Odajárt pihenni mindig a nap,
Ha nevetni, kacagni akart,
Pici kis villának
Parányi kertjébe:
hallgatni gyermekkacajt.

Nevetve nézhette Évi babát:
Tipegve, totyogva játszadozott!
Anyuka álmának
Csöppnyi kis virága
napfényben ott ragyogott.

Kacagva tipegett labda után,
Mit anyuka nevetve dobott
S boldogan sikongva
Anyuka ölébe
Labdástól vissza-»futott«.

A nap ragyogott. A hófehér pávagalambok ott tündököltek a kis kővályú szélén. Büszkén hordott kis fejüket bele-belemártogatták a kristálytiszta vízbe, majd szárnyukkal vertek maguk körül apró, permetbecsapódó, üdítő esőt, mintha talán, tollaik vakító tündöklésével versenyre készülődnének a ragyogó nappal. Közben édesen hajlongva turbékoltak egymásnak.

- Csuji! Nem sabad a tis dajambotat! - hangzott a galambturbékoláshoz annyira illő melódia a hároméves Évike ajakáról, a kedvével csak alig bíró s a galambok felé ugrándozó, pöttömnyi Culi kutya felé. A következő percben pedig a kis Culi már az Évike ölébe került s a megszentelt anyaságígéretnek még öntudatlan sejtésével, babaként csicsígatva, ringatta csöppnyi karján, a parányi kislány, a picike kutyát.

A nap ragyogott. A galambok turbékoltak. Galambszárnyakverte esőpermet hullott s a kiskert tündöklő virágairól lassan szálló illatot egy hangos anyakacagás keverte össze mennyei boldogságossá, mert Évike gondosan felgyűrte kis blúza ujját és a galambok vályújában fürdetni kezdte a Culit.

- Nem szabad kicsim! Évikém! Vizes lesz a szép kis ruhád! - hangzottak a szavak - és boldogan, nevetős arccal, két karját ölelésre tárva sietett a lakásból anyuka, ki eddig a tűzhely mellett dolgozta tündöklő pirosra szép arcát s az ablakon keresztül figyelte egyetlen csöppsége minden lépését. A jóságos anyai intelem két édes csókban végződött.

»Éviteee«! - hangzott ebben a pillanatban a villa rácsos kapuja felől egy drága gyermekhang. - Pistuka volt. A szomszédos villa gazdag tulajdonosának legkisebb gyermeke, aki eddig arcát a kapu rácsozatának támasztva és két kézzel belekapaszkodva a rácsozat vaspálcáiba - némán, szó nélkül nézte Évikét a turbékoló galambok között.

Bizony!... az Istenek már a gyermeklélekbe behintették a nagyérzések magvát s a még csendben szendergő magvak már álmukban is a napot keresik, hogy életre ébredésükhöz megszentelt sugarat kapjanak.

- Tessét tinyitni Szideti néni! Évitével seletnét jáccsani!...

És az édesanya - Évike kezeit kötényével megtörölve - nevetve sietett, hogy kaput nyisson az oly szépen könyörgő kis gavallérnak, aki egyébként fokozott társadalmi megtiszteltetésre tarthat számot, mert a gazdag báró Komáromy Géza legkisebb gyermeke.

- Nézd csak Évikém! Ki jön itt? A Pistuka! Gyere lelkem, Gyere! Szervusz kisfiam!

- Tezsit csótolom! Pá, Évite! - s a két csöppség egymáshoz sietett. Pistuka a férfi, ő a bátrabb és megfogta Évike kezét.

- Nézsd Pistuta, - szólt Évike - medfüldettem a Csulit... - És kacagott a két gyermek jóízűt, kedveset, talán virágillatosat... együtt! És már simogatták is a kis vizes kutyát... együtt!... S egymás kezét még mindig fogvatartották, minden bizonnyal önfeledten, s amikor kacagtak egymásra is néztek.

A nap ragyogott. A galambok turbékoltak. Galambszárnyakverte esőpermet hullott s a kiskert tündöklő virágairól lassan szálló illatárban olyan szívet nyitóan boldogságos volt a két csöppség együttkacagása.

Szigetiné lelkébe most egyszerre belefájdultak a már annyiszor hessegetett gondolatok: »Bizony, már »Az« is kétéves lenne! Atyám bocsásd meg bűnös tettemet, mellyel porrázúzattam második magzatom... Szegény Évikém, milyen boldog, ha játszhat valakivel!... Neki csak a kiskutya jutott!« - És szenvedő lelkének jólesett most, hogy lehajolt a két csöppséghez, összeölelte őket és csókolta, csókolta mind a kettőt... és könny szökött a szemeibe.

A két, boldogan kacagó gyermek mögött könnyező édesanyai lélekre nehéz pillanatok vártak e percben: Talán az Ég adott szigorú dorgálást az anyaléleknek; talán a romlott modern szellem zavarta arra, kísértetül, szárnyas eszközét; talán a ma annyira száműzött örök Anyaság szállott arra a szellők szárnyán egy fészekhelyet kereső gólya testében?

Szigetiné felemelkedett a gyermekölelésből s könnybenúszó szemei szinte rátapadtak a kéményre szállott gólyára. A lelke valami kimondhatatlan boldogságsejtéssel megremegett. Vékony ujjai belekapaszkodtak köténye két szélébe s karjai egy enyhe mozdulattal rándultak a gólya felé. A lelke kinyílott s mintha talán a »szent madár« odaszállott lénye megnyitotta volna számára az »angyalok honának« kapuját s fájdalmasan édes, de bántóan kérdőre vonó hangon hallatszott bele a lelkébe egy sírós gyermekhang: »Anyutám!... Anyutám!... Mélt záltad el előlem az utat?!...«

Két frissen született, nagy könnycsepp pergett le Szigetiné üde, szép arcán.

A lélek mélyéig nyilalló fájdalom felébresztette az agyát és a Ma Asszonyának bűnös olaját öntötte »gyógyító-balzsamul« a lélek nagy fájdalmára és az önvádlás gyötréseire. Kötényéről szinte ijedten kapta el kezeit s - miközben az emberélet legszentebb könnyeit, az őszinte anyakönnyeket, szinte dacos gyorsasággal törölte arcáról - gondolatban útját vágta azoknak a ráncoknak is, amelyek a »sok gyermek után elrútítanák« szép arcát. Aztán jött a többi »mentő gondolat«: rossz viszonyok! Állandó lekötöttség! Minden szórakozásnak vége! Mi lenne belőlük? Lakbér! Koszt! Ruha! Hát persze, persze! - És talán nem is vette észre, hogy milyen dacosra borult az előbb még égi ragyogásúan tündöklő anyaarca, s kötényével egyet talán még hessentett is a gólya felé. -

- Dicsértessék!... Szigetiné lelkem!...

- Mindörökké!... Tisztelendő atyám... - fogadta megrebbent lélekkel Szigetiné az öreg Kovács András plébános hithű adjonistenét, de a lelkén hirtelen egy tomboló orkán vonult keresztül és az öreg pap nem várt közelsége úgy hatott most lelkére, mint mikor rabló-tolvajok könnyű pelyvagazt vetnek az elrabolt kincsre az érkező csendőrök előtt s jön egy szél és hordja, viszi a vihar a pelyvát, s közeledik a pillanat, amikor csupaszon marad az ellopott kincs. Szinte megremegtek az inai. Szeretett volna most térdre omolni az öreg pap előtt s az előbb még dacoskodó gőggel, legszentebb anyai érzéseire halmozott lelki pelyvát szerette volna széjjel szórni, hogy anyaságára és boldogított elhivatottságának legszentebb szolgálatára hitet tegyen az öreg pap lényén keresztül, az Isten előtt!

- Ejnye, de kedves kis kertecskébe kerültem most Szigetiné lelkem! - kezdett a beszélgetésbe, simogató hangon a jó, öreg tisztelendő atya - ide még az angyalok is mosolyogva nézhetnek: csupa virág itt minden! Gyönyörű kerti virágok!... Édes kis babavirágok!... Viruló édesanya!... Turbékoló galambok és napsugár!... Ugye boldog, Szigetiné lelkem?... Itt megyek el a villa előtt. Betekintettem a kerítés rácsa között s mintha csak a boldogság ragyogott volna ki reám és nem bírtam ki, hogy be ne jöjjek. Hogy vannak, Szigetiné lelkem?

- Köszönjük szépen tisztelendő atyám, éldegélünk. Méltóztassék befáradni!

- Dehogy megyek lelkem, dehogy megyek, nem zavarom a dolgában. Inkább üljünk le itt egy kicsit erre a kis padra és nézzük ezt a két szép babát. Játszatok picikéim! Ejnye, de szép kis kutyátok van! Nahát! Gyertek csak ide! Hátha előkerül valami az öreg tisztelendő bácsi reverendájának zsebéből. Nézzétek csak: van egy kis cukrom!... Neked is egyet!... Hogy hívnak picikém lelkem?

- Szideti Évite!

- Nagyra nőjj édes gyermekem és óvjon meg az Isten az élet utain.

- No, neked is egyet! Hát téged hogy hívnak, pici fiam?

- Pistuta!

- Adjon Isten neked is sok erőt kicsi fiam és Isten erősítse bennetek a testvéri szeretet egymást oltalmazó erősségét, mert testvér nélkül sokszor, de nehéz az élet! Nincs, aki védjen!... Nincs, aki oltalmazzon!... Nincs kinek panaszkodni!... Nincs kinek sírni!... És nincs kivel örülni!...

Szigetiné lelke megvonaglott a nagy szavak nyomán. Arca pirosra gyulladt, mintha csak a lelkét perzselő tűz égetné egész lényét. Az alig néhány perc eseményei valahogyan, véletlenségből, kínozóan összetorlódtak lelke előtt: az egyetlen kis leány; a két gyermek együttkacagása; a kiskutya; a gólya; az öreg pap tévedése; a papi ajkak égiszózatszerű beszéde és elkövetett bűne most sokszorozott mértékben gyötörte testét-lelkét. Nem bírta ki az öreg és már feledékeny pap előtt, hogy eltagadja a valót és szemeit lesütve, kötényét igazgatva megszólalt:

- Nem testvérek ők, tisztelendő atyám... Évikémnek nincs testvérkéje, Pistuka a báróék gyermeke - és könny csillant meg újra a szemeiben. Aléltan lecsukló szemhéjairól lassan letörölte könnyeit és - talán tudtán kívül, mintegy vezeklésül - e szavak hagyták el ajakát halk erőtlenséggel: pedig már lehetett volna!

Az öreg pap hallotta!... Az öreg pap észrevette az anyaszemek most olyan sokat ígérő harmatát s megfogta Szigetiné kezét. Istenes, öreg lelke megértette a könnyeket szenvedő édesanyai lélek gyötrelmeinek okát, de megérezte a bűnbánat kézremegtető fájdalmát is. Két kezébe fogta Szigetiné remegő kezét és enyhe, öregpapos jósággal békítő simogatásba mozdultak az öreg kezek.

Szigetiné az öreg pap arcába támasztotta könnybenúszó szemeit; arca mély fájdalomba merevült és úgy érezte most, mintha az öreg pápaszemeken keresztül az Isten megbocsájtó és könyörületes szemei ragyognának felé. Meggyónt az öreg pap előtt Szigetiné s egy boldogító vágyakozás forró sóhajának meleg szellője meglengette az öreg pap hófehér hajfürtjeit.

A tisztelendő atya megérezte, megértette Szigetiné lelkének az egek tisztaságába emelő, néma gyónását. Öreg kezei most még szorosabbra zárultak a fiatal, remegő anyakéz körül és papi lelkének minden melegségével egészen közel hajolva a szenvedő anyalélekhez, megszólalt:

- Édes leányom! Első utad a gyóntatószék legyen! Én feloldozlak bűneid alól. Tíz Miatyánkkal és tíz Üdvözléggyel könyörögj az Egek Urához bűneid megbocsájtásáért. Az Isten a mi Atyánk! A lélek mélyéről fakadó bűnbánat a legnagyobb érték az Isten előtt. Az Isten bőkezű a bűnbocsánatban. Anyalelked szent vágyát sóhajtsd bele vezeklőimádba és vágyad teljesülni fog.

Ez utóbbi szavak úgy hatottak Szigetiné lelkére, mint jégzápor után a mindent új életre keltő napsugár. »Vágyad teljesülni fog« - hangzott bele a lelkébe újra, meg újra. Arca szinte áhítatsugárzással felvidult, bánatkönnyei langyos örömkönnyekként simogatták szép arcát... a lelke mosolyba derült... és megcsókolta az öreg pap kezét.

Ebben a pillanatban cserkészkürt harsant és jókedvű kis cserkészfiú kellemes melódiájú indulója zengett bele a levegőbe.

Szigetiné lelkére úgy hatott most a sok gyermekszájról szálló dallam, mintha talán az égi ígéret üzent volna máris számára s most zsoltáros dallamként szállna felé a megbocsájtás és ígéretes biztatás. Szeretett volna kiszaladni az utcára és az ott menetelő kisfiúkat mind-mind sorba ölelni és szívéhez szorítgatni.

Pistuka felfigyelt az ismerős dallamra. Évikére nézett mosolyra nyílott arccal és megszólalt:

- Évitém! Gyele! Jönnet a cseltészet! Bizstosan jön a Dézsa, med a Lacsi! Gyele Évitém! - és egymás kezét fogva szaladt a két csöppség a kapu felé.

Az öreg tisztelendő atya nyitott kaput a két kis gyermeknek.

Ott állott a két gyermek a kapu előtt, tágra nyílt szemekkel és nézték, nézték a dalosajkú cserkészeket. Mögöttük állott a fehérhajú öreg pap és rózsásra nyílott arccal a megnyugodott és bizakodó lelkű édesanya.

- Pistukám! - szólott ki a sorból Komáromy Géza cserkészfiú a kis öccse felé. - És Pistuka, gyermekes gondatlansággal elengedte Évike kezét s szaladt, szaladt a kis bátyja felé. Géza felkapta kisöccsét és magával vitte.

Pistuka parányi lelke, úgy látszik, megérezte a súlyos tapintatlanságot, mert kis kezével, tágranyílt nevetéssel visszaintegetett a szomorúan ottmaradt Évike felé.

- Elfutott a kis testvére után - szólalt meg tanítójósággal az öreg pap és szavainak mély értelmét szemeinek művészetével belevéste Szigetiné lelkébe, amit az édesanya meg is értett.

Az öreg tisztelendő atya észrevette Évike csöpp arcán a megbántódást, de az édesanya is észrevette.

A kis Culi kutya sietett leggyorsabban Évike vigasztalására és vidám csaholással ugrándozott Évike vállai felé. Évike felkapta a kiskutyát, magához ölelte; majd szomorú arccal az édesanyja arcába nézve, belepanaszolta az édesanyja lelkébe csöppnyi szíve fájdalmát:

- Loss Pistuta,... itt hagyott!... Pedid olyan jót jáccsottunt!... Gyele Csuli, ugye te nem haccs itt? - És kis kutyáját drága, két kis karjával még forróbban magáhozölelve, csak állott tovább az édesanyja és az ősz pap előtt.

- Majd visszajön az, Évikém, - szólott az édesanyja vigasztalólag és megsimogatta kis fejét. De ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan érzés kelt Szigetiné lelkében a kiskutya iránt is és jóleső érzéssel azt is megsimogatta, kis leánya karjaiban.

Az öreg pap lelkébe szinte belefájdult a testvérnélküli csöppség pillanatnyi árvaságérzete és hogy mennyire szereti a kis kutyáját s milyen boldogan bízik annak hűségében! - Öreg lelkének sok volt már az előzmények után s enyhe harmattal az öreg szempillákon... kezet nyújtott Szigetiné felé és búcsúzott:

- No, áldja meg az Isten, Szigetiné lelkem! - A gyóntatószéknél várom! Vágyainak viselje gondját a Mindenható... Azután Évikéhez fordult: pá, Évike baba! Nézd picikém, neked adok még két szem cukrot! - Ezzel lehajolt a pici leányhoz és megcsókolta mindkét babaarcát.

- Tezsit csótolom. Tösönöm sépen - válaszolt Évike és parányi derekát édeskedvesen meghajtotta a tisztelendő bácsi felé.

Szigetiné karjára vette pici leányát és hosszan nézett a távozó öreg pap után.

Évike egyik kezével édesanyja nyakát ölelte, másikkal kis kutyáját szorongatta és megszólalt:

- De jó bácsi ezs a papbácsi!... De miélt sils anyutám!... Nézsd, neted adom azs egyik csutlot, de ne sírj anyutám!...

Szigetiné két karral magához ölelte egyetlen mindenségét és befutott vele az utcáról.

A jóízléssel berendezett kis lakás hálószobájának kerevetén édes, ebéd utáni álmát aludta az édesanya és az édesanyai ölelő karokban a kis Évike. Anyuka csupán az Évike kedvéért dőlt le egy kicsit, de azután mégiscsak elnyomta őt is az álom.

Az ebédlőasztalán rajzok, tervezetek, hosszú oszlopokba sorakozott számokkal teleírott papírok hevertek. Munka! Csupa munka! És most valahogyan gazda nélkül állott a sok dolog.

Nem tudta magának megmagyarázni a dolgot Szigeti mérnök, de nem ment és nem ment a munka. Csak ült az asztal mellett és most soha nem érzett fájdalommal szenvedett a feleségéért és pici leányáért. Szinte jólesett volna lelkének, hogy odamenjen a csendben alvókhoz, két karral körülölelje őket és csókolja; csókolja mind a kettőt... Szorongó érzéseinek nem tudott nyomára jönni, bár már össze-vissza kutatta lelkének minden zegét-zugát. Hát persze, idegesség - futott át az agyán - Aludjatok édeseim!... És gondolatban egy-egy édesapai csókkal édesítette az alvók álmát. Azután - mintegy legyűrve lelkének érthetetlen, aggódó megmozdulását - hozzáfogott a munkához, bár érezte, hogy csak fél lélekkel végzi teendőit. Lelkének másik fele - a tudatalatti lelkimezőkön - harcolt azzal a sötét árnyékkal, amely a jövőből vetődött elé, övéit annyira szerető lelke számára.

A hálószoba kerevetéről egy kis mozgás hallatszott ki, a máskor oly könnyedén, de most annyi kínnal dolgozó édesapa felé.

Szigeti mérnök szinte ijedten kapta fel a fejét írásairól és mereven nézett kedvesei felé.

- Dolgozol Bélus?... Ne segítsek? - szólott ki súgó hangon Szigetiné.

- Nem szükséges, Gizikém. Csak pihenj. Most rajzot készítek. Majd inkább estére. Aludjatok kedvesem!

Pár perc múlva nyílt az ebédlő ajtaja és lábujjhegyen belépett Julcsa, a cselédleány.

Szigeti mérnök ujjának jelével figyelmeztette a lassú beszédre az ijedtarcú leányt.

- Mérnök úr kérem - súgta a leány - egy ember van itt! Azonnal szeretne beszélni a mérnök úrral. Valami nagy baj történt, a gyárban.

Az egyszerű leány szavai úgy hatottak most a mérnökre, mint iránytvesztett hajóra madarak húzása: Ez az! - hasított bele a lelkébe - és biztosan tudta, hogy nagy bajok tornyosultak fel előtte, bár még a valóból semmit sem tudott.

- Mérnök úr kérem, tessék azonnal kijönni a gyárba, a vezérigazgató úr is kint van már!... - és szinte lihegett az öreg gyári szolga.

- Hát mi történt Mihály bácsi? Nyugodjék már meg és legalább tudjam mi a baj.

- A laboratóriumban nem tetszett eloltani a gázlángot és valahogyan tüzet fogott ott valami éghető. A laboratóriummal együtt a fél iroda is leégett. Az irattár csaknem teljesen tönkrement. A tűzoltóparancsnok már meg is állapította, hogy a mérnök úr asztalán maradt égve a gázláng... és az okozta a tűzet... Mérnök úr kérem... én úgy sajnálom a mérnök urat...

- Tényleg nem oltottam el, amikor eljöttem! - elevenedett meg e pillanatban a véletlen mulasztás Szigeti mérnök emlékezetében.

- Julcsa! - fordult a cselédleányhoz szinte merevvé vált arccal - míg vissza nem jövök, erről egy szót se szóljon a tekintetes asszonynak! Megértette?

- Igenis, mérnök úr... kérem.

Ideges mozdulatokkal összekapta az asztalról az írásokat, rajzokat, aktatáskájába dobta őket és lábujjhegyen, de gyors léptekkel besietett a hálószobába.

Szigetiné felébredt. - Mi az Bélus? Hová mégy?

- Bemegyek a gyárba, kedvesem... Kint hagytam egy rajzot... és... és anélkül nem tudok tovább dolgozni. De jövök rögtön. Szervusz kedvesem. És csókkal búcsúzott a feleségétől. De ez a csók, most, valahogyan, hirtelen, könnyes is lett. Azután lehajolt Évikéhez és pici piros arcára rálehelt egy forró édesapai csókot. Szervusz Gizikém! - És szokatlan gyors léptekkel kisietett a lakásból.

Szigetiné lassan kihúzta karját Évike feje alól és az ablakhoz sietett. Éppen akkor szállott be a gyár autójába a férje és az öreg Mihály szolga a soffőr mellé ült.

Szigetiné kezei akaratlanul az ablak zárjára mozdultak, hogy kiáltson valamit, de az autó szinte beleugrott a gyors iramba és már el is tűnt a villa elől.

***

- Julcsa!

- Én nem tudok semmit, tekintetes asszony kérem!

- Hát miért volt itt a gyári szolga? Nem hallotta mit mondott? Ha egyszer maga beszélt vele! Julcsa beszéljen! Valami baj van? Beszéljen!

- De kérem szépen... a mérnök úr megtiltotta...

- Beszéljen! Beszéljen Julcsa! Mi történt a gyárban?

- Tekintetes asszony kérem... nagy tűz volt a gyárban!

- Jaj Istenem! Őrizz meg bennünket! - kiáltott fel Szigetiné és a telefonhoz rohant. Hiába csengetett, a gyár nem jelentkezett.

Mint árvíz idején a folyamparti lakos, úgy futkosott most Szigetiné gondolata, hogy hogyan is segítsen?! Merről is segítsen?

Egy másik telefonszámhoz menekült:

- Halló!... Itt Komáromy báró!

- Jó napot kívánok méltóságos uram, itt Szigeti mérnökné.

- Oh! Milyen nagyon kedves meglepetés! Kezeit csókolom nagyságos asszonyom! Mi újság? Minek köszönhetem ezt a kedves percet?

- Ne tessék haragudni méltóságos uram, de...

- Dehogy haragszom, nagyságos asszonyom, sőt... nagyon örülök, hogy hallhatom a hangját, hiszen...

- Méltóztatott már értesülni a gyárban történtekről, méltóságos uram?

- Ugyan, ugyan, nagyságos asszonyom, ne tessék amiatt aggódni. Valami kis tűz volt, ahogyan engem röviden értesítettek. Bár az igaz, hogy az elnöknek apródonként szokták az effélét beadni. Nekem kis tüzet jelentettek. Dehát egy-két kis tüzet még kibír az én gazdag részvénytársaságom. Egyébként miért olyan izgatott a hangja nagyságos asszonyomnak? Csak nem a tűz miatt?

Szigetiné remegő hangon válaszolt: a vezérigazgató úr Béláért ideküldötte az autót és rögtön magához kérette... Én úgy aggódom most méltóságos uram!...

- Ugyan-ugyan! Nagyságos asszonyom! Ne legyen gyerek! Egyébként hogy vannak!... A napokban... sikerült végre... egy szép fényképfelvételhez jutnom.

Szigetiné nem értette a fényképügyet és hallgatott... - Hiszen a lelke már más utakon járt, mert félt... nagyon félt!

- Nem is érdekli, hogy milyen felvétel? - kérdezte nyomatékos hangon a báró.

- De igenis... méltóságos uram... parancsoljon! Igenis!... Egy felvétel... - és közben szinte már remegett a félelmetes sejtésektől.

- Innen az egyik, emeleti szoba ablakából vettem fel azt a szép képet - folytatta Komáromy báró mosolygós és nyomatékos hangon - a galambok, a kis Évike és még... »Valaki« csak úgy ragyogott a virágok között... Szeretném egyszer... megmutatni... nagyságos asszonyomnak... a képet...

Szigetiné csak hallgatott.

- Halló! - szólott közbe a báró.

- Igenis, méltóságos uram. Hallom... Még itt vagyok.

- No nem kell azon a kis rossz tűzön olyan nagyon aggódnia. Én biztosítom, hogy Béla barátomnak nem lesz semmi bántódása! De miért is lenne? Hogyan is lenne?... Nagyon szép a... felvétel... Megmutathatom... egyszer?...

Nem tudott az utóbbi kérdésre válaszolni. A szíve rosszatsejtően dobogott és remegő hangon megszólalt:

- Köszönöm szépen, méltóságos uram... Bocsánat az alkalmatlankodásért... Jó napot kívánok.

- Dehogy is alkalmatlan! Sőt!... Kezeit csókolom nagyságos asszonyom.

Szigetiné a telefonkagylón felejtette a kezét, amint a helyére tette. Kínozóan bántó gondolatok futkostak az agyán át és azután szinte futva menekült el a telefon mellől. Besietett a hálószobába és az alvó Évike mellé ült a pamlagra. Remegő kezét kisleánya lábára helyezte és egy kínozóan fájdalmas rosszatsejtésnek minden testi erőt elrabló hatása alatt, remegő ujjai ölelgetve mozogtak a pici lábakon. A gondolatok pedig cikáztak, villogtak az édesanyai lelken keresztül-kasul: Mi lesz veled és velünk?! Édes drágaságom! Mi lesz, ha mindenki elhagy?... - És ráhullott könnyei mellé egy forró csókot is odalehelt a picike lábakra.

Évike felébredt. Piciny karjai a jóízű álom után kellemes nyújtózásba mozdultak. Az éjfekete, ragyogó szemek kinyíltak. A bájos babaarc tág nevetésbe nyílott - mint napsugár felé a nyíló rózsa - és »édes anyutám« szavakra ölelésre hajoltak a kis karok anyuka felé. »Medcsótollat anyutám« szavak után az édesanya karjaival magához láncolta pici leányát, de úgy... mint talán még sohasem!...

Szigetiné legyőzte hangos zokogásba erőszakoskodó szenvedését és mosolyt erőltetve ajakára, fájó ölelésben babusgatta kisleányát:

- Jól aludtál Évikém?... Most felöltözünk a szép ruhába... és elmegyünk autózni, kislányom... Megnézzük apukát a gyárban... - S mintha csak kisleánya felébredt lénye adta volna lelkének a tanácsot, már sietett is, hogy ígéretét beváltsa... a kicsi leányának.

- Julcsa! Telefonon hívjon egy autót a villa elé! A villa számát pontosan bemondja! Rózsasor 10!

- A Csulit is elvissüt autózsni? Anyutám?

- Most ne vigyük Évikém. Majd máskor!

S amint a villa elé érkezett bérautó kürtjének hangja betört a kis lakás csupa izgalommal fűtött levegőjébe, Szigetiné felkapta Évikét és szinte futott vele az autóig.

- Vegyészeti gyár! Harmadik kapu! Siessünk kérem!

És az autóban remegő hangon tanítgatta a kicsi leányát valami szépre, valami meghatóra, valami segítőre: - A bácsiknak majd szépen köszönjél Évikém. Amelyik bácsi apukával beszél, annak csókolj kezet, hajtsd meg magad szépen, úgy, amint tanítottalak, picikém. Ha kérdez valaki, ügyesen felelj, édesem... nagyon ügyesen!... - Óh!... Ugyan mit tegyünk még?... Mit még?... Istenem... ha baj van... - és szinte szeretett volna szólni a soffőrnek, hogy hajtson, hajtson, mert érezte, hogy most együtt kell lenniök apukával... hátha akkor?!...

* * *

- De igenis, méltóságos uram, a tűzrendészeti vizsgálat már pontosan megállapította, hogy Szigeti mérnök gondatlansága okozta a tűzveszedelmet - hangsúlyozta a telefonba a vezérigazgató, az elnöknek, felhívásra adott, részletes beszámolóján.

- No, de azért nem kell az ügyet nagyon élére állítani egy olyan jó munkaerő ellen, mint Szigeti mérnök - válaszolta Komáromy báró. - Csak azt nem értem, vezérem, hogy az én, illetve a közgyűlés megkérdezése nélkül miért mondott fel a mérnöknek, pláne azonnali hatállyal? Nem olyan könnyű ma a jó munkaerő pótlása. Elvégre bármelyikőnkkel is megeshetett volna hasonló, vagy akár még veszedelmesebb következményű, véletlen mulasztás is. Kérem, emberek vagyunk! Minden biztosítva van! Ezer módja van az okozott károk elintézésének. Elvégre Szigeti mérnök még fiatal ember és a kár értékösszegét eloszthatja a gyár akár negyven évre is, és havonkint levonhatja tőle, vagy tudnám is én hamarjában, de másként, vezérem, másként, nem pedig rögtön elzavarni egy jó embert. Bizonyára nem szándékosan mulasztott, ha mulasztott is. Minden esetre, vezérem, megbocsájt nekem, de... az elbocsájtás kérdését... ez ügyben, magamnak fogom fenntartani és a tűzzel kapcsolatos minden ügyet én óhajtom a hatóságokkal is letárgyalni. Kérem, ezen elhatározásomat rögtön hozza tudomására Szigeti mérnöknek.

- Már elment a gyárból, méltóságos uram, de parancsára rögtön utána üzenek.

- Ejnye, ejnye, vezérem! Nem kell semmit sem elhamarkodni! No látja, látja!... Egy olyan embert nem lehet!... Nem lehet!...

Mikor letette a kagylót Komáromy báró, szinte kissé tetszett is neki az ügy »elhamarkodott« állapota, mert így még jobban feltűnik majd... hogy »milyen sokat tesz«... a mérnök... és... szép felesége... érdekében. Szorosan személyes ügyévé vált a dolog. Egy cigarettára gyújtott. Lefeküdt a pamlagra és fújta, fújta a füstöt s néha-néha kissé mosolygott is...

* * *

Szigeti mérnök aktatáskáját a jobb hóna alá szorítva, maga előtt összekulcsolt kezekkel, támolygó lépésekkel haladt a gyárból kifelé. A kapuban megállott és szinte vak szemekkel meredt bele tekintete, kétségbeejtő életük világába.

Egy bérautó állott meg ebben a pillanatban a gyár kapuja előtt. Az autó nyitott ablakán keresztül egy édes gyermekhang kiáltott reá a lesújtó jelen és kilátástalan jövő zegzugos útjain most még csak tapogatózni is képtelen, kétségbeesett édesapára:

- Édes aputám!

Szigetiné szinte kiugrott az autóból. Évikét gyors mozdulattal kiemelte és férjéhez sietett.

- Mi történt Bélus?

A mérnök nem tudott rögtön válaszolni. Válasz helyett lehajolt kicsi leányához, magához ölelte és csókolgatta mindhét arcát.

Szigetiné megérezte, hogy férjének most nagy szüksége van a megértő feleség lelki-erejére. Férje után nyúlt, felemelte, egyik karját a karjába öltötte és így szólt:

- Bélus! Kedvesem! Ugyan-ugyan! Minden rendeződni fog! Mi történt kedvesem? No mondjad!

Apuka helyett Évike szólalt meg:

- Anyutám... Hát tinet tösönjet sépen?... Tinet csótojjat tezset?... Tinet hajcsam med sépen madam, úgy mint tanítottál?... Hát nincs itt senti... csat egyedül vagyunt! - Ártatlan kis lelkét talán csak az bántotta, hogy a betanult kis leckét nincs kinek felmondania, de most mégis olyan megindítóan pompázott ártatlan gyermeklelkének bánatos panasza a kétségbeesett szülők sötét felleggel befedett életegén.

Szigeti mérnök kis leánya fejét magához szorította. Ránézett feleségére és azután édesen-beszédes ajakú kis leányához szólott:

- Kinek akartál köszönni, édes drágaságom?

- Ati besél te veled, édes aputám. Anyutám mondta! Bizstosan azsélt, hogy ne haladuggyon lád azs a bácsi. His te jó aputa vagy, aputám.

- Kitől tudtad meg a bajt, Gizikém?

- Senkitől, kedvesem. Én még alapjában véve semmit sem tudok, csak annyit, hogy tűz volt a gyárban. De megéreztem, hogy most itt van a helyünk melletted. Hogy most együtt kell lennünk mindhármonknak. Mi történt tulajdonképpen, most már mondd meg, Béluskám!

Szigeti mérnök először hosszan nézett jó feleségére s azután súgó, erőtlen hangon megszólalt:

- Elbocsájtottak... Én okoztam a tűzet... Nyitva felejtettem a gázlángot...

Szigetiné szótlanul maradt. Válasz helyett magához szorította férje karját és másik kezének remegő ujjai Évike fején ékeskedő, nagy, piros szalagcsokrot babrálgatták, minden bizonnyal önfeledten. »Komáromy báró majd segít!« - villant át az agyán, de ez a gondolat szinte fázós didergéssel megremegtette a lelkét. Minden erejét összeszedte és remegő ajkai már éppen biztató szavakra akartak nyílni, amikor a nagy épület első emeletén kinyílott a vezérigazgató szobájának ablaka és a vezérigazgató hangja ömlött reá a három bánatos emberre:

- Mérnök úr!

Mindhárman ijedten vetették tekintetöket a hang irányába.

- Tessék csak várni egy kicsit, - folytatta a vezérigazgató - ne tessék még elmenni. Beszéltem az elnök úrral és...

Nem tudott tovább beszélni a vezérigazgató, mert meglátta, hogy odalent a pici leány csöpp kezével megfogja kis ruháját, bájosan meghajol és édes gyermekhangon kiált fel hozzá:

- Tezsit csótolom, bácsi! Jó aputa azs én aputám! Ne tessét lá haladudni, nagyon sépen télem.

- Nem haragszom én rá, édes gyermekem - válaszolt kedvesen a vezérigazgató, - rögtön jövök! Tessék megvárni. - S az ablak hirtelen bezárult.

Szigetiné még mindig karonöltve tartotta férjét és a lábaik előtt pompázott a maga apróságában az édesajkú kis leány, amikor közeledett feléjük a vezérigazgató.

Évike újra meghajolt és a »Tezsit csótolom« ismételt elmosolygása után elébeszaladt a vezérigazgatónak és megcsókolta a kezét.

A vezérigazgató ölébe kapta Évikét és arcához szorította picike arcát. Azután kedvesen kérdezte tőle:

- Hogy hívnak téged, picikém?

- Szideti Évite! Ugye nem tetsit haladudni azs én aputámla? Jó aputa azs én aputám!

- Nem haragszom én rá, édes picikém!

Látod?!... anyutám. Hallod?!... aputám... Most mál ne siljatot!... Ezs a bácsi jó bácsi!... Méd eccsel medcsótolom a tezsit.

- Oh, de édes gyermek vagy - csodálkozott elragadtatással a vezérigazgató s azután: kezeit csókolom nagyságos asszony és barátságosan kezet fogott Szigetinével. Majd - Évikét az ölében tartva - a mérnök felé fordult és így szólt:

- Ne haragudjék mérnök úr, hogy ebben a hirtelen keletkezett zűrzavarban elhamarkodott kijelentést tettem az állását illetőleg. Az elbocsájtás kérdésében az elnök úr magának óhajtja fenntartani a döntést, de biztosíthatom, hogy az elnök úr nagy jóindulattal fogja kezelni az ügyét. Nem lesz semmi baj. Tudom, hogy nagy lelki-megrázkódtatást okozott önnek át sem gondolt kijelentésem s ezért egyheti szabadságot engedélyezek. Pihenje jól ki magát. No, Isten vele mérnök úr! - S ezzel kezet nyújtott a szótlan, de felvidult arcú ember felé. Azután Évikét letette a földre, lehajolt hozzá és elővette a pénztárcáját:

- Szereted-e a csokoládét édes babukám?

- A csotoládét... Azst bolzsastó nagyon! - és nevetés ragyogott a bájos gyermekarc minden parányáról.

- Hát akkor válassz egy nagy pénzt és anyuka vesz neked »csotoládét« - s kinyitotta a pénztárcáját a vezérigazgató.

Évike először az anyukájára, azután az apukájára nézett. De bizony onnan most nem kapott semmi jelt, mert az a két arc most olyan volt, mint vihar után a kerti virágok: fájt még a vihar. A kíméletlen csapások után még dideregtek a lélek szirmai. Remény, könyörgés és talán ima ünnepelt most a két arcon.

- No, bátran picikém - kedveskedett a jólnevelt kislánynak a vezérigazgató, - vedd ki a fehérek közül a legnagyobbat!

Évike még egyszer beleragyogott egy édes nevetéssel a vezérigazgató szemeibe, kis fejét félrebillentette és kivett... egy kétpengőst.

- Tösönöm sépen... bácsi - és egy nagy sóhaj emelte meg a pici keblet.

A vezérigazgató nem bírta ki, hogy arcon ne csókolja az édes teremtést. És azután: jó pihenést a szabadságon, kezeit csókolom, pá picikém és azonnali rendelkezésére a gyár luxus-autója szállította haza a megnyugodtakat és reménykedőket.

A Komáromy villa emeleti folyosójára vezető kényelmes lépcsőn két gyermekláb csoszogva igyekezett felfelé. Majd az emeleten lévő könyvtárszoba ajtaján egy gyermekkéz halkan kopogtatott.

Komáromy báró ijedten kapta le szemei elől a látcsövet. Az ablak mellől az íróasztalhoz lépett egy szökellő lépéssel. A látcsövet letette az asztalra.

- Tessék!

Az ajtó nem nyílt.

- Tessék! Tessék! Ki az?

Újabb kopogtatás és már hangzott is a gyermekszájról:

- Nyisd ti apustám! Nem élem el a tilincset!

A báró felismerte a kisfia hangját; az ajtóhoz lépett és mosolyogva kinyitotta. - Te vagy, Pistukám?

- Én vagyot apustám! Feljöttem hozzsád. Seletnét tépestönyvet nézsedetni.

Na gyere kisfiam. Majd adok egyet.

Pistuka belépett és először is a látcsövet vette észre.

Komáromy báró a könyvállványhoz lépett, hogy képeskönyvet keressen kisfiának.

Pistuka ezalatt felvette a látcsövet, felmászott az ablak melletti székre, a látcsövet szeméhez illesztette és örömteljes hangon megszólalt:

- Nézsd csat aputám! Innen éppen Évitééthezs lehet látni. Ott megy Évite azs anyutájával. Én úgy seletem ezst azs Évitét!

Komáromy báró elmosolyodott kisfia szavaira, de azután - mintha valami bántót is érzett volna a gyermekszavakból - oktató hangon megszólalt:

- Gyere onnan, kisfiam! Nem szabad! Csúnya dolog az, begukkerezni másnak az udvarába.

- Miélt csúnya, aputám? De hát én úgy seletem ezst azs Évitét! Attol is csúnya?... aputám.

Komáromy báró érezte, hogy most az egyszer nem bír a gyermekokoskodással és mosolyogva felelt:

- No jó, hát akkor nem annyira csúnya,... de... azért gyere onnan kisfiam. - És közben valami ellenállhatatlan vágyakozás odavitte a bárót az ablakhoz s amint kisfia után nyúlt, hogy leemelje a székről, a távcsövet is kivette a kezéből és a szemeihez illesztette.

- A gyermek figyel!... Mindent észrevesz!... s már hangzottak is Pistuka szavai:

- Te is seleted Évitét, aputám... Attól nem csúnya dolod... csat nézzsed!

A báró nem szólt semmit kisfia szavaira. Egy kis szégyenkező mosoly akaratoskodott az arcán, miközben kézbe adta kisfiának a képeskönyvet.

- Tessék kisfiam! Képeskönyv. Nézegessed!

Újra kopogtatás hallatszott az ajtón és már lépett is befelé a báróné.

- Itt vagytok, Géza? Mit csináltok? A gyerek mikor jött fel? Nem is vettem észre.

- Most jöttem fel, anyustám. Mednézstüt Évitét duttellal. Azs anyustáját is láttut.

- No csak el ne szakítsd a könyvet, kisfiam! - szólt rá a báró beszédes kisfiára.

- Dehogy satítom, apustám. Méd ti se nyitottam - védekezett az alaptalan gyanúsítás ellen a mit sem sejtő gyermek.

- Te Géza! - szólott a báróné - most beszéltem telefonon Romanovszky grófnővel és úgy döntöttünk, hogy holnapután elutazunk a Riviérára. Ugye mehetünk?

- Kedvesem, én most semmi szín alatt nem tudok menni. Rengeteg a dolgom még a héten. Sok közgyűlésem van, azután pedig most hol egyik, hol másik intézőnek van reám szüksége. Tudod mit? Ti lementek s mihelyt dolgaim kevesbednek, én is utánatok megyek.

A bárónő nem erőszakoskodott.

- Rendben van... - S mintha talán egy enyhe vonal örömbe rándult volna az arcán. A kisfiához szólott azután:

- Lejössz Pistukám, vagy itt maradsz még?

- Itt maladot aputámmal méd egy ticsit.

- A báró íróasztalába helyezte a gyermekszáj miatt majdnem áruló látcsövet.

* * *

Semminek sem hívták a Szigeti mérnök ajándékvakációját. Az azelőtti, kedves, jó családi hangulatot mintha valami sötét felleg borította volna be és a megszokott, kacagós, jó együttörülés is kiveszett volna életükből. De ezt mindketten próbálták egymás elől elrejteni s titokban mindketten aggódtak egymásért. Aggódó félelmük szívremegtető fájdalommal találkozott, valahányszor csak foglalkoztak Évikével.

- Te Gizikém, - szólott az egyik nap unalmas délutánján Szigeti mérnök a feleségéhez - én eddig valahogyan észre sem vettem, hogy milyen nagyon egyedül is vagyunk mi itt a főváros tövében. Az én életemet eddig olyan tökéletesen kitöltötte a munkám és amikor hazajöttem, olyan jó volt itthon. Most pedig ez a váratlan szabadság, tudja az ég, de nekem úgy... úgy a nyakamra ült!... Csak már telne el még ez a keserves két nap!

- Hát bizony édesem, - válaszolt Szigetiné - mi ugyan nem sok rokonnal dicsekedhetünk sem itt, sem a fővárosban, sem a vidéken. Egy évvel ezelőtt temettük el Kecskeméten a nagynénédet s ezzel a rokonság meg is szűnt.

- Te Gizikém! Tényleg? - csodálkozott meglepődéssel a mérnök - Hát nem abszurdum!... Tulajdonképpen már senkink sincs!... Egyedül vagyunk... Ha valami bajba kerülnénk, kihez is fordulnánk?... - S ezzel egy nyomatékos tekintettel a feleségére nézett és azután az előttük játszadozó Évikére meresztette tekintetét, amely tekintet a pici leány lényét elhagyva, de azon keresztül, belemerült a kilátástalan jövőbe. A lelkébe belefájdult egy nagy-nagy, szomorú megsejtés és így folytatta a beszélgetést:

- Hát bizony, az a tűz, kedvesem!... De megjárhattuk volna vele!... Mit is csináltam volna?... Kihez is fordultam volna?!...

Úgy beszélt, mintha már teljesen elintéződött volna az egész tűzeset, és a villámként lecsapott elbocsájtás. Pedig hát lelkében éppen úgy remegett az első munkanaptól, mint hajótörést szenvedett és megrémült ember, a közelgő, elkerülhetetlen hajóraszállástól.

Szigetiné nem válaszolt, csak nézett maga elé. Lelkét elfoglalta a testvér- és rokonnélküliség gondolata és azt mérlegelgette, hogy titokban őrzött, boldogító örömét közölje-e most férjével.

- Gyere ide Évikém! - szólott Szigeti mérnök kis leánya felé - Ez is olyan árva!... Ez is olyan egyedül van!... Nincs, akivel játszék!... Nincs, akivel kacagjon!... »Azóta« az elnök úr kisfia sem jön hozzá játszani. Bizonyára nem engedi az édesapja...

...Ezek a szavak úgy hatottak Szigetiné örömötrejtegető lelkére, mint hosszú tél után az első tavaszi napsugár madarak ajkára: Megfogta férje kezét,... arcát megszállta egy mindentmondó mosoly és csak ennyit mondott:

- Bélus!... Nem lesz már sokáig... egyedül...

A mérnök visszaszorította felesége kézszorítását és szó nélkül nézett reá. A két arcon kinyílott most egy-egy mosolyból született nevetés s azután megcsókolta egymást az örömtelen napon boldogságot találó két szülő.

* * *

Elérkezett a félvevárt nap. Szigeti mérnököt fél nyolckor a villa kapujáig kísérte a felesége és a kapunál csókkal búcsúztak egymástól az eltagadott félelemmel bizakodók.

Alighogy Szigetiné visszatért a lakásba, egy erőset berregett a telefon.

- Halló! Itt Szigeti mérnökné! És ott?

- Csókolom a kezeit nagyságos asszonyom! Komáromy báró!

Szigetiné egy kissé megremegett, de nyugalmat és még egy kis enyhe mosolyt is erőszakoló hangon szólott:

- Méltóztassék parancsolni méltóságos uram! Mivel szolgálhatok méltóságodnak! Béla éppen most ment ki a gyárba!

- Ugyan-ugyan, nagyságos asszonyom, ne tessék már azt a rangot olyan nagyon hangsúlyozni. Hát olyan szigorú embernek tart? Láttam, hogy most ment el a férje... Olyan szerencsés vagyok az emeleti lakással... hogy... - illetlenül bár... - de... éppen az udvarba látok, ha akarok. Amint kilép nagyságos asszonyom a lakásból... én már... látom!... Nem veszi észre... sohase?...

- De méltóságos uram! Megbocsájt,... de...

- Bocsásson meg, hiszen tudom, ezer más diszkrétebb, illőbb, szebb, megfelelőbb módja volna az ügynek, de én már teljesen tehetetlenné váltam jelenlegi érzelmeim irányításában. Eltévedtem!... és nem, nem vagyok képes módot találni. Egy hete várok és gondolkodom, hogy hogyan?... Adjon tanácsot!

- Bocsásson meg méltóságos uram, de rögtön leteszem a kagylót:...

- Azzal még nem lesz elintézve semmi, nagyságos asszonyom! Hát nem gondolkodott azon, hogy »Azóta« miért nem engedtem át a kisfiamat Évikéhez... Azért, hogy majd érte küld... Azért, hogy majd talán... érte jön!

- Jaj Istenem! Méltóságos uram, én ezt nem bírom! Ne haragudjék... Ne is tessék!...

- Nagyságos asszonyom, fél óra múlva jöjjön el velem egy kis autóútra. Magam vezetem a kocsit.

- Méltóságos uram, megbocsájt... Jó napot kívánok!... - És ezzel letette Szigetiné a telefonkagylót. Remegett egész lényében, mert érezte, tudta, hogy most zsarnoki hatalommal állította szembe az élet. Leült egy székre és kezeibe temette szép arcát. Arcára kiült a kétségbeesett lélek minden életerőt elsöprő tanácstalansága, merevsége.

Oh!... ha most mégiscsak elbocsájtják Bélát!... - sóhajtotta bele a forróvá vált levegőbe - és nyitva maradtak a szép piros ajkak. A nagy kérdés szinte megállította száguldó gondolatcikázásait és mintegy ébrenalvóvá váltan ült, gondolkodni is képtelen lélekkel. -

Ezalatt Komáromy báró egy másik telefonszámot kért:

- Kérem, Vezérem! A Szigeti mérnök visszahelyezését illetőleg még nem döntöttem!... Ha jelentkezni fog, küldje további szabadságra! A fizetését, elsején ne adja ki, mégiscsak nagyon sok... a tűzkár!

- Igenis méltóságos uram! Parancsa szerint fogok eljárni.

- Egyébként mi újság a gyárban, vezérem?

- Nincs semmi különösebb, méltóságos uram, dolgozgatunk.

- No hát, jó munkát, vezérem. Isten vele!

- Alázatos szolgája méltóságos uram.

Hát ez meg már micsoda pálfordulás? - futott át a vezérigazgató agyán - a múltkor majdnem derékon harapott, amikor elbocsájtottam, s most meg már!... Szegény Szigeti!... Sajnálom!

* * *

Szigeti mérnök még ott találta feleségét a telefon melletti széken, amikor visszaérkezett. A »szervusz« csak halkan hangzott el az ajakáról. Kabátját letette, aktatáskáját az asztalra dobta s közben meglátta, hogy a telefonkagyló nem jól fekszik a helyén.

- Ki telefonált Gizikém?

Szigetiné szinte megremegett az áruló nyom miatt, de volt még annyi ereje, hogy gyanúkeltés nélkül tudott... tagadni:

Senki, kedvesem. Én törülgettem az előbb és úgy látszik félrelöktem... - Dehogy bántlak meg vele, kedvesem. Ezt soha nem fogod megtudni. Fogamzott meg a nagy fogadalom ebben a pillanatban Szigetiné lelkében. -

- Tudod mi újság, Gizikém?

- Látom, Béla - s egy mély sóhaj hagyta el Szigetiné ajakát.

- Hát ez szép jóindulat! A múltkor a vezérigazgató rúgott ki s akkor az elnök vett pártfogásába... állítólag! Most meg a vezérigazgató biztosított jóindulatáról, de az elnök nem intézkedik sorsomról... állítólag!... Újra szabadságra zavartak... bizonytalan ideig... fizetés nélkül!...

Az utóbbi szavak dárdaként döfődtek Szigetiné lelkébe és eltitkolt, mély sóhaja apró lihegésbe torzult.

- Mit csapnak ilyen nagy cirkuszt az ügynek! - lázadozott Szigeti mérnök elkeseredett hangon. - Ki akarják törni a nyakamat, hát akkor törjék ki egyszerre!... Ne járassanak velem kíntáncokat!... Érthetetlen!...

Szigetiné nem szólt semmit. Ő nagyon értette: »A múltkor az elnök vett pártfogásába, most pedig az elnök nem intézkedik« Értem! Értem!... és megindult könnyeit törülgette.

- No azért ne sírj Gizikém, majd csak lesz valahogy - szólott a mérnök - de közben, egy gyors kézmozdulattal könnyet törült ki ő is a szeméből. Kerítek én más állást, ne félj! Ha térdig lejárom is a lábamat, megélünk kedvesem. No ne sírj... Neked most nem szabad!... Tudod!... - s most ő játszotta az életharc tengerén az erősebb legény szerepét. De csak játszotta, mert szinte nem mert még belenézni a reménytelen Holnap, kilátástalan vak éjszakájába.

Pár nap múlva elseje! - futott át szinte egyszerre mindkettőjük agyán - s azután mereven nekiszegződtek lelküknek az elseje apró, kínos, gyötrelmes részletei: kenyér, tej, számlák, csupa számlák lobogtak kétségbeejtő támadással sarkig kinyitott szemeik, most elvakult világa előtt.

Szigeti mérnök egy hosszú hallgatás után felugrott helyéről és a kabátja után nyúlt. No, nem baj! Majd rendbe jön minden! Csak ne sírj kedvesem! És ne aggódj! Tudod, neked most nem szabad!... s ezzel csókra nyújtotta ajakát könnyes szemű felesége felé.

- Hova mégy Bélus? - kérdezte remegő hangon Szigetiné.

- Bemegyek Budapestre. Ha bárhogyan is, de kerítek valamilyen állást. Ne félj édesem! Megélünk! Nem lesz semmi baj!

»Valamilyen állást« - vésődött Szigetiné lelkébe és férje segítségére sietett, legalább szóval:

- No de hát tulajdonképpen miért izgatjuk magunkat időnap előtt? Hiszen még minden rendbe jöhet a gyárban. Nem biztos az még, hogy elbocsájtanak. Csak, hát, el kell, hogy intézzék azt a nyavalyás tűzügyet.

- Nem bízom én már abban, kedvesem! Most az egyszer bízd reám, Gizikém és hadd menjek, amerre jónak gondolom. Egy-két nappal ha előbb kezdem keresni az új elhelyezkedést, azzal is előbbre leszek, legalább... a keresésben. De az utóbbi szavakat talán már nem is mondotta ki, csak szorongva gondolta. Ezzel kalapját a fejére dobta és kisietett a lakásból. Talán el sem köszönt a feleségétől, mert sietett, nagyon sietett, hirtelen új állást szerezni... 1938-ban!

Szigetiné ott maradt a széken és nézett elsiető férje után. Könnyeit most már útjára bocsájtotta. Sírás közben szemei a telefonra vetődtek... és mintha rátapadtak volna a kagylóra... »Kegyetlen zsarnok!« hangzott ajakáról remegő hangon és ujjai már mozdulnának is a kagyló után, ha gyötrelmes szenvedése imábakulcsoltan nem tördelné a vékony ujjakat.

- Tekintetes asszony kérem! Évikét elvigyem sétálni? - szólott ebben a pillanatban a lassan belépő szobaleány.

- Igen, Julcsa!... Menjenek sétálni!... Vigye el Évikét... Vigye!... Vigye!... - had maradjak most egyedül, szőtte tovább gondolatait, a nagy elhatározással küszködő édesanya. És hosszú, könnyes csókkal búcsúzott a rövid sétára induló kisleányától.

- Miélt sils anyutám? - szólott Évike békítő édes hangon - Talán féls, melt egyedül malaccs? Attol én nem megyet el, anyutám!

- Nem sírok én picikém. Beleesett valami a szemembe. Csak menjetek édesem. Nem félek... én kicsikém, nem félek.

A gyermeklélek megérzett valamit és szinte könyörgő hangon szólott a gyermekszáj:

- Gyele el te is sétálni, anyustám! Én úgy nem seletlek most itthonhagyni... egyedül. Gyele édes anyustám!...

- Csak menjetek kedvesem! Nekem most dolgom van. Pá, Évikém... - Pedig, de szívesen ment volna szegény, szenvedőlelkű édesanya, hogy kezén vezetve kis mindenségét, sétálgasson az aranyszínű napsugarak alatt... De most nem lehetett!... Anyukának most... »dolga« volt!

- Ebédig sétálgathatnak, Julcsa. Egy óráig maradhatnak!... Fél kettőkor ebédelünk.

- Igenis, tekintetes asszony, kérem.

És egyedül maradt Szigetiné bánatával, kétségbeesésével, hitvesi szerelmével és a zsarnok nagyúr iránti gyűlöletével.

Ezalatt Szigeti mérnök, bent, a dübörgő fővárosban egyik munkaközvetítőtől a másikhoz rohant. Mohó érdeklődéssel olvasta mindenütt a kifüggesztett munkaalkalmak jegyzékét:

Urasági inas kerestetik.
Autógarázsba kocsimosó.
Lóápoló.
Házmester.
Viceházmester.

Továbbrohant!

Gépíró-kisasszony.
Perfekt angol-francia gyorsíró.

Tovább!... Villanyosra fel, villanyosról le!

Vasúti töltés építéséhez kubikoló munkások.
Hajózási vállalathoz szenesnapszámosok.
Állatforgalmi részvénytársasághoz jószágkísérő.

- Forogni kezdett a mérnök előtt a világ... de azért ment, futott, rohant... tovább!

* * *

Az óra fél tizenkettőt mutatott. Szigetiné legszebb fekete ruhájába öltözve már harmadszor ment vissza a tükörhöz, hogy erőszakoskodó könnyeinek egy kis púderral nyomát veszítse szép arcán. És azután... elindult!...

- Kezeit csókolom, nagyságos asszony. Igenis, idehaza van! Méltóztassék a szalonba befáradni. - És mélyet hajolt Komáromy báró illedelmes inasa.

- Tehát mégiscsak!... Milyen jól is jött nekem az a kis tűz! - kacagott bele a jókedv, Komáromy báró lelkébe.

A »Jó napot kívánok« alig talált kiutat Szigetiné remegő ajkai között... És a megijedt asszony csak állott némán a zsarnok nagyúr előtt.

- Tessék helyet parancsolni - és virult a győzelmes öröm a báró arcán.

- Cigarettát parancsol nagyságos asszonyom?

- Köszönöm méltóságos uram, nem szoktam.

- Egy kis likőrt?

- Köszönőm szépen, most... - ha megbocsájt méltóságos uram - nem ízlene.

- Ugyan ne legyen már annyira megijedve! Hát nem vagyok én annyira rossz ember!

- Méltóságod nem rossz ember, de az első alkalmat megragadta arra, hogy egy családi fészket megbolygasson és egy feleséget, egy édesanyát, rabláncon a lábai elé térdeltessen!...

- Nem védekezem, nagyságos asszonyom... Igaza van!... De adjon tanácsot!... Mit tenne az én helyzetemben?...

- Én nem tudok méltóságodnak ez ügyben tanácsot adni Csak egyet tudok méltóságos uram, ha megengedi, hogy őszinte legyek...

- Mondja!... Beszéljen!... Akármit! Hiszen a hangja is a szívem mélyéig melegít.

- Én csak gyűlölni tudom az olyan embert, méltóságos uram, aki pénzét és hatalmát arra is felhasználja, hogy kínos gyötrelmekbe taszítson egy egész családot, csak azért, hogy az édesanya, könnyes szemekkel és gyűlölettel izzó lélekkel a lábai elé kényszerüljön... a megváltás robotjának gyötrelmére...

- Ugyan-ugyan! Ne képzelje el a dolgot se romantikusnak, se tragikusnak! Tudja mit? Ha már éppen szereti az efajta dolgokat kissé szomorú színekkel aláfesteni, képzelje el tragikomikusnak az egészet és rögtön más lesz. Most éljük a tragikum idejét. De ezután következik a sokkal szebb komikum! Én garantálom, hogy lesz benne líra, komédia, zene, tánc, bohózat és minden, minden, ami csak kell az élet szép cirkuszához. Nagyságos asszonyom! Ön egy nagy tévedésben van! Nem jól ismeri az életet. Hiszen az emberi élet alig más, mint egy nagy cirkuszi berendezkedés, amelyben mindannyian járjuk a magunk bohóctáncát, kifestett arccal, bohócplundrában és aszerint járjuk a szeszélyes táncot, amint a Nagy Cirkusz ismeretlen karmestere fuvatja lábaink alá a zajos muzsikát!...

- Az lehet, méltóságos uram, - válaszolt Szigetiné - hogy méltóságod így érti, így érzi és így tartja helyesnek a maga számára az életet, de ennek megvan a maga érthető oka: Méltóságodnak anyagi és erkölcsi biztosítékokat juttatott sorsa arra vonatkozólag, hogy emberi számítás és megítélés szerint, a testet-lelket megrázkódtató, nagy viharok elfogják kerülni az élet tengerén való átjutásában. Pénze, hatalma, szinte minden, józanul elképzelhetőt és megkívánhatót emberi közelségbe hozhatja számára, tehát miben is érhetné nyomon életét az igazi, nagy embertragédiák sötét árnya?... Vágyait?... Kívánságait?... Elérheti!... Fájdalmait? Pénzével, hatalmával enyhítheti, vagy talán el is mulaszthatja!... És, - ha megengedi, hogy hasonlatával éljek -: az élet nagy cirkuszának porondján méltóságodék a nagy, neves bohócok szerepét játsszák! Kényelmes öltözőkben hajlongva adják reájok alázatos szolgák a selyemplundrát s a szerep mindig csak kényelmes, mindig csak könnyű, mindig csak kellemes!... De mi!... A Nagy Cirkusz apró bohócai! Előadás előtt?... Előadás után? Súrolunk és sikálunk!... Előadás közben? Nyakunk köré tekerik a drótkötelet, amelyen talán éppen méltóságod... a selyemplundrában, kellemes muzsikára táncot lejt s nekünk hazugul jókedvű vigyorgással kell kiszolgálnunk a Nagy Pillanatot, ha vérig vési is nyakunkat a durva kötél!... Mert ha nem vigyorgunk?... Félrelöknek bennünket és még komiszabb szerep vár reánk, amikor talán fűrészpor helyett terítenek el bennünket a nagy porondon, amelyen talán éppen méltóságod, - a vicc kedvéért - szöges cipővel lábain, szeszélyes polkát jár a Nagy Muzsikára... s a muzsika taktusát, kacagó röhögéssel nekünk kell kiverni aszerint, amint csupasz hátunkba vésődik méltóságod könnyűnek látszó, de annál súlyosabb lábain tündöklő, felül aranyos, de alul durva cipőjének... átkozott szegsora!... Nincs ebben, méltóságos uram sem komikum, sem líra. Sem bohózat, sem zene. Ebben csak tragikum van, amelyet aláfest egy bánatos, szívmélyéig szántó muzsika s annak szomorú ütemére haladunk, félverettegett szakadékok szélén a vég felé, a magam- és enyéimfajta, bánatos, szakadtplundrájú... könnyesszemű, apró bohócai az élet Nagy Cirkuszának... Lehet, hogy méltóságos uramnak szép a Cirkusz... de nekünk, úgy látszik, csúnya lesz... a Cirkusz...

Csend lett... Szigetiné csak nézett maga elé. A Báró pedig, az elhangzott szavak után csak még szerelmesebben nézett az előtte tündöklő, szép asszonyra. Erkölcsi felfogását teljesen legyőzték a sokat mondó hasonlatok. Értette Szigetiné sikerült hasonlatainak minden mélységét. Igazságot adott minden szavának, de arra képtelen volt, hogy lemondjon róla. S már kereste is a módot, hogy hogyan térhetne ki az erős igazságok kötelező ereje elől. És már maga, az utánakeresés is jóleső, felemelő volt számára... Megvan! Az utolsó szavai! De még hagyta. Először mást. A likőrös üveg felé nyúlt és könyörgő tekintettel megszólalt a hosszú hallgatás után, de most már sokkal lágyabb és szinte bocsánatért esdeklő hangon:

- Nagyságos asszonyom!... Egyetlen pohárkával!

- Ha méltóságodnak örömöt szerzek vele, kérek szépen...

És állva öntötte Komáromy báró a bánatos arcú, szép asszonynak, a finom aromájú likőrt.

Hallgattak újra. A báró újabb cigarettára gyújtott. Nagy füstfelhőt fújt maga előtt és azon keresztül, lopva nézte, az előtte lesütött szemekkel ülő szép Szigetinét. Végre megszólalt:

- Nézze nagyságos asszonyom! Engem a legteljesebb mértékben meggyőztek szavainak tökéletes igazságai. - Szigetiné kissé bizakodó tekintettel felnézett a báróra - de éppen az elhangzott utolsó szavai azok, amelyek alapján boldogan melengetem továbbra is felemelő érzéseimet. Emlékezzék csak vissza, hogyan is fejezte be az előbb szavait: »Úgy látszik, nekünk csúnya lesz a cirkusz«. Csak úgy látszik! Higyjen nekem! Csak úgy látszik! Most, a kezdet kezdetén. Biztosítom mindenemmel, a - talán jogosan kipellengérezett - anyagi és erkölcsi erősségem minden erejével, hogy a látszat nem fog szomorú valóra válni. Én egy eltévedt ember vagyok nagyságos asszonyom, akinek életét elvétették a vagyon- és rangéhes, gazdag szülők. Szinte a megkérdezésem nélkül összevarrtak egy nekem soha nem tetsző grófkisasszonnyal, aki engem szintén soha nem szeretett és aki soha nem bocsájtotta meg nekem az alacsonyabb báróságomat. Állandóan grófok és hercegek társaságába siet, mert ott érzi jól magát és amit nagy vagyona meg is enged számára. Elképzelheti a többit! Így fest belülről a tévesen ismert, hánytorgatott és talán irigyelt gazdagság és előkelőség. Én elmondhatom: rakott asztal mellett éhezem, népes vendégségben egyedül vagyok. Ezt persze, ha megengedi nagyságos asszonyom, egy tiszteletteljes kéréssel toldom meg a discreciót illetőleg, mert először mondom el valakinek, amióta reám szakadt ez a cifra, gazdag előkelőség, de többet soha, senkinek... S most meg reám szakadt egy másik nyomorúság, ami ugyan aranyköntösben köszöntött hozzám... Azt csak az Isten tudja, hogy irtózatos magányomból naponta hányszor futottam fel az emeletre s néztem, néztem a szomszédos kis villa csupanap világát. A boldogság ömlött el egész lényemen, valahányszor láthattam... s most? Itt, előttem... szomorúan ül!... Rabláncot emleget!... Zsarnoknak nevez!... Szegestalpú, átkozott durva cipőnek minősíti legszentebb érzéseimet!... Amely érzést pedig, minden bizonnyal égi kezek öntöttek szívembe, mert szép, oly felemelő, oly magasztos és annyira mindenért kárpótoló, pedig fáj is, higyje el... nagyon fáj... Bocsásson meg a »gazdag nagyúr«-ban lakozó szegény szerencsétlen, nyomorult embernek, de képtelen vagyok megtagadni önmagam. Képtelen vagyok arra, hogy életem egén olyan gyönyörű fénnyel ragyogó napot kioltsam. Nem tudom többé a lelkemben oly boldogító tündökléssel pompázó színezetet a hétköznapiság szürke festékével bemázolni. Ünnepel az én lelkem még a szenvedésben is és az ünnepi kórus felemelő melódiáját én képtelen vagyok elhallgattatni, mert a Nagy Karnagy... nem kérdi meg tőlünk, hogy elkezdje-e lelkünkben zengetni az égi dalt... és ha a dal felzengett... ő csak dirigál, dirigál, tovább!...

Szigetiné csendben nézett a boldogtalan nagyúrra. Arcán nem volt félelem, nem volt harag, nem volt gyűlölet. Inkább már a szánalom sima vonásai ragyogtak tekintetéből... a reménykedő felé.

A báró folytatta:

- Ez a dal, ez a legszebb zengésű muzsika az, ami tarka lepkeszárnyakon felvisz bennünket az élet sáros útjáról az Egek boldogságába. Ez tündöklik drágagyöngyként az Istenek italában. És ez űzi, hajtja lelkünket hegyóriások akadályán, drótsövényeken, könnyeken, sírásokon keresztül a boldogság tavának széléig, vakontaposva mindent, ami csak utunkba kerül, még azt is, aminek szétrombolása talán kínos fájdalommal megrázza szívünket. De ugyan elítélhető-e a tikkadtra szomjazott szarvas, ha egyenes vonalban száguld a tószag irányába s közben kerítést, cserjét, ültetvényt rombolnak lábai, de mégiscsak megmenti, szomjúságtól már szárazra tikkadt életét. A dal szól, nagyságos asszonyom! A szomjúság tikkadtra szárítja lényünket! A melódia felzeng a lélekben s a varázs alól nincs menekvés!... Nincs!...

Nagyságos asszonyom! Mindenben tökéletesen igaza van! Tudom, hogy - nagy fájdalmamra - elítél. Azt is tudom, hogy jogosan nevez kegyetlen zsarnoknak, de szenvedéseim miatt nem tudok másként cselekedni. Csak arra kérem, ne értsen félre. Bennem nem a gazdag nagyúr az engedetlen zsarnok, hanem én, a szegény, szerencsétlen, nyomorult Ember! A gazdagságot és a kezembe tévedt hatalmat én, bevallom, szégyenletemben állítottam sorompóba, bár - sajnos - egy cseppet sem bízom erejében, mégis... igénybe veszem »mindaddig!«... Bár tudom, hogy külön, keserves szenvedést fog jelenteni számomra, ha azt hallom majd, hogy szegénységben küszködnek és a férje állás után futkosva tikkadtra aggódja magát, de boldogan pótolni fogok mindent! Mindent! Százszorosan! Ezerszeresen! Ha majd egyszer... üzen... nekem!... - S itt, szinte már maga előtt látta a vágyakozásban nyomorogva szenvedő báró a boldog pillanatot és lihegő kebellel, kapkodva kereste is az üzenés diskrét módját: - Igen! Így... Így jó lesz! - Felállott. Mosolybakékült arccal odalépett Szigetiné mellé, megfogta a kezét és egy árnyalatnyit talán még térdei is mozdultak amint súgta a csendbenülő szép asszony felé: Évikének kössön nagy rózsaszín szalagcsokrot a hajába... és úgy küldje át »Pistukához játszani«. Ez legyen a jel. Ebből én érteni fogok mindent, hogy... sajnál, hogy megszánt... és hogy... szeret. - Ez utóbbi szó már annyira a lelke mélyéről szállott, hogy talán ki sem hallatszott az ajakán - és megcsókolta a kezében tartott nyugodt, fehér kezet.

Szigetiné szobormereven ült a helyén.

- Nincs egy szava sem hozzám?!

- Van méltóságos uram, de nem akarom a fájdalmát fokozni.

- Mondja!... Mondja!... Ez a fájdalom lesz a legkedvesebb, mert nagyságos asszonyom üti a lelkembe. Ezt a sebet, ha kell, körmeimmel vésem naponkint, de mégsem engedem begyógyulni soha, mert emlékem lesz e boldog percekről, amelyben itt, magam előtt, a közelemben láthattam.

Szigetiné felállott a helyéről. Két kezébe fogta a báró kezét. Gyönyörűségesre simult arcát beletükröztette a könyörgő szemekbe és békítő hangon megszólalt:

- Méltóságos uram!... Én nagyon szeretem az uramat és nagyon szeretem Évikémet... Bocsásson meg, nagyon szeretem őket. Az Isten majd velünk lesz az élet nehéz útján.

A báró megcsókolta Szigetiné mindkét kezét. És az uccárakerült mérnök felesége, szánalmában talán még mégis hajolt, amikor elbúcsúzott a »szegény szerencsétlen, nyomorult ember«-től.

- Évikét minden nap várni fogom a nagy, rózsaszín szalaggal - sóhajtotta a báró, az állásnélküliség nyomorult szegénységébe lassan beleinduló asszony után.

Szigeti mérnök esténkint és éjszakánkint pályázatokat, kérvényeket, folyamodványokat írt, nappal pedig az egyik budapesti, nagy autógarázsban autókat mosott. Néha-néha leült egy-egy autó lépcsőjére, fejét kezére hajtotta és mereven nézett maga elé.

Szigetiné pedig elbocsájtotta a cselédleányt és beállott családi életök mindenesének. Mihelyt a házimunkáktól egy kis ideje maradt, rögtön hozzálátott a katonai ruharaktárból hozott zubbonyok és nadrágok gomblyukainak varrásához és felgombozásához. A villanytelep éjféljelzése sokszor munkában találta a ragyogóra fényesedett tűt.

- Rögtön delel az éjszaka, kedvesem, feküdjünk már le - szólott Szigeti mérnök bánatos arccal, serény munkája felett gondolataiba merült feleségéhez.

- Te Béla!, - válaszolt Szigetiné - én holnap reggel összeszedem... a galambokat... és elviszem a baromfikereskedőhöz... Eladom őket... Olyan drága az eleség... 18 fillér kilója... Csak a napokban vettem két kilót és már megint nincs.

Mennyit kell 18 fillérért dolgoznunk! Egy kocsimosás 1 pengő, de ha az is folyton lenne!... Egy blúz és nadrág rendbehozása 8 fillér! De mennyi munka az!... Ezek a gondolatok csak gondolatok maradtak és külön-külön mindketten megállapították, hogy az édesen turbékoló, ragyogóan fehértollú pávagalamboktól el kell válniok. Pedig mennyire szerette őket Évike - futott át először Szigetiné agyán, a következő pillanatban pedig Szigeti mérnök lelkét hengerelte végig a fájó gondolat. Dehát... mindegy, az anyagi lét nem törődik a lelki kínokkal!...

- Hát add el őket kedvesem, ha úgy találod jónak - szólott a mérnök, de talán már nem is tudott volna több szót kipréselni az ajkai között.

- Az árából veszek Évikének egy kis itthoni ruhát, úgyis majdnem róla mosom már a kedvesemről a kis rongyait.

Szigeti mérnök úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utóbbi szavakat, pedig milyen mélyen belevágtak a lelkébe. Az előtte lévő iratokat összecsapta, felállott az asztal mellől, odament a feleségéhez és így szólt:

- Hagyd abba te is kedvesem! Feküdjünk le! Holnap is megvirrad és majd folytatjuk tovább. Neked nem lenne szabad ilyen sokáig fent lenned... hiszen tudod?... Kedvesem.

Egy mély, hangos sóhaj hagyta el Szigetiné ajkát és a 8 fillér miatt annyi munkát adó katonablúzok és nadrágok tömege felett nemsokára kialudt az ötvenesről tizenhatosra cserélt, sápadtfényű villanylámpa.

Ebben a pillanatban, kint, egy öreg galamb búgva súgta meg párjának a hajnalközeledtét s bizonyára odababrálta kis fejét szundikáló párja fejéhez és talán a fülébe súgott valami szomorú, valami borzalmas, valami szörnyűséges álmot...

* * *

Az ébrenlét harca már reggel öt órakor elkezdődött a Szigeti-lakásban. A garázst hat órakor nyitják s ekkor már minden munkásnak el kell foglalnia a helyét, akár van munka, akár nincs. De hiszen a szorosan vett munkája előtt a garázs tisztaságáért minden munkás egyformán felelt s reggelenkint, a nagy istállóseprőkkel végig kellett seperni a padozatot.

Szigetiné fél hatra az asztalra tette mindig a kétcsészényi meleg tejet s a férje kedvéért ő is megreggelizett. S azután:... mindkét szempárból előtöréssel fenyegető könnyekkel, csókok... búcsú... és mindketten robotba siettek.

Szigetiné e nap reggelén, férje távozása után, gyors ágyazás és takarítás után egy pár gomblyukat is belevett a reggeli dologba s valahogyan megfeledkezett a galambügyről. Pedig még Évike felébredése előtt el akarta intézni: - Szegénykém ne lássa, ne sajnálja, majdcsak mondok neki valamit - gondolta fájóan. De bizony, varrogatás közben, az ismét közeledő elseje minden tervet elfeledett gondolatvilágában. Lakbér! Tej! Fűszeres! Kenyér! Jaj Istenem, és csak ötven pengő van a háznál! Keresett kutatott a sovány lehetőségek között s addig kereste, míg meg nem találta a megoldást - úgyahogy - nyitját... - Hát így muszáj - hangzottak a megalkuvás békítő szavai ajakán s az órára nézett. Nyolc óra! Ebben a pillanatban Évike hangja csilingelt ki a hálószobából:

- Anyutám!

- Megyek, kedvesem! Megyek! Itt vagyok! - S a következő percben, Évike kuszáltra aludt kis haját igazgatta okos kis fején, anyuka karjai között.

* * *

Két, füleskosárban ott szenvedtek már az összekötött lábakkal a turbékoló, édesajkú galambok az előszoba előtt. Évike ott állott előttük. Bánatosan nézte kedves galambjait és megszólalt:

- De sajnájom szedény tis dajambotat! Anyutám, ne add ej őtet. Intább nem tell sép luha - és melléjök kuporogva, bánatos arccal simogatta a galambok apró fejét, a fájósszívű gyerek.

- Majd veszek én neked, Évikém, még szebb galambokat - válaszolt anyuka és egy lopvaszületett könnycseppet törölt ki a szeméből. Aztán besietett a lakásba kinyitotta a ruhaszekrényt s gyorsan, hogy még gondolkodni se érjen rá, karjára kapta szép bundáját és zsebébe süllyesztette a kis ékszerdobozt.

Szigetiné egyik karján a bunda, kezében az egyik kosár galamb; másik kezében a másik kosár galamb s Évike megfogta a kosár fülét és... elindultak lassan,... szó nélkül,... hogy pénzt kerítsenek,... hogy megélhessenek!...

Ebben a percben a szomszédos villa emeleti ablaka mögött egy homlokra mély ráncokat rajzoltak a kínos gondolatok az érthetetlen kép láttán: »Ezt nem értem!«... »A galambok kosarakban!«... »Bunda a karján«... »Hová mehetnek?«... - És mintha valaki »Megállj«-t kiáltott volna ebben a pillanatban Komáromy báró lelkébe s a sajnálkozás mellett egy kis lelkiismeretfurdalás is végigkínozta a nagyúr egész lényét.

Mikor a kapuhoz értek, Évike eleresztette a kosár fülét és az ott ugrándozó kis Culi kutyát hirtelen, két karral ölelve felkapta és - bájos aggodalommal csöppnyi arcán - sírós hangon szólott az édesanyjához:

- Anyutám,... ugye azs én tis Csulimat sohase adod el?... - és két drága könnygyönggyel pici szemeiben, arcához szorította most aggodalmasan szeretett kis jószágját, miközben a kis kutya, talán hálából, megnyalta kisgazdája arcát.

- Azt nem adjuk el édesem,... sohasem... - válaszolt anyuka fájdalomtól összeszoruló lélekkel, - de most hagyjuk itthon, mert eltévedne az utcán, míg nekünk dolgunk lesz.

- Attol jól van anyutám, - vidult fel a megnyugodott boldogság a bájos gyermekarcon - na eledj be tis tutyám, most egyedül malaccs, de ne silj, jövünt nemsotá.

És kapuzárás közben »azóta« először, Szigetiné szemei, véletlenül felvetődtek a szomszédos villa emeleti ablakára és ott... egy odairányzott távcsövet látott, - két kézre fogva...

* * *

- Ugyan kérem szépen, itt hagyhatnám ezeket a kosarakat? Be kell mennem Budapestre és nem szeretném magammal cipelni. Egy óra múlva érte jövök.

- Kérem szépen, nagyságos asszony. Tessék itt hagyni. Majd jó helyre teszem - válaszolt a jómodorú baromfikereskedő, aki többé-kevésbé hallott a mérnökék bajáról. Hiszen a rossz hír,... gyorsan terjed!...

Szigeti mérnök egy nyakig sáros autó mellett törülgette zsebkendőjével homlokát abban a pillanatban, amikor Szigetiné villanyosa elcsörömpölt a garázs nyitott kapuja előtt. Gyors léptekkel ki is sietett az utcára, mert,.... mintha az ablak mellett ülő hölgy? De hogy lenne ő?... - S ezzel visszament és nekilátott a mocskos autónak, hogy kihámozza a sárkéregből,... egy pengőért!...

Ezalatt rohant tovább a villanyos és Szigetiné küszködött a sírásával, mert ő felismerte az urát,... a rossz jancsibugyogóban,... a csupasár autó mellett, - és töprengve gondolkodott... a kétkézre fogott távcsövön!

A zálogházban a becsüs, - meglátva az elébetartott ékszereket és a szép bundát - ránézett a szánalmasan gyűrött és szomorú arcú asszonyra és megnyomta a szolgálatos detektívhez szóló csengő gombját.

A fiatalember tisztelettel üdvözölte Szigetinét. Bemutatkozott és igazolványt kért. Mikor az átnyújtott bejelentőlapot elolvasta, szánalommal ránézett Szigetinére s azután szemének jelével megnyugtatta a becsüst. Évike arcát két ujjal, szeretettel megszorította, majd tisztelettel meghajolt és »kezeit csókolom«-mal búcsúzott a szomorú jelenet további részétől.

A szép bunda és az ékszerek a zálogház raktárába kerültek. Szigetiné hazáig megállapította, hogy a száznyolcvan pengővel egészen szépen tudja rendezni egy időre a háztartás körül előállott rendetlenséget.

Csend volt a kis szobában. Anyuka a blúzok és nadrágok rendbehozásánál szőtte gondolatait és néha-néha rápillantott Évikére, aki a sezlonyon foglalatoskodott elmerülten, babájával és tarka babaruháival.

A kiskutya ott feküdt Évike mellett és jókedvű mozgással foglalatoskodott ő is a kis tarka rongyok seregével. Hol egyiket, hol másikat kapta szájába, ügyes mozdulattal a feje fölé dobta és vékony kis lábaival kedvesen utánakapott.

Lassan nyílt az ajtó, de csak a »Dicsértessék« hívta elő a mély és talán ismeretlen útvesztőkön tévelygő lelkeket.

- Mindörökké! tisztelendő atyám - fogadta Szigetiné a jó öreg Kovács tisztelendő atya meleghangú üdvözlését és - tűt, gyűszűt lerakva kezéből - jóleső örömmel sietett az öreg pap elé.

- Oh, milyen kedves, hogy felkeresett bennünket tisztelendő atyám. Méltóztassék helyet foglalni!

- Tezsit csótolom, papbácsi! Tessét nézsni, milyen sép babám van.

A kiskutya is csettentett kettőt s füleit hátraszegve, gyors farkcsóválással ő is örömet jelzett.

Az öreg tisztelendő atya kétkézre fogva kezet fogott Szigetinével, megcsókolta Évikét s a kis kutyát is megsimogatta, mert érezte, hogy itt most mindenki s minden nagyon örül az ő érkezésének.

- Hogy vannak, Szigetiné lelkem?

- Köszönjük tisztelendő atyám,.... éljük a megpróbáltatások nehéz napjait.

- Hallottam!... Hallottam!... Szigetiné lelkem, el ne ítéljen, hogy csak most jöttem el. Régen, nagyon régen szerettem volna már eljönni, de vén, rossz csontjaimat vésővel szántogatta a reuma s kezemet lábomat kivette alólam és csak most járok már. Hallottam, lelkem arról a nagy csapásról az a tűz!... Az a tűz! Hát nem lehetett volna megoldást találni? Ilyen könnyen kitaszítani egy jó embert és jó kis családot az élet pusztaságába. Az igazgató, a vezérigazgató, az elnök úr nem tehetett volna valamit? Hiszen mindenki követhet el véletlenül mulasztást!... Én úgy hallottam, hogy mindenki csak jót tudott mondani a fiatal mérnökről... De különösen az elnök úr! Komáromy báró! Hiszen olyan jó embernek mondják! A kisfiát is átengedte Évikéhez játszani!... Nem értem!... Nem értem!

Szigetiné a sok kérdésre nem felelt, mert ugyan mit is felelhetett volna! Látta, hogy a jó öreg pap mindenről tud és lelke mélyéből sajnálja őket. Visszaült a helyére, a zubbonyok közé és így szólott: nem haragszik tisztelendő atyám, ha folytatom? Sürgősek!... Nagyon sürgősek!...

- Tessék csak lelkem, bár értenék hozzá, oly szívesen segítenék! Hát apuka hol van, Szigetiné lelkem?

A válasz késett, mert a rángó arcizmok között nehezen képződik a szó... ...Bent van Budapesten... Egy autógarázsban... kocsimosó...

Oh, megpróbáltatások Atyja! S az öreg papszemei a következő pillanatban az Ég felé, az Isten felé fordultak, egy alázatos, könyörgő tekintettel.

- Szigetiné lelkem! Öreg papjához legyen őszinte! Hogy éldegélnek... Hogy bírják a küzdelmet?

Szigetiné a könnyeken keresztül őszinte volt:

- Bizony, tisztelendő atyám, már csak alig-alig! És hullott a fájdalmas panasz az öreg pap elé, mintha talán az oltár elé hullott volna: - Bélus egész nap sárban, vízben,... alig valami értelemmel... és este, holtrafáradtan ér haza a lelkem a szokatlan munkából... Én?... feleség, édesanya, szolgáló... és pénzértrobotoló lettem.... De már érzem, hogy... sok!... Nagyon sok!... De, ha egyszer olyan sűrűn következik az a nagyon nehéz elseje! - S egy mély sóhajjal fejezte be, a jó öreg tisztelendő atya ölébe hullajtott panaszáradatát.

- Nincs szolgálója lelkem? - Csodálkozott az öreg pap.

- Havi 15 pengő és koszt, nagyon sok pénz lett Szigeti mérnökéknél... tisztelendő atyám!

- Szigetiné lelkem! Engedjen meg nekem valamit! Holnap reggeltől fogva az én takarítóasszonyomat, az Örzsét, mindennap átküldöm. Használja fel a munkáját úgy ahogy csak tudja!

- Köszönöm a megértő jószívűségét tisztelendő atyám, bizonyára szükség van reá a plébánián is!

- Nagyon ráér, édes lelkem! Nagyon reáér!... Fogadja el!... - S ezzel felállott helyéről az öreg pap. Odament Szigetiné mellé. Kivette belső zsebéből a nagy pénztárcáját és letette Szigetiné elé, miközben szinte könyörgő hangon így szólt:

- Édes lelkem!... Engedje meg az én öreg lelkemnek és ne bántódjék meg... ezt is jószívvel adom...

Szigetiné lelkét megrázta egy nagy keserűség és lelkének minden feljajdult fájdalmával védekezett az igazpapi jószív áldozatkészségének igénybevétele ellen:

- Ne!... Tisztelendő atyám!... Ne!... Nagyon fájna, ha igénybe venném!... Örzse nénit mégcsak,... de ezt!... tisztelendő atyám... bocsásson meg!... nem!... Nem!... - És peregtek a pergő, kövér könnyek.

Az öreg pap eltette a pénztárcáját és azután szó nélkül üldögélt a könnyek között serényen dolgozó édesanya mellett, majd kis idő múlva felállott és elbúcsúzott az annyira megsajnáltak szomorú hajlékából.

A kapuig kísérte Szigetiné az öreg tisztelendő atyát. Mikor visszatért a szobába, Évike megszólalt:

- Anyutám! De jó bácsi ezs a papbácsi!

* * *

Másnap reggel az öreg tisztelendő atya maga rakosgatta bele a nagy kosárba a sok-sok csomagot s közben a vidám hangulatú Örzse néninek adta a tanácsokat, hogy hogyan viselkedjék a jó kis fiatal asszonynál.

- Mindig jókedvű legyen Örzse fiam! Foglalkozzon a kis Évikével is! Nevettesse! Kacagtassa! De úgy, hogy a tekintetes asszony is jókedvre derüljön! Amit csak tud, végezzen el mindent a tekintetes asszony helyett. Ha csak lehet, a zubbonyokat, nadrágokat, vegye ki a kezéből és kérje, hogy pihenjen. A tekintetes úrhoz legyen nagyon előzékeny! Cipőjét, ruháját tartsa rendben! A fizetését kétszeresére emelem Örzse fiam, csak úgy legyen minden, ahogy óhajtom.

- Tisztelendő atyám szíve szerint. Kőből legyen annak a szíve, aki tisztelendő atyám mellett jóvá nem válik harminc esztendő alatt! Kezeit csókolom, tisztelendő atyám - És örvendező készséggel elindult a jó öreg tisztelendő atyát harminc éve szolgáló Örzse néni, hogy hangulatot, nevetést, kacagást és segítséget, vigyen a bánatosan robotolók közé.

* * *

- Kezit csókolom, tekintetes asszony kérem. Tekintetes asszony kérem! Én vagyok az Örzse néni, az én jó tisztelendő atyámnak a takarítónéja. Tisztelteti az én jó tisztelendő atyám a tekintetes asszonyt és küldött a kis Évikének,... jaj, Istenem,... mit is küldött?!... Gyere csak Évikém, picikém! Nézz csak ide! Küldötte neked aranyom? ezt a 2-3 kiló kis cukrot! Ezt a félkilónyi kis kávét! Ezt a kis kakaót! Csokoládét! Kekszet! Finom teát! Ezt a kis félliternyi rumot! Ez meg itt egy kis kalácskának való lisztecske! Ez meg két pár pipike! Ugye szereted Évikém a rántott csirkét? Persze, hogy szereted, édesem! Azután küldötte még neked ezt a 25 darab kis tojáskát! No és most mit gondolsz, ebben a dobozban mi van? Egy szép alvós baba! Nahát! Ez a jó tisztelendő bácsi! Hogy mi mindent küldött neked Évikém, babukám. Ugye hogy szereted te is a tisztelendő atyát?

Évike csak nézett a szép babára és egy boldogító, mély sóhajjal megszólalt:

- Ugye mondtam anyutám, hogy de jó bácsi ezs a papbácsi!

- Bizony nagyon jó, Évikém lelkem-galambom! - bizonygatta az édes gyermekszavakat Örzse néni. Az ő szíve csupa gyémánt! A lelke csupa gyöngy! S boldog lehet az, akit ő szeret! - Hova rakjam be az Évike ajándékait, tekintetes asszony kérem? Hol a speiz?... - És beszél, beszél, szórakoztat, segít, dolgozik egésznap és minden munkát elszed új kis gazdasszonya elől Örzse néni úgy, mint azt neki meghagyta a jó öreg tisztelendő atya, akit ő olyan szíve mélyéből tisztel és akihez lelke egész alázatosságával ragaszkodik.

- Tessék csak reámbízni ezt a nadrág- és zubbonyügyet is tekintetes asszony kérem! Majd elintézem én azt is! Hiszen olyan szívesen csinálom! Tessék ahelyett egy kicsit delelni!

Máskor: - Tessék már elmenni egy kicsit sétálni Évikével, tekintetes asszony kérem! Egy kicsit a friss levegőre! Itthon leszek én! Vigyázok én mindenre! Hajtom én a munkát!

* * *

Mindig jobban és jobban örült Szigetiné, Örzse néni segítségének, mert fáradt, nagyon fáradt volt mindig. Reggel úgy ébredt, mintha minden tagját apróra morzsolta volna valami... Valami!... Erősen morzsolta az élet őrlőmalma. De azért nem hagyta el magát és nem akarta, hogy férje észrevegye rajta. Reggel öt órakor mindig felkelt, reggelit készített és együtt reggelizett férjével.

- Nem jól aludtál Gizikém? Olyan sápadt vagy! kérdezte e nap reggelén - meglepődését eltitkoló hangon - Szigeti mérnök.

- Jól aludtam én, kedvesem. Csak talán a világítás nem jó és azért látsz sápadtnak. - S a köszönésnél most is olyan hosszan, olyan remegve és olyan elérzékenyülten csókolta meg egymást a két egymásért aggódó ember.

- Nagyon vigyázz magadra, apukám! Valami bajod ne legyen! - szólott Szigetiné az utolsó csóknál és mire Szigeti mérnök behúzta maga után a kiskaput, akkorra ő már, úgy, ahogy volt, ruhástól lefeküdt a még vetetlen ágyra, mert fáradt volt nagyon és nem bírt volna már egy percig sem fentlenni.

* * *

- Nagyon sápadt ez az én kis gazdasszonyom, tisztelendő atyám - beszélgetett Örzse néni az öreg papnak indulás előtt, e nap reggelén. Mindig sóhajtozik, mindig sírdogál, estefelé ezerszer ránéz az órára, hogy jön-e már a mérnök úr... Sajnálja szegény mérnök urat, hogy olyan nagyon utolsó dolga van annak a csupajó, finom embernek. Sápad a lelkem tekintetes asszony, sápad!...

- Bizony engem is meglepett a színe tegnapelőtt, mikor ott voltam - folytatta az öreg tisztelendő. - Azám, Örzse fiam! Jó, hogy mondja, hozzon csak fel két üveg vörösbort, azt is vigye el és kínálja többször a tekintetes asszonyt. Az majd erősíti. Mondja meg a tekintetes asszonynak, hogy ma is elmegyek. Egy kicsit elszórakoztatom, elbiztatgatom, tartogatom benne a lelket. Úgy látom, örül, ha megyek.

- Oh, nagyon boldog, ha tetszik jönni, tisztelendő atyám. Oly sokszor hálálkodik a jó Istennek, hogy melléjük vezérelte tisztelendő atyámat.

- No, menjen Örzse fiam, menjen! Segítsen szegényeknek! Vigye a bort.

* * *

Évike felébredt. Felült kis ágyában. Gyermeklelke mintha megérezte volna, hogy az édesanyja most milyen keserves fáradalmat pihen. Csak nézett alvó édesanyjára. Majd lassan közelebb simult a szomszédos ágyról. Az anyuka takaróját megsimította kis kezével, a paplan felett lévő édesanyakezet drága puhasággal megcsókolta s az ugrándozni kezdő Culit kis kezével csendre fenyegette és halkan beszélt is hozzá: Csuli! Moszt nem szabad! Jót alsit anyuta. - s hogy biztosítsa a csendet, a hozzája felugró kiskutyát elkapta és a takarója alá rejtette. Azután ő is kispárnájára dőlt és csak nézte, csendben, alvó anyukája sápadt, drága arcát.

* * *

Örzse néni lassan kopogtatott a hálószoba ajtaján. Válasz: semmi!... Még egyszer kopogtatott:... megint semmi!... Lassan lenyomta a kilincset s mire az ajtót kinyitotta, Évike, földigérő, fehér kis hálóingében, lábujjhegyen már odáig óvakodott s kis kezét a szája elé tartva, suttogó hangon megszólalt:

- Örzse néni! Moszt lasszan! Melt anyutám jót alsit!

Szigetiné fáradt szemei mégiscsak kinyíltak az ajtónyikkanásra. De a szemek kinyílását nem követte nyomon a fáradt agy teljes ébredése és a sötét udvarú tört szemek bágyadtan tapogatóztak Örzse néni és Évike talán még nem is látott alakján.

- Így ni!... tekintetes asszony, kezeit csókolom, - szólalt meg Örzse néni, tapintatos, mosolygós hangon - így is kell!... Sokat aludni!... Jól kipihenni magát! Mindjárt jobb az ember színe is! Kezit csókolom!... Itt van az Évike is!

Szigetiné csak most ébredt fel teljesen és hirtelen felült az ágyban. Jaj Istenem!... Hát így elaludtam?... Hány óra?... Mi van velem? Szervusz Évikém!

- Tezsit csótolom, anyutám!

- Hát apuka hol van kislányom?... Ja!... Oh... Oh... egészen belekábultam az alvásba. Ugyan Örzse néni lelkem, legyen szíves, adjon egy kis vizet.

- Adok én, tekintetes asszony. Adok én! Tessék!... Jaj, Istenem, hát ruhástól tetszett ágybafeküdni? Már volt fent a tekintetes asszony? Oh, oh! Istenem! Istenem! Az a koránkelés! Az a koránkelés!

- Mikor Béla elment, egy kicsit ledőltem és így eltaláltam aludni. Évikém, miért nem költöttél fel?

- Jót aludtál, anyutám. Méd a Csulit is elhalldattattam. A paplan alá duttam, melt udatni atalt. Mi? Csuli! Loss vót a paplan alatt?... Loss tis tutya!

- A tisztelendő atya tisztelteti a tekintetes asszonyt és most küldött egy kis vörösbort is. Tessék! Ez majd erősíti a tekintetes asszonyt! Nem lesz fáradt! Nem lesz olyan gyenge! Jobb lesz az étvágya! És a tiszteltetés mellett azt is üzente a tisztelendő atya, hogy ma is eljön és eltetszenek majd beszélgetni! Ugye, olyan jó, ha jön a tisztelendő atya, tekintetes asszony kérem?

- Bizony jó, Örzse néni! Bizony jó!... A vörös bor jó a gyengeség ellen, Örzse néni?

- Jó bizony, tekintetes asszony! A tisztelendő atya üzente!

- Akkor adjon nekem most mindjárt egy pohárkával Örzse néni.

- Adok én, tekintetes asszony! Adok én!

És a vékony ujjak úgy nyúltak a vörösboros pohár felé, mint reménytvesztett, boldogtalan lélek az új sugár felé.

Örzse néni látott!... Mindent látott!... És megszólalt:

- Tekintetes asszony kérem! Feligazítom az ágyat, tessék levetkőződni és tessék ma ágyban maradni!... Pihenje jól ki magát! Elvégzek én minden dolgot! Feltakarítok. Megfőzök. Mindent rendbehozok. Azután idehozom a zubbonyokat és itt varrogatok, hogy az is haladjon! Évike meg előveszi szép alvósbabát és itt játszogat, meg szórakozik a kiskutyájával! Itt leszünk! Beszélgetünk! A tekintetes asszony meg hol szól rá, hol nem szól rá. Pihen, szundikálgat és holnap már nincsen semmi baj. - Csak úgy ömlött a lélekmélye diktálta, istápoló szeretet a jólelkű Örzse néni szívéből.

Szigetiné nem szólt az édesanyamelegségű szavakra semmit, csak megfogta, megszorította Örzse néni kezét... és lassan vetkőződni kezdett.

A fáradtlényű édesanya elszundikált mindjárt a frissenvetett ágyban.

Örzse néni felöltöztette Évikét és azután munkához látott. Munkavégeztével odavitte az ágy mellé a zubbony-»műhelyet« és csendben varrogatott a mélyenalvó, fáradt édesanya mellett, de még arra is vigyázott, hogy a gyűszűje nagyot ne pattanjon a kemény szövetben nehezen vánszorgó tűn.

Évikének unalmas volt az »anyuta« hangja nélküli világ és kedvetlenül babrált szép babájával. Odament Örzse nénihez, ölébe hajtotta kis fejét és nézte, nézte alvó »anyutáját«.

Egy mély, álombéli sóhaj és Szigetiné felébredt. Mosolyt erőltetve nyújtotta kezét kis leánya felé s megszólalt:

- Gyere ide Évikém!

Évike, édesanyja kezére hajtotta kis fejét és úgy nézett az édesanyja összetört, bágyadt szemeibe.

Szigetiné szinte remegő mozdulatokkal simogatta Évike kis fejét. Igazgatta kis haját s arcán látszott, hogy aggodalmas, nagy gondolatokkal küszködik. Eltitkolt sóhaj után eltitkolt sóhaj emelgette az aggodalmasan dobogva vergődő szív felett a keskeny mellkast. Száguldoztak a fájdalommal átitatott gondolatok. Vésték, marták az édesanyaszívet. Gyötrelmesen kínozták a hitvesi teljességgel átitatott lelket. Nem! Nem! - Harsogott a szilárd tiltakozás. - De mégiscsak mélyebben fájt az aggasztó fájdalom. Lelki szemei előtt megjelent még egyszer »Az«, »Akiért« annyit aggódik: jancsibugyogóban... sáros autó mellett... verejtéket szenvedő homlokkal... Majd Évike kilátástalan jövőjébe vetett egy félveremegő pillantást és azután... - mintha csak elültek volna lelkében a háborgó gondolatok - arcára költözött az önfeláldozó mártírság megbékélt, nemes simasága, ránézett Örzse nénire és megszólalt:

- Örzse néni!

- Tessék tekintetes asszony kérem! Mit csináljak? Mit hozzak?

- Mit mondott a tisztelendő atya, mikor jön el?

- Ma biztosan eljön! Egészen biztosan eljön! Azt mondotta!

- Lenne olyan szíves Örzse néni, hogy elmenne és megkérné a tisztelendő atyát, hogy ha lehetséges volna, még a délelőtt folyamán legyen szíves eljönni.

- Megyek én, tekintetes asszony kérem! Megyek én! Biztosan eljön a tisztelendő atya, még a délelőtt folyamán.

* * *

- Bocsásson meg tisztelendő atyám, ha délelőtti kényelmét zavartam, de most nagyon vágyódtam, hogy tisztelendő atyám mellettem legyen.

- Dehogy zavart, édes lelkem! Dehogy zavart! Örzse fiam! Mondja csak meg a tekintetes asszonynak, hol talált most engem, mikor értem jött?

- A kereszt előtt, tekintetes asszony kérem, két térdre omolva! És három szál gyertya is égett, tekintetes asszony kérem! Bizony! És hangosan imádkozott a tisztelendő atya! Még hallottam is a szent ima végét! Így mondotta a tisztelendő atya: Elégeld már meg Atyám, a reájok mért megpróbáltatást. A te irgalmasságoddal ajándékozd meg őket szent Atyám, hogy egyetlen kisleányukat boldogan nevelgethessék tovább a Te örömödre, a Te dicsőségedre, szent fiad, a Jézus érdeméért kérlek Atyám, Amen. És ima végén még könnyes is volt a tisztelendő atyám szeme, olyan szívből imádkozott! Bizony, tekintetes asszony kérem! Észre sem vett, mikor bementem!

Szigetiné az öreg pap felé nyújtotta kezét megcsókolta az öreg papkezet.

- Örzse néni lelkem! Sétálgassanak egy kicsit Évikével kint a napsütésben, a villa előtt.

- Megyek én tekintetes asszony kérem! Sétáltatom én tekintetes asszony kérem!

És nagy elhatározásával a lelkében, egyedül maradt Szigetiné a jó öreg tisztelendő atyával.

- Valami mondanivalója van, úgy látom, Szigetiné lelkem - szólott szeretetteljes hangon és utánozhatatlan melegséggel a tisztelendő atya. - Mondja lelkem!... Öreg papjához legyen bizalommal! Nyugtassa meg a lelkét. Mondjon el mindent. Hátha segíthetek rajta. Én boldog vagyok, ha csak egy lépéssel is előbbrevihetem ügyüket, sorsukat.

És Szigetiné lelke kinyílott az öreg pap előtt. Halvány két kezét imára kulcsoltan fogta össze - a fájdalmas eset elbeszélése alatt sokszor előtörő sírások miatt - vergődve ziháló keble felett. - És beszélt,... beszélt... elbeszélt mindent a jó, öreg tisztelendő atyának.

- Így volt tisztelendő atyám!... Ez volt az oka tisztelendő atyám!...

- Nyugodjék meg, Szigetiné lelkem!... Ne sírjon! Öreg paplelkem minden hitével bízom benne, hogy Isten megsegít bennünket. Küzdünk érette és küzdelmünket megáldja az Isten... Ne sírjon lelkem!

Szigetiné erőt vett keservein és folytatta:

- És most itt van az én betegségem, tisztelendő atyám... Úgy érzem, erőm rohamosan hagy el... s kétszeres gyorsasággal távozik tagjaimból minden erő, ha arra gondolok,... hogy mi lesz Évikémmel... ha én...

- No-no lelkem!... Édes-kedves leányom!... Szigetiné lelkem! Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Ugyan, ugyan édes lelkem! Meggyógyul! Felkel!... És nevelgeti Évikét!... Ugyan, ugyan! Nincsen semmi baj! Csak kimerült egy kissé, lelkem-galambom. Majd szólok az öreg doktorbácsinak s ha szükség lesz gyógyszerre, ő ír, meghozzuk és mindjárt nem lesz semmi baj!... Hát!... persze!... No már megint sír! Istenem!... Istenem!... Jó katolikusnak nem szabad kétségbeesni, édes Szigetiné lelkem!

- Tisztelendő atyám!... Gondoljon Évikémre... ha én... és legyen támasza Bélának... az én kedves, jó férjemnek...

A jó öreg pap lelkét megrázta a szomorú, végrendeleti melódiával hangzó könyörgés. Erre már nem bírt szólni... és válaszul... a mellén aranyláncon függő keresztjét reszketős, öreg kezébe fogta - és némán nézett a könyörgő szemekbe.

Szigetiné megértette, megérezte az öreg pap néma fogadalmát. Hite olyan nagy támaszt látott a keresztes, néma fogadalomban, hogy szívszorongató keservei sokat enyhültek e pillanatban.

- Ejnye, ejnye!... Nem gondoltam volna, hogy ilyen szigorúlelkű ember a méltóságos báró úr és nem enyhül a haragja még most sem?... - aggodalmaskodott az öreg pap.

- Enyhül az, tisztelendő atyám, mihelyt átküldöm Évikémet, ...nagy, rózsaszín szalagcsokorral... kis hajában... »Pistukához játszani«!...

- Milyen rózsaszín szalaggal, Szigetiné lelkem?

És beszélte a tragédiát, Szigetiné... tovább...

Azután könnyesre váltak újra Szigetiné szemei... Felült ágyában... Hosszú, könnyes tekintettel ránézett az öreg papra és megszólalt:

- Tisztelendő atyám!... Szeretnék valamit meggyónni... Eltervezett bűnöm alól előre oldjon fel, - mert a kedveseimért teszem.

- Mondjad kedves leányom, mondjad! - szólott az öreg pap - és az ágy mellé állva, öreg kezével békítőleg megsimogatta Szigetiné gyöngyöző homlokát, miközben Szigetiné, halvány kezébe vette és megcsókolta a tisztelendő atya mellén függő keresztet. Azután elszánt tekintettel és elszánt hangon folytatta kérését:

- Nem bírom tovább, tisztelendő atyám... Tudom, hogy a véletlen folytán az én hitvesi hűségem az oka annak, hogy szegény jó Bélám, keserves robotjával sem tudja maholnap megkeresni a mindennapinkat... Én miattam őrli most testét-lelkét az élet pusztaságának dobáló vihara... Mi lesz Évikével? Mi lesz mindennel?... Már nincs mit eladni!... Nincs mit zálogházba vinni!... Bundám, ékszereim zálogházban vannak... 180 pengőt kaptam reá!... Tisztelendő atyám... már csak egy pengő van belőle... És mi lesz... ezután?... Tisztelendő atyám! Tegyen meg nekem egy nagy szívességet!...

- Mondjad, édes leányom!... Mondjad!

- Elküldöm Örzse nénit a boltba... Utolsó pengőmön... veszek... rózsaszín szalagot, Évikém hajába..., tisztelendő atyám!... Vezesse át... Évikémet... a méltóságos... elnök... úrhoz... »Pistukával... játszani!« Mondja meg őméltóságának, - hogy most beteg vagyok,... de... ha meggyógyulok... - Azután gondolta tovább a báró óhaját. - Csak irgalmazzon az én kedveseimnek... és Bélát vegye ki a sártenger iszonyatából, hogy... eldobhassa kezéből, a szeméttakarító... istállóseprőt...

Oh, mindenható jóságú Isten!... Áldd meg e beteg asszony önfeláldozó lelkikészségét és irgalmadból hárítsd el előle a gyötrelmes megpróbáltatást. - futott át könyörgő érzéssel az öreg pap lelkén.

- Megteszek mindent, Szigetiné lelkem. Ne féljen, az Isten velünk lesz!... Nem rossz ember a méltóságos báró úr. Csak Ember!... De lelke mélyén ott az irgalom,... csak ki kell nyitni a lélekkaput istenigével. Bízzon, édes lelkem!... velünk lesz az Isten!... Ő fogja megmunkálni számunkra a báró úr lelkében az irgalmat. A bűnbe nem egyezünk bele. És papi lelkem minden hitével tudom is, hogy imámra, a rózsaszín szalag életrehívja majd az előkelő úr lelkében a megnemesedés fehér tisztaságát.

* * *

- Megbocsájt, tisztelendő uram, de... igen kellemetlenül hatna reám, ha magánügyeimbe akarna beavatkozni tisztelendőséged. Ezt nem vettem örömmel soha, - hangoskodott Komáromy báró -, így most sem nagyon örülök neki, bár általam mindig nagyrabecsült öreg pap szánta el magát, e - nálam kevés eredménnyel biztató - dologra!

- Bocsásson meg méltóságos uram, hiszen éppen papsorsom hozott most méltóságod színe elé, hogy erőtlen nyelvemen keresztül az irgalmasságra vezérlő Isten szava hangozzék méltóságod felé, egy jobb sorsra érdemes család érdekében, ahol a szülök egyike most... súlyosan... beteg.

- Ki beteg tisztelendő úr? - kérdezte sietve a báró.

- Az a szegény, kis fiatal asszony. Meggyőzte a bánat... Meggyőzte a keserűség... Meggyőzte kedveseinek bánatos szegénysége... Az a szegény jó fiatalember istállóseprővel kotorja a garázs szemetjét és a sáros autók pocsarából kínlódja elő nyomorúságos életük keserves... egy pengőjét!...

Komáromy báró az utóbbi szavakat már nem figyelte, nem értette, csak mereven nézett az öreg papra s közben a lelkét már véste a fájdalom.

Az öreg pap folytatta:

- Szegény, beteg asszony ma áthivatott és... mindent meggyónt... öreg papjának. Megcsókolta a Krisztus keresztjét és ezzel a tisztaszívű, hűséges feleség az ezután elkövetkező vétkeiért is bemutatta Istene előtt a megbocsájtásért könyörgő áldozatát.

Óh, Istenem!... Beteg lett!... - futott át fájdalommal a báró agyán és beszélhetett most már az öreg pap, nem hallott a báró semmit, csak nézett, csak sajnált, csak szenvedett és csak bűnhődött lelke mélyén.

Az öreg pap elhallgatott.

A bárót a csend keltette fel vezeklő szenvedéséből és kínjait takargatva, megszólalt:

- Majd... gondolkodni fogok róla... Igen!... Majd gondolkodni fogok...

- Gondolkodjék, méltóságos uram!... Gondolkodjék!... - S ezzel az öreg pap két kezét szíve felett imábakulcsoltan, elindult az ajtó felé s az ajtót sarkig kinyitotta.

A kinyitott ajtóban ott állott Évike, nagy rózsaszín csokorral, szöszke kis hajában.

- Gondolkodjék, méltóságos uram!... Gondolkodjék! - szólott most újra az öreg pap és tekintetét alázatos imába süllyesztette a föld felé.

A báró szemei Évikére tapadtak és a rózsaszín szalagot meglátta!... Megértette!

- Tezsit csótolom, méltósádos bácsi!... Eljöttem, Pistutával jáccsani!... - Szólott édes, gyermekhangon, mit sem sejtő lélekkel, beteg anyuka mártírkeservének ártatlan hírnöke.

A báró szinte futva sietett Évikéhez és a karjára kapta. - Hogy van anyuka, Évikém? - futott ki gyorsan a kérdés az ajakán.

- Anyutám, szedény, most beted! Tessét átjönni méltósádos bácsi, bizstosan ölülni fod, azs én jó anyutám.

Komáromy báró szemei a rózsaszín szalagra tapadtak. Letette Évikét az íróasztalra és gyorsan kioldotta kis hajából a most, olyan lélekbemarkolóan fájdalmas színű szalagot.

Évike ártatlan lelke, mintha megérezte volna a rózsaszín szalag keserves jelentőségét és pici arcáról bájos mosoly tükröződött most a báró szemeibe!

A rózsaszín szalag az asztalra hullott. Komáromy báró körülölelte Évikét és szemei közben izgatottan kerestek valamit a szobában... Nincs!... Nem lelt!... Megvan!... S egy hirtelen mozdulattal a nagy, fehérselyem függönyhöz lépett s abból tépett ki, egy hosszú, széles szalagnyit.

- Ez illik a te ártatlan kis fejedre picikém!... - S a nagy, fehérselyem, függönyszalag ékes csokorban ott pompázott már Évike fején.

Az Isten tudta!... Ő rendezte: Évike szokatlan bátorsággal két kiskezével megfogta a báró arcát és nem szólt semmit, csak megcsókolta. Égi ajándék volt, a megszületett könyörületért.

Komáromy báró csak nézte Évike bájos babaarcát a nagy fehér csokor alatt, de nem tartotta magát méltónak arra, hogy visszaadja az őt annyira boldogító babacsókot. A rózsaszín szalagot hirtelen, türelmetlen mozdulattal összehajtotta, a zsebébe tette és azután így szólt:

- Tisztelendő atyám!... Mehetünk!... Évike meghívását elfogadom. - Ezzel Évikét levette az asztalról és kalapja után nyúlt.

Az öreg tisztelendő atya eddig csak állott némán, összefogott kezekkel, az ajtó mellett, imádkozó lélekkel.

Elindultak csendben... Egyik oldalon a báró, a másik oldalon az öreg pap fogta Évike kezét.

Csak Évikének volt útközben mondanivalója:

- Méltósádos bácsi, télem,... Pistuta most nem jácshatnét?

- Délután majd átküldöm és játszotok kedvesem - szólott a báró és egy szeretetteljes szorítást öleltek ujjai a picike kézre.

A beszédes Évike újra talált témát:

- De boldod less most anyuta, hogy eljön hozzsánt a Pistuta aputája! - és apró lábai sietésbe botorkáltak.

* * *

Évike kocogott be elsőnek a hálószoba ajtaján és nevetős arccal szólott:

- Nézsd anyutám! A Pistuta aputája! Nézsd, milyen sép fehél saladot adott! Bizsony, azs astal tetején tötötte a fejembe! Bizsony! - És odahempergette fehérszalagos, boldog kis fejét, három párnán fekvő »anyuta« kezére.

- Kezeit csókolom nagyságos asszonyom! Hát mi történt? Nahát! És én ezt nem hallottam! Orvos volt-e már? Még ma kihívom a tanárt az egyetemről! - Csupa kérdés, csupa intézkedés, csupa kapkodás volt a báró szava, amint odaállott a beteg ágya mellé - és kezében tartotta a finom, vékony, halvány kezet. - Na ne legyen szomorú nagyságos asszonyom! Nem lesz semmi baj! Minden rendeződik szépen. Csak egy kis fáradság lehet.

- Évikém! - szólott Szigetiné erőtlen hangon kisleányához - eredj ki kedvesem Örzse nénihez, majd átöltöztet. Aztán a báróhoz szólott:

- Megbocsájt méltóságos uram,... nagyon szeretném, ha... tisztelendő atyám bentmaradhatna... A tisztelendő atya... mindent... tud...

- Én mindig szerettem a jó, öreg tisztelendő atyát, nagyságos asszonyom, most pedig a lelkemhez forrott,... mert az én életemben most isteni küldetést teljesített a legtökéletesebb papilélekkel. Foglaljon helyet tisztelendő atyám!

Még mindig kezében tartotta Szigetiné kezét. Most leült az ágy melletti székre és így vigasztalt:

- Nincs és nem lesz semmi baj! Bocsásson meg! Nem akartam én ennyire szigorú lenni!... Sajnálom!... Nagyon sajnálom!... - Ezzel zsebébe nyúlt, kivette a rózsaszín szalagot és - a bűnbánat könyörgésével az arcán, - Szigetiné elé tette... Azután hosszan, beszédes némasággal nézett a beteg arcára és az ott meginduló könnyeket zsebkendőjével letörülte.

Egy ideig csendben kínozott a lelkekben a fájdalom, majd így szólalt meg az irgalmas báró:

- No, nem szabad sírni! Nincs semmi baj! Ami volt, azt is elfelejtjük. Persze! No, ne gondoljon most már semmi rosszra, mindent rendbehozunk. Van itt telefon, ugyebár?

- Igenis, van, méltóságos uram.

Először Korányi professzort hívta fel és szavait így fejezte be:

- Mihelyt teheted, kérlek szépen!... Ha lehet, azonnal ülj autóba!... Feltétlenül!... Rózsasor 10!... Azután nézz be hozzám! Feltétlenül várlak, professzorom! Szervusz! Isten veled!

Azután egy másik telefonszámot hívott:

- Halló!... Itt Komáromy báró! Jó napot Vezérem! Mi újság a gyárban? Igen! Igen!... Jó! Halló vezérem! Az igazgatósági gyűlésre készül a jelentés? A megüresedett főmérnöki állás betöltésével kapcsolatos jelentését úgy készítse, mint azt a múlt héten megbeszéltük. Igen!... Csak is!... És egyedül!... Először Szigeti Béla! Azután Szigeti Béla!... És harmadszor is Szigeti Béla!... Ebből én semmi szín alatt nem engedek!... De hiszen nem is ellenzi azt senki... Persze!... Úgy van, vezérem!... Helyes, vezérem!... Én a legteljesebb nyugalommal merem rábízni a mérnöki munkák vezetését. Úgy van!... Szóval már beszélt ez ügyben az igazgatóság minden tagjával?!... Egyhangúlag!... Természetesen!... Halló! Még valamit! Intézze el most rögtön, hogy szabadsága óta bentlévő fizetését azonnal folyósítsák és három hónapi főmérnöki fizetést előlegezzen. Terhelje meg vele az én számlámat és az összeget küldje ki azonnal a főmérnök úr lakására. Rózsasor 10! Halló! Még valamit! Azután hívja fel a Hungária autógarázst Budapestről és értesítse a főmérnök urat, hogy állását holnap foglalja el, a garázst pedig rögtön hagyja ott. Isten vele, vezérem.

Bőséges patakban ömlöttek Szigetiné könnyei, mikor Komáromy báró visszaült az ágya mellé. D ezek a könnyek már a boldogság könnyei voltak.

- Nohát, már megint sír! Nem szabad!

Szigetiné megfogta a báró kezét, bágyadt szemei hálát sugárzóan rátapadtak az arcára s azután, kivédhetetlenül kezet csókolt a nagyúrnak. - Majd ennyit mondott: Köszönöm méltóságos uram - és mosoly is tündöklött szép arcán.

- Nem szabad, nagyságos asszonyom! - és boldogan visszaadta a kézcsókot mind a két fehér kézre, a gyár mindenható elnöke.

Legyen áldott a Mindenható, aki a haragvókat megbékíti, az indulatokat elcsendesíti, a könyörületességet reánkbocsájtja és az alázatos imát meghallgatja - rebegte néma ajakkal az öreg tiszteletes atya s utána felállott, lassú léptekkel a báró elé járult s így szólott:

- Méltóságos Uram! Krisztus mondá: »Ha pedig valaki, a gazdagok közül, jólélekkel közeledik az én szegényeimhez, az én elhagyottaimhoz, azokhoz én is közeledni fogok az én Atyám segítségével és irgalmasságával és sokszorosan visszafizettetik nekik az ő lelkök jósága« - Méltóságos Uram! Szegény jó Szigetiné lelkem szorongó fájdalmában kevéssel ezelőtt megcsókolta a Krisztus keresztjét, s most, ez istennektetsző pillanatban engedje meg méltóságod, hogy ugyanazt a keresztet, papi lelkem hálájaként szíve fölé helyezzem méltóságodnak egy pillanatra, mert méltóbb helyet ugyan találhatnánk-e ma Krisztuskeresztnek?... - S ezzel mellére helyezte a meghatódott nagyúrnak a keresztet az öreg tisztelendő atya.

Komáromy báró puha mozdulattal megfogta a szent keresztet, ajkához vitte és megcsókolta ő is,... ugyanazt a keresztet, a bűnbánat őszinte fájdalmával - miközben szemei egy pillanatra rááhítatoskodtak Szigetiné betegségében is szép arcára. - Azután kezét nyújtotta az öreg pap felé és így szólt:

- Tisztelendő Atyám! Lelkemből köszönöm, hogy olyan igazpapi szeretettel megmunkálta számomra is ezt a felemelően boldogító percet. Tartsa továbbra is atyai gondviselésében az én legkedvesebb főmérnököm jó feleségét. Minden nap érdeklődni fogok és - ha nem leszek alkalmatlan - ...néha ...néha át is jövök az én kedves főmérnököm családjához, hogy láthassam... a gyógyulást... Isten áldja meg tisztelendő atyámat...

Ezután ismét a beteg felé fordult a báró:

- Kezeit csókolom. Gyógyulást adjon a jó Isten minél előbb. A kisfiamat... átküldöm... Évikéhez... játszani... - És kézcsókkal búcsúzott el a gazdag Komáromy báró a szegény főmérnök jó feleségétől.

A tisztelendő atya a kapuig kísérte Komáromy bárót.

Évike az udvarban utánafutott a bárónak és - talán az égi angyalok súgták kis lelkének - bájosan meghajolt a »méltóságos bácsi« előtt, majd kezet csókolt neki és így szólott:

- Méltósádos bácsi télem! Pistutát át tessék tűdeni jáccsani!

- Küldöm, édes szivikém!... Küldöm! - és most már úgy érezte, hogy visszaadhatja a bájos gyermekcsókot, és mindkét arcát megcsókolta Évikének.

Az öreg pap azután bevezette a drága gyermeket az anyukájához és bent az édes gyermekszáj megszólalt:

- Anyutám! Ugye jó bácsi a Pistuta aputája?

- Jó bácsi, kicsi gyermekem!... Jó bácsi!... - felelt rá a tisztelendő atya.

A beteg édesanya pedig magáhozvonta s zokogva csókolta drága kicsinyét.

- Ne silj, anyutám! Attol én is sílot! - szólott a pici lány s a tisztelendő atya, összeszorult lélekkel, két síró szívet békítgetett.

* * *

Délben, este, mindig csomaggal sietett haza kedveseihez Szigeti főmérnök.

- Hogy vagy Gizikém? Szervusz édes anyukám! Nézd, mit hoztam nektek! Fügét, datolyát, ez meg az első szőlő!... - És fehérruhás ápolónő terítette a szalvétát Szigetiné elé.

A szobalány mindig az ágy mellett terített asztalt, hogy egymáshoz közel ebédelhessen a kis család. Ott, anyuka mellett! Anyukával együtt!

- A tanár úr kint volt ma?

- Igenis, főmérnök úr kérem, kint volt - válaszolt az ápolónő.

- Mit mondott?

- Új gyógyszert írt. Azt mondotta, nincsen semmi baj!

- Aputám!... Én láttam! Eccel így medmozdatta egy ticsit a fejét a tanál bácsi, amitol anyutámnat itt halldatott - és pici szíve táját mutatta lesújtó beszámolójában, a mitsem sejtő, ártatlan gyermek.

* * *

- Hát bizony, kérlek szépen, sajnos, nem sok jót mondhatok szegény fiatalasszony állapotáról - válaszolt Korányi professzor a báró kérdésére.

- Tégy meg mindent érte, kedves Sanyikám! Ha gondolod: szanatorium, fürdő, tengerpart, ami csak segíthetne rajta, minden számbajöhet! Rendelkezz érdekében, ahogyan csak jónak látod! Mindent fedezek, csak mentsük meg! Nagyon, nagyon sajnálom szegénykét!...

- Kár volna a szállítással törni,... mert... - fájdalmas lemondását nem öntötte tovább szavakba a jólelkű professzor és a búcsúkézfogásnál, talán még a »szervusz« is belülmaradt Komáromy báró összeszorult ajkai mögött.

* * *

A jó öreg tisztelendő atya, naponkint, sőt az utóbbi időben már délelőtt, délután meglátogatta remegve féltett betegét. Egész szívvel aggódott érette. Öreg jó szíve egyik napon ezt az imát adta ajakára, amikor térdelt otthon, keresztje előtt:

- Ha szent akaratoddal összeegyeztetheted Atyám Istenem, könyörgök, az én öreg lelkemet szólítsd be helyette a Te örökkévaló Országodba, hogy ő, megnemesedett anyaszívével tovább vezethesse kis családi világukat, a Te szent akaratod szerinti utakon és... hogy a most szíve alatt szendergő emberbimbó embervirágocskává nyilhassék.

* * *

Szomorú volt Szigetiné és beszédtelen.

- Most jobban van már Szigetiné lelkem! - kezdte az alig belépő öreg pap a vigasztalást. - Pedig jaj, de egészen mást érzett, amikor meglátta. - Most már a színe is más!... Pirosabb az arca... Pirosabb az ajka, édes lelkem!... Most már majd rohamosan gyógyul!...

- Piroslik... a temető rózsája!... Érzem én azt tisztelendő atyám!... Tudom én azt... tisztelendő... atyám - válaszolt lehangoltan a lázbanégő beteg.

- Édes lelkem!... Ne vegye el Istentől reményét! Nem szabad kedvesem! Ne keserítse magát, édes gyermekem, - és az ágy mellé ült az öreg pap.

- Köszönöm a vigasztalást, tisztelendő atyám... Most arra kérem,... nyugtasson meg még egyszer... legfájóbb aggodalmamban.

- Mondja édes lelkem! Mi az? Mi miatt aggódik?

- Évikém miatt, tisztelendő atyám... Olyan nagyon egyedül van!... Olyan nagyon árva!... Apukáját az élet elvonja mellőle!... Ki vezetgeti, míg kicsiny lesz?... Ki vezetgeti, ha majd nagyobb lesz?... Kihez fordul,... ha majd baja lesz?

- Hát az édes anyukájához fordul, Szigetiné lelkem! Hát az édesanyukája vezetgeti, lelkem!

- Tisztelendő atyám... az ég magas,... lelkem hiába kiáltoz majd... túlvilágról földi lényig... nem hangzik a szó!... lelkem... tudom... élni fog tovább... és látnom kell az árva egyetlent,... amint testvér nélkül egyedül bolyong!...

Ugyan, ugyan!... Édes lelkem! Nyugodjék meg!... Én keresztem szentségére fogadtam, hogy Évikének, ha kell, mindene leszek, de Isten irgalmas és tudom, erre nem kerülhet sor!...

Szegény, jólelkű öreg ember!... Hiszen életedből nem futhatja már, hogy egy kis gyermeket naggyá felnevelj és az élet útján végigvezessed - futott át fájóan a beteg agyán, de azért nem szólt rá semmit. Ahelyett megfogta az öreg pap kezét, és így beszélt tovább:

- Tisztelendő Atyám! Szent keresztjét vegye a kezébe! Tartsa fel magasra! Emelkedjék fel a templomi szószék magasságába és így óvja meg az édesanyákat nagy útra készülő lelkem gyötrelmeitől. Prédikálja kiolthatatlanul a lelkökbe, hogy az Isten akaratához hozzá ne nyúljanak egyetlen ujjal sem! S anyaságuk szent templomának egyetlen tégláját se dobják ki szivök alól, mert nem tudhatják, melyik tégla a Szent-Oltár téglája! Anyaságuk virágzó fájának egyetlen bimbóját se zúzzák porrá, mert nem tudhatják, nem szent virág fakad-e ölükben. Nagy útra készülő, fáradt lelkemet, az álmok ölén kergetve űzik gyötrelmesen fájó gondok a végtelenbe s irgalomért mindig Isten felé szállok; onnan lelkem a jövőbe sejt és iszonyatos a megálmodás... Pici kis Évikém!... Árva kis Évikém!... De egyedül látlak egyetlen gyermekem!... Szenvedő lelkem jövőbe sejtő rémvilágában bolyongsz... bolyongsz édes egyetlenem!... Csak az az »Egy«!... Csak azt tudnám feledni!... Vagy életem árán mellédteremteni!

- Nyugodjék meg édes lelkem, - szólt könnyes szemekkel az öreg pap a jövőbelátó, szenvedő, beteg édesanyához - hiszen az égi Ígéretet már a szíve alatt hordja, édes gyermekem! Az Isten irgalmas. Az Isten jó! Nem marad Évike egyedül!

- Hogy szállna istenirgalom bűnös anya felé, tisztelendő atyám?!... Bimbóstól töri a vihar az ágat!... Bimbóstól zúzza a vihar a fákat!... Ez most az én sorsom!... Ez most a te sorsod Évikém, egyetlen picike gyermekem!... Istenem irgalmazz!... Istenem kegyelmezz! Évikém!... Évikém!... Gyere!... Nézd csak, mit hozott apuka!... Szép kis ruha!... Gyere... vedd fel picikém!... Megyünk!... Megyünk!... Anyuka is... megy... pá... kicsi gyerme... majd én.... vigyáz... rád... ne félj... ne fé...

Ezzel belekábult a fájó jövendőbe... Visszahanyatlott a párnájára és mély álomba könnyebbültek gyötrelmes aggodalmai.

Az öreg tisztelendő atya megigazította a párnáját, betakarta az álomba kábult beteget, elrebegett egy imát és könnyes szemekkel, lábujjhegyen kiment a szobából... Nem bírta!... Nem bírta tovább!...

Az ápolónő is könnyezve ült az ágy mellett.

* * *

Múltak a napok... Jaj!... Komor az ég!
Kicsi kis villában nincs kacaj!...
Anyuka álmának
Csöppnyi kis virága
Fekete ruhába' van!...

Fekete gyászlepel... Fehér halott...
Fekete ruhában apuka.
Évike számára
Jaj... mindenki... tagad:
»Csak alszik most anyuka!«

Évike látja, hogy sok nép között
Apjával eljött a »Pistuta«
Hozzásiet és szól:
»Ugye, hogy milyen sép
Luhába' alsit anyuta!«

Apuka felkapja pici lányát,
Magához öleli zokogva!
Feltör a zokogás
Mindenki lelkéből:
Szegény kis Évi baba!
Szegény, kis árva baba!