzgánnyal osztogat;
Zúg a tó, habot szór a nádas fejére,
Az izmos zsombékot megingatja mérge.

De már mind hasztalan küzdelem és harag, -
Messze van a tündér a hullámok alatt!
A tépett nádasban hosszu mély moraj van...
Fájdalom sohajt a hosszu mély morajban.

Mi édesebb a méz- s tiltott szerelemnél...?
Lenn a bájos hütlen kéjben, gyönyörben él.
Ha alszik, ajkának édes sohajtása
Fényes buborékul jön a tó habjára.

Hanem az édes méz s a tiltott szerelem,
Ha megkeseredik, keserü szertelen!
Az orzott mennyország nem tartott sokáig:
Csupán a hirtelen jövő hold fogytáig.

Mert amint fogyása lőn a holdvilágnak;
Ugy fogyott szépsége a vizek urának.
Undok tói csuda lett végre belőle...
Irtózva fordult el a tündérhölgy tőle.

Holdtöltén megszépült s neki dalmahodott;
De most a tengerből jöttek uj alakok:
Ifju hullám-lyánkák, oly gyöngédek, szépek,
Kik a tó-királlyal bizton enyelgének.

Jöttek habszakálu, mohos képü csudák:
Kik a bús tündérnőt kinozták, faggaták; -
A boldog mult és a hütlenség emléke,
Megbánás tövisét szurkálták szivébe!

Visszavágyott most a nádasba, - s ajkának
Meleg sohajtási fölfelé szállának;
S meleg sohajából, mely búval született:
Sárga hinárvirág termett a hab felett.

S amint észrevette azt a tó tündére:
Levarázsolta őt a tó fenekére;
Erősen a földbe gyökerezett lába...
Ah, nincs visszatérés elhagyott honába!

Tünődött... sohajtott... s ha vissza nem térhet:
Legalább hogy lássa hivét s a vidéket,
Vízi liliommá változott, - s ekképen
Emelkedett ki a habokból fehéren.

A nádas tündére járt-kelt a tó színén,
Mindenütt szerelme fájdalmait vívén,
Hogy bájos hütlenét csak egyszer is lássa:
De mind hasztalan volt sovár vágyódása.

S gondolta magában: igy meglát a mélyben...
Jobban célt érek tán madárnak képében?
S fogadást tőn: hogy mig nejét meg nem látja:
Lesz a rétek, tavak repkedő sirálya.

Ott virít a liljom, szép hütlen nők képe,
Elnyelő haboknak csalárd mélységébe'
S kínozó emlékül, a tó hulláminál,
Mellette eltépett zöld fátyla uszdogál.

A jajgató sirály hitvesét siratja,
Hitvesét keresi a liljom illatja;
Eped a másikat meglátni mindenik:
De sirály s liliom egymást nem ösmerik!

Szép volt a kolokán terebély rózsája,
A nádas vidéke büszke volt reája;
Ha kinyílt fejét a hullámon ringatta:
A hideg habok is hevültek alatta.

Hogy a habkirály s a nádas-tündér neje
A víz tükrén által egymásba szerete:
A szárcsa lett köztök a szerelmi posta,
Az üzeneteket titkon vitte, hozta.

Azok közt, kik hozzá szépet  tenni jártak,
Igy szólt a kolokán egyszer a szárcsának:
'Mennyit rimánkodtál, hogy adjak egy csókot...
Ha ujságot mondasz, most lesz benne módod.'

Aki a vizeknek mélységeit járja,
Megőrűle ennek a kéjelgő szárcsa;
Szólt megelőzőleg: »legyen kivánságod,
Ami tőlem telik, teljesülve látod!

Engedd hát szép virág! megcsókolni képed,
S én egy nagy titokba avatlak be téged...!«
S elmondja a madár a szép kolokánnak,
A két szerelmes közt a dolgok hogy állnak.

...»Akkor lassan feljő a habok királya
S a tündérasszony már a víz felett várja;
Felébredvén pedig a nádas tündére,
Akad szép nejének csak a hült helyére...«

Szép kolokán-virág, a felelet helyett
Megadta a csókot, s jóizűn nevetett, -
És mond, hogy elbukott a szárcsa a mélybe:
'No ez szép kis kaland, s még szebb lesz a vége!

Hogy a vízkirállyal megszökik asszonyom,
A férjének talán meg kéne mondanom...
Nem szenvedne annyit, bár nem lenne boldog,
De... szép mulatság lesz... igy hát még se szólok!'

Mit a szárcsa mondott, megtörtént csakugyan.
A szép tündérasszony örökre odavan!
Fájdalma iszonyú a nádas urának,
Kit a rét virági csüggedt fővel szánnak.

Hanem volt olyan is, ki rajta nevetett,
És mulatságosnak tartá az esetet;
Mivel most járt el a kolokán nyelve,
S a dologgal a tó, a rét el volt telve.

S mit a nádas ura tarta mély titokban,
- Hogy szivét gúny, szégyen  ne vérezze jobban, -
A rut csacska virág mindazt elbeszéli:
Ez s ez a hölgy-rablás titka, körülményi.

Csak nagy későn jutott a tündér fülébe,
Hogy széltiben tudja titkát a tó népe;
És nem birt nyomára jönni, hogy ki által
Mulatja magát a közhir fájdalmával?

De a hűtlen hölgyet kétsége, bánata
Vizi liliommá midőn változtatta:
Melyek a csalásban részt vettek egyképen:
Szárcsa és Kolokán bünhödtek keményen.

Amannak, ki volt a bűnösök postája,
Sütteték nagy szégyen-bélyeg homlokára,
S mely nem akkor beszélt, mikor kellett volna,
Meglakolt érte a kolokán-rózsa.

Elveszett illata, elveszett virága,
Szine vagy setét-zöld, vagy halavány-sárga;
Mint a fürész éle, olyan lett levele
S nem szólhat, - mert magát hasgatja meg vele.

Szégyenében lakik a vizek fenekén,
Csak néha bukkan fel: virítás idején;
Megutált, megvetett. Fürész-nyelve pedig
Akképen élesűl, amikép vénhedik.

Gyöngyhim s démutka egy mosolygó
Réten virultanak;
Szerették egymást, - fájdalom, hogy
Köztök folyt a patak!

Egymást ölelni, még az éjnek
Óráin sem lehet...
Egymásnak a két bús szerelmes
Hő vággyal integet.

Mit ér az élet ifjusága?
Mit ér a hő kebel,
Ha vágy és szenvedély tüzében
Magát emészti fel...?

Mi haszna van megrakva gyönggyel
Nyilt kelyhem gazdagon:
Ha mindazt én, kedves virágom,
Reád nem rakhatom!?

Sohajtott a gyöngyhim s leejté
Bús hervatag fejét...
Tavasz van, fényes és virágos
De néki zord, setét.

Fátyolka, a rét zöld vidékin
Ki vígan szálldogált,
Hallá a szót, és látta a jó
Szerelmes bánatát.

S imígy szólítá meg: ha azzal
Enyhíted kínodat:
Van mód, hogy kebled gyöngyeit szép
Kedvesednek od'add!

Én azzal könnyen átrepűlök
A zúgó patakon,
S ajándokod, szerelmesednek
Nyakába aggatom.

Örült a gyöngyhim s általadta
Sziromja gyöngyeit,
Miket fátyolka, a pataknak
Könnyen repűlve, vitt.

A jó virág nézett utána,
És szíve reszketett:
Mi szép lesz ő! ah mintha látnám
A kedves gyermeket!

Fátyolka szállt... szállt, - és alatta
Volt épen a patak:
Midőn a gyöngyök a futamló
Habokba hullanak...

S mint a gyöngy a patak vizében
Gyorsan fenékre mén:
Ugy sülyedt el a két szerelmes
Bú s kétség tengerén.

S a rétnek legszebb két virága
Sárgul idő előtt...
Kedélyökön a bús halálvágy
Sötéten vész erőt.

Egyszer szép, csendes nyári éjen,
Midőn a föld halott,
Hallának - a lég susogva lágyan -
Imilyen szózatot:

Emelkedjék, beteg virágok,
Lelankadt fejetek!
Remény s vágy üdve életünknek...
Ti csak reméljetek!

Addig mienk, mig messze fénylik,
S ha birtokunkba jut:
A boldogság, ez égi fáklya
Már akkor elaludt!

Akarnátok egymás ölében
Láz közt hervadni el:
Mint ifjan élni a sovár kéj
Édes gyötrelmivel!?

S tudnátok a vak szenvedélynek
Karjába vetni mind:
Mi annyi kéjt ad s annyi bűbájt
Szűz arcotokra hint!?

Nem szánnátok a szivnek álmát?
És volna lelketek:
Hogy a pezsgő vágyért, unalmas
Valót cseréljetek!?

Eltelnék a szív a valóval:
De a vágy és remény
Jótékonyan izgatva, üzve áll ott...
Frisen tartja, mint harmat a virágot
A nyárnak idején!

Gyöngyhim s démutka most is a zöld
Réten virítanak;
S hiven szeretnek... mert közöttök
Foly most is a patak.

Ifjan maradt meg kebleikben
A boldog szerelem;
A vágy s remény hüvös harmatja
Locsolva csendesen.

S fátyolka, nagy munkába fárad:
Maig az elesett
Gyöngyöt keresve repdes ottan:
A gyors patak felett.

Szállj le, szállj le, csendes éj!
Alszik a föld, álma mély...
Andalító félhomály
Leng a hold sugárinál.

Hallja a nyugvó csalit
Fülmiléje hangjait;
S ugy tetszik, ha felkele,
Hogy csak álmodott vele.

Lassan reppenj, éji szél,
Míg szerelmed álma von!
A harmat születni fél,
Reszkető falombokon!

A virágok nappala
Csillagfénynél felderűl,
Alszik a föld, meghala...
Mi vagyunk fenn egyedűl!

Lágyan lejt a hallgatag
Éji tájon a patak;
Könnyü, titkos szellemek
Csapnak át a hab felett.

Jertek, jertek fördeni,
Rét virágzó hölgyei!
Rózsa, liljom, gyöngyvirág,
Nefelejtsek, ibolyák!

S a virágzó gyönge nép
A patakba félve lép...
S fördik... fördik hűsiben,
Bájosan, szemérmesen.

S melyet annyi kar, kebel
Bűvösen érint, ölel:
Szerelmes lesz a patak...
S egy virágot elragad.

Gyorsan észrevétlenűl,
Kapta el a többitűl,
S örömében csengve foly...
Karjain a szép fogoly.

S merre mennek habjai:
Halk sohajtást hallani...
Míg a szép virág-sereg,
Vesztett társán kesereg.

Felkutatva fű, bokor:
De a virág nincs sehol!
S ah, gyorsabb a csermelye,
Mint hogy futhassanak vele!

Nefelejtsnek búja nagy...
Szép virágom, merre vagy!?
A hab elvitt, édesem...
Látlak-e, vagy sohasem!?

És keservében megáll
A pataknak partinál;
Kérve kéri gyors vizét:
Hozza vissza kedvesét!

De az gyorsan fut, csereg...
A lefolyt hab tér-e meg?
Eltünt boldog óra, ha
Jön-e vissza valaha!?

A nefelejts, lakhelyet
Választ a bús part felett.
Nem tud ő felejteni...
Kék szemének könyei
A gyorsan futó patak
Hullámába omlanak. -

Szerelem! éltünk napvilága...!
Szivünknek kéjes kínos álma!
Feneketlen bübájos örvény...
A mennyből gyujtó tűz, ölő fény!

Boldogságodnál, ami által
A halandó az égbe szárnyal,
Melyek sötét pokolba dobnak:
Gyötrelmeid csupán nagyobbak!

Két szép virág: iringó s a kék
Liljom, egymást régen szerették;
A föld szinén zengő tavasz van...
Ifjuság, élet a tavaszban!

Kik a liljom körűl virulnak:
A kert virági szépek, dúsak.
S iringó gyakran látva őket,
Lelkén ábrándképek szövődnek...

S ki oly feltűnő szinre, bájra:
Leginkább a rózsát csudálja;
És álmában is, napfelköltig
Csak a rózsával tépelődik.

A kék liljom gyöngéd szerelme
Nem költi boldog érzelemre,
Derűlt nyájaskodási annak:
Kelletlennek s terhére vannak.

Mert ilyen a szív...! boldogság van
Meleg keblével birtokában:
S keresni azt, egy kába álom
Hurcolja messze puszta tájon.

A vágy a szívben rejtve mélyen.
Mint a gyökér a föld ölében;
És bár sokáig ottmarad: - majd
Kibúvik onnan s lombokat hajt.

Szeretvén a kacér virágot:
Iringó a rózsához vágyott;
És lángoló vak szenvedélye,
Tüskés karjába vitte végre.

Az esthajnal szelid világa
Ellobbanván: az éj beálla.
Iringó s rózsa a nagy éjben
Kéj-mámorban valának ébren...

S az éj rövid volt... a gyönyörben
Gyors szárnyakon az óra röppen;
Az ég már szürkült támadatrúl,
Hogy a kalandor visszafordúl.

És a virágágyat beérvén:
Hol a liljom szenderge békén,
Rengvén a lágy hajnalszellőben...
Kebléhez szoritá erősen.

Nem azért, hogy tán még szerette,
Csak szilaj tüzben gyúlt ki kedve,
Hogy amely fonnyasztá éltét:
Szerelme, vágya boldog célt ért.

Hogy lázasan keblére zárta,
Felébredt megcsalt hű virága,
Sikoltás hangzott gyönge ajkán...
S iringó - holtat tarta karján!

És a kalandor küzd magával:
Mi történt itt? miért? ki által?
És merően a holtra bámúl...
Hogy választ nyerjen ő magátúl.

De most mindent tud! - karja, keble
Szúró tüskével van belepve...!
A tiltott kéjelgés ölérűl
Hozá gyilkos, gyötrő emlékűl!

Hűtlen sziven nő szúró tüske.
A liljom keble általütve...!
S a gyilkos, szive vérét kéken
Magán hordozza életében.

Sőt midőn már kóró, kiszárad:
Befutván a sik puszta tájat,
Hol a szél holtan űzi hajtja...
A kék vér és a tüske, rajta.

A sirnál mindent elfelejtünk,
Mi kéjt, vagy kint adott az élet;
Csak a szerelemnek nincs vége,
Sugárzó, vagy setét emléke,
A más világon is kisérget!

Bús virágán a perpétuelnek
Titkos vágyak sohajtási kelnek;
A sohajtás száll a violához...
S vissza, fájó meg nem hallgatást hoz.
Szerelemmel néz a szép virágra,
De ez hideg, mellőző iránta!
S hogy előtte bős lelkét kitöltse:
Három követ mégyen végre tőle,
Kik háromszor meghajolva mélyen,
Violához igy szólnak nevében:

Folyóka:
Amióta láttalak,
Álmam, nyugtom elveszett...
Ah, hallgass meg... vagy ha nem:
Vedd el e bús életet!

Ákácvirág:
Lelkemben az érzelem
Tiszta, fényes, mint a hó;
S nem tudom kimondani,
Mily forró, mily lángoló...!

Örökzöld:
Mi a válasz...? ajakad
Még ne, ah ne mondja ki...!
A reménnyel szívemet
Engedd még ámítani!

Hallja mindezt a kert violája,
De kitérő választ adva rája:
Gyötrelmére perpétuelnek
A virágok búsan visszamennek.
Több sikerrel mégis aki járjon:
Követségbe mégyen ujra három,
Kik előtte meghajolva mélyen,
Szólnak a bús szerető nevében:

Kalász:
Érted égek, szép virág!
Ah, tekints rám nyájasan...
Szivemben a szerelem,
Hervadhatatlan mint magam!

Jázmin:
Boldogits, ah boldogits...
Ne légy olyan idegen:
Egy füzérbe fonjon az
Édes boldog szerelem!

Istenfa:
Ha tudnád mit szenvedek...
Gyötrő kétség habja hány!
Szivemben a bú lakik...
Arcom könyűs, halovány!

»Nem szeretlek... nem foglak szeretni!«
A kegyetlen válasz ennyi.
És utószor a kevély virágnál:
Megjelen még három bús virágszál,
Kik előtte meghajolva mélyen,
Igy beszélnek küldőjük nevében:

Havasi rózsa:
Puszta lett a szép virág...
Messze szállott a remény...!
Csillag és hold nem ragyog
A csalódás éjjelén!

Szomoru fűz:
E kebelben nem maradt
Csak a gyilkos fájdalom;
Mégis aki adta ezt:
Áldanom kell, áldanom!

Gyopár:
Végem eljött... örökre
Hervadatlan maradok!
Hű szerelmem tart meg úgy...
Isten hozzád... meghalok!

Útra kelvén a követ-virágok:
Néz sokáig viola utánok;
Jobb szeszélyben, bánni kezdé tettét,
S várja: hogy jön tán még egy követség!
Ah, de nem jön, - nincsen aki küldjön...
Hol meleg sziv sohajtási keltek:
A kebel s ajk megszáradva állnak...
Lelke elszállt a perpétuelnek!

Viola mond felsohajtva:
Nem jól bántam véle mégis,
A szegény perpétuellel!
Hű szerelmét megvetettem,
Eltaszitván őt magamtól!
Lész-e aki így szeressen:
Ilyen hévvel, ilyen híven?!

S kiválasztván két virágot:
Követségül, nagy titokban
Küldi a perpétuelhez,
Nyájas édes izenettel,
Mely megbánást rejt magában,
Megbánással hő szerelmet.
S két követ ha küldetését
Végzi híven, végzi titkon,
És jó választ hozva jő meg
A virágtól, messze földről:
Fényes és dús lesz jutalma!

Elindul a két virágszál,
S menve menve, mendegélve:
Érnek cifra úri kertet;
Alig mernek benne járni,
Szólni épen nem merészek
Ösmeretlen sok virág közt,
Melyeket szült idegen föld
És takargat ápoló gond,
Hogy a drága dudva nőjön!

Érnek tágas rónaságot,
Hol meghajlik a kalászfő;
S ha szellő jár a mezőkön:
Habzik, úsz az árvalányhaj.
Délibáb a láthatáron.
Járnak ingó lápok hidján,
Szólnak a bús égerfához:
Ösmerkednek a tavaknak
Tarka-barka gyermekével;
A karcsú sásliljom ott nő,
S fehér nimfa hóarcával.

Érnek halmot, bércet, erdőt,
És tájékin föltalálják:
Az illatdús gyöngyvirágot,
Szép, szelidke ibolyácskát,
A kegyetlen vad hunyorral.
És amint megy két virágszál:
- A magas fák közt haladván, -
Pihenjünk meg! monda egyik.

Megpihentek; - monda aztán:
Bejártunk már annyi földet...
Gyönge társam! vajh ki tudja:
Végeződni hol fog útunk!?
Látod-é ezt a magas fát?
Nosza hágj fel rája gyorsan!
- Könnyü lesz az néked! úgyis
Indaféle a családod, -
S nézd meg: a hely, merre tartunk,
Közel, avagy messze van még?

És miképen ez tanácslá:
Az a sugár fára kúszik,
Föl, föl a zöld gyenge ágra,
Mely van a fa koronáján,
Melyen hintáz a madárka,
Mit a szellő is megingat,
Harmatcsepp is terheűl van;
S gyönge testét a virágnak
Birja könnyen, tartja kedvvel,
Édes kéjt sziv illatából,
Szerelmes lesz ölelésin!
S a virág, mig elmerülve
A kilátás gyönyörében,
Némán bámul a magasban:
Gonoszt gondol társa itt lenn,
Nehány szócskát vinni, hozni:
Mi szükség van két követre...?
S az eljárás dús jutalma
Nem jobb lesz-e egymagamnak,
Mint amazzal megfelezve!?
Gonoszt gondol s végrehajtja:
Földre szállni a magasból
Hogy ne tudjon s vesszen ott el:
Kettévágja társa lábát!

- A virágnak lába a gyök. -
S fájdalmában összerándul
Fent az érző, véres inda
Szakadt hurként egy csomóba.
És mond a fa a virágnak:
A jó földtől elszakitva,
Rád keserves hervadás vár!
De ne halj meg, élj... virulj itt...!
Ágad ágaimmal, élted
Életemmel forrjon össze;
Vérem legyen a te véred,
Vénülésem ifjuságod!
Légy a fának dísze, gyöngye!
             -
Viola vár, hasztalan vár;
Két virágszál vissza nem tér;
Sorsukat, mely van titokban
A virágok népe közt, csak
Az erdőség fája tudja,
Melynek ágán a fagyöngy függ,
És alatta gomba támad,
Színes, mérges és veszendő.

Midőn leszáll a csendes éj
És minden élő elpihen:
Egy titkos, láthatlan világ
Van ébren néma csendiben.

Lágyan susog a levegő...
Megrendül a tavon a hab;
Ott szellemek suhannak át,
Itt viztündérek játszanak.

Bolyongnak a kisértetek...
Sirjából a lidérc kikél:
Száz Rémke futkos, birkozik
Az éjnek csillagfényinél.

A lég finom, vékony ködén
Táncolva lejt a villipár;
Elhagyja a virág helyét
S a kertben látogatni jár.

Midőn leszáll a csendes éj
És minden élő elpihen:
Egy titkos, láthatlan világ
Van ébren néma csendiben.
             -
A kert ifjú virági közt
Búbánattal jár a király;
A többi csak úgy örül, enyelg...
Csak ő, kinek mulatni fáj!

És felkiált: mi haszna, hogy
E szép népen uralkodom:
Ha szívem egyhez sem köti
Közel viszony, hőbb vonzalom!

Ah, mennyi szép virág! gyönyört
Mosolyganak rám ajkai!
Előttem kedves mindenik:
De - nem tudok választani!

Ki légyen nőm? ki ossza meg
Királyi székemet velem?
Ez a kérdés, ez a kétség
Terem gyötrelmet lelkemen!

Igy a király... s jön egy virág,
Olyan sugár, olyan deli...
Fejével int üdvözletet,
De arcát ködfátyol fedi.

S szól a király, kit érdekel
Az ösmeretlen szép virág:
Ki vagy, ki vagy...? s ha megvirad:
Mi jelről ösmerek reád?

És meghajolva nyájasan,
A szépnek ajka nem felel;
De megcsókolja a királyt
S az éj ködében tűnik el.

Kérd a király... s kérdésire
Nem tud felelni senki sem:
A csókot érzi ajakán
Oly égetőn, oly édesen...!

Elveszti álmát, nyugta nincs,
A sziv titkon, de már szeret...
Akkor meglátja ajakán
Ezen titokteljes jegyet:

Okát gyanítja a király...
S országa tisztes bölcsei
Találgatják a jegyeket, -
De nem tudják megfejteni.

Kinek csókjától támadott:
Ki volt, ki volt? és merre tűnt?
Ő legjobban megfejtené
Ez öt titokteljes betűt!

S most udvarával a király
Gyorsan a jósfűhöz megyen,
Ki a kigyótanyán lakik
Szakadékos, sziklás helyen.

Árnyékfűvel, ködvirággal
Van elborulva udvara, -
És a király kérdésire
Ily értelmű választ ada:

Minden betű egy szót jelent,
Mert öt betü arád neve,
S ha visszásan értelmezed:
Ugy is csak egyre mégy vele!

Arádnak Igéző Arca Illatos Ajka.
Ajka Illatos Arca Igéző Arádnak.

Ebből megösmerhetd, ki ő,
Ki ajkadra csókot nyomott?
- Melyből születtek a jegyek -
És ő legyen menyasszonyod!

A rózsa, rózsa lesz arád!
Kiálta a virágsereg;
S bájos királynéjok körűl
Hódolattal sereglenek,

A szép rózsa pirulva áll...
De a királynak melegen
Égett ajkán az éji csók,
És szivében a szerelem...

S szép hitvesével boldogul
Él a királyvirág, pedig
Mi övé volt, a hatalom,
Azzal már nem dicsekhetik:

Homályt borít a rózsa rá...
Amely ül a szép homlokon:
A báj parancsol, elragad...
S elébe hódolatra von.

Övé az ország s hatalom,
A virágnép őt tiszteli;
Feledve a  királyvirág...
Csupán a név maradt neki!

Kiket titkos remény
Sugalma más tájakra csal:
A kertet elhagyák,
Égerfa, ciprus és fagyal.

Előttök hármas ut...
Vajon melyikre térjenek!
S a hármas út fején,
Imígyen szólnak a felek:

Én, monda a  fagyal,
A bérc felé szándékozom,
Hol szabadság lakik,
A járhatatlan ormokon.

Ott zöldel a fenyő,
S hatalmas tölgyek ágai
Ott mernek a vihar
Dühével szembeszállani.

Az éger folytatá:
Folyó mellett lesz lakhelyem,
Folyam hullámiban
Virító arcom nézhetem.

Ott hűvös hab locsol,
A nyárfa ott nevelkedik:
Szép koronás fejét
Fölemelvén a fellegig.

A ciprus igy beszélt:
Hiúság bántja lelketek!
Én a víz partira
S a bérc ormára nem megyek!

A kertben dús virág
Borít el ágat és bogot, -
Onnét kiköltözém,
Mert a ciprus nem boldog ott.

Miért választanám
A boldog, a magas helyet?
A fenyves egyre zöld,
A nyárfa tapsol és nevet...

Gyönyört nem ismerek...
A fájdalom velem rokon;
Legjobb lesz énnekem;
A temetőn, sirhalmokon.

S ha lesz boldogtalan,
Kit senki nem szán, nem sirat;
Reá borúlok én...
Sirjára hajtva ágimat!

Gonddal ápolt kerti ágyban
Két virág állt egymás mellett;
Azt kevéllyé tette ékes
Szirma és a karcsu termet;
Ezt övedzi egyszerűség,
Ajkán csókot nem szed a
Kert kalandozó lepéje,
Ez a kisded rezeda!